A jövő elkezdődött
A jövő elkezdődött
Az életben vannak meghatározó események és pillanatok, amiknek a jelentőségét akkor éppen nem is méri fel az ember, de amik aztán évtizedekre, vagy talán az egész életre hatnak. 1996. szeptember elsején a steyr-i fül-orr-gége osztály személyzetével Balatonszemesen voltunk amolyan „üzemi kirándulás” keretében. Aznap vitorláztunk a Librával, a 21-esemmel. Front utáni nap volt, erős északnyugati széllel, a déli partnál rendesen járt a hajó, többen már eleve lemondtak a vitorlázásról, mások meg a vízen kezdték rosszul érezni magukat. Csak egy kedves munkatársamon nem fogtak a hullámok, bizonyos Bönisch Miriamon, aki szélesen vigyorogva ült elől a fedélzeten, szemmel láthatóan élvezte a dolgokat. Ki sem szállt a váltáskor, hanem minden körre kijött. Nem állítom, hogy akkor szerettem bele, de biztos ez volt a szignál, amiből aztán szerelem, meg minden egyéb lett. Nem gondoltam én akkor arra sem, hogy valóságos kincset találtam, egy nőt, aki hajlandó kimenni a vízre, ha esik, ha fúj, képes órákat ülni a szélben egy hajón, de nem azért, mert ezzel nekem kedvezni akarna, hanem, mert neki magának is tetszik.
Persze, ha ilyen társad akad, könnyen az is előfordulhat, hogy idővel a fejedre nől, aztán önmegvalósítóvá válik, te meg csak nézel. Amikor a Tücsköt eladtam, azt hittem, hogy én a hajózást, különös tekintettel a vitorlázásra, erre az életre befejeztem. Egy akkora vitorlás, ami már tényleg minden kényelemmel rendelkezik (állómagasság, tágas hálószoba, jól felszerelt konyha hűtővel, meleg vizes zuhanyzó, WC, fűtés a hideg napokra, stb.) amiben egy már nem annyira hajlékony nyugdíjas öregember is elvan akár hetekig, valahol 50 lábnál kezdődik. Azt meg ketten erősebb szélben nehezen visszük, az áráról nem is beszélve. Egy ekkora vitorlás a tengerre való, a nyílt vízen vitorlázni, ahol körös-körül semmi nincs, nem az én ideálom. Ezt aztán hangoztattam is: jobb a békesség, úgy gondoltam, hogy innentől a lakóbusszal járunk-kelünk, amíg kedvünk és erőnk engedi.
Ez a kaland tulajdonképpen tavaly szeptemberben, Norvégiában kezdődött. Miután végighajóztunk a Telemark csatornán, meg egy kicsit eveztünk a tavakon, meg láttam a rengeteg hajót, mégis megváltozott a véleményem és beláttam, csak kellene nekünk valami rendes vizijármű. Én konkrétan csak valami csónakra, talán rendesebben motorizált Zodiacra, vagy hasonlóra gondoltam, amit egy utánfutóval szépen mindenhova magunkkal vihetnénk, de Miram meg pont nem egy ilyenre, hanem valami kis motoros jachtra gondolt. Egy ideje, ha bárki, bármit is hozott szóba a jövő tekintetében, mondjuk „nem gondoltál rá, ismét lovat venni és rendszeresen lovagolni?”, mindig azt válaszolta, „igen, tényleg nem lenne rossz, de ha már veszek valamit, akkor az egy hajó lesz!”. A vége innen már ismerős, jó, akkor motoros jacht lesz. Nem adtam meg magamat olyan egyszerűen, kijelentettem, hogy csak akkor lehet róla szó, ha ő is megszerzi a szükséges jogosítványokat. Ez nem bizonyult valami nagy akadálynak, már október végén letette a belvizi vizsgákat (azóta megvan a tengeri-partmenti és az SRC/UBI is) és egy este csak úgy, az ágyban heverészve nézegetni kezdtük a 10 méter körüli használt motorosokat. Egyelőre a vétel szándéka nélkül, csak tudni akartuk, hogy hogyan is állnak a dolgok. A legalább 100 különféle típus közül leginkább egy a Müritz Seen álló 32-es Pedro nyerte meg a tetszését 80.000-ért. Ennyi pénzt nem ad csak úgy ki az ember, ezért körülnéztünk, hogy hol lehetne egy ilyent bérelni. Eddig ugyanis még soha, egyikünk sem hajózott motoros jachton, ki akartuk próbálni, tetszik-e egyáltalán. (Én persze már előre éreztem, hogy ebből csak baj lehet, mert igen, biztos tetszeni fog.)
Végül a google által javasolt helyek közül a frieslandi hajóbérlést találtuk a legszimpatikusabbnak. Amit ma Frieslandnak hívnak, az nem az egész, valaha frízek által lakott vidék, hanem annak csak egy része, Hollandia egyik közigazgatási egysége. Területe 5.748 km2, nagyjából egy magyar megyének felel meg. Ennek 42%-át víz borítja, hogy ebből mennyi hajózható, azt pontosan nem találtam meg, de jórészt biztosan. Ha a 2.407 km2-nyi vízfelületet összevetjük a Balaton 592 km2-ével, akkor látszik, hogy van hol ide-oda kalandozni. Ehhez tartozik még egy elsőrendű infrastruktúra is.
Már decemberben lefoglaltuk a hajót június első hetére (a korai foglalóra kaptunk is valami kedvezményt). Közben kiderült, hogy Miriamnak május utolsó hetében lenne New Yorkban egy fellépése, az ottani operációs kurzuson kellene előadnia és tutorkodnia. Semmi baj, mondtam, majd 1-jén vasárnap reggelre, amikor Frankfurtban landolsz, odadöcögök a lakóautóval, ott találkozunk és továbbhajtunk Hollandiába, 2-án hétfőn már hajózhatunk. Aztán, ha már elmentünk olyan messzire, még maradhatunk egy további hetet és megnézhetnénk Fríziát magát is. Januárban kerestem még egy parkolót, ahol éjjel megalhatok a lakóautóban és ahova Miriamot is elhozza parkolós cég kisbusza.
Onnantól telt-múlt az idő, dolgoztunk, tettünk-vettünk, meg persze megjártuk Lanzarote-t és Portugáliát, mialatt én megszültem két vesekövet is. Nem akármilyen, szenvedélyes hónapok voltak. Aztán eljött a május utolsó hete, hétfőn Miriam elrepült New-Yorkba. Én bringázni akartam egész héten, de semmi nem lett belőle: alig, hogy a hétfő délutáni körről hazaértem befelhősödött és onnantól egész héten folyamatosan esett az eső. A nagy lustálkodásban rendesen el is fáradtam.
Szombat – vasárnap
Szombaton szerencsére már nem esett. Reggel elég nehezen keltem, de aztán csak nekiveselkedtem és végre rendet raktam a műhelyben, aztán lenyírtam a füvet a kertben, megetettem a halakat, elraktam a napernyőket és a ruhaszárítót, mindent gondosan bezártam, aztán elmosogattam, megöntöztem a szobanövényeket, kivittem a szemetet, végül megfürödtem és déli egykor nekivágtam az útnak. Még indulás előtt beszéltem Miriammal. Nála New Yorkban még jó korán reggel volt, elég álmosan válaszolgatott.
Szépen 90-nel poroszkáltam, az 560 km végig az autópályákon dög unalmas volt és ahogy számoltam este 8-ra érkeztem meg Frankfurtba, a Fly-Parkinghoz. Ez egy kb. 100 férőhelyes, kis parkolóhely ahol viszonylag kedvezményesen hagyhatják az utazók a kocsijaikat. A cég egy kisbusszal hozza-viszi az embereket a parkoló és a reptér között. A faszi elég nehezen értette meg, mit is keresek ott egy lakóautóval, ráadásul én nem is repülnék sehova sem, de végül minden tisztázódott, egy félreeső sarokban leparkoltam. Kisétáltam a Majna partjára, de nem volt semmi különös, ezért visszabaktattam a parkolóba és mindjárt le is feküdtem. Tőlem 20 méterre volt a folyóparti 2×2 sávos autóút, elalvásról szó sem lehetett, bevettem egy altatót, az aztán álomba ringatott.
Vasárnap 6-kor csengett a telefonom, még egy kicsit bódult lehettem, mert azt sem tudtam, hol vagyok. Miri jelentkezett és egy fél óra múlva már ott is volt. A kölcsönös rövid helyzetjelentés után megreggeliztünk (direkt vittem neki hazulról Salzstangerl-t, ami az egyik kedvence), aztán 8-kor el is indultunk és 470 km után délután fél kettőre értük el a kikötőt. A charter-cég irodájában nem volt senki, felhívtuk őket, hogy hova parkolhatunk, hát egyszerűen a kikötői parkolóban. Le is parkoltunk, ittunk egy sört a vendéglőben, sétálgattunk a kikötőben, késő délután megnéztük egy filmet (németül: Die unmoralische Ehefrau, nagyon tudom ajánlani), megvacsoráztunk, olvasgattunk aztán észrevettük, hogy megjött a „mi hajónk”, az Anita. Akkor körbeugráltuk, belestünk az ablakán, szóval mint a gyerekek. Végül azért csak lefeküdtünk. A kikötőben akkora volt a nyugalom, hogy itt altató nélkül is simán elaludtunk.
Hétfő
Miri tegnap átállította az óráját, csak nem 6 órával, hanem 8-cal állította előre, ezért a mai időbeosztásunk kicsit furcsa lett. Mindegy, egy nagyon nyugalmas éjszaka után reggel kényelmesen felszedelőzködtem, Miri még az ágyban maradt. Csodáltam ugyan, hogy a kikötő recepciója még 10-kor sincs nyitva, vissza is feküdtem, hogy elüssem az időt, csodák csodájára még újra el is aludtam. Végül az óra szerint 12-kor(!) felkeltünk és láttuk, hogy most már itt van a személyzet, gőzerővel takarítják a hajókat, feltankolják őket vízzel, dízellel, ágyneműt cserélnek, stb. Mi közben megreggeliztünk, aztán kiültünk a mólóra bámulni a sürgés-forgást. Nemsokára odajött egy hölgy és megkérdezte, nem mi vagyunk-e, akik egy hajóra várunk? De igen, válaszoltuk. Akkor jó, mert elintézhetjük a formaságokat és mindjárt be is pakolhatunk, ők is örülnek, ha hamarabb meglesznek a dolgokkal.
Az adminisztráció talán 10 percig tartott, kaptunk egy vizirendőrségi szabálygyűjteményt, egy kis brossurát, hogy hogyan kell hajót vezetni(!) , aztán még megmutattam az útvonaltervünket, az IJselmeer kivételével tetszett, meg szót váltottunk a nyitható hidakról, a hídvámról, végül elbúcsúztunk és kimentünk a hajóhoz. Bementünk: leesett az állunk, hogy hogyan néz ki belülről. Meg sem próbálom leírni, nem sikerülne, egyszerűen nagyon-nagyon-nagyon fasza.
