Szicíliai napló

Szicíliai utinapló 2010. szeptember 22. – október 6.

Először is meg kellene magyaráznom, hogy miért éppen Szicília. Az első lakóautós kirándulás Miri óhajára a Loire völgyébe vezetett. Másodiknak én választhattam. Mint afféle igen kövér kisfiú, annak idején nem nagyon mutattam tehetséget a labdajátékok és más efféle fiús időtöltések iránt, viszont sokat és nagy kedvvel olvastam gyakorlatilag mindent, ami a kezem ügyébe került. Romantikus lélek lévén kedvenceim a sematikus regények voltak (semmi fejcsóválás, most kérem valahol a 60-as évek elején járunk), mert azoknak a végén mindig győzött az igazság. Így került sorra a Szirakuzai óriás című könyv is, ami Archimedes életéről szólt. Ennek a vége, mint tudjuk szomorú és nem is nevezhető sematikusnak, de legalább az írója, Száva István igencsak vonalas ember volt.

Rettenetesen tetszett az agg tudós, aki szinte egymaga dacol a rómaiak túlerejével és mindenféle gépeket, csigás emelőszerkezeteket, katapultokat szerkeszt a római hadihajók elpusztítására, meg aztán a hatalmas tükrök amikkel lángba borította a gályák vitorláit. Meg is néztem az iskolai atlaszban, hogy hol is van az a Szirakuza. Kiderült, hogy Olaszországban, közelebbről Szicíliában. De mi a francot csináltak ott a görögök, amikor Görögország onnan elég messze van és miért éppen a rómaiak az ellenség, mikor azok Itáliában meg otthon vannak? Más ügyek miatt (kamaszodni kezdtem) el is felejtődött az egész és legközelebb úgy az 50. születésnapom táján jutott eszembe ismét a sziget, amikor azon gondolkodtam, hogy hol is tölthetném nyugdíjas éveimet? Talán éppen Szicíliában. Ott meleg van (ez fontos, nincs hó, nincs combnyaktörés), a Földközi tenger közepén fekszik, repülővel jól elérhető és ha jó volt Archimedesnek, akkor nekem is jó lesz. Többször is szóba került aztán a dolog otthon is, meg baráti társaságban is. Egyre nyilvánvalóbb lett, hogy el kell menni és megnézni, hogy miről beszélünk.

Mára ugyan kiderült, hogy a Szicíliába költözésnek nincs semmi reális alapja, de a kívánság, hogy egyszer megnézzem közelről, milyen is ott a világ, megmaradt. Kaptam tehát az alkalmon és a kérdésre, na akkor hova menjünk, rávágtam Szicíliába.

Első előkészületnek persze utánaolvastam a dolgoknak és itt most közre is adnám, amit megtudtam.

Szicília a Földközi tenger legnagyobb szigete, területe 25.703 km². Alakja nagyjából egy derékszögű háromszög, ezért a görög időkben Trinakria-nak (akros = csúcs, szöglet) hívták. A sziget egy, Afrikát az olasz „csizmával” összekötő valamikori földszoros maradványa.

A majdnem szabályosan kelet-nyugati irányban fekvő északi partja a Tirrén-tengerre néz, az észak-déli irányban futó keleti partját pedig az Ion-tenger mossa. A derékszög csúcsánál van a kb. 3 km széles Messinai-szoros, ami az olasz félszigettől választja el. A harmadik oldala (az „átfogó”) délnyugatra, Afrika felé tekint, ahonnan napjainkban a 160 km széles Szicíliai szoroson át jönnek lélekvesztőiken a jobb élet reményében az illegális bevándorlók.

Szicília felületét 80%-ban hegyek és dombok borítják, ezért fontos annyira egy bringa-túra előtt a rendszeres testedzés. Legmagasabb hegye az Etna 3.345 méter, ami egyben Európa legnagyobb működő vulkánja. Az északi és keleti partja sziklás, csak az öblökben vannak homokos, strandolása alkalmas szakaszok. A déli part felé a hegyek folyamatosan ellaposodnak és itt összefüggő, hosszú homokstrandok várják a turistákat és a partra szállni szándékozó hadseregeket.

Szicília klímája természetesen mediterrán, meleg, forró és száraz nyárral és enyhe, de nedves téllel. Májustól szeptemberig alig esik eső, ezzel szemben október és február a legcsapadékosabb hónapok. Kerékpáros túrára leginkább az április-június és a szeptember tűnnek a legalkalmasabbnak, mert akkor már nincs az a bitang meleg és talán már/még nem is esik olyan gyakran. Ráadásul a főszezoni turistaáradat is alábbhagy egy kicsit.

Szicília őslakosai a Kr. előtti első évezredig a Sikanok voltak, őket követték a Sikulok és az Elymérek, akik a csizma felől vándoroltak be. Az első „igazi” kolonializáció a föniciaiakhoz fűződik, aki i.e. 800 körül érkeztek a szigetre.

A föniciaiak eredetileg a mai Szíria-Libanon területén éltek és a szemita (erős közelítéssel zsidó) törzsekhez tartoztak. Az ószövetség szerint egyenesen Noétól származnak. Két dologhoz értettek nagyon, a hajózáshoz és (mondhatni natürlich) a kereskedéshez. Üzleti sikereiket pedig két ritka és ezért keresett terméknek köszönhették, a libanoni cédrusnak, ami a legjobb hajóépítő anyag volt, továbbá a bíborcsiga (Hexaplex trunculus) testnedvével megfestett szöveteknek. (A bíborkelme igazi luxustermék lehetett, mert 1 kg szövet festéséhez kb. 14.000 csiga kellett.) A föniciaiak az idők folyamán kereskedelmi támaszpontokat létesítettek Afrika földközi tengeri partja mentén is. Ezek közül a legnagyobb és legjelentősebb-legismertebb volt a Szicíliával szemben fekvő Karthagó, valahol a mai Tunisz könyékén. Onnan létesítették az első szicíliai kereskedelmi támaszpontot, Palermo-t. Nemsokára megjelentek azonban a konkurensek, a görögök is, akik otthon a városok túlnépesedésével küszködtek és szükségük volt új területekre. Az első korinthoszi telepesek a keleti part déli csücskénél, a mai Szirakuzában létesítettek lerakatot. Az idők folyamán a görögök tovább törtek észak felé előre, további településeket létesítve a szigeten és Szicília keleti partja gyakorlatilag a görög birodalom részévé lett. A kathagóiak kárára való terjeszkedés persze hamarosan konfliktusokhoz vezetett. Többszöri csatározások után, végül i.e. 480-ban, a Himerai csatában a görögök legyőzték a karthagóiakat és Palermo városának környékét kivéve átvették a sziget fölött uralmat.

Karthagó városa azonban időközben hatalmassá növekedett és ellátásához mindenképpen szükség volt a Szicíliában termelt gabonára, ezért most a karthagóiak szálltak partra egy expedíciós sereg élén és az i.e. V. század végére, most Szirakuza városa kivételével, amelyik Dionysios vezetésével ellenállt az ostromnak, valamennyi görög kolóniát elfoglalták. Ez után Szirakusa támadott és elfoglalta a sziget délkeleti részét. Ebben a helyzetben mindkét fél elfogadta a status quo-t és egy kb. 150 éves nyugodt fázis következett, ami alatt Szirakuza a kor egyik legjelentősebb városává és kereskedelmi központjává nőtte ki magát.

De, mint minden, ez a nyugalom is véget ért egyszer és Krisztus urunk születése előtt úgy 250 évvel egy új hatalom jelentette be igényét a szigetre: Róma. A rómaiak a föniciaiakat általában és a karthagóiakat is punoknak nevezték. A pun háborúkra, ha nem is részleteikben, de nagyjából mindenki emlékszik. I. e. 241-ben az első pun háborúban Róma Szicíliában legyőzte Karthagót, sőt 212-ben a görögöket is és végre sikerül Szirakuzát is elfoglalni. Ezzel egész Szicília a római birodalom része lett.

(Pun háborúból még kettő volt, a második 208-201 között volt az a Hannibálos-elefántos, amikor a karthagóiak akarták véglegesen eldönteni a hatalom kérdését. Hadjáratuk kezdeti sikerek után római győzelemmel ért véget és a punok súlyos jóvátételt kényszerültek fizetni. A harmadikban, 149 és 146 között meg a meg rómaiak akarták kiiktatni konkurensüket. A háború előtti hangulatot jellemzendő, szokás az idősebb Cato-t idézni. Az öregúr minden szenátusi hozzászólását azzal fejezte be: Ceterum censeo Carthaginem esse delendam, vagyis, „és egyébként meg még azt szeretném hozzátenni, hogy Kathagót el kell pusztítani”. Tanácsát megfogadták, a harmadik pun háború végén Róma Karthagó városát teljesen lerombolta, helyét felszántották, élve elfogott lakosait rabszolgaságba hurcolták.)

Szicília a római birodalom számára is fontos gabonaforrás volt. A gabonatermelés növelésére egyre több rabszolgát szállítottak a szigetre a birodalom minden területéről. A rabszolgák ösztönzésére nyilván nem alkalmaztak valami humánus módszereket, szóval nem volt sem bónusz, sem üdülési csekk. Nem csoda, hogy az embertelen bánásmód miatt folyamatosak voltak az összeütközések a rabszolgák és a tartóik között, ami végül három nagy rabszolgalázadáshoz vezetett: az első Kr. e. 136-132-ben, a második 104-101-ben és a harmadik, amelyiket a vezetője, Spartacus miatt mindannyian ismerünk, 73 és 71 között.

A Nyugat-Római birodalom a Kr. utáni V. évszázad végére szétesett, Szicília előbb a vandálok, majd keleti-gótok uralma alá került, végül a VI. századtól a Kelet-Római Birodalom, Bizánc része lett. Míg az előző két uralom inkább csak rontott a helyzeten, Bizánc alatt a sziget partmenti városai ismét jelentős kereskedelmi központokká lettek és a Szicília ismét virágzott. 661 és 668 között maga II. Konstantin császár is Szirakuzából uralkodott.

878-ban Szicíliát meghódították az akkor szaracénoknak nevezett arabok és a sziget kb. 250 évre muszlim uralom alá került. A félreértések elkerülése végett azonban rögtön le is szögeznénk, hogy a muszlimokat ma általánosan elítélő véleményekkel szemben Szicíliában valószínűleg nem voltak sem jobb, sem rosszabb uralkodók, mint mások. Nem csak, hogy toleránsok voltak a más vallásúakkal szemben, hanem meghonosították a citrusfélék termelését, bevezették az ültetvények öntözését. Uralmuk alatt lett Palermo a sziget legjelentősebb városává. Ahogy azonban lenni szokott, a kezdeti erős központi uralom lassan megtört és küzdelem kezdődött a szaracén emírek között a hatalomért.

Éppen egy ilyen torzsalkodás közepette érkeztek meg 1061-ben Robert Guiscard vezetésével az itáliai félszigeten át a szigetre a középkori Franciaországból régi ismerőseink, a normannok. Miután egy csendes hajnalon átkeltek a Messinai szoroson és meglepték a még alvó szaracéneket, a rövid, győztes csata után szinte harc nélkül elfoglalták magát Messina városát. Hol az egyik, hol a másik emírrel szövetkezve és lépésenként előrehaladva 1091-re aztán sikerült az egész szigetet uralmuk alá vonni. A normann II. Roger aztán királlyá koronáztatta magát és Szicília független királyság lett.

A következő uralkodók a stauferek voltak, egy sváb hercegi család tagjai, akik a középkori Német-Római birodalomban vezető szerepet játszottak. Történetünkben kulcsszerepet játszik Barbarossa Frigyes második fia IV. Henrik, akiről a loire-i túra kapcsán már olvashattunk. Ő volt az, akinek Anne de Bretagne-nyal kötött eljegyzését felbontották és akit később Német-Római császárrá koronáztak és aki Oroszlánszívű Richard-ot is foglyul ejtette és érte a hatalmas váltságdíjat bezsebelte. És emlékszünk arra is, hogy Észak- és Középitália akkoriban a Német-Római birodalom része volt. A normann uralkodóág éppen kihalt és házassága révén – feleségül vette II. Roger lányát, Konstantinát – IV. Henrik igényt tarthatott Szicília trónjára. Mivel csapataival amúgy is Délitáliában volt, követelését jogosnak ismerték el és 1194 karácsonyának napján Szicília királyává koronáztatta magát. Három évvel később Palermóban halt meg és az ottani katedrálisban van a szarkofágja.

1220-ban lépett a német-római császári trónra II. Frigyes, akinek Szicília annyira a szívéhez nőtt, hogy a német- és csatolt ügyek intézését fiára, Henrikre hagyta, ő maga pedig Szicíliában uralkodott egészen az 1250-ben bekövetkezett haláláig. Ezt a 30 éves periódust tartják a sziget fejlődésében a legprogresszívabb szakasznak. A stauferek uralma azonban már csak néhány évig tartott. A pápa, félvén, hogy az aktuális Német-római császárok árnyékában a hatalma másodlagossá válik, szövetségest keresett és hosszú intrikálás után sikerült az aktuális francia király öccsét, az Anjou Károlyt rábírta, hogy indítson itáliai hadjáratot. A francia sereg sikerrel járt és előbb II. Frigyes második fia, Manfred szenvedett 1266-ban a Beneventi csatában vereséget, majd két évvel később a császár unokája, Konradin vesztette el végleg a harcot a franciával szemben és 16 évesen a nápolyi vesztőhelyen végezte.

Az Anjouk uralma alatt Szicília a Nápolyi királyság része lett és másodlagossá vált. A szigetet francia katonák szállták meg és francia közigazgatást vezettek be. A nép egyszerűen gyűlölte a franciákat ezért az 1282-ben a Húsvéthéfőn kitört lázadás (az úgynevezett szicíliai vecsernye) után a lakosság a szigeten levő franciákat egyszerűen legyilkolta. Károly eleinte nem tulajdonított nagy jelentőséget a felkelésnek. A lázadók azonban szívósan rohamoztak és végül még a franciák Messinában horgonyzó flottáját is felgyújtották. Ezt a hatalmi vákuumot használta ki Aragóniai Péter. Mivel az eredeti normann uralkodóház utolsó sarja, egy szintén Konstantina névre hallgató hercegnő éppen felesége volt, most meg az aragóniai ház érvényesítette a szicíliai trón iránti igényét. Sőt 1442-ben V. Alfons aragon királynak a Nápolyi királyság trónját is sikerült megszereznie. Miután Aragonia maga is a Spanyol korona része lett, a Nápolyi királyság és vele együtt Szicília is spanyol fennhatóság alá került.

A Spanyol Örökösödési háborút lezáró Utrechti és Raststatti békében Szicíliát először a Savoyai királyságnak ítélték, de a megegyezést 1720-ban módosították és onnantól, igaz csak 15 évre, Szicilia az osztrák korona része lett. A Lengyel Örökösödési háború végén, 1735 október 3-án megkötött előzetes békében Sziciliát aztán a Nápolyi királyság részeként a Bourbonok spanyol ágának ítélték. Így érték Szicíliát a napóleoni háborúk. A győzedelmes császár 1806-ban testvérét Joseph-et ültette a sziget trónjára. 1816-tól a napóleoni háborúkat lezáró Bécsi Kongresszus után pedig Szicília ismét önálló királyság lett, mígnem 1860-ban elfoglalták Garibaldi csapatai és ezzel végérvényesen az egyesült Olasz királyság része lett. Ez azonban a sziget gazdasági elmaradottságán és a lakosság szegénységén vajmi keveset segített, többször is be kellett vezetni a rendkívüli állapotot és csak a hadsereg bevetésével lehetett megfékezni az elégedetlenkedő tömegeket. A közvetlenül az I. világháborút megelőző években majdnem 1 millió szicíliai vándorolt ki hazájából, főként az Újvilágba.

Hiába tartozott Itália az I. világháború nyerteseihez, ez a győzelem a sziget elmaradottságán nem segített. Mussolini hatalomra jutása is csak annyiban jelentett változást, hogy mint minden totalitárius állam, a fasiszta sem tűrt meg más hatalmat maga mellett és ezért hajtóvadászat indult a maffia ellen. Ebben a harcban persze nem alkalmaztak demokratikus eszközöket. Bár a gyilkosságokat, a kényszervallatást, az ítélet nélküli bebörtönzést és az internálást sok ártatlan is megszenvedte, végül is szétzúzták a maffiát. (Ezért volt rend a szociálizmusban is, amit most sokan visszasírnak: a rendőr sokszor előbb ütött, aztán kérdezett. És persze voltak ennél fajsúlyosabb dolgok is.)

A II. világháborúban Szicília fontos szerepet kapott az észak afrikai olasz és német csapatok ellátásában. El Alamein után azonban kiűzték a tengelyhatalmakat az afrikai kontinensről és a szövetséges csapatok jobb híján – mivel egy franciaországi partraszálláshoz nem volt meg a logisztikai háttér – 1943. július 10-én partra szálltak a Szicília délkeleti homokos partszakaszán. Az ellenállás nem volt jelentős, angol csapatok még aznap bevették Siracusa kikötőjét is. A sziget augusztus 17-én szabadult fel teljesen. A hadjáratnak volt egy máig ható mellékterméke: az amerikai titkosszolgálat az újvilágbeli rokonok, állítólag az éppen börtönbüntetését töltő Lucky Luciano közvetítésével még a partraszállás előtt felfegyverezte a maffia maradványait, hogy egyfajta titkos erőt képezzen a front mögött a fasiszta hatalommal szemben. Ettől az organizáció olyannyira magához tért, hogy a háború után – most már persze demokratikus eszközökkel – máig sem sikerült a hatalmukat teljesen megtörni. Mára a maffia emberarcú lett és pontosan úgy működik, mint mondjuk az MVM, vagy a BKV.

1946-óta Szicília autonóm régió, fővárosa Palermo, saját helyi parlamenttel, élén egy elnökkel (2008 óta Raffaele Lombardoval) és egy kormánnyal, akik a szigetet 9 megyén és 390 helyi önkormányzaton keresztül irányítják. A körülbelül 5 millió lakos nem egyenletesen oszlik el, a legsűrűbben lakott megye Catania, ahol négyzetkilométerenként 300 ember él. Ez másfélszerese a szicíliai átlagnak.

Szicília nagy problémája a munkanélküliség. A munkaképes lakosság 13-15%-ának nincs munkája, ez majdnem háromszorosa a olaszországi átlagnak. További 15% akkordmunkás és csak a mezőgazdasági, vagy turisztikai szezonban van munkájuk. Ők meg sem jelennek a statisztikákban. A bejelentett dolgozók 70%-át a szolgáltatóipar foglalkoztatja, 20% él a mezőgazdaságból és a halászatból. Az ipari foglalkoztatottak aránya mindössze 10%. Szicília GDP-je az északolasz teljesítménynek kb. harmada és az EU átlag 73%-a. (Összehasonlításul: Magyarország 63%, Ausztria 124%.) Ennyit dióhéjban Szicíliáról.

Mivel a szöveg tele van olasz szavakkal, illő, hogy megismerkedjünk a legfontosabb olasz kiejtési szabályokkal:

a C e és i előtt egy magyar cs; a CC e és i előtt egy magyar ccs

centro = csentro (központ) gucci = guccsi

a C a, o és u előtt egy magyar k; a CC a, o és u előtt egy magyar kk

casa = káza (ház) ecco = ekko (itt)

a CH mindig k; a CCh mindig kk

chiesa = kíéza (templom) vecchio = vekkio (régi, öreg)

a G e és i előtt a magyar dzs; a GI a, o és u előtt szintén dzs, de i nélkül

gelato = dzseláto (fagyi) giorno = dzsorno (nap)

a GL az egy magyar ly; a GN az meg egy ny

aglio = alyo (fokhagyma) gnocchi = nyokki (krumplisgombócocskák)

az SC e és i előtt magyar s; az SC a, o és u előtt szk

scendere = sendere (lemenni) scusi = szkuzi (bocsánat)

az SCH meg egy magyar szk; a Z meg mindig c

schiuma = szkiuma (hab) mozzarella = moccarella

H az mindig hangtalan

Ha valakit még érdekelne, a hangsúly mindig az utolsó előtti magánhangzón van (kéttagúaknál értelemszerűen elől).

Persze nem csak az olvasgatás jelentette a rákészülést. További nagyon fontos részét képezték az előkészületeknek a rendszeres kerékpáros edzések, mert az egyes látnivalókat itt is bringán akarjuk felkeresni. Én egész nyáron, az elindulás napjáig talán 5 napon nem ültem nyeregben és Miri is nagyon szorgalmasan tréningezett velem. Egy napi 40-50 km-es túra, benne 6-800 méter emelkedővel minden erőlködés nélkül teljesíthetőnek látszik.

Eldöntöttük azt is, hogy Genova és Palermo között az utat komppal tesszük meg és július elején meg is vettük (online) a jegyeket. Aztán elkészítettük a részletes útitervet, kinéztük azokat a látványosságokat, amit mindenképpen meg akarunk nézni. Kikerestük az ehhez passzoló kempingeket a GPS koordinátákkal együtt. Ebben nagy segítségünkre voltak Thomas Schröder: Sizilien és Carmen Fischer/Helmut Walter: Sizilien per Rad című könyvei.

19-én, vasárnap odaállítottam a lakóautót a ház elé és lassan elkezdtünk pakolni. Kedden még vettünk egy-két apróságot. Kaját nem nagyon csomagoltunk, mert a kompon 24 óra hosszat nem megy majd a hűtő (a gázt szigorúan el kell zárni).

Még átnéztem a kocsit és a bringákat, aztán felraktam őket a csomagtartóra és vártam a szerdát, az indulás napját.

22. szerda

Ma reggel még bementem a kórházba, de dél körül hazajöttem, beraktam még azokat a dolgokat, amiket az előszobában felhalmoztunk (mint később kiderült, lekvárt nem pakoltam), körbementem a házban, mindent ki- és lekapcsoltam, meg bezártam, aztán 1-kor elindultam Szicíliába. Csak úgy egyedül, mert Miri már korán reggel elment Salzburgba, valami magánkórházban egyenesítette ki valakinek az orrát. A műtét után meg még el akart menni a helyi Outletbe, ezért megállapodtunk, hogy a 3 körül a mondsee-i autópálya-állomáson találkozunk.

Fél 3-ra értem oda, éppen csak leparkoltam és már meg is érkezett az asszony az asszisztensével, Dorissal. Elbúcsúztunk tőle, ő aztán szépen hazanavigált, mi meg kiültünk a jó időben, hogy megegyük ebédre az otthonról hozott szendvicseinket. Gyönyörűen sütött a nap és reméltük, hogy délen is szép időnk lesz.

