Korzika motorral 2011. szeptember

Az előkészületekről

Miriamon az idén kitört valamiféle betegség, aminek a lényege, hogy állandóan és mindenhova csak motorral megy. Neki jutott természetesen eszébe még májusban, hogy az ősszel esedékes szabadságunkon menjünk Korzikára, vigyük el magunkkal a motorokat, mert a sziget arról ismert, hogy a rengeteg szerpentin miatt elsőrendű motoros terrain. És az milyen klassz lenne, meg csiszolhatná kicsit a kanyartechnikáját, meg milyen jól fogjuk magunkat érezni, satöbb. Hát az ilyen dolgoknak nem nagyon lehet ellentmondani, ezért mindjárt le is foglaltuk a kompot, Livornoból Bastiaba és vissza, aztán mással voltunk elfoglalva. Olyan 4 hete kezdtem el igazán foglalkozni a dologgal.

Először is készítettem a motoromra egy tartót, amire fel lehet szerelni a régi Garmin-féle navigációs dobozunkat. Az ugyanis teljesen vízálló (annak idején azért is esett rá a választás, mert ha mégis levittük volna a hajónkat az a Adriára, akkor ott segítségünkre lehetett volna, lehet ugyanis kapni hozzá tengeri programot is). Most is úgy történt, mint mindig: 3 variáció készült, míg valamennyire elégedett lettem a dologgal. Végül is megérte a fáradságot, jól működött, sokat segített a tájékozódásban.

A második probléma motorszállító utánfutó volt, mert sehol sem találtam a forgalmi engedélyét. Szóval bűnbánó pofával elmentem az illetékes irodába, ahol – láss csodát – egy fillér nélkül, 3 perc alatt kiállítottak egy újat. Ezzel aztán múlt héten pénteken elvittem a taligát a szervizbe, műszaki vizsgára, mert az is lejárt. Előtte természetesen egy délutánt szarakodtam a világítással, hogy minden rendben legyen. Na, délután, amikor el akartam hozni, közlik az urak, hogy nincs vizsga, mert nem stimmel az alvázszám. Szóval akkor hétfőn vissza az irodába, ahol ismét 3 perc alatt kijavították (kiderült, még az előző átjelentkezésnél, amikor Dietachba költöztünk lett elbaszva az ügy) és délutánra már meg is volt az utánfutó.

Közben felmértük, hogy a szokásos dolgokon kívül magunkkal kell vinnünk minden motoros cuccunkat, alig fogunk elférni tőlük, szóval kellene egy láda, amibe belepakolunk. Lehet kapni ilyeneket, a nagyságtól függően 400-800 €-ért, amit sokallottam, ráadásul olyat akartam, ami rámegy a meglevő brigatartóra. Nosza, vettem is egy műanyagdobozt fedéllel 26 €-ért, amiben amúgy a kerti bútorok ülésbetéteit szokás tartani, aztán azt szívós munkával ráapplikáltam a biciklitartóra. Négy 6-os csavar tartja, bármikor 10 perc alatt le és felszerelhető. Jó nagy, minden belefért, az egyetlen baj, hogy nem lehet rendesen bezárni, akárki, akármikor kipakolhatná. Minden esetre mi most bízunk embertársainkban, mi mást is tehetnénk. (Persze a profi Heckboxokat – ez a hivatalos nevük, ha valaki keresne egy ilyet – is ki lehet nyitni akár egy konzervnyitóval is.)

Aztán hétfőn este kicseréltem a kocsimat a lakóautóra, hogy kényelmesen belepakolhassunk. Kicsit feltöltöttük a hűtőt is. Közben elkészült a 6 motoros túra útvonala, kikerestük azt a két kempinget, amit bázisul használunk, utánaolvastam a sziget történetének és jelenének, meg persze a látnivalóknak. Csütörtökön délután még felraktuk a motorokat, felhúztuk az ágyneműt, beraktuk a cuccaink egy részét. És amíg holnap el nem indulunk, talán röviden meg kellene ismerkednünk az uticéllal.

A sziget egy kissé távlatos domborzati térképe, ahol jól látjátok a hegyeket.

Korzika a Földközi tenger negyedik legnagyobb szigete, a legnagyobb hossza 183, a legnagyobb szélessége pedig 83 km. Olyan, mint egy ökölbe szorított jobb kéz, kinyújtott hüvelykujjal. Területe 8.680 km², zegzugos partjai összesen vagy 1.000 km hosszúk. A sziget felületének 85%-át hegyek borítják, mindössze a keleti part vidéke lapos. Legmagasabb hegye a 2.706 méter magas Monte Cinto, de több, mint 50, 2.000 méteres hegycsúcsa van. Északról a Liguriai-tenger, keletről és délről a Tirrén-tenger, nyugatról pedig maga a Földközi tenger határolja. Korzika az Alpokkal egyidős, a sziget is az afrikai és az európai lemezek torlódására emelkedett ki a tengerből. Nyugati kétharmada gránit, a keleti harmad pedig palás kőzet.

A sziget nagy részét erdő borítja, a fák fele tűlevelű, ötöde tölgy, 15%-a cserfa, 5%-a paratölgy. A többi részen az úgynevezett macchia, egy örökzöld bokorkeverék (levendula, rekettye, citromfélék, mirtusz, cserjés hanga és eperfa) tenyészik. Tavasszal kivirágzik és jellegzetes illata áthatja az egész szigetet. Nyáron, a nagy melegben kiszárad és sztyeppeszerű kinézete lesz. Az utak mellett az eukaliptusz fák között egész évben virágzik a fehér és piros oleander.

A hegyek miatt az erdőgazdaságon kívül alig van mezőgazdasági kultúra. A parafatermelés ma már nem jelentős, a borászatban is átveszi a műanyag a vezető szerepet. A szigeti borok flaskáiban azonban csak természetes dugót találni. Amúgy a fák kérgét 15-20 évenként lehet lehántani. Fontos még a gesztenyetermelés is, a szigeten 40.000 hektáron tenyészik a gesztenye. Még a génuaiak forszírozták a gesztenyefák ültetését, amivel a rendszeresen kitörő éhínségeket akarták megakadályozni. A szigeten ma is a gesztenye a legfontosabb szénhidrátforrás. Más alapanyag híján ebből erjesztik a helyi sört, a Pietra-t is. A keleti parton található megművelhető földterületen ugyanis kizárólag szőlő- és gyümölcsültetvények(citrusfélék), esetleg olajfaligetek vannak, gabonaföldet egyet sem láttunk.

Korzika neve a föniciai corsai szóra vezethető vissza, ami annyit tesz, hogy erdővel borított. Görög neve kalliste (a szép) volt. Korzika címere egy göndör hajú szaracénfej, fehér kendővel a homlokán. A címer eredetét illetően vannak romantikus magyarázatok (elrabolt menyasszonnyal, az őt kiszabadító vőlegénnyel, párviadallal, levágott szaracén fejjel) is, de valószínűbb, hogy az Aragóniai ház négy szaracén fejet is ábrázoló címeréből származik. (Állítólag Paoli – lásd később – helyeztette át a kendőt a szaracén szeméről a homlokára és vetette ki a fülbevalóját is, mert azok a rabszolgaságra emlékeztettek.)

Korzika Franciaország része, területén két megye (Départment) osztozik: Haute-Corse, aminek Bastia a fővárosa és Corse-du-Sud, Ajaccio székhellyel. Ajacco egyben az egész sziget fővárosa is. A szigetet mintegy 300.000 ember lakja, csaknem a felük a nagyvárosokban, vagy azok vonzáskörzetében él. A lakosok száma erősen fluktuál, mert a munkaképes népesség jó része a kontinensen talál magának munkát és csak nyugdíjas korukban térnek vissza véglegesen. Korzikának a francia parlament bizonyos autonómiát szavazott meg, de a törvényt a francia alkotmánybíróság megsemmisítette, mert francia földön nem lehet az állampolgárok között semmilyen tekintetben, még lakhely, vagy származás alapján sem különbséget tenni.

Ez meg azért, hogy lássátok, merre jártunk.

Korzikán nincs számottevő ipar, nincs intenzív földművelés és a turizmusa sem kimondottan fejlett, hiányzik a másutt megszokott szállodaipar. A munkavállalók 80%-a a szolgáltatószektorban dolgozik. A legjelentősebb bevételi forrás a turizmus is csak 2,5 millió látogatót jelent egy évben, ami kb. 500 millió Eurós bevételt biztosít. Magas, 15% körüli a munkanélküliség is. Mindezek hátrányosak a helybeliek számára, a sziget lakossága szegény, a BIP az EU 27 átlagának csak 86%-a. Jó viszont a környezetnek, mert nincs, ami például szennyezhetné a környezetet és a tengert.

Korzika közlekedése a közúton folyik, csak két keskenyvágányú vasútvonala van: Bastia és Aajaccio, illetve Calvi között. A tömegközlekedés teljes hiánya miatt sok az autó, Korzikán 100 lakosra 70 autó jut, míg Németországban csak 56. Igaz, itt a szerényebb francia és japán modellek dominálnak, a három német prémium márka nagyon ritka.

A szigeten az első civilizált nép akikről biztos feljegyzéseink vannak, kisázsiai görögök voltak, akik a betörő perzsa eredetű hódítók elől menekültek többek között Korzikára is. Kr. e. 535-ben az alaliai tengeri csatában megütköztek az etruszkokkal és a velük szövetséges karthágóiakkal. Bár győztek, de annyi hajót vesztettek, hogy a kereskedelmük sorvadásnak indult, ezért elhagyták a szigetet és Kalabriába, valamint Marsallaba (a mai Marseillebe) költöztek. A korzikaiak azonban nem maradtak sokáig idegen iga nélkül, Kr. e. 259-ben megjelentek a rómaiak, akik az 5. századig uralkodtak. Közben a 3. században a szigetet is áttérítették a keresztény hitre.

A rómaiakat előbb a vandálok, majd a keleti gótok váltották, végül kétszáz évre a bizánci császár befolyása alá került. 725-ben a longobárdok kolonializálták a szigetet, de nem maradtak sokáig, mert a frank király, Kis Pippin kiűzte őket és Korzikát a pápának adományozta. Miután az ajándékozást fia, Nagy Károly is megerősítette, a VII. Gergely pápa a pisai püspököt bízta meg a dolgok irányításával.

A következő 200 év békésen telt, ámbár a pisai uralmat kétségbe vonó Genua már 1195-ben rátette a kezét Bonifaciora. Végül 1284-ben, a meloriai tengeri csatában Genua legyőzte Pisat és ezzel jogot formált Korzikára is. A pápának nem tetszett ez a megoldás, ezért átadta a hatalmat az aragóniai háznak, akik Szardíniával együtt, egy egységben uralkodtak a szigetek felett. Végül 1347-ben a génuaiaknak sikerült véglegesen uralmuk alá hajtani a Korzikát. 1453-ban Génua, mivel teljesen eladósodott, átadta a szigetet a génuai Szent György banknak. A bank uralma alatta a sziget virágzásnak indult, nyilván, mert nem politikusok, hanem szakemberek vezették. Ekkor épültek az úgynevezett génuai tornyok (torregianak) is, egymástól látótávolságra álló őrtornyok láncolata a parton, amik ellenséges támadás esetén riasztották a lakosságot.

1553-ban rövid ideig francia fennhatóság alá került a sziget, de II. Henrik csapatai már 1559-ben ismét elhagyták és megint a génuaiak kerültek hatalomra. A 18. századra azonban Génua napja leáldozott, a gazdag kereskedőváros – Amerika felfedezésével és a kereskedőutak áthelyeződésével – elvesztette bevételeit. Már csak ezért sem tudta hatalmát a szigeten megőrizni.