Miután legyőztük a luxus látványa okozta kis gyengeséget felkaptuk a cég kis kétkerekű targoncáját és nekiálltunk átköltözni a lakóautóból a hajóba. (Később kiderült, hogy ezek kikötői egyentargoncák, sok helyen úgy lehet igénybevenni őket, mit az áruházaknál a bevásárlókocsit: be kell dugni – egy százas helyett – egy Eurot.) Beraktuk a kaját a hűtőbe és minden cuccunknak kerestünk valami helyet. Igazán tágas a nappali, rengeteg szekrénnyel, polccal. A konyha kb. akkora, mint a lakóautóban, itt is 3 égős a gáztűzhely és ugyanakkora a mosogató is de lényegesen nagyobbak a szekrények. A konyha amúgy teljesen fel van szerelve minden elképzelhető főzőalkalmatossággal és edénnyel 6 személy részére. Hátul, a hálószobában felhúztuk a cég lepedőit, a 4 párnahuzatot már elintézte a takarítónő. Ezek benne voltak az árban, paplant külön kellett volna bérelni (darabja 13€ hetente), de mi egyszerűen átvittük a saját dupla takarónkat. Mire ezzel megvoltunk, jött egy fickó és megmutogatta a hajót, hogy mi és hogyan működik. Tettünk még egy próbakört a kikötőben, nyugtázta, hogy láthattunk már hajót, aztán a móló külső oldalán újra kikötöttünk, a technikus kiszállt, mi meg gyorsan megittunk egy sört a sok munkára.
Az első találkozás és az első (próba)kikötés
Aztán Miri órája szerint 4-kor, valójában 2-kor újra beindítottuk a Perkins Sabre-t, elkötöttünk és nekivágtunk a Sneekermeer-nek. Szerencsénk volt, szépen sütött a nap, szél sem volt, csak valami kis szellő lengedezett. Átvágtunk a Princess Margriet csatornán és behajtottunk a tó keleti medencéjébe, majd onnan az Alde Wei csatorna következett. Itt már Miri vezetett, szépen poroszkáltunk 1.200-as fordulaton, olyan 7-8 km/órás sebességgel. Errefelé ez itt a szokásos sebesség, mindenki nagyjából így halad. Azért rögtön kiderült az is, hogy ez nem egy vitorlás, nincs sem schwert, sem kiel, ezért nem is tartja az irányt, mint azok. Állandóan figyelni és trimmelni kell, egyébként máris úgy mész, mint az ökörhugyozás. Szűk helyen ráadásul ez nem is csak optika kérdése, észen kell lenni, hogy fenn ne akadj valamin. A csatornából hamarosan kiértünk a Langwarder Wielen tó elejére, ahol az első hidat kereszteztük. Mikor odaértünk, éppen nyitva volt, így aztán menetből átmentünk alatta. 100 méter múlva jött az autópálya hídja, de az 12 méter magas, ott még a vitorlások többsége is átfér.
Az első méterek és az első híd
Előre tudtam, hogy a hidak majd külön izgalmat okoznak. A mi hajónk teljes magassága 4,20 méter, szóval 4,5 méternél alacsonyabb hidak alatt nem ildomos csak úgy áthajtani. A térképen a hidakat egy számmal jelölik, ennek megfelelően ki lehet keresni őket az almanachban, amit a hajóhoz adnak. Itt benne van az is, hogy mikor nyitják és zárják őket. A legfontosabb adatok a térképen is olvashatóak, BB: nyitható híd, H15: 15 dm magas, W:65 65 dm széles hídnyílás.
Átdöcögtünk a tavon és a végénél behajtottunk a Skarster Rien csatornába. A tervek szerint a csatorna közepén levő kikötőben álltunk volna meg először éjszakára. Ehhez előbb egy hidat kellett volna passzálnunk. Mire odaértünk, a híd éppen zárva volt. Kinéztük a kézikönyvből, hogy várni kell egy fél órát akkor nyitják ismét. Éppen kezdtünk kikötni, amikor láttuk, hogy egy előttünk haladó hajónak kinyitják. Gyorsan megszakítottuk a manővert, hogy akkor mi is átmegyünk, de erre ismét lecsukták. A kurva anyátokat! kiabáltam és megint nekiálltunk kikötni. Igenám, de nekem nincs valami nagy gyakorlatom ilyen motorosok kezelésében, ez a bárka meg 10 tonna, nem olyan egyszerű vele szűk helyen forgolódni. Végül azonban csak kikötöttünk vagy 50 méterre a híd előtt és láttuk, hogy egy frissen érkezett vitorlás nem köt ki, hanem egyenesen a híd felé megy. És láss csodát, a piros alatti lámpa zöldre váltott és szépen elkezdték kinyitni a hidat. Nosza mi is elkötöttünk újra és a vitorlás után eredtünk és még ugyanazzal a futammal átjutottunk a híd alatt.
Sajnos, a kinézett kikötőről kiderült, hogy túrázók nem használhatják, ezért egyszerűen továbbmentünk. Az előző vitorlást szépen utol is értük a következő híd előtt, ami szintén zárva volt, de ahogy közeledtünk, láttuk, hogy már megy le a sorompó a kocsik előtt és hamarosan felnyílik a híd. Itt egy kicsit elmértem a sebességet, majdnem ráfutottam a vitorlásra, jajgattam is egy kicsit, de végül minden jóra fordult és itt is átjutottunk. Szóval az a helyzet, hogy mi ezt a hídkérést kicsit félreértettük. Vannak órák (ez a könyvből kikereshető), amikor figyelik a hajóforgalmat és ha hajó jön, akkor felnyitják. Ezeken az időszakokon kívül a hidak a hajóknak állandóan zárva vannak.
Mielőtt a csatorna véget ért volna, megláttunk a bal oldalon egy szép parkolóhelyet, de egy darabig nem tudtuk eldönteni, hogy itt álljunk-e meg, vagy menjünk tovább, az öt kilométerre levő Echtenerbrug-ig, végül is úgy döntöttünk megfordulunk és kikötünk. Itt újabb kisebb sokk ért: miközben megfordultam, kicsúsztam a hajózóútról. Addig ott mindig legalább 1,5 métert mutatott a mélységmérő, itt azonban rögtön elkezdett kisebb számokat írni, hamarosan már csak 0,7 métert mutatott, a hajó meg 1 métert merül. Már láttam magamat a vízben, ahogy megpróbálom letolni a homokpadról a bárkát, de nem feneklettünk meg és visszamentünk a parkolóhelyre. Itt simán beálltunk másodiknak, ezúttal szabályszerűen kikötöttünk (Vor- und Achterleine, plusz Achterspring). Hamarosan jött még egy hajó (jóval nagyobb, mint a mienk, a legénysége egy 70+ házaspár, egy mozdulattal beálltak, nyilván nem ez volt az első útjuk), így aztán már hárman vártuk az éjszakát. Az első dolgom volt kikapcsolni a mélységmérőt.
Az első éjszakai megállóhely és az első fröccsök
A tavakon és a csatornákon összesen több 100 helyen vannak kiépített parkolóhelyek. Ez egy acéllemezekkel, vagy éppen betonnal megerősített, függőleges partszakasz, hosszában végig egy 100×100-as fagerendával, hogy le ne nyúzd a hajód oldalát. A fal előtt kikotorták a medret, a parton meg többnyire facölöpök szolgálnak a kötelek megerősítéséhez. Villany, víz, WC nincs, van viszont egy nagy szemetes-konténer. A „szabad” parkolók ingyenesek, de nem lehet őket hosszabb időre igénybe venni. Egy fehér tábláról, rajta kék körben egy vitorlás, már messziről látni lehet őket, de persze a térképen előre kikereshető egy szimpatikus hely. A tábla alatt egy kis kiegészítő tábla mutatja, hogy mennyi ideig lehet igénybe venni, ez általában 3 nap.
Nem tudom, hogy a képen jól látszik-e, de idilli a helyzet, pont olyan, mintha a Tüskevárt élnéd át. Víz, nádas, mindenféle madarak, a leghangosabb zajforrás egy kakukk. Csak itt nem „gunyhóban” laksz, hanem minden elképzelhető luxus a rendelkezésedre áll. Mi is gyorsan felállítottuk a hátsó dekken az asztalt, kibontottunk egy üveg bort és egy ásványvizet és azonnal elkezdtünk fröccsöket inni az első sikeres nap örömére. Aztán megvacsoráztunk, disznósajtot ettünk újhagymával, a végén meg stílszerűen egy kis sajtot. (Amikor otthon megvettem, el is morfondíroztam, Hollandiába innen viszel sajtot? Most mégis jó, hogy volt.) Mindkettőnknek feltűnt, hogy itt északabbra júniusban milyen későn sötétedik. Közben csengett Miri telefonja, Sylvia a lánya volt az. Miért hív ilyen későn, csak nincs valami baj?, mondta, mielőtt felvette. Miért, mennyi az idő? Fél 11. Lehetetlen, még magasan van a nap! Na, akkor kiderült az óra átállítás körüli bonyodalom, mert igazából még csak fél 9 volt. Kicsit még elfilozofálgattunk az asztalnál, a mondandónk quintessentiája az volt, hogy milyen nagyon jó nekünk itt, aztán beraktuk és elmosogattuk az edényeket és máris a zuhanyozás következett. Menet közben a motor hűtővizével melegszik meg a bojler vize, 60 liter 70-80 fokos melegvíz áll a nagyérdemű rendelkezésére. A zuhanyzó a WC/mosdó helységben van, három függönnyel lehet lekeríteni. Meglepően tágas, én is nagyon jól elfértem benne. Mivel a padlója a vízvonal alatt van, egy külön kis bilgepumpa nyomja át a vizet a szennyvíztartályba.
A zuhanyzás után, csak úgy törölközőbe csavarva még kiültünk a fedélzetre a napra tollászkodni (itt északabbra igazándiból is sokkal később sötétedik), aztán 10 óra felé bebújtunk a hálószobába. Miri már alszik, azt hiszem, semmit sem hagytam ki a mai napból, most már én is kikapcsolom a gépet.
Kedd
Fekszel az ágyban, a steuerbord felőli ablakokon besüt a nap, a nagy heckablakon az ágyból kilátsz a vízre, a nej melletted szuszog még, tök csönd, jól indul a nap. Nem bírtam tovább, 8-kor fel kellett kelnem pisilni, aztán visszafeküdtem és még én is szunyókáltam egy kicsit, de fél 11-kor végre felkeltünk. Egy órája már megindult a forgalom is, egymás után húztak el mellettünk a jachtok. Elmentek a szomszédaink is anélkül, hogy észrevettük volna. Ma is szerencsénk lesz, szépen süt a nap, egy felhő sincs az égen. Feltámadt viszont a szél, olyan 2-es, 3-as fúj egyenletesen délről. Ahogy illik megreggeliztünk, aztán elkötöttem és Miri elindult a stég mellől, szépen egy kis ívben megfordult és nekivágtunk a Tjeukemeer-nek. Körbejártuk a tavat, közben elmentünk a Marchjepolle mellett. Ez egy kis sziget, amiből ingyenes jachtkikötőt és homokos strandot varázsoltak. A közepén áll Hollandia legdrágább WC-je, állítólag természetvédelmi okokból 175.000 €-ba került, amin azért itt is fennakadnak. A tó kijáratánál átmentünk az autópálya hídja alatt, mivel ez 13 méter magas, minden baj nélkül. Azonnal behajtottunk a Follegasloot nevű csatornába és azon poroszkáltunk egészen a Grutte Brekken-ig, ahol kereszteztük a vízi főútvonalat. Akik a Princess Margriet csatornán hajóznak, elsőbbségük van, elég erős volt a fogalom, több hajó is várakozott az átkelésre, vagy a besorolásra, az erős oldalszélben nem volt egyszerű egy helyben tartani a hajót. Végre mi is sorra kerültünk.