4-kor indultunk tovább, előbb Salzburgon át a bajorországi Rosenheimig, aztán onnan az Inntalautobahnon tovább Kufsteinen át Innsbruckig. Innsbruck előtt még megálltunk Schwazban (így r nélkül), vettünk egy kenyeret, s az üzlet büféjében ittunk két kávét, meg megettünk egy barackos-vaniliakrémes süteményt és egy túrósbatyut. Innsbrucknál aztán menetből balra fordultunk a Brenner hágó felé. Átmentünk az 1963-ban átadott Európahídon, ami akkor a földrész legmagasabb hídja volt. Mára már több híd is lepipálta, többek között a mi balatoni csodánk is.

Este fél hétkor értük el a hágó tetejét és léptünk át Itália földjére. A naplementében még megcsodálhattuk a magashegyi szőlőültetvényeket (a nyugati hegyoldalban van Tramin, a tramini szülőhelye) és a zsír új olasz kerékpárutat, ami a Brennertől egészen a Gardáig vezet. A teliholdas éjszakában kerülgettük a vég nélküli útjavításokat. Este 10-kor Bresciában megtankoltunk (82 €), aztán úgy döntöttünk hogy megyünk még egy darabot. Végül háromnegyed 11-kor Cremonánál lehajtottunk az autópályáról (autópályadíj 20,80 €) és 687 km után, a város szélén, egy parkolóhelyen megálltunk. Még ettünk egy falatot, közben elkészült a melegvíz, lezuhanyoztunk és ágyba bújtunk.

23. csütörtök

Jól aludtunk és csak 8-kor keltünk fel. Nem voltunk éhesek, a reggeliről lemondtunk és csak kávét ittunk. Körülnéztünk, hogy hol is vagyunk.

Az első kávé Itáliában                                                       Az Ázsia park kútja

Az úgynevezett „Ázsia park” egyik szögletében álltunk, közvetlenül egy díszkút mellett. A helybeliek szorgalmasan töltögették üvegjeiket. Mit lehet tudni, lehet, hogy csodát tesz, mi is vételeztünk egy pillepalackra valót. Közvetlenül a kút mellett még megcsodáltuk minden fülzúgós beteg reményét, egy fát, a Ginko bilobát (ennek hatóanyaga a Tebonin, ami ugyan teljesen hatástalan, de mégis százmilliós forgalmat csinálnak vele), aztán háromnegyed 9-kor elindultunk. A város alatt átkeltük a Pó folyón és a síkságon folytattunk az utat Piacenza felé.

Piacenzánál aztán meredeken délre fordultunk, most már Genova irányába. Hamarosan egy tábla jelezte, hogy átkeltünk a 45 szélességi körön és most már tényleg “Mediterrániában” vagyunk. Genova előtt 50 kilométerrel egyszeriben megváltozott a táj, a síkságot hegyes terep váltotta fel. A hegyek mondjuk nem akkorák, mint az Alpok, de a magyar hegyeknél azért magasabbak. Az autópálya itt egy elég szűk völgyben kanyarog, nem is mentünk gyorsabban, mint 50-60 km/óra. Azt vártam, hogy valahonnan fentről fogjuk megpillantani a Genovai öblöt és magát a várost. Ezzel szemben egyszer egy szűk forduló után egy koszos külvárosban találtuk magunkat. Itt aztán lehajtottunk a kikötő felé (autópályadíj 10,20 €) és délben már meg is álltunk a kompkikötőben „Gerry bárja” előtt. A bár úgy néz ki, ahogy az ember egy Rejtő-könyv olvasása közben elképzeli. A terasz körül a tangeri kompra (nem tengeri, hanem tangeri) váró arabok a tetőig megrakott kocsikkal.

A kompkikötő                                                                     A hajónk testvére

Amikor a kompot megrendeltük, azt olvastuk, hogy a megérkezéskor jelentkezzünk a hajózási vállalat, a Grandi Navi Veloci irodájában. Szépen oda is battyogtunk, de az egész felesleges volt, mert ott egy faszi elmagyarázta, hogy erre nincs semmi szükség, 8-ra menjünk oda az 5-ös kapuhoz, onnan aztán minden megy majd a maga útján. Na jó, akkor van 8 óránk, addig megnézzük a várost, ahogy terveztük. De hol hagyjuk a kocsit? Előre megmondom, ott kellett volna hagyni a bár előtt, de nekünk azt mondták, hogy menjünk inkább az Akváriumhoz, a régi kikötőbe, mert ott vannak szabad parkolóhelyek. Így aztán be is ültünk és elindultunk. Valóban voltak parkolóhelyek, de sehol sem fogadtak lakóbuszokat. Egy helyen, a mopedek parkolóhelyén nagyon jól meg lehetett volna állni, mert ott egyetlen moped sem volt és mellettünk még így is maradt, vagy 15 szabad hely, de féltem a kerékbilincstől ezért továbbmentünk. Vagy háromszor körbeautóztunk az öbölmenti úton a 30 fokos déli melegben. Ráadásul kigyulladt a műszerfalon egy olajoskanna szimbóluma, azt hittem, hogy azt jelzi, hogy alacsony az olajszint, de csak arra figyelmeztetett, hogy ideje olajat cserélni. Amikor 3 hete kicserélték, a balfasz szerelő nem állította át a műszert. Végül a kikötő túlsó végén, egy nem túl jól kinéző környéken tudtuk hagyni a kocsit és elindultunk a városnéző túrára.

Genova félkör alakban fekszik az öböl partján. Nem sok hely van, mert a part mögött 1 km-re már ott magasodnak a hegyek. A keresztutcák ezért terasz szerűen egymás fölött futnak és a házak kb. a hegyek derekáig kapaszkodnak fel. Olyan, mint egy mini Hong Kong. A városi forgalom leginkább a kikötő mellett futó főutcán folyik. Ez fölött meg a távolsági közlekedés, mert a barmok a város tengerparti útja fölé építették a lábakon álló autópályát. Ha most megállsz a parton akkor a tengerre néző épületek második emeletének magasságában látod a kékre festett borzadályt. Meg persze a velejáró zaj, kosz, por, stb.

Autópálya a házak előtt                                                       A genovai főtér a De Ferrari

A belvárost a világ legkisebb földalattijával értük el. Az öbölparttal párhuzamosan futó kéregvasút összesen 7 állomásból áll. 70 centért szálltunk ki főtéren a De Ferrarin. A tér közepén látványos szökőkút áll. Pihenésképpen akartunk ott egy kávét inni, le is ültünk az egyik teraszon, de miután 10 percig a kutya sem nézett felénk, felálltunk és továbbmentünk. Átvágtunk az óvároson és közben megláttunk egy kis éttermet. Nagyon stílszerű volt, kifakult viaszosvászon asztalterítők, legyek, bennszülött vendégkör. Na ott aztán leültünk és rendeltünk egy-egy foccacio-t (ez egy pizzaszerű lepény), én pestóval, Miri prosciuttóval (a felénél csere) és ittunk két csapolt sört. Miután kifizettük a 27€-s számlát, Miri elnyalt még egy fahéjas fagyit. Aztán lassan visszasétáltunk a régi kikötőn át a kocsiig. A régi kikötő ma már túrista-látványosságként működik, szépen kiépített és rendben tartott parkokkal, több kikötőmedencével. Az egyikben áll egy, Genova egykori tengeri hatalmát szimbolizáló nagy vitorláshajó, egy galéon. Már messziről feltűnt, hogy itt valami nem stimmel, mert az alsó ütegsor csapóajtaja legfeljebb másfél méterre van a víztől és a hajó oldalszélben (cirkálni nem lehetett vele) a dőléstől azonnal elsüllyedne. Közel érve ki is derült, hogy ez a hajó sohasem vitorlázott, egy hollywoodi medencében forgatták rajta Roman Polanski filmjét a Kalózokat.

A “hamis” Galéon                                                                           Miri pihenőben

A sétányon Afrikából származó árusok teregették ki a portékájukat, leginkább márkás táskákat és igazi svájci órákat. Én a hong kongi tapasztalataimra hivatkozva hárítottam el az igen agilis, de mégis barátságos karóraárusok rohamát.

Elmentünk még a Tengerészeti Múzeum előtt, de arra már nem volt idő, hogy bemenjek. Meg valahogyan szokatlanul fáradtnak éreztem magamat.

Fél 6-ra értünk a kocsihoz, aztán pihentünk vagy két órát. Végül beraktuk a bringákat a kocsiba, hogy nehogy túllépjük a 7.50-es hosszúságot, mert akkor állítólag szaroznak a behajózáskor.

Pontosan 8-kor értünk le a kikötőbe és ahogy reggel a faszikám mondta, meg is álltunk a Gate 5 előtt. Aztán hamarosan kiderült, hogy Itáliában nem kell a dolgokat olyan szorosan venni, mert ma éppen az 1-es kapun volt a bebocsátás. Na akkor szépen átgurultunk oda és egy olyan kis fülkénél, mint Schengen előtt a határokon voltak, beadtuk az otthon kinyomtatott jegyeinket. És csodák csodájára szám alapján mindjárt ránk is leltek a komputerben ezért jutalmul megkaptuk a három boarding card-ot, egyet a kocsinak, egyet-egyet meg nekünk. Beléptünk a kikötőbe és a mólón besoroltak bennünket a szélső oszlopba egy parkolóhelyen, ahol már többen álltak. Aztán elkezdődött a berakodás. Előbb speciális, fordulékony kis vontatókkal felvitték a nyergesvontatók pótkocsijait. Aztán bement az a néhány nyergesvontató, amelyiknél a maga vontató is utazott. Közben persze volt idő nézelődni. Zömében nyugdíjaskorúak álltak a parkolóban, hiába utószezon van.

9-kor indulhattak a személy- és lakókocsik. Rendesen izgultam, hogy mi lesz, de minden ment, mint a karikacsapás. Előbb felmentünk egy ferde rámpán az első emeletre, ott egy szép ívben megfordultunk és a sávunkban leparkoltunk. Az egész manőver gyorsan, zökkenő nélkül történt. Minden kocsihoz tartoznak ékek és nyűgöző láncok, de a személyzet nyilván tudta, hogy nem lesz hullámzás és elég volt a kéziféket behúzni. Gyorsan magunkhoz vettük az elkészített csomagot (1 ásványvíz, melegítők és könyvek), aztán beléptünk a személyfedélzetre. Mindjárt mindenkit le is fényképeztek egy mentőöv mögött, hogy legyen egy kép az otthoni albumba. Mi nem vettük meg a rólunk készült fotókat. A behajózás végén a garázsokat lezárták, senki se ki, se be.

Most már a hajó gyomrában

Aztán elindultunk kicsit felfedezni a hajót. A pullmann-székeink a fedélközben voltak, mint a szegény ír kivándorlóknak a Titanicon. A támlát egy kicsit hátra lehetett dönteni és egy kis lábtámaszt is ki lehetett húzni, tehát jobb volt, mint repülésnél, de láttuk, hogy mások egyszerűen keresztben lefekszenek 4 ülésre és úgy alszanak. Mint kiderült, van itt hely bőven, mert a távolsági sofőröket és egy hátizsákos diákot kivéve mindenki kabint bérelt. Mi meg nem, mert sajnáltuk rá a plusz pénzt, de leginkább az tartott vissza bennünket, hogy a kabinok mind 3, vagy 4 személyesek és nem akartunk mással közösködni. A pullmann-ülésekhez tartozott még egy vizesblokk (WC-k, zuhanyzók), ha nem is a Hotel Excelsior stílusában, de jobb, mint Fűzfőn.

Elmentünk kicsit felfedezni a hajót. A La Superba 2002-ben épült a Grandi Navi Velocci (Nagy Gyors Hajók) nevű társaság megrendelésére Olaszországban és mintegy 100 milló Euróba került. Rajta kívül még 7, csaknem identikus testvérhajója szolgál a cégnél. A bárka 211 méter hosszú, 31,5 méter széles, a híd 33 méter magasan van. Kapacitása 50.000 BRT (Talán nem mindenki tudja, a Bruttóregiszter-tonna az nem súly, hanem térfogategység, egy BTR =.100 köbláb = 2,832 m³.)

A földszinti garázsok felett még 9 emelete van, a tetején két swimming poollal és napozófedélzettel. 998 személykocsit és 2920 utast (567 kabinban és 940 pullmann-széken) plusz a személyzetet viheti magával. Egy étterem és két kávéház, továbbá diszkó, kondi-terem, szépség szalon, meg ilyenek szolgálják a nagyérdeműt.

A két négyszárnyú csavart redukciós hajtóművön keresztül hajtja a  4 db Wartsila (ez egy nagyon jó nevű svéd cég) 16V46C diesel, összesen 67.200 kW-tal. A maximális sebesség 30 csomó. A kormánymű elektro-hydraulikus és a Rolls Royce szállította. A két lapát párhuzamosan, de egymástól függetlenül is mozgatható. A kikötői mozgást kettő, az orrban és a farban beépített, 2db 1.500 kW-os, szintén Rolls Royce manőverhajtómű segíti. Az áramellátásról egy 9.350 kW-os, megint csak Wartsila generátor gondoskodik.

A hajó folyamatosan a Genova-Palermo-Genova útvonalon közlekedik. Egyik nap este 10-kor indul Palermóba, ahova 20 órás út után másnap 18 óra körül érkezik meg. Gyors ki- és berakodást után 22 órakor már megy is vissza Genovába. A megállás nélküli folyamatos üzem meglátszik. A karbantartás nem az erősségük (persze ha én lennék a főgépész). A hajó nem csak, hogy rozsdásodik, hanem kifejezetten koszos is. Az eltört, elhasználódott dolgokat nem pótolják. Itt nem csak apróságokról van szó: a 8 kipufogó cső közül 3-nak hiányzott a rögzítőbilincse és az egyik kémény már egész úton rendesen rezonált, szerintem előbb-utóbb le is törik. A fedélzeti ajtók nem záródnak rendesen, a medencéknél hiányoznak csempék, a sétafedélzeten lépten-nyomon eldobott csikkek, stb.

21:55-kor aztán beindították a főgépeket és a révkalauz lassan kivitte a hajót a kikötőből. Rövid stop, a kalauz átszállt a bárkájába, mi meg rákapcsoltunk és felvettük a 23 csomós utazósebességet (ez, ha jól számolom, kicsit több, mint 40 km/h) és egyenesen délnek fordultunk. Egy darabig bámultuk a teliholdnál a távolodó partokat, aztán még benéztünk a bárba, hogy megalapozzuk az éjszakát. Miri ivott egy Margheritát én meg lenyomtam egy Grappát, aztán levonultunk a fedélközbe. Kinéztünk egy-egy széksort, a kartámlákat felhajtottuk, átöltöztünk melegítőbe, bevettük az altatókat (az Ivadalt mindenkinek csak ajánlhatjuk) és hamarosan el is aludtunk.

24. péntek

Hajnali öt körül ébredtem és kiderült, hogy a tegnap esti fáradtság nem volt véletlen. Még az elindulás előtt magamhoz vehettem valami kórokozókat, mert elkezdett fájni a torkom és fáztam is. Hamarosan Miri is felébredt és elkezdett panaszkodni, hogy ő is nagyon fázik. Persze, ahogy a szellőző ventilátorok benyomták a kinti hűvös levegőt, nem volt valami meleg. A többi fedélközi utas persze rendesen rákészült a dologra, volt hálózsákjuk, de legalább takarójuk, meg kispárnájuk, szóval ők békésen szuszogtak tovább. Mi meg mit tehettünk, szépen összebújtuk. Kettőnknek azért elég szűk volt a hely, ezért én már csak úgy feküdtem, mint ahogy a 25. varjú ül a magyar baka faszán: időnkét csapkodnom kellett a bal kezemmel, hogy le ne essek. Így nyűglődtünk 8-ig, aztán lassan felkeltünk. Az egyik kávézóban ittunk egy caffee latte machiatót és ettünk 3 croissant-t és utána kimentünk a fedélzetre körülnézni. Hát sajnos nem éppen örvendetes változás történt. Ugyan egészen langyos 3-as déli szél fújt (a hullámokon éppen megjelentek a habkoronák), de az ég rendesen be borult. Amúgy a fedélzeten nem lehetett hosszabban megmaradni, mert a 40 km-es menetszél és az időnként csepergő eső nem voltak valami hívogatóak. Úgyhogy visszaültünk a kávézóba. Miri tovább birkózott a Csendes Donnal (a kozákok éppen most lázadtak föl a proletár-hatalom ellen, de majd meg is járják), én meg próbáltam Szicíliát tanulmányozni. 11-kor megjelent egy a 60-a éveinek közepét taposó úriember és az automatikára állított szintetizátor segítségével klasszikus darabokat játszott tangóharmonikáján. Kicsit tompította az örömünket, hogy az úr nagyothalló lehetett, ezért a dobgép és a basszus csak úgy dübörgött. Hamarosan el is néptelenedett a pódium környéke.

1-kor elmentünk az étterembe ebédelni, ahol kibaszott drágán lehetett nagyon szar kaját enni, ráadásul egy kültelki önkiszolgáló büfé színvonalán. Én egyebek között megismerkedtem a világ legkisebb lasagne-adagjával. Nagyon elbaszott pofát vághattam a szakácsra, mert hamarosan visszahívtak a sorból és kaptam még egy fél adagot. Aztán előbb leültünk az asztalhoz, majd az első falat után szépen visszamentünk a terem közepén elhelyezett mikrohullámúhoz és megmelegítettük a kajáinkat. Utána egy menet a sóért, egy meg az olajért-ecetért, végül utoljára fogpiszkálóért.

Mindent összevetve 53€-ba került az ebédünk, a hajón működő catering-cég, ha talán nem is a mafia fióküzeme, de minden tekintetben kimeríti a rablóbanda fogalmát. Aztán az sem emelte a hangulatomat, hogy egyre betegebb lettem, már lázam is volt, a nyelés is nehezemre esett. Persze a gyógyszerek be voltak zárva a hajó gyomrába. Nagyon lassan telt az idő. Végre délután 4 óra lett és a távolban megláttuk a horizonton Szicíliát. Az utolsó másfél órát aztán a fedélzeten töltöttük és bámultuk az egyre közeledő partot. Az eget vastag felhők borították és a szél lassan keletire fordult és egyre erősödött. A vastag felhők miatt erősen sötétedett és az lassan kinyíló Aranykagylót nem nagyon láttuk. A kikötő előtt megálltunk, felvettük a révkalauzt és aztán mindkét csavarral lassan előre megindultunk a bejárat felé. Na, mondtuk, nem lesz egyszerű az erős oldalszélben ezzel a magas hajóval kikötni. A kikötőben tényleg nagyon szűk volt a hely, a kalauz mégis csodálatosan manőverezett a hajóval. Egy helyben megfordultunk úgy, hogy sem az orrnál sem pedig a tatnál nem maradt a mólóig több hely, mint 10 méter. Persze az is az igazsághoz tartozik, hogy a manőverhajtóművekkel mindent meg lehet csinálni.

Palermo a láthatáron                                                          Örülünk, hogy megérkeztünk

Kikötés után végre kinyitották a garázst, beültünk a kocsiba és vártunk a sorunkra, hogy kimehessünk. Itt aztán már ízelítőt kaptunk a mediterrán stílusból, záróvonal, meg ilyenek nem számítottak, mindenki minden résbe belehajtott. Ilyenkor a taktika: aki szabálytalankodik, mereven néz előre és kerüli a kontaktust azzal a szegénnyel, akivel éppen kibaszik. Volt káromkodás, meg a fogak csikorgatása. Aztán egy tapasztalatlan hollandus, miközben éppen elém hajtott volna a Golfjával, a szemembe pillantott. Biztos nagyon szúrós lehetett a tekintetem, mert lefékezett és intetett. Így aztán nagy nehezen mi is elhagytuk a hajót és aztán a kikötő területén félreálltam, hogy a lassan nekiinduló esőben a Garmin megtalálja, hogy hol is vagyunk. Sajnos nem sikerült, mert abban a pozícióban az alkov miatt nem látta a GPS-holdakat, vagy nem eleget, szóval fingja nem volt, hogy éppen hol dekkolunk és néma maradt. Nem volt mit tenni, besoroltuk a palermói forgalomba, csak úgy, anélkül, hogy tudtuk volna, hol is vagyunk. Na hamarosan el is szakadt nálam a cérna, kizavartam Mirit (megállapodás szerint az ő reszortja a navigáció) az esőbe, hogy kérdezősködjön. Kiderült, hogy pont az ellenkező irányba kell menni, mint eddig. Miután szerencsésen megfordultunk, el is indultunk amerre kellett. A következő órát tényleg nem kívánom az ellenségemnek sem. A világnak ezen a részen nem számítanak a közlekedési szabályok, aki bírja, marja alapon vezetnek. A háromsávos úton 4 sávban mennek, a mopedek meg köztük cikáznak. Én persze óvatoskodtam a 2,5×8 méterünkkel. Ha azonban több, mint két méterrel lemaradtam az előttem haladótól, akkor azonnal bejött valaki elénk a mellékutcából, vagy éppen befordult előttem balra. Ráadásul rendesen belázasodtam, a torkom fájt, az eső meg szakadt, mint a trópusokon. Aztán elkövettük még otthon a hibát, hogy a szélvédőt megpucoltuk valami speciális ablakápoló szerrel, ami miatt ellenfényben alig lehetett látni valamit. Szenvedtem rendesen.

Így poroszkáltunk a milliós nagyváros főutcáján, ráadásul minden idióta dudált, mint egy őrült. Az apjuk faszát! Szerencsére a Garmin megint magához tért és megtalálta a helyes utat. Itt még az autósztrádára sem lehetett egyszerűen felhajtani, úttalan utakon jobbra-balra kanyarodva értük el a A20-as autópályát. A sztrádán azonnal kiderült, hogy a városban még olyan magabiztos sofőröknek tele lett a gatyája. Nyilván ritkán vezetnek esőben. Az autópályán a személykocsikkal is csak 60-70-el mentek, annyira féltek a vizes aszfalttól. Feltűnő, hogy csupa kisautó közlekedik (sok a Smart), már egy középkategóriás kocsi is ritkaság.