1729-ben éhínség pusztított, ami végül felkelésbe torkollott. Mivel Génua maga nem győzhetett, segítséget kért az Északitáliában közben megjelent új hatalomtól, a habsburgoktól. A habsburgok a harcok feladása ellenében jelentős engedményeket adtak a korzikaiaknak. Alig hagyták el azonban a szigetet, a génuaiak ott folytatták, ahol abbahagyták.

1735-ben népszavazás döntött Korzika önállóságáról. Ezt Génua nem ismerte el, a harcok kiújultak. 1736-ban partra szállt a német Theodor von Neuhoff és fegyvereket, lőszert, élelmiszert és pénzt hozott magával, amivel a korzikaiakat támogatta. Ellenszolgáltatásul Neuhoffot királlyá koronázták, ő lett a sziget történetének egyetlen koronás fője. Amikor azonban a pénze elfogyott, és a megígért utánpótlás csak nem akart megérkezni, menekülnie kellett.

1755-ben a korzikaiak Pasquale Paolit a nemzet tábornokává választották, aki mindenek előtt konstruáltatott egy demokratikus alkotmányt (később ez lett az egyik alapja az amerikai alkotmánynak is) bevezette az iskola- és hadkötelezettséget, egyetemet alapított. (Paoli titkára volt egyébként Bonaparte apja, Charles Napóleon.) Most a franciák siettek a génuaiak segítségére, 1756-ban közös erővel legyőzték a korzikai hadsereget, Paolinak menekülnie kellett. Élete tovább 50 évét száműzetésben töltötte. A sziget azonban megtetszhetett a franciáknak, mert egy olyan ajánlatot tettek, amit Génua egyszerűen nem tudott visszautasítani: 1768-ban 2 millió líráért megvették Korzikát tokkal-vonóval, ami azóta francia territórium. Egy évvel később, 1769. augusztus 15-én Ajaccioban megszületett Bonaparte Napóleon, aki így nem olasz, hanem már francia alattvaló lett.

1794 és 96 között, a kontinentális Franciaországban kirobbant forradalom okozta bizonytalanságot kihasználva az angol flotta közreműködésével a sziget angol fennhatóság alá került és Sir Gilbert Elliot személyében angol alkirály irányította. Az angolok – francia nyomásra – két év múlva azonban puskalövés nélkül elhagyták Korzikát.

1811-ben Napóleon egyesítette a szigetet és szülővárosát, Ajacciót tette meg fővárossá. A Napóleon utáni Bécsi Kongresszus is elismerte Franciaország jogát Korzikára. Hogy mi minden történt a következő száz évben nem tudni, de a Grand Nation számon tartotta a szigeten élő polgárait is, az első világháborúban 14.000 korzikai halt meg a frontokon haza védelmében.

1942-ben olasz, majd az olaszok kiugrása után 1943-ban német csapatok foglalták el Korzikát. Ide vonult vissza az Afrika-hadtest maradványa, állítólag valahol Cap Corse partjai előtt fekszenek valahol a tengerben Rommel kincsei. 1944-ben a szigetet elfoglalták az amerikai csapatok és első ténykedésként DDT-vel kiirtották a szúnyogokat és megszabadították a szigetet a maláriától.

1969-ben, Napóleon 200. születésnapján megalapították a Korzikai Nemzeti Parkot. 1982-ben megalakult a regionális parlament.

Korzikán a helyi politikában ma is jelen van a nacionalista mozgalom, akik Korzika önállóságáért küzdenek. 1998-ban azonban a nyílt utcán lelőtték Claude Erignacot, a francia prefektust. Ez aztán hatalmas felháborodást váltott ki és a nacionalisták elveszették pozíciójuk felét. A közvélemény-kutatások szerint egyébként a korzikaiak 80%-a ellenzi a szakítást Franciaországgal. Az szakadár 20% módszerei békések, nem lövöldöznek, vagy robbantgatnak. Szemmel láthatóan az a kedvenc szórakozásuk, hogy a kétnyelvű közlekedési táblán lefestik a francia feliratot. Számomra nem volt nagy büntetés, én egyiket sem értettem.

Na, ennyi röviden szigetről, most lássuk a kalandjainkat. Illetve előtte még pár szót a motorokról, mert sokszor szóba kerülnek majd. Miri motorja egy Honda CBR 600F Sport. Igazi könnyű sportgép, üresen 170 kiló, kiváló futóművel, hatásos fékekkel, jól forgatható motorral, 112 LE-vel. 5.000 fordulat fölött meg húz, mint egy bika. Kicsi a tengelytávja, az első villa meredek, ezért nagyon kanyarszerető. Az enyém meg egy Magna 750 VFR, szintén a Hondától. Egy egy többé-kevésbé ritkaság, mert elsősorban az amerikai piacra készült és olyan, mint egy chopper, de nem az. Először is mert egy négyhengeres V-motor hajtja, szerény 92 LE-vel. A tengelytáv nem olyan nagy, mint egy choppernél és az első villa is meredekebb, mint azokon, de azért ezt nem kanyarodásra találták ki. A fékek sem támogatják a sportos vezetést, hátul például dob van és az első tárcsa is szimpla. További hátrány a kis tank, olyan 11 llter megy bele, ami a stílustól és forgalomtól függően 180-220 km-re elég. Ja, és nehéz egy kicsit, 230 kiló üresen. Persze kényelmesen elüldögélhet rajta a korpulensebb utazó is és egyenesben nagyon jól tartja az utat. Meg persze nagyon szépen néz ki a csupa krómjával, meg a piros lakkozással.

 

Szeptember 16., péntek

Ma reggel gyorsan bebicikliztem a munkahelyemre és rögtön ízelítőt kaptam az őszből: nyolc fok volt és akkora köd, hogy kb. 50 méter volt csak a látótávolság. A kórházban a szokásos, de csak 12-ig maradtam, aztán haza, hogy még berakjak egy-két dolgot, meg feltöltsem a víztartályt, megetessem a halakat, átnézzem a házat, stb.

Onnantól kezdve meg csak vártam, hogy az asszony hazaérjen Bécsből. Délután tartott még egy előadást az osztrák kongresszuson és fél 5-kor elindult hazafelé. Mondjuk nem volt egy szemvillanás, de este fél hétre hazaért. Még ittunk egy erős kávét, aztán 7-kor nekivágtunk. Salzburg felől, a Tauernautobahnon értük el Villachot. Addigra legyűrtünk 350 km-t és éjjel fél 12 lett, szóval lementünk az autópályáról és kerestünk egy nyugodt helyet, hogy megaludjunk. Egy kertészet parkolóját néztük ki és mit sem sejtve lefeküdtünk és álomba merültünk. A hely nem is lett volna rossz, ha az út másik oldalán nem lett volna egy 2 pályás vasútvonal, ahol aztán egész éjjel dübörögtek a vonatok.

 

Szeptember 17., szombat.

Az Österreichische Bundesbahnennek köszönhetően meglehetősen nyugtalan éjszaka után arra ébredtünk 7-kor, hogy megjött a kertész és harsány dudálással kért meg bennünket a parkoló elhagyására. Éjjel lehűlt a levegő és meglehetősen hideg volt. Gyorsan összekaptuk magunkat és elindultunk újra, de az első autópálya-pihenőben, a Dreiländereckben megálltunk, vettünk egy kávét, meg a biztonság kedvéért meg is tankoltunk. Aztán a kocsiban ettünk egy-két vajaskiflit az idei baracklekvárral és fél kilenckor aztán tényleg nekivágtunk. Udine – Velence – Bologna következett, közben kiderült, hogy itt még nyár van. Előbb levettük a pulóverünket, aztán a hosszúnadrágunkat, végül én már egy gatyában vezettem, olyan meleg volt. Pedig teljes erővel ment a klíma, magyarul mindkét oldalon leengedtük az ablakokat. 12-kor keltünk át a Po hídján, 13:30-kor léptünk Toszkánába és délután háromkor láttuk meg a Pisai Dóm kupoláját és a ferde campanillet. Onnan Livorno már csak egy ugrás volt, a város határában még megtankoltunk és utána elindultunk a kikötőbe. A városban, az első villanyrendőrnél aztán Miriam jelentette, hogy nincs első-második sebesség. Előbb azt hittem, hogy ez csak valami női dolog, de tényleg nem volt és csak hosszú-hosszú próbálkozás után és csak erőszakkal lehetett a sebességet betenni. Végre sikerült elindulni, mialatt mögöttünk az a sok türelmetlen latin geci állandóan dudált. Na szóval pompás hangulatban értük el a kikötői parkolóhelyet, ahol már nem volt hátramenet sem, úgy kellett kézzel betolni a szerkezetet (majd’ megszakadtam).

Már pihenőben, de egyelőre sebességváltó nélkül Livorno kikötőjében, a parkolóhelyen. Mögöttünk meg a kikötőt őrző erődítmény a hobbykikötővel.

Ott rögtön kiderült, hogy speciel szombaton van egy délutáni komp is a szigetre, szóval elmentünk a „Corsica Ferries” irodájába és egy óra sorban állás után megkérdezhettük, nincs-e véletlenül hely mára. De véletlenül volt, csak az volt a bibi, hogy rá kellett volna fizetni 131 €-t (a viteldíj 60%-át), szóval a lengyel vasutas útmutatását követve elbúcsúztunk. Itt alszunk majd és a reggeli komppal megyünk majd, mint eredetileg is terveztük. Mostanra már megittam 2 sört és ettem is rendesen, ezért bizakodóan nézek a jövőbe, bár egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ezzel a váltóval még egyszer az életben hazajutunk. Úgy döntöttünk, megyünk tovább, mintha misem történt volna. Most mindenesetre beerőszakoltam az egyest, azzal feljutunk a kompra, meg le is megyünk, aztán majd meglátjuk.

A parkolóhelyen elég meleg volt, a lakóautó is átmelegedett, ezért kiültünk a kocsi elé, mint az öregek a ház előtti padra és bámészkodtunk. Közben meg megittunk egy-két sört (Miri inkább whiskyt), beszélgettünk, amíg este nem lett. Most az ágyban fekszem és írom a naplót.

 

Szeptember 18., vasárnap

Hát nem volt éppen a legjobb éjszakánk. Úgy 9 óra felé szépen alábbhagyott a forgalom, a parkoló elcsendesedett, mi meg szépen elaludtunk. Mondjuk a sebváltó miatt amúgy sem lett volna nyugodt álmom, de úgy éjfél felé aztán kiderült, hogy pont ez a parkolóhely a helybeli fiatalság egyik kedvenc találkahelye. Hogy miért, én ugyan meg nem mondom, nincs itt semmi, még csak egy kocsma sem. Ennek ellenére egymás után jöttek mopedeken, meg kocsikon, aztán ahogy ilyenkor szokás a fiúk hangoskodtak, ordítoztak, füttyögettek, a lányok meg vihorásztak. Ez el is tartott mondjuk 3-ig, csak akkor lett nyugalom és tudtunk újra elaludni.

Miri kelt elsőnek 6-kor, csinált egy kávépótló kávét, aztán elsétáltunk a főkapuhoz, ahol egy nyíl és egy felirat »BASTIA« mutatta az irányt, megkérdezni, hogy mikortól lehet behajtani. Hát már lehet, hangzott a válasz, de nem innen, hanem egy másik kaputól. Mindegy, volt még bőven időnk, szépen beültünk a kocsiba, motor indít, kuplung fel és onnan minden ment, mint szokásos. Lehűlt a váltó, minden működött. (Most biztos nem állok neki semminek – legfeljebb az olajszintet ellenőrzöm majd, otthon majd azért megpróbálom tisztázni a túlmelegedés és a váltó szorulásának az okát.) Hát hamarosan ellenőrizték a jegyeinket, aztán már be is hajthattunk a hajó gyomrába. Bezártuk a kocsit és felmentünk a fedélzetre. Bár az ég borongós, felhős volt, a hajó fedélzetén már korán reggel 22 fok volt. Elővettünk két nyugágyat és kifeküdtünk a fedélzetre. 8-kor megelevenedett a kikötő, egymás után 4 komphajó vágott neki a távnak, kettő Korzikára, egy Szardíniára a negyedik meg Nápolyba.