Amíg a csinos skipper biztos kézzel krományoz, addig a matróz kávét főz.
A hajóút után behajtottunk a Hjering Sleat nevű csatornába, majd azon át egy kis tóra, a Brandemar-ra kerültünk. Néhányszáz méter után újra egy csatorna, a Waldsleat következett, aminek egy nyilvános kikötőhelyén fél 2-kor előre eltervezett módon kikötöttünk. Miri szépen odanavigált a stéghez, én meg kiugrottam a kötelekkel. Levettük a bringákat, bezártuk a hajót és bekerekeztünk a közeli faluba. A főutcán, a Lindengrat hídján éppen ott volt a Supermarket. Ez ugyanis egy buszból kialakított üzlet, egy ilyen kis faluban nem élne meg egy igazi vegyesbolt. A sofőr egyben a boltos és naponta körbejár a környező kisebb településeken. Mindjárt vettünk is valami gyümölcsöt, egy kis kekszet és instant kávét, mert az 1.200 W-os kávéfőzőnk nem megy akkumulátorról, az inverter maximum 400 W-ot tud. Aztán kettőkor kinyitott a pék is, vettünk egy kenyeret, majd beültünk egy kis étterembe és ettünk egy tonhalas szendvicset és ittunk hozzá egy Hugot, vagyis egy bodzaszörpöt prosecco-val, citrommal. A falu főutcája persze egy csatorna, két oldalán, a házak előtt úttal, ahogy illik. Itt láttunk egy idősebb hölgyekből-urakból álló bringás csapatot, az egyikük kormányára professzionálisan, bilincsekkel fel volt kötve egy pár mankó. A mobilitás vágya ezek szerint mindent legyőz.
A bringát leveszi, aztán irány a falu.
Háromra visszabringáztunk a hajóhoz és továbbindultunk. A várost elkerülő a csatorna fölött vezet Nieuwe Langebrugg, ami amúgy semmi különös, ez is csak egy nyitható híd, viszont ezen kellett 2€ hídpénzt fizetni. Amikor áthaladtunk a felnyitott híd alatt, a hídőr egy horgászbotszerűséggel egy kis kék holland fapapucsot lógatott a hajóra, abba kellett menet közben beletenni a pénzt. Szépen meg is köszönte. Valamikor általános volt a hídpénz, most a hidak többsége ingyenes, csak egyes helyeken kell fizetni, esetenként 1-2€-t. A híd után a Sloten Gat következett, ami a következő tóba, a Slotermeer-be vezetett bennünket. Szokás szerint nem vágtunk csak át a tavon, hanem szépen körbemotoroztuk. A hajóút itt is szépen ki van bójázva, a fordulópontokon külön kerek bójákkal. Egy szakaszon teljes gázt adtunk, mert 9 km/órás sebességnél automatikusan kinyit a szennyíz tartály szelepje és kiürül magától. A dolog legális, a hollandok szerint annyi szennyvízzel, ami a hajókból a vízbe kerül, elbír a mocsaras, lápos, nádas természetes „szűrő”.
A tó utáni rövid csatornán nem hídon, hanem egy aluljárón „kelnek át” az autók, itt a csatorna egy aquaducton vagyis egy hídon van, furcsa dolog egy hídon, a közút felett hajózni. (Igaz, Skóciában láttunk már csatornát 50 méter magas völgyhíd tetején is.) Az aquaduct után átcsorogtunk Woudsend városán, ahol magában a városba vannak nagyon csábító kikötőhelyek. Itt is áthajtottunk egy híd alatt, már rutinosan várakoztunk a híd előtt és csak a motorral tartottuk helyben a hajót legalább 10 percig, mire végre nekünk is zöld lett.
Ez Hollandiában már csak így van: előbb egy szélmalom, aztán egy híd.
Most már csak a Waldsteiner Rakken nevű csatorna volt vissza, ezen van 4 derékszögű kanyar. Óvatosan kellett haladni, mert a jó szélben nagyon sokan vitorláztak a csatornákon (a csatornák partja csak olyan fél méter magas, fa, bokor alig van, ezért a füves legelők felett a vitorlák szabadon szelet tudnak fogni), márpedig, mint tudjuk a vitorlásoknak elsőbbségük van a motorosokkal szemben. Kerülgettük is a cirkáló hajókat. Végül kiértünk a Heeger Meer-re, aminek a csücskén átvágva fél 6-kor elértük a mai uticélunkat, Heeg városát. Igenám, de hol kössünk ki? Az volt a terv, hogy ma egy kikötőben éjszakázunk, mert kellett egy pontos hely, ahol majd pénteken délután felvesszük holland barátainkat egy kis sétahajózásra. Bementünk egy kikötőbe a város keleti szélén, de hiába forgolódtunk a medencékben, nem találtunk semmi alkalmas helyet. Végül abban maradtunk, hogy megállunk magában a városban egy ingyenes helyen, ott ugyan nem lesz áram, nincs jó Nespresso kávé, de jó találkahelynek tűnt. Ott meg a móló közvetlenül egy vendéglő előtt volt és mi van akkor, ha a vendégek este hangoskodnak majd. Amíg ott tököltünk és tanakodtunk, megláttuk a Yachthaven Eendracht („Egyesülés Jachtkikötő”) vendéghelyeit, ami minden szempontból ideálisnak látszott. Szépen ki is kötöttünk és fél 6-kor elmentünk a kikötőmesterhez jelentkezni. Ilyen későn az iroda már zárva volt, de volt ott egy telefonszám. Rögtön felhívtuk, mondtuk, hogy kikötöttünk, meg szeretnénk áramot vételezni: persze mondta, csinálják csak, majd reggel 9-kor jöjjenek ismét, akkor ott leszek és kifizethetik a számlát. Az első dolgunk volt főzni egy rendes kávét.
A kikötőben, ahol állunk 250 hajó áll, motorosok, vitorlások vegyesen. Ekkora kikötő itt minden faluban van, ehhez jönnek még a hajók, amik közvetlenül a házaknál állnak. Itt minden valamirevaló nyaralóhoz is tartozik egy saját kikötőhely. A kikötők nem csak az ápoltságukkal különböznek a balatoniaktól, hanem abban is, hogy itt egy javító bázis tartozik hozzájuk: mindenütt áll legalább 2-3 hatalmas hangár. A szezon végétől tavaszig fedett helyen tárolják a hajókat (itt konkrétan 32 €/m2 , egy akkora hajónál, amin vagyunk, ez olyan 1.000 €-t jelent, de ebben benne van a daruzás, a vízsugaras mosás és a bak is), közben télen a műhelyekben sorra veszik azokat a hajókat, amiken van valami tennivaló. Mire kitavaszodik, minden újra működik és csillog-villog. Meg is látszik a hajókon, mind nagyon jó állapotban van.
Az “Egyetértés” Jachklub vendégmólója és időjárásjelzője
A kikötő étterme előtt áll egy fríz időjárásjelző: egy akasztófa szerű fakonstrukcióról egy kődarab lóg. Alatta az instrukció: a kő mozdulatlan – szélcsend, a kő mozog – szél, A kő árnyékot vet – napsütés, a kő nedves – eső, a kő felül fehér – hó, a kő messziről nem látható – köd, a kő közelről sem látható – ellopták. Nem tudom, ők is olvasták-e Karinthyt, vagy éppen Karinthy őket, de az is lehet, hogy úgy van, mint a régi szép időkben, akkoriban a szovjet tudósok is mindent fel szoktak fedezni, mint Nobel díjas kollégáik, „velük egy időben és tőlük teljesen függetlenül”.
Jókedvre hangolva, sül már az angolna. Itt is minden csupa víz.
Heeg városa volt valamikor az angolna halászat központja. A kifogott halakat legjobban az angol piacon tudták eladni (mondhatnánk, hogy az angoloknak az angolna az egyik kedvencük – talán innen is van a magyar neve), külön angolnaszállító hajókat építettek, amivel átvitorlázhattak a szigetre és felhajózhattak a Temzén. Na, akkor nem is lehet más a mai program, mint enni valami angolnásat. Keresgéltünk egy kicsit, de végül ráakadtunk egy halvendéglőre, ahol volt is angolna az étlapon. Szóval sült angolna volt vacsorára mustár-kapor mártással, sültkrumplival és pommessel, meg salátával. Még megittunk hozzá egy könnyű fehérbort, egy argentin Chardonnay-t aztán körbesétáltunk a faluban. Így persze könnyű, a 18. századi házak ma is itt állnak, nem rombolta le őket senki, de az is igaz, hogy a frízek példásan rendben is tartják őket, minden úgy néz ki, mintha 3 éve épült volna. Meg nem is engednek semmi szart beépíteni a régi házaik közé: a Coop nevű szupermarket is olyan téglából van, mint a többi épület és a homlokzata úgy tagolt, hogy sorban álló családi házak benyomását kelti. Még megbámultuk a régi angolnaszállító hajók egy replikáját, aztán egy búbos vöcsök család vacsora-merüléseit a híd mellett, végül hazabattyogtunk a hajóhoz, szépen bezárkóztunk, megfürödtünk, lefeküdtünk. Miriam már alszik is, én még írok, mert különben nem lesz napló.
Szerda
Ma a napsütés helyett enyhén felhős égbolt fogadott bennünket, de hideg szerencsére nem volt. A reggel a szokásos lustálkodással indult, fél tízkor azért feltápászkodtunk és kicsoszogtunk a kikötőmesterhez, aki ebben az esetben egy 30-as hölgy volt. Egy cédulára már fel voltak írva a vendéghajók, 3 perc alatt elkészült a számla, árammal együtt 15€-t fizettünk. A hajókért a hossz arányában kérik meg a parkolás árát. Az irodában még megtekintettük az időjárásjelentést: mára felhős időt 3-4-es széllel, holnapra esőt 4-5-ös széllel, péntekre meg napsütést 3-as széllel ígért. Az irodából még elsétáltunk a Coop-ba, vettünk egy üveg bort, ecetet, egy kis Waffelt (ez két nagy kerek nápolyi, közöttük mézes krémmel, ennek nem tudok ellenállni, bár darabja 200 kcal), narancslét, epret és málnát a reggelihez, továbbá egy kis marinírozott disznóragut, egy kis fokhagymaszószt (majd meglátjuk milyen lesz, legfeljebb kidobjuk) mert ma este főzni fogunk, helyesebben Miriam fog. Aztán visszasétáltunk a kikötőbe és kipakoltunk a reggelihez. Kiderült, hogy a hálózati áram jótékony hatására a kis hűtőben majdnem minden megfagyott. Elnéztük, hogy ez nem abszorpciós, hanem egy ***-os kompresszoros masina, ami, ha begerjed, még a mélyhűtőn kívül is mindent megfagyaszt. Na mindegy, a fagyott hagymát, paprikát majd este a főzéskor felhasználjuk, helyesebben Miri felhasználja, holnap meg veszünk újat. Még a reggelinél ültünk, amikor tényleg megjött a szél. Mi természetesen hoztunk magunkkal szélmérőt is, meg is mértük, hát tényleg 20-22 km/órás volt, 3-as, időnként 4-es befújásokkal. Szóval minden stimmelt.
