Brugge 2011. szeptember

Az előkészületekről

Az EAFPRS (European Association of Facial Plastic and Reconstructive Surgery) az idén Brugge-ben tartja az évi rendes kongresszusát, ahol most, az egyesület történetben először, a főtémát nem csak elméletileg járják körül, hanem a téma referense, vagyis a szűkebb terület „Shootig Star”-ja élesben is megmutatja, hogy mit tud, magyarul operál egyet a betegek javára és a kongresszus meg végignézi, aztán a műtét után megvitatják a dolgot. Sőt, kihasználva a technika adta lehetőségeket, az interneten át az egész világról követhetik a szakemberek a műtétet. Szóval bármit teszel, mindenki látja, a legjobb barátoktól egészen a legkedvesebb ellenségeidig. És ha elbaszol valamit, akkor az azonnal az egész világon elterjed. Egy ilyen műtét hatalmas felelősség: ha minden jól megy a fejedre kerül a korona, de ha nem, akkor…

Érthető, hogy amikor még tavasszal megkérdezték a nejt, hogy elvállalná-e a dolgot, azonnal igent mondott, mert tudta, hogy a műtét előtti és alatti szorongásnál és megterhelésnél csak az lehet sokkal rosszabb, ha valaki más operálná azt a műtétet, amit ő talált ki.

Szóval, ahogy közeledett a kongresszus ideje, egyre többet foglalkozott a dologgal és egyre nőtt a feszültség is. Persze rengeteg mailre volt szükség az előkészületekhez, tisztázni kellett a részleteket. Magát a műtétet gyakorolja eleget, de dönteni kellett a betegkiválasztás szempontjainak, a narkózisnak, az asszisztens és a moderátor személyének kérdésében, meg persze ezer más apróságban. Lassan azért minden kérdés tisztázódott.

Volt azonban egy kis műtéttechnikai részlet, amivel sehogy sem sikerült zöldágra vergődni: hogyan lehetne a beépítendő kompozit orrsövény nagyságát egyszerűen és egyben látványosan meghatározni. (Itt ugye arról van szó, hogy egy extrém ferde orr korrigálásához ki kell venni az egész, deformált orrsövényporcot. Aztán a következő lépésben kivésegetik az orrcsontok új formáját, és ehhez mérik az orr alsó kétharmadának meghatározó elemét az orrsövényporcot. Azt meg, mert nagyon deformált, felvágják kisebb, de egyenes darabokra, a darabokat meg felvarrják egy speciális, a szervezetben felszívódó fóliára, végül így az egészet ismét beültetik az orrsövény helyére. Igen ám, de mekkora legyen az így konstruált implantátum? Ilyenkor elkezdődik a tökölés, egy megsaccolt nagyságút betesznek a helyére, visszahajtják a bőrt, meg az egyebeket és elkezdik nézegetni, de leginkább tapogatni, hogy vajon jó-e? Általában szerencsére túl nagy, akkor kiveszik, óvatosan levágnak belőle, aztán megint be és az egész kezdődik előről. A sokszor ki-, meg berakott implantátum lassan meggyűrődik, veszít a szilárdságából, az eredmény egyre kevésbé lesz meggyőző, aztán a játék sokszor hosszú időbe kerül, ami egy közvetítésnél elég unalmas.)

Na, amikor meghallottam, hogy mi a bibi, kikerestük egy átlagos orrsövényporc méreteit, azt rárajzoltam egy pauszra, egy fénymásolóval készítettem belőle 60-70-80-90-110-120-130-140%-os kicsinyítéseket és nagyításokat. Aztán elrobogtam az Aignerhez, ez egy helyi fémkereskedő és vettem egy darab 1.4301-es (ez az orvosi műszerekhez való ötvözet neve), 1 mm-es rozsdamentes acéllemezt, arra ráragasztottam a fénymásolatokból kivágott papírdarabokat, flexszel durván kivágtam, szalagcsiszolóval készre alakítottam, kifúrtam, megszámoztam, lesorjáztam és végül felületkezeltem őket. Szóval lett egy 9 darabos orrsövényminta-sorozat. Egy 2,5 mm-es rozsdamentes acéldrótból csináltam még egy nagy biztosítótűt, amire a mintákat fel lehet fűzni. Ezeket Miri magával vitte Linzbe és 3 hétig tesztelte: a várakozásnak megfelelően működtek. Amikor odaér a műtétben, kiválaszt egy alkalmasnak tűnő mintát a sorozatból, beteszi a helyére. A fém stabil, állja a megpróbáltatásokat, lehet nyugodtan húzni-vonni-tapogatni. Ha nagy lenne, elővesz egy kisebbet és kipróbálja azt. Legfeljebb 2-3 próbával, 5 perc alatt megtalálja az ideális méretet. Utána már nem kell mást tennie, mint a fémlemezt sablonként használva körbevágni az implantátumot. Bár nem akarnám a szerepemet semmiképpen sem Miriam teljesítményéhez mérni, de pénteken délután nem csak a sebész, hanem a lakatos is vizsgázik.

Ilyen egy orrsövény-minta. Primitív, de hasznos.

Mivel a műtéthez legjobb a saját műszereket használni, el kell vinnünk egy komplett tálcát. Az orvosi műszerek szállítása repülőn nem mentes a konfliktusoktól, ráadásul Linzből frankfurti átszállással Brüsszelig kellett volna repülnünk és az utolsó 100 km-t már vonattal megtenni, úgy döntöttünk, hogy kocsival megyünk. A táv ugyan 1.050 km, de a kb. 12 órás út alig hosszabb a repülős-vonatos kombinációnál, ráadásul a töredékébe kerül.

Az utazás előkészítéseként még a múlt hétvégén béreltem egy szőnyegtisztítót és évek után végre kitisztítottam a kocsim belsejét. (Nekem szövetüléseim vannak, én ahhoz a kisebbséghez tartozom, aki nem szereti a bőrüléseket, mert abba rendszeresen beleizzad a seggem.) Hétfőn és kedden még dolgoztunk, de kedden délután már becsomagoltunk, hogy szerdán időben elindulhassunk.

 

Augusztus 31., szerda

Reggel 7-kor egy jó kávé után elindultunk. Mindössze egyszer kellett valami apróság miatt, mindjárt az első 300 méter után visszafordulnunk, így 7:15-kor már tényleg nekivágtunk. Minden zavar nélkül gyűrtük le a Linz-Passau-Regensburg-Nürnberg távot, ahol egy autópálya-állomáson ettünk egy mekis reggelit. Aztán tovább Frankfurtnak. Ott még kicsit gondba estem egy, a start után az autópálya fölött elrepült Jumbo miatt, mert olyan lassúnak tűnt, hogy már azt hittem, hogy a fejünkre fog esni, de persze nem esett, így a város után megállhattunk egy újabb pihenőre és egyben ettünk is egy-két falatot. Én egy sült virslit választottam, mi mást ehetnék Frankfurtban, de Miri aztán felvilágosított róla, hogy amit legyűrtem, az éppen nem egy frankfurti volt. Kaja után még sétáltunk egyet, hogy megjárassuk a lábainkat. Na, a benzinkút mögött, pár száz méter után belebotlottunk egy Siemes (így, „n” nélkül) cipőboltra, ahol pont féláron adták a márkás lábbeliket. Mindjárt vettem is magamnak egy Nike sportcipőt, Miri egy Ara magassarkút, végül meg még sikerült a nejem idei karácsonyi ajándékát is megvennem egy Geox csizma képében.