A mi hajónk, a Corsica Marina Seconda eredetileg a német Rickmers Reedereinek épült és először 1974-ben regisztrálták. Az olaszok 1998-ban vették meg és állították szolgálatba a Földközi tengeren. 120 méter hosszú, 20 méter széles, 8 fedélzete van. Merülése 5,9 méter, két UTM dízel hajtja 18 csomós utazósebességgel. 1.200 utasnak és 480 autónak van rajta hely. A mi hajónk is ügyesen kiseggelt a móló mellől a központi medencébe, aztán onnan irány Bastia. Egy óra múlva lementünk az étterembe, ittunk egy kávét meg ettünk egy kis reggelipótlót. Utána ismét a fedélzet következett. Ez a komp az alvó utasok hajója volt, amerre csak nézett az ember, mindenhol utasok feküdtek, ki rendesen előkészülve hálózsákban, ki meg csak úgy a padlószőnyegen. A kora reggeli komphoz vagy egész éjjel utaztak az emberek, vagy pedig valahol nem éppen alvással múlatták az időt. Mi is visszafeküdtünk a nyugágyainkba és elszundítottunk egy kicsit. Alig volt szél, a tenger nyugodt volt. 12-kor megszólalt a hangszóró, hogy mindjárt megérkezünk, úgyhogy felpattantunk és a korlát mellől figyeltük Bastia városát, amint beúszott a képbe. A kapitány naponta megteszi ezt az utat, mégis felszállt a hajóra egy révkalauz: kijött elénk a motorosával és csak úgy menetben, átugrott a kompra. Később láttuk, amint kockás ingjében a kapitány mellett állt, amikor az bevitte a hajót (tolatva) a kikötőbe. A szabály szerint ilyenkor az övé minden felelősség, de nyilván már jól ismerhetik egymást, a captain meg ő, szóval megbízik benne.

Egy ismerős vendég a fedélzeten. A lengőhídon meg a captain és a pilota, miközben beparkolunk Bastiában.

Alig, hogy elértük a mólót, máris lerohantunk a rakodótérbe, beugrottunk a kocsiba és 12:27-kor már Korzika földjére hajtottunk. Innen még 130 km választott el bennünket a mai uticélunktól, a Pinarellu városka melletti California kempingig, ami a sziget déli harmadában van. Ez lesz ugyanis a támaszpontunk a következő három motoros kirándulásra, amikor megpróbáljuk bejárni Korzika déli részét, sőt a tervek szerint egy napra átrándulunk Szardíniára is. A kikötőváros maga és még inkább a külváros kissé elhanyagoltnak tűnt, de amint átléptünk a déli megyébe, szemlátomást gondozottabb volt a környezet, mint északon. 3-kor értük el a kempinget. Már otthon kinéztük, mert olyat akartunk, amelyiknek saját homokos tengerpartja van. Hely volt bőven, már utószezon van.

Azonnal találtunk is egy megfelelő, árnyékos helyet, levettük a motorokat az utánfutóról, befaroltunk a lakóautóval, áram, szőnyeg, kerti bútorok, stb. 4-kor aztán fürdőgatyára váltottunk és irány a tengerpart. Ez itt egy olyan 6 kilométer széles sziklás öböl, a déli részen egy 2 km-es homokos parttal. Na, ennek a közepén van a kemping. A levegő 27, a tenger 23 fokos volt, Nosza belementünk, uszikáltunk, aztán kicsit heverésztünk még a homokban. Én mindjárt el is szunnyadtam. Mikor felébredtem, gyors zuhanyozás és végül vacsora következett. Ma hideget ettünk a még magunkkal hozott elemózsiából, de már olasz sört ittunk hozzá, mit tegnap vettünk a kikötőben.

Szép árnyas helyen a Californiában. Ez meg a “Kék lagúna” strandja.

Még éppen az asztalnál ejtőztünk, amikor távoli dörgés hallatszott. Én repülőkre saccoltam, de hamarosan kiderült, hogy jön a zápor. Így hát behúzódtunk és megterveztük a holnapi túra útvonalát. Szépen beadtuk a Garmin dobozába az egész útvonalat, abban a reményben, hogy holnap klappolni fog és nem kell minden kereszteződésben a térképet böngészni. (Az egyes kirándulásoknál részletesen megadom az útvonalat, hátha valaki még használni tudja.)

 

Szeptember 19., hétfő

Motoros kirándulás: Pinarellu – D468, D668, N198 – Porto Vecchio – D859 – Figari, N198 – Sarténe – N196 – Propriano – N196 Petreto-Bicchisano -D420 – Aulléne – D420 – Zonza- D368 – Porto Vecchio – N198, D668, D468 Pinarellu, összesen 230 km.

Hát az este nem csak egy futó zápor volt, hanem egy hidegfront eleje. Éjjel még többször esett és nagyon erős szél fújt, aminek pont olyan hangja volt a fák között, mint amikor a vonat bekanyarodik Almádinál az öbölbe, egészen Fűzfőn éreztük magunkat.

Reggelre kiderült, a szél maradt és kicsit lehűlt a levegő. 8-kor keltünk és a kávé után elbattyogtunk a kemping boltjába. Vettünk két baguettet meg egy narancslét és szépen megreggeliztünk, aztán még egy kicsit tettünk vettünk, végül felpattantunk a motorokra és elindultunk a mai túrára, először Porto Vecchio felé. Sajnos a navigációs doboz állandóan hamis utasításokat adott, míg ki nem kapcsoltam. Később kiderült, hogy mivel ez egy körutazás lett volna ahova egyenként beadtuk a közbeeső célokat, egyszerűen lerövidítette dolgot és vissza akart vinni a kempingbe. Érthető, az volt a legrövidebb út a célig. Ráadásul egy utat éppen lezártak, ezért csak az orrunk után navigálva értük el a főutat a

Szóval a táblákat követve viharos szélben értük el a közeli kisvárost és mivel a neve szerint is egy kikötő, azonnal a kikötőbe mentünk. Már amúgy is pisilnünk kellett a reggeli kávé-narancslé után. Ez egy igazi jachtkikötő, többnyire nagy, de leginkább nagyon nagy hajókkal. Közöttük szégyenkezett egy borzasztó kinézetű, latinvitorlás (!) hajó, viszont mellette szól, hogy egészen Plymuth kikötőjéből jöttek idáig, szóval rohanás nélkül is oda lehet érni mindenhova.

(Apropó közlekedési táblák. A korzikaiak szenvedélyes vadászok, de nem nagyon lehet vad az erdőkben, ezért szívesen lövöldöznek a közlekedési táblákra. Azt még csak megérteném, hogy megcélozzák a „vadveszély” tábla szarvasát, de minden más tábla is célpontja lehet a többnyire sörétes lövöldözésnek. Sőt, a táblák egy része benn a falvakban és városokban is csupa lyuk.)

A telefonfülke előtt, már esőruhában és még mosolyogva.

Már a kikötőben éreztünk egy-két esőcseppet, de az ég felhőtlen volt, nem izgultunk. Elindultunk Figari felé és amikor a várost elértük hirtelen egy záporba kerültünk. Bemenekültünk egy telefonfülkébe és ott vártuk ki a zuhé végét. Ugyan hamar elállt, mégis úgy döntöttünk, hogy nedves útra való tekintettel felvesszük az esőruhánkat. Így beöltözve mentünk tovább, de hamarosan kisütött a nap és izzadni kezdtünk az overallban, ezért levetkőztünk. Olyan 10 kilométer után elértük végre a nyugati partot. Itt kicsit más volt az idő, mint a keleti parti kempingben. Orkánszerű északnyugati szél volt, időnként annyira nyomott bennünket, hogy zavarta a kanyarodást is. Az ég teljesen befelhősödött, ráadásul időnként eleredt az eső is, szóval megint beöltöztünk a kotonruhánkba és aznap már le sem vetettük többé. Itt a főút a partot követi, kanyargós, sok rövid emelkedővel. Szép lett volna a kilátás is a viharos tengerre, de állandóan a motorra kellett koncentrálni. Azért egy-két helyen megálltunk körülnézni és csináltunk egy-két képet is. Esőben értük el Sarténe városát, ami az útikönyvek szerint a legkorzikaibb város. Mivel bővebben nem fejtik ki, hogy mit kell ezen érteni, mi magunk nem nagyon jöttünk rá a dolog nyitjára. Pont olyan volt, mint a többi, faragott gránitból épült szürke házak a sziklákon, szűk, zegzugos utcák, egy templom néhány kocsma, aztán semmit. Maga a város a nagypénteki processzióról híres, ilyenkor egy magát nagyon bűnösnek érző fiatalember (hogy bűne köztörvényes, vagy inkább szexuális jellegű-e, nem lehetett megtudni) a vállán cipel egy kurva nagy keresztet és maga után húz egy, a bokájához láncolt vasgolyót. A közönség ezt értelemszerűen nagyon szereti, több ezren jönnek ilyenkor a városba. Még, hogy akkoriban a zsidók milyenek voltak. Ha nem lenne tilos, ma is biztosan megfeszítenék. Most azonban, szeptember lévén minden csendes volt.

További 10 km után értük el Propriano kikötőjét. Olyan szél volt, hogy a hajók valósággal ugráltak, a kötelek körül meg úgy süvített a szél, hogy még a parton állva is félni kezdtünk. Nem is maradtunk sokáig, csak megettük a szendvicseinket és nekiindultunk a hosszúnevű Petreto-Bicchisano felé, ahol a tervek szerint tankolnom kellett volna. Mivel azonban már a város elején volt az útelágazás, azonnal lekanyarodtunk a hegyek felé, mert az utunk második fele már a hágókon át vezetett vissza a keleti partra. Az első 6 km egy aszfaltozott ösvény volt, aztán az út kiszélesedett és a burkolata sem hagyott kívánnivalót maga után. Hanem a vonalvezetése. Nem volt hosszabb egyenes, mint 50 méter, sokszor olyan szűk kanyarokkal, hogy a Magnával alig fértem bele. Ráadásul az erős szél leverte a fákról a tűleveleket, amik a nedves aszfalton eléggé csúszós egyveleget képeztek. Szerencsére erre nem volt erős eső, ezért nem voltak vízátfolyások és nem került homok-sóder az útra. Ezzel együtt is eleget csúszkált az első(!) kerekem. Miri motorja jobban viselte a dolgot (meg talán jobban is motorozik, mint én). És ha ez még nem lett volna elég, megjelentek a tehenek és a disznók. Errefelé a teheneket simán kihajtják az útra. Mivel mindkét oldalon meredek lejtők vannak, nem tudnak elkóborolni, csak az út mellett, a szűk padkán legelésznek, de csoda, hogy éhen nem halnak, mert nem nagyon van mit rágni. Csak valami bokrok, meg mindenféle gaz. Maguk a tehenek is talán feleakkorák, mint a dús alpesi legelőkön (Miri meg is állapította, hogy a teheneknél sem mindegy, hogy hova születnek) és a tehénszar sem lapos, mint otthon, hanem kis kupacok, mint a lócitrom. Ez azért fontos, mert ha ilyet lát a motoros, akkor nem lovasokra, hanem kóbor tehenekre kell számítania. Egy helyen kis nézeteltérésem támadt egy bikával, már úgy látszott, hogy fel fog lökni, de szerencsére meggondolta a dolgot.