A reggeli után kicsit összepakoltunk és egy sima manőverrel útnak indultunk. Ma viszonylag unalmasan telt az út, mert egy egymás utáni tórendszeren mentünk (Heeger Meer, De Fluezen, De Morrak, De Geau, Johann Friso kanaal, majdnem teljesen egyenesen, amiket csak időnként szakított meg egy-egy csatorna. Csak egy híd alatt kellett átkelnünk, arra is csak olyan 10 percet vártunk. Az erős oldalszélben kellett tartani a hajót a csatornában, de lassan erre is rájövünk, hogyan kell. Minden esetre az orrsugár hajtóművet az emberiség egyik legfontosabb tanulmányának tartjuk. A 22 km-es távot 3 óra alatt tettük meg, kettőkor értünk Stavoren városába. A városka az IJselmeer partján fekszik, itt a csatornákat és a beltengert egy zsiliprendszer választja el egymástól. A vízszintkülönbség nem jelentős, talán 30 cm, de ha az erős északi szél délre hajtja az IJselmeer vizét, akkor a felduzzadt és a csatornákba áramló víz hatalmas károkat okozna, ezért a két vízrendszert elválasztották egymástól.
Mire a városba értünk, a vendéghelyeket már elfoglalták, ezért elég tanácstalanul forgolódtunk, mígnem a vendéghelyekkel szemben, a másik parton megláttunk egy kikötésre alkalmas partszakaszt. A hely mondjuk elég szűk volt, de viszonylag problémamentesen kikötöttünk.
A kutyakozmetika felett már gyűlnek a felhők, de rendesen felöltözve nevetve dacol az ember az elemekkel.
Szóval szépen kikötöttünk, de nem voltunk biztosak benne, hogy meg szabad-e állnunk. Különösen, mert a móló mellett valaki éppen kirakott két bakra egy törött árbocot mintának és egy éppen csak összeragasztott nyers fenyőfa gerendát, hogy majd szépen kerekre gyalulja. Az árbochoz nyilván tartozik egy hajó is, lehet, hogy annak a helyén állunk, stb. Szóval szépen bekopogtunk a parti házba, ahol éppen egy kutya szőrét ápolta egy hölgy, ez ugyanis egy kutyakozmetika volt, és megkérdeztük, maradhatunk egy éjszakára. Most lehet, hogy neki amúgy semmi köze nem volt a kikötőhelyhez, de a válasz „persze, maradjanak csak” volt.
Csatornák és hidak, itt sincs másként.
Kiszálltunk, hogy közelről megtekintsük a zsilipeket, meg utána a várost. Csak a zsilipekig jutottunk, mert akkor elkezdett dörögni és villámlani és megjött a rendes eső. Még belestem egy szivattyúházba, ahol 4 hatalmas géppel (a szivattyúk csöveinek az átmérője olyan másfél méter lehet) nyomják ki a vizet a belvízi rendszerből az IJselmeerbe , gondolom, hogy a belvizi csatornarendszerben állandó vízszintet biztosítsanak. A technikai tízperc után aztán sipirc vissza a hajóra. Ittunk egy whiskyt az ijedtségre, egy kávét csak úgy, aztán ágyba bújtunk. Miri olvasni kezdett, bár szerintem inkább alvásnak néz ki a dolog, én meg a naplómat ápolom. Máris nekilátok a „Hajóról”című fejezetnek, ami talán a napló végére kerül majd.Most 6 óra van, az eső elállt, a szél is alábbhagyott egy kissé, de nem nagyon akaródzik kimászni és körbesétálni, bár állítólag a város nagyon szép. Inkább lassan nekiállunk főzni.
A zsilipkamra nem valami nagy, hanem azok a szívócsövek!
A Svejk című regényben olvasható, hogy egy prágai hentes, náthás lévén véletlenül a szokásos fűszerkeverék helyett bogárirtót tette a friss hurkába. Mire észrevette, már ki is mérték az üzletben. Akkora sikere lett, hogy azontúl távoli kerületekből is odajártak hurkáért. A hentes innentől nagy tételben rendelte a bogárirtót, de kikötötte, hogy a ládára írják rá, „finom, keleti fűszerek”. Ráadásul mellékhatásként a vásárlóinál kipusztultak a svábbogarak is. Elkészült a vacsora, zöldséges sertésragu fokhagymás-tejfölös mártással, spagettivel. Miri is tett egy véletlen felfedezést, amit rögtön közre is adnánk. Miután az éjjel megfagyott húsos zöldpaprikák felolvadtak, természetesen élvezhetetlenül puhák lettek, ezért bekerültek a raguba. Miután eleve puhák voltak, nem kellett őket hosszasan párolni és fonnyasztani, ezért teljesen megőrizték eredeti ízüket. Ha valaki zöldséges ragut főzne, rakja egy éjszakára a belevalókat a mélyhűtőbe, aztán olvassza föl és már mehet is a lábosba. A kaja ezen túl is nagyon jó lett, meg is ettük az utolsó morzsáig. Miután egy spanyol chardonnay is elfogyott hozzá, hangulatunk kiváló.
A kutyakozmetikás nővel kapcsolatban igazam lett, csak annyi köze van a parkolóhoz, hogy odalát az ablakából, de abban persze igaza volt, hogy meg szabad itt állni. Egy órája bekopogott egy idősebb esőköpenyes hölgy és a város nevében behajtotta a parkolóhely díját, 14.50€-t. Most már teljesen legálisan állunk itt, ki is tűztem az ablakra a parkcédulát.
Az eső újra nekieredt, a levegő is lehűlt, a szél is fúj ismét, azt hiszem, hogy a legokosabb, ha lefekszünk.
Csütörtök
A mai napra azt terveztük, hogy kizsilipelünk az Ijselmeer-re, azon megteszünk 20 km-t északnak és Workum városánál ismét bezsilipelünk a csatornarendszerre. Ebből sajnos nem lesz semmi, mert most reggel már nem esik, sőt süt a nap, de az előrejelzett erős szél tényleg megjött. Kisétáltunk a nagyvíz partjára a szélmérőnkkel és tényleg 5-ös szél fújt. Az Anita egy motoros, abból is a rövidebb, magasabb fajta. Nincs neki sem tőkesúlya, sem vitorlája, amik stabilizálnák, ezért a hullámokon igencsak bukdácsol. Ráadásul most nyugatról fúj a szél, a hullámokat pont oldalról kapnánk, ezért úgy dülöngélnénk, mint a locsolók Húsvét délután. Miután egyikünknek sincs kedve 2-3 órán át ide-oda hánykolódni, Workum-ot inkább belül közelítjük meg.
33 km/óra az éppen Beaufort 5. A “gátkarbantartókat” ez az egész hidegen hagyja.
Ma egész nap Miri volt a kapitány. Reggeli után azonnal elkötöttünk és egy elegáns fordulóval keletnek vettük az irányt. Pontosan azon az úton mentünk visszafelé, ahogyan tegnap jöttünk, legalábbis a De Fluezen tó nagyjából kétharmadáig, a Lejjepolle félszigetnél aztán élesen balra fordultuk és hamarosan befutottunk a Yntemasleat nevű csatornába. Eddig helyenként raumban, helyenként meg hátszéllel jöttünk, a balforduló után kiderült, hogy jól döntöttünk, mert onnantól oldalról kaptuk a szelet és ami még fontosabb, a hullámokat és már itt is rendesen hintáztunk jobbra-balra. A tavakon amúgy az egyetlen említésre méltó dolog az volt, hogy a vizisí pályán valaki egy nagy sárga „banánt” vontatott, rajta 3 vállalkozó kedvű őrülttel. A motorcsónak vezetője rendesen kanyargott, hogy sikerüljön felborítani az alkalmatosságot. Ez része ennek az élvezetnek, de most 10 fok volt és a víz hőmérséklete 15 fok körül volt. Az még a neoprén ruha ellenére is kurva hideg.
A meleg kabinból nézve nyáriasnak tűnik, de a fedélzeten elkel az Elbsegler (az a sapka)
A csatorna két partján igazi parasztházak, vagy udvarok álltak. Itt a parasztházakhoz nem csak egy út, hanem egy csatorna is tartozik, kis saját kikötővel. Egyes házaknál, a falusi turizmushoz hasonlóan vendéghajók is kiköthetnek, akiket a háziak aztán ellátnak. Hogy Szép kártyát is elfogadnak-e nem tudom. A csatorna a Grutte Gaastmar nevű tóba vezet, ahol legalább 50 hajó számára alakítottak ki megállóhelyet. A szél alatti helyeken már most is sokan álltak. A tóból a Koarte Fliet, onnan meg a Lange Fliet csatornákba jutottunk, majd átmentünk egy nyitott híd alatt és bejutottunk a Kifrak nevű csatornába. Miután rövid várakozás után átjutottunk a város előtti utolsó híd alatt is, megérkeztünk Workum-ba. A térkép szerint itt a csatorna derékszögben balra kanyarodik és a külső oldalán hosszan vendéghelyek vannak. Ráadásul, már messziről látszott, hogy majdnem mindegyik hely szabad. Közelebbről kiderült, hogy miért: közvetlenül a parton fut egy forgalmas főút. Nem akartuk a forgalom zajában tölteni az éjszakát, mi sem álltunk meg, hanem bátran tovább törtünk előre, bár a csatorna egyre szűkebb lett. A kanyar után a jobb oldalon látszott egy szimpatikus hely, de kiderült, hogy ez ivóvíz vételező hely, 10-10 méteren belül tilos a parkolás. Az ezzel szemben levő parton még lett volna éppen egy hajónyi hely, szépen oda is oldalaztunk, de akkor egy faszi közölte, hogy az a hely foglalt. Elég tanácstalanok voltunk, meg is kérdeztük, hogy akkor hol találnánk egy csendes helyet éjszakára? Ja, ha itt is aludnának, akkor álljanak csak szépen ide. Szóval újra odamanővereztünk a helyre, segített is kikötni. Kiderült, hogy ez az ő kikötője, a Kakas (De Haan) és szeretne annyi hajót elhelyezni, amennyit csak lehet. Utána benn a kikötőben csinált gyorsan helyet a másik, telefonon már bejelentkezett hajónak. Közben azt is megtanultuk, hogy jó előre helyet foglalni a kikötőkben. Főszezonban meg egyenesen kötelező, különben a városokban, falukban hoppon maradhatsz. Szerintem késő délután még az ingyenes kikötőhelyek után is kutatni kell.
A “Kakas” vendégmólóján előbb még tágasan voltunk, de később nem sok hely maradt a forgolódásra.
A „Kakas” úr itt is lakik a kikötőben, a nejénél leróttuk az árammal együtt 19€-s illetéket, ittunk egy jó kávét és besétáltunk a városba. Közben szépen kisütött a nap, ezért én a vízálló kabátomat otthon is hagytam. Végigmentünk a főutcán, megpróbáltunk bemenni a templomba is, de azt éppen renoválják. Miri felfedezte a helyi bolhapiacot, ott mi is körülnéztünk és sikerült is vennünk 7,50€-ért egy falra akasztható tányért, amin minden giccses holland motívum, úgymint szélmalom, csatorna, vitorlás rajta vannak. Aztán még elnéztünk az Ijselmeer zsilipjéhez és onnan hazafelé vettük az irányt. Útközben volt egy boltocska, ahol mindenféle fonalakat árultak. Na, oda bementünk, mert Miriamnak nincs már több olvasnivalója, ezért amíg én írok, ő kötögetni fog. Vett is 7 motring 100%-os gyapjút (Hollandia tele van birkákkal), amiből a boltos szerint kijön egy kis ujjatlan mellény, meg egy „végtelen” kötőtűt. Míg válogatott a fonalak között, egy kurva nagyot villámlott és dörgött: megjött a délutáni vihar. Az első felhőszakadás utáni kis szünetben hazarobogtunk, én persze rendesen eláztam a pulóveremben.