Csakhamar elhagytuk a part menti A20-as autópályát és rátértünk az A19-esre. Ez az autópálya az északi tengerpartról a sziget belsején át, az Etna alá, Cataniához vezet. Ha látnátok, ezentúl egy szót sem szólnátok a balatoni völgyhíd és tolnai alagutak miatt. Ennek a 200 kilométeres sztrádának a fele lábakon áll, ha kell, ha nem. Nyilván így lehetett többet zsebre tenni a közpénzből. Ráadásul az a hír járja, hogy ez a alá betonozta be a mafia a nemkívánatos személyek holttestét. Szóval ezen nevezetes úton hatoltunk előre. Az eső zuhogott, körös körül tök sötét volt, a sztráda mellett emberi életnek semmi nyoma. Ráadásul a lábakon álló autópálya dilatációs hézagjainál már kicsi megkopott, a lakóautó mindegyiknél olyan hangot adott, mintha alulról kalapáccsal ütnék. Egyre szarabbul éreztem magamat, ezért megálltunk egy benzinkútnál, kiraktuk a bringákat hátra, a csomagtartóra és a tankolás után (56€) cseréltünk, innen Miri vezetett. Hamarosan ő is elfáradt és ezért elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább, megalszunk valahol. A szokásos taktikát követve lementünk az egyik kijáratnál, hogy az első faluban, valami üzlet parkolójában megállunk. De itt nem volt semmi falu, csak mentünk az egyre keskenyebb úton, a navi szerint az út hamarosan véget is ér, szóval a pokol maga. Végül találtunk egy helyet, ahol meg tudtunk fordulni, aztán vissza az autópályára. Egy negyed óra múlva találtunk egy pihenőhelyet, ahol a parkolóhelyek 30-40 méterre voltak az úttól, ezért ott már nem volt nagy zaj. Gyorsan befűtöttünk, megfürödtünk, megittunk egy sört és 11-kor aludni tértünk.

25. szombat

Éjjel arra ébredtem, hogy köhögéskor annyira fáj a torkom, hogy a könnyem is kicsordult tőle. Innentől aztán az egyik köhögési rohamtól a másikig szunyókáltam valamit, köhögéskor meg átkoztam a rossz sorsomat. Így múlattam az időt 8-ig, akkor felkeltem, kicsit zörögtem, szóval hamarosan Miri is felébredt. Lassan megittam a kávémat és a kezelőorvosom rendelésére bevettem mindenféle orvosságokat, hogy hamar meggyógyuljak. Eleget pöcsölhettem vele, mert csak 10 felé indultunk el a mai cél Nicolosi felé.

A pihenőhely közepén egy tábla, ne szemeteljünk, vigyázzunk a környezetünkre. Sok lehet erre az analfabéta, mert mindent elborított a szemét. A környéken alacsony dombok, ahol minden lehető helyet mezőgazdasági művelésbe fogtak. Mostanra minden kiszáradt, kopár. Az időjárás megjavult, sütött a nap az ég csak helyenként volt felhős.

Még vagy 30 km-t mentünk a sztrádán és hamarosan megláttuk az Etna felhőkbe burkolódzó kúpját. Közben megváltozott a környék, a fekete vulkanikus talajon egymást érték narancs, mandarin, citrom és olajfa ültetvények. Catania külvárosában lehatottunk az autópályáról és istentelen rossz aszfalton küzdöttük fel magunkat a vulkán déli lejtőjén, a 840 méter magasan levő városka nagyon eredeti módon az Etnáról elnevezett kempingjébe. 12-kor hajtottunk be a kapun és a Padrone utasítására hamarosan el is foglaltuk a kijelölt helyünket. A kemping a helyi csapat futballpályája mellett egy borókaligetben van a szokásos felszereltséggel.

Ma a környék kerékpáros felderítése lett volna a délutáni program, de a betegeskedésem miatt ez alól felmentést kaptam, helyette elmentünk sétálni. A kemping már a városka fölött fekszik és nagyon jól láthatóak a legutóbbi, 2002/03-as vulkánkitörés nyomai. Az október 26-án, a déli lejtőn megnyílt hasadékból ömleni kezdett a láva, előbb elpusztította a hegyoldalban fekvő síszállodákat a kötélpályával együtt és betört a lakott terület pereméig. Vannak házak, amiket azóta sem építettek újjá és a telket vastagon borítják a kisebb-nagyobb fekete kövek. Közben megkerestük annak a busznak a megállóját, amivel holnap felmennénk a hegyre. Találtunk is egy villanyoszlopon egy táblát Fermata felirattal, de hogy ez lenne-e az igazi, nem tudjuk biztosan. Majd meglátjuk.

A kempingben nekiláttam a naplómat gondozni, Miri meg kiült a kocsi elé olvasni. 6-ra lett kész a gombás risotto. Vacsora után nem sokkal lefeküdünk. Nálam a vírusok most értek le a tüdőmbe, állandó a köhögési ingerem. Jó lenne egy jót aludni. Majd mindjárt kiderül, hogy megy-e?

26. vasárnap

Hát részben ment, kb. fél 4-ig aludtam, akkor felébresztett a saját köhögésem. Nem ért azonban nagy veszteség, mert egy fél óra múlva az egész kemping ébren volt. Egy autós társaság azzal szórakozott, hogy kinyitotta a kocsi ablakait, maximumra csavarta az erősítőt és a divatos olasz hip-hop hangjai mellett le és fel cirkáltak a kerítés mellett. Az előadás kb. 20 percig tartott, innentől mindketten szunyókáltunk háromnegyed 8-ig, akkor felkeltünk, reggeli toalett, kávé, gyógyszerek és elindultunk a buszhoz. Apropó gyógyszerek, ma már egy kicsit jobban vagyok, reggelre a vírusok elhagyták a gégémet és a torkomat, ma a mellkasom mélyében és az orrgaratomban dúlnak. Az időjárás tovább javult, süt nap, de hűvös szél fúj.

A busz ugyan kicsit később, de megjött és bár nem ott állt meg, ahol a tábla van, de végül is felszálltunk és vettünk egy retúr jegyet. Helyesebben csak befizettünk rá (8.60 € összesen), de jegyet nem kaptunk. Reméljük, hogy ugyanez a sofőr hoz majd vissza bennünket. Az út 12 km hosszú szerpentin és a végpontja 2.000 méter magasan a Refugio Sapienza, magyarul a menedékház, de itt a hegyi menedéken kívül három hatalmas parkolóhely és néhány jobb színvonalú kocsmának megfelelő vendéglátó egység is áll a nagyérdemű rendelkezésére. Ezen a parklóhelyen lakóbuszok is megállhatnak, akár ott is lehet aludni 10 €-ért. A parkolóktól vagy a kabinos felvonóval, vagy terepjáró buszokkal (a Mercedes Unimogra hátul egy 10 személyes kabint barkácsoltak), vagy pedig gyalog lehet továbbmenni. A déli csúcsig még 800 méter a szintkülönbség. Mi az utóbbit választottuk, mert már így is készültünk, például bepakoltuk a kőszáli cipőinket. El is indultunk, szépen lassan, ahogy az én aktuális fizikumom megengedte. Ahogy kiértünk a parkoló takarásából, legalább 60 km-es, baszott hideg északnyugati szél csapott ránk, de hálából megláttuk teljes valóságában a mai exkurszió tárgyát az Etnát.

Az Etna délkeleti lejtője                                                 A szerpentin a menedékháztól nézve

A vulkán Európa legmagasabb ma is működő tűzhányója. Neve indogermán eredetű, szankszrit nyelven Aid-na annyit tesz, hogy égő, tüzes, tűzhely. A tűzhányó az afrikai és az európai kontinentális lemezek összeütközésének a terméke és az úgynevezett Messina-eltolódás vonalában fekszik. Mivel a lemezek elcsúszása ma is aktív folyamat, napjainkban is rendszeresek a kitörések és a földrengések. Geológiai kutatások szerint mintegy 8.000 évvel ezelőtt egy földrengés után a vulkán egyik oldala a tengerbe csúszott. A hirtelen a vízbe esett több millió m³-nyi anyag hatalmas szökőárat okozott a Földközi tenger keleti medencéjében, elpusztítva a parti településeket: egyik lehetséges magyarázata Atlantis mondájának, vagy az ótestamentumi özönvíznek. A katasztrófa mai maradványa a hegy oldalában levő, patkó alakú bemélyedés a Valle del Bove, az Ökrök völgye. A megbízható feljegyzések kezdete óta a legnagyobb földrengések 1693-ban és 1908-ban voltak.

Az első tengeralatti vulkanikus tevékenység mintegy 1 milló évvel ezelőtt kezdődött. Ekkor a láva egy a kréta korban keletkezett kb 1.300 méter vastag mészkőlerakódáson terült el, amely a későbbi gyűrődések folytán felemelkedett. Mintegy 800.000 évvel ezelőtt kezdődött a kúp alakú vulkanikus hegy kialakulása. Az ismétlődő kitörések rétegenként építették fel a kúpot. A ma ismert alakját kb. 8-10.000 éve nyerte el. A hegy magassága aktuálisan 3.323 méter, ami az újabb kitörések és a kráterek beomlása miatt folyamatosan változik. A hegy kúpjának alapterülete 1.170 km², és az idők folyamán mintegy 530 km³-nyi anyagot halmozott fel.

Ma az Etnának 4 csúcskrátere van, a főkráter, az 1911-ben keletkezett északkeleti, az 1968-ban létrejött újkráter, a bocca nuovo és a legutóbb, 1979-ben kialakult délkeleti. Az újabb és újabb kitörések azonban általában nem a csúcskrátereken keresztül történek, hanem a hegy oldalában nyíló parazitakrátereken keresztül. Ma mintegy 400 ilyen mellékkrátert tartanak nyilván, amelyeknek a többsége az utóbbi 3.000 évben keletkezett. A legutolsó jelentősebb kitörés 2008. május 11-én történt.

A vulkán magmakamrája 20-25 kilométerrel van a felszín alatt, innen száll fel a láva a kürtőkön keresztül. Az Etna lávája lúgos és viszonylag folyós, ezért a gázok kisebb buborékok formájában eltávozhatnak belőle, anélkül, hogy jelentős túlnyomás épülhetne fel. Ez magyarázza, hogy a vulkán jóindulatú, kitöréseit nem kísérik robbanások, mit például a Vezúvét. Amint a láva a meredek hegyoldalon lefolyik, külseje gyorsan lehűl és megszilárdul, míg a belseje tovább folyik, így jönnek létre az Etna egyedülálló „lávaalagútjai”. A leghosszabb a Grotta dei Lamponi majdnem 1 km hosszú.

Ma az Etna egész területe a környezetvédelem oltalma alatt áll. Az középső „A” zóna gyakorlatilag nem látogatható, a B-zóna a kijelölt utakon át bejárható. A C-zónában megengedett a mezőgazdasági tevékenység, a legkülső D-zónában, különleges engedélyek birtokában turisztikai célú épületek emelhetőek. A vulkanikus talaj kedvez a vegetációnak és persze a növénytermesztésnek is. A C- és D-zónában szőlő, narancs, citrom, olíva, pisztácia terem, ez fölött, 2.000 méterig pedig lombos erdő, sok gesztenyefával borítja a hegyoldalt. További 3-400 méter a cserjék-bokrok világa, ez fölött már csak a puszta sziklák vannak.

A táj képe éppen ellenkezője a gyerekversikének, ahol a hótól minden fehér és egyedül csak a Bodri kutyának az orra hegye fekete. Itt minden fekete, vagy esetleg sötétszürke. Az erózió hatására az egyébként is morzsalékony láva 1-3 mm-es szemcsékké lesz amik meg persze úgy viselkednek, mint a homok, mindenütt egy bizonyos dőlésszögű lejtőt képeznek. Ez egy meglehetősen nehéz terep, mert, bár nem nagyon meredek, majdnem annyit csúszik vissza az ember, mint amennyit előrehalad. A morzsalékon mindenféle füvek, meg cserjék tenyésznek szigetszerűen. Az alapnövény egy nagyon szúrós, alacsony kaktuszféle, mellette, de vele együtt is kisebb bokrokban mindenféle kéken, meg sárgán virágzó füvek vannak még, de hogy ezeket hogyan hívják, fogalmunk sincs róla. A vidék legelterjedtebb állatát azonban rögtön megismertük, ez egy kőszáli tücsökfajta lenne, nagyon célszerűen sötétszürke színnel. Ahol mentünk, csak úgy ugráltak kétfelé. Láttunk még néhány katicabogarat, meg valami apró termetű legyet, de más nem volt, vagy nagyon jól elbújt. Ja, láttunk még valami kecskeszarra emlékeztető ürüléket, a tudós feleségem szerint valami kőszáli párosujjú patás hagyatékát.

Kőszáli Miri                                                                      Nagyon kapaszkodok

Ahol a láva még friss, ott persze nincs morzsalék és a sziklák ugyan nem csúsznak, de olyan ágas-bogasak, hogy még a bakancs talpán át is böknek. Szóval itt mentünk felfelé, meg megállva. Egészen jól bírtam. Bőven a növényhatár fölé mentünk, de ott már orkánszerű volt a szél, igazán neki kellett feküdni, hogy le ne sodorjon bennünket. Mivel én a hegyeken nem mozgok valami otthonosan és Miri meglátta a szememben a síkvidéki magyar ember minden szorongását, azt ajánlotta, hogy magasabba már nem menjünk (ez egy ilyen rendes feleség!), hanem inkább oldalazva sétáljunk kelet felé. Miután még két gerincet leküzdöttünk, 2600 méter magasról megpillantottuk az Ion tengert, Cataniát és a szűkebb hazánkat Nicolosit is. Akkor az is kiderült, hogy alattunk legalább 50 kisebb nagyobb kráterbe látunk bele, sőt azt is észrevettük, hogy nem csak a hegy szoknyáján, hanem a hegytől lényegesen távolabb is karéjszerűen további, erdővel borított beomlott kráterek vannak. Még a kempingünk mögötti domb is kráter volt valaha. Egy szélvédett mélyedésben leültünk, ittunk egy kis vizet, ettünk néhány energia szeletet (ez mindenféle gabonamaradék, amit a magtár összesöprése után műmézzel összekevernek és rudacskába préselve árulják a sportos életet élő balfaszoknak).

Egy parazitakráter                                                               Csak a tető lóg ki

A visszaúton meg átvágtunk a 2002-es lávaömlés sziklagörgetegein. A kövek különbözőek. A mélyben gáz-zárvány nélküli tömör bazalt van, ezen kívül felül meg mindenféle változóan porózus kövek egészen a habkőig. Fentről jól látszott a lávafolyam útja, elpusztította a kötélpályát, az egész parkolót kocsmástól és a szerpentin jó részét. Az újjáépítésnél a megszilárdult köveket egyszerűen félrekaparták a völgy felé és már kész is volt a terasz, lehetett tovább építkezni. A krátertől a láva jó 10-12 km messzire folyott. Egyes helyeken (ez a többség) mindent letarolt és máig is ott fekszik, egyetlen fűszál sem nől rajta. Igazi holdbéli táj. Máshol meg kisebb-nagyobb területeket elkerült, helyesebben szigetszerűen körbefolyt. Itt ma is nőnek a gesztenyefák és állnak a szerencsések házai. A szomszéd épületeket meg elpusztította a tűzfolyam.

Mire átevickéltünk a megkövesedett lávafolyamokon és visszaértünk a parkolóba, fél három volt. Közben megnézhettük a tömegturizmust: a buszokkal a turistákat egyenesen a parkolók keleti szélén levő vendéglőhöz viszik. Itt a dolgozó kiszáll a buszból és elmegy a vendéglőtől kb 30 métere levő kis mellékkráterig, aminek pereme szerencsésen a parkoló szintjével egybeesik. Ezen akkor utcai cipőben körbesétálnak, csinálnak egy halom fényképet (itt ügyeskedni kell, hogy a háttérben ne látszódjon a mindenütt elszórt szemét), bemennek a házba, kapnak egy kávét, vesznek valami szívhez szóló emléket, aztán be a buszba, irány a szálloda. Már ott áll a következő busz az újabb adag turistával. Az egész Etna le van tudva egy óra alatt.

Sajnos hamar elfáradtam, meg kezdtem is fázni, ezért beültünk egy kocsmába és megebédeltünk. A kaja nem volt rossz, de jó sem, pont olyan, mint az ilyen helyeken szokásos. Itt is volt közhasznú mikrohullámú, és ennek megfelelően az étel  is hideg volt. Ez valószínűleg a szicíliai folklór része. A két előétel és főétel, meg a három háromdecis sör 33€-ba került. Negyed ötkor kimentünk a buszhoz, ugyanaz a sofőr volt, nem kellett újra jegyet vennünk. 5-kor szálltunk ki és elsétáltunk a kempingig. Én eddig írtam a naplót, a nej meg a doni kozákok történetét studírozza. Nálam mostanra a vírusok elérték hátulról az orromat és ég a hátsó lyukak (szakember olvasóimnak a choanák) környéke, holnap kezdődik a takonykór. Remélem most már rohamosan gyógyulok majd, mert kedden, ha törik, ha szakad, már bringára kell szállnom. Most még a fürdőszoba, aztán az ágy.

27. hétfő

Azért értek én a medicinához, hajnalban tényleg arra ébredtem, hogy az orrom teljesen eldugult és most már az egész orrüregem ég. Mindjárt elkezdtem az orrcseppet és félálomban küzdöttem le a reggelig tartó órákat. 8 körül keltünk, a szokásos reggeli szöszmötölés után Miri rendet rakott a kocsiban én meg kívül intéztem a dolgokat. Villanyvezetéket elrakni, gázt elzárni és feltölteni az ivóvíztartályt. Aztán a nej szervíz-pontra hajtott, leengedtük a szennyvizet és kiürítettem a WC tartályt. Kijelentkeztünk, a két éjszaka 42€-ba került. Ámbár a kifüggesztett árjegyzékkel ez nem nagyon volt összhangban, fizettünk és elindultunk.

Ma Miri vezetett. A Garmin ide-oda küldözgetett bennünket, végül még Cataniába is bekeveredtünk. A városi utak állapota leírhatatlanul szar, az aszfalt rosszabb, mintha csak valami sóder lenne elterítve. Aztán a helybeliek vezetési stílusa itt is félelmetes. Pedig az állandó sávváltás, az elsőbbség meg nem adása, a parkolás szabályainak teljes figyelmen kívül hagyása alapvetően a gyorsabb haladás ellen hatnak.  A káoszt itt a sofőrök maguk okozzák. A motorosok és mopedesek egy része nem hord bukósisakot (!), pedig a helyi KRESZ ezt ugyanúgy előírja, mint nálunk. A külvárosban meg belekerültünk egy 3 km-es dugóba. Hogy ott mik történtek, leírhatatlan.

Végre rákeveredtünk a Szirakuzába vezető gyorsforgalmi útra, az SS114-re. Ez egy vadonás új 30 km-es szakasszal kezdődik, a térképen nincs rajta és a navi sem ismeri. Pont úgy néz ki, mint az M6-os és pont olyan földszintes alagutak vannak rajta, mint a tolna megyeiek. Úgy látszik, hogy ez az új módi. Aztán ráértünk a régi autópályára. Ilyet még nem láttunk. Az útburkolat teljesen elhasználódott, oldalról  a szalagkorláton belül benövik a bokrok és a fű, úgy hogy a leállósáv már alig látszik. A korlát sok helyen kidöntve, a jelek szerint évek óta feléje sem nézett senki. És persze szemét mindenütt. Bal kéz felől hamarosan megjelentek az Augusta város melletti olajfinomítók és vegyi üzemek, olyan 4-5 Százhalombatta egymás mellett. A közel-keleti olajat eddig hozzák a tankerek, itt aztán feldolgozzák. Az üzemek jórészt munkahelyteremtő EU támogatással épültek, mert a régió teljesítménye mélyen az átlag alatt volt. Sajnos a modern üzemek nem létesítettek annyi munkahelyet, amennyi a beruházók megígértek, a munkanélküliségen nem sokat segítettek. Közben az ég rendesen beborult és elkezdett esni az eső.

További fél óra múlva értük el a mai úticél Ávola keleti szélét. Megtaláltuk a város 3 kempingjébe vezető lejáratokat, de előbb tovább hajtottunk, egészen az első élelmiszerboltig. Ez éppen egy Lidl áruház volt, ahol aztán rendesen betáraztunk mindenféle élelmiszereket a következő napokra. Tej, tejszín, vaj, sajtok, szalámik (mortadella is) tészták, három adag hús, kenyér, valami buci-féle, édes kifli, lekvár, zöldségek és két flaska bor, ásványvíz, meg egy kis csoki, ha csak ki nem hagytam valamit. A teli kosárért fizetett 53€ egyáltalán nem rázott meg bennünket, otthon is kb. ennyi lett volna.

A bevásárlás után elindultunk vissza a kempingek felé. A Pantanello volt az első a sorban. Idézném az útikönyvet: „ a lakóházak között bújik meg az ápolt kis zöld oázis, a házigazda büszkesége”. Na odaérve csak úgy gyalog bementem a kapun. Hosszas hallózásra kijött a házból egy 90 körüli öregasszony és mindenek előtt lezavart a teraszról egészen az útig, mert még valami koszt hozok a házba. Aztán mondta, hogy van hely, maradhatunk. Miri behajtott a kapun, leparkolt és körbejártunk. Ilyen egy lerobbant koszfészket eddig el sem tudtam volna képzelni. Egy valóságos szemétdomb, olyan vizesblokkal, amit az utóbbi 10 évben biztosan nem takarítottak. Szörnyű. Azonnal ki is hajtottunk és elindultunk tovább. A következő a Sabbiadoro nevű kemping volt. Az az útikönyv szerint itt az az alapvető baj, hogy az 500 méter hosszú bevezetőutca olyan szűk és kanyargós, hogy 5 méternél hosszabb szerkezettel nagyon bajos eljutni a bejáratig. Itt azt a taktikát követtük, hogy én beszaladtam a kempingig, Miri meg addig kint várt a főúton, mert csak egy kapubejáróban tudott megállni. Megállapítottam, hogy itt a nejem akár egy csuklós Ikarusszal is be tudna hajtani, ezért visszakocogtam és a 7 méter 50-es kocsival tényleg minden probléma nélkül elértük a bejáratot. Nem bántuk meg, mert ez a kemping tényleg nagyon színvonalas. Kövezett parkolók olajfák között-alatt, a placc 4 terasszal megy le a tengerig, ahol saját strandja van. Ráadásul, amikor beálltunk, kiderült, hogy a faágak súrolják a kocsit, a Padrone rögtön létrás embert hívott és levágták az ágakat. Az érett olajbogyókat Mirinek ajándékozták, de a mi elképzelésünkkel szemben így egyszerűen nem lehet megenni őket. Előbb össze kell nyomni a bogyókat, aztán vízbe tenni őket 2-3 napra és időnként megkeverni. Most egy nagy pohárban várják, hogy leteljen a fürdésükre szánt idő, aztán felfaljuk őket.

Az olajfák árnyékában                                                                   Kaktuszoázis

Szépen lepakoltunk, üzembe helyeztük a kocsit és ebédre ettünk valami hideget. Eredetileg vacsorára főznénk is valamit, de lehet, hogy ma már nem leszünk éhesek és a pulykaragú párolt padlizsánnal és fekete tésztával majd holnap kerül terítékre.