A disznók meg szabadon kószálnak az erdőben és persze azok is rendre kijönnek az útra, mert a turisták meg szokták etetni őket. Ezek a sertések is sötétek, mint a mangalicák, de zsírjuk nem lehet egy csepp sem, mert nem nagyon találnak táplálékot maguknak. Nem is nőnek meg nagyra, olyan süldő nagyságúak a felnőtt állatok is, a bordájuk meg rendesen kiáll. Viszont a hús, már ami kevés van, 100%-ig bio. Ennek ellenére szerencsésen átkeltünk a Szent Eustacchius hegyén. A hágó után elég holdbéli lett a táj, egy-két évvel ezelőtt erdőtűz pusztított, minden fenyő elégett, most kezdett el az aljnövényzet egy kicsit magához térni.

Szóval esett az eső, fújt a szél, én meg kezdtem izgulni a benzin miatt. Nagyon takarékosan vezettem, de előbb-utóbb így is el fog fogyni. Na nem baj, a következő városban majd tankolok. Persze állandóan az járt a fejemben, hogy épeszű ember fel nem jön ide tankautóval, szóval nem lesz itt benzin. Így értük el Aullénet. Hát jól gondoltam, nem is volt, a benzinkút oszlopai kibelezve álltak, szóval tovább. Újabb hegyi szakasz, ezúttal a Serra di Scopaméne csúcsai között, Zonza városáig. Benzinkutat ott sem találtunk, ezért már a rosszullét kerülgetett. Végül is nagy baj nem lesz, ha fekve maradok, Miri elmotorozik az első benzinkútig, akárhol legyen is, vesz egy kis kanna benzint, aztán kiment. Zonza után szerencsére lefelé vitt az út a tengerig, szóval gyújtást le és csak gurultam a következő 25 km-en keresztül. Végül az utolsó csepp benzinnel, már persze régen a takarékra kapcsolva értem el a főutat és a kereszteződésben a benzinkutat. Tankolás, aztán egyenesen haza.

A 230 km-hez több, 6 órát motoroztunk, a hegyekben kettesben, hármasban húzattuk, és a csúszkálás miatt még a 30-as átlagot is alig értük el. Ennek ellenére minden jól ment, szóval elfáradtunk ugyan, de végül is megtettük az eltervezett távot.

 

Szeptember 20., kedd

Motoros kirándulás: Pinarellu – D468, D668, N198, D559, D759 – D’Ospedale – D368 – Zonza – D420 – Aulléne – D420 – Petreto-Bicchisano – N196 – Ajaccio – N196 – StaMaria-Siche – D83 – Zicavo – D69 – Aulléne – D420 – Zonza – D268 – Solenzara – N198 – SteLucie – D168 – Pinarellu összesen 310 km.

Átvonult a hidegfront felettünk, reggelre elállt a szél, kisütött a nap és egycsapásra minden barátságos lett. Megvettem az kötelező baguetteket, megreggeliztünk és 10 óra felé elindultunk, mert nagy út állt előttünk, előbb a hegyeken át vissza akartunk menni a nyugati partra, majd onnan ismét a hegyeken át vissza a kempingbe. Ravaszul most mindig csak egy résztávot adtunk be a Garminba, így ragyogóan működött, szépen mondta a bal fülembe előre, mikor, merre kell menni.

Előbb mentünk pár kilométert a főúton, aztán levágtunk egy csücsköt L’Ospendale felé és onnan már a tegnapi hegyi utakon bóklásztunk, csak most éppen visszafelé. A napsütésnek sok pozitív hatása volt, nem csak a hangulatunk javult meg egycsapásra, hanem felszáradtak az erdei utak is és az arra járó kocsik keltette légörvények lesodorták a tűleveleket. Végre rendesen lehetett a kanyarokban dönteni a motorokat.

A szép idő többeket is kicsalt az útra, hirtelen rengeteg lett a motoros és a kerékpáros. Az utóbbiakat csodáltuk, mert 20-30 km-t tettek meg a szerpentineken felfelé és közben a tengerszintről feljöttek 600-800 méter magasra. Többnyire kisebb nagyobb csoportokban mentek és fenn, a hágó tetején már várta őket a kísérő kocsi, vagy busz, ugyanis semmi értelme nem lett volna a hegyről lefelé is bringán megtenni az utat, aztán meg nem is veszélytelen egy ilyen rohanás. A tengerparti szerpentin tetején megálltunk, lefényképeztük a délelőtti napban tündöklő tengert. A tiszta időben odalátszott a kb. 40 km-re levő Szardínia is. Még éppen megfigyelhettük, ahogy a tengeröbölben felszállt két vízirepülő és aztán behatoltunk a hegyek közé.

A szerpentin feletti kilátóteraszon és ahogy onnan Porto Vecchio öblét látni

Most gyorsabban haladtunk és hamarosan elértük Zonza városát. A központban megálltunk, vettünk egy kis szőlőt és egy üveg ásványvizet. Még elvitatkoztam egy német buszsofőrrel, aki behajtott a 20 méter széles főtérre és megpróbált a kétoldalt parkoló kocsit között megfordulni úgy, hogy a középen levő oszlopot se döntse ki. Persze reménytelenül beszorult a nyugdíjasaival és akkor idegességében elkezdett dudálni, hogy húzzunk a francba, mert őneki sürgős. Hát onnantól sajnos olyan gyorsan nem ment, mert gondosan el kellett rakni a szőlőt, aztán a másik kofferbe a vizet, akkor kinyitni a motor kormányzárját, betenni a navigáció füldugóját, felvenni a bukósisakot, megigazítani a füldugót, újraindítani a Garmint és csak aztán lehetett elindulni. Közben a faszi dudált, meg üvöltött, én meg visszaüvöltöttem, hogy minek vezet buszt az olyan köcsög, aki még megfordulni sem tud vele, szóval jól elszórakoztunk, de végül csak elindultunk.

Flottul haladva értük el a nyugati parton a főutat. Közben megelőzött bennünket egy svájci trió és tanultunk valami újat, az előzők a jobb lábuk felemelésével üdvözlik az előzötteket. Ugyan eleinte úgy tűnt, hogy a gatyájukba szorult tökeiket akarják helyreigazítani, de aztán kiderült, hogy ez csak egy kedves gesztus, semmi más.

Ha leégnek a fenyők, ilyen kopaszok a hegyek, mint itt, a Szent Eustacchius hágóján. Rövid pihenő Zicavoban.

Petreto-Bicchisanonál most jobbra fordulva 25 km után értük el Ajaccio városát. Itt ugyan mindenféle múzeumok állítanak emléket a város nagy szülöttének, Bonaparte Napóleonnak, de mi most nem történelmi kiránduláson voltunk, ezért egyszerűen csak a kikötőbe hajtottunk kicsit pihenni, meg enni valamit. Ajacco a repülőtér felé eső külváros magas házaival már egy nagyváros benyomását kelti és a széles öböl körüli hegykoszorúra felkúszó házak és utcák meg nagyon jól néztek ki a déli napsütésben. Rövid séta után bementünk egy olcsóbbnak kinéző helyre, Miri szegény már nagyon kívánta a pizzát, de az nem volt, hanem bruschettat ettünk, egy extra nagy kenyérszeletet, rajta ugyanazokkal a kellékekkel, mint ami a pizzán van. Hát nem volt az igazi, de meg lehetett enni. Ezért, meg az ásványvízért 35€-t fizettünk, aztán felkászálódtunk hazafelé. A város szélén gyorsan megtankoltunk és aztán Szent Máriánál (így hívják a falut) visszakanyarodtunk a hegyekbe. Az út eleje Zicavoig eseménytelenül telt, de az onnan a hágóhoz vivő út tetején egy tábla fogadott bennünket: útépítés, 8,5 km. Hát nem volt mit tenni, a kerülőút plusz 60 km, nekivágtunk. A derék munkások éppen az utat szélesítették. Előbb egy hatalmas réselővel levágtak a hegyoldal szikláiból vagy két métert, aztán a köveket elhordták, a visszamaradt szikla-alapra homokszerűen finom sódert terítettek, hogy az egyenetlenségeket eltüntessék, a homokot lehengerelték és már jöhetett is az aszfalt. Az 1.120 méter magasan fekvő hágó tetejéig már megvolt a hengerelés is, itt az út már széles volt és többnyire kemény homokon kellett menni, legfeljebb csak az okozott gondot, hogy ki kellett kerülni a gépeket. Félelmetesen nagy baggerokkal meg kanalas rakodókkal dolgoztak. Eszembe is jutott, ha ezt mind közmunkásokkal csinálnák, eltartana egy darabig, amíg a nyírségi brazilok a 10 kilós ráverő kalapácsokkal letördelnék a gránitot. Meg aztán mivel hengerelnének?

A hágótól lefelé azonban még a munka elején tartottak. Éppen csak levágták a sziklákat, a kisebb kövek még ott is voltak, ezért az út eléggé leszűkült, ráadásul a homokot meg csak durván leszórták. Amúgy is egyenetlen volt, de a tegnapi eső mély vályúkat vágott bele. Óvatoskodtunk rendesen, mert jobbra meg a szakadék volt, korlát persze semmi. Éppen két ilyen vályú közötti kiemelkedésen egyensúlyoztam, amikor a hátsó kerék belecsúszott a mélyedésbe és már röpültem is. Szerencsére csak olyan 15 km-es sebességgel csorogtam, nem lett semmi bajom, de a motoron lett egy-két lágyrészsérülés: a szélvédő és a jobb oldali koffer lenyúzódtak és a jobb alsó kipufogó benyomódott. Az előző kettőt ki lehet polírozni, de az utóbbi mindig is emlékeztetni fog Korzikára. Miri segítségével felállítottuk a gépet aztán mentünk tovább. Onnan szerencsére már csak 1 km volt az aszfaltig. Az Aulléne – Zonza szakasz már ismerős volt, harmadszor jártunk rajta, de onnan most egy új utat választottunk. Ez a korzikai hegyek egyik leglátványosabb részén, a Bavellan vezet keresztül, a hágónál az Aiguilles-jel (a tűkkel), hegyes sziklacsúcsokkal, amik úgy néznek ki, mint a Rosengarten (rózsakert) sziklái a Dolomitokban. Az 1.200 méter magas hágó körül vendéglőkből, büfékből valóságos kis falu épült. A hágótól egy rövid, de nagyon meredek szerpentin vezet aztán ismét le a tengerhez. Van, aki ezen is felbiciklizik, láttunk is két lányt, akik éppen a csúcs előtt voltak. Én már csak a gondolatától is kapkodtam a levegő után.

A Bavella tűi a délutáni fényben.

Solenzaranál ismét elértük a tengerparti főutat aztán hazarobogtunk és este fél 8-kor behajtottunk a kemping kapuján. Összesen 9 órát ültünk a nyeregben és megtettünk 310 km-t. Annyira elfáradtunk, hogy alig tudtunk járni. Alig ettünk valamit, leginkább csak ittunk, aztán már dőltünk is az ágyba.

 

Szeptember 21. szerda

Ma az eredetei terv szerint is strandnapot tartanánk, nem megyünk sehova, hanem csak lustálkodni fogunk. A reggeli után összeszedelőzködtünk és kimentünk a strandra. Itt még igazi nyár van, kellemesen sütött a nap, a tenger még mindig 23 fokos volt, szóval fürödtünk, napoztunk, fürödtünk és közben fel-feljöttünk a lakóautóhoz inni valamit. Délután 5-kor költöztünk fel véglegesen. Miri estére kagylótésztát főzött paradicsomszósszal, szépen megvacsoráztunk, elszopogattunk egy üveg Irsai Olivért, amit a szekrényben találtunk, kitöltöttünk egy kis whiskyt aztán mindenféle fontos dolgokról beszélgettünk 9-ig, az ágyba bújásig.