Itthon forró zuhany, egy kis whisky és egy kávé következett, aztán ágyba bújtunk. Közben rendesen kitört a vihar és a szélmérő benn a kikötőben, a házak és a fák között is 32 km-t mutatott. Jó, hogy már itthon vagyunk. Én írok ugyan, de Miri nem köt, hanem alszik szépen. Nem baj, a gyapjú eláll.
Este 7-kor azért felkeltünk vacsorázni. Annyira lehűlt a levegő, hogy beindítottuk a fűtést. Miri hering matjest evett. Neki a pácolt hering a kedvence, nekem meg nem, ezért én meg egy füstölt makrélát gyűrtem le közben. Volt még egy jó kis vegyes saláta is. Bort elfelejtettünk venni, ihattunk volna még sört is, de azt ebben az időben a fene sem kívánta. Bár közben benn jó meleg lett, végül a tea és a whisky győzött.
Most este fél 9 van, üldögélünk a szalonban, de szerintem nem tart már sokáig és ágyba bújunk.
Péntek
A vihar elvonult, kisütött a nap, bár a reggel hűvös volt és elég erős nyugati szél maradt a vihar után. Egész reggel gyötört a kérdés, hogyan fogunk mi erről a kikötőhelyről kiállni? A hajónk előtt és mögött is állnak, nincs több hely elől-hátul, mint másfél méter. Ráadásul azonnal meg is kellene fordulnunk, de a csatorna, aminek mindkét felén parkolnak, legfeljebb 15 méter széles. Aztán meg elég rendes szél is fúj. Nyugtalan voltam de azért megreggeliztem, kicsit összepakoltunk, mert délután vendégeink lesznek, aztán megkértem a kikötőmestert, hogy segítsen. Ó, ez semmiség!, mondta, elkötötte a köteleket, a hátsó kivételével mind bedobálta nekem a hajóba, aztán kicsit kinyomta a hajó orrát, miközben a farkötelet kicsit előrehúzta és hozzáfogta az egyik bakhoz. Valóban, a szemből fújó szél seperc alatt helyben megfordította a hajót. Akkor feldobta a farkötelet is, jó utat kívánt és már el is indultunk. Megint tanultam valamit.
Még kedden, amikor Heegben kikötöttünk, kisétáltunk a kikötő parkolójába és felírtuk az autóparkoló GPS koordinátáit, amit Miri elküldött Gilbertnek, holland barátunknak és abban is megállapodtunk, hogy pénteken délután kettőre újra ott leszünk. Múlt héten New Yorkban kiderült, hogy Gilbertnek délelőtt még meg kell néznie néhány beteget Amszterdamban, ezért legkorábban kettőre tudnak odaérni. Még azt is tisztáztuk, hogy mi főzünk és ők hozzák a piát.
Keresztül-kasul a csatornákon
Szóval volt még bőven időnk kettőig, ezért nem mentünk egyenesen Heegbe, hanem előbb szépen körbemotoroztunk a környező tavakon és csatornákon. Végül Heegnek vettük az irányt és 1-kor kikötöttünk a vendéghelyek egyikén. Ez idáig rendben is lenne, de ha délután elmegyünk egy sétaútra, akkor mire visszajövünk, lehet, hogy nem lesz már helyünk. Ma délután kezdődik a pünkösdi hétvége. Márpedig nekünk ide kell jönnünk, mert itt lesz a kocsi. Azt mondja erre a parkolószomszédunk, hogy szóljunk a kikötőmesternek, mert nála biztos le lehet foglalni a helyet. Ilyenkor kihúznak egy piros-fehér műanyagszalagot (mint a krimikben a helyszínelők, vagy a gázművek, ha kiássák a csöveket) a hajó hosszának megfelelően és akkor mikor visszaérünk, minden rendben lesz, egyszerűen odaállunk a helyünkre. Klassz. Így lesz, irány a kikötőmester irodája. Az persze üres, az uraság ebédel. Jó, akkor felhívtuk, mire azt válaszolta, hogy a vendéghelyeken nincs rezerválás, ha elmegyünk és elfoglalják a helyünket, az a mi bajunk. Szóval nincs megoldás? De van, foglaljunk le egy boxot (ez egy farcölöpös kikötőhely) benn a kikötőben. Az is annyiba kerül, mint kint, igaz nehezebb beállni, mert elég szűk a hely. És van szabad boksz? Van, a 254-es. Na, azt megnéztük és úgy ítéltük, bár tényleg szűk volt az odavezető csatorna, ha másnak sikerült, mi is be fogunk tudni állni.
Két kissé korosabb, de ma is jól működő exemplar
Mi rendesebb késéssel számoltunk, de már 14:10-kor megjött Gilbert és a barátnője Petra. Mindjárt tisztáztuk az időbeosztást: legkésőbb fél 9-kor vissza kell indulniuk a fővárosba. Na, akkor hajóra fel, szépen elkötöttünk és ki a tavakra. Közben visszatért a nyár, sütött a nap, a szél lassan elállt és rendesen melegünk lett: na, arra ittunk egy sört. Aztán Miri csinált egy kis sörkorcsolyát, de azt meg nem lehetett csak úgy sörre csipegetni, kibontottunk egy egy holland gint is, mert az egyébként is nagyon jól passzol a sörhöz. Nem tudom, hányszor ismételtük meg a köröket, de amikor félúton fordultam, olyan szűk kanyart vettem, hogy leesett a söröspoharam és a pálinkás stampedlim és eltörtek.
Holland barátaink, Petra és Gilbert. Anita itt már a boxban.
Mire fél 7-kor visszaértünk a kikötőbe, már nem álltam volna ki a holland vízi-rendőrség próbáját, biztos túl voltam a legnagyobb megengedett 0,8 ezreléken. Ennek ellenére (vagy éppen ezért) egy huszáros rohammal flottul beálltam a 254-es boxba és szépen kikötöttünk. Akkor Miri megfőzte a vacsorát, a déltiroli sertéssültet borsmártással, ahhoz még megittunk majdnem két üveg vörösbort (miközben Petra nem is ivott, mert vezetnie kellett) szóval 8-kor kisebb csoda számba ment, hogy minden baleset nélkül ki tudtunk szállni a hajóból. Ezzel együtt nagyon jól elbeszélgettünk a hajókázás és a vacsora közben, mind a négyen nagyon jól éreztük magunkat, de nem csak aznap, hanem másnap is így éreztük. A parkolóban elbúcsúztunk, ők elhajtottak, én még visszakúsztam a fedélzetre, megfürödtem, bemásztam az ágyamba és azonnal elaludtam, ezért a délutáni eseményeket szombaton írtam le.
Szombat
Hát, nem olyan korán, mint terveztük, de fél 9-kor felkeltünk. A külső stégnél állt egy kis, olyan 4-5 méter hosszú kajütös minivitorlás. Amikor én felkeltem, a személyzet, egy alacsony szőke férfi éppen a persenniget pakolta el, tett vett a hajó körül, aztán beindította a motort, szóval, ahogy szokásos. Na, gondoltam magamban, itt még a törpék is vitorláznak. Közelről azonban kiderült, hogy a skipper egy olyan 8 éves forma fiú. Már éppen szörnyülködni kezdtünk, mert a gondolat, hogy egy ilyen kis srác magában hajózik, még a mi nagyon liberális lelkünknek is sok volt, de rájöttünk, hogy a fiú a mellette álló nagy jachthoz tartozik. A családdal kirándul, de saját hajóján vitorlázik. Ha így nősz fel, biztos gyakorlott hajós leszel.
Cserkész/úttörő-kapitány a cirkálójával. Vitorlások nyomdokvonalban az IJselmeer felé.
A gyomrunkban még éreztük a tegnapot, egyikünknek sem volt kedve komoly reggelihez, ezért két gyors kávé után elkötöttünk, Miri elegánsan kivitte a hajót a boxból és máris úton voltunk az Ijselmeer felé. Mára ugyanis nyugodt, többnyire napos időt ígértek 3-4-es széllel és úgy gondoltuk, újra megpróbáljuk a dolgot. Kimentünk a városból a tóra és olyan látvány fogadott bennünket, amit, ha valaki elmeséli, biztos nem hiszem el. A kibójázott hajóutakon szorosan libasorban mentek a vitorlások és motorosok, ezúttal vitorlás túlsúllyal, minden 8-10 vitorlásra esett egy motoros. Ráadásul a jollékkal és a kisebb merülésű hajókkal nem csak a hajóúton, hanem keresztül-kasul vitorláztak a hollandok. Csak ezen a tavon volt több száz hajó volt. Nagyon kellett vigyázni a keresztező vitorlásokkal és sajnos itt is volt néhány őrült, akik kicentizték a hajók találkozását. De egyébként sem lehetett nagyon előzni, így felvettük a sor sebességét és azzal mentünk. Mivel majdnem teljesen keleti szél fújt, a vitorlások a raumban nagyon jó iramot tartottak és a 11 mérföldes távot másfél óra alatt megtettük. Aztán odaértünk a zsiliphez és kiderült, hova tart az a sok hajó, hát mind az IJselmeerre. A pünkösdi hosszú hétvégére nagyon jó időt ígért a meteorológia, ezért minden vitorlás jacht ki akart menni a nagy vízre. A zsilip előtti kilométeren olyan volt a helyzet, mint amikor a német nyaralók az iskolaszünet első napján nekiindulnak Itáliának: minden délre vezető autópálya tele van és az alagutaknál egyszerűen bedugul minden. Itt is sűrű sorban várakoztak a hajók, nekünk már nem is jutott kikötőhely, a vízen kellett várnunk a sorunkra. Nagyobb volt a tumultus, mint a Kékszalag alatt a kenesei fordulónál. Egy darabig forgolódtunk, pöcsölgettünk, de miután úgy látszott, hogy akár több órát is eltarthat, mire kijutunk, feladtuk a dolgot, visszafordultunk, mert még hiányzott a csatornákra tervezett út északi része, amit mindenképpen meg akartunk tenni.
Visszafelé alig néhányan jöttünk, de az Ijselmeer felé haladó vitorlások tömött sora nem akart megszakadni. Azt hittük, ha végre lekanyarodunk a „főútról” és a tavakról északnak, a csatornák felé vesszük az irányt, kisebb lesz a forgalom. De a csatornában sem volt nyugta az embernek. Itt ugyanis a kisebb jolléval vitorlázók be akarták egymásnak és maguknak bizonyítani, hogy akár szembeszélben is elérik motor nélkül a következő tavat. Szóval folyamatosan cirkáltak a 25-30 méter széles csatornákban és mint tudjuk, egy vitorlásnak a motorossal szemben mindig elsőbbsége van. Így értük el ismét Workum szélét, de most a város előtt befordultunk a Warkummer Treakfeart nevű csatornába. Itt végre vége szakadt a csúcsforgalomnak. Szépen haladtunk hídról-hídra, míg déli kettőkor Parrega-t el nem értük. Ott szépen megálltunk a nyilvános parkolóhelyen és végre ettünk valami hideget ebédre. A kaja után Miri kijelentette, hogy neki az 5 órás kormányzás bőven elég volt és jó lenne, ha átvenném. Megnéztük a térképet és úgy döntöttünk, hogy megyünk szépen tovább, aztán a túrán legészakibb pontján, Bolsward városánál kikötünk, bebringázunk a városba és körülnézünk. Meg persze bevásárlunk, mert hétfőn van Pünkösd, minden zárva lesz.