Közben ismét elkezdett cseperegni az eső, én írni kezdtem, Miri meg lefeküdt a kozákokkal, de három perc után elaludt.

Mire befejeztem a mai nap krónikáját este 8 óra lett. „Szépen” esik az eső és az orrom is szakadatlanul folyik, nem tudom, hogy a 150 darabos zsebkendőcsomag meddig lesz elég. Éppen megittuk az esti forró kakaónkat (ezt a beteg kívánta) és ettünk hozzá valami kiflicskét cseresznyelekvárral. Állítólag nagyon finom, de én nem érzem az aromákat, csak a 4 alapízt. Most még dolgozunk a holnapi túrán. Szirakuzába megyünk, oda-vissza kb 50 km. Szerencsére komolyabb emelkedő nélkül, ezért minden bizonnyal menni fog. Ha elkészülünk fürdés, aztán ha megy, alvás.

28. kedd

Hajnalban szokás szerint felébredtem, most meg azért, mert eldugult az orrom. Orrcsepp és aztán szunyókálás reggelig. 8 körül felébredt Miri is, szóval lassan szedelőzködni kezdtünk. A tegnapi eső elállt, de vastag felhők borították az eget, nem sok jót ígértek mára. Kint a ház előtt reggeliztünk, a szokásos kontinentális menüvel. Aztán még csináltunk három szendvicset, egy mortadellásat Mirinek, kettő szalámisat meg nekem, de osztrák módra, tehát vaj nélkül. Miri szerint az egy szörnyű magyar szokás, hogy minden alá vajat kenünk, kultúrember ilyet sohasem tenne és éppen Ávolában vált aktuálissá az átnevelésem.

Reggeli után aztán nem tudtam tovább húzni az időt, én is bringás ruhát öltöttem, még felpumpáltam a gumikat és elindultunk. Szirkauza felé először a meglehetősen forgalmas főúton, az SS115-ön mentünk vagy 3 km-t, aztán lekanyarodtunk egy mellékútra, a SP 104-re. Na akkor elkezdett az eső csöpörészni. Én egy kicsit visszavettem a tempót, mert nem tudtam, hogy hogyan bírom majd. Ja, a torkom-tüdőm nagyjából renden volt, az orrom viszont úgy folyott, mint a sör a müncheni Octoberfesten. (Az első csapolást az idén is sikerrel abszolválta a müncheni főpolgármester, Herr Ude, aki szocialista politikus létére a 4. periódusát tölti a keresztényszocialista Bajorország fővárosában. Az idén két kalapácsütés elég volt a csap beverésére és máris felhangzott a fesztivál nyitómondata: óóócapf tis!!! Pontosan így hangzott, de tulajdonképpen azt mondta, hogy „angezapft ist”, vagyis megcsapoltatott. Egyszer, mondjuk jövőre ide is szervezünk egy tanulmányi kirándulást dietachi támaszponttal. Tőlünk a Fest mindössze három óra.)

Szóval elindultunk és útközben láttunk azért egy és mást. Először is van itt néhány nagyon szép villa, amiknek a legfontosabb tartozéka a magas kerítés. Nem azért, hogy ne lássanak, vagy mászhassanak be, hanem azért, hogy a gazda ne láthasson ki, mert akkor nem szúrja a szemét a környéken levő szemét és az elhanyagoltság egyéb jelei. Aztán megismerkedtem egy új táblakombinációval is: felül egy talpára állított piros szegélyű háromszög, benne a felkiáltójellel, alatta egy téglalap alakú fehér tábla, benne 4 vízszintesen elhelyezett kék színű hullámos vonallal. Aki arra saccolna, hogy ez azt jelenti, hogy vigyázat folyó, az téved. Igazándiból azt mondja: vigyázz, tócsa jön. És tényleg ezután egy olyan tócsa jön, ami az utat teljes szélességében elfoglalja, olyan 30 méter hosszú és a mélysége ismeretlen. A bringások persze jól teszik, ha ilyenkor megvárják, míg minden autó elmegy, mert különben a zuhany biztos. Egy arra járó autós segítőkészen kiszólt, hogy a bal oldalon menjünk, ott nem olyan mély. A város előtt 3 km-el ismét az SS115-re váltottunk és így értük el Szirakuzát. Egyenesen az Ortygiára tekertünk és először a Piazza Archimedesen szálltunk le.

A hídon túl Ortygia                                                                    Fonta di Artemide

Ortygia magyarul fürjet jelent, ez volt az egyik neve Artemis istennőnek, aki az istenek között a vadászatnak és az erdőnek az államtitkára volt és egyben a reszortjába vágott a nők és a gyermekek védelmezése is. Az értekezésünk tárgyát képező szigethez annyi köze volt, hogy ő is szigeten született, ha igazak a regék, akkor éppen Déloszon.

Szirakuza az ókorbeli tündöklését elsősorban fekvésének köszönhette. Az eredeti város a kb. 1 km² területű sziklaszigeten feküdt, amit a szárazföldtől egy helyenként csak néhány méter szélességű csatorna választott el, de a sziget hosszú ideig így is bevehetetlen maradt. Másik különlegessége egy édesvízi forrás, ami lehetővé tette, hogy az ostromlottak hosszú ideig kitarthassanak. A sziget alatti öbölben pedig egy nagyszerű természetes kikötő található.

A mi szigetünk az ásatások szerint már a bronzkorban lakott volt, aztán jöttek a sikulok, őket meg az i.e. 8. században kiszorították a Korinthoszból jött görög telepesek. Jól mehetett nekik, mert már 70 év múlva a délkeleti parton újabb kolóniákat hoztak létre. Ez persze piszkálta a sziget nagy részét birtokló karthágóiak csőrét és elkezdődtek a szinte véget nem érő csatározások. A Szirakuza számára döntő ütközetre Kr. e. 480-ban, Himeránál került sor, ahol a Gelon (ő volt az éppen aktuális polgármester, csak akkoriban ezt a posztot még tyrannos-nak hívták) vezette görögök hatalmas győzelmet arattak. Ezzel meg is kezdődött egész Szicília görögösítése, egyedül Palermo maradt a föniciaiak kezében.

Gelon után a tesója, I. Hieron került hatalomra, ő meg az etruszkokat (ők voltak a rómaiak előtt a csizma lakói, valahol a mai Toszkána területén éltek) verte meg csúnyán Cumae mellett.

Amikor utódja, II. Hieron is elhalálozott, a város kipróbálta a demokráciát is és megpróbált tyrannos nélkül kijönni. Az expanziós politikával azonban a városvezető demokratikus testület sem hagyott fel és i.e. 427-ben megpróbálták a szomszédos Lentini városát is magukévá tenni, akik az akkori kor USA-jához, Athénhez fordultak segítségül. Ki is tört mindjárt az I. Peloponnézoszi háború, amit az athéniek simán el is vesztettek. Ez persze nem maradhatott annyiban és 413-ben hatalmas, 134 hadihajóból, 30 szállító és 100 kereskedelmi hajóból álló athéni flotta jelent meg Szirakuza előtt. A kettes számú háború csúcspontján, Assinaro partjainál azonban a flotta súlyos vereséget szenvedett és a 35.000 fős expedíciós seregből alig néhányan menekültek meg. Ezzel egyszer és mindenkorra vége is lett az athéni terjeszkedésnek.

A háború azonban Szirakuzát is meggyengítette és a karthagóiak elérkezettnek látták az időt, hogy valamit visszaszerezzenek egykor elvesztett javaikból. El is foglalták a szirakuzai birtoknak számító Agrigentót. Ez meg ahhoz vezetett, hogy a városban véget is ért a demokrácia, az elégedetlen polgárok, vagyis „a zemberek” egy új tyrannost, Dionysiust segítettek hatalomra. (Figyelem, neki semmi köze sincs Dionysoshoz, a bor görög istenéhez!!!) Dionysius békét kötött a karthagóiakkal. Aztán, ahogy a békeévek alatt megerősödtek, felmondta a szerződést és négy győztes hadjáratot is vezetett a föniciaiak ellen. A város ekkor érte el a legnagyobb hatalmát. Egyes becslések szerint az i.e. 3. század végére Szirakuzának 500.000 lakosa volt (akik persze már nem csak a szigeten éltek), befolyása kiterjedt a Földközi tenger egész keleti medencéjére. Közben tyrannosok jöttek és mentek, voltak jók és voltak gonoszak. Feltehetően az utóbbiak tehettek a népre mélyebb benyomást, ezért keletkezhetett a szónak a mai, inkább negatív jelentése.

Az első pun háborúban a város Róma szövetséges volt és ez további 50 év nyugalmat jelentett, de aztán belépett egy római-ellenes szövetségbe, mire válaszul a Kr. e.-i 215. évben a rómaiak elérkezettnek látták az időt a velük konkurráló Szirakuza kikapcsolására. Hároméves ostrom után a város elesett, a rómaiak kifosztották és felgyújtották, lakóit, ha még éltek, rabszolgaságba vetették. Ezzel egycsapásra vége lett az antik Szirakuza tündöklésének. Még egyszer, 660 és 668 között, amikor II. Konstantin császár Szirakuzából uralkodott a Keletrómai Birodalom fölött, került az érdeklődés központjába, de aztán végleg leáldozott a napja. Az azóta eltelt 1.400 évben nem történt ott semmi különös. 1542-ben és 1693-ban, földrengések következtében majdnem az egész város elpusztult, a második után az épületek nagy része a barokk jegyében épült újjá. 1729-ben meg a Yersinia pestis nevű baktérium okozta sokat halálát. Először 1865-ben lett ismét a környező „megye” közigazgatási központja, ma 125.000 lakosával Szicília 4. legnagyobb városa.

Nem lenne teljes a napló, ha nem emlékeznénk meg a város nagy hatású lakójáról, akinek mondását bizonyára sokan ismerik:

„Adjatok egy biztos pontot és én kimozdítom a helyéből a világot.”

De ha valaki erre már nem is emlékezne, a versikét biztos mindenki kívülről tudja:

Minden vízbe mártott test,

Asúlyából annyitveszt,

Mintami az általa

Kiszorított vízsúlya.

Hát persze, Archimedesről, a matematikusról és fizikusról, az emelőelv, a henger, a kör és a gömb matematikájának, az inetgrál számításnak a leírójáról, van szó. Meg ő lenne az a fürdőkádas is, aki „heureka” kiáltással, állítólag pucéran szaladt ki a fürdőből, hogy tudassa, miszerint rájött a felhajtóerő elvére. A további legendák szerint Archimedes tevékenyen részt vett a város védelmében, amikor is a római hajókat homorú tükrökkel felgyújtotta és emelőszerkezetekkel elpusztította. Ugyancsak a legenda szerint Noli turbare circulos meos! azaz „Ne zavard köreimet!” mondta a római katonának, aki a homokba rajzolt ábráin taposott, mire az, nem tudván mire vélni az egész szituációt, biztos ami biztos, agyonverte az agg tudóst.

Lenne itt még egy neves ókori tudós, akiről Szirakuza kapcsán meg kellene emlékeznünk: Platon, aki két alkalommal 376-66-ban és 361-60-ban működött az akkori tyrranos, II. Dionysius meghívására. Az lett volna a feladata, hogy kidolgozza egy új, Szirakuzában bevezetendő társadalmi berendezkedés filozófiai alapjait. Sajnos nem járt sikerrel, mert csakhamar kiderült, hogy a filozófia alkalmazásával II. Dionysius csak a saját hatalmát kívánta megszilárdítani. Amikor pedig i.e. 357-ben Platon tanítványa, Dios jutott hatalomra és megkísérelte a platoni elméletet a praxisba átültetni, ellenfelei nem sokat vitatkoztak vele, hanem egyszerűen meggyilkolták.

Az első látványosság, amit megtekintettünk, a Fonta di Artemide volt, egy szökőkút, aminek a központi alakja maga Artemis istennő, aki éppen segít Arethusa nimfának forrássá változnia. Mondhatom szép kis segítség ez a szüzesség megőrzéséhez, de éppen elég lett volna az üldözőt Alpheisost folyóvá változtatni.

Innen átkerekeztünk a Dóm térre. A dóm a Kr. utáni 7. évszázadban épült úgy, hogy az ezen a helyen álló, Pallas Athéne istennőnek ajánlott templom külső oszlopsorának közeit egyszerűen befalazták. A két oldalhajó cellán vágott boltívek alatt nyílnak a főhajóba, maga a cella lett a templom főhajója. A taktika nem bizonyult rossznak, mert megmaradtak az eredeti dór oszlopok és ráadásul az egyébként nehezen összeegyeztethető épületek ebben az esetben elég szemrevaló kombinációt alkotnak. A főoltár kőtömbje és a keresztelőmedence köve is a görög idők maradványa. Az eredeti, még a normannok által épült homlokzat az 1693-as földrengésnél elpusztult, ezért a mai, az Andrea Palma által épített, a barokk jegyeit viseli.

Az eredeti Athéné templom Gelo uralkodása alatt, az i.e. 5. században épült és egyike volt a valaha volt legszebb görög templomoknak. Korabeli leírások szerint a bejáratot arannyal és elefántcsonttal díszítették, a belsejében színes falfestmények fokozták az áhitatot. A tetőn egy hatalmas Athéné szobor állt, akinek az arannyal borított pajzsán tükrözödö napfényt a városhoz közelítő hajósok már messziröl láthatták. Cicero feljegyzései szerint a görögök bukása után Verres (nem rokona a Maszopos magyar pénzügyérnek), a római helytartó eredményesen privatizálta a templom kincseit.

A dóm barokk bejárata                                                                  és ókori dór oszlopai

A dóm mellett áll a püspöki palota. A dómtól délre, a püspöki palota mellett nyílik a város alatti „alvilág“ bejárata. A mészkőbe vájt üregrendszer jórészt az ókorban készült és legutóbb, mint légoltalmi pince a II. világháborúban tett jó szolgálatokat. Sajnos a katakombák zárva voltak. Ezzel szemben van egy cukrászda, ami szerencsére nyitva volt. Vettünk két tölcsér fagyit (tiramisu-mandula), mondhatom nagyon finomak voltak. Közben az eső tovább cseperészett, de mivel meleg volt, nem csak mi, hanem a többi turista sem tulajdonított nagy jelentőséget a dolognak.

Ezután átkerekeztünk a Fonte Aretusához, a csodás édesvizű forráshoz. Nagyon nehezen érthető, hogy hogyan törhet fel egy kis mészkőszigeten, közvetlenül a tenger mellett (attól csak egy kb 2 méter vastag sziklafal választja el) az ivóvíz. Ma is bő vízzel bugyog, vize egy lyukon át folyik a tengerbe. Bár biztos van valami geológiai magyarázat is, de legjobb, ha elhisszük, hogy kellett hozzá isteni segítség is. A monda szerint a folyók istene Alpheios szemet vetett Arethusa nimfára, aki azonban meg akarta őrizni érintetlenségét és ezért menekülőre fogta a dolgot. Futás közben szorgalmasan imádkozott istennőjéhez, Artemishez, aki aztán meghallgatta és segítségül forrássá változtatta őt. Persze Alpheios sem vitte el szárazon, ő meg egy folyó lett Olympiánál. A forrás – nyilván a jelentősége miatt – már az ókorban a város jelképévé vált, minden Szirakuzában vert pénzérmén látható volt a nimfa. A forrás további érdekessége a papirusz, ami Európában egyedül ennek a forrásnak a vizében tenyészik. Állítólag II. Ptolemáios fáraó, aki maga is görög volt, ajándékozta az első töveket II. Hieronnak.

A Fonte Aretusa                                                                  Castello Maniace

A kút mellet található a Palazzo Bellomo. A palotát a 13. században építették a Stauferek. A 17. században aztán kapott egy barokkos „face lifting“-et. Jelenleg a regionális múzeum működik benne.

A sziget csúcsán van a Castelo Maniace, amit a bizánci hadvezér, Maniakes építtetett. Jelenlegi formáját azonban II. Frigyesnek köszönheti, aki a várat átépíttette és külső falakkal erősítette meg. Éppen valami rendezvény volt benne, a kapuból vissza kellett fordulnunk. Nem sajnáltuk nagyon, mert az épület nem más, mint a Loire völgyben már megismert donjon.

A szigeti körút után visszamentünk a szárazföldre és először is felkerestük a Chiesa di Santa Luciát. A templom állítólag azon a helyen épült, ahol a szegény, akkor még nem szent Luciát hitéért egyszerűen lefejezték. Ez alatt a templom alatt is vannak katakombák, de sem a templom, sem ezek nem voltak látogathatóak, mert az épületet éppen felállványozták és a következő három évben renoválni fogják.

Innen csak egy ugrás volt Santuárió Madonna delle Lacrime, a könnyező madonna temploma. 1953-ban egy szegény munkáscsalád lakásában álló egyszerű gipsz madonna, mivel a háziasszony éppen az első gyermekének adott életet és a fájdalmas szülés elhúzódott, együttérzésből egyszerűen könnyezni kezdett. Ezt aztán a következő napokban megismételte. Először csak az ismerősök, aztán a szomszédok jöttek, végül egész zarándoklat indult meg a gipszszoborhoz. Ekkor a helyi püspökség is elérkezettnek látta az időt, hogy bele folyjon a dolgok menetébe. Megbíztak egy pártatlan(!) vegyészeti intézetet, akik aztán ki is mutatták, hogy itt tényleg emberi könnyekről van szó. (Én vallási kérdésekben toleráns vagyok és mindenkit, aki a részt vett a történetben, megpróbálok megérteni, de pártatlan vegyészeknek azért szívesen a seggükbe rúgnék.) Na ekkor a város pályázatot írt ki, hogy a madonna a lepukkadt lakásból méltó helyre kerülhessen. 1956-re készült el a kripta, ahol a szobor ma is áll (mellékesen azóta már egyszer sem könnyezett, hiába a puccos helyen ő is elfelejtette közben, hogy honnan jött és mi lenne a dolga), majd a 80-as évek végén kezdték el építeni a kripta fölé a futurisztikus csupa beton templomot. A 80 méter magas építmény, ha nem is csinos, de legalább feltűnő.

Chiesa di Santa Lucia                                                        A Könnyező madonna új háza

Az látogatás utolsó állomása a Neapolis volt. A Neapolis, vagyis az újváros is a „szárazföldön“, a szigettel szemben levő terület, ahol ma a régészeti park is látható. Bejárata körül parkoló buszokkal, és rengeteg turistával még most, az utószezonban is. És persze mindennel, csicsás színre festett lovasszerekkel, fagylaltárusokkal, imbiszekkel, souvenirboltokkal, szóval ami csak hozzá tartozik. A belépő leszurkolása után az első dolog, ami az ember szemébe ötlik, az Ara di Ierone II., vagyis a II. Hieron által épített és Zeusnak ajánlott oltár maradványa. Az oltár felépítményének köveit mára eredményesen széthordták, de a lábazat ma így is lenyűgöző. A 23×200 méteres oltáron alkalomszerűen akár 450 ökröt is áldoztak a legfőbb istennek. A procedúra végén a húst meg felfalták a polgárok, ami biztos növelte az vallás iránti elkötelezettségüket. Képzeljük csak el, mi lenne ma, ha a katolikus egyház annak idején nem szedte, hanem adta volna a tizedet. Akkor ma biztos Semjén lenne a király.

Kicsit tovább van a Teatro Greco, a görög színház. A majdnem 140 méter átmérőjű teátrumban 15.000 néző csodálhatta az előadást. A eredetileg kisebb színházban volt Kr. e 472-ben Aiszkülosz darabjának, a Perzsáknak az ősbemutatója és itt született meg az első színpadi vígjáték is a szerző Epicharmos közreműködésével. A színházat aztán Hieron nagyobbította meg a mai méreteire. A rómaiak a színházat nem preferálták annyira mit a görögök, viszont szenvedélyesen szerették a gladiátorküzdelmeket. Ezért a színházat átalakították, az nézőtér első 15 sorát elbontották, hogy legyen helyük a harcosoknak. A színházat, nem utolsósorban a  kiváló akusztikája miatt ma is használják klasszikus darabok bemutatására. A színház sokat látott lépcsőin ülve ettük meg a szendvicseinket, majd átbattyogtunk a Latomiába. Közben meg örömmel konstatáltuk, hogy teljesen kiderült és hét ágra süt a nap.

A görög színház                                                                     Hőseink a fülesbarlang előtt

Latomia egy a park területén levő kőbánya, ahol a városi építkezésekhez való követ nyerték. Többek között itt senyvedett az a 7.000 athéni hadifogoly is, akik a második peloponnézoszi háború alatt estek fogságba. A kőbánya egyik jellegzetes helye a Orecchio di Dyonisio, a Dyonisius füle nevű barlang. Ez egy 60 méteres üreg, amiben a különleges akusztika miatt a leghalkabb suttogás is messziről hallható. A legenda szerint az tyrannosz ide járt, hogy az üregbe zárt ellenfeleinek titkait kihallgassa.

A kijáratnál fekszik a római amfiteátrum. Az eredeti görög színház még az átalakítások után sem felelt meg igazán a gladiátorküzdelmeknek, ezért Kr. után a 3. században felépült az új népszórakoztató intézmény. A tágas küzdőtér körül az ülőhelyeket itt is a kőbe vágtak, mint a görög színháznál. A küzdőteret, ha kellett, vízzel árasztották el és tengeri jeleneteket mutathattak be.

Mire végeztünk az amfiteátrummal is, fél 4 lett, elindultunk hazafelé. Még ittunk egy frissen préselt narancslét és két ásványvizet, aztán hajrá haza. Most már kicsit nagyobb tempót diktáltam és a 25 km-t pont egy óra alatt tettük meg. A kemping bejáratánál Miri jelentette, hogy az első kerekén defektje van. Hazatoltuk a bringát, de az asszony mindenképpen fürödni akart, ezért azonnal lementünk a partra. Miri tényleg megmártózott a hideg vízben, én csak bokáig áztattam meg magam. Leolvastuk a műszert: összesen 56 km, 21 km/órás átlaggal.