Innentől már Miri vezetett, én meg kicsit pihentettem a szemeimet. Sajnos így kimaradt, amikor Kölnnél átkeltünk a Rajnán és csak akkor ébredtem fel, amikor Schengennél éppen holland földre léptünk. Hollandia itt délen csak egy kis, keskeny csücsök, ezért 50 perc múlva máris menetből bevettük Belgiumot. Ami azonnal feltűnt, a belga autópályákon mindenütt rendes, ostorlámpás közvilágítás van. Brüsszel előtt megtankoltunk, ittunk egy-egy kávét és elnyaltunk egy Magnumot, aztán, így megerősödve tovább indultunk Brugge felé. A brüsszeli körgyűrűn még ízelítőt kaptunk a 17 óra körüli rush hourból, de a kisebb szarozások ellenére csak törtünk előre, északnyugat felé. Végül a navigációnk este fél 7-kor egy csendes bruggei utcában közölte, hogy „Sie haben Ihr Ziel erreicht”, már, hogy szóval meg vagyunk érkezve. A kocsit elhelyeztük a mélygarázsban és felcuccoltunk a 11.09-es szobába. Hotelünk a Grand Hotel Casselbergh egy négycsillagos intézmény, amit egy régebbi épület átépítésével alakítottak ki. Itt minden jel szerint egy kicsit mást jelent a 4 csillag, mint mondjuk Rómában. Csodás, úgy 40 m²-es szoba, legalább 4 méteres belmagassággal, hatalmas ablakokkal, nehéz brokát függönyökkel és egy fényűző fürdőszobával. Meg persze egy hatalmas üvegcsillárral.

Pisilés és kézmosás után azonnal nekivágtunk, hogy a szálloda közvetlen környékét felfedezzük, meg beváltsuk, amit az utolsó 200 km alatt megfogadtunk: igyunk egy nagy sört. Alig mentünk pár lépést, máris ismerősbe botlottunk: Irina Vasziljenko jött velünk szemben a lányával. A csinos (de tényleg) szentpétervári (öregebbeknek leningrádi) hölgy, aki maga is plasztikai sebész, miután elvált az előző férjétől, éppen véletlenül az EAFPS aktuális elnökéhez, a milánói Pietro Palmahoz ment feleségül. (A jelek szerint ez a házasság is ugyanúgy működik, mint a többi. Pietronak is van egy pólója, rajta a felirat: I don’t need google, I have a wife, she knows everything!) Rövid piszi-puszi után (nekem csak kézfogás, persze) elváltunk és nem telt bele 5 percbe, máris elértük a város főterét, ahol azonnal beültünk egy vendéglő teraszára. Előbb megittuk a már régen áhított söreinket. Egy helyi specialitást, választottuk, amit csatos üvegből szolgáltak fel a pincérek. Az csak később derült ki, hogy ez a sör 8%-os. Hamar jókedvünk lett, hozattunk még két sört és megrendeltük a vacsorát, Miri egy boullabaisse-t, ami egy helyi halleves, én meg fekete kagylót fehérborban. Ehhez járt még a belgák nemzeti eledele (ki nem találnátok) a pommes frites is. Itt rendes adagokat adnak, a kagylókat például egy nagy zománclábosban hozták. Szóval ettünk ittunk, lassan kicsit be is rúgtunk. Miután a harmadik kör sört megrendeltük, feltűnt, hogy a vendéglőben egy hegedűből-bőgőből és zongorából álló trió játszik igazi örökzöldeket. Én a zenekarnak háttal ültem, de Miri szemmel tartotta őket és határozottan állította, hogy ezek magyarok. Persze nem volt teljesen biztos azért a dologban, ezért teszt következett: egy 20€-s bankjegy kísérletében odasompolygott a prímáshoz és ékes magyarságával azt mondta: „Fiúk, igazán örülnék neki, ha eljátszanátok a „Szomorú vasárnapot”. Bár a fickón jól látszott a meglepetés, a zenész finoman meghajolt és miközben átvette a pénzt így válaszolt: „A legnagyobb örömmel nagyságos asszonyom, melyik asztalnál ülnek?” „ Mi kinn ülünk a teraszon!” „ Sajnos a zongora miatt nem tudunk kimenni”, válaszolta a prímás, de azonnal a nyitott ablak felé fordultak és máris felsírt a hegedű.

Irány a megmentő sör. Az a torony már a főtéren van.

Szóval magyarok mindig, mindenütt vannak. Miri meg annyira közülünk való lett, hogy kissé becsípve, idegen földön, sötétben és szemüveg nélkül is megismeri a magyar cigányzenészt. Az utolsó taktusok után még megittuk a söreink maradékát, aztán hazasétáltunk a szállodáig és belerogytunk az ágyainkba. Fáradtak is voltunk, meg be is rúgunk egy kicsit, szóval nem kellett altató.

 

Szeptember 1. péntek

Éjjel egyszer felriadtam és nem találtam a feleségemet, legalábbis hiába tapogattam utána. Na, hasított belém a felismerés, ez elment és nekem kell kifizetnem a hotelt. De szerencsére azonnal meglett, ott szuszogott a másik oldalon, csak akkora az ágyunk, hogy nem érem el a másik felét. Megnyugodva azonnal visszaaludtam és aztán arra ébredtem, hogy nejem már a fürdőszobában tett-vett. Hát igen, ma otthon – egyébként Belgiumban is – megkezdődött az iskola, de nem csak a Rébék unokám (istenem, már másodikos!) iránti szolidaritásból, mi is 7-kor keltünk. A fürdőszoba után lementünk reggelizni. A szokásos szállodai ajánlat, de ezeket a flamandokat azonnal a szívembe zártam: errefelé is tudnak rendes kenyeret meg zsemlét sütni, a túrós tekercsük meg egyszerűen tip/top.

Reggeli után Miri elindult a kongresszusra és a rövid, decens, sokat sejtető sárga ruhájához már az új cipőjét vette fel. Persze én is elkísértem, a még gyakorlatilag üres utcákon értük el a St. Jan Kunstzentrum-ot, az összejövetel színhelyét. Rövid, de forró búcsúzkodás után Miri be, én meg elindultam vissza a szállodába. Útközben jöttek velem szemben az orrászok. Ma csak a kiválasztottak, a „national delegates” találkoztak, szóval a tagországok követei, afféle “Központi Bizottság” és mindenféle orvospolitikai ügyeket tárgyaltak, hogy például milyen legyen az EU-ban az egységes szakvizsga, meg, hogy az arcplasztikai sebészet önálló szak legyen, meg ilyeneket. Meg persze döntenek a fellowship programokról, ösztöndíjakról, amiknek segítségével fiatal kollégák juthatnak a világ minden tájára tanulni.

Nekem is volt délelőttre programom, ki kellett dolgoznom a Fül-orr-gége osztály reform utáni működésének részleteit. Szóval nekiálltam, de ezzel az üggyel nem fárasztanálak benneteket, inkább, amíg ezzel tökölök, olvassátok el, hogy mit hordtam össze Belgiumról és Bruggeról.

Szóval Belgium egy viszonylag kicsi (30.538 km²) ország, ahol azért sok jó ember, pontosan 11 millió megfér. Az ország neve a valamikori római provinciából Gallia Belgica-ból származik, mert a területet abban az időben elsősorban az összefoglalóan belgáknak nevezett kelta és germán törzsek lakták.

A Római birodalom bukása után a Frank birodalom, később az abból kinövő Szent Római birodalom része lett része lett, majd annak feldarabolódása után több hercegségre esett részt. A hercegségek többsége aztán a középkor végén a Burgundi ház alattvalója lett és így 1477-ben a habsburgok örökölték. Előbb a habsburgok spanyol, később osztrák ága birtokolta egészen a Francia forradalomig, amikor 1794-ben a Francia köztársaság annektálta. Az éppen belga földön megvívott Waterlooi csata után, 1815-ben a Bécsi kongresszus Hollandiának ítélte. Hamarosan kitört a Belga forradalom és 1830-ban megalakult az önálló Belga királyság, egy parlamentáris monarchia a szász-coburgi családból való I. Leopold uralkodása alatt. Az uralkodó fia hozta aztán magával hozományként a kongói gyarmatot, ami csak 1908-ban került állami tulajdonba. Mialatt magánkézben volt, mintegy 10 millió ember halt meg a rabszolgákkal szembeni brutális bánásmód miatt. Az un. Belga Kongó aztán 1960-ban nyerte el függetlenségét.

Az I. világháborúban a Schliffen terv szerint a franciák ellen felvonuló német csapatok egyszerűen átmasíroztak a semleges Belgiumon. A 4 év megszállás nem sok szép emléket hagyott maga után, különösen a franciák lakta területek szenvedtek a németek üldöztetésétől. Ellentételezésként a háború után Belgium megszállta az Eupen-Malmedy vidéket.

A II. világháborúban Belgium ismét felvonulási terület lett és 1940-ben a Wehrmacht néhány nap alatt elfoglalta. 1944-ben aztán a nyugati szövetségesek szabadították fel. Nagyobb háborús károkat az Ardenneken kívül nem szenvedett.

1960-ban Hollandiával és Luxemburggal együtt megalapította a BeNeLux Gazdasági- és Vámuniót és utána természetesen az EU egyik alapítója is lett. Mint tudjuk Brüsszel az EU, a NATO és több más fontos nemzetközi szervezet székhelye.

Belgium egy Szövetségi parlamentáris monarchia, a főváros Brüsszel (ami egyben maga is önálló provincia), továbbá 5 flamand és 5 vallon régió képezi. A törvényhozó hatalom a kétkamarás parlament kezében van, ahol az uralkodó egyben a 70 tagú felsőház feje is. A végrehajtó hatalom élén pedig a miniszterelnök vezette szövetségi kormányzat áll.

A holland nyelvet beszélő flamandok (ők adják az összlakosság mintegy 60%át) túlnyomóan az ország északi felén, a Hollandiával határos és a tengermelléki területeken laknak, míg a francia nyelvű vallonok Belgium déli, Franciaországgal határos területeken vannak otthon. A német határok mellett él még egy jelentős német kisebbség is. Belgiumban természetesen mind a holland, mind pedig a francia hivatalos nyelv. Ahogy tapasztaltuk, mindenki folyékonyan beszél angolul is.

Belgiumban lakosság 95%-a városokban lakik. A belga gazdaság egy főre eső teljesítménye az EU-25-ök átlagának 118%-a, azaz egy főre olyan 29.000€ esik. A nemzeti össztermék 27%-át az ipar, 72%-át a szolgáltatóipar és 1%-át a mezőgazdaság termeli. A befolyt jövedelem 10%-át az egészségügyre, 8%-át(!) az oktatásra és 1,3%-át a hadseregre költik.

Vendéglátónk, Brugge a mintegy 1,2 millió lakost számláló Nyugat-flandria, az egyetlen tengerparti provicia fővárosa, mintegy 120.000 saját lakossal. A helybeliek a város nevét „brúzs”-nak ejtik.

A 2. századból maradtak fenn az első feljegyzések, amikben Brugge említésre kerül. A településen és környékén nem csak parasztok laktak, hanem kereskedők is, akik fontos szerepet játszottak az angol – kontinentális árucserében. A 9. század közepén épült az első erődítmény a mai Burgplatz helyén, ami a normannok meg-megismétlődő támadásai ellen nyújtott védelmet. A város a további rohamos fejlődését egy 1134-es természeti katasztrófának köszönhette: egy hatalmas, több napig tartó vihar elmosta a város és a tenger között kb. 15 km-es homokos tengerpartot és Brugge ezzel a tenger partjára került. A következő években az angol gyapjú és a gascogni bor fontos átrakókikötője lett, ahol könnyebben találtak vevőre a flandriai szövőipar termékei is. 1200-ban vásárjogot kapott, 1253-ban saját vámrendszert vezethetett be. Hamarosan a Hansa is kereskedelmi állomást létesített. Csakhamar a genovai, velencei és firenzei kereskedők is megjelentek. A van Beurse család házában tartott rendszeres adásvételi tárgyalások mai maradványa a börze szavunk. Az 1302. július 11-én megvívott „Aranysarkantyús” csatában a győztes flamand sereg súlyos vereséget mért a francia király IV. „Szép” Fülöp csapataira és ezzel megerősítette függetlenségét, ami a város fejlődésének újabb lökést adott. (A csata az elesett francia lovagoktól “elhullarabolt” aranysarkantyúkról kapta a nevét.)

A 16. század elejére a tengerhez vezető viziutat lassan feltöltötte a homok és a város elvesztette a kikötőjét. A fejlődése visszaesett, majd szinte teljesen meg is állt egészen 1907-ig, amikor az eredeti városközponttól mintegy 15 kilométerre levő új kikötőt, Zeebruggét megnyitották. Azóta a város további fejlődése – kivéve talán a két világháborút – töretlen maradt.

Az évszázados „csipkerózsika álom” ma már inkább előny, mint hátrány: a város történelmi központja, amit egy 3,5×1,5 km-es ovális, részben ma is hajózott csatorna zár körül, megmaradt olyannak, mint a reneissanceban volt. Emiatt az UESCO a világ kulturális örökségévé nyilvánította és a további, belső összekötőcsatornákkal szabdalt idilli kinézetű belváros ma Belgium legnagyobb turisztikai attrakciója.

Na akkor ismét vissza a jelenidőbe. Olyan délig szarakodtam az egészségügyi reformmal, aztán a tervet hazaküldtem az adjunktusoknak, hogy ők is beleírhassák a kívánságaikat (amiket aztán én majd egymás után kihúzhatok. Minden főnöknek szem előtt kell tartania a bonzai-kertészet alapszabályát: bőségesen öntözni, hogy el ne pusztuljon, de rendszeresen visszavágni, hogy ne nagyon nőhessen.) Fél egykor megjelent Miri, mára már véget ért a hivatalos programja. Volt egy rossz hír is, az új cipő feltörte a kisújját. Átöltözött, aztán elindultunk a hajóállomásra, hogy a csatornán elladikázzunk Damme faluig, mert egyszer ki akartuk próbálni, milyen is egy csatornán hajókázni. A távoli jövő tervei között ugyanis egy ilyen úszó alkalmatosság esetleges beszerzése is szerepel, amivel Európa belvizeit járva fedeznénk fel az öreg kontinenst.

Útközben bementünk a helyi CBA-szerűségbe, venni egy flasztert a feltört lábra, aztán még vettünk ásványvizet, meg 3 zsemlét, kis felvágottat, meg én persze egy túrós tekercset is. A hajóállomásra menet, a körcsatorna partján, leültünk egy szélmalom tövébe, ügyesen szendvicseket fabrikáltunk, ettünk, ittunk. Aztán tovább a körcsatorna mentén a hídig, mert a hajónk a másik oldalon nyíló mellékcsatornában állt. Nem siettünk, az indulásig volt még bőven időnk, legalábbis azt hittük. Mert mire a hidat elértük, éppen felnyitották. Meg kellett várnunk, míg a híd alatti zsilipkamra megtellett vízzel és a benne dekkoló holland 1.200 tonnás önjáró uszály továbbmehetett. A végén már a másodperceket számoltuk, de az olyan 40+ korú hölgy gyorsan és elegánsan kivitte a hajót a zsilipből, végre leereszkedett a hídkar és mi is átkelhettünk. Onnan már futottunk a hajóállomásig, mint később kiderült teljesen feleslegesen, ők is látták a forgalmi akadályt és megvárták még a mögöttünk jövő, lényegesen lassabban mozgó francia nyugdíjas csoportot is.

A kb. 20 méteres hajócska egy mississippi-gőzösre hajaz, elől két magas kéményutánzattal, hátul meg egy lapátkerékkel, de amikor elindult a hajó, kiderült, hogy a meghajtása is a szokványos, a lapátkerék meg csak úgy passzívan forog. Ez egy egészen kis vállalkozás, egy olyan 60-as kapitány és hozzáillő neje, aki egyben a matróz is, működtetik. A viteldíj oda-vissza 7.50 €. A csatorna egy valamikor Brugget a Rajna-ágakkal összekötő víziút maradványa, ma már nem használják hajózásra, kivéve ezt a járatot. A kb. 6 km-t 35 perc alatt tettük meg. Közben volt idő bámészkodni. Mindkét oldalon legelők vannak, nagyon furcsa tehenekkel. Rövidek a lábaik és a faruk meg olyan kerek, mint egy disznóé. A városhoz közeli kilométeren meg nyaralószerű házacskák vannak a csatorna mellett. Háromnegyed 3-kor értünk Dammeba. Ez egy kis falu, semmi különös. Egy főutca, néhány rövid keresztutca, de bármerre indulnál is, 300 méter után már a legelőn vagy. A falu szélén egy hatalmas, a gótika jeleit viselő templom, aminek az egyik felét használják csak. A 13. században a település, mint Bruggenak a Rajna felé néző kikötője, hirtelen gyors fejlődésnek indult, a letelepedett kereskedők pedig hatalmas templomot építettek maguknak. Aztán, olyan 150 éves prosperálás után, mivel a városhoz vezető csatorna lassan elhomokosodott és nem tudtak idáig feljönni a hajók, a város elnéptelenedett. Nem kellett ekkora templom sem, ezért kb. a közepén lefalazták, az oltár felőli felét megtartották, a torony felőli részén az oldalhajókat és a tetőt lebontották. A főhajó boltíveinek és a hatalmas, téglából épült torony maradványai ma is megvannak.

Útban a hajóállomás felé.                             Ez meg már maga a “gőzös”.

A város főtéren egy Till Eulenspiegel múzeumot találtunk, mivel éppen aktuális lett volna, hogy felfrissítsük a vele kapcsolatos tudásunkat, bementünk. Sajnos a németalföldi hősről nem sokat tudtunk meg, leginkább egy bizonyos 15. századi könyvről volt szó benne, még szerencse, hogy csak 2 € volt fejenként. Till egyébként a 13. század elején, a németalföldön élt valóságos figura, akinek kalandjait aztán számos ballada őrizte. Ezekben közös, hogy a szegény, de szabad polgár, Till, hogyan jár túl a gazdag polgárok, kereskedők, egyházfik eszén. Először a 15. század elején írták le a történeteket és ezek a könyvek voltak az európai könyvnyomtatás első „civil”, nem egyházi témájú termékei. Mivel a róla szóló történetekben nem ritkán kis trágárság is előfordul – Till kedvelt módszerei közé tartozott az ellenfelek asszonyainak meghágása – ezek a könyvek jól fogytak és újra, meg újra utánnyomták őket. A múzeumot egy egészen korai, 1495-ben, Braunschweigben nyomtatott példány apropóján rendezték be.

Egy szemüveges Tyll Eulenspiegel.      Kávézó és (szerencsére) söröző Damme főterén.

A főtéri kávézó teraszán ittunk egy kávét, én meg még egy sört is, de Miri már csak egy teát és a 17:20-as hajóval szépen hazaladikáztunk. Utána még egy kellemes séta következett a belső csatornák partján.

A főhős a csatornák partján, a “nagy nap” előestéjén.

Mire a hotel elé értünk, már fél 8 volt. A kongresszus tanári kara éppen a bejáratnál gyülekezett, hogy a nyitófogadásra menjenek, de mi, a holnapi programra való tekintettel azonnal ágyba bújtunk. Én a naplót bütyköltem, az asszony meg valami krimit nézett, aztán 10-kor leoltottuk a villanyt.

 

 

Szeptember 2. péntek.

Ma is korán keltünk, negyed 8-kor már a reggelinél ültünk, mert 8-kor jött Miriamért a nagy fekete autó, ami elvitte a kórházba, ahol operálni fog. Szóval összerakta a dolgait, a műszereit, az előadásai anyagát és rövid búcsú után elváltak útjaink.

Én még tettem-vettem a szobában, aztán a recepción megkérdeztem, hol bérelhetnék itt egy bringát. Egy kb. 500 méterre levő másik hotelt ajánlottak. Útközben kerestem egy ATM-et, hogy valami kis készpénzt felvehessek. Az első hárommal a közeli postán már eleve rosszul jártam, mert azok csak belga kártyával mentek. Találtam az egyik kis téren további négyet. Kettőnek a képernyőjén ott virított a felirat: sajnáljuk, a komputert újra kell startoltatni, addig legyen türelemmel. A másik kettőnél még éppen pénzt vettek fel az előttem levők, de amikor én kerültem sorra, már azok is kikapcsoltak. Heveny szitkozódások közepette kerestem egy harmadikat, na ott sikerült felvennem 90€-t. Azért 90-et, hogy legyen apróm is. Na, odakocogtam a bringakölcsönzőhöz, előkapartam az útlevelemet, de a faszi rögtön közölte, hogy erre semmi szükség. Adjam oda a kreditkártyámat, vagy adjak egy százast betétnek, meg fizessek 12€ bérleti díjat és már vihetem is. Szóval akkor visszamentem az ATM-hez felvettem még egy százast és valóban kaptam egy vadiúj bringát. Rápattantam és elindultam Zeebrügge felé.

Itt adják a bringákat.         Ez meg már a valamikor halászkikötő a yachtokkal.

Valamikor, a Kr. előtti 8. – 6. században az Északi tenger olyan 1 km-re volt a mai Bruggetól, nem véletlenül telepedtek meg a népek az itteni kellemes kis öböl partján. Mire a rómaiak ideértek, még egy természetes csatorna vezetett a tengerhez, ezért a légiók innen (is) indultak Britannia meghódítására. Aztán ez a csatorna is eliszapolódott és a tenger olyan 15 km-re került a várostól. 1134-ben, mint arról már volt szó, egy napokig tartó hatalmas vihar azonban elmosta az évszázadok alatt lerakódott összes homokot-iszapot és Brugge ismét tengerparti város lett. Ezután az iszapolódás a korábbinál lassabban történt, ráadásul egy folyócska, még a 16. századig nyitva tartott egy csatornát Damme felé, de aztán az is eldugult és Brugge véglegesen szárazra került. Megkezdődött a lobbizás egy saját kikötőért, végül 1895-ben szavazta meg a parlament az erre való pénz egy részét. Ehhez hozzátette a város is az önrészét, meg 5 millió frank értékben részvényeket is kibocsátottak és 1907-ben megnyílott Brugge kikötője, Zeebrugge. A tengeri kikötőt és a városi csatornahálózatot egy 12 km hosszú és olyan 150 méter széles nyílegyenes csatornával kötötték össze, amin át max. 3.000 BRT-s hajók is felhajózhatnak a városig.

A kikötőnek emlékezetes szerepe volt az I. világháborúban, amikor a német flottaparancsnokság a tengeralattjárók egy részét odavezényelte, mert Zeebruggéből rövid úton elérhették mind a Temze-torkolat vidékét, mind a keleti partokat. Az összesen az I. világháborúban a német tengeralattjárók által elsüllyesztett 4.837 hajónak a felével a Zeebruggében állomásozott tengeralattjárók végeztek. Ezért aztán az Admiralitás mindent megpróbált, hogy a kikötőt semlegesítse. Végül, harmadik nekifutásra, csak 1918. április 24-én sikerült a kikötőbejáratot az ott elsüllyesztett két, szárazbetonnal megrakott öreg cirkálóval, a HMS Brillant-tal és a HMS Sirius-szal elzárni. Zeebruggenek a II. világháborúban alig volt szerepe, mert a brit légierő hatósugarába esett, akik úgyis mindent lebombáztak volna.

Ma a csatorna mellett, mindkét oldalon olyan 5 km-en át egyik üzem, vállalkozás, logisztikai lerakat a másik után. Az üzemek között széles főút, nagy teherforgalommal. Az út menti vizesárok másik oldalán meg a bicikliút. Aztán az épületek egyszer csak elfogynak és a csatorna már legelők között fut, a partján természetesen elsőrendű bringaúttal. A csendet csak a hatalmas szélerőművek surrogása töri meg.

A csatorna egyszer csak hatalmas medencékké szélesedik, ezek a belső, édesvizi kikötők, amiket egy zsiliprendszer választ el a tengeri kikötőtől. Mire úgy 11-re odaértem, éppen apály volt és a tengeri kikötő vízszintje olyan 4 méterrel volt az édesvizi medencék alatt. A két kikötő között csak dagálykor lehetséges a forgalom.

Zeebrugge ma a kontinens egyik legnagyobb kikötője (persze eltörpül Hamburg, vagy Antwerpen mellett), ahonnan elsősorban a Nagybritannia keleti partjára szánt árukat hajózzák be. Két területen azonban kontinensbajnok: a RoRo szállításban (ez a „roll on -roll off”-ból – begurul-kigurul – származik, és a nyergesvontatók pótkocsijainak tengelyen való be és kirakását akarná jelenteni) és itt rakják be és ki az Európát érint autószállító hajók zömét, ezeket a hatalmas cipősdoboz szerű járgányokat, amikbe a személykocsit szintén saját kerekükön gördülnek be. Tényleg a kikötő telepein százával állnak a pótkocsik és kis speciális rakodóvontatók szaladgálnak velük ide oda. A kikötő teherpályaudvarán meg három vágányon is csupa Opel várt, hogy behajózzák őket. A zeebruggei RoRo hajózásnak van egy szomorú fejezete is: 1987. március 6-án közvetlenül a kikötő előtt elsüllyedt a Herald of Free Enterprise nevű, Doverbe tartó komphajó, mert elfelejtették becsukni a hajóorron levő kaput. A fedélzeten levő 628 személyből 193-an meghaltak.

Brugge valamikor jelentős halászkikötő volt, de mára ez a tevékenység háttérbe szorult, a halászhajók máshol kötnek ki, ezért a valamikori tágas halászkikötőt ma a yachtok használják és a kikötő egy részén létesült a Seafront múzeum. A múzeum fő látványossága egy szovjet, a NATO kód szerint Foxtrott osztályú tengeralattjáró, a K480. (A szovjet tengeralattjárók betűjele K = karably.) A hajót 1960-ban építették a leningrádi Sudomekh hajógyárban és 1961-ben állt szolgálatba a Balti flottánál. Ez egy hagyományos, dízel-elektromos búvárhajó, a kiforrott második világháborús német technikát alkalmazta. 90 méter hosszú, 75 fős legénységgel hajózott. Egészen 1991-ig aktív volt, 1994-ben törölték a lajstromból és egy év múlva eladták a belgáknak. Vontatók hozták vízi úton a mai helyére. Csak a torpedók robbanófejeit és a kb. 1.000 tonnányi akkumulátort szerelték ki, egyébként minden úgy van, ahogy használatban volt. Hát legkésőbb akkor foszlik le a romantikus máz a tengeralattjáró flottáról, amikor belemászol a csőbe. Szűz anyám, ebben a szűk szarban kellett a három hónapos bevetést kibírni. Kis öröm lehetett az ürömben, hogy többnyire a Földközi tengeren szolgáltak.

A K480 most már békésen.           A világítóhajó a mólón. Nem mindig állt ilyen stabilan.

Kinn a mólón áll a Westhinder II., egy valamikori világítóhajó, ami egy Brugge előtti homokpad előtt horgonyzott és óvta a hajókat a zátonyra futástól. Itt már kényelmesebb volt az élet, mint a tengeralattjárón. A 9 fős legénységnek csak a pozíció tartásáról és a hajó karbantartásáról kellett két héten át gondoskodnia. Utána két hét szabadság járt. Ha szép volt az idő, nem volt nehéz szolgálat, de ha jött a vihar, nem lehetett behúzódni a kikötőbe, még akár a 12-es szélben is ki kellett tartani a horgonyon. Minden esetre az ebédlő asztal 8 kazettára osztott, ahol a válaszfalak olyan 10 cm magasak. Lehetett ott dülöngélés.

A mólón álló három hangárban, ahol annak idején a halakat és a garnélát árverezték, ma – egy nem túl színvonalas – múzeum működik. Az elsőben magával az Északi tengerrel, a másodikban a kikötő történetével, a harmadikban pedig a halászattal és a Belga haditengerészettel ismerkedhet meg az elszánt látogató, ha leszurkolja a 10,50€-s belépti díjat.

A múzeum után ittam vagy egy liter üdítőt és ettem 6 db. sült garnélát, aztán körbetekertem a kikötőben. Délután fél 3-kor indultam vissza a városba. Előbb még körbejártam a csatornagyűrűt és megcsodáltam az ott parkoló kis motorosokat és lakóhajókat, aztán visszaadtam a bringát és visszasétáltam a hotelbe. Kicsit el is fáradhattam, mert a zuhanyzás után, hasamon a laptoppal el is aludtam és csak arra ébredtem, hogy megjött az asszony. Na innen át is adnám neki a szót.

“Hát az úgy volt, hogy nyolckor egyenesen a kórházba hajtottunk, ittunk egy kávét, bemutattak a csapat tagjainak, aztán megnéztem a betegeket, akiket operálni fogok. Két úriemberről volt szó, először az egyiknek majd bemelegítésképpen megoperálom az orrsövényét, közben kicsit összeszokunk a műtővel, aztán a másiknak „élesben” szétszedem, meg összerakom az orrát. A betegvizsgálat után hosszú pangás következett. Eredetileg az volt a terv, hogy közben visszamegyek a kongresszusra, hogy leadhassam a műtét utáni előadásaim anyagát, de kiderült, hogy az előzetesen közölt 5 perces laza séta inkább egy félórás gyalogtúra, ezért inkább ott maradtam a kórházban. Végül aztán 12 felé bementünk a műtőbe. Az altatóorvos nem volt valami barátságos, nyilván, mert előzetesen belepofáztam a dolgaiba, hogy mit és hogyan szeretnék. Később bevittem a műszereimet, amiket valami véletlen folytán a motorom tank-táskájába tettem. Amikor meglátta a táskát, felcsillant a szeme: csak nem azt akarja ez a táska jelenteni, hogy Ön is motorozik? De bizony én is, évente olyan 5.000 kilométert! Na és milyen gépen lovagol? Egy CBR600R-en! Micsoda, maga megküzd a 120 lóerővel? Na, azonnal előkerültek a fotók az i-phonról, róla és a nagyfiáról, kivel együtt motoroznak, meg persze a túrákról és egyebekről. Onnantól a legjobb barátok lettünk és tényleg úgy rendben tartotta a beteg vérnyomását, hogy egy cseppet sem vérzett.

Aztán elkezdtük a bemelegítő műtétet, kipróbáltuk a kameraállásokat, a zoomokat, a mikrofonomat, meg mindent, amit kellett. Kicsit visszafogtam magamat, de maga a műtét így is csak 20 percig tartott. Aztán behozták monsieur Ginot F-et, az éles műtét páciensét. Közben belenéztünk a kongresszusi történésekbe, persze csúszott a program. Elbeszélgettem az „áldozatommal”, kiderült, hogy 25 éve kamionsofőr. Korábban sokat járt Szicíliában és ilyenkor két hetet is úton volt a 40 tonna belga disznóhússal, de ma már csak Franciaországba, legfeljebb Spanyolországba jár. Mivel nincs határ meg vámoltatás, hétfőtől-péntekig megjárja azt utat és a hétvégét mindig otthon tölti.

A nagyteremben csak nem akart vége szakadni az előadásnak. Mindegy, háromnegyed 2-kor elaltatták a beteget, én beérzéstelenítettem az orrát (laikusoknak: a műtét ugyan narkózisban zajlott, de ilyenkor is szokásos a műtéti területet a fogorvosok által is használt injekcióval, mert akkor kevesebb altatószer kell és a seb sem vérzik annyira. Ennek meg különösen nagy jelentősége van, ha kamera veszi a műtétet. A vértől alig lehetne valamit látni a képernyőn.) Ott álltunk készenlétben, csevegtünk beöltözve, lábhoz tett szikével, egyszer csak szóltak: online vagytok!, na akkor nekivágtunk.

Szerencsére addigra már nem izgultam, nagyon jól ment, nem volt egy felesleges mozdulat sem, minden elsőre sikerült. 5 perc alatt nyitottam meg az orrot, további 15 perc múlva kinn volt a porc is. Aztán a csontmunka is gyors és meggyőző volt. Amikor elkezdtem az orrsövény rekonstruálását, az orrsövény-minták tényleg sokat segítettek, két perc alatt kiderült, hogy a 7-es számú az ideális, onnantól aztán flottul ment az implantátum kidolgozása. Azzal együtt, hogy a munka közben folyamatosan magyaráztam, sőt helyenként meg is álltam, hogy a kamerának megmutathassam a dolgokat és ráadásul a teremben feltett kérdéseket is megválaszoltam, 1 óra 25 perc alatt elkészültem a műtéttel.

Utána mindenki gratulált, még összeszedtem a műszereimet, aztán 5 óra felé visszavittek a kongresszusra. Éppen időben érkeztem, mert sorra kerültem az előadásaimmal. Azok is simán lementek és most itt vagyok.”

Míg Miri elmesélte, hogy hogyan is volt, elkezdtünk szedelőzködni, mert este fél nyolckor találkoztak a kongresszus előadói, hogy részt vegyenek a szokásos faculty dinneren. A bejáratnál már szépen gyülekezett a népség, amikor meglátták Mirit, hangos üdvrivalgásba törtek ki, ma ő volt kétségtelenül a nap hőse. Mint most a közönségtől is megtudtam, nem csak szépen, de nagyon látványosan és gyorsan is operált, a fiatalabb kollégák el voltak ájulva tőle. Az öregebbek persze szintúgy, de ők nem mutathatták, onnan csak sima gratula jött. És a várakozásnak megfelelően reagált a Nagymester, Nolst Trenité is: „a műtétet ugyan nem láttam, de nagyon dicsérik!” A csapatban jórészt feleségek voltak a kísérők, de ezúttal rajtam kívül volt még egy férfi semmittevő, a regensburgi kolléga 5 éves fia.

A szállodától laza séta volt a Royal Saint Sebastian’s Guild székhelyéig. A bejáraton túl egy tágas, füves, fákkal szegélyezett udvarba jutottunk, aminek a szélén egy furcsa, ferde tetejű pavilon állt, előtte egy dróthálós tetejű terasszal. Itt szolgálták fel a wellcome drink-et, egy helyi sört. A hosszú bringatúra után jól esett, hagytam is, hogy még párszor utánatöltsenek. Közben üdvözölt is bennünket a klub ügyvezető elnöke, bemutatta az egész vezetőséget és elmesélte a történetüket. Aki már olvasta a loire-i naplót, az tudja, hogy a 12. század csodafegyvere az angolok „longbow”-ja, hosszú íja volt és a látványos-véres sikerek után egész Európában átvették. Így volt ez Brugge városában is, ahol a polgáron megalakították a Szent Sebestyénről (ő az a szerencsétlen keresztény mártir, aki a festményeken ájtatos képpel néz, miközben testéből nyilak állnak kifelé) elvezett íjászegyesületüket. A megvásárolt telken szorgalmasan gyakoroltak, sőt évente versenyt is rendeztek: a kert közepén ma is áll egy 32 méter magas árboc, az annak a tetején levő gömböt kellett eltalálni. Az öntudatos polgároknak a 16. században illusztris vendégük akadt, II. Károly aktuális brit uralkodót Cromwell Olivér elüldözte a szigetről és a koronás fő 1656-ban Bruggeben telepedett le. Itt hol is talált volna jobb társaságot, mint az íjászokat, szóval klubtag lett. Sőt, a diplomatikus polgárok elnökükké választották és – bár 4 év múlva az angol király visszatérhetett a trónjára – azóta is az éppen aktuális brit uralkodó, jelenleg tehát II. Erzsébet a prezident, a klub működését ügyvezető irányítja. Ma is aktívan lövöldöznek, a helyi fül-orr-gégész főorvos is tag, így kerültünk ide. A furcsa épület a kertben a valamikori sátrat utánozza, a dróthálók meg a gumisvégű gyakorló nyilaktól védik teraszon pihiző klubtagokat.

A bevezető után bemehettünk a klub ebédlőjébe, ahol a falakon hatalmas 17.-19. századi olajfestményekről néztek ránk a versenyek erre érdemes győztes lövészei. Három hatalmas asztal körül ültek a népek és a ceremóniamester vezényletével csoportonként mehettünk ki a kis zártkertbe, ahol a vacsorát osztották: egy mobil kemencében sült sertéscombot (sajnos a ropogós bőrét és az a kis zsíros porcogóját mindig levágták és a földön levő bádogtepsibe dobták – persze a nap hősének azért vágtak egy extra, bőrös szeletet), héjában sült krumplicskákat fokhagymás vajjal, párolt endiviát és gombát, valamint szószokat, esetemben borsmártást. Jót tett a sport, én még repetáztam is. Meg persze rendes burgundi vörösbor járt hozzá. Miután elmúlt az első kínos félóra – addig a népek hagyományosan a szakmáról, ez esetben az orrsebészetről beszéltek – oldódott a hangulat és a helyi szervezők egyike a kétfős zenekar kíséretével elénekelte a rendezvényhez kiválasztott, a környékbeli lapos tájról szóló francia dalt. Kiderült, hogy az a tény, hogy valaki orrsebész, még nem zárja ki az énekelni tudást. Akkor persze megkezdődött a tánc, erre felbátorodott Pietro a society olasz elnöke is és elénekelte a Volare-t, amihez már mi is üvöltöttük az oh-oh-oh-ó-t, majd közkívánatra ismét francia slágerek következtek. Már éppen kezdtem kurvára izzadni, amikor szerencsére vége lett és fél 11-kor elindultunk hazafelé. Kellemes 20 perces séta után egyenesen az ágy következett. Onnantól én már semmire sem emlékszem.

 

Szeptember 3. szombat.

Ma reggel fél órával hosszabban maradhattunk az ágyban, mert Mirinek csak 9-re kellett mennie. Szóval a reggeli után elbúcsúztunk, én visszafeküdtem az ágyba, hol éppen ezt a naplót írtam, a lány meg elment a kongresszusra üléselnöknek. Szerencsére nem tartott sokáig a dolog, mert 11-kor ismét itthon volt, így aztán ma együtt mentünk el bringát bérelni. Ma ott volt Miri hitelkártyája, ezért miután kifizettük a 24€ bérleti díjat, megkaptuk a két gépet. Gyors ülésállítás és máris nekivágtunk. A mai uticél az északi tengeri fürdőhely, Blankenberge volt. Ugyan vendéglátóink szerint ez csak a szegénynép fürdőhelye, a rendesebb belgák Knokke-be mennek, de nekünk ez is jó volt. Ugyanazon az úton tekertünk, mint én tegnap, de a kikötő előtt balra, nyugatra fordultunk és innen kb. 3 km-re, Zeebrugge nyugati csücskén elértük az első homokos strandot. Mivel nem ide indulunk, itt csak egy sört ittunk és Miri még elnyalt egy háromgombócos fagyit is, aztán ismét nyeregbe pattantunk és 6 km után máris ott voltunk Blankenberge promenádján.

Már felszabadultan a drótszamáron.  Itt ilyen a strand: bodegák háttal a tengernek és a szélnek.

A homokos strand itt egészen Dunkerq-ig, olyan 60 km hosszan tart, csak egy helyen töri meg Ostende kikötője. Többnyire egyszerűen homokdűnék szegélyezik a plázsot, de időnként többemeletes hotelek és apartmanházak állnak a parton, előttük sétánnyal és vendéglőkkel. A meteorológia mára tulajdonképpen esőt ígért, szerencsére nem volt igaza, mert hétágra sütött a nap és kurva meleg is volt. Ennek megfelelően délután 1-kor, amikor megérkeztünk már nagy volt a zsufi mindenütt. Előbb lementünk a homokos partra, kicsi sétáltunk a sekély vízben, aztán felmentünk a parti szállodasorhoz és a sétányon beültünk egy vendéglőbe, hogy elfogyasszunk valami stílszerű ebédet. Most Miri evett egy fekete kagylót, én meg tőkehalat tejszínes mártásban. És természetesen megkaptuk hozzá a belgák mindennapi kenyerét, a pommest is. Ezt a helybeliek bőven ehetik, mert egész nap nem nagyon láttunk nem túlsúlyos 40+ egyedeket. Végül kaptam Miri kagylójából, mindjárt ki is próbáltam, amit a szomszéd asztalnál láttam: az első kagylóhéjat nem szabad eldobni, hanem úgy kell használni, mint egy csipeszt, azzal kell a husit a többiből kicsippenteni. Még elüldögéltünk a napernyők árnyékában, bámultuk a tengert aztán fizetni akartunk. A pincér kihozta a 44€-s számlát és látta, hogy elővettem egy 50-est, ezért 15 percig felénk sem nézett, azt hitte, hogy majd csak elunjuk a várakozást és elmegyünk, ő meg zsebre teszi a 6 pénzt. De rábaszott, mert egy negyed óra után a nejem gáncsot vetett neki és az utolsó fillérig visszakérte az aprót.

Apály van és a víz 18 fokos.                     Így tartják a profik a kagylócsipeszt!

Hazafelé vettük az irányt és azt hittük, hogy találhatunk egy közvetlen utat Bruggebe, nem kell a kikötőig visszamennünk. Miriam meg is szólított egy korrektül, kerékpáros ruhába öltözött, az út mellett pihengető úriembert, aki még ráadásul egy GPS-szel is fel volt szerelve. Ugyan más utat ő sem ismert, de, ha már valaki megszólította, mindjárt el is mesélte röviden az élete történetét. 10 perc után eluntuk a dolgot és tovább indultunk. Végül is ugyanazon az úton jöttünk hazafelé is. A bringaút most tele volt kagylóhéjjal. Kiderült, hogy a sirályok idehozzák a kagylókat, magasból az aszfaltra dobják őket, aztán a törött kagylóhéjból kieszik a bennlakót.

Kissé elfáradva értük el a városi körcsatornát, de nem jöttünk egyenesen haza, hanem előbb megnéztük a kikötött motorosokat, csak úgy gusztálásképpen. Volt egy két darab, amin el tudnánk képzelni magunkat. Végül 5-kor visszaadtuk a bicikliket és a rekkenő melegben hazavonszoltuk magunkat a szállodáig. Útközben vettünk 3 liter ásványvizet, gyorsan zuhanyoztunk és utána irány az ágy. A guglival kisakkoztam, hogy jó 50 km-t tekertünk a dögnehéz és nem éppen testreszabott gépekkel. Ráadásul az enyémnek minden pedálfordulatnál olaj után sikoltozott a lánca. Mindegy, ezzel együtt is nagyon szép kirándulás volt.

Alig, hogy kicsit kilógattuk a lábainkat, máris fel kellett kelnünk a vacsorához. Ma este volt a gála, oda el szokott jönni a kongresszus minden résztvevője a kísérőjükkel. Összesen talán 300-an lehettünk. A vacsorát a főtér prominens épületében, a Belfortban rendezték. Az épület a főtéren, a Markton áll, 83 méter magas tornyában pedig egy 47 harangos szerkezet kelt néha elviselhetetlen zenebonát. A bejárat előtt már egy tűznyelő fogadta a nagyérdeműt, benn az udvarban meg középkori ruhákba öltözött hölgyek és urak gardíroztak bennünket. Mindjárt kaptunk is egy kis pezsgőt, meg valami kis harapásnyi pezsgőkorcsolyákat és közben megcsodáltunk egy madarászt, aki a nagy belső udvarban a sólymát röptette. Persze zsongott az udvar a kis csoportokban beszélgető népekkel, Miriamot mindenki a lehető legszélesebb mosolyával üdvözölte. Kiderült, hogy a kongresszuson a fő beszédtéma a tegnapi műtétje volt. Mindenki csodálattal beszélt róla, ezért biztos, hogy szerzett egy-két komoly ellenséget magának. Többen érdeklődtek az orrsövényminták után is, kénytelen leszek a sorozatgyártást megszervezni.

Egy jó félóra múlva asztalhoz ültünk. Nagyon tetszett az ülésrend. (Ezt egy kicsit elmagyaráznám a nem szakmabelieknek. Az ilyen rendezvényeken valahol a kiemelt helyen áll egy kisebb asztal, ott ülnek az „istenek”, vagyis akik azt hiszik magukról, hogy ők azok és nem keverednek az egyszerű népek közé, akinek befizetéseiből egyébként ők ingyen zabálhatnak. Az egyes közösségekben mindig ugyanazok ülnek az elnöki asztalnál, már minden történetet mindenki ismer, de a szabály erős, a kiválasztottak az utolsó leheletükig ott ülnek majd, aztán, ha valakit megüt a guta, akkor odaülhet a helyére egy arra érdemes fiatal.) Itt egy valamikori lovagteremben állították fel a végtelen hosszú asztalt és csak az elnökség tagjainak helyét jelölték ki, de nem egy csokorba, hanem egyenletesen elosztva. Volt, akit meghívtak egy-egy szűkebb társaságba, volt, akik véletlenül kerültek össze. Mi a nejem révén a szervező, Stephan Vlaminck bokrában ültünk. Jó kis vegyes társaság volt körülöttünk, fiatal lengyel, görög és belga orvosok, ráadásul többnyire lányok. Azonnal kitört a társalgás, előkerült az ilyenkor használatos nemzetközi nyelv, a broken english. A szomszédom mindjárt elmagyarázta, hogy én valami csodabogár lehetek, mert elkísérem a feleségemet a kongresszusokra. Neki csak egyszer volt vele a férje és kijelentette, hogy soha többet sehova nem megy. Elmeséltem, hogy az öt évvel ezelőtti Amszterdami kurzus óta, ahol én is hasonló kijelentésre ragadtattam magamat, ez az első próbálkozásunk. Azelőtt, amikor még urak voltak az orvosok és a kísérők meg hölgyek, mindig volt damen-program, kirándulások, városnézések a feleségeknek, míg a férjek megvitatták a súlyos témákat. Mára más lett a helyzet, a résztvevők fele már nő – még, ha az elnökség férfi tagjai erre tojnak is – és talán nem lenne hiábavaló, minden ilyen rendezvényen megnyitni az unatkozó férjek szekcióját.

Mire eddig eljutottunk, megkezdődtek a hivatalos megnyitóbeszédek, aztán a rövid, de lényegretörő szónoklatok után felszolgálták az első fogást, tőkehalfilét souce bernais-zel, benne ráadásnak párolt endíviával. Ehhez persze könnyű rajnai fehérbort ittunk. Aztán kitöltötték a francia vörösbort és felszolgálták a második fogást, a töltött fürjet vörösbor mártással, krumplipürével és párolt spenóttal. Végül a desszert, fehérborban párolt vilmoskörte egészben, csokiszósszal, vanillia fagylalttal és tejszínhabbal.

Még le sem gyűrtük az utolsó falatot, máris megszólalt a zene, ezúttal egy kis dundi discjockey gondoskodott a talpalávalóról. Mi is dübörögtünk egy pár kört (sajnos most megint valamivel 100 kiló fölött vagyok), de erősen éreztük még azt az 50 kilométert, ezért egy óra múlva elindultunk lefeküdni. Közben kiderült, hogy megérkezett a már délelőttre ígért eső. Ugyan eláztunk egy kicsit, de melegünk volt, nem számított. A két pezsgő, a három fehér és két vörösbor azonnal hatott, még letettem a fejemet a párnámra, de onnan már filmszakadás.

 

Szeptember 4. vasárnap

Kicsit borongós, de száraz, kellemes időre ébredtünk. Mirinek 9-re megint oda kellett érnie, ezért fél 8-kor felpattantunk, gyorsan összepakoltunk, a csomagjaink egy részét levittük a kocsiba, megreggeliztünk. Én nekiálltam a naplót gondozni és azzal foglalatoskodtam addig, míg Miri meg nem jött. A mai, az orrcsúcs kialakításáról szóló előadása is szépen lement.

Kijelentkeztünk, bepakoltuk a még nálunk levő holmikat és 11:30-kor elindultunk hazafelé. Útközben néhányszor eleredt az eső, aztán már csak csöpörgött. Egy benzinkútnál tankoltunk és ittunk egy kávét, meg vettünk egy kis ásványvizet. Most a navi jóvoltából kikerültük Hollandiát és 12:45-kor egyenesen német földre léptünk. Két óra felé láttuk meg a kölni dómot, sajnos most sem néztük meg, negyed háromkor robogtunk át a Rajna fölött. Köln után cseréltünk, onnan én vezettem és Miri szunyókált egy kicsit. Frankfurttól kiderült az ég és kisütött a nap. Fél hétkor Regensburgnál megálltunk és megvacsoráztunk. Miriam végre ehetett egy salátát, én meg egy bajor csülökkel próbálkoztam. Nem sokkal előtte tudtuk meg, hogy Miri első férje (53 évesen!) a kardiológián fekszik súlyos hátsófali infarktussal, ezért a csülök, bár jól nézett ki, nem nagyon ízlett.

Az utolsó 250 km-en ismét Miriam dirigálta a kocsit. A mellettünk levő benzinkútnál még megtankoltunk és 21:25-kor beálltunk a ház előtti parkolóhelyre. Megtettünk 2.130 km-t odafelé 12, visszafelé 10 óra alatt. Felhasználtunk 150 liter dieselolajat, átlagosan 7 litert minden 100 km-re, ami azért meglepő, mert Németországban, ha nem volt sebességkorlátozás, nem kíméltük a gépet, ha lehetett, 180-200-al mentünk.

Klassz utazás volt, megérte a hosszú autózást. Különösen tetszett a kerékpáros kultúra, Belgiumban nincs út, ahol ne lenne mellette kerékpárút. Az autósok nagyon vigyáznak a bringásokra, soha nem fordult elő, hogy el ne engedtek volna egy kereszteződésben. Nyilván nem azért, mert büntetésekkel riogatják őket, hanem mert ők is rendszeresen biciklire szállnak és tudják, hogy az milyen érzés. Az egyetlen szokatlan dolog, hogy Belgiumban a mopedek is a kerékpárúton közlekednek. El is lett határozva, hogy jövőre visszatérünk és az egyik kéthetes szabadságunkat egy lakóautós-kerékpáros túra keretében a Németalföldön (Friesland, Hollandia, Belgium) töltjük majd.