Rövid megálló Parregaban
Elkötöttünk és onnantól kezdve sehol sem tudtunk kikötni egésze este fél ötig. A hosszú hétvégén délután 3-ra minden kikötőhely foglalt volt. De ez csak az egyik gond volt. Nagyon fogyott az idő is, mert 16:15-től este 6-ig minden híd zárva van, ilyenkor ki kell kötni a híd előtti váróhelyen és kivárni a 6 órát. Ha mi is így járunk, talán késő estig is bóklásznunk kell valami kikötőhely után. Már elmúlott 4 és tudtuk, hogy van még egy híd előttünk. Én is totál fáradt voltam és persze fogalmunk sem volt, hogy mit tehetnénk. Szóval a hangulat a mélyponton volt. Tényleg, mire odaértünk a hídlámpa pirosat mutatott és hiába csorogtunk lassan feléje, semmi sem történt. Na fasza, akkor várakozásra felkészülni és szépen odanavigáltunk a várakozóhelyre. Ott aztán kiderült, hogy még sincs semmi baj: az ott álló tábla szerint ez egy „önkiszolgáló” híd. A tábla alatt volt egy nagy zöld gomb azt meg kellett nyomni jó erősen és akkor előbb lezárultak a sorompók az úton és lassan elfordult a hídtag is. 3 perc múlva máris átjutottunk, de mire is mentünk vele, ezek szerint bárhova megyünk, sehol sem tudunk kikötni. A végén már arra gondoltunk, hogy kimegyünk egy tóra, vagy egy csatorna menti öbölbe és lehorgonyzunk. Végtére az is megoldás. 5 óra után aztán Miriam felfedezett egy kis fatáblát, rajta a felirat: „vendégkikötő 2.000 méter” és egy nyíl egy oldalcsatorna felé. Elég szélesnek látszott, ezért behajtottunk. Aztán egyre keskenyebb lett, sőt felfedeztem, hogy a hajó közepe mellett a partnál „behorpad” a víz, ami annak a biztos jele, hogy a hajó alatt már alig van víz. Szóval ugyancsak sekély volt a csatorna, én meg egyre jobban féltem, hogy megfeneklünk. Aztán a csatorna is elfogyott, beértünk egy faluba, egy négyes kereszteződéshez, ahonnan mindenfelé kis csatornák futottak, de, hogy hol lehet itt egy kikötő, fogalmunk sem volt. Szóval ott forgolódtam jobbra-balra, már folyt rólam a víz, végül az egyikbe behajtottam találomra, aztán a kikötőt nem lelvén, egy szabad helyen a part mellett kikötöttem. Fogalmam sem volt róla, hogy szabad-e, vagy sem. Szerencsére jött arra egy hölgy egy kutyával, kérdezem, meg szabad itt állni egy éjszakára? Hát nem biztos benne, hogy jó helyen állok, mert ezek a helyek a helybelieké és lehet, hogy majd még jön a tulaj. De miért nem megyek 30 métert tovább, ha ott a bokrok mögött balra bekanyarodok, na pont ott van a vendégkikötő.
Én már nagyon komoran nézek, pedig IJlstben végül révbe értünkt.
Elkötöttünk és tényleg ott volt kb. 30 cölöpös kikötőhellyel, vízzel, villannyal. Akkor oda szépen beálltunk. Úgy látszik, hogy erről a kikötőről senki sem tud, rajtunk kívül csak 2 hajó állt benne, késő estig jött még további három, miközben nem messze innen minden bedugult. Örültünk is nagyon, rendesen rögzítettük a hajót, ittunk egy-egy sört, aztán kiszálltunk és besétáltunk a városkába. IJlst a fríz Velence, minden utca egyben egy csatorna is, minden háznak van kikötőhelye, igazi vizivilág. Szépen kérdezősködtünk és hamar megtaláltunk a Coop-ot, gyorsan bevásároltunk a hétvégére. A városkában ma lehetett a falunap, de mire odaértünk, már éppen bontották a sátraikat az árusok. Visszamentünk a hajóhoz, közben kiderült, hogy mik azok a furcsa építmények a kikötő melletti sportpálya szögletében. IJlstben tartják a holland botugró, vagy milyen bajnokságot: egy rámpán nekifut a delikvens, elkap egy odatámasztott rudat és megpróbál a vizesárok fölött minél messzebbre földet érni a másik parton. Holnap lesz a 2. osztály és holnapután az első osztály versenye. A helybeli rekord 20,95 méter. Leléptem, a leghosszabb karbonbot 10 méteres. A sportoló nem csak rácsimpaszkodik, hanem megpróbál rajta a holtpont közelében minél magasabbra felkapaszkodni.
Az ifjusági, a felnőtt és a női rámpák. Az árokugró nekifut és felcsimpaszkodik a botra, aztán próbál a homokon landolni.
Aztán szépen megvacsoráztunk, kolbászt sütöttünk és zöldhagymát haraptunk hozzá, de csak ásványvizet ittunk. Megfürödtünk és kiültünk a napra szárítkozni. Még az esti órákban is igen nagy volt a motorcsónak forgalom, a helybeliek séta helyett sétahajóztak a kellemes melegben a városban és város környéki vizeken. Beül a család valami kis csühögőbe, betesznek sört anyának-apának, valami üdítőt a gyerekeknek, valami harapnivalót, aztán 3-4 km-es sebességgel körbejárnak. Nem valami sportos, de kényelmes. A szárítkozás közben történt még egy kis baj: a jobboldali cölöp, amihez a hajót kikötöttük, egyszer csak fogta magát és nagy robajjal kidőlt. Kiderült, hogy alul törött, vagy korhadt volt és csak a szentlélek tartotta egyben. Ahogy a sétacsónakázók hajói hullámot vertek és azok egy kicsit megmozgatták az Anitát, egyszerűen megadta magát. Szépen kihúztam a partra, nehogy még valamiben kárt tegyen. Megnéztük, hogy hogyan áll a hajó, végül úgy döntöttünk, hogy nem kell átkötni egy másik boxba, így sem lehet semmi baj.
Kész a vacsi.
Most este 10 óra van, éppen most ment le a nap és egy kicsit már szürkül, de időről-időre elhúz meg mögöttünk egy motoros.
Vasárnap
Ma vasárnap van, reggel 7 óra, én már ébren vagyok, Miri még szuszog mellettem. Az ágyból úgy néz ki, ma is szép időnk lesz, de mégis szomorú nap a mai, holnap 9-kor üresen és nagyjából tisztán vissza kell adnunk a hajót. Ez tehát az utolsó napunk a fedélzeten. Még tegnap úgy döntöttünk, hogy délelőtt elmotorozunk Sneek-be, de onnan nem megyünk egyenesen vissza a támaszpontra, hanem továbbmegyünk, délnek és hajózunk még egy jót. Kora délután aztán keresünk a Sneekermeer közelében egy kikötőhelyet. Nem lehet nehéz, mert délben még mindenki úton lesz és akár válogathatunk a helyek között. A mai éjszakát még mindenképpen a hajón akarjuk tölteni. Majd holnap inkább korán kelünk.
Aztán lassan felkeltünk, kicsit tollászkodtunk és a mai reggeliről is lemondtunk. Nagyon kényelmesen készülődtünk, majdnem 10 óra lett, mire elindultunk. Lassan tényleg rutin lesz a dolog. Míg a kikötőben pöcsöltünk lassan befelhősödött és induláskor már csöpörészett is. Később kicsit már erősebben esett, Miri beindította az ablaktörlőt, ami alig törölt valamit, de az embert áthatotta a jó érzés, hogy mindent megtett a jó látásért. Érdekes, hogy a kikötőszomszédok meg sem moccantak, semmi jelét nem mutatták, hogy elindulnának. Talán, mert esik, gondoltuk. A mai első uticél maga Sneek városa volt a híres vizikapuval, amit mindenképpen le akartunk fotózni a vízről.
Az első hídnál történt egy kis zavar, de szerencsére nem lett baj belőle. Hosszabban meg kellett állnunk a híd előtt, ezért én előrementem és egy csáklyával tartottam a hajót. Az én ötletem volt, hogy ne menjünk előrébb, mert a hely nagyon szűk volt és a híd is majdnem derékszögben állt a csatornára. Úgy gondoltam ha távolabb maradunk, akkor lesz hely bevenni a kanyart. Miri abban a hiszemben, hogy állunk, elkezdte nézegetni a térképet, hogy a híd után merre lesz tovább. Közben a szembe jövők hullámai elkezdtek tolni bennünket egy kis kikötött csónakra. Én ugyan integettem, de Miri azt nem látta. A csónak már majdnem alánk szorult, amikor egy gyors gázfröccsel hátra megmentette a helyzetet, elváltunk a parttól, anélkül, hogy a két hajó érintkezett volna.
A csatornákon van, hogy nagyobb, van, hogy kisebb a forgalom.
Valamivel 12 előtt értünk Sneekbe. Megtörténtek a fotók. A továbbjutáshoz derékszögben jobbra kellett kanyarodni, hogy átjuthassunk a kapu előtti híd alatt. Szerencsére van előtte egy medenceszerű kiszélesedés, ott irányba állva megállítottuk a hajót és aztán csak vártunk és vártunk. Ez volt az első eset, hogy a hídőrnek nem nagyon akaródzott kinyitni a hidat. Már azt hittük, hogy déli szünet van már, amikor a hosszú várakozás közben én is be akartam indítani az ablaktörlőt, de a mellette levő gombra, a dudára nyomtam.
