Bringatúra Ausztriában 2010 október

Az augusztusi balatoni szabadságunkra, már a loire-i túra után, magunkkal vittük a bringáinkat is, hogy ott is tréningezhessünk a szicíliai utazásra. Annyi szépet és jót meséltünk barátainknak a kerékpáros kalandjainkról, meg persze szerettük volna, ha követik példánkat és öreg napjaikra kicsit aktívabbak lesznek, hogy megállapodtunk: az idei szezont egy biciklis hétvégével zárjuk. Akkor azt is eldöntöttük, hogy a sportos rendezvényre október 14. és 17. között kerítünk sort pénteken és szombaton egy-egy kerékpáros kirándulással. Előkészületként mi végigjártuk a környékbeli bicikliutakat. Nem volt egyszerű feladat, csak a környékünkön 12 kitáblázott bringaút van, persze igen változó terepviszonyokkal. Mindenki elsősorban a Donauradweget szerette volna bejárni, ahol hajóval mentünk volna Linzből Schlögenig és onnan vissza a Duna gátján futó bicikliúton, de a próbafutamnál kiderült, hogy erre októberben már nincs lehetőség, mert akkor már nem jár a hajó. Végül két utat választottunk ki: egyet az Enns, egyet pedig a Steyr folyó völgyében. A barátok pedig otthon elkezdték az edzéseket, hogy nehézségek nélkül leküzdhessük az akadályokat.

Telt-múlt az idő, mi közben megjártuk Szicíliát és eljött a várva-várt nap, október 17. csütörtök. Miri aznap már nem dolgozott, délelőtt még gyorsan bevásárolt, elkezdte a sütést-főzést és amikor én is hazaértem rendet raktunk a vendégszobákban, felhúztuk az ágyakat, kiraktuk a törölközőket, feltöltöttük ezzel-azzal a vendéglakás hűtőjét és vártuk a barátokat. Este 7 felé együtt értek ide Zsuzska, Janó és Gyuri. Mint azt már előre tudtuk, Kati és Zsófi le kellett, hogy mondják az utazást, ezért őket Gyuri fia, Gábor helyettesítette. Alig ittuk meg az első kupicákat, begördült a Kátai család is, Viki, Bogi és Dénes is. Ők a navi jóvoltából tettek egy kört a városban is. Mindenki le- és bepakolt és 8-kor leültünk a vacsorához. A szinte már hagyományos sertéssült volt szalvétás gombóccal és párolt savanyú káposztával. Utána még szépen fogyott a mecklenburgi máktortából és a tiramisuból is, a folyadékok közül meg leginkább a sört preferáltuk. Este 10-re aztán az egész napi strapától meg a teli hastól valamennyien elpilledtünk és lassan nyugovóra tértünk.

Pénteken reggel 8 körül kelt a csapat. Az idő ködös volt, mint vártuk, gyenge északnyugati szél fújt és a hőmérséklet 10 fok körül volt. Fél kilenckor jött meg a pék, mindenki kiözönlött a parkolóhelyre, hogy a furgonból személyesen válassza ki a péksüteményét a reggelihez és a szendvicsekhez. Aztán rögtön a reggelizőasztalhoz ültünk, de, mint kiderült a személyes közreműködés nem sokat segített, mert a többség már el is felejtette, hogy pontosan mit is választott. Szerencsére így sem volt vita, mindenki talált valami kedvére valót. Ez és a többi reggeli annyiban volt formabontó, hogy mi, a háziak csak a pékárut biztosítottuk, a kenyérre és a szendvicsbe valót (sajtot, vajat, sonkát, mindenféle felvágottakat, zöldségeket, stb.) a vendégek hozták magukkal. Ezzel bennünket akartak kímélni, nagyon szépen köszönjük. A reggeli és az elmaradhatatlan társalgás után mindenki felvette a biciklis jelmezét, kocsiba ültünk és 11-kor elindultunk Grünburg felé, mert a mai program a Steyrtalradweg volt. Kb. 15 km autózás után Grünburgban leparkoltunk a „Museumbahn” parkolójában és lepakoltuk a bringákat. Útközben kiderült, hogy amikor összeszereltem, a bringatartómon keresztbekötöttem az indexet, ha az autó balra, akkor a tartó jobbra jelzett. Dénes még összerakta az utánfutót amiben Bogi utazott, aztán mindenki vett egy mély lélegzetet és nekivágtunk a 44 km-es távnak.

Még lazán a reggeli után, kissé feszültebben a start előtt

A bicikliút a valamikori keskeny nyomtávú vasúti pálya helyén épült, ezért egyenletesen emelkedik. A végpontja Klaus 150 méterrel van magasabban, mint Grünburg. Az ősztől színes fák között, előbb közvetlenül a víz mellett, később a folyó melletti platón vitt az utunk. Kisebb technikai szüneteket nem számítva egy fogásból tettük meg az odautat. Mindenki nagyon szépen tekert és alig hallottunk panaszt, vagy ha igen, akkor is elsősorban az ülőgumókra. Egy és háromnegyed óra alatt, valamikor 1 óra után értük el a fordulópontot, Klaust, helyesebben a Seeblick vendéglőt a mesterséges tó partján. Én ugyan azzal hitegettem a népeket, hogy itt egy sörrel olthatjuk szomjunkat, de a vendéglő sajnos be volt zárva, mint kiderült, októberben már csak szombat-vasárnap tart nyitva. A vendéglő teraszán megettük a szendvicseinket, Bogi közben kipróbálta a játszóteret és rövid pihenő után elindultunk visszafelé.

A felnőttek a teraszon,                                             a gyerek a játszótéren

3-4 km múlva bal oldalon megláttunk egy vendéglőt, na ott gyorsan leparkoltunk és beültünk a jó melegbe. Aki sört akart, az azt ivott, aki Sturmot, az azt és aki meg kólát rendelt, az azt is kapott. Bogi meg megismerkedett a Fritattensuppe-vel. Egy jó félóra múlva ismét felkerekedtünk. A csapat nem túl gyorsan, de szép egyenletes tempóban kerekezett lefelé a bringaúton. Mi Mirivel és Gyurival még megálltunk a Steyrdurchbruchnál és megnéztük a szorost, ahol az évezredek alatt a folyó áttörte a sziklákat és mély, keskeny kanyont vájt magának.

Miri kitartásra buzdít                                                Hát igen, ez kurva mélyen van

A lefelé-út gyorsabban ment, egy óra húsz perc tiszta menetidő után, fél 5-kor ismét a parkolóban voltunk. Mindenki nagyon örült, hogy simán vette a 47 km-es akadályt. Különösen figyelemreméltó volt Dénes teljesítménye, aki Bogival és a családi csomagokkal az utánfutóban plusz 30 kilót mozgatott.

Megkönnyebbült arcok a 47 km után                        Nem kell félni, Jani is kapott azért valamit

Felraktuk a bringákat és azonnal elindultunk Steyr felé a Schnitzelhausba Itt egy valamikori benzinkút helyén egy primitív büfé működik és (majdnem) csak különféle rántotthúsokat tartanak. Azt viszont az egyetlen helyes módon készítik: hatalmas olajteknőkben sütik, ezért az olaj a hústól sütés közben nem hűl le, következésképpen gyorsan, egyenletesen átsül és nem lesz rágós. Bár a rendelésnél voltak kisebb problémák, végül mindenki kapott valamit, ami a kedvére volt, ki Cordon bleut, ki Wiener Schnitzelt, vagy éppen egy Leberkas-Burgert. Meg persze, Pommest körítésnek és salátákat meg valamit inni is. Egy jó félóra alatt eltüntettük az utolsó morzsákat is és igen elégedett képpel hazaautóztunk. Zuhanyzás és kis pihenő után, úgy 7 óra körül következett a desszert kávéval és röviditalokkal, továbbá a folyadékveszteség pótlására sörrel és Radlerrel. Megvágtuk Gyuri dobostortáját és második fogásnak tiramisut ettünk. Közben persze békésen megbeszéltük a világ nagy problémáit, de megoldást többnyire sajnos nem nagyon találtunk. Este 9 felé először Bogi és Viki búcsúztak el tőlünk és nem telt bele egy fél óra, mindenki nyugovóra tért. Még előbb eldöntöttük, hogy másnap, hacsak éppen nem zuhog, mindenképpen megpróbáljuk az Ennstalradweg-et is. Kivéve Vikit és Bogit, akik inkább a belvárosi üzletekbe akartak benézni és Janit, aki az utóbbi hetekben nem tudott eleget tréningezni és a mai 47 km után a holnapi próbát inkább kihagyná.

Eljött a szombat reggele és minden ilyen értelmű meteorológiai előrejelzés ellenére sem esett az eső. (Illetve, György szerint a www.koponyeg.hu mindig is azt állította, hogy az eső legkorábban vasárnapra ér el bennünket, csak mi nem azt néztük.) Miri reggel 7-kor kiugrott a ház elé, mert aznap korábban jött a pék, hogy megvegye a szombati és a vasárnapi reggelihez valót. Így aztán mindenki olyan süteményt evett, ami volt, ebből sem lett nagyobb probléma, mint tegnapi önválasztásból.

Reggelizz úgy, mint egy király!

Fél 9 felé kezdett gyülekezni a nép a reggelihez, aztán a 6 főre fogyatkozott csapat rutinosan nekilátott az előkészületeknek és fél 11-kor elindultunk a vasútállomásra. Eredetileg úgy terveztem, hogy a Sport Eybl parkolójában hagyjuk a kocsikat, de végül, Miri javaslatára, az állomás parkolóházába hajtottunk, ahol ingyen otthagyhattuk az autókat. A bringákkal aztán lelifteztünk a peronra én meg a nejemmel elmentem megvenni a jegyeket. Annak rendje-módja módja szerint meg is történt a dolog, visszamentünk a peronra és vártuk a 11:13-at, a vonat érkezését. Hát várhattuk volna sokáig, ha közben ki nem derül, hogy ez a vonat éppen szombaton nem közlekedik, hanem majd csak 12:45-kor meg a következő. Na, ezt jól elintéztem! Persze az eredeti terv szerint pénteken mentünk volna az Ennsvölgybe és a programot éppen az előrejelzett eső miatt változtattuk meg. Szerencsére Zsuzskának helyén volt az esze, rögtön kitalálta, hogy akkor menjünk felfelé bringával és jöjjünk visszafelé vonattal. Pont találtunk is egy a tervhez passzoló vonatot, ami 15:35-kor indul Losensteinből és 16:15-re ér Steyrbe. A jegyeket azonban vissza kellett váltanunk, mert állítólag csak 3 órán át(!) érvényesek. A pénzzel gyorsan visszalifteztünk a parkolóba, aztán onnan tovább már a bicikliken. Átmentünk az Enns hídján és előbb a folyó partján tekertünk 3 km-t Garstenig, majd onnan Sand – Lahrndorf – Dürnbach – Ternbergen át Trattenbachig egy közforgalmi úton, ahol rajtunk kívül szerencsére nem nagyon volt forgalom. Ráadásul ez egy nagyon kedvelt kerékpáros útvonal, az itt közlekedő autósok hozzá vannak szokva és vigyáznak a bringásokra. A terep Ternbergig nem volt különösen nehéz, néhány kisebb emelkedő igényelt csak erőfeszítést. A ternbengi vizierőmű után azonban fel kellett hajtanunk egy kb. 500 méter hosszú és kissé meredekebb emelkedőn, itt szóródott szét először egy kicsit a csapat. Az addig teljesen felhős ég kissé felszakadozott és rövid időre még a nap is kisütött. A hőmérő persze továbbra is csak 10 fokot mutatott. Egy óra felé értük el Trattenbachot, ahol terv szerint megtekintettük a helyi „Bugylibicskamúzeumot”. A múzeum előtti kis füves téren áll a világ legnagyobb bicskája. A penge és a markolat olyan 3-3 méteresek lehetnek. Maga a múzeum a Trattenbach (Bach magyarul patakot jelen) völgyének bejáratában áll. Kiderült, hogy itt egy egész múzeumfaluról van szó, kb. 1,5 km hosszan elszórva az út mellett vannak a valamikori kézműves műhelyek, amiben a turisták kedvére ma is gyártják a késeket, sőt, ha előre bejelentkeztünk volna, mi is dolgozhattunk volna a gépeken. A patak egy szűk völgyben folyik délről északi irányba és mivel nagy az esése, könnyű vele meghajtani a gépeket. Már a középkorban gyártottak itt késeket, az összecsukható bicskát először a 16. században említik. A becsukható pengén kívül különlegessé tette, hogy a fegyvergyártásnál használt kovácsolt acélból készült, ezért különösen éles és tartós volt. 1680-ban alapították a trattenbachi késes céhet, ami az 1800-as évek végéig, a gépi termelés bevezetéséig működött. Onnantól pedig a késesek egy szövetkezetbe tömörültek. A termelés a nagy gazdasági válságig stabil volt, akkor azonban teljesen leállt a produkció. A II. világháború végére már csak 6 kisüzem működött. Ma pedig már csak a turisták kedvéért indítják be a gépeket. Mi bringán vágtunk neki a falunak és a síkvidéki magyarok ízelítőt kaptak az igazi alpesi terepből. Hamarosan elértük a műhelyépületet, ahol a pengéket gyártják és a kész bicskákat összekalapálják. A bugylibicska (helyi nevén a Feichtel) 4 darabból áll: a pengéből, a fenyőfanyélből, a „csuklónál” levő fémgyűrűből és a tengelyként szolgáló fémszegecsből. A gépeket ma is vízkerék hajtja, az erőátvitel meg hosszú bőrszíjakkal történik. Ma persze már nem egyenként kovácsolják a pengéket, hanem présgéppel vágják ki őket egy rozsdamentes acélszalagból. Aztán jön a köszörülés-csiszolás, végül a szegecselés. Jöttünkre az addig ott söprögető úriember kinyitotta a boltot és mindannyian vásároltunk valami emléket. Mi két, Gyuri és Dénes egy-egy szalonnázó kést, aztán Miri még egy kis gyöngyháznyelű bicsakot a bőrnadrágjához.

A frissen vett késekkel, amiket ezeken az öreg gépeken csináltak

A következő állomás a Löschenkohl család manufaktúrája volt, amiben már nem folyik munka, hanem kiállított tárgyak, fényképek és tablók mutatják be a család, a manufaktúra és a falu életét. Hát nem volt valami könnyű, irigylésre méltó sorsuk. Végül megálltunk még a nyélkészítő üzemnél, ahol a fát henger alakban kivágják (helyesebben inkább egy szerszámba préselik) , esztergálják, nútolják. Szerencsére itt sem lehetett a gépeken dolgozni, mert az egyes műveleteket mi nagyon balesetveszélyesnek ítéltük. A múzeumlátogatás után lesüvítettünk a völgyben a „nagykésig” és továbbtekertünk Losenstein felé. Itt az Enns völgye kissé beszűkül, az út a domboldalra kényszerül és ezért egy kicsit dimbes-dombos. Ez a 8 km volt a legkeményebb szakasz, de az utolsó emelkedőig mindenki nagyon jól bírta. Az állomás előtti meredeken aztán a másfél osztrákon és a fél magyaron kívül mindenkinek kicsit tolnia kellett a gépét. Utána a lejtő tetejéről már kényelmesen begurultunk a vasútig.

Az Enns fölötti teraszon. Innen már gurultunk.

Az automatában megvettük a jegyeket (fejenként úgy 10 € bringástól) és vártuk a vonatot. Pontosan meg is jött, felszálltunk a biciklis kocsiba és egy kellemes félóra után megérkeztünk Steyrbe. Ott már várt ránk Viki és Bogi. Gyorsan felpakoltuk a kerékpárokat, aztán kocsiba ültünk és szépen hazahajtottunk. Előbb ittunk egy jó kávét és ettünk egy ki sütit, majd a tisztálkodás következett. Valamikor 5 óra után indultunk el vacsorázni a Wirt in der Thannhoz. A Wirt in der Thann egy parasztház földszintjén levő családi étterem, két szobában kb. 35 vendéget tudnak leültetni. A ház specialitása a sült oldalas krumplisalátával és párolt savanyúkáposztával. Előre be kell jelentkezni, mert a kaját frissen készítik. Egy adag 8 €-ba kerül és addig hozzák az utánpótlást, amíg a vendégek azt nem mondják, hogy elég.

A kaja, mikor elkezdtük és már a vége felé

Mi is rendesen teleettük magunkat, de én többre saccoltam a teljesítményünket annál, amit végül is elpusztítottunk. A gyengébbek kólát, meg ilyen szarokat ittak, de aki autentikus volt, az Mostot (a helybeli almabort) ivott. Az egész vacsora nem tartott tovább, mint 40 perc, addigra mindenki teljesen jóllakott, el is indultunk hazafelé, mert a szenioroknak volt még esti programjuk is. A parkolóban éppen elkezdett az eső cseperegni. A falunkban, Dietachban működik egy nőegyesület a Goldhaube, vagyis aranyfejfedő. Ez egy hagyományőrző társaság, a klubtagok maguk varrják az egyenruhájukat, egy selyem Tracht-ot és a hozzá való sapkaszerűséget. Az utóbbit (igazi) aranyfonallal hímezik, a kézimunka amúgy eltart egy évig és csak az anyag olyan 1.500 €-ba kerül. Miri is belépett a klubba, de nem arany, hanem gyöngysapkát fog varrni. Ez alakra ugyanaz, de aranyfonál helyett néhány ezer kis fekete gyöngy díszíti. Remélem, látom majd időnként. Szombat este ennek a klubnak a bálját tartották “Táncolva az őszbe” címmel a Wirt im Feld nevű panzió nagytermében. Ide voltunk hivatalosak este 8-ra. Szépen kicsíptük magunkat és Zuzska, Jani, Gábor és György társaságában elgurultunk a bálig.

Ugye szépek vagyunk?                            Az magyarok asztalánál

A kisgyermekesek otthon maradtak. Egy igazi vidéki bálba csöppentünk. A hölgyek természetesen mind a helyi népviseletben, az urak nagy többsége is egyenmellényben volt (nekem még nincs, de megígérte a nejem, hogy a jövő évire varr egyet). A zenekar (lebilincselő jelmezben: fényes, aranyszínű nadrág és selyem ing, mindehhez decens sörpocak) a közönséghez passzoló muzsikát játszott, volt ott angol- és bécsi keringő, cha-cha-cha és rock&roll, továbbá természetesen polka is. A kétnapi bringázás után és ellenére társaságunk minden tagja kivette részét a testmozgásból, leginkább persze a hölgyek voltak mozgásban.

A klub tagjai abban a bizonyos sapkában                    Clooney jr. személyesen. Nespresso, what else?

Közben megittunk három palack vörösbort és 3 liter ásványvizet. 11-ig bírtuk, aztán még átvettük a tombolán nyert túrótortát (a klub főnökasszonya a kórház cukrásza, összesen 130 tortát sorsoltak ki) és szépen hazamentünk. Itthon már nem nagyon szóltunk egymáshoz, hanem azonnal lefeküdtünk.

Vasárnap fél kilenc magasságában találkoztunk a reggelinél. Már ez is egy kis csoda volt, magyar ember az utolsó napon általában rohanni szokott (a sógor legszívesebben már 6-kor indulna, hogy “időben hazaérjen”). Persze a reggeliig már mindenki összepakolta a holmiját, ezért miután gyorsan megreggeliztünk már el is kezdődött a búcsúzkodás. Még az egyre jobban nekiinduló esőben bepakolták a kocsikat és 10 óra felé elindult a csapat szépen hazafelé. Csak egy fényképezőgép és egy hátizsák maradt itt, azokat meg majd amúgy is visszük a legközelebbi találkozónkra a novemberi bükki dagonyára.