Végre egyszer a strandon is. A lagúnánkat őrző géniuai torony maradványai.

 

Szeptember 22., csütörtök

Motoros kirándulás: Pinarellu – D468, D668, N198 – Porto Vecchio – D121, D59, D859 – Figari – N196 – Bonifaccio – N198 Porto Vecchio – N198, D668, D468 – Pinarellu, összesen 110 km

Ugyanolyan szép időre ébredtünk, mint tegnap, csak egy kis szél is fújt hozzá. Korábban keltünk, hogy időben hazaérjünk, mert délután ki szerettünk volna menni a strandra is. Az eredeti terv szerint ma átmentünk volna Szardíniára és ott tettünk volna egy kört, az egész út olyan 370 km hosszú lett volna (plusz az egy-egy órás átkelés a komppal), de erről tegnapelőtti tapasztalatainkkal letettünk. Helyette egy rövidebb túrát terveztünk, ahova a reggeli után mindjárt el is indultunk és Porto Vecchio felé vettük az irányt. Az első 20 km főúton vitt, nagy volt a forgalom, általában fegyelmezettek voltak a résztvevők, de mint mindenütt, itt is volt egy két barom, akik életveszélyes előzéseikkel borzolták a résztvevők idegeit és mindezt azért, hogy a zárt, kilométerhosszú oszlopban 5 méterrel előbbre jussanak. Az egyik város körüli körforgalomban aztán a Garmin utasítását követve letértünk a főútról és mindenféle tényleg kurva kanyargós mellékutakon értük el Figarit. A város akkora, mint Cserkút, viszont van saját aszfaltos repülőtere. Ez persze nem a városnak szól, csak éppen itt van egy olyan széles és hosszú völgy, ahol a kifutók elférnek.

További 7 km után elértük az N198 kereszteződését és balra fordulva rátértünk a mai uticél, Bonifaccio felé vezető 15 km-es szakaszra. Olyan 5 km után letértünk a Trinité (szentháromság)emlékhelye felé. Hatalmas sziklák között kanyargott a keskeny, aszfaltos út, amíg a kis templomot elértük. A templom a Ferences rendhez tartozik. A fő látványosság azonban nem a templom maga, hanem a fölötte levő kilátópont, ahonnan remek kilátás nyílik a Bouches de Bonifaciora, vagyis a szorosra Korzika és Szardínia között.

A Szentháromság szikláiról jól látszik a sziget legdélibb csücske.

Az emlékhelytől már csak egy ugrás volt a sziget legdélibb pontján levő városka kikötője. A valamikori erődítmény egy félszigeten fekszik, mögötte pedig egy szűk bejáratú, minden irányból védett kikötő bújik meg. Az egész egy igazi turistaközpont, több ezer ember hemzseg a kikötőben, az erődítményben és a környező sziklákon, mint valami felzavart hangyaboly. A parkolókban rengeteg motorkerékpár, végre láttunk két magyar rendszámos Yamahát is.

A várost 828-ban alapította a toszkán Bonifacio gróf, aki a szaracénok ellen egy erődöt is emelt a kikötő bejárata feletti sziklára. 1195-ben – állítólag egy gazdag helyi kereskedő lányának esküvőjét és a mulatság után alábbhagyó éberséget kihasználva – elfoglalták a génuaiak, akik a helyi lakosságot nagyrészt elűzték. A következő században kiépítették az erődöt, sőt a város pénzverő jogot is kapott. 1420-ban V. Alfonz aragóniai király ostrom alá vette, de elfoglalni nem tudta. 1554-ben rövid ideig török fennhatóság alá került, de már 1559-ben ismét a génuaiaké lett. 1793-ban két hónapig itt állomásozott Napóleon is, mint a korzikai önkéntesek főhadnagya.

Közvetlenül a parkolóhelytől indulnak a kirándulóhajók, amikről a tenger felől is meg lehet csodálni az erődöt és a környékét. Mi is befizettünk egy egyórás hajóútra (17.50 € fejenként). A kis, olyan 15×4 méteres bárkán francia és cseh nyelvű idegenvezetés volt, mert, mint utólag kiderült, egy cseh csoportba keveredtünk. Először is megcsodálhattuk a 25-30 méter magas, függőlegesen leszakadó partfalakat. Mint arról már szó volt, a sziget keleti 30%-át palás kőzet alkotja, ami itt egy réteges mészkő. Na ezt a követ a tenger szépen lassan alámossa, ezért a nagyobb darabok egyben szakadnak le róla és a törésvonal gyakorlatilag függőleges lesz. Sokszor csak a kőfal alapja szakad le és egy boltozatos barlang keletkezik. Az kirándulás fő attrakciója az egyik ilyen barlang Grotte du Sdragonato meglátogatása volt. A barlang nyílás alig nagyobb, mint maga a hajó, de azért bátran behajtottunk rajta. A belső, olyan 30×30 méteres üregnek egy helyen leszakadt a teteje, amin át besüt a nap. Benn sem volt sok hely, de a skipper ügyesen megfordult a hajóval és baj nélkül kibújtunk az üregből.

Bonifacio szélső utcájának lakosai nem félős emberek és éjjel szívesen vadásznak a városközpontban is.

Miután megkerültük a sziklaormot, rajta a kijutottunk a két sziget közti szorosba. Szardínia ezen a helyen mindössze 10 km-re van és folyamatosan mennek a kompok Bonifacio és Santa Teresa di Gallura között. Még megnéztük a sziklák fölé épült várost a tenger felől, aztán visszacsorogunk a kikötőbe. Kiszállás után mindenek előtt ettünk egy fagyit. Nagyon vigyáztam, ezért az ingemet csak 3 helyen ettem le a csokival-pisztáciával. Aztán még megcsodáltuk a jachtokat is. Állt ott egy csillogó-villogó 60 lábas (!) motoros, rajta – nem akartam hinni a szememnek – a cseh zászlóval, alatta a neve és legalul a törzskönyvi bejegyzés helye: Prága. Úgy látszik a cseh kapitalizmus fejlődése sem mentes bizonytalan aránytalanságoktól. Aztán ott állt még egy gyönyörű kétárbocos (Miri kedvence), a Sea Diamond egyenesen Mauiból, Hawaiiról. Leszállt róla egy idősebb hölgy az ölebével és a nejem elégedetten állapította meg, hogy „a vén kurvának alkoholos polyneuropathiája van”. Ott állt továbbá egy angol és egy máltai vitorlás, mindkettő 100 láb körül. A máltai éppen elindult, megjelent a négyfőnyi személyzet (olyan 50+ skipper, egy 20 év körüli srác és két hasonkorú leányzó), egyenruhában, walky-talkyval felszerelve. Behúzták a (motoros) gagwayt, aztán a srác elől elengedte az orrköteleket, a lányok meg csak álltak hátul. Már kezdtünk izgulni, mi lesz a farkötelekkel, talán segítenünk kellene? De aztán megjelent a kikötőmester egy kis motorossal, kiugrott a partra, leemelte a köteleket a bikákról és a hajó lassan elindult. Talán, ha Palit is mindig odarendelnétek elkötni, ha kimentek egy kicsit vitorlázni.

A cseh flotta ékessége, mondjuk őket is irigyeljük, de Miri igazi szerelme ez a kétárbocos gyönyörűség.

Mi is visszasétáltunk a motorjainkhoz és elindultunk visszafelé. Porto Vecchio külvárosában még megálltunk a Geant Casinonál (ez a helybeli Mamut) és bevásároltunk halat és cucchinit mára, sertéstarját és olivás kolbászkákat, meg krumplit holnapra, aztán 3 üveg helyi rozét és vörösbort, zöldségeket, egy kis sajtot, egy darab szalámifélét és egy üveg sört. Az egészért 80€-t fizettünk, ami kb. a duplája annak, amibe ennyi cucc otthon került volna.

3-ra értünk haza. A kempingben gyorsan lerakodtunk és kimentünk a strandra és ott heverésztünk fél 6-ig. A zuhanyzás után elővettem a mobil gázsütő egységemet a serpenyővel, begyújtottuk és egy kis olivaolajban odatettük a cucchini karikákat és a 3 halderekat. Ez valami tonhal-féle, egészen sötétvörös hal volt, összesen 90 deka. Közben kinyitottuk a sört, egy helyi specialitást, amit – árpa híján – gesztenyéből erjesztenek. Aki szereti a gesztenyepürét, annak ez is ízlik. Közben megsült a kaja, ehhez már kibontottunk egy vörösbort is (vörös hal – vörös bor) és aztán elvacsorázgattunk este 9-ig.

 

Szeptember 23., péntek

Az eredeti tervek szerint ma átköltöznénk egy északra levő kempingbe. De olyan szép nyár van, hogy az egyik későbbi strandnap terhére maradtunk. Nem lehet tudni, hogy jövő héten is ilyen szép lesz-e az idő, aztán Miri is egészen beleszeretett a öbölbe, ami szerinte olyan, mint a Kék lagúna. Kétségtelen, kristálytiszta a víz, a homokon 30 métert is be lehet sétálni a tengerbe, aztán egyre kevesebb az ember, lassan véget ér a szezon, alig vannak már a parton.

Reggel mindjárt ki is mentünk a strandra és kisebb megszakításokkal ott voltunk délután fél 5-ig. Akkor feljöttünk, fürdés és egyebek. Végül megsütöttük a két tarját és az olivás kolbászkákat, Miri csinált hozzá paradicsomsalátát, kibontottunk egy újabb helyi vörösbort és vacsoráztunk kényelmesen, amíg be nem sötétedett.

 

Szeptember 24., szombat

Reggelre kicsit megváltozott az időjárás. Meleg maradt az idő, de az eget fátyolfelhők borították, amúgy sem lett volna ideális kimenni a strandra, ezért könnyebb szívvel kezdtünk el pakolni. Mire mindent összeraktunk és vizet is vételeztünk, 11 óra lett. Még kifizettük a számlát és nekiindultunk északnak Bastia felé. Mai uticélunk a San Damiano kemping, kb. 10 km-re Bastiától. A két órás út közepén megálltunk egy bevásárlóközpontban és vettünk egy kis kaját a hátralevő 5 napra. Most sem úsztuk meg 80€ alatt. Végül délután kettőkor értük el a kempinget.

Bastia alatt, a tengerparton, a Bevinca, a Golo és több kisebb folyó torkolatának a területén egy lápos terület alakult ki, ami aztán részben feltöltöttek, részben lecsapoltak. Ennek maradványa egy 12 km hosszú, 1-2 km széles lagúna, amit egy keskeny, talán 300 méter széles földnyelv választ el a tengertől. A lagúnában nincs semmi, vagyis csak víz és nád, de nem használják semmire. A Pinetto település melletti kemping ezen a földnyelven, következésképpen közvetlenül a tengerparton fekszik, igaz a lidótól egy kerítés választja el és csak egy kapun lehet kimenni a vízhez. Itt végre teljesült Miri vágya is, sikerült úgy beállnunk, hogy az ágyból és a kinti asztal mellett ülve is látja a vizet. Lepakoltuk a motorokat, a kempingbútort és mindent ami kell, aztán gyorsan neki is álltunk uzsonnázni-vacsorázni. Utána kicsit körbejártunk, a kemping hatalmas és elég elegáns hely, saját bolttal és étteremmel. Mindjárt találkoztunk is egy steyr-i házaspárral, de a legnagyobb csalódásukra nem álltunk le velük barátkozni és kicserélni az élményeinket, hanem üdvözlés után egyszerűen mentünk tovább. Viszonylag korán ettünk, ma nem főztünk, hanem megkóstoltuk a francia szalámit, ami nem helyből, hanem provaceból származik, és ettünk a helyi juhsajtból és olívabogyóból is. És persze ittunk egy kis vörösbort is.

Közvetlenül a lidó dünéi mögött, igaz, a hangyák között. Azért a strand itt is gyönyörű és idelátszik Bastia is.

Most délután öt óra van, Miri megírt néhány képeslapot a lányoknak és a barátnőknek, én meg a naplón bütykölök egy kicsit. Közben kiderült, hogy valamit elnéztem, mert a kempingtől mindössze 5 km-re van a helyi repülőtér és a startoló gépek éppen fölöttünk fordulnak ki a tenger fölé. Nem tudom, mekkora lesz a forgalom csak remélni tudom, hogy éjjel nem nagyon repülnek majd. Ma még megnézzük a holnapi túra útvonalát, aztán még belekortyolunk abba a helybeli rozéba, amit a múltkor vettünk és szokás szerint korán lefekszünk majd.

 

Szeptember 25., vasárnap

Motoros kirándulás: Pineto – D107, N193 – Bastia – D80 – Cap Corse – D80 – Pino – D80 – Nonza – D80, D81 – Bastia – N193, D107 – Pineto, összesen 135 km.

Reggelre kiderült, hogy a gépek este 10 és reggel 7 óra között tényleg nem repülnek, nem zavarják az éjszakai nyugalmat. Továbbá az is kiderült, hogy nem vagyunk egyedül, a kocsiba beköltözött vagy 10 millió kis, olyan 2 mm-es hangya. De nem csak náluk laknak, hanem mindenütt és mindenkinél. A száraz nyár végére rettenetesen elszaporodtak, ha bárhol ledobsz egy darab kenyeret, 5 perc múlva feketéllik a rovaroktól. Hát megpróbálunk együtt élni velük, mert kiirtani biztos nem lehet őket. Én meg már feszt gondolkodom, hogyan tudnánk a jövőben meggátolni, hogy bejöjjenek, mivel kellene befújnom a gumikat, amivel elriaszthatnám a dögöket.

A hálószoba ablakából láthatja az érdeklődő a tenger felől felkelő napot.

Nem indultunk korán, mert megvártuk, amíg a közvetlenül a parton lakott német faszi elhúzott, mi meg beálltunk a helyére. Miri most örül igazán, mert tényleg partmenti lakása van. Na 11-kor aztán tényleg nekivágtunk, a mai cél a Cap corsa, vagyis a szigetből hüvelykujj szerűen kiálló félsziget. Ehhez először át kellett vágni a városon. A város előtt délen van a sziget legjelentősebb iparterülete, ennek megfelelő forgalommal. Maga a város hosszú, de keskeny, mert a tengerparti meredek domboldalra nehezen tudnak építkezni. Az északi külvárosokkal együtt legalább 15 km hosszan házak szegélyezik az utat. A város neve a génuaiak által alapított halászfaluban 1380-ban épült bástyára (bastion) utal. 1850 és 70 között épült a részben ma is használatos kikötő. A Korzikára érkező áruk és utasok 75%-a Bastiában ér partot.

A város után megnyílik a panoráma, a széles, jó minőségű partmenti út a domboldalban fut, olyan 50 méterrel a tenger fölött és csak az öblökben megbúvó kis faluknál ereszkedik le a tengerszintre. A parton, gyakrabban, mint másutt állnak a génuai tornyok, a tengeren át meg idelátszik Elba szigete (ahol már szintén voltunk motorozni egy toszkánai szabadság apropóján). Az 5-600 méter magas dombokat nem erdő, hanem macchia borítja. Elég tempósan haladtunk a 40 km hosszú félsziget északkeleti csücskéig, ahol az út elhagyja a tengerpartot és a csücsöktől olyan 7-8 km-re délre keresztülvág a dombokon. A legmagasabb ponton áll a Moulin Mattei, egy szélmalom, ezidő szerint szélkerék nélkül (ahogy elnéztem a tengely korhadt csonkját, így is marad egy darabig), ahova 5 perc alatt fel lehet sétálni és ahonnan gyönyörű kilátás nyílik a félsziget csúcsára és mindkét oldalára. A malomtól meredek út visz le a tengerhez és a festői halászfaluhoz Centurihoz. A rómaiak által alapított Centurium mai utódja a francia languszta-halászat központja, ahol meg is lehet kóstolni a híres rákot. Az árát súlyra mérik, kilója szőröstől-bőröstől alig van 100€ fölött. Akinek az drága, ehet persze egy fagyit.

A Cap corsa egyik kerek őrtornya és a macchia virágai.

Centuritól aztán délre visz az út a tengerparton. Ezt az utat rég nem újították fel, olyan az 50-es évekre jellemző állapotban van, keskeny és rázós, lélegzetelállító kanyarokkal. És persze alul a mélykék tenger. Gyönyörű, az biztos, de a motoron nem nagyon lehet bámészkodni, jobb, ha az ember az orra elé figyel. A szakasz közepén, a hegyoldalban éktelenkedik egy azbesztgyár, amit 1965-ben bezártak. Gondolom, a 400 valamikori munkás többsége azóta elhunyt tüdőrákban. Valaki megpróbált itt egy vendéglőt nyitni, de ahhoz, hogy tényleg vendégeket lehessen fogadni, rengeteg pénzre lenne szükség és kérdés, hogy valaha is megtérülne-e.

A következő pihenő Nonza városában volt. A városka egy szikla tetején épült, 150 méterrel a tenger fölött. Fő látványossága génuai torony, ahova a fene tuja, hogy hány lépcsőn lehet felkapaszkodni a melegben. Fentről azonban csodálatos a kilátás, a strandra is, ahol a sötét homokba a szerelmes (férfiak?) fehér kövekből rakják ki a hőn szeretett hölgy nevét, meg szívet, meg ilyen és hasonló dolgokat, amit a nem tengerparti országokban leginkább fák kérgébe és padokba vés az ember. A városkában halt 303-ban vértanúhalált Szent Júlia, akit megöltek, mert keresztényként nem akart részt venni valami barbár ünnepen. Stílusosan egy karóhoz kötötték, cicijeit levágták, aztán egy zsineggel megfojtották. Ahova a mellei estek, két csodatevő forrás tört elő a sziklákból.

Nonza strandja a feliratokkal. Ez meg már megint Bastia a vízválasztóról. Az a keskeny földnyelv a lídó, oda igyekszünk.

És ez volt a hely, ahol még egy csoda történt: végre Miri is ehetett egy pizzát. A kis téren, a templom előtt áll egy félig a földbe süllyesztett kis büfé, ahol a bátortalan kérdésre, hogy nincs-e véletlenül pizza, határozott igen volt a felelet. És tényleg, mire felmásztunk a toronyhoz, meg ismét lekászálódtunk, már el is készült a tényleg kifogástalan lepény.

A félsziget alapjánál aztán ismét átvágtunk a hegyeken és a szerpentin végén leereszkedtünk Bastia belvárosába. Megálltunk a citadella előtt és tettünk egy sétát az óvárosban. Keskeny, zegzugos utcák, festői házak, amikben azonban bitang rossz lehet lakni, mert amennyire kívülről megítélhető, igencsak elhanyagolt állapotban vannak. Sokat nem mászkáltunk, mert már eléggé elfáradtunk a motorozástól. Onnan aztán hazadöcögtünk, olyan 5-re álltunk meg a kempingben.

A délutáni pizza után lemondtunk a vacsoráról, csak gyümölcsöt ettünk és persze bőségesen ittunk, előbb narancslét, később pedig fröccsöket. Így ért bennünket az este, szerintem alig múlhatott 8, amikor már ágyba bújtunk.

E helyütt elő is erjeszteném szerény javaslatomat, a hosszúlépés – fröccs – házmester – tömbházmester sorozatot lefelé kibővíteni, úgymint távolugrás: 1 rész bor, három rész szóda, valamint hármasugrás: 1 rész bor 4 rész szóda. A kiszáradt szervezet gyors folyadékpótlására nagyon alkalmasak, rendes mennyiséget lehet belőlük gyorsan meginni, anélkül, hogy mindjárt el is dőlne a dolgozó.

 

Szeptember 26., hétfő

Motoros kirándulás: Pineto – D107, N193 – Corte – D193, N197 – Belgodére – N197- Lozari – N197, D81 – St. Florent – D82 – Oletta – D82 – Ortale – N193, D107 – Pineto, összesen 197 km.

Viszonylag korán, fél 10-kor indultunk, előbb a lídón délfelé vivő 107-es úton. Innentől legalább 40 km hosszan húzódik a homokos tengerpart. Magán a lídón sincsenek azonban a máshol szokásos hatalmas, „all inclusive” szállodák, az egy-két ilyen intézmény is csak 15-20 szobás és 2-3 csillagos. Amúgy a földsávon villanegyedek állnak, ahol egy házacska a mondjuk Ausztriában szokásos ár alatt, 150-180.000 €-ba kerül.

A repülőtér alatt értük el a főutat és most azon motoroztunk flottul egészen Corteig. Az utat a Bastia-Ajaccio vasútvonal kíséri, amiből Ponte Leccionál ágazik le a Calviba vivő szárnyvonal. A keskenyvágányú pálya nem villamosított és értelemszerűen valami nagy teherforgalom sem lehet rajta. Errefelé – mivel minden jelentős város a tengerparton van, nyilván egyszerűbb mindent a vízen szállítani. Corte jelentőségét az adja, hogy 1755-ben Paoli Korzika fővárosává tette és 1764-ben megalapította a sziget első egyetemét. Igaz ugyan, hogy már 1769-ben visszafoglalták a franciák és az egyetem is bezárt, de (állítólag) a korzárok továbbra is Cortét tartották a fővárosuknak. Aki szereti a Rejtő Jenő könyveket, jó, ha tudja, hogy Algéria függetlenné válása után, 1962-ben az Idegenlégió egy osztaga Cortéban telepedett meg és itt állomásozott egészen 1983-ig. (Jelenleg a 2. ejtőernyős zászlóalj van a szigeten, Calviban.) Egy évvel később újranyitották az egyetemet, amit 4.300 hallgató látogat.

Corte kastélya elég szűk telekre épült. A tenger és a szerpentin Belgodére széléről.

Mi egyenesen felhajtottunk a citadella parkolójáig és onnan felmásztunk egy kilátóplatformra. A város nyugati része, mondjuk, mint Kertváros, vagy a bármely magyar lakótelep, a hegyoldalban az óvárossal. Meg szerettük volna nézni a Museé de la Corse kiállítását, aktuálisan a Földközi tengerrel foglalkozik, de sajnos, hétfő lévén zárva volt.

Corte után visszamentünk észak felé és Ponte Leccia után letértünk a főútról, hogy a régi 197-esen motorozzunk tovább. Ritka elhanyagolt 40 km-es szakaszon haladtunk, amióta elkészült az új, a völgyben futó gyorsforgalmi út, ezzel senki sem törődik. Meglehetősen rossz burkolat, kőomlások és csatangoló tehenek akadályozzák a flott előrehaladást. Végül elértük Belgodére városát és onnan megpillantottuk a tengert, ahová egy 8 km-es szerpentin vitt le. 11 km-t mentünk ismét a főúton, aztán letértünk a 82-es útra, ami végre olyan volt, amilyent egy motoros csak kívánhat: hibátlan, széles aszfalt, rövid egyenesek, hajtűkanyarok. Szóval végre nem kellett a szembejövőktől, meg az úthibáktól tartani, lehetett egy kicsit gázt adni és dönteni a járgányokat. Ez a 40 km-es szakasz volt talán a legjobban motorozható az egész szigeten. Az út végén rátértünk a főútra és onnan a lídón vivő útra és 4 óra felé értük el a kempinget.

Levetkőztünk, tettünk egy hosszabb sétát a tengerparton. Miri még a vízbe is belemerészkedett, de nekem ma valahogy hidegnek tűnt a tenger, én csak combig merültem a habokba. Amúgy a víz kifogástalanul tiszta és a homok is rendben van.

Este sült kolbász volt krumplipürével, paradicsomsalátával és egy helybeli fehérbort ittunk hozzá. A három, különféleképpen fűszerezett kolbászkát nagyon tudom ajánlani. Még olvasgattunk egy kicsit, aztán lefeküdtünk.

 

Szeptember 27., kedd

Motoros kirándulás: Pineto – D107, N193, N198 – Prunete Cervione – D71 – Cervione – Piedricroce – Morosaglia – N197, D47, D147 – Asco – D147, D47, N197, N193, D107 – Pineto összesen 205 km

Ma reggel nekivágtunk az utolsó motoros kirándulásunknak, a Castagniccianak, vagyis a gesztenyésnek. Az elmaradhatatlan reggeli után 10 óra körül felcihelődtünk és a kempingtől ma is balra, a Lídón végigvivő útra fordultunk. Nem sokáig örülhettünk a kis forgalomnak és a kellemes hőmérsékletnek, mert kiderült, hogy korán reggel nekiálltak egy szakasz aszfaltozásának, ezért aztán bele az elkerülő út porába-piszkába. Szerencsére ez is véget ért egyszer és rátérünk a főútvonalra, ahol egyenesen délnek robogtunk, egészen a 71-es út leágazásáig, ott aztán a hegyek felé vettük az irányt. Az első 5 kilométer nem volt valami húzós, a Cervine alatti pihenőben meg is álltunk egy kicsit fényképezni. A falu pont fölöttünk volt, elképzelhetetlennek látszott, hogy az út átmegy rajta, mondta is Miri, a faluba nem kell mindenképpen bemennünk. De bizony be kellett. Az út hirtelen meredek lett, olyan kanyarokkal, hogy 1-be kellett visszakapcsolni. Így ment ez mindaddig, míg fel nem értünk olyan 5-600 méter magasra, onnan aztán már alig mentünk le, vagy fel, viszont követtük a hegyoldal minden hajlatát. Itt a sziklák palából vannak, a hegyoldali bevágás csak úgy csillogott a napsütésben.

Amúgy a dolog elég félelmetes volt, az út helyenként csak 3-3,5 méter széles, semmi korlát, a kanyarok völgy felőli oldalán még padka sem volt, az aszfalt után már a mélység következett. Sőt, helyenként az aszfalt egy része is letöredezett. Itt csak egyszer lehet tévedni, ha kicsúszol, megtapasztalhatod, milyen is a szabad esés. Ráadásul sok helyen, a vízátfolyások helyén finom homokos-kavicsos lerakódások voltak, minden motoros kedvence. Fostam is rendesen, nagyon mérsékelten forgattam a gázt, ha kritikus helyre értem, integettem Mirinek, hogy vigyázzon. Aztán, mintha az nem lett volna még elég, megjelentek a csatangoló tehenek, meg disznók az úton. Ha valaki ide betéved egy lakóautóval, vagy lakókocsival, hát nagyon megizzad, mire leér.

Az út mindkét oldalán sorakoznak a hatalmas, 3-400 éves gesztenyefák és ahogy kinéz, az idén bőséges termés ígérkezik. Valamikor a gesztenyefák a jólét forrásai voltak, minden helybeli gazda köteles volt évente legalább négy fát ültetni és gondozni, amíg magától el nem boldogult (már a fa). Aztán a 20. század derekától a gesztenye utáni kereslet lecsökkent – megjelent az olcsóbb import gabona – és a környék lassan elnéptelenedett. A gesztenyén kívül, leszámítva a kóbor háziállatokat, ma nincs semmi, amiből meg lehetne élni. Hogy mégis miből élnek errefelé az emberek, számunkra rejtély maradt. Végre láttunk egy öszvért is, ami amúgy szinte címerállat a szigeten, minden második giccses „korzikai emléken” rajta van, de most neki sem kellett semmi terhet cipelnie, csak ment a gazdája után. Mondjuk 100 évvel ezelőtt ez az út még nem létezett, helyette csak egy ösvényen közlekedtek a népek és nyilván minden terhet öszvéreken cipeltek. Mára ezt a szerepet átvették a japán terepjárók és a Daciák. Gondolom, mikor megérik a gesztenye, mindenki, aki él és mozog, hetekig azt szedi. Ez sem lehet valami könnyű munka, a völgy felőli fák alól helyenként csak kötélbiztosítással lehet felszedni a termést.

Néha meg-megálltunk egy kicsit körülnézni, aztán Morosagliaban tartottunk egy hosszabb pihenőt, megettük a szendvicseinket, lefényképeztük a városka nagy szülöttének, Paolinak a szobrát, végigböngésztük a háborús hősi halottak névsorát, az utolsók már a vietnami és az algériai színtéren estek el az 50-es évek végén.

Kiválóan terem az idén a gesztenye. Paoli, a korzikaiak nemzeti hőse.

Innentől az út lefelé vezetett a völgybe, jobb lett a burkolata és szélesebb is volt, viszont helyenként rendesen megcsúszott a völgy felé, ilyenkor 30-40 centis, aszfalttal éppen, hogy csak kiegyenlített lépcsőn kellett le- és felmotorozni. Nálunk, az Alpokban egy ilyen csúszás miatt azonnal lezárják az utat, felvonulnak a nehéz gépek és gyorsan megerősítik a szakaszt. A helybeli útépítőket azonban nem nagyon zavarhatja a dolog, nincs forgalomkorlátozás, úgy látszik, szerintük olyan az, mint a kis Balázs kabátján a szakadás, már nem fog tovább csúszni.

Kettő óra volt, mire a főutat elértük és úgy döntöttünk, hogy megnézzük a szigete legmagasabb hegyét a Monte Cintot. A D47-es és az abból leágazó 147-es út visz a sívidék felvonóihoz, ezért mi is ezeket követtük. A 147-es elágazódásánál ott volt a tábla, 10 méternél hosszabb járművel behajtani tilos. Hát olyan is volt az út, keskeny szoros, a sziklába vájt terasszal, rajta a csak hellyel-közzel biztosított útpadka, ráadásul az autósok akik maguk is féltek, behúzódtak középre, sosem tudhattad, hogy a kanyar másik oldalán nem jön-e veled szemben valaki a te oldaladon. A sípályáig nem lehetett egészen felmenni, de így is elég volt, az oda-vissza 40 km-hez másfél óra kellett.

Visszaérve a főútra hazafelé fordultunk. Útközben még megálltunk egy Carefournál (ez a francia Tesco) és vettünk néhány fűszert hazai használatra. Ötkor értük el a kempinget. Ittunk egy kávét és megettük a boltban vett kis karamelles, kávékrémes sütijeinket. és gyorsan kibontottunk egy fehérbort, hogy koccinthassunk a szerencsés motorostúrára. Mint most kiderült, Miri csak a visszapillantó tükörben tűnt mindig olyan kúlnak, ahogy beismerte, ő is szorongott néha napközben.

Este hétre elkészült a vacsora, indiai csirke couscousszal, fejes salátával. Aztán már csak cseverésztünk és olyan 9 óra felé ágyba bújtunk, mint rendesen.

 

Szeptember 28., szerda

Ma, mint ahogyan terveztük is pihenőnapot tartottunk. Reggel rendesen fújt a tramontana, a helybeli északi szél, de délre előbb keletire fordult, majd alábbhagyott, ki lehetett menni a strandra. Miri egész délután ott volt, én csak két órát, egyébként a naplót írogattam, hogy legyen mit olvasnotok. Most, este 7-kor nekiállunk főzni, krumpli és hagymakarikákat sütünk olajon és már behűtöttük a bort is.

Az utolsó strandnapra már kihalt a lídó. Holnapután zárnak a kempingek.

Holnap reggel már pakolás lesz, 13:30-kor indul a komp hazafelé. Utána azonnal kocsiba ülünk, szóval az utolsó nap krónikáját és az összefoglalót már otthon írom majd meg.

 

Szeptember 29. – 30., csütörtök – péntek

Reggeli után, mint terveztük is, nekiálltunk a pakolásnak, Miri benn, én kint és pontosan fél 11-re már készen is voltunk, motorok az utánfutón, minden a helyén. Végül 11-kor hagytuk el a kempinget és indultunk el a kikötőbe. Útközben még megtankoltunk a viszonylag olcsóbb korzikai dízelből. Valószínű, hogy kicsit túldimenzionáltuk az időtervet, mert nagyon hamar odaértünk és még várnunk is kellett 20 percet, hogy beengedjenek bennünket. Végül ott álltunk a sorban a mólón és vártunk a hajóra. A Corsica Marina Seconda pontosan érkezett, 12:30-kor állt be a helyére és azonnal elkezdődött a kirakodás. Az utolsó személykocsik még el sem hagyták a kompot, a rámpa másik oldalán már fel is hajtottunk az alsó, 3. fedélzetre.

Ilyen a hajó belülről, ahogy a parkolóhelyre hajtunk. A napozófedélzeten még nyár van.

Bezártuk a kocsit és felmentünk a napozófedélzetre, lefoglaltunk két nyugágyat és bámultuk a környéket. Kiderült, hogy a fedélzeten nagyon meleg van. Rajtam egészen véletlenül fürdőgatya volt, de Miri még gyorsan leszaladt a kocsihoz és bikinit vett, aztán kifeküdtünk napozni. Közben befejeződött a berakodás és 20 perces késéssel elindultunk. Én aztán el is aludtam a nyugágyban és arra ébredtem, hogy már fél öt van. Akkor vettünk egy fagyit és mire az is elfogyott, elég is lett a fedélzetből, az utolsó órára beültünk a hajó belsejébe. Az étteremben találtunk helyet. Szerintem Európában a kompok belső építészeit központilag képzik, ahol az első szemeszterben valami titokzatos kezeléssel kiölnek belőlük minden jóízlést, mert az éttermek mindenütt arannyal-ezüsttel-tükrökkel csicsázott szörnyűségek.

A 20 perces kését tartva valamivel 6 előtt kötöttünk ki és 6:15-kor hagytuk el a hajót. Hazafelé kicsit más úton jöttünk, mert most a Brenner hágót vettük célba. Mire elértük Firenzét, lassan beesteledett, onnan már nem is láttunk semmi mást, csak az autópályát és a táblákat. Ezen az úton történt velem egy kisebb csoda. Mint már régóta tervezgettem, most feltettem a vezetéshez egy 1 dioptriás szemüveget és egy új világ nyílt meg számomra: mindent kiválóan láttam, nem csak a kocsi műszereit és a navigáció képernyőjét, de még a távolabbi táblákat is el tudtam olvasni.

Este fél 10-kor cseréltünk, aztán egy óra múlva meg elkezdtünk gondolkodni, hogy hol is aludjunk. És akkor megláttunk egy táblát: megnyílt az új teherautó-parkoló Trento Nordnál. Na, ezt kipróbáljuk. Olyan fél éjfél lehetett, mire odaértünk, hatalmas terület, messze az autópályától, a bejáratnál automatikus kapu, az első 9 óra ingyenes, utána óránként 1 €uro. Szóval klassz, bár biztosak voltunk, hogy az egészet nem a lakóautóknak, lakókocsiknak találták ki, behajtottunk. Volt is parkolóhely bőven, szépen beálltunk egybe és gyorsan ágyba bújtunk. Akkor kiderült, hogy pont mögöttünk megy az észak-déli tranzit vasútvonal, ahol egész éjjel mentek a teherszerelvények. Ráadásul a kamionsofőrök egyéni napiterv szerint ténykednek, amikor letelt a kötelező pihenő, azonnal ismét útra kelnek, függetlenül attól, hogy hány óra van. Szóval félóránként elindult egy. És még, ha csak úgy elindult volna, de nem, előtte legalább 15 percig járatták a motorokat, Miri szerencséjére azonnal elaludt, én meg reggel 4-ig néztem a sötétet. Aztán cseréltünk, én szundítottam el és a lány virrasztott. Szóval reggel fél 8-kor amikor vettünk egy kávét az automatából és újra nekivágtunk, nem voltunk éppen kipihentek. Ezt a parkolóhelyet tehát nem nagyon ajánljuk.

Az Innsbruck – grosses deutsches Eck – Salzburg – Linz – Dietach távolságot minden különösebb történés nélkül letudtuk és délután 3-kor meg is álltunk a ház előtt. Kiderült, hogy amíg nem voltunk itthon, szépen újraaszfalozták az előttünk levő „régi” 309-es utat. Bejöttünk a házba, minden a helyén, szóval hazaértünk.

Itt véget is érne a történet, mi is azt hittük, de nem így lett. Miri délután 4-kor kijelentette, hogy holnap „kertnapot” tartunk, mert eléggé elhanyagolva néz ki az egész. Nem tudom, milyen pofát vághattam a dologhoz, de rögtön hozzátette, hogy persze, ha csak nem lenne fontosabb dolgunk. Na mondtam, mi lenne, ha felmennénk még gyorsan motorral a Grossglocknerre? Szóval gyorsan lepakoltuk és megmostuk a motorokat, bepakoltuk két napra a legszükségesebbeket és mivel beesteledett, meg el is voltunk fáradva, gyorsan lefeküdtünk aludni.

 

Október 1., szombat

Motoros kirándulás: Dietach – Windischgarten – Liezen – Schladming – Rastadt – St. Johann in Pongau – Kaprun – Grossglockner Hochalpin-Strasse – Mittersil – Gerlos – Mayrhofen összesen 377 km.

Október 2., vasárnap

Motoros kirándulás: Mayrhofen – Schlitters – Wörgl – Kitzbühel – Sankt Johann in Tirol – Lofer – Bad Reichenhall – Salzburg – Mondsee – Sankt Wolfgang – Bad Isch – Gmunden – Pettenbach – Kremsmünster – Bad Hall – Dietach összesen 330 km.

Erről a két napról nincs különösebb jelentenivaló, zöld legelők (Miri szerint, ha a korzikai tehenek ezt meglátnák, egyszerűen beájulnának), ápolt környezet, tisztaság, a jólét jelei, mint rendesen. Az utak szélesek, jól karbantartottak. Ezzel szemben mindenütt óriási kirándulóforgalom, helyenként valódi tumultussal.

Amint tudjátok, tervbe vettük, hogy az idén bringával felmegyünk a Glocknerre. Aztán a megfelelő felkészülés hiányában letettünk róla. Szerencsére. Mert amiről mi azt hittük, hogy elegendő felkészülés, az a valóságban nem sokat segített volna. Nem csak az izmok, a szív és a tüdő számítanak, hanem mindenek előtt a súly. Ahhoz, hogy az én koromban egyáltalán oda merjen menni az ember, alapból le kellene adni legalább 20 kilót. Illúziókba meg nem lenne érdemes belemennünk.

Motorral persze egyszerűbb volt: az ember befizeti a 19 € vámot, felírják a rendszámodat, aztán már mehetsz is. Ott fenn persze egy kicsit más, két hete már havazott és a hó sok helyen megmaradt. Fel- és le olyan másfél órát tartott az egész a kötelező fényképezkedéssel. Még a hegyi szerpentin előtt eszembe jutott, hogy itt már nem lehetünk messze tiroli barátainktól. Így aztán felhívtuk őket, a mi szerencsénkre és az ő pechükre otthon voltak ezért gyorsan meghívattuk magunkat estére-éjszakára. Ehhez persze át kellett motorozni a hegyen, a Zillertalig. Mindegy, megérte a plusz 120 km, este kaptunk egy nagyon jó vacsorát (a férj egy igazi hobbyszakács, komoly főzőtanfolyamokkal a háta mögött), meg iddogáltunk, meg elbeszélgettünk, rihegtünk-röhögtünk aztán egy jót aludtunk.

Motorral jöttünk, azért vigyorgunk.

Másnap, visszafelé már fájt egy kicsit a hátsónk, de tudtuk, hogy az idén ez lesz az utolsó hosszabb motorozás, október 31-gyel, március 31-ig leadjuk a rendszámokat, mert akkor nem kell adót-biztosítást fizetni.

 

Na, akkor még a tanulságok.

Ez egy eléggé rendhagyó napló lett, mert a bevezető után alig esik szó a szigetről. Pedig, jó szokásom szerint, tényleg készültem, de nincs itt semmi rendkívüli látnivaló magán a szigeten kívül. A korzikaiak mindig is szegény nép voltak és az elnyomóik sem hagytak különösebben kiemelkedő dolgokat maguk után. A mindenhol látható, jellegzetes őrtornyokat is egy bank építette, amikor jelzálogként megkapta a szigetet.

Miért menjen valaki Korzikára? A strandok nagyon szépek, a víz tiszta, tehát egy fürdőszabadság is elképzelhető lenne, de ahhoz a sziget nagyon messze van, az autópályadíjak és a komp is pénzbe kerül, alig hinném tehát, hogy valaki ezért idejönne.

A magas hegyek és a hágók inkább kétkerekű kirándulásokra csábítanak. Aki azonban biciklizni akarna, jó, ha előtte edz egy kicsit, mert itt rendesen lejtenek az utak. Ennek ellenére találkoztunk számos sporttárssal, akik inkább már az én korosztályomból voltak és mégis feljutottak a hegyekre. Ez is mutatja, hogy nincs lehetetlen, csak akarni kell. Én még nem jutottam el eddig. Minden esetre a többséget autók kísérték és nyilván volt valahol fix szállásuk is. Láttunk néhány igazi kerékpáros turistát is, akik mindenüket vitték magukkal, de ők inkább a kivételek voltak. Ahogy már előtte is olvastuk, Korzika kedvelt edzőtábora a profi bringásoknak. Mi is találkoztunk ilyen klubokkal, ahol a srácok majdnem olyan gyorsan mentek felfelé, mint mi motorral. Egyszerűen szédítő volt nézni, ahogy állva, de mégis könnyedén vették a szerpentineket és közben még beszélgettek is. Pedig ők nyilván csak a második, vagy ki tudja hányadik vonal, a Katusa, a Garmin vagy az Astana csapata biztos még ennél is gyorsabb.

Korzika ideális motoros terep és olyan 8-9 napi motorozással keresztül-kasul bejárható. Mi csak 6 napot mentünk, így a nyugati part két darabja kimaradt. Ilyenkor azonban tényleg a motorozás a cél és nem csak a kirándulás eszköze. Az utak többnyire állandó figyelmet követelnek, nincs idő a bámészkodásra. Az N-nel jelzett főutak jó állapotban vannak, de a D jelű alsórendűek lehetnek kifogástalanok, vagy csak ösvénynek kinéző elhanyagoltak. Nincs ez másként a lakott területeken sem. Vagy az utak vannak elképesztő állapotban ( a szegény önkormányzatoknak nyilván nincs pénzük az aszfaltozásra), vagy pedig az állandó fekvő-rendőröket kell figyelni. A városok-falvak többségében 40 km/h a megengedett legnagyobb sebesség és ilyen trükkökkel gondoskodnak róla, hogy a közlekedők be is tartsák. Külön feladat a kóborló teheneket és disznókat kerülgetni és ha valahol látsz egy akadályt, vagy rossz utat jelző táblát, tényleg érdemes levenni a gázt.

Motoros sok volt, főként németek és svájciak, szinte kizárólag BMW túragépekkel. Japán motorral csak a szegényebb népek, mint mi is, voltak. Nagy, népes csoportokkal nem találkoztunk, a tipikus a 2-4 személyes csapat volt. A motorosok többsége két keréken tette meg az utat a szigetig és vissza is. A nagyszámú motoros ellenére, a két nagyvárost leszámítva nem láttunk sem motorboltot, sem szervizt.

Ilyenkor utószezonban nagy a szállás-kínálat, magánlakásoknál, kempingek faházaiban, szállodákban. Az áraknak nem néztünk különösebben utána, amit láttunk, a szobákat 45 €-tól kínálták. Akit érdekel, biztos talál eleget a neten. A kempingek északról dél felé haladva egyre drágábbak, sőt nagyon drágák lesznek, a fene sem tudja miért. Általában jól felszereltek, bár a klozettnak már nincs deszkája és a papírt is úgy kell vinni. A technikai apparatúrát is inkább a latinos nagyvonalúság, mint a németes precízió jellemzik. Aki a kempingben áramot használna, jó hosszú vezetéket vigyen magával. Lehetséges a vadkemping is.

Indulás előtt azt olvastuk, hogy nem érdemes kaját magunkkal hozni, mert itt is minden van. Ez igaz is, de az árak, mit arról már szó volt, tényleg úgy a hazaiak duplája. Persze ide mindent hajóval hoznak a kontinensről, de a helyi termékek, amiknek a boltokban külön polcaik vannak, sem olcsóbbak. Szerencsére mi nem hallgattunk a jótanácsra és hoztunk magunkkal ezt meg azt.

Eddig állandóan sírdogáltam, hogy a lakótér alatti Ford-Tranzit teherautó-áttétele miatt kicsi az utazósebesség, mert 100 km-es sebességnél már kicsivel több, mint 3.000-et forog a főtengely. Most azonban kifizették magukat a rövid gangok, mert alig lehetett észrevenni, hogy mögöttünk vannak a motorok. A sebváltó az út további részén semmi gondot nem okozott, talán még jobb is volt, mint eddig.

És most még akkor a számok. A lakóautóval mentünk összesen 2.360 km-t, ebből kb. 300-at a szigeten. Elfogyott 310 liter dízelolaj, ami 13 liter/100 km-t jelent. Ha meggondoljuk, hogy maga a kocsi biztos 4 tonnát nyomott és az utánfutó a motorokkal további 650 kilót jelentett, akkor inkább kedvező volt a fogyasztás, mint sok. (Ami az árát illeti, a dízel Olaszországban a legdrágább és Korzikán a legolcsóbb. Átlagosan 1,55 €-t lehet kalkulálni. Oda vissza az autópályadíj és a vám a Tauern-en és a Brenner-en 95 €-ba került. A kompért oda-vissza 430 €-t fizettünk (igaz, lakóautó és az utánfutó együtt, egy személykocsi, vagy motor lényegesen olcsóbb).

A motorokkal megtettünk a szigeten 1.200 km-t és ehhez elpufogtattunk olyan 100 liter benzint. (Miriam gépe a befecskendezővel kicsit spórolósabb, az enyém a 4 karburátorral kicsit torkosabb.) A benzin literje Korzikán olyan 1,60 € volt. Az első kempingben a 6 éjszakáért összesen 222 €-t, a másodikban az 5-ért 108 €-t fizettünk.

Összesen tehát olyan 1.500 €uroba került az út, a kaját hagyományosan nem számolva. Szóval nem éppen olcsó (bár nagyjából ez az ára egy olcsóbb, iroda által szervezett kétszemélyes utószezoni útnak – háromcsillagos szállodában, csak reggelivel – is), de nagyon szép utazás volt.