Na, itt a híres “De Waterpoort”
Úgy látszik, a kürt hangja felébresztette álmából a hídőrt és akkor lassan kinyílt a híd és tovább indulhattunk a város körüli körgyűrűn. Azt terveztem, hogy az első hídnál jobbra elhagyom a várost és lemegyünk délre a csatornákhoz, hogy még ma is menjünk egy szép kört. Hát ugye a tervek és a valóság. Kiderült, hogy ez azért nem olyan egyszerű, mert itt is derékszögben jobbra kellett kanyarodni, de most kiszélesedés nélkül. Nagy nehezen keresztbe állítottam a hajót a csatornában, de sajnos azonnal sodródni kezdtünk steuerbord felé. Szerencsére máris jött az őr az egyik szomszédos házból és felnyitotta a hidat. A zöld kigyulladásakor már eléggé ferdén álltunk az irányra. A fene sem tudja, hogy hogyan csináltam, de ennek ellenére sikerült a manőver, csont nélkül vettem a szűk hídnyílást. Még kiintettem az őrnek, mint a profik, de a lában azért reszketett egy kicsit. Na, mondtam megkönnyebbülve, egy darabig ez lesz az utolsó hidunk. Azt már nem, mondta Miri, lesz itt még egy nem felnyitható is. Úgy látszik elnéztem a dolgot. Milyen magas a híd?, kérdeztem. 445, volt a válasz. És ilyen magasan van a topfényük? Miri gyorsan megnézte a kézikönyvben: 425. Akkor elvileg lenne 20 centink szabadon. Reméljük, hogy a számokkal senki sem tévedett. A híd előtt megállítottam a bárkát. Miri felállt a szalon tetejére én elkezdtem centinként előrearaszolni, közben ő meg nézte, hogy átférünk-e? Hát éppen úgy, ahogy a számok mondták, volt még 20 centi hely. Na ezekre a megterhelésekre megittuk a whiskynk utóját, aztán Miri végigpöfögött a csatornákon egészen a Langwarter tóig. Annak a végén még átmentünk az utolsó híd alatt és kijutottunk az Alde Weibe, ahol egy hete elkezdtük. Ahogy terveztük, itt meg akartunk volna egy kikötőhelyen állni és itt tölteni a délutánt és az utolsó éjszakát. A támaszpont innen már csak néhány kilométer, maximum egy fél óra alatt odaérünk. Ha hétkor indulunk, 8-ra ki van pányvázva a hajó, egy óra alatt kirakodunk és jöhet a következő csapat. Igenám, de minden megállóhelyen sűrű sorban álltak a hajók, nem volt talpalatnyi hely sem. Itt láthatóan az a szokás, a családok pénteken kijönnek a kikötőből, keresnek egy szabad helyet, ott leparkolnak és ott maradnak vasárnap estig, amikor ismét visszamennek a kikötőbe. Már arra gondoltunk, hogy végül csak be kell mennünk a támaszpontra, de a csatorna torkolata előtt, közvetlenül a Sneekermeer-nél Miri éles szeme felfedezett egy rövid, de teljesen szabad, táblával jelzett legális kikötőhelyet. Szépen odaoldalaztam és kipányváztuk a bárkát. Két óra lett, mire elkészültünk. Első kikötői akciónak megittuk a fehérborunk maradványát és haraptunk egy kis sajtot hozzá. Még ott üldögéltünk, amikor elénk kikötött egy házaspár egy kis kajütös motorcsónakkal és elmentek sétálni. Közben eltűntek a felhők, kisütött a nap. Miri kifeküdt a napra én meg lepihentem benn és a mai beszámolót írom.
Később bele is ugrott ám nyakig. A túra utolsó naplementéje.
Most 4 óra van, mára be is fejezem. Most mi is úgy teszünk, mint a hollandok, nem csinálunk semmit. 7-kor lesz vacsora, sertéssült tükörtojással és paradicsomsalátával. Még megisszuk a maradék vörösborunkat, aztán lefekszünk, mert holnap ugye korán kelünk.
Hétfő
Nem feküdtünk le korán, hanem este 10 utánig ültünk kint a fedélzeten és nézelődtünk. Egyikünk sem aludt jól, mert a reggel járt az eszünkben. 6-kor csengett a vekkerre állított mobil. Gyorsan megfőztem a kávét, nálunk a nap azzal indul, hogy Miri kap egy kávét az ágyba. A kávé után azonban csak fel kellett kelni. A reggel is szép volt a vízen, éppen kelt a nap.
Útközbe rendet tettem a kötelek között, a kikötőig csak 5 kilométer volt az út, valamikor 7 után már ott is voltunk. Bekötöttünk a boxunkba farral és azonnal elkezdtünk kipakolni. 9-kor már kívül takarítottam a hajót, amikor megérkezett a bérbeadók csapata. Visszavették a hajót, nem találtak rajta sérülést. Amíg az adminisztráció tartott, a kikötő vendéglőjében megreggeliztünk, aztán elszámoltunk az üzemanyaggal, visszakaptuk a kauciót és ezzel vége lett a kalandnak. Beszálltunk a lakóautóba, körbefordultunk, egymásra néztünk, aztán Miriam azt mondta: Hát igen, a hajóhoz képest kicsi is, egyszerű is, de ez legalább a miénk. Aztán elindultunk a Nyugat-Friesland túrára, ezúttal keréken, kocsival és biciklivel, de ez már egy másik történet.
A jövő elkezdődött
A kérdés ugye az volt, elképzelhető-e, hogy Miram és én, miután nyugdíjba megyünk, évente hosszabb időt egy motorjachton töltsünk. Vagyis milyen lesz a jövőnk. Ha valaki olvasás közben nem vette volna eddig észre, nagyon dicsértem a dolgot, mindkettőnknek ez volt az egyik eddigi legjobb közös szabadsága. Minden percét élveztük és mint mindig most is Mirinek volt igaza: kell egy hajó. Én ugyan májustól nyugdíjas vagyok, de fogok még azután is valamicskét dolgozni. Egyrészt, hogy kiegészítsem a nyugdíjamat, illetve ne unatkozzak, másrészt meg, hogy megnyugtassam a nejemet, nem szándékozom állandóan otthon ülni és az idegeire menni.
Egyelőre biztos nem veszünk hajót, hanem inkább évente kétszer is bérelünk hosszabb időre egyet. A kínálat hatalmas és Hollandián kívül Franciaországban, Írországban, Németországban, Lengyelországban és persze a Földközi tenger mellett is lehet hasonló hajókat bérelni. Ha olyan 70 körül befejezem a doktorkodást, akkor Miriam is nyugalomba vonul. Hogy akkor veszünk-e saját hajót, még nem tudjuk, majd akkor eldöntjük. Szóval a mi jövőnk ezzel a héttel már el is kezdődött.
És végül, mint szokásos, az utikassza. Hagyományosan nem számoltuk a kaját, mert otthon is ettünk volna. Ilyenkor persze kicsit lazább az ember a kiadásokat tekintve, de ebből mások nem vonhatnak le semmi tanulságot.
A hajó egyheti bérlete 1.260 €-ba került, beleszámolva a végtisztítást is. A dízelolajra elment 90,25€ és az ötszöri parkolásért 80€-t fizettünk. Aztán beleszámolandó az utiköltség is, nekünk a lakóautóval oda-vissza olyan 450€-ba került, igaz, holnaptól még maradunk egy hetet, szóval kifizeti magát. A kocsimmal megúsztuk volna 220€-ból is.
Néhány jó tanács Friesland-ra készülőknek:
Hollandiában a hajóvezetés szinte az állampolgári alapjogok közé tartozik, 15 méter hajóhosszig és 20 km/órás maximális sebességig nem kell sem motoros, sem vitorlás hajóhoz jogosítvány. Ha látod, hogy itt hogyan nőnek fel a gyerekek, nem is csodálkozol. A kert végén van a csatorna, együtt élnek a vízzel. Olyanok, mint a kacsák, erre születtek. 4 évesek már egyedül evezgetnek egy kis gumicsónakban. 12 évesen kapnak moped helyett egy kis motorcsónakot egy 8 lovas motorral (6 kW a határ) és azzal száguldoznak, vagy egy jolléval cirkálnak délutánonként fel és alá. 16 évesen már nagyhajót visznek, mire felnőnek, mindent tudnak a vízről, a hajókról, ha csak hobbi-szinten hajóznak tovább nem is kell nekik jogosítvány. Mivel az EU-ban nem lehet senkit sem diszkriminálni, ezért minden EU polgár, még ha addig vizet sem látott, jogosult Hollandiában hajót vezetni. Ha valaki az olvasók közül ilyen gondolatra jönne, csak bátoríthatjuk, de nem lenne rossz, ha azért lenne valami kis gyakorlata a hajóvezetésben. Nekünk is voltak stresszes perceink, félóráink, pedig nem ezzel a héttel kezdtük. Aki meg gyakorlott hajóvezető, az nyugodtan jöhet, de azért nézze át a vízi közlekedés szabályait, különös tekintettel az útjogokra.
Mint fentebb olvasható, egy ilyen kirándulás nem olcsó mulatság, az egy hét mindennel együtt majdnem 2.000€-ba került. Ha ez a költség nem kettő, hanem 4, vagy akár 6 fő között oszlik meg, akkor már kicsit elviselhetőbb. Vannak más hajótípusok is, amik kevésbe puccosak és ennek megfelelően olcsóbbak. A hajó bérletének felét a foglaláskor, a másik felét 3 héttel az utazás előtt kell átutalni. Sajnos a hajó átvételekor le kell tenni 600€-t is kápé, vagy egy fedezett hitelkártya képében, ami a casco biztosítás önrésze és nagyjából a teli dízel-tank ára is egyben. Ha nincs havaria, és a bérlő nem tudja megvárni a hétfőt, akkor a kaucióból levonják az üzemanyag árát és a többit visszautalják a számlájára. Akit érdekel, ezt a céget megtalálja a www.friesland-boating.nl alatt.
Amint látható a legkisebb költség a gázolaj, azt hittem rosszul látok, hogy összesen 57 liter fogyott. Ha ezt a megtett 120 mérfölddel, vagyis olyan 200 km-rel elosztjuk, akkor rengeteget, majdnem 30 litert kapunk 100 kilométerenként, de ha a 30 órányi hajókázást nézzük, akkor az óránkénti két liter nevetségesen kevésnek tűnik. Igaz nem száguldottunk, de mégiscsak majdnem 10 tonnát cipeltünk.
A fedélzetre bringát hozni felesleges, csak útban vannak, mi is csak 5 kilométert mentünk azzal az egy alkalommal, amikor használtuk őket. Bringa annak kell, aki hosszabb időre, több hétre jön, nem hajózik minden nap, hanem beiktat kerékpáros napokat is, amikor bejárja a környéket.
Jó viszont, ha van egy rendes távcsöved és egy tájolód, hogy előre láthasd, mi van a hidaknál, meg, hogy a nagyobb tavakon melyik irányt válaszd, hogy a végén betalálj a csatornába.
Nem kell sok kaját sem bepakolni. A kis hűtőben nem is lehet nagy mennyiséget tárolni. Mindenütt be lehet vásárolni, a Coop nevű áruházakban nagyjából osztrák/magyar árak vannak.
A hollandok általában, a hajós társadalom meg különösen barátságos és segítőkész, ha bármi gondja, problémája van az embernek, nyugodtan kérhet segítséget, biztos lehet benne, hogy nem utasítják el. Kikötésnél szokásos, hogy a mólónál álló hajók személyzete kérés nélkül is kiszáll és segít. Ez persze kölcsönös, ha te állsz ott, akkor…..
A csatornákon sebességkorlátozás van érvényben, a térképről pontosan leolvasható, hogy hol milyen gyorsan szabad menni. Elég azonban, ha az ember beáll a sorba és csak a nagyon lassan döcögő motorosokat, vagy vitorlásokat előzi meg.
Külön fejezetet képeznek a hidak. Vannak stabil és nyitható hidak. Az túra tervezéséhez jó előre beszerezni egy térképet. A hajó lefoglalásakor a cégek oldalán meg is lehet rendelni őket. A térképről pontosan leolvasható a hidak helyzete, a víz feletti magasságuk, a hídnyílás szélessége és az is, hogy stabil vagy nyitható hídról van szó. Minden cég ajánlatában vannak nem csak jachtok, mint az Anita, hanem speciális csatorna-járók is. Ezek alacsonyak, átférnek a stabil hidak nagy része alatt is, ráadásul nagyon keveset merülnek, ezért olyan csatornákat is bejárhat velük az ember, ahova magasabb hajóval nem jut el.
Arról már volt szó, hogy a nyitható hidak nem állandóan, hanem órarend szerint működnek (az önkiszolgáló hidakat kivéve). Az induláskor a kezünkbe nyomtak egy kézikönyvet, abban megtalálható az aktuális működési rend. Kaptunk egy Almanachot is Hollandia és Belgium összes hídjával, csatornájával és kikötőjével, ez azonban hollandusul van, nekünk nagyon fárasztó olvasni. Talán megvan más nyelveken is.
A nyitható hidakat a személyzetük zárva tartja és csak akkor nyitja fel, ha látják, hogy hajó közeledik. Akkor azonban nem késlekednek, nincs várakoztatás, azonnal elkezdik a nyitás szertartását. A hidak előtt jelzőlámpák vannak és a piros értelemszerűen tilosat jelent. Ha a piros alatt egy zöld fény is kigyullad, az azt jelenti, hogy elkezdték nyitni a hidat. A zöld fény azonban csak arról az oldalról látható, ahonnan elsőként be lehet hajtani. Ha csak egyik irányban vannak hajók, akkor értelem szerűen ott lesz piros-zöld. Ha mindkét oldalon vannak hajók, akkor azok kapnak piros zöldet, akik majd először áthaladhatnak. A másik oldalon folyamatosan piros világít, arról lehet látni, hogy nyitják a hidat, hogy lezárják a közúti sorompókat. Áthaladni mindkét irányból csak akkor lehet, ha a piros elalszik és csak a zöld világít.
Nagyon sok helyen meg lehet állni. Az ingyenes kikötőhelyekről már írtam. Ezek a faluk-városok közigazgatási határán kívül vannak. A településeken és természetesen a kikötőkben fizetni kell. Általános a napi 14,50-es kikötőhasználati díj. Az áramért (10A) külön kell fizetni 1-2€-t. A kikötőkben a kikötőmester az illetékes, őt kell felkeresni, a többi fizetős helyen jön majd a táskás hölgy/úr a bringával és kasszíroz.
A hajóról
A hajó a holland zuidbroek-i Jachtbouw Pedro Boat B.V. terméke, de ugyanúgy, mint az Audi TT, vagy a Mercedes B osztály egy kicsit hungarikum is, ugyanis Magyarországon épül. Egy Jan van der Weide nevű holland úriember felépített Kiskőrös mellett, Tázlárban a sívó homokon egy üzemet. Ez a Pedro Boat Építő Kereskedelmi és Szolgáltatóipari Kft. Ide érkeznek az előre kivágott acél- és falemezek, a motor, a hajtómű és minden más alkatrész. Ezekből aztán szorgos magyar hegesztők, lakatosok, villanyszerelők, asztalosok és festők hajókat varázsolnak, amiket aztán kamionok visznek tovább a rendeltetési helyükre.
A „mi” hajónk egy Pedro Levanto 32-es, van még két nagyobb testvére is, azok 38 és 44 lábasak. A teljes hossza tehát 9,70 méter és 3,5 méter széles. Ebben a felszerelésben a topfény a vízvonal fölött 4,25 méter magasan világít. A hajótest sarkos, mély V építésű, elől ívelt vonalakkal, úgynevezett tulipánformával. Anyaga 4 mm-es acéllemez. Nagyjából a közepén van egy Perkins Sabre M92B 4,4 literes, 86 lovas, 4 hengeres elnyűhetetlen szívódízel. A négyszárnyú csavart egy bolygóművön át merev tengely forgatja. A tengely nem szabadon, hanem egy kis kielben fut, ehhez csatlakozik hátul egy hidraulikusan mozgatott műanyag kormánylap. Elöl egy 3 kW-os elektromos orrsugárkormány segíti a skippert. A motor alapjárata 750/min, ami meglehetősen gyorsan viszi a hajót, ha szűk helyen kell forgolódni állandóan figyelni kell. A konkrét hajónál, az Anitánál nem lehet 2.000/min fordulat fölé vinni a motort, nyilván óvatosak a bérbeadók. Szerintem már így is a kritikus sebesség közelében fut a hajó, nem is nagyon lenne értelme erőltetni a dolgot. A prospektus szerint 2.400-nál éri el a maximális sebességét, a 7.9 csomót (14,5 km/ó). Mi általában 1.100 és 1.400 között utaztunk vele, ilyenkor olyan csendes, hogy benn is alig hallani. Nem vibrál, nem zörög, nagyon kulturáltan fut.
A Pedronak csak külső kormányállása van, viszont rendelhető hozzá egy sátor, amivel a kormányállás teljesen zárt lesz. Mi csak dicsérhetjük, gyorsan nyitható elöl-hátul, teljesen szél és esőálló. Egyetlen hátránya, hogy miatta a hajó érzékeny az oldalszélre, nagyon viszi a farát, kicsit ellen kell kormányozni. A kormányállásból mindkét oldalon 30-30 centis hely van a kabin és a korlát között a közlekedésre, a korlát a test közepén mindkét oldalon nyitható. Hátul egy létra vezet a fürdőplatformra, helyesebben annak nagyon keskeny, inkább csak jelzés értékű utánzatára. Van még egy teleszkópos fürdőlétra is, Miri szerint nagyon ügyes szerkezet. A horgony nem elektromos, kézzel kellene működtetni, ha használnánk.
A kormányállásból egy széles, kényelmes lépcsőn lehet lejutni a szalonba. Itt egy félkör alakú, 4-6 személynek való ülőalkalmatosság és egy kis asztal a fő berendezés. A szemben levő falon polcos és fiókos szekrények vannak. A szalon alatt van a motortér, olyan jól szigetelt, hogy a dízel szagát még nyomokban sem lehet érezni. Elöl 3 lépcső visz le a konyha-étkezőbe. A konyhapult tágas, van elég hely a 3 égős gáztűzhely és a mosogató mellett. A hűtőszekrény csak 50 literes, nagyobb készletet nem lehet belerakni. Tágasak a konyhaszekrények, rengeteg fiók és polc áll a nagyérdemű rendelkezésére. A konyhapulttal szemben van a 4 személyes ebédlőasztal, amiből dupla pótágyat lehet csinálni. A konyha előtt, a hajóorrban van a két vendég-ágy a szokásos „V” formában beépítve. Ezt a hálóhelyet függöny választja el a konyhától.
Hátul szintén 3 lépcső visz le a vizesblokk és a hálószoba előteréhez. A blokkban pumpás WC, mosdó, zuhanyzó van, tényleg tágas, sokkal kényelmesebb, mint a lakóautóban. A vizesblokkal szemben egy nagy polcos szekrény van a törölközőknek és fehérneműnek. A kis előtérből nyílik a hálószoba. Keresztben egy 1,5×2,0 méteres ágy van, ezzel szemben egy polcos szekrény, egy kis fotel szerűség és egy akasztós szekrény fért még bele.
Az egész hajóban, mindenütt 2 méteres az állómagasság, nem kell hajolgatni sehol sem. A hajó kidolgozása első osztályú, a teak bútorok, a takarólécek, a tapéták, a kárpit, a szőnyegpadló mindenütt milliméter pontosan illeszkednek, még az én egyébként nagyon kényes és kritikus szemeim sem találtak semmi hibát, pedig nagyon keresgéltem. A hegesztett felületek makulátlanon, a fémsarkok, kerekítések kivitelezése hibátlan. Szépek a kárpitok, az ágybetétek nagyon kényelmesek. A hajónak ez az ötödik szezonja, de kisebb karcolásokon kívül a használat még nem nagyon koptatta meg.
A dízeltank 400 literes, ez – ha az ember nem hajszolja a motort – 180-200 órára elég, ez alatt (álló vízen) olyan 1.200-1.300 km-t lehet megtenni. Tankolni egyébként nagyon sok helyen lehet, de előtte ki kell kérni a bérbeadó engedélyét. Egy tele tankot azonban egy szabadság alatt majdnem lehetetlen üresre hajózni. Az ivóvíztank 300 literes, két embernek, anélkül, hogy spórolni kellene a vízzel, 5 napra elég. A melegvíz-bojler 60 literes 70-80 fokos vizet tárol. Vizet egyébként nagyon sok helyen tankolhat az ember, van, hogy ingyenes, van, hogy 100 liter 50 Centbe kerül. A szennyvíztartály 250 literes, de passzívan önürítő. Van persze elektromos pumpa is hozzá, ha valaki huzamosan kikötőben használná a hajót, persze oda kell állni a leadó helyre. Van egy Vebasto dízel fűtés is, csütörtökön, azon a hideg délutánon ki is próbáltuk, negyedóra múlva már érezhetően melegebb lett, újabb negyedóra múlva kellemes meleg volt. A hajónak egyenáramú 12 és váltóáramú 230 V-os hálózata van. A motor kb. 4 óra alatt tölti fel az a teljesen lemerült használati akkumulátort. Amíg az le nem merül, működik a konverter és minden 230 V-os konnektorban van áram, igaz maximum 400 W összteljesítményig. Számítógép-, telefon töltésre, a hűtőhöz, világításra, esetleg TV nézésre elég, mi egyetlen esetben sem használtuk ki a kapacitás felét sem. (Van egy „gépészeti” akkumulátor is, ami a motorhoz tartozik, az a használati körtől független, szóval a motor bármikor elindítható lesz.) Ez azt jelenti, hogy ha mindennap 3-4 órát hajózik az ember, gyakorlatilag egy esetben sem kell fizetős kikötőhelyet keresni, bármelyik védett helyen meg lehet állni éjszakára.
A hajó tehát egyszerűen szuper, tágas, kényelmes, szép, meg minden. Az egyetlen baja, hogy ebben a kivitelben és felszereltséggel 201.000€-t kérnek érte, szóval túl van a 60 millió jó magyar forinton. De ha valakinek futja rá, nem habozzon, vegye meg. Mi még habozunk. Minden esetre egy új hajó árából 130 hétig tudnánk egy Pedro Levatot bérelni és még a 80.000-es használt bárkából is futná egy egész évre. Ráadásul akkor nincs gond a biztosításra, tárolásra, szervizre és minden egyébre, ami persze további pénzbe kerül. Aztán nem kell az egyik vízről a másikra, mondjuk Fríziából a német-lengyel tórendszerre, vagy Angliába, Skóciába, vagy akár a melegebb tengerekre áthajózni, elég, ha ott bérelünk egyet. Ha évente olyan 6 hetet hajóznánk, akkor 10 évig futná a használt hajó ára is. Az én koromban meg már nem bölcs ennél hosszabb időre tervezni. Szóval sok szól a bérlet mellett.
Ha tehetné, holnap megvenné.
(Már a hajózás után, útban a Butjadingen félszigetre észrevettük a sztrádáról a Pedro telepét Zuidbroek szélén. Azonnal odahajtottunk és megnéztük a helyben kiállított hajókat. Meg is állapítottuk, hogy a nagyobb hajók sem nyújtanak több kényelmet, mint a 32-es Levanto, a hosszabb vízvonaluk miatt nagyobb a végsebességük, de egyébként nem tudnak többet. Persze, ha tartósan egy 4-6 tagú családot kell elhelyezni, akkor más a helyzet. A kereskedő ajánlott is két használt 32-es Levantot, igaz, teljes felszereléssel, de 140-150.000€-t kérnek értük.)