Itthon aztán Miri nekiállt főzni én meg a kereket vettem gondozásba. Egy sörösüveg kis szilánkja kivágta a külsőt és kilyukasztotta a belsőt is. Mire készen lettem a kerékpárral elkészült a vacsora is. Tegnap félreértettem a tervet, szóval padlizsánragu volt fekete tésztával és pulykasülttel. Ha valaki ki akarná próbálni: 10 deka császárszalonnát kockára vágunk, feltesszük sütni és a kiolvadt zsírban egy fej hagymát üvegesre pirítunk. Beletesszük a kockákra vágott padlizsánt és nagy tűzön de fedő alatt főzzük, amíg meg nem puhul. Akkor hozzáteszünk valami paradicsomszószt, sugót, kechupöt, stb., összefőzzük, sózzuk. A közben megfőtt tésztát (ez valami hosszú lapos tészta legyen, az sem baj, ha nem fekete) hozzáadjuk a raguhoz. Itt lehet akár borsozni is. Közben egyszerűen parasztosan olívaolajon megsütjük a húst. Máris lehet fogyasztani. Mi Miri feredőzése után a folyadékháztartás rendezésére megittunk 2-2 Radlert, de a vacsorához egy kellően temperált helyi fehérbort Grillo Siciliát ittunk. Aztán a kellemes melegben még elüldögéltünk az olajfák alatt, hallgattuk a déli szélben megerősödött hullámok moraját és kellemesen elcsevegtünk arról, hogy tulajdonképpen milyen kurva jó nekünk itt.

Mikor én a mai jelentés utolsó sorait kopogom (22:50 az idő) fáradt nejem már alszik. Jól teszi, mert holnap Noto következik, abban lesz egy emelkedő is.

29. szerda

Éjjel esett az eső, viszont már elég jól aludtam, csak egyszer kellett az orromba csöpögtetni. Mire felébredtünk, már eloszlottak a felhők és kiderült az ég, meleg nap ígérkezett. Lassan felkászálódtunk, megreggeliztünk, aztán felvettük a biciklis jelmezünket, ma ujjatlan trikót öltöttünk. 10-kor indultunk el Noto felé, ami csak egy kis kiruccanás lenne, mert mindössze 15 km-re van. A dolgot viszont nehezíti, hogy a város fenn, a hegyen fekszik. Errefelé a kb. 3-5 km széles tengerparti sáv lapos és a terep alig néhány méter magasan van a vízszint felett. Ez mögött viszont meredek, néha függőleges mészkőfal emelkedik, aminek a tetején egy majdnem teljesen vízszintes plató van. A platókat helyenként folyóvölgyek szabdalják fel. A soron következő uticéljaink az ezeken a platókon, illetve a platónak a folyóvölgy felé eső meredek lejtőjén épült úgynevezett barokkvárosok, Noto, Módica és Ragusa lesznek. (Összesen 10 szicíliai várost sorolnak ebbe a körbe, 2002-óta valamennyi az UNESCO világörökségének a része.)

A városok környéke, ugyanúgy, mint maga Szicília már évezredek óta lakott volt. Ezeknek a városoknak az elődei is léteztek már a görög időktől fogva és hagyományosan gabona- és gyümölcstermesztéssel foglalkoztak. A spanyol időkben pedig, mivel Európában kereslet mutatkozott a gabona, elsősorban a búza iránt, meg is gazdagodtak. Na nem a földművesek, hanem a földbirtokosok és a nagybirtokos katolikus egyház. Amikor aztán 1693-ban Szicília délkeleti csücskét elpusztította egy földrengés (mai becslések szerint 60.000 halottal), volt elég pénz rá, hogy ezeket a városokat rövid idő alatt, mondhatnánk központi tervek alapján az Európában éppen uralkodó barokk jegyében újjáépítsék.

Be kell valljam őszintén, férfiasan, hogy a most következőket nem fejből idézem, hanem utánaolvastam. Bár művelt olvasóimnak semmi újat nem fogok mondani, azért, ha csak a teljesség kedvéért is, összefoglalnám a dolgot pár mondatban.

A barokk szó maga most kivételesen a portugál nyelvből fakad, ahol a barocco kifejezést eredetileg a nem teljesen szabályos alakú és éppen ezért feltűnő gyöngyökre értették. Ebből kerül át a franciába, ott meg a még nem elfogadott, a szokásostól eltérő művészi alkotásokat jelölték meg vele. A szónak tehát eredetileg inkább negatív kicsengése volt. Mint egyértelműen pozitív kifejezést, először Jacob Burckhard használta 1855-ben Lipcsében megjelent Der Cicerone („Az idegenvezető”) című, „Bevezető Itália műalkotásainak élvezetébe” alcímű könyvében.

A barokk 1575 és 1770 között hatott és szokás korai barokkra (1650-ig), (fő)barokkra (1720-ig) és késői barokkra, vagy más néven rokokóra (1770-ig) osztani. A barokk elődje volt a reneissance, utána pedig a klasszicizmus következett.

A különböző művészeti formák természetesen nem lógnak egyszerűen a levegőben, hanem az éppen végbemenő társadalmi változásokat képezik le és az azzal kapcsolatos politikai akaratot tükrözik. Míg a reneissance a „sötét középkor” utáni újjászületés, megújulás, változás kifejezője volt, a barokk mögött a katolikus egyház reformáció elleni támadása, az ellenreformáció és a világi hatalom abszolutista törekvései álltak. A katolikus egyház célja az elvesztett hívek visszanyerése, a meglevők kötődésének a megerősítése volt. Ezért épülnek a barokk templomok eddig még sosem látott pompával, díszítésekkel. Az uralkodók (központi) hatalmuk megerősödését akarják az épületekkel bizonyítani. Elég legyen itt a kor meghatározó építményére, Versaillesre utalnom. A kastélyegyüttes és a kert nem csak, hogy kifejezte a napkirály hatalmát, de számos európai uralkodónak szolgált példaképül.

Az építészetben a barokk alapvető jellegzetessége, az addigi tiszta formák feloldása. Az egyébként statikailag nem indokolt oszlopokkal, kupolákkal, homorú és domború falfelületekkel, a homlokzati, mindenek előtt az ablakok körüli díszítések szinte határtalan alkalmazásával, a fény és az árnyék, a színek együtthatásának tudatos kihasználásával kívánta a szemlélőt lenyűgözni és az építtető erejét, hatalmát demonstrálni.

A barokk Szicíliában, Itáliának ebben az elmaradt csücskében, a földrengésig csak módjával hatott. Az épületeket, ha éppen volt is rá igény, másodrangú építészek és építőmesterek készítették, a jobbakra nem futotta. Amikor aztán egyik napról a másikra egész városokat kellett újjá-, vagy felépíteni, megjelent Rómából egy fiatal építészgeneráció, akik lehetőséget láttak rá, hogy a tanítómesterek direkt befolyása nélkül, megmutathassák, hogy mit tudnak. Az egész szicíliai barokk összesen talán 50 éven át működött, de akkor igen intenzíven. Ráadásul ezekben a városokban valamennyi épület szinte egyidőben, többnyire már a rokokó jegyében épült.

A 18. század elején a lakosság szegény volt, csaknem kizárólag a mezőgazdaságból élt. Ennek megfelelően az újjáépítés során elsősorban templomok és az akkor aktuálisan éppen spanyol uralkodó réteg megrendelésére paloták készültek, ezért az itáliai befolyás mellett a spanyol rokokó jelei is felfedezhetőek.

Az első épületek a hasonló római, firenzei, vagy nápolyi építmények másolatai voltak, de 1730-ra kialakult egy sajátos szicíliai stílus. A homlokzatok a szokásosnál is díszesebbek, karneváli maszkok és puttók láthatóak az erkélyek és az oszlopfők körül. A homlokzat gyakran nem sík, hanem konkáv, vagy konvex. A homlokzat építőköveit egyenként és külön is vésett motívumokkal, többnyire kagyló-alakkal díszítették. A fehér mészkő mellett sötétebb, vulkanikus kőzetet is felhasználtak. Az emeletre vivő lépcsők nem lépcsőházban, hanem nyitottan, az épület udvarában épültek. A templomokban a harangtorony, az Itáliában szokásos – campanille a templom mellett (lásd a pisai tornyot) – megoldástól eltérően, a templom épületébe integrált. A harangok többnyire a látvány részei.

Az egyszerű emberek újjáépült házai nem voltak ennyire díszesek. Éppen ma olvastuk, hogy a „népi barokknak” nevezett épületekben a lakások általában két helységből álltak. Az egyikben tartották a családfenntartót, az igavonó állatot, többnyire öszvért, a másikban meg laktak. A lakószoba legnagyobb részét a hitvesi ágy foglalta le, fölötte köteleken a bölcső függött, amiben mindig az aktuális újszülött feküdt és akit így célszerűen az ágyból lehetett ringatni, ha bömbölt. Az ágy fölött alacsony, fából készült galéria volt. Ezen aludtak a már bölcsőből kikerült gyerekek. A szobában volt még egy tűzhely és egy asztal, maximum két székkel, mert csak a felnőttek étkeztek az asztalnál. Abban az időben az igavonó állattal rendelkező férfiember munkaereje nagyon keresett volt, ezért a fiúgyereket minden családban különösen megbecsülték. A lányokkal ezzel szemben csak gond volt. Nem, csak, hogy nem voltak keresőképesek, hanem, ha férjhez akarták adni őket, a kérők hozományra (öszvérre, házra) tartottak igényt. Ezért a családok sok lányt adtak már 6-7 éves korukban kolostorba.

A kempinget elhagyva balra rákanyarodtunk az SS115-re és elindultunk nyugatnak. Kb. három km múlva meg lekanyarodtunk a hegyek felé. Előbb Ávola külvárosában tekertünk, majd elmentünk a temető mellett. Ha látnátok, hogy hogyan néz ki! Olyan síremlékek állnak egymás mellett, amik komolyabb építmények, mint egy családi ház. Ráadásul az volt a benyomásunk, hogy gondosabban is építették őket, mint a lakóházakat. Úgy látszik, minél szegényebbek és ezáltal vallásosabbak az emberek, annál inkább áldoznak a végső nyughelyükre.

Ott fent a platón van Noto                                                      Chiesa del Santissimo Crocifissio

A temető után lassan emelkedni kezdett az út és mindjárt kiderült, hogy ma nem voltam formában. Szívvel-tüdővel jól bírtam, de hamar elkezdtek fájni a combikáim és rettenetesen izzadtam. Miri ment ma elől, olyan iramot diktált, hogy egyre jobban lemaradtam, végül aztán látta, hogy nem vagyok mögötte és szépen megvárt. Azzal indokolta a tempót, hogy nekem akart kedvezni, hogy ne kelljen tökölnöm mögötte. Köszi! Aztán beléptünk a Noto-völgybe és az út igazán meredek lett, teljesen vissza kellett kapcsolnunk. Szerencsére nem a főúton, hanem valami mellékúton haladtunk. Az út elhanyagolt volt, a padka, ha volt gondozatlan, szemetes, helyenként a teraszos kertek kőfala az útra omlott, de ez itt láthatóan senkit sem zavar. Amúgy a völgyben csodaszép narancs, citrom és mandulaültetvények vannak és az utóbbi napok esőitől kezd ismét kizöldülni a fű is. A kerteket határoló kőfalak mellett meg bougainvillea-k nőnek csak úgy vadon, csodálatos lilás és piros virágokkal (a színleírás Miri szíves közlése alapján).

Így értük el Noto városát és álltunk meg először a Chiesa del Santissimo Crocifissio előtt, egy kis téren, a Piazza Mazzinin, ahol nyugdíjasok tárgyaltak valamit nagy hangon. Miután kicsit felszáradtam, megnéztük az istenházát. A templom belsejében dúsan aranyozott stukkók és az 1471-ben készült Madonna della Neve márványszobra látható, amit sikerült a régi város romjai alól kimenteni, hasonlóan a két kőoroszlánhoz, amik a régi városban a templom bejáratát őrizték és most a két oldalhajóban állnak. Miután kívül-belül megtekintettük a templomot, megkérdeztük, hogy hogyan jutunk a városka főutcájára, a Corso Vittorio Emanuelle-re. (Megjegyezném, hogy szicíliai települések névadó szokásai a sokszínűség tekintetében nagyban hasonlítanak a magyarokéhoz, csak itt a főutcát nem Kossuthnak, vagy éppen Petőfinek, hanem Vittorio Emanuellének, esetleg Umberto I.-nek szokják hívni.) Kiderült, hogy fölé lőttünk a dolognak és a felsővárosban landoltunk. Onnan kellett kb 50 métert leereszkednünk a városközpontig. Állati meredek utcán, csúszós kockaköveken.

Noto ma egy 25.000-es kisváros, ami a Monti Iblei nevű hegy (plató) tetején és délre néző lejtőjén fekszik. A város püspöki székhely és nem kevesebb, mint 33 jelentősebb temploma van. A földrengés után a város akkori urai úgy döntöttek, hogy a nem építik ujjá a régi várost, hanem attól kb 10 km-re délre teljesen újat húznak fel. (A régi város romjai, a Noto Antika ugyan látogathatóak, de mi nem mentünk el oda.) A Rosario Gagliardi tervei szerint a város sakktáblaszerűen épült, minden utcája derékszögben metszi egymást. Az épületek tervezésében pedig egy további építész, Vincenzo Sinatra is közreműködött.

A főutca keleti végénél van a néppark, a Giardini Pubblici, egy igazán szép kert, gondozott fákkal, nyírt sövényekkel. Esténként a városlakók kedvenc találkahelye, hétvégeken ünnepségek, vásárok színhelye. Innen a Porta Reale nevű városkapun jutunk be a főutcára. Az utca közepén bazaltkővel (nem macskakővel, hanem olyan 25×25 cm-es kőlapokkal) borított 5 méter széles úttest, aztán két kb. 1.5 méter széles járda és máris jönnek a kétemeletes házak. Alul persze ma üzletekkel, felül, gondolom lakásokkal. A homlokzaton erkélyek és kovácsoltvas korlátok. A kaputól 200 méterre az út kiszélesedik, ez a főtér, a Piazza Municipio. A keleti-déli sarkán van a Chiesa Santa Chiara, az apácarend temploma. 1.5 €-ért fel lehet menni a tetőteraszra és szétnézni a város felett. Közben bepillantást nyer az ember a nem éppen liberális zárdai életbe. A főtér déli oldalán van a Palazzo Municipio, a palota ma városházaként fungál. Látogatható benne a Sala degli Specchi, a tükörterem. Ez lényegében a házasságkötő terem, aminek két szemben levő oldalát egy-egy nagy tükör borítja és ahol elméletileg végtelen számú tükröződést láthat az emberfia.

Porta reale                                                                     Corso Vittorio Emanuelle

A városházával szemben van a dóm, a Cattedrale San Nicolo. A kettős tornyú templom homlokzata előtt széles lépcsősor vezet a bejárathoz. A főkapu bronzreliefje a város védőszentjének San Corradonak az életét jeleníti meg. A templom 80 éven át épült és példázza, hogy a „jó munkához idő kell” mondás is relatív, mert 1996. március 13-án, egy hosszabb eső után az egész, úgy, ahogy volt összeomlott. Azóta a katedrálist nemzetközi segítséggel újjáépítették és 2007-ben újraszentelték. Belül teljesen sima falakat látunk, semmi stukkó, semmi putto, semmi arany. A kupola éppen fel van állványozva, mert a múlt év óta egy fiatal orosz festőművész, Oleg Suprejenko dolgozik a 400m²-es freskón, állítólag Michelangelo stílusában. Mivel a művészetekhez (sem) konyítok, nehezen szánom rá magam a kritikára, de nekem úgy tűnik, hogy a már látható alakok nagyon hasonlítanak a Lenfilm stúdió főcímére. Tudjátok, az a fiú és a lány, akik közösen egy sarlót és egy kalapácsot tartottak az előrenyújtott kezükben. Persze a jövő látogatóinak hány százaléka látott már ilyen filmet?

A katedrális a püspöki palotával és a Palazzo Landolinával és a híres lépcsősor

A katedrálistól jobbra van a püspöki palota, most éppen renoválják. Balra pedig a Palazzo Landolina, ahol egyebek között közös császárunk és királyunk, Mária Terézia is vendégeskedett.

A tér nyugati felén kicsit megpihentünk és egy büfében ittunk egy kis ásványvizet. Miri még szívesen evett volna egy Arrancinit (frittírozott – olajban kisütött – rizsgombóckákat) de sajnos nem volt. A pihenő után még elmentünk A Chiesa di San Carlo Borromeo előtt a Piazza XVI. Maggio-ig. Ennek az északi oldalán fekszik a Chiesa San Domenico, amelynek díszes homlokzata Noto jelképévé vált. Onnan mintegy 100 méterre fekszik a Piazza Bixio, ahol a főutca végződik.

Ott aztán visszafordultunk és most már a főúton elindultunk hazafelé. Az út eseménytelen volt, eltekintve az út két oldalán levő gusztustalan szeméthalmaztól. Itt nem csak az autókból kidobott szemét fekszik, hanem sokan itt helyezik el a háztartási hulladékukat is. A nagy forgalomban is kényelmesen lehetne bringázni az egyébkén széles, aszfaltos padkán, ha nem nőnének rajta bokrok. Ezért aztán az emberfia beljebb kényszerül és remeg a gatyája, ha hallja, hogy kamion közeledik. Végül elértük Ávola városát, ott lementünk a tengerpartra és a korzón pedáloztunk hazáig. Összesen 37 km lett az egész és a körülmények miatt 16,4 km/órás átlaggal.

Itthon elmentünk fürödni. A víz ma is friss volt, de most én is alámerültem, mint Jézus urunk a Jordánban. Aztán még ittunk egy jó kávét és éppen azt terveztük, hogy tovább ülünk a ház előtt és semmitteszünk, amikor az addig felhőtlen kék ég meglepetésünkre beborult és esni kezdett. Így hát behúzódtunk a buszba. Én nekifogtam megírni a mai jelentést, Miri meg vacsorát főzött: ma lecsós sült szicíliai kolbászkák, sasiccie voltak gnocchival és sört ittunk hozzá.

30. csütörtök

Reggelre eloszlottak a felhők és szép napsütéses reggel köszöntött ránk. 8-kor vége volt a hentergésnek, mert megérkezett egy brigád, hogy lenyírja, helyesebben fazonra alakítsa a sövényeket. Én még ilyen szép kempingben sohasem voltam. A Padrone egy igazi kertész. Bár ő maga nem dolgozik, csak dirigál, a terület olyan, mint egy botanikus kert. Különböző egzotikus fák, pálmák, kaktuszkertek, virágzó sövények. Minden lehetséges helyen ágyások akár fűszernövényekkel is és az egész kertre kiterjedő csöpögtetéses öntözőrendszerrel. A növényeket valóban kertészek gondozzák, akik esetenként jönnek, a területet meg egy afrikai udvaros/mindenes srác tartja rendben.

Azt hiszem, hogy mára már meg is gyógyultam. Ugyan még köpök egy-két sárgát és az orrom is eldugul néha, de egyébként minden mutató a zöld mezőben van. Amióta orvos vagyok, mindig az első vonalban harcoltam és megszoktam, hogy kétévente, így nyár végén vagyok beteg és minden második betegség kissé komolyabb. Négy éve augusztusban a Balatonon küszködtem egy kis tüdőgyulladással, most meg ez a nyavalya. 4 év múlva nyugdíjba megyek, szóval még egy enyhe, meg egy ilyen kissé súlyosabb infekció vár rám, aztán majd jönnek a békeévek. Miri ma délben jelentette, hogy fáj a torka, remélem, hogy nem lesz ő is igazán beteg.

Ma reggel, a tegnapi nagyon rossz teljesítményem miatt, kicsit változtattunk a terveken. Ma áttelepültünk volna egy másik kempingbe és holnap egy hosszú, kb 80 km-es túra várt volna rám, összesen talán 1.000 méter emelkedővel. Ezt biztosan nem bírnám, vagy nem lenne nagyon okos erőltetnem, ezért ma még itt maradtunk Ávola mellett és pihenőnapot tartottunk. A reggeli után összeszedelőzködtünk és bekerekeztünk a Lidón át a városba, hogy megnézzük magát Ávolát is. Ávola is egyike a 10 barokk városnak, de itt az embereknek nem volt pénzük az újjáépítéskor olyan díszes palotákat, vagy templomokat emelni. Az új város néhány száz méterrel a tengerparttól távolabb épült fel egy jezsuita pap Angelo Italia tervei szerint. Ennek megfelelően a város alaprajza hatszögletű, a közepén két utca által képzett fekvő kereszttel. Ma ezek az utcák a Corso Vittorio Emanuelle és a Corso Garibaldi. Találkozásukban van a főtér, a Piazza Umberto I.

Miri a bougeainvilleaval                                                                     A Piazza teatro

A főtér egyik sarkán áll a városi múzeum, a Museo Civico, évek óta zárva, senki nem tudja, mikor nyílik meg újra. A múzeummal gyakorlatilag szemben emelkedik a tipikus sárgás mészkőből épült Duomo. A lábazata a felcsapódó esőtől erősen porlik, mert építői nem számoltak a gépkocsiforgalommal és a szén- és kénessavval. Itt is lépten-nyomon autók és mopedek, állandó zaj és bűz. A dóm homlokzatán láthatóak a szicíliai barokkra jellemző kagyló-díszítések. A spanyol hatást meg az oromzat, ami egyben a harangokat is tartja, mutatja, a templom pont úgy néz ki, mint amiket Mexikóban játszódó amerikai westernfilmekben láthatunk. A dóm belülről is rokokó díszítést kapott. Éppen elkezdtem bőszen fényképezni, amikor nejem felfedezte (ő még ellát olyan messzire), hogy az oltár előtt egy koporsó áll, körülötte a gyászoló családdal. Szóval elrebegtem egy scusit és kisompolyogtam.

A tér többi épületében üzletek, elsősorban is cukrászdák, meg büfék és éttermek vannak. A teraszok asztalainál és a tér padjain idősebb urak ülnek sötét napszemüvegjeikben és hangosan vitatkozva próbálják éppen megváltani a világot. Nőt viszont egyet sem láttunk, errefelé még a hagyományos családon belüli feladatmegosztás dukál.

A két keresztező főutcán, a főtértől azonos távolsága egy-egy, összesen 4 (al)tér épült, mi ezek közül a Piazza Teatrot látogattuk meg. Természetesen itt is van egy templom, ez éppen a Chiesa Santa Venera. Kívülről sem valami impozáns épület, belül meg kiderült, hogy az összeomlás fenyegeti: minden boltíve alá volt dúcolva, igaz, hogy az ehhez használt acélállvány csövei sötétre, a csomóponti elemek meg aranyszínűre vannak lakkozva. Látható még az etiópiai Szent Antal szobra is, eddig nem tudtam, hogy ilyen druszám is van.

Chiesa Santa Venera                                                                   A dóm

A rokokó jeleit inkább csak az elhanyagoltabb házakon láthatja az ember, amiket már modernizáltak, vagy a homlokzatot az utóbbi évtizedekben renoválták, azokon már nem, mert nem sokat törődtek a csigákkal, kagylókkal és egyebekkel. Jött az egyszerű, sima vakolat, valamilyen időjárásálló festéssel és kész.

Ávola 32.000 lakosával ma járási székhely és elsősorban a mezőgazdaságból él. A környező igencsak sziklás-köves kertekben elsősorban mandulafák állnak. A város a szicíliai és az olasz mandulatermelés központja, mindenhol táblák hirdetik, hogy éppen a cita della mandorla-ban jársz.

A város és a tenger között van a Marina di Ávola nevű település, egy akkora kikötővel, mint a mi kertünk, a homokon talán 15-20 partra húzott halászcsónakkal. Ide azonban nem a csónakok, hanem a bevásárlás miatt jöttünk, ma ugyanis halat kívánunk enni és a kikötő szélső házaiban három halüzlet is van. Mi a középsőbe mentünk, mert ennek a neve, a Boutique delle Pesche igencsak megtetszett. Egy főnök (ő méri a kiválasztott halakat és ő kasszíroz) és két segéd (ők pucolják a halakat) szolgálják ki a közönséget. Volt ott, vagy 20-féle hal, meg azonfelül polypok, tintahalak, kagylók. Halat enni errefelé nem olcsó mulatság, a fajtától függően egy kiló ára 10 és 28€ között mozog. Mi rámutattunk két szimpatikus állatra, (a nevüket nem tudjuk) azokat gyorsan megpucolták és feldarabolták, kifizettük a 16€-t és átmentünk az utca másik oldalára, egy kis boltocskába és vettünk egy kenyeret, egy kiló paradicsomot, két citromot. Megláttam továbbá egy kis doboz kókuszcsók kinézetű süteményt és azt is megvettük. A boltos nő, olyan 75 körül, mindjárt el is mesélte, hogy ezt ő sütötte ma reggel. Annál jobb. Amikor fizetni kellett, majdnem rosszul lettem, mert a kis kekszekért 8€-t kért. Sajnos addigra már beraktam a hátizsákba és nem volt pofám újra kipakolni. Itthon aztán kiderült, hogy a sütik marcipánból vannak (ja kérem, a mandula fővárosában vettük), tényleg frissek és nagyon finomak. Minden meg van bocsátva. Még bementünk egy borászatba és vettünk egy üveg fehérbort aztán a Lido hosszában hazatekertünk.

1-re itthon voltunk, és a délutánt a tengerparton töltöttük. A víz még legalább 24-25 fokos, fogtuk az úszószemüvegeket és többször is bementünk a hullámtörésen túlra, közben meg a meleg homokban döglöttünk.  A ránk tapadt homoktól meg úgy néztünk ki, mint valami panírozott delfinek.

A kemping strandján                                                           Megsült a hal, jó étvágyat

A strand után ittunk egy jó kávét, aztán olvastunk egy kicsit. 6-kor nekiálltunk főzni. Előbb megkóstoltuk az áztatott olajbogyókat, de nem lettek igazán élvezhetőek, biztosan félreértettünk valamit. De nem baj, mert rögtön utána Miri megsütötte a halakat, én összevágtam a paradicsomot és a hagymát salátának, megterítettem és kibontottam a közben lehűlt bianco d’isolát, felszeleteltem a kenyeret és megvacsoráztunk. A hal szagára ripsz-ropsz megjelent 7 macska, 3 öregebb és 4 kisebb. Ott nyávogtak a lábunk alatt, állandóan dobni kellett nekik valamit. Szerencsére a vacsora végén feltűnt a padrone kutyája, erre elfutott mind és magunk maradtunk. Utána elcseverésztünk a világ dolgairól és megállapítottuk, hogy a mai nap is nagyon szépen telt.

Október 1. Péntek

Úgy terveztük, hogy korán kelünk de nem nagyon lett belőle semmi. Kilenc felé végre felkászálódtunk, megreggeliztünk, aztán nekiálltunk összepakolni a dolgainkat, Miri bent, én meg kint. Konstatálhattuk, hogy a rossz idő, amit magunkkal hoztunk, véglegesen eltűnt, felhő sem volt az égen és hét ágra sütött a nap. Végül úgy 10 felé fizettünk, a 4 éjszaka 130€-ba került, ami tényleg meglehetősen húzós, bár a kemping színvonala miatt nincs sok ok a düdögésre. És ha elgondolom, hogy Fűzfő hasonló felállásban 7.200 Ft lenne (kb 25€), akkor árban vagyunk. Még elhajtottunk a szervizpontra, leadtuk a leadandókat, friss vizet vételeztünk és elindultunk Módica felé. Ez egy kb 50 km-es út lett volna, a navi szépen vezetett bennünket, míg végül közölte, hogy itt jobbra. És tényleg volt ott egy tábla is, hogy Módica erre. Szóval Miri szépen be is kanyarodott és aztán mentünk, mentünk. Gyanússá vált a dolog, megnéztük a térképet is és kiderült, hogy nem a főúton, hanem valami mellékutakon és komoly kerülővel vezet bennünket a városba. Úgy látszik, aki az algoritmust írta, inkább a mellékutakat kedveli. Amúgy nem volt teljesen felesleges kiruccanás, mert legalább betekinthettünk egy kicsit a hátsó udvarba is. Mindig  azt olvastam, hogy ezek a városok a mezőgazdagság révén olyannyira meggazdagodtak, hogy finanszírozni tudták a földrengés után az újjáépítést. Eddig azonban nem nagyon láttam az intenzív termelést nyomát. Na errefelé tényleg volt nyoma a mezőgazdasági termelésnek. A plató „felföldjén” ültetvény ültetvény után jött, szépen gondozott táblák, szőlők, gyümölcsösök. Most éppen az olajbogyó-szüretet kezdték el: a gazdák nagy hálókat terítenek a fa alá, aztán kezdődik a rázás, meg a bogyók más módon való noszogatása. Érdekes, hogy a szőlőt még nem szüretelik, a fürtök még mindenütt a tőkén vannak.

Ma uticéljaink szintén „barokkvárosok” és a már említett hegyplató, a Mont Iblei mély folyóvölgyeiben fekszenek. A plató magassága itt 4-600 méter, a völgyek pedig 200-250 magasan fekszenek. A folyók 2-300 méter mély és elég meredek falú völgyeket vágtak a puha mészkőbe.

Végül csak elértük a várost. Módica már a Sikulok idején ismert volt Motyka néven, aztán így hívták a görögök és a rómaiak is, anélkül, hogy különösebb nevezetességre tett volna szert. A fellendülés ideje a Chiaramonte, majd utánuk a spanyol Cabrera és Henriquez dinasztiák alatt jött el, így érte a földrengés. A várost itt az eredeti helyén építették fel újra, de a geometrikus elrendezésre itt a földrajzi adottságok miatt gondolni sem lehetett. Módica barokk épületei nem annyira pompázatosak, mint Notoéi és egy kisebb területe koncentrálódtak. A városnak ma 55.000 lakosa van és már a platón két újabb, modern lakónegyeddel bővült.

Ahogy terveztük még a belváros előtt leparkoltunk egy kevésbé forgalmas utcában, a Via Emanuel Savarinón, levettük a bringákat és nekiindultunk a mai kirándulásnak, Módicának és Ragusának. Maga Módica két folyócska „Y” alakú összefolyásánál a völgyben és a környező meredek partoldalakon fekszik. A folyócskák most teljesen kiszáradhattak, mi nyomukat sem láttuk, de hosszabb esők után akár komoly áradást is okozhatnak, mint 1833-ban és 1902-ben, amikor a város völgyben fekvő részei több méter magas víz alá kerültek. Az „Y” jobboldali felső szára felől a Via Marchesa Tedeschin át érkeztünk a központba. Ez a városrész a Modica Bassa és csakhamar belebotlottunk a Chiesa di Santa Maria in Betlem-be. Az eredetileg 1400 körül épült templomot a földrengés után az eredeti helyén újjáépítették. Az egykori templomra egyedül a késő-gótikus oldalkápolna utal, egyébkén az egyik legdúsabban díszített és aranyozott rokokó templombelsőt láthattuk. A templomban nevének megfelelően egy 1832-ből származó hatalmas betlehemi jászol is látható a gyermek születése körüli történetek minden kellékével. A templom előtti kis téren 1474-ben végezték ki a város akkori teljes zsidó közösségét, 360 embert azzal a nem túl eredeti váddal, hogy megsértették a madonnát.

Chiesa di Santa Maria in Betlem kívül és belül

Az „Y” közepe felé haladva egymást érik a barokk paloták, tényleg szinte a groteszkig fajuló túlzóan díszes épületelemekkel. Amúgy az utca képét az autóforgalom uralta, az állandó dugóban ide-oda helyezkedő, dudáló autótömegtől lassan tényleg agresszív lesz az ember, ha nem helyi lakos. A bal felső száron haladva értük el a Corso Umberto I.-t és rajta a dómot a Chiesa di San Pietrót. A templom bejáratához széles lépcsősor vezet fel, körülötte a 12 apostol szobraival. Bemenni sajnos nem lehetett, mert minden ajtót zárva találtunk. Bizonyos nyomok arra utaltak, hogy az épületet éppen restaurálják.

Chiesa di San Pietro                                                                 Pihenő Ragusa előtt

További látványosság lett volna még a költő Salvatore Quasimodo szülőháza, aki 1959-ben kapott irodalmi Nobel díjat, de ezt az olasz nyelv nem kellő ismerete miatt kihagytuk. Az „Y” középső csücske jó 100 méterrel van a város felett, ennek ormán van a Castello az egész városból látható óratoronnyal.

Még elsétáltunk a Teatro Garibaldi előtt, aztán biciklire szálltunk, hogy a Corso Umbertot követve elmenjünk Ragusába. Az út itt szépen emelkedett, mert felkúszik egészen a platóra. Szóval 3 km alatt feltekertünk 110 méter magasra. Aztán mentünk a platón vagy 3 km-t és elértük az Irmino folyó völgyének peremét. Először egy 9 km hosszú lejtőn csorogtunk lefelé 145 métert, egészen a völgy aljáig, ahol átmentünk a folyó feletti kicsi hídon. Ebben a folyóban most is volt valami kis víz. A másik oldalon viszont egy 7 km hosszú emelkedő várt ránk ahol 240 méteres szintkülönbséget kellett leküzdeni. És máris előttünk volt Ragusa.

A város helyén eredetileg a sikulok által alapított Hybla Harea állt, ami aztán a görög város, Kamarina befolyása alá került. A görög idők letűntével a város lassan el is néptelenedett és először a Kr. utáni 7. században, a bizánci időkben alapították újra telepesek, akik a mai Dubrovnikból, az akkori Ragusából érkeztek és megszületett Ragusa Ibla. A szaracén és normann idők után Ragusa Ibla 1282-ben lett a módicai grófság része, előbb – Módicához hasonlóan – a Chiaramonték alatt, majd miután azok egy könnyelmű, spanyol ellenes összeesküvésben való részvétel miatt elbuktak, több évszázadra a spanyol Cabrera és Hendriquez család hűbéreseként. Ezek a családok, a többiekhez képest haladók és liberálisok voltak, intenzifikálták a mezőgazdaságot és kicsit többet törődtek az alattvalóik jólétével. A város erősen fejlődésnek indult, kinőtte azt a völgyben levő kis dombocskát, amin Ragusa Ibla állt és vele szemben egy új városrész a Ragus Alta épült. A két városrész között egy mély, szűk völgy fekszik, ez fölött 3 híd ível át, köztük a legrégibb a Ponte dei Cappuccini.

Az ötvenes években Ragusa környékén kőolajat és aszfaltot találtak, ami újabb lökést adott a város fejlődésének: két újabb városrész épült fel, most már a plató peremén, illetve magán a platón, modern, helyenként a panelokra emlékeztető épületekkel. Ma Ragusának 75.000 lakosa van és megyei székhely. (Az olajbányászatnak mi az égadta világon semmi nyomát nem láttuk és a városbeli utak állapota sem utalt arra, hogy itt az aszfaltért csak egy lyukat kell fúrni.)

A földrengés után vita alakult ki, hol épüljön fel az új város, inkább az iblai dombon, vagy hagyják az egészet és csak a folyóvölgy lejtőjén, Altában építkezzenek. A vitatkozók nem tudtak megegyezni és mindkét helyen, sőt egymással vetélkedve építeni kezdtek. Végül Alta lett inkább a modern, „tervezett” város, de Ibla a rokokó szempontjából a szebb. A két városrész olyannyira elkülönült, hogy saját helyhatóságuk volt egészen 1927-ig, amikor a központi (fasiszta) kormányzat erővel egyesített őket és egyben a megye székhelyévé tette. 

Ragusa Ibla fő látványossága természetesen a Duomo San Giorgio, Gagliardi tervei alapján épült. Kicsit meglepő az oszlopok által tartott kupola, amit viszont csak a 19. században építettek hozzá. A keskeny utcák két oldalán álló házak homlokzata többnyire barokkos jeleket viselnek magukon.

Ragusa Ibla                                                                           Ragusa Alta

A további látnivalók megszemléléséhez aztán megint le és fel kellett volna menni, ezért úgy éreztük, hogy ennyi rokokó templom mára nekünk elég is és elindultunk hazafelé, meglepően lazán legyőzve az emelkedőket. Fél négykor álltunk meg ismét Módicában, egy cukrászda előtt, mert ki akartuk próbálni a helyi specialitásokat. Mindenek előtt a helyi Cioccolatót, egy igencsak kesernyés, fekete csokit, ami spanyol, eredetileg viszont azték recept alapján készül. Aztán a Mpanatigghit, egyféle édes raviolit, amit csokoládén, mandulán és fűszereken kívül még egy kis darált hússal is töltenek. Szóval bementünk és felfedeztük, hogy itt rendes ebédet is adnak, na akkor ettünk néhány helyi rizs-, hús- és tészta specialitást utána a második körben 5-féle édességet. A teraszon bámészkodva felfedeztük, hogy az egyik szállodát úgy hívják, hogy Hotel de Mohać, gyorsan bementem, megkérdezni, hogy honnan a név. Szülővárosomról a recepciós hölgy még csak nem is hallott, itt egy Módicából származó lovagról van szó, aki valami kereszteshadjáratban vagy 30 ellenséges hajót kaparintott meg és talán még egyéb hőstetteket is végrehajtott. Miután így félig meddig kielégült a kíváncsiságom, teli hassal vissza mentünk a kocsihoz, felpakoltunk és elindultunk Agrigento felé.

Módicai édességek                                                               Ez nem az a Mohács

Először a Monte Iblei platóján vezetett az utunk, rendes szél volt. Itt a platón láthatóak a barokk városok modern kiegészítői, mai városnegyedek bevásárlóközpontokkal, benzinkutakkal, és logisztikai bázisokkal a városok szélén. Aztán Gela városa előtt egyszerre véget értek a hegyek és egy nagyon meredek hegyoldal alján, egy alföldön végtelennek tűnő csillogó területet pillantottunk meg, az üveg- és fóliaházak tetejét, ez ugyanis az olasz paradicsomtermelés központja. Egy hosszú, keskeny szerpentinen hajtottam lefelé, ahol a hajtűkanyarokat csak lépésben tudtam bevenni. Végül megérkeztünk a lejtő aljába és kb 20 km után elértük Gela városát. Előtte hatalmas petrolkémiai üzemek. Úgy tűnik, hogy minden igazán szennyező és büdös dolgot a szegény Szicíliába telepítettek az iparfejlesztés jegyében, így aztán a Como és a Garda tavak körül könnyebben lehet környezetet védeni. Maga Gela az egyik legszörnyűbb város, amit valaha láttunk, ha csak lehet, el kell kerülni. Mi sem álltunk meg, hanem szépen komótosan törtünk előre és este 7-kor elértük az úticélunkat San Leonét és benne a tenger istenéről Neptunusról elnevezett kempingünket. Végül is jó helyet kaptunk, egy szép árnyas helyen állunk, de az intézmény színvonala az előzőhöz képest, mondjuk finoman úgy, más súlycsoport.

Este volt még egy kis probléma az árammal. Állandóan kicsaptuk a biztosítékot, míg csak ki nem derült, hogy a zsír új MacBookom töltője zárlatos. Úgy látszik, manapság csak szart kapsz, akármit is veszel.

Aztán még a szokásos esti tevékenység, Miri gyorsan megörökítette a naplementét, gyertyafényes, de hideg vacsora a szabadban, majd az ágy.

2. szombat

Hát ma egy lustálkodós napot tartottunk, ezért először is 10-ig az ágyban heverésztünk, szunyókálva. Utána elindultunk, hogy bevásároljunk a hétvégére. Meg is kérdeztük a recepciós hölgyet, hogy hol van a legközelebbi bolt? Hát itt mindjárt, talán 2 km-re. Erre rögtön visszafordultunk a bringákért, mert már tudtuk, hogy a szicíliaiak távolságbecslése pontatlan, minden legalább kétszer olyan messzire van, mint amit mondanak. Most is így történt, kb 4 km múlva értük el a piacot, ahol ma szombat lévén éppen nagyon aktívak voltak a gazdák, de nekünk más is kellett, így megkérdeztük, hogy hol a Supermarket, aztán további másfél km után oda is értünk.

Az itteni Supermarket akkora, mint egy falusi CooP üzlet, de itt is minden fontosat meg lehet kapni. Vettünk tehát: 2 liter tejet, kenyeret, péksüteményt, sonkát szeletelve, 2 üveg pestót, 1 üveg sugót, kétféle száraztésztát, 2 különböző raviolit, papírzsebkendőt. Aztán vissza a piacra. Ott meg 3-féle sajtot (előbb adnak kóstolót), 2-2 liter fehér és vörösbort, dinnyét, paradicsomot, paprikát, őszibarackot. Ezek az árusok a helyi gazdaszervezet tagjai és saját termékeiket árulják. Van persze bizonyos színvonal. A sajt és a húsárusító pavilonok mögött ott állnak a kis hűtőkocsik vagy járó motorral, vagy egy generátorral. Azám, a hentes. Itt nem csak mindenféle húsokat (előre szeletelve, becsomagolva) lehet kapni, hanem elsősorban konyhakész dolgokat. Például hússal-sajttal töltött, panírozott gombafejeket, sima és panírozott göngyölthúsokat különféle töltelékekkel. Mi is vettünk egy rablóhússzerűséget, de a pálcán nem húsdarabok, hanem kis, töltött göngyölthúsdarabkák voltak a szőlőlevelek és a szalonna és hagymadarabok között.

Ezt az árumennyiséget aztán két hátizsákban és szatyrokban hazanavigáltuk a kempingbe. Közben tettem egy érdekes felfedezést. Az utca legutóbbi aszfaltozásakor nem sokat szaroztak a csatornafedelek szintre emelésével, hanem egyszerűen rájuk aszfaltoztak. Igazuk volt, a fedélnek megfelelően szépen meg is repedezett a burkolat, jól látni, hogy hol van, ha kell, ki tudják emelni. Helyenként azonban a burkolat nem csak megrepedezett, hanem teljesen ki is törött. Itt lavórnyi, 10-12 cm mély lyuk ékeskedik az úttesten, ha valaki nem tudja és belehajt, akár a nyelvét is elharapja.

Fél egyre értünk haza, akkor egyben megreggeliztünk és ebédeltünk, aztán kimentünk a tengerpartra. A kemping közvetlenül a part homokdünéi mögött van, tőlünk a vízig talán 100 méter. A víz tiszta, a fenék homokos, szóval minden rendben volt. Délután ott napoztunk, hogy ne csak ott legyünk barnák, ahol a biciklis ruhából kilógunk. A lakóautó olyan közel van, hogy időnként feljön az ember egy doboz hideg sörért, vagy valami gyümölcsért. A délutáni áhítatot csak az a helyi specialitás zavarta egy kissé, hogy itt tartják a helyi motoros sárkányrepülők az edzéseiket. Egész délután itt repkedett három idióta le és fel a hátukon berregő ventilátorral, a fejük felett 5-10 méterre. Mifelénk már elvitte volna őket a rendőr, ha nem a balesetveszély, akkor a csendzavarás miatt.

Délután fél 4-ig napoztunk-fürödtünk, aztán feljöttünk a partról. Felfedeztük, hogy a kemping gyakorlatilag kiürült, rajtunk kívül még három pár lakik itt. Hiába, tegnap óta október van. Még ittunk egy jó kávét és csendespihenőt tartottunk. 6 órakor kiderült, hogy most meg Miri lesz beteg. Nagyon fázott és ágyba bújt. Sajnos elkapta tőlem a nyavalyát, szerintem most este már láza is volt. Még megvacsoráztunk, megsütöttük a ma vett nyársakat és Miri csinált hozzá polentát és megkóstoltuk a vörösbort, a Nero d’Avolát. Mivel mind a ketten taknyosak vagyunk, az ízeket nem nagyon tudjuk megítélni, de jónak tűnik. Mielőtt lefeküdtünk, nejem még észrevette, hogy a kemping amúgy tényleg nagyon aranyos, nyugodt és egyáltalán nem tolakodó kutyája megette a polenta maradékát. Ettől annyira megsajnálta szegényt, hogy levágott egy darabot a még otthonról hozott Bauerwurstomból, hadd legyen szegénynek egy jó napja.

Most lefekszünk, mert holnap nem csak otthon dőlnek el fontos dolgok, hanem itt is: vagy tényleg megbetegszik Miri, vagy éppen jobban lesz reggelre.

3. vasárnap

Hát nem tudom, hogy otthon hogyan dőltek el a dolgok, szerencsére, ha akarnám, sem tudnék utánanézni (persze azért akarnék), de nálunk nem jó irányba mennek a dolgok, mert most meg Miri lett komolyan beteg. Én meg egyre javulok, most már csak egy arcüreggyulladással küzdök. Öröm az ürömben, hogy a betegség pont úgy keletkezett és olyan a lefolyása is, ahogy én azt a jövő nemzedékeinek tanítottam. Büszke vagyok magamra.

Miri sajnos egész éjjel csúnyán köhögött és az eldugult orra miatt küzdött a levegőért. Hiába az Otrivin-gél. 8-kor ennek ellenére hősiesen felkelt és kijelentette, hogy minden rendben van készen áll a mai kirándulásra. Előbb a szokásos reggeli következett. Megjelent a kutya is, de én most nem nagyon akarództam a szalámimból még egy darabot odaajándékozni, ezért tejbe áztatott kenyeret kapott. Azt én is szeretem és ő is megette.

Reggeli után elindultunk a Valle dei Templi-be, ami talán egész Szicília legjelentősebb ókori maradványegyüttese. Szerencsére a kempingtől mindössze 6 km-re van. Ugyan felfelé kellett menni, de egészen lassan tekertünk. Szegény Miri így is nagyon megizzadt, mire felértünk. Pont úgy, mint én Notóban. Előbb megvettük a jegyeket, aztán béreltünk egy-egy audio-guide-ot, olyan kis magnetofonszerű dolgot, ami elmeséli, hogy éppen mit látunk. Én persze előre is készültem, íme egy rövid összefoglaló a dolgokról.

A mai Agrigento elődje, az ősi görög város, Akragas egy kb 1,6×2,2 km-es mészkőplatóra épült, aminek három oldalát meredek sziklás lejtő képezi, ami a támadás ellen természetes védelmet nyújtott. A platót nyugati oldalán a Fiume Biagio (az ókorban az Akragas), a keletin pedig a Fiume Anna (régi nevén a Hypsas) folyócskák völgye határolja, amik a plató előtt egyesülnek és aztán így érik el 4 km után a tengert. (A fiume, nagy meglepetésemre, olaszul folyót jelent.) A plató a mai város felől nézve mélyebben fekszik, ezért a területet, egyébként félrevezető módon, Valle dei Templinek, a Templomok völgyének hívják. A valóságban egy keskeny dombhátról van szó.

Az ókori Akragas városát Kr. e. 582-ben alapították a Gelából és Rhodosról érkezett telepesek. Alig néhány évvel később, 570-ben sikerült egy Phalaris nevű polgárnak a neki (valószínűleg nem egy nokiásdobozban) átadott és egy templom építésére szolgáló pénzt a magáévá tenni. A pénzből aztán ütőképes magánhadsereget toborzott és tyrannoszként átvette a város felett az uralmat. Az ezután következő években készült el a várost körülvevő, mintegy 12 km hosszú fal, amelyik nem csak a platót, hanem a mögötte álló sziklás-dombos területet (Girgenti) is körbefogta. A falon 9 kapu nyílott, a déli V. kaputól vezetett az út a kikötőhöz.

Az alapítás utáni 100 évben a város folyamatosan fejlődött és természetes módon Szirakuza szövetségese lett, ezzel szemben zavarta a Panhormosban (Palermo) működő karthagóiak érdekeit. Amikor aztán az akkori tyrannos, Theron 483-ban még a szomszédos Himerát is elfoglalta, a föniciaiak támadást indítottak Akragas ellen. Ebben a csatában Theron és veje, Gelon, aktuálisan éppen Szirakuza tyrannosa magabiztosan legyőzték a karthagóiakat. A csatában megszerzett javak, mindenekelőtt a rabszolgává tett hadifoglyok munkaereje és a karthagóiak által fizetett jóvátétel hatalmas lökést adott a városnak. A ma látható ókori épületek ebben az időben épültek.

Theron halála után annak fiát, Thrassydaiost a városlakók elüldözték és az i.e. 5. században Akragas demokráciaként működött. A virágzó kereskedelem jólétet biztosított a polgároknak, akik, a kortárs filozófus Empedokles szerint „úgy élvezték a mindennapok luxusát, mintha már holnap meg kellene halniuk és úgy építkeztek, mintha az örök életre készülnének”.

Kr. e. 409-ben a város vezetői elérkezettnek látták az időt a szomszédos város, Segesta bekebelezésére. Azok a karthagóiak segítségét kérték és az azután kibontakozó háború végén 406-ban a karthagóiak elfoglalták és lerombolták Akragast és a túlélő lakóit rabszolgaságba vetették. Ámbátor a görögök a szirakuzai Dyonisius révén még abban az évbe békét kötöttek a karthagóiakkal és az akragasiak visszatérhettek a városba, de a régi fény és pompa nem tért vissza soha többé.

Az első pun háborúban a rómaiak előbb elfoglalták a várost, majd a karthagóiaknak sikerült visszavenniük. Végül i. e. 210-ben végleg római kézre került és onnantól Agrigentum névre hallgatott. A római időkben ismét szolid fejlődés következett be. Így érte 439-ben a vandálok támadása, akik nem igazán használtak a városnak és az azt követő bizánci és szaracén hatalom alatt egy jelentéktelen faluvá lett. A következő 400 évben az ősi várost, mint kőbányát használták, hogy az új várost felépíthessék. Először a 18. század közepén kezdték meg a műemlékek feltárását és állapotuk megőrzését.

A mai modern Agrigento az ókori várostól északra, a plató feletti dombos területen fekszik. Építését a normannok kezdték meg, uralmuk alatt püspöki székhely lett. A városnak kb. 60.000 lakosa van és a hasonló nevű megye szákhelye. A valamikori görög városból semmi nem maradt, viszont megmaradt a város déli szegélyén épült templomok maradványa, a már említett Valle dei Templi.

Mi azon az úton mentünk fel a dombra, ami valamikor a várost a kikötővel kötötte össze, és miután lelakatoltuk a bringáinkat, elkezdődött a séta. A templomok, illetve a maradványaik egy kb 3 km hosszú és 500 méter széles kelet-nyugati irányban elnyúlt dombháton vannak. Ma a templomokat különböző néven illetik és megpróbálják valamelyik istenhez rendelni, de semmi bizonyíték sincs rá, hogy a név az ókorival megegyezik.

Valamennyi templom a dór időszakra jellemző jegyeket viseli, az oszlopok zömökebbek, az oszlopfők és a kereszttartók simák, díszítés nélküliek. A templomok „bejárata” keletre nézett, bejáratuk előtt egy áldozati oltárral. A templomok a keskenyebb oldalukon 6, a hosszabbon 13 oszloppal épültek. A bejárat felől a külső oszlopsor után volt még egy előcsarnok, aztán pedig a második oszlopsor helyén körös körül egy masszív kőfal emelkedett, ami a templom belsejét, az úgynevezett cellát zárta körül. A cellában volt a templom istenének a szobra. A templomba, különösen a cellába a papokon és segítőiken kívül födi halandó be nem léphetett. A nyilvános szertartások a bejárat előtti oltáron történtek.

A szertartások során állatáldozatokkal próbálták az isten kegyeit megnyerni. A kiválasztott állatok (juh, kecske, ökör) hibátlan kellett, hogy legyenek. A feldíszített áldozatot ima közben az oltár előtt a pap leölte, vérét és belsőségeit az oltáron égő tűzben elégették, húsát pedig ugyanott megsütötték és a jelenlevők megették.

A bejárattól balra, földrajzilag nyugatra van a Tempel dei dioskura, amiben a dioskuráknak, vagyis a testvéreknek, Kastornak és Polydeukesnek tisztelegtek. A templom a Kr. előtti 5. században épült és a modern időkre csak a romjai maradtak. A 19. században két művész, a festő Valerio Villareale és az építész Saverio Cavallari a templom egyik sarkát, 4 oszlopot és a hozzájuk tartozó oromzatot ismét felállították. Az együttes Arkagras jelképévé vált és egyben a legtöbbet fotografált része az ókori maradványoknak. A szakvilág erősen kritizálja a rekonstrukciót, mert nyilvánvalóan nem összetartozó részleteket válogattak össze annak idején, ezért a rekonstrukció nem autentikus.

A későbbi ásatások aztán kimutatták, hogy már a templom helyén is szentély állt, mégpedig Demeter és a lánya Persephone tiszteletére. Itt most nem a cserkúti víz-gáz-szanitér szerelő és kolbászfüstölő mesterre gondolok, hanem a földanyára és a termékenység istennőjére. Persze az is lehet, hogy távoli rokonok.

Tempel dei dioskura                                                   Ekkora volt a Zeus templom oszlopfője

A bejárattól jobbra, keletre látható egy hatalmas kőhalom, az olympiai Zeusz templomának a maradványa. A templomot közvetlenül a hymeriai győzelem után kezdték építeni és a görögök Panhormos feletti hatalmát volt hivatott szimbolizálni. Az 52×110 méteres alapterületével a görög világ legnagyobb dór temploma és a harmadik legnagyobb görög templom volt. A templomtól keletre felismerhetőek a hatalmas oltár maradványai, amin egyidőben 100 ökröt lehetett feláldozni a hekatomba keretében.

A hatalmas templom belsejében az oromköveket nem oszlopok, hanem hatalmas kőfigurák, a 8 méter magas telamonok tartották, akik a legyőzött és a görögök számára rabszolgamunkát végző karthagóiakat akarták szimbolizálni. Az egyik Telamon fekvő helyzetben látható a templom romkertjében. A Zeusz templom soha nem készült el teljesen, amikor a Karthagóiak végül Kr. e. 406-ban elfoglalták a várost, a félkész épületet lerombolták.

Az egyetlen rekonstruált telamon

Tovább kelet felé emelkedik a Heraklésztemplom, ami közvetlenül a IV. kapu, a Porta Aurea mellett állt. A Heraklésztemplom a legöregebb építmény valamennyi közül és a korai i.e. 5. században épült. A háromlépcsős alapzaton ma 6 oszlop, illetve azok részei állnak, amiket 1924-ben állítottak fel ismét. A templom egyéb kövei a területen szanaszét szórva hevernek.

A Heraklestemplom                                                                 és a biciklista

A következő látványosság a Concordiatemplom, amely az egész antik görög kultúra, az athéni Poseidontemplom mellett, legjobban megmaradt épülete. A nevét egy mellette talált már római kőbe vésett felirat alapján kapta, eredeti nevéről semmit sem tudunk. Fennmaradását annak köszönheti, hogy már a bizánci időkben, 597-ben a város püspöke Gregorius katolikus templommá alakíttatta és Péter-Pál Bazilika néven szentelte fel. Ehhez befalaztatta az oszlopok közötti réseket, aztán már csak a keleti bejáratot helyezte át a nyugati oldalra és a cella falait törette át több helyen, boltíves átjárást biztosítva a cella helyén kialakított főhajónak. A Vezúv által eltemetett Pompei feltárása során kiváltott szenzáció ráirányította a figyelmet azt ókori emlékekre, ezért a sziget akkori uralkodója, a spanyol Bourbon Frigyes 1748-ban elrendelte, hogy állítsák vissza a templomot eredeti állapotába. Ekkor a külső oszlopsor sorközeinek falait eltávolították és helyreállították a keleti bejáratot is. Sajnos a tetőt is elbontották, ami később hozzájárult az épület gyors leromlásához.

A concordiatemplom oszlopai és az áttört cellafal

A sorban az utolsó templom a Zeusz nejének Hérának szentelt templom. Az épületet Kr. e. 450 körül emelték és ez is 6×13 oszloppal épült. 406-ban a karthagóiak ezt is lerombolták, de a római időkben az új urak ismét felépítették, csak a tető eredetileg márványborítását helyettesítették cseréppel. Az azt követő évszázadokban aztán (a földrengések hatására?) teljesen összedőlt. Először a 18. században kezdtek hozzá az oszlopokat ismét felállítani. Ma a valahai 34 oszlopból 25 áll. A templom keleti bejárata előtt viszonylag jó állapotba maradt meg a 30×10 méteres oltár.

Zeusné Héra temploma                                                  Római sírkamrák a városfalban

Visszafelé még megcsodáltuk a régi városfal maradványai, amibe a római időkben sírkamrákat vájtak. Végül visszamentünk a bringákért, visszaadtuk a idegenvezetőgépeket és elindultunk hazafelé. Itt már nem nagyon kellett tekerni, mert az út a tenger felé lejt. A kempingben azonnal kimentünk a tengerpartra és fürödtünk-napoztunk fél hatig. Ma erősebb, 4-es – 5-ös déli szél fújt, jóidő felhőkkel. Sárkányrepülők a szél miatt nem voltak, csak Kite-szörfösök, ők meg csendben voltak.

6-kor álltunk neki vacsorát főzni. Ma spaghetti carbonara volt. Aki nincs képben (két személyre): megpirítunk 10 deka kockára vágott szalonnát. A szalonnadabokat kivesszük, a zsírhoz hozzáadunk 2 dl tejszínt és 4 tojás sárgáját és lassan keverve melegítjük, de nem forraljuk, mert akkor összeáll a tojás. Ha kell, sózzuk, de vigyázzunk a szalonna miatt! Ebbe a szószba beleforgatjuk a közben megfőzött tésztát és rátesszük a szalonnadarabokat. Ismét sózzuk, illetve borsozzuk. A tányérba vett spaghettire parmezán-sajtot szórunk. Mi a tegnap vett Insolia nevű fehérbort ittuk hozzá.

A vacsora után még elüldögéltünk kint egy kicsit, hallgattuk a tenger morajlását, aztán 8 körül visszavonultunk. Miri közben elaludt, én még írogatok egy kicsit. Sajnos ez a betegség nem fog reggelre elmúlni, úgyhogy az utitervet ismét módosítjuk. Még két napot itt maradunk, hogy a lány ki tudja magát pihenni. Most már annyi mindent láttunk, hogy még egy ókori rom miatt nem kockáztatunk többet.

4. hétfő

Nem tudom, hogy az otthoni választások milyen eredményt hoztak, de nálunk kifejezetten rosszra fordultak a dolgok. Nehéz éjszakánk volt, mert Miri nagyon köhögött egész idő alatt. Végre reggel lett, de ez sem hozott enyhülést és a nejem egyre csak panaszkodott, hogy nagyon rosszul van. Tényleg magas láza lehetett, ha mozgott, hányingere lett, én meg ott ültem mellette és azon gondolkodtam, hogy hogyan is segíthetnék. Semmi nem jutott eszembe, ami gyógyszerünk csak volt, már beszedte. Talán, ha enne valamit, de nem volt kenyerünk. Ezért fél 9 felé elindultam kenyérért, hogy majd, ha jobban lesz, megreggelizünk, aztán majd meglátjuk. Sajnos sehol nem kaptam kenyeret, a boltosok magyar-német-angol és az én olasz tudásom nem volt elég hozzá, hogy megértsem, miért nincs a boltokban hétfő reggel kenyér és az sem lett világos, hogy mikor lesz. Mindegy, hazafelé bringázva azon gondolkodtam, hogy mi lesz, ha holnapra sem javul Miri állapota. Akkor nyilván tüdőgyulladása lehet, azzal meg nem illik játszani. Aztán az is eszembe jutott, hogy idefelé félig üres volt a komp, talán így van ez most is és akkor talán át lehet íratni a kompot. Amikor visszaértem a kempingbe, megpendítettem a dolgot azt várva, hogy nejem az ötletem ott helyben hülyeségnek nyilvánítja. De nem, legnagyobb csodálkozásomra Miri azonnal közölte, hogy már ő is gondolt a dologra. Ebből láttam, hogy tényleg beteg, mert amúgy igencsak szívós és valami kis megfázást miatt nem adja fel. Szóval felhívtuk a hajózási társaságot és ők 65 €-ért azonnal átírták a foglalást mára.

Akkor Miri sírt még egy kicsit, hogy „így elrontotta az utazásomat”, de belátta, hogy csak két tengerparti napot vesztek, annak meg semmi jelentősége nincs. Nekiálltunk pakolni, kifizettük a három napot, összesen 67.50€-ba került és 11-kor elindultunk.  Az következő városban megtankoltunk, 76 €-ért és akkor nekivágtunk a SS189-nek Palermo felé.

Ezúttal ismét láttuk a sziget belsejét és újabb találós kérdés oldódott meg. Eddig ugyanis nem értettem, hogy egy jórészt hegyes sziget hogyan lehetett a római birodalom gabonatermelője. Hát úgy, hogy itt a parasztok úgy tesznek, mint Gábor Áron rézágyúja, mert felszántják a hegyet ’s völgyet. Tényleg, a hegyoldalakon szokatlanul magasra húzódnak a szántóföldek. Most persze kopár mind, sok helyen égett a tarló. Mi meg azon csodálkoztunk, hogyan tudnak a traktorokkal a meredek hegyoldalban mozogni. Ahol meg már nem megy el a traktor sem, ott meg olajfák állnak. Összesen 130 km-t mentünk a hegyek között, míg elértük Palermót. Most a navi rendesen bevezetett a kikötőig, ripsz-ropsz elértük a parkolóhelyet és a kocsit ott hagytuk. Miri kijelentette, hogy most jobban van és eljönne sétálni a városba. A kikötő kijáratánál felajánlottak egy olyan traktorvontatású kisvonatos városnézést és mi ráálltunk, mert akkor is látunk valamit a városból és nem lesz annyira fárasztó.

A vonat indulásáig volt még fél óránk, ezért beültünk egy étterembe, eredetileg egy kávéra, de ha már ott voltunk, Miri evett egy tésztát kagylókkal és egyéb tengeri herkentyűkkel, én meg egy pizzát. A csizmai olaszok és a szicíliaiak ősidők óta veszekednek rajta, hogy ki találta ki a pizzát. A vita nem dőlt el és az én ebédem sem segít a kérdést eldönteni. A pizza tésztája szép vékony volt, jó ropogósra sütve, de a feltétek igen szegényesek, nem úgy mint nálunk: 6 szelet paradicsom, 6 igen vékony szalámi, paradicsomszósz oszt annyi. Értem már, miért panaszkodnak az utazók a neten, hogy Itáliában nem lehet rendes pizzát kapni: mi otthon nem a szegény olasz, hanem a közép európai jóléti lepényhez vagyunk szokva. Az ebéd végén még elnyaltunk két fagyit. A kaja elhúzódott, azért az eredetileg célba vett vasutat elpuskáztuk, de tudtuk, hogy minden óra negyedkor indul az utcasarokról. Érthető volt a meglepetésünk, amikor háromnegyedkor ott láttuk indulásra készen. Nosza, felugrottunk rá (8€ fejenként) és elindultunk. Hát ahhoz képest, amit én előre elolvastam Palermóról, szegényes kis vezetés volt, ráadásul mindent csak futtában lehetett megnézni. Ezért aztán a portya legtávolabbi pontján kiszálltunk és elindultunk gyalog hazafelé és közben megnéztünk mindent, ami a listán szerepelt.

Mielőtt azonban a látványosságokra térnénk, pár szó bevezetőnek a városról általában. Palermo városa egy hegyek (nyugaton a Monte Pellegrini, keleten a Capo Mongerbino) által övezett félkör alakú tengerparti síkságon fekszik, amit a helybeliek La Concha d’Oro-nak, aranykagylónak hívnak. A név feltehetően a szaracén időkből származik, amikor a várost a síkságon még széles narancsültetvények vették körül. Azóta a narancsültetvények eltűntek és a házak az egész síkságot elfoglalják.

Mint azt már az általános bevezetőből tudjuk, a várost a föniciaiak (közelebbről a karthagóiak) alapították valamikor a Kr. előtti 8. század körül. Ők a várost Ziz-nek (virágnak) hívták a városkörnyéki termékeny ültetvények miatt. Jelenlegi neve a görög Panhormos-ból (teljesen kikötő) származik, dacára annak, hogy a várost – a pürroszi intermezzot kivéve – soha sem birtokolták a görögök. A görögök név a széles palermói öbölre utal.

A kartahagóiak ellenálltak a görög, elsősorban a szirakuzai terjeszkedésnek, de az első pun háborút elvesztették. I. e. 254-ben, hosszas tengeri blokád után elfoglalták a rómaiak, akik a nevét Panormus-ra latinosították. Augustus császársága alatt nagy számban obsitos légionáriusok telepedtek le. Onnantól erőteljesebbé vált a város „latinosodása” és így egyben a további fejlődése is biztosított volt.

A rómaiakat 429 évvel J.C. születése után a vandálok váltották fel, akik Észak Afrika felől terjesztették ki uralmukat a szigetre. Nevüknek megfelelően nem bántak a várossal kesztyűs kézzel és uralmuk alatt Palermo sokat veszített jelentőségéből. 535-ben Szicília Bizánc fennhatósága alá került. Mivel azonban a bizánci hatalom Szirakuzát tekintette Szicília központjának, Palermo a következő 300 évben inkább csak stagnált.

Az újabb fejlődés 831 után indult meg, mert a Szicíliát elfoglaló arabok Palermót tették meg fővárosuknak. A hagyományos gabonatermelés mellett meghonosodott a citrusfélék kultúrája, bevezették az öntözéses gazdálkodást is és a város fontos kereskedelmi központ lett. Kiépült a kikötő és nőtt a lakosok száma. 100 – 120.000 lakosával a 9. században Bizánc és Cordoba után a harmadik legnagyobb város volt Európában.

A 1072-ben a várost elfoglalták a normannok. Ez a csere azonban majdnem teljesen konfliktusok nélkül történt. Jellemző, hogy a normann időkben épült templomok és paloták magukon viselik az arab építészet stílusjegyeit. Palermo továbbra is a sziget fővárosa maradt. A város a következő hatalomváltást is különösebb törés nélkül élte át, 1194-ben megérkeztek a stauferek. II. Frigyesnek gondja volt rá, hogy Palermo európai értelemben vett királyi székhellyé váljon.

A stauferek bukásával és Anjou Károly hatalomra lépésével, aki Nápolyt tette meg fővárosává, Palermo háttérbe szorult és az ezzel együtt járó szegénységgel és kilátástalansággal. Ráadásul az aragóniai ház is szerette volna megszerezni magának Szicíliát és onnan Délitáliát, ezért pénzelni kezdték a franciaellenes mozgalmakat. Végül a nyílt konfliktus 1282. húsvéthétfőjén tört ki. A katedrális körül az esti ájtatossághoz, a „vecsernyéhez” összegyűlt tömegben egy Drouet nevű őrmester molesztálni kezdte az egyik hölgyet, a felbőszült férj leszúrta a katonát. A segítségére siető többi katonát és meg a feldühödött tömeg egyszerűen felkoncolta. Ez lenne a híres „szicíliai vecsernye”. A felkelés aztán futótűzszerűen elterjedt, csak Palermóban 2.000 volt az áldozatok száma, egész Szicíliában 10 – 12.000-re teszik a franciák veszteségeit. A helyi lakosok átvették a sziget fölötti uralmat, kivéve Messinát, ahol Anjou Károly flottája készülődött, hogy megtámadják Bizáncot és ezzel kiterjessze a hatalmát a Földközi tenger keleti medencéjére is. A szicíliaiak azonban nem adták fel, megostromolták a várost és felgyújtották a flottát is.

A fanciákat eltávolítván hatalmi vákuum keletkezett, amit örömmel töltöttek be az aragoniaiak. Őket a savoyaiak, aztán az osztrákok, végül a spanyol bourbonok váltották, miközben a város egyre inkább vesztett jelentőségéből, mert a királyság központja továbbra is Nápoly maradt. Végül Garbaldival az Olasz Királyság része lett. Jelentőségét persze ez sem növelte.

A város a II. világháborúban súlyosan megsérült. Patton előrenyomuló hadseregének az Air Force igyekezett megpuhítani az ellenállást. A belváros újjáépítése nagyon vontatottan haladt, a lakosság nagy része ezért elhagyta az óvárost és inkább a külvárosi lakótelepekre költözött. A vidékről beözönlő emberek elhelyezésére a külvárosokban szociális bérlakások épültek, hasonlóan a mi paneljeinkhez. Ráadásul Palermo lett a maffia központja és 1981-és 83 között átlagosan 3 naponta történt egy maffiagyilkosság. Még a két, ellenük küzdő államügyészt Giovanni Falconet és Paolo Borsallinot is meggyilkolták 1992-ben.

Az utolsó 15 év tényleg a fejlődés jegyében telt. Leoluca Orlando polgármestersége alatt – nem utolsósorban az EU felzárkóztató segélyeinek köszönhetően nem csak a gazdaság nőtt – elsősorban a turisztikai ipar mutatott látványos fejlődést -, hanem megindult a szervezett kriminalitás elleni harc is és mára Palermo a bűnözési statisztikában kikerült a legkriminálisabb 15 olasz város közül. A polgármester a két választási ciklus alatt valóságos élő legenda lett, de a választók ott sem ismerik a hála fogalmát. Amikor elindult a regionális parlament elnöki székéért, simán vesztett a Berlusconi-pártszövetség által állított populista jelölttel szemben.

Ma a városnak magának 660.000 lakosa van, de az elővárosokkal együtt az agglomerációt mintegy 1.2 millióan lakják. A város 8 kerületre tagolt, amelyek 34 további közigazgatási egységre, a városnegyedekre oszlanak.

A városbeli látványosságok nagy része a Via Vittorio Emanuelle és a Via Maqueda kereszteződés körüli 4 városnegyedben, az Albelgheriában, a Capoban, a La Kalsában és a Vucciriában található. Maga a két utca kereszteződése a Quatro Canti, ahol a saroképületek sarkai ívszerűen levágottak, mint a Kodály köröndön. A házak homorú homlokzata tényleg nagyon szép, de terecske, vagy inkább csak útkereszteződés a köröndhöz képes picike, talán, ha 25 méter átmérőjű.

A kereszteződéssel határos a Piazza Pretoria, ahol a híres szökőkút áll. A Fontana di Piazza Pretoria eredetileg egy firenzei villa udvarába készült. Mivel a megrendelőnek nem nagyon tetszett és ezért vonakodott átvenni, végül 1574-ben, mélyen áron alul eladták Palermo városának. A hatalmas szökőkút nem nagyon nyerte meg a helybeliek tetszését sem. A mélyen katolikus polgárok különösen azt nehezményezték, hogy a szoboralakok pucéran vannak. Polgári engedetlenségük jeleként gyakran le-letörték a márványszobrok fütykösét, míg 1858-ban kordon került a hatalmas, 130 méter kerületű szökőkút köré. A téren áll a városháza, a Palazzo del Municipio is. Ma a fütykösök megvannak, egy fickónak viszont hiányzik a feje. A szökőkút után történt egy kis baleset, egyikünk sem hitte, hogy ma fényképezni fogunk és nem tettük fel az akkut a töltőre. Innentől nincs saját képünk, az érdeklődők a neten találhatnakeleget. Elnézést.

Talán 100 méterrel tovább egymás mellett van a két kicsi, de művészettörténeti szempontból nagyon jelentős templom, a La Matronada és a San Cataldo. A Matronada 1143-ban, a normann király, II. Roger admirálisának, Antiochiai Georgnak a kezdeményezésére épült görög-ortodox templom. Ugyan az évszázadok alatt a felismerhetetlenségig átépítették, a tipikus kis kerek kupolái eltűntek, kapott egy campanillét is, de belsejében a még megmaradt mozaikok és a későbbi díszes, barokk díszítések sajátos egyvelegét láthatjuk. A szokásos képeken kívül (Krisztus, mint pantokrator = mindenek felett uralkodó), vannak az akkori világi hatalomra utaló mozaikok, mint Krisztus megkoronázza II.Rogert, vagy Antiochiai Georg Maria lábainál is. A San Cataldo megmenekült az jóindulatú árépítésektől, 1160-as elkészülte óta nagyjából eredeti állapotában áll. Jellegzetesen négyzet alapú, három kis vörös kupolával, a homlokzat tetején körbefutó díszítéssel. Belül az eredeti padlómozaikon kívül más díszítés nincs, de az ablakokon beáramló fény sajátos hangulatot kelt.

Nem messze látható a San Givanni degli Eremiti, az 1132-ben II. Roger által alapított kolostor temploma. A templom egy arab mecset romjaira épült és keverednek benne a szaracén és a normann építészet elemei. A kereszt alaprajzú épületet és a harangtornyot 5 kupola borítja, a 13. században épült kerengő oszlopait viszont az iszlám jegyeinek megfelelően diszítették.

300 méterrel tovább, egy kis dombon emelkedik a város legjelentősebb látványossága, a Palazzi dei Nomanni, a Normann palota. A kis dombon először a föniciaiak telepedtek meg, majd itt volt az arab uralkodók kastélya az Al-Kasr is. Ennek a romjain épült aztán a normann uralkodók palotája, amit a hatalomváltás után a sváb Stauferek laktak. Az azután következő évszázadokban, mivel a hatalom középpontja Nápoly lett, a palota állaga nagyon leromlott és először a spanyol alkirályok idején renoválták. Ma a palota a regionális parlament székhelye.

A palota közvetlen szomszédságában van a Porta Nuova, az Új kapu, mi 1583-ban Marcantonio Colonna alkirály rendeletére épült és V. Károly 1535-ös, az arabok ellen Tunéziában aratott győzelmét volt hivatva hirdetni. Ezt szimbolizálják, a hatalmas kőfigurák, a négy mór, amik a homlokzaton az erkélyt tartják. A kapu 1667-ben lőporrobbanás miatt teljesen elpusztult és 1669-ben épült újjá.

A Normann palotától nem messze, de már a Vittorio Emanuelle másik oldalán, a Capo városrészben van a Cattedrale. Eredetileg 1170-ben adtak a normannok megbízást a templom építésére, ami már 1185-re el is készült. A későbbi generációknak nem tetszett az épület, ezért többször is jelentősen átépítették. Először a 15. században a katalán gótika ízlésének megfelelően egy előcsarnokot építettek hozzá, majd a 17/18. században az egészet befedték egy hatalmas kupolával. A templombelső az utolsó, klasszicista átépítés nyomait mutatja. Igazán látványosak azonban az uralkodósírok, mindenek előtt a staufer II. Frigyes szarkofágja. Az uralkodó 800. születésnapján kis lyukat fúrtak a szarkofágba és egy endoszkópkamerával belenéztek. Megállapítható volt, hogy ezt a sírt is kirabolták az idők folyamán, ráadásul a király maradványai mellett további halandókat is beletemettek, de hogy kik voltak ők, senki sem tudja. Frigyes szarkofágja mögött van apjának IV. Henriknek és anyjának, Konstantinának a szarkofágja. Konstatina apukája volt II. Roger, akinek szintén itt van a szarkofágja. A falban van Frigyes feleségének, Aragóniai (szintén) Konstantinának a sírja.

Mi jó időben érkeztünk a katedrálisba, mert éppen tegnap volt itt őszentsége XVI. Benedek pápa egyenesen Rómából. Természetesen misét is celebrált, az oltár előtti emelvényen ma is ott állt az a bársonyszék(trónus?) ami, ha nyomokban is, de még őrizte a szentatya ülepének melegét. Az idegenvezetők erre utaló megjegyzése után a csoportok mindenesetre bőszen fotózták a széket. A templom melletti püspöki palota ablakaiban és az erkélyrácson még ma is ott függtek a bíborszínű bársonydrapériák. Az erkélyről érkezett tegnap a pápai áldás.

A katedrális után szépen elbattyogtunk a kikötő felé. Előbb egy cipőboltban sikerült venni Mirinek 39€-ért egy pár csinos cipőt, aztán vettünk még egy kenyeret holnap estére és valami gyümölcsöt az otthoni napokra. Végül egy ajándékboltban vásároltunk néhány apróságot.

Most itt ülök a lakóautóban a parkolóhelyen és írom a mai nap történetét, Miri lefeküdt és szerencsére elaludt. 8 után megyünk fel a hajóra és ma megpróbálunk egy kabinra is szert tenni, hogy szegény lány jól kialudhassa magát.

Most pontosan 7 óra van és a szomszédos mólóról indul egy üdülőhajó. A egy hosszú figyelemkeltés után három rövid kürtjelzést adott le – gépemmel hátrafelé haladok -, én meg majdnem beszartam, olyan hangos volt.

Még gyorsan lezuhanyoztunk, mert a délutáni séta után szinte ragadtunk, összepakoltuk a két hátizsákot és elindultunk a behajózáshoz. A hajónk most is a La Superba volt. Itt a palermoi kikötőben minden sokkal egyszerűbben ment, mint Genovában, fél 9-kor már a kocsi a garázsban (ezúttal a mélyben, a „B” szinten) állt, mi pedig a hátsó fedélzetről bámultuk a berakodást. Előtte még a recepción megkérdeztük, hogy nincs-e egy üres kabinjuk? Biztos lesz, de jöjjünk vissza az indulás után, akkor pontosan megmondják. Szóval a lassan beálló sötétben néztük, hogy hogyan tolatnak be a kamionok a raktérre. 9:50-kor felhúzták a rámpákat, beindultak a főgépek és pontosan 10-kor elindultunk hazafelé. Hamarosan visszabattyogtunk a recepcióhoz. 89 € ráfizetéssel kaptunk a 8. szinten egy elsőosztályú külső kabint. Meglepően jól nézett ki: két ágy, felette felhajtva a másik kettő, egy a szállodákban szokásos szekrénysor és egy kellemesen kinéző fürdőszoba. És egy nagy ablak, amiből most nyugatra bámulhattuk a tengert.

Itt fenn csend volt és a gépek remegését is alig lehetett érezni. Mindjárt mindketten le is feküdtünk és azonnal elaludtunk. Reggel 9-körül ébredtünk, de nem keltünk fel, hanem egész nap ágyban maradtunk és csak 4-kor hagytuk el a kabint. Közben olvasgattunk és szunyókáltunk, igazán jól esett mindkettőnknek. Csak az ablakból láttuk, ahogy áthaladtunk a Szardinia és Korzika közötti szoroson és elhajóztunk a francia sziget partjai mellett. Végre Miri is kezdte jobban érezni magát. Dél felé feltámadt a nyugati szél és az egyébként nem túl magas hullámok még ezt a nagy hajót is meghintáztatták. Nekünk, mint profiknak ez természetesen semmi gondot nem jelentett. A kabinból egyenesen a kávézóban mentünk, ittunk két Caffe latte macchiatót és egy ásványvizet. A kávézóban állandóan ment a TV, valami Mónika show szerű szar ment, de 5-kor híreket mondtak és onnan értesültünk az ajkai katasztrófáról, bár, hogy pontosan mi történt, nem egészen értettük. Utána a felső fedélzeten ülve vártuk, míg elértük Palermót és végül kikötöttünk. A kihajózás most sokkal tovább tartott, mert a „B” garázshoz csak akkor lehetett hozzáférni, amikor a felsőbb fedélzeteket már elhagyták a kocsik. Valamikor 7 után hajtottunk le a hajóról és azon nyomban felhajtottunk az autópályára. A navi persze megint nem segített, ezért szerencsére nem azon az úton mentünk, mint idefelé. Van ugyanis egy azzal párhuzamos új autópálya is, kétszer 3 sáv, csupa híd és alagút, semmi éles kanyar, szóval a sötétben lényegesen könnyebb volt rajta menni. Fél 9-kor egy parkolóban megvacsoráztunk, majd tovább mentünk azon az úton, amin idefelé jöttünk: Piacenza-Brescia-Garda-Trento. Este 11-re eléggé elálmosodtunk, ezért Trento után lementünk az autópályáról (19.80 €) és egy Ala nevű kisvárosban megálltunk a bevásárlóközpont parkolójában és egyszerűen ágyba bújtunk és gyorsan elaludtunk.

8 körül ébredtünk. Reggeli toalett, aztán az üzletben vettünk friss kenyeret és péksüteményt, a kiflihez ittunk egy forró kakaót, aztán pontosan 10-kor Miri ismét felhajtott az A22-re és elindultunk a Brenner felé. Amikor már Dél-Tirolban jártunk és megláttuk a gyönyörűen lekaszált és zöld hegyi legelőket, az ápolt házakat, a tiszta környezetet, megállapítottuk, hogy azért ez a környék sem csúnya, sőt. Még a határ előtt megtankoltunk (89€), kifizettük az olasz autópályát (15.60) és a Brenner különdíját (8 €) és aztán továbbhajtottunk Innsbruck-Kufstein-Rosenheim-Salzburg felé. Onnan ismét Ausztriában poroszkáltunk és végül 16:10-kor álltunk meg a ház előtt. Meglepődtünk, a tegnapelőtti san leonei 31 és a tegnapesti genovai 23 C°után itt köd és 10 fok várt bennünket. Mit tehettünk, bekapcsoltuk a fűtést.

Utórengések

A napló végén itt próbálom meg a tapasztalatokat összefoglalni és az érdeklőket utazásra buzdítani, vagy éppen attól visszatartani. Igyekszünk a betegség okozta nehézségektől – bármilyen nehéz is lesz – eltekinteni. Különösen, mert ebben Szicília teljesen vétlen, a vírusainkat hazulról vittem magammal. Csak remélhetjük, hogy nem lett most ott járvány a dologból.

Egy útikönyv szerint Szicíliát vagy imádja, vagy utálja az ember, közötte nincs semmi. Én azért nem fogalmaznék ilyen sarkosan. Tehát:

Ami magát az utat illeti, tessenek figyelembe venni, hogy Szicília kurva messze van. Háztól-házig pontosan 2.436 km-t mentünk úgy, hogy a komppal legkevesebb 2.000 km-t megspóroltunk. (A Steyrből Cataniáig, a kirándulás első állomásáig vezető legrövidebb út kb. 1.850 km lenne, ez oda-vissza 3.700. Tőlünk Genova meg 850 km-re van. Csak tájékoztatásul: Budapest-Catania 2.000 km.) Alapvető kérdés, hogy a komp megéri-e, vagy sem? Lakóautóval biztos, mert az oda-vissza út 560€-ba került alapáron. A 2.000 km alatt elhasználtunk volna 250 liter gázolajat (kb 300€) plusz az autópályadíjak (oda-vissza kb 100 €). És persze a 30-35 órás dübörgés az autósztrádán, egy, az utazáshoz nem túl kényelmes autóval. Szerintünk, ha az ember egészséges és kicsit felkészül (melegítő, zokni hálózsák, kispárna), akkor a pullman üléseken is jól tölti az éjszakát, ha éppen úgy, mint a kocsiban hideg koszton él (magyarul visz magával szendvicset) akkor a fedélzeten alig költ valamit. Ha meg valaki megkockáztatja a kabint (oda-vissza plusz 150€), akkor a 22 óra a fedélzeten igazán kényelmesen telik. És persze nem minden a pénz, maga a hajóút is élmény.

Szicíliában általában jó az autópálya és a gyorsforgalmi úthálózat, az alsóbbrendű utak állapota többnyire elfogadható. Rettenetes az utak padkája és közvetlen környezete. Kriminális a közlekedési morál az alsóbbrendű utakon és mindenek előtt a lakott területeken. Itt tényleg nem nagyon számítanak a közlekedési szabályok, mindenek előtt az elsőbbségi és a kanyarodási előírások be nem tartása őrjítik meg az embert. Általános, ha valaki csak egy kicsit elővigyázatos és megpróbál valami kis távolságot tartani, azonnal betolakszik valaki a résbe, vagy egyszerűen bekanyarodik eléd egy másik kocsi. Ha arrafelé egy autó lassan becsúszik a kereszteződésbe, az nem azt jelenti, mint nálunk, hogy a vezető körülnéz, jön-e valaki, hanem megmutatja magát, mert mindenképpen ki fog hajtani eléd. Ha viszont már kikanyarodott, akkor kényelmesen teszi, semmi esztelen gyorsítás, úgyhogy neked biztosan rendesen le kell fékezned. A háromsávos városi úton 4 sávban mennek, sőt szembe jönnek a az egyirányú utcában is. Vidáman előznek a záróvonalon, sőt a dupla záróvonalon át is, átmennek simán a piroson, blokkolják keresztben az utat. És ráadásul ott van az egymillió moped, akik meg össze-vissza cikáznak a kocsik között. Őrjítő, hogy állandóan dudálnak. Te azt hiszed, hogy valami baj van, pedig csak egy ismerős megy a járdán, vagy jön éppen szembe mopeden. Hiába vannak az egyébként nagyon szigorú büntetési tételek és a pontrendszer, mert nyilván az ellenőrzés teljes hiánya miatt senkit nem tart vissza a szabálytalanságtól. Egy valamit azonban a javukra írnék, nem száguldanak, a közlekedők inkább lassan hajtanak.

Biciklis nem nagyon van az utakon, ezért, vagy ennek ellenére általában kíméltek bennünket. Pont úgy volt, mint itthon, van azért ott is egy pár idióta, akik rád másznak. Városban azonban, hasonlóan a többi közlekedőhöz, a kerékpáros sem sem számíthat semmi jóra. A módszer, hogy egy támaszpontról bringával járjuk be a környéket, itt is nagyon jól funkcionált volna, ha gyarló testünk éppen nem gyengélkedik. A főszezonban azonban a nagy forgalom és a meleg miatt a bringázás nem lehet egyszerű a dolog.

Ma Szicíliában még az általános emberi jogok közé tartozik az autózás-motorozás. Minden várost, a történelmi városközpontokat is elöntik a autók. Sétálózóna nem létezik. Hiába a csodás műemlékek, a barokk városok, mindenütt csak az autók és persze égigérő zaj, kosz, por, dudálás. Egyszerűen rettenetes.

Ősz elején, mielőtt megjönnek az esők, Szicília kopár, sárgára égett, kiszikkadt, nem valami látványos. Állítólag az előszezonban még minden élénkzöld, aki májusban megy, az ebből a szempontból is jól jár. Nehéz lehet a főszezon, mert akkor még nagyobb a zsufi a városokban és a látnivalók körül. Ráadásul iszonyú meleg lehet. Az első estét éjszakát és a szirakuzai kirándulás délelőttjét kivéve most is végéig sütött a nap és októberben is nyugodtan lehetett fürödni a tengerben. Napközben így is 30 fok körül van a hőmérséklet és esténként egy trikóban üldögéltünk a vacsora után az asztalnál.

A legnagyobb probléma Szicíliában a szemét. Szemét, kosz, piszok mindenütt, helyesebben majdnem mindenütt. Módica városát például rendben tartják és itt az utakat is söprik, összeszedik a padkáról a szemetet. Amúgy az utakat mindkét oldalon szeméthegyek kísérik. Ha bringán mész, még feltűnőbb a dolog. Biztos a turisták is ludasak a dologban, de szemmel láthatóan a lakosok egyszerűen az út mellé dobják a háztartási szemetüket. A szinte mániákusan tiszta Ausztria után meg persze még inkább visszataszító. A szemét persze nem csak esztétikai, hanem közegészségügyi kérdés is. De szemetesek, koszosak a városok is. Még a palermói Normann palota, a helyi parlament előtti, amúgy a kertészek által nagyon szépen rendben tartott parkban is szemétben gázolsz.

A kempingek színvonala változatos volt, sajnos a betegség miatt csak háromban voltunk, mert kevesebbet költöztünk, mint terveztük. Itt is persze minden a padronén múlik, ha a főnök rendben tartja a portáját, mint Ávolában, akkor csodálatos oázist teremt, ha nemtörődő, mint a Neptun tulaja, akkor meg egyszerűen szar. Persze nyilván az is számított valamicskét, hogy erősen utószezon volt már, a turisták alig lézengtek. Az árát persze megkérik, ezekhez képest a franciák olcsók voltak.

Nagy csalódás volt a szicíliai konyha, aki valami nagy dologra számít, az hoppon marad. Először is itt pont akkor, 13 órakor zár be minden a szieszta miatt, amikor ennél valamit, fél egytől már nem nagyon kapsz semmit. Húsétel alig van, a nudlik paradicsomszószban egy idő után már nem érdekesek. Többször is nekifutottunk valami vendéglőnek, de az étlap rendre eltántorított bennünket a rendeléstől. A boltokban, ha nyitva vannak, mindent kb. az itthoni árakon megkapsz. Klassz volt a parasztpiac, friss és jó árút adnak hihetetlenül olcsón, de persze ez is csak hétvégeken és helyenként van, turista csak véletlenül botlik bele. Jól teszed, ha viszel magaddal egy asszonyt, aki ismeri az olasz konyhát, mert mondjuk Innsbruckban járt egyetemre. Ha meg ilyen nincs kéznél, akkor egy olasz szakácskönyvet és akkor kreálhatsz magadnak valami rendes kaját.

A szicíliaiak nagyon kedves, barátságos, de meglehetősen hangos emberek. A fiatalok egy része beszél angolul, néhányan a középnemzedékből meg megjárta Németországot és ezért elboldogul az ember velük, de legjobb persze, ha gagyog az ember olaszul. Nekünk ebben is szerencsénk volt, mert Miri természetesen tud olaszul is. A szicíliai ember legfőbb szabadidős foglakozása a „lamentare”, vagyis a pofázás. Ha összejönnek néhányan, akkor órák hosszat megy az eszmecsere. A társalgás azonban elég kulturált formában folyik: az éppen soron levő beszélő jó 20 perces, élénk gesztikulálással kísért állásfoglalással próbálja meg igazát bizonyítani. Addig a többiek egyetértően hallgatnak, aztán jön a másik és így tovább. A csendet amúgy sem szívelik, valami mindig szól, dübörög, zajong a háttérben.

Hát akkor menjünk-e Szicíliába, vagy sem? Ezt mindenki döntse el maga. Én mindent megtettem, szorgalmasan feljegyeztem az eseményeket és adtam valami keretet is hozzá. Aki szicíliai utazáson töri a fejét, el ne felejtse nejem nagyon bölcs megállapítását: az ember mindig azt hiszi, hogy a szegénység romantikus. Kis halászfaluk a mélykék tenger festői öbleiben, az olajfák alatt megbújó parasztházak, kicsi, de takaros éttermek, ahol olcsón adják a hazai egytálételt és lehetne tovább sorolni. Ezzel szemben nem túl ápolt belvárosok, külvárosok magasházakkal és mindenütt jelenlevő autókkal, továbbá a nemtörődömség és a törvényenkívüliség inkább visszataszító jeleivel. És szemét, szemét mindenütt. A nálunk is jelenlevő áruházakat kivéve a szicíliai árak verik az osztrák, vagy más nyugateurópai országok árait. Másrészről persze itt van az Etna, Szirakuza, a barokkvárosok, a Valle dei Templi és minden más látványosság, ami máshol nincs. Szicília is csak ez az egy van.

Miután mindent leírtam már, végül is csak az „A jó lovas katonának” című magyar népdal refrénjét ajánlhatom a kedves olvasó figyelmébe: „csak az menjen Szicíliába, aki ilyet szeret”.