Hongkong 2009
Bevezető helyett
Mindenki, aki írt már disszertációt, vagy pályamunkát, nagyon jól tudja, hogy a bevezetés mindig a legutolsónak megírt fejezet. Ez most sem lesz másként, de én már most, közvetlenül az érkezés után elkezdem, aztán majd persze még százszor kiegészítem és átírom, de legalább az első bekezdések tényleg az utazás elejéről származnak majd.
Amikor én még Pécsett, az akkori Kállai Éva téri (ő volt az a hölgy, aki a köztársaságtéri MDP-pártház ablakából az 1956-os ostromot követően kiugrott és néhány heti szenvedés után elhunyt) panellakásomban múlattam a napokat, nem gondoltam volna, hogy lesz még idő, amikor még megcsodálom az uránvárosihoz hasonló (ha nem is egészen olyan) magasházakat. Most éppen egy szállodában fekszem Hong Kongban, az ablakomon át bámulom az égbenyúló házak rengetegét, és próbálom röviden összefoglalni az előzményeket.
Először is tisztázni kellene, hogy hogyan is jutottam el a világ másik végébe? Hát egyszerűen jól nősültem. Valamikor, talán 1994-ben volt egy fül-orr-gégész kongresszus Sankt Pöltenben, ahova Mirivel – akkor még szigorúan csak szakmai alapon – együtt mentünk az ő Mazda 121-esével. (Az autónak azért van jelentősége, mert akkor tanultam meg, hogy a cabrio nem nekem való. A Mazda baby-nek ugyanis le lehetett ereszteni a tetejét és az Autobahn-on 100 felett majdnem levitte a szél a fejemet.) Szóval hazafelé Miri elhatározta, hogy soha többet nem megy el egy olyan kongresszusra, ahol ő maga nem tart előadást, mert így csupa kisebbségi érzései vannak a „nagy tanárok” között. Mire én azt válaszoltam, hogy ez aztán egyáltalán nem olyan nagy ügy, de az ha már rákészülne, kár lenne az energiáját csak az osztrák kongresszusokra pazarolnia. Játsszon inkább nagyban, válasszon ki egy témát, dolgozzon rajta intenzíven, aztán majd én megtanítom, hogy hogyan adja el a dolgot szerte a világon. (Azt hiszem, hogy azt ti is elismeritek, hogy értek valamit a logisztikához, meg talál elég jól is írok, márpedig a tudományos elismerésnek ez a két alapköve.) Mindjárt az első és alapvető szabály, mindenhol és mindenkor hangoztatni kell, hogy te valamihez kurvára értesz. Ha ezt szívósan csinálod, meg persze közben tényleg megtanulsz egyet mást arról a valamiről, akkor előbb-utóbb el is hiszik, hogy igaz, amit hangoztatsz.
Most, 15 évi szorgalmas munka után Mirinek el is hiszik szerte a világban, hogy ért az orrplasztikához, meg általában a szépségsebészethez, ezért meghívták a hong kongi kongresszusra előadni. Fizetik a repülőjegyét és a szállodáját 3 napra. Én meg mint kísérő családtag jöttem el vele. Bár a témához nem tudok sokat hozzászólni, egy igazi magyar ezen a helyen nagyon egzotikus dolog, aztán meg megpróbálok persze nagyon okosan nézni, sőt időnként kicsit bólogatni is hozzá.
Az egyetlen dolog amivel igazán hasznossá tehetem magamat, az a naplóírás és a fényképezés. Elhoztuk magunkkal Miri „Sony alfáját” a rendelőből, hogy rendes képeket tudjunk csinálni, mert a mobiltelefonok erre most nem lennének elegendőek. (Persze a nagyfelbontású képek darabonként 6-7 MB-ot jelentenek, úgyhogy rendesen kell majd komprimálni őket.) Szóval megígértem, hogy részletesen feljegyzem minden kalandunkat, hogy később is emlékezhessünk az utazásra.
Ez a bekezdés már itthon íródott, részben magyarázatként. A szövegben sok angol kifejezést használok, de nem azért, mert villogni akarnék az angolommal. Éppen most derült ki, hogy gyengébb, mint gondoltam. Talán majd az itt átélt kellemetlen percek és órák felráznak a lustaságomból és tényleg nekifekszek végre (vagy most sem, sajnos erre is nagy az esély). Egyszerűen próbáltam úgy leírni a dolgokat, ahogy átéltem(tük) őket.
Nagy hangsúlyt helyeztem a kulináris részletekre, mert szerintem az utazások egyik fontos része a mindenféle helyi ízek megismerése. Nem mindig elég bátor az ember idegen helyen valami ismeretlen, eddig nem is kóstolt, egzotikus ételt rendelni. Mi ebben most nem spóroltunk, majdnem mindig valami mást ettünk és többnyire nem csalódtunk. Már itt szeretném megemlíteni, hogy az általunk ismert európai kínai éttermek bázisa a tajvani konyha, a nálunk működő szakácsok majdnem kivétel nélkül onnan származnak. (Szemben a ruhakereskedőkkel, akik általában Hanoin át Dél-Kínából érkeznek Magyarországra.) Hong Kongban a kantoni konyhát favorizálják és ez tényleg más, mint az itthoni.
Igyekeztem a felmerült költségeket pontosan feljegyezni, hogy ha valaki kedvet kapna személyesen is megismerni az egykori koronagyarmatot, legyen fogalma, hogy mi mennyibe kerül. Nem éltünk nagy lábon, de ha az ember súlyt helyezne rá (egyszerűbben, kevesebb a pénze), a folyó kiadások 30-35%-át még megspórolhatná úgy, hogy az élmények nem csorbulnának. (Pédául az első, általunk választott, szintén ötcsillagos szállodában csak 50 € lett volna a szoba.) Nem készítettem pénzügyi összesítést, keverem a pénznemeket, ezért jó, ha tudjátok, hogy Hong Kongban is dollár van, aminek az árfolyama az amerikai dollárhoz rögzített, ezért az Euro árfolyama állandóan változik. Mivel most az US$ árfolyama az Eurohoz képest 1,5:1, nekünk kedvezően alakultak a dolgok, egy Euroért itt helyben 10,785 hong kongi dollárt (HK$) adtak. A banki középárfolyamon meg úgy 11 lehet a kurzus. Ez annyit tesz, hogy egy HK$ körülbelül 25 forintot ér. Hát akkor vágjunk is talán mindjárt bele.
Az első és a második napok, péntek és szombat
Pénteken 8 órakor beültünk az én autómba és elmentünk vele Linzbe, a Höglinger-Denzelhez, aki egy BMW kereskedő és egyben szerviz is. Miriam ugyanis, amikor tavaly kicserélte az X5-ét az 1-esre, a nagyobbikat még júniusban visszaadta, de a cég csak augusztus 20-án jelentette ki, ezért a bank novemberben még egy lizingdíjat levont és pontosan egy évig tartott, hogy a balfaszok elismerjék, hogy ők hibáztak. A pénzt persze nem tudták visszaadni, hanem egy szervizre szóló papírt kaptunk, ami Mirinek nem kell, mert 4 évig minden szervizt ingyenesen kap. Ezért én megvettem tőle, nálam már amúgy is esedékes volt egy inspekció. Szóval kiraktuk a bőröndjeinket és leadtuk a kocsit.
A bejárat előtt, a járdán vártunk a csomagjainkkal, amíg megjött Schwester Trinidad, civilben Doris, Miriam műtősnője, vele indultunk fél 10-kor tovább Hörschingbe, a linzi repülőtérre. A gépünk kicsit megkésett és ezért csak fél 12-kor startoltunk Franfurt (am Main) felé. Előtte mindketten megszúrtuk magunkat a WC-ben: én 80, Miri 60 mg Heparint fecskendeztünk a bőrünk alá, hogy a hosszú üléstől nehogy trombózist kapjuk (mint én a múltkor Washington felé). Nyugodalmas, háromnegyed órás repülés volt, aztán meg egy hosszú várakozás következett Frankfurtban. Előbb mindketten ittunk egy-egy sört, aztán rendeltünk valamit enni (én egy „farnkfurtit” krumplisalátával, Miri meg egy Maultasche-t – hússal töltött kis barátfüle – tojásrántottával, salátával, amihez megint megittunk egy-egy sört. Nem volt rossz, de az egészért összesen 13.000 forintot fizettünk, ami azért jóval a fájdalomküszöb fölött volt. Ráadásul utána majdnem elaludtunk, hogy ezt elkerüljük, mentünk egy kört, már csak azért is, hogy lássuk a legújabb divathoz tartozó árakat, hogy aztán összehasonlíthassuk a hong kongiakkal.
Hosszas séta meg egyebek után végre beszállhattunk a gépbe, egy Boeing 427-400-asba. A Lufthansanál a nagyobb gépek egy-egy város nevét viselik, a mi Jumbónk éppen Brémáét.
Kis zavar támadt, mert Miri előre online foglalta a jegyeket, amik most egészen véletlenül egymás mögött, ablakokhoz szóltak, de sikerült egy egyedül utazó fiatalemberrel cserélnünk és máris egymás mellett ültünk. Ismét kis késéssel, este 6-kor kezdtek bennünket kitolni a guruló-útra. Aztán 18.30-kor elemelkedtünk a betonról és a captain keletnek fordította a gép orrát. Először érintettük Varsót, majd Moszkva alatt Tulát, utána Szmolenszknél lassan délkeletnek fordultunk. A távolság Hong Kongig 9.300 km, magasság 10.300 méter, sebesség 940 km/óra, repülési idő 10 óra. Hogy el ne felejtsem, a repülőjegyek a Lufthansánál (Linz – Frankfurt – Hong Kong – München – Linz) fejenként 385 €-ba kerültek mindennel együtt. Persze azért ilyen hihetetlenül olcsó, mert olyan kombinációkat is elfogadtunk, mint a keddi hazarepülés, meg vállaltuk a többórás várakozásokat átszálláskor.
A nagy izgalomra előbb ittunk egy-két fehérbort, aztán jött a vacsi: egy kis vajaszsemle salátával, marhapörkölt krumplis gombóccal, vöröskáposztával (a pörkölt a várakozásaimmal ellentétben nagyon jó volt), gyümölcstorta, fehérbor. Egyben bevettük az altatóinkat (egy-egy tabletta Ivadal) én még elmentem pisilni és aztán elaludtunk mindketten.
Arra ébredtünk, hogy valahol Dél-Kína fölött repülünk, már felkelt a nap és hozzák a reggelit. Helyi idő szerint kilenc óra volt, nálunk meg éjjel kettő (hét órával vannak a hongkongiak előttünk), tehát kb. hat órát aludtunk. A reggeli gyümölcssalátából és tojásrántottából sonkával (nekem), vagy singapuri tojásos nokedliből sültcsirke csíkokkal (Mirinek), vajaszsemléből lekvárral, kávéból, narancsléből állt. Mire mindent bepakoltunk, éppen ki kellett töltenünk a beléptetéshez szükséges kérdőíveket, meg egy nyilatkozatot, hogy nincs sertésinfluenzánk. Aztán megjelent a horizonton a délkínai tenger, a víz fölött vettünk egy nagy kanyart balra és simán leereszkedtünk a Chek Lap Kok repülőtérre.
Hong Kongnak 1998-ig a város közepén, a Viktoria Harbourban volt a repülőtere (a Kai Tak), ahol a kikötő egyik öblében feltöltöttek egy kettős betoncsíknak való helyet. A baj csak az volt, hogy a kifutókat a szárazföld felől kellett megközelíteni. Itt azonban a magas hegyek és a házak nem tették lehetővé, hogy a pilóták egyből a kifutó irányába repüljenek. Először a „sportpályákig” (ez volt a pont hivatalos neve) ereszkedtek a környező hegyek előtt, ott mindössze 150 méter magasban 35 fokkal élesen jobbra kanyarodtak és kb. 1 km után letették a gépet. (A berepülés irányát ma is jól lehet látni, ebben az 1 km széles csíkban csak maximum 4-5 emeletes házak vannak.) Ez az egész, a nyári, viharos időszakban még az erős oldalszéltől is megnehezített manőver olyan bonyolult volt, hogy a pilótáknak erre külön licencet kellett szerezniük. 1988-ban határozta el a város, hogy új repülőteret építenek, hosszas vita után a Lap Kok szigetre esett a választás. A szigeten levő 100 méteres dombot elhordták, az anyaggal a környező tengert feltöltötték és így egy 5×3 km-es, a tenger fölött 7 méter magas platformot létesítettek, amire aztán felépítették az egész légikikötőt. (A régit kifutópályák helyén éppen egy lakótelep épül.) Az egész mindössze 15 milliárd Euróba (olyan 4.000 milliárd forintba) került, de állítólag megérte, mert ezzel a város az egyik legfontosabb közlekedési központ maradhatott Ázsiában. Persze ezen kívül még meg kellet építeni egy 35 km-es autópályát, egy 6 km-es 3×3 sávos hidat, a gyorvasutat és egyebeket is.
A Jumbónk
Hong Kong első szigetei
A Check Lap Kok repülőtér
A repülőtéren elintéztük a szokásos formaságokat, aztán kis keresés után megleltük azt az úriembert, aki egy „BOENISCH” feliratú táblát tartott a kezében. Onnan minden gyorsan ment: a shuttle-taxi 40 perc alatt behozott bennünket a hotelig. A nagy meglepetés a kijáratnál ért minket: 30 fok meleg és 95%-os páratartalom vágott mellbe bennünket, hosszúnadrágban, bőrdzsekiben. Örültünk, hogy a kocsiban volt klíma. (Ez persze itt természetes és persze szükséges is: minden jármű és épület klimatizált.) A Royal Park Hotelben, egy igazán nagyon-nagyon színvonalas *****plusz szállodában foglaltak nekünk szobát úgy, hogy az első 3 éjszakát a meghívó fizeti. A szállodának egyébként az a nevezetessége, hogy a Pekingi Olimpián ebben laktak a lovasversenyek résztvevői. Kínába ugyanis a szigorú állategészségügyi szabályok miatt nem lehetett bevinni a lovakat, ezért a lovasversenyeket Hong Kongban tartották. A lakrészünk kb. 25 m²-es, a 12. emeleten van, kelet felé néző kilátással a Sha Tin városrészre.
A liftre várva
A Royal Park bejárata
Az olimpia lovasversenyek emléke
Úgy terveztük, hogy miután kirakodtunk, elmegyünk sétálni, de ebből nem lett semmi, mert ugyan csak pár percre dőltünk le, de mindketten azonnal elaludtunk.
Még éppen időben ébredtünk az esti programhoz. Este 6-kor várt a szálloda előtt a busz és elvitt bennünket a Hong Kong szigeten levő kilátóra a Victoria peak-re, ahol egy étteremben fogadták a konferencia előadóit, plusz engemet, mint kisérőt. A Victoria peak a város egyik nevezetessége. Összesen csak 552 méter magas, de nagyon jól látni róla a város központját a felhőkarcolókkal. Egy sikló vezet fel hozzá, ami 1888 óta szolgálja a nagyérdeműt. A peakról egyébként egyedülálló kilátás esik a felhőkarcolókra.
A „felhőkarcolók” itt többnyire nem irodaépületek, hanem egyszerűen lakások. A II. világháború után a városnak kb. 600.000 lakosa volt, utána kezdődött Kínában a harmadik polgárháború, utána a forradalom, 1949-ben meg kikiáltották a Népköztársaságot, aminek következtében óriási menekülthullám lepte el a várost, több millió ember, akik a környező dombokon bádogvárosokban telepedtek le borzasztó higiéniai és szociális körülmények között. 1953-ban aztán egy napokig tartó, hatalmas tűzvészben leégett a viskók egy része és a város vezetése elhatározta, hogy megoldja a lakáskérdést. Mivel kevés volt a hely, itt nem panelházak, hanem égigérő betontornyok épültek. Családonként 20 m²-es lakrészt kaptak, a vizesblokkok és a konyhák a lakásokon kívül voltak és több család használta őket. Ezeket a Mark I-es házakat követték a II-es es a III-as típusok, de kiderült, hogy nem igazán jók, mert az élet továbbra is az utcán zajlott. 1980-tól kezdték meg a Mark IV-esek építését, nagyobb lakásokkal, lakásonkénti konyhával, fürdővel, alul üzletekkel, szolgáltatócégekkel. A korábbi lakóházak többségét már lebontották és most mindenütt a IV-es típusok és jobbak állnak, de ilyenekből rengeteg van.
Lakóházak Sha Tin-ban
az utcafront
a teraszok teteje egy jobb negyedben
A házakat vasbetonból, csúszózsaluzással építik, az egyetlen szokatlan dolog, hogy az állványok bambuszból vannak. Az alsó öt szintig nincsenek falak, csak oszlopok, mert a házakat alul egymással többszintes teraszok kötik össze, ezekben vannak az üzletek, szolgáltató létesítmények, még az orvosi rendelők is. A járdák is a magasban futnak, kb. 300 méterenként az utca két oldalát gyalogos felüljárók kötik össze. Az utcaszinten csak a járművek mennek, itt gyalogos csak elvétve látható, azok is inkább csak a buszmegállókban.
Az egyes szintek között mindenütt mozgólépcsők és liftek. Hong Kongban több a lift, meg mozgólépcső, mint egész Európában. Ha fellépsz, figyelmeztet: Please, hold the handrail! (kapaszokdj, bameg!), a végén meg: Please, mind the step! (nézz a lábad elé, te köcsög!).
A házak általában 30 lakószinttel épülnek, szintenként 12-16 lakással, egy-egy ház tehát egy kis falu. Minden háznak portása van, akik benn ülnek a fülkéjükben. A lakások 75%-a ma is a város kezében van, éppen mostanában kezdték meg a „tanácsi” lakások eladását. Állítólag a helybeliek szívesen meg is veszik meg őket. Ha mégsem, akkor az általában nem az anyagiak miatt történik, mert az anyagi helyzetük (az egy főre eső GDP kb. 28.000 US$) ezt megengedné, hanem mert a lakásban nem jól futnak az erővonalak. A Feng Shui szabályainak betartása Hong Kongban ma is a házépítés egyik alapvető kérdése. Egyébként a megkeresett pénzből a hong kongiaknak több marad a zsebükben, mert csak három jövedelemadó kulcs van, 0, 9 és 16%. Igaz, nincs általános társadalom-biztosítás, ezt mindenki maga intézi. Nem lehet olcsó dolog munkáltatói rész nélkül. A jobban keresők azonban az európai viszonyokhoz képest lényegesen jobban járnak.
Az erőltetett lakásépítési programnak van egy negatív következménye. A szűk hely miatt nem kímélték a régi kolonialista időkből visszamaradt épületeket, néhány kivétellel mind elbontották őket. Maga a városközpont egy keskeny tengerszoros, a Victoria harbour két szembenlevő oldalán a Kowloon félszigeten és a Hong Kong szigeten fekszik. A tengerszoroson nincs híd, viszont van 4 közúti és 4 metró-alagút, meg számos hajó.
A városközpont a Peakről. Előtérben a Hong Kong sziget a finantial districttel, középen a Victoria harbour vízcsíkja és szemben a Kowloon félsziget csücske. A háttérben levő dombok mögötti völgyben volt a szűkebb hazánk a Sha Tin városnegyed.
Mi a busszal araszolgattunk a rush hour-ban, egy órát tartott a kb. 20 km-es út. Végül a sikló felső állomásán szálltunk ki. A siklóval szemben van a város egyik legelegánsabb étterme a Peak Lookout. Kint a kerthelységben ültünk, itt fenn korántsem volt olyan meleg és párás, mint lenn a városban, nem véletlen, hogy a brit kormányzó már 1868-ban ide építette a nyári rezidenciáját. Az asztalunknál ült a meghívó Prof. Gordon Soo, Miri ismerőse a linzi kurzusról Frederic Wong, aztán egy dél afrikai munkatársuk Ian van Appels a klinikáról, egy indiai kollega, továbbá két helybeli főorvos. Mulatságos, de azt hiszik, hogy az én családnevem a Bönisch, a keresztnevem meg a Mink (angolul a mink kanadai nercet jelent, mondom, én itt valami egzotikum vagyok, de olyan bonyolult lenne elmagyarázni, hogy melyik nevem a micsoda – ebbe angolul azért beletörne a bicskám -, hogy hagyom is az egészet. Legalább otthon van mit mesélniük: „képzeld volt ott egy hatalmas – ők mind elég kicsik, már Miri is óriásnak számít – magyar, akinek a keresztneve meg nerc!” Wow!)
A „Peak Lookout” étterem
Frederic az ajándék Linzerrel
Gordon, Frederic, Ian és Miri
Az aperitif után azonnal átadtuk szerény ajándékunkat, a Linzből magunkkal cipelt egy-egy Linzer-tortát. Aztán megkezdődött a vacsora. Az első fogás avokadó saláta csirkemellcsíkokkal, a második roasted prime ribs volt. Én, bunkó, azt hittem, hogy sült karajt, vagy disznóoldalast kapok, mint a mexikóiban, ehelyett egy baszott nagy marhahúsdarabot (egy tehénkarajt), egy rendes steak-et hoztak angolosan, véresen, zöldborsmártással és zöldségkörettel. Kellemes meglepetés. Harmadiknak meg kis képviselőfánkokat ettünk csokiszósszal. Kínai fehérbort kortyolgattunk hozzá, nagyon kellemesen telt az este. Szerencsére nem kellett kifizetnünk, mert biztos egy kis vagyon volt a számla. Utána kimentünk a kilátóplatformra vadul fényképezni. Jó lett volna egy állvány, mert az éjszakai felvételek csak úgy kézből általában szarul sikerülnek. Fél 10-kor már megint a buszban ültünk és most, a gyér forgalomban szinte robogtunk hazafelé
Miri még szeretett volna sétálni egy kicsit, én meg erősködtem a lefekvés mellett. Ezúttal nekem volt igazam, kedves nejem 5 perc múlva mély álomba merült. Most már én is befejezem az írást, jó éjszakát mindenkinek.
A harmadik nap, vasárnap
Éjjel mindketten úgy aludtunk, mint a bunda. Miri most már lement az uszodába, én meg beleborzongtam a gondolatba, úszni ilyenkor? Hülye voltam, mint szokásosan, csak a szobában volt hűvös a klíma miatt, kinn még nyárias az idő. Na, majd (talán) holnap.
Megreggeliztünk a szállodában (160HK$/fő), van itt a tengeri herkentyűtől a szokásos európai menüig minden. Aztán meg mentünk egyet a ház körül. Azért ez nem egészen a pécsi uránváros. Iszonyú a tisztaság, sehol egy porszem. A házak rendben tartva, az épületek között mindenütt ápolt parkok, kis tavakkal, halakkal, „EU játszóterekkel”, sok gyerekkel és sportoló Tai Chi-zó felnőttekkel. A tömbök körül meg forgalmas utak. Az egész város úthálózata olyan, mint a budai BAH csomópont, csak itt ezer van belőle.
Miri most délben elment előadni, én meg a szállodában maradtam, hogy megírjam nektek Hong Kong rövid történetét.
Hong Kong (magyarul „illatos kikötő”) Kína egyik legdélibb pontja, egy eredetileg elhagyatott szigetcsoport a Perl river (Gyöngyfolyó) torkolatának keleti részén. A folyótorkolat közepén fekszik Kína egyik legősibb városa, a valamikor tengeri selyemút kikötője Guangzhou, ami nekünk inkább a régi nevén, mint Kanton ismerős. Az őslakosok eredetileg halászatból és gyöngyhalászatból éltek. 1517-ben vetődött erre az első európai kereskedő a portugál Fernao Pires de Andrande (még, hogy nincsenek Pirézek, már akkor is ők készítették elő a gyarmatosítást, nem csoda, ha a magyarok annyira félnek tőlük!). 1711-ben létesítette a brit Keletindiai Társaság az első kereskedelmi kirendeltséget Kantonban. Az európaiak szorgalmasan vásároltak selymet, teát, fűszereket, meg ami csak otthon kellett, de alig tudtak eladni valamit, ezért a külkereskedelmi mérlegük mindig negatívra sikerült és a különbözetet ezüsttel kellett megfizetni. Európában emiatt aggasztóan felment az ezüst ára. Ráadásul a császár csak Kantont nyitotta meg előttük, más városban nem volt szabad kikötniük. Hogy javítsanak a helyzeten, elkezdtek ópiumot szállítani a mai Indiából (akkor Bengáliából) a kínaiaknak, akik hamarosan rá is szoktak és kezdtek lemondani az ezüstről a mákfőzet javára. Ezt meg a császári adminisztráció nem tűrhette sokáig és megtiltották az ópium behozatalát. Erre az a britek – valami mondvacsinált ürüggyel – kirobbantották az első ópiumháborút, ahol bebizonyosodott a modern fegyverzet előnye: az alig néhány ezer fős, de korszerű fegyverekkel felszerelt tengerészgyalogos kontingens megsemmisítette a százezres császári hadsereget. Az expedíciós hadsereg ellátására létesítettek a britek a Hong Kong szigeten egy kikötőt és támaszpontot, amit az első ópiumháborút lezáró nankingi szerződés (1842) értelmében meg is tartottak. A második, a még meglevő kereskedelmi korlátok lebontásáért indított ópiumháború (1860) után a britek rátették kezüket a szigettel szemben levő Kowloon félszigetre is, majd 1898-ban bejelentették igényüket a Shenzen folyóig terjedő területekre (ezeket hívják New Territories-nek) és a környező 235 szigetre is. Az egészet az 1898. június 9-én megkötött pekingi szerződésben „kibérelték” 99 évre, nem gondolva arra, hogy valamikor ez az idő is lejár majd.
Hong Kong brit koronagyarmatként a legjelentősebb szabadkereskedelmi zóna lett Ázsiában. Szinte azonnal megkezdődött a bevándorlás. Nem csak a megélhetés miatt, hanem politikai indokok alapján is szöktek ide kínaiak: először a taipingok a sikertelen parasztlázadás után, aztán a monarchisták a köztársaság kikiáltása (1912) után, majd a kommunisták a Chiang Kai-shek féle vérfürdő (1927) után.
A második világháborúban 1941. decemberében, 23 napi ostrom után elfoglalták a japán császári csapatok és 1945 augusztusáig megszállva tartották. Az angolok visszatérésükkor a várost teljesen lepusztult állapotban találták. Ráadásul szinte rögtön kitört a polgárháború a Chang Kai-shek vezette koumintangisták és a Mao Che-tung vezette kommunisták között. Végül is győzött a kommunista forradalom és 1949-ben kikiáltották a Kínai Népköztársaságot, ami a mai napig is működik. Persze a győzelem után megint milliószámra jöttek Hong Kongba a menekültek és az addig Kínában működött nyugateurópai (kapitalista) cégek is áthelyezték lerakataikat a brit területre.
A kommunisták győzelme után az ENSZ kereskedelmi zárlat alá helyezte Kínát, ami Hong Kongot igencsak bajba sodorta, mert elapadtak a fő bevételi források. Az üzleti érdek azonban erősebbnek bizonyult, mint a politika és az embargót aztán csakhamar feloldották. Az élet visszatért a régi kerékvágásba. A 60-as években meg a Nagy Kínai Kulturális Forradalom határon átszivárgó eszméi okoztak társadalmi feszültségeket. Aztán a jólét emelkedésével ezek is megoldódtak.
A britek sokáig remélték, hogy Hong Kongot megtarthatják a 99 év után is, de a kínaiak kitartottak az egyezmény mellett. 1982-ben kezdődtek a tárgyalások a Thatcher kormány és a kínai megbízottak között és 1984. december 1-én megszületett az egyezmény: Hong Kong 1997. július 1-vel ismét Kínáé lett, de a Theng Xiao-ping által támogatott „egy állam, két rendszer” doktrína értelmében még legalább 50 évig maradhat a kapitalista szisztéma. Egyszer persze ez az idő is letelik, hogy aztán 2047-ben itt is népköztársaság lesz-e, vagy éppen odaát kapitalizmus, senki sem tudja.
Hong Kong államfője formálisan a mindenkori kínai elnök, jelenleg éppen Hu Chin-tao, de a gyakorlatban egy CE (Chief Executive) vezeti. Jelenleg Donald Chang az első ember, akit egy részben a lakosság által választott, részben egy Kína által kiküldött 80 fős testület választott meg 2007-ben. A városnak szabályos kormánya van, miniszterekkel. 2004 óta egy hölgy, Rita Fan a miniszterelnök. A választások előtt rendszeresen felerősödik azoknak a hangja, akik teljes demokráciát, szabályos népképviseletet szeretnének. Legutóbb 300.000 ember vonult ezért az utcákra.
Hong Kongnak ma kb. 7.7 millió lakosa van, 95%-ban Han kínaiak. A maradékot túlnyomóan malájok adják, a fehér ember ma meglehetősen ritka erre. Hong Kong területe összesen 1.104 km², (összehasonlításul: Nagybudapest 525 km2). A legnagyobb területű a Kowloon félsziget, továbbá 262 sziget tartozik hozzá. A területnek kb. 25%-a lakott, mert a meredek sziklás hegyoldalak nem nagyon alkalmasak erre. A hivatalos nyelv a kínai és (még) az angol, de a kötelező angol oktatás megszűnt. (Angolul azért mindenki tud.) Az átlagos életkor valahol 80 év körül van, lassan emelkedik. Az ittlakók a kantoni nyelvjárást beszélik, amit más vidékeken meg sem értenek. Összekötő nyelv a mandarin, olyan mint a Hochdeutsch a német nyelvterületeken, de itt külön probléma, hogy az egyes nyelvjárások sok esetben eltérő írásjeleket használnak.
A klíma trópusi, 22,5 C°-os átlagos évi hőmérséklettel, kb. 2500 mm-es évi csapadék-mennyiséggel. Csak három évszak van: az ősz októbertől decemberig meleg és száraz, a tél januártól márciusig relatív hűvös és száraz, a többi időben meg itt a monszun. Esik az eső, kurva meleg van, magas a páratartalom aztán meg jönnek a tájfunok is.
Na, megyek fürödni, meg borotválkozni, bármikor telefonálhat Miri, hogy vár rám a hallban és kezdődik a ma esti program.
Alig lettem kész, már kopogott is a nejem az ajtón, sietnünk kell, mert Frederic vár ránk a kocsijában a hotel előtt, hamarosan kezdődik a vacsora. Szóval beültünk Frederic vadonatúj Lexus 300-asába és átsiklottunk a Hong Kong Islandra, a Jockey Club-ba.
Amikor egy-egy brit tisztviselőt, vagy katonát kiküldtek valamely gyarmatra, akkor nem csak az volt a gond, hogy az időjárás ott nem olyan volt, mit otthon, Albionban, hanem az is, hogy hiányoztak azok az instituciók, amik a brit high society-t összetartották, nevezetesen a club-ok. Szóval az urak első dolga volt, hogy mindenütt klubokat alapítottak, így jött létre a hong kongi Jockey Club is. Azért van a szigeten, mert ott voltak az első angol települések, ott lakott a kormányzó és az egyéb előkelőségek.
Ma a Jockey Club Hong Kong legnagyobb non profit egyesülete, amelyik lóversenyeket rendez és a fogadások nyereségét – ami egyébként több, mint a brit szigetek összes hasonló lósport intézményének együttes nyeresége – jótékony célra fordítják: a szegények közvetlen támogatásán túl működtetnek kórházakat, egyetemi kollégiumokat, gyermekintézeteket, stb. is. A Jockey Club tagjának lenni ma is társadalmi rang és persze jó befektetés is, mert az itt ápolt kapcsolatok aranyat érnek. A klubnak két versenypályája van, az egyik ez, ahol mi vagyunk, meg egy másik, Sha Tin-ban, éppen ott, ahol lakunk, a szállodánktól kb. 2 km-re. Ezen utóbbi versenypályán bonyolították egyébként a már említett olimpiai lovasversenyeket.
A Jockey Club pályája
Egy kedves néző
Középen a kórházigazgató
A vacsora olyan volt, mintha megállt volna az idő. Selyemmel, a régi koloniál időkből származó nehéz ezüsttel terített asztalok és olyan büfé, amilyet még nem láttam(unk). Friss kagylóval kezdtük, aztán főtt sonkával és salátával folytattuk. Aztán jött egy kis halfilé zöldbabbal. Utána ettünk egy kagyló-polyp levest, aztán báránybordát lencsével, párolt marhahúst paprikaszószban, egy kis kacsát, végül gyümölcs- és sajttortát, kétféle gyümölcskrémet és dinnyét. Sajnos a kirakott ételeknek nem egészen a felét tudtuk megkóstolni, akármilyen keveset is ettünk mindenből, tovább nem ment. Aztán amikor eljöttünk, a büfében pont annyi kaja volt, mint amikor elkezdtük. Itt nem lehetett az asztalokat üresre zabálni, mindig mindent azonnal pótoltak. Volt zene is, mondjuk úgy, nem Lagzi Lajcsi muzsikált. Fehér és vörösbort kínáltak, most is csak módjával ittam. Mit mondjak, nagyon jól éreztem magamat, nagyon boldog voltam, hogy eljöhettem ide (parasztlegény frakkban), máskor is engednék az invitálásnak. Hát, ha én is egyszer még gyarmati tisztviselő lehetnék, valamikor a British Empire aranykorában!
A Kongresszust a Chinese University of Hong Kong rendezte, aminek az orvosi fakultása részben a Prinz of Wales Hospital-ban működik. A vacsorán itt már megjelentek a helyi konkurens egyetemek képviselői, a japán és a (mainland) kínai küldöttség tagjai is, nagyon kulturált köszöntőket mondtak. Megismerkedtünk minden jelentős személlyel, a kórház belga származású (!) igazgatójával is. Aztán az is kiderült, hogy Miri délután nagyon szép előadásokat tartott, már a felkonferáláskor megtapsolták a népek, utána meg még inkább. Nagyon jó lesz, jönnek a további meghívások, már előre örülök Japánnak, a kontinentális Kínának és Ausztráliának. Volt egy kis változás is, azt hiszem, hogy ők is túlzásnak tartották, hogy egy magyarnak nerc legyen a neve (biztos mondta otthon az asszony: Gordon, ilyen név egyszerűen nem lehet). A mai variáció: Minck Antal BOENISCH. Ez már tényleg jobb, meg ráadásul kicsit olyan Rolling Stone-os.
Mindketten külön kellemesnek találtuk, hogy a meghirdetett időben, fél tízkor felállt a színpadra a két fiatal doktor, egy lány és egy fiú, akik az egész estét konferálták, nagyon megköszönték mindenkinek a részvételt és már mehetett is mindenki hazafelé. Most busszal jöttünk hazáig, aztán a szálloda körül még mentünk egy kört. A Sha Tin városnegyed központi terének egy részét, legalább 2500 m²-t teakfa borít, beleintegrált színes spotlight-okkal. Meddig tartana, amíg Pécsett ellopnák? Egy, vagy esetleg két éjszaka? Ja, és a közparkokban mindenütt tilos a dohányzás.
Na, Miri már alszik, a laptop is low battery-t jelez, kikapcsolok, jó éjt, holnap majd folytatom.
Hétfő, a negyedik nap
Kicsit tovább aludtunk, mint terveztük, ezért a reggeli úszás elmaradt, rögtön reggelizni mentünk. Ma inkább az édességekre helyeztem a hangsúlyt, mindenféle lekvárokat, meg mézet kentem a piritósomra. A kenyérpirító egy békebeli angol darab, kis láncos futószalag van benne, elől beteszed a kenyeret, hátul meg kijön a kész toast.
A reggeli után egy kisbusszal bementünk a város központjába. Kiderült, hogy az út nem néhányszáz méter, mint eredetileg saccoltam, hanem talán 8 km is lehet, mert egy egész hegylánc választ el bennünket a „belvárostól”. Rögtön rá is találtunk a város egyik hírességére, a Heritage-ra, ami a valamikori kikötőparancsnok rezidenciája volt. Nem, hogy megőrizték, hanem a környezetét csodálatosan átlakították, alul passzázsokkal, és persze igen drága üzletekkel. Mellette a Peninsula hotel, előtte leginkább Betley-k és Roys-ok parkolnak, a legrosszabb kocsi is Mercedes.
A kikötőparancsnok ma már nem látná, hogy éppen mit csinálnak a hajók a vízen, mert a rezidencia előtt az öblöt feltöltötték és az így nyert területen egy épületsor, a helyi szépművészeti-, történeti- és űrhajózási múzeumok, meg persze a Hotel Intercontinental állnak. Mellettük egy kis tér az óratoronnyal, a Tsim Sha Tsui Clock Tower-rel ami a valamikori Kowloon-Kanton vasútvonal pályaudvarának a maradványa. A vonalat 1916-ban nyitották meg és a kolóniát Kantonon át Pekinggel kötötte össze. Elkészültekor csak az egyik oldalán volt óra, a többi három csak 1920-ban készült el. A pályaudvart 1975-ben bezárták és az épületet 1977-ben lebontották.
A város közepe tulajdonképpen egy kb. 1 km méter széles, 10 km hosszú tengerszoros, ami a Kowloon félsziget és a Hong Kong sziget között húzódik, mindkét végén egy egy szűkülettel. A szorosban keleti és nyugati szélben nagyon jól lehetett be-, meg kivitorlázni, manőverezni, ellenben a viharos déli és északi szelekben teljesen védett volt. Ezért nem véletlen, hogy az angol flotta bázisa lett és szeretett királynőjükről „Victoria harbour”-nak nevezték el. A szoros két oldalán ma felhőkarcolók állnak, a szorosban meg leginkább turistahajók, kompok járkálnak. Meg kis érdekes szállítóhajók, amiknek az orra, ha éppen üresek, annyira kiemelkedik a vízből, hogy azt hinné az ember, rögtön fel fognak borulni.
Az óratoronytól keletre van a Star Ferry Co. Ltd. kikötője, ahonnan az tengerszorost átszelő kis hajók indulnak. A négy közúti alagút és a földalattivonalak ellenére a hajók ma is a közlekedés fontos tényezői, naponta 70.000 ember veszi igénybe őket az átkeléshez. Szerepet játszhat ebben az is, hogy a viteldíj csak kb. 60 forint egy útra.
Az óratoronytól nyugatra a partmenti sétányon van az Avennue of Stars, ahol hollywoodi mintára itt a hong-kongi filmes szakma nagyjai (Bruce Lee, Jackie Chan, Lai Man Wai, John Woo, Maggie Cheung és mások) kaptak egy-egy csillagot benne esetenként a kézlenyomatukkal. Az első nagy hong kongi sztárnak, Bruce Lee-nek egy bronzszobrot is állítottak.
A Heritage
Az óratorony állomás nélkül
Ezután a hosszú séta után annyira elpilledtünk, hogy beültünk egy Starbucks Coffee-ba egy jó karamelles jegeskávéra (3 € darabja) és kiültünk a kávézó emeleti teraszára, a pergola alá és bámultuk a kikötői forgatagot.
Fél kettőkor indultunk vissza a Tsim Sha Tsui West-re, ahol találkánk volt Frederickel. A derék kolléga pontosan meg is érkezett. A mai legfontosabb feladat lett volna, valami kontinentális kínai utazást szervezni egy utazási irodában. Mindenki azt javasolta, hogy repüljünk Pekingbe és nézzünk ott körül, nagy fal, terrakotta hadsereg, tiltott város, meg hasonlók. Sajnos erről azonnal le kellett tenni, Pekingbe betört a tél, aktuálisan órák óta le volt zárva a repülőtér a hóvihar miatt (amit a pekingi meteorológusok ezüstjodid rakétáikkal részben maguk okoztak), a hőmérséklet meg 0 fok alá zuhant, a mi legmelegebb ruhánk meg egy-egy könnyű bőrdzseki. Elmehettünk volna Sanghai-ba, de az meg ugyanaz, mint itt, egy modern város hatalmas épületekkel. Bármit is kerestünk, mindig volt valami „de”, meg „ha”. Elég borúsan nézhettem, mert Miri szegény egész délután félt, hogy otthon a szállodában majd elkezdem mondogatni, hogy ezt nem jól szervezte meg, meg el lett baszva, meg ilyenek, de szó sem volt róla, nagyon jól elleszek én itt is, majd átmegyünk Macaoba, meg Kantonba. Meg aztán ti ismertek engem, tudjátok, hogy nem is vagyok én olyan lebaszós fajta.
Így aztán kissé lógó orral beültünk a kocsiba, átmentünk a Hong Kong szigetre de most a szigetnek a várossal ellentétes, déli oldalára. Itt van egy „Ocean Park”, de ezt csak akkor nézzük meg, ha más tényleg nem lesz, nem szeretem a pandákat, meg a delfineket. Most először a legdélibb csücsökre, a Stanley-félszigetre mentünk és mindenek előtt kitekintettünk a Pacifikra. (Na jó, ez közelebbről a Dél-Kínai tenger, de akkor is a Csendes Óceán része.) Miri rögtön bemasírozott a vízbe, én is beledugtam a kezemet, szerintünk elég meleg ahhoz, hogy megfürödjünk benne, erre biztos visszatérünk majd. A Stanley nevezetessége a Murray House és a Blake Peer. A ház az egyik utolsó koloniál stílusú épület Hong Kongban. Eredetileg a sziget másik oldalán, a Viktoria Harbour partján állt, de a helyére valami Skyline-t terveztek, ezért lebontották és kövenként áthozták az új helyére, ahol ismét felépítették. Most tengerészeti múzeum van benne, hétfőn persze zárva, ide meg én fogok mindenképpen visszajönni. A peer (móló) meg a valamikori gouverneur, Sir Peter Blake nevét viseli, aki ezen fogadta a partraszálló vendégeit (többek között 1922-ben a Walesi herceget is), ezt is a házzal együtt telepítették át.
A Murray ház a Blake peerről
Három sör rendel
Sárkánylyuk
Az egyik kis vendéglőben megittunk egy-egy sört és aztán, már a szürkületben átautóztunk a Repulse Bay-be. Az öböl felett egy igényeseknek épített lakóház áll. A helybeli babona szerint a ház mögötti hegyen egy sárkány lakik, aki esténként lemegy a vízhez. Mivel nem akarták a sárkányt bosszantani azzal, hogy akadályozzák a szabad mozgásban, a házon egy jókora nyílást hagytak. Az öböl ma a helybeliek kedvelt homokos strandja, ide meg Miri akar mindenképpen visszajönni és egy napot itt tölteni. Ha az idő olyan lesz, mint ma, biztosan jövünk, ma délben 29 fok volt. A helybelieknek ez persze már késő ősz, ezért a strand tök üres volt. (Nem csak most este üres, már az odaúton, még napközben is elmentünk mellette.) Az öböl a nevét a híres brit csatacirkálóról a Repulse-ról kapta. A csatacirkáló állítólag ebben az öbölben horgonyzott 1922-es látogatása alkalmával. A hajót aztán 1941-ben a Prince of Wales csatahajó kisérőjeként küldték el Singpore-ba, hogy a milliárdos költséggel kiépített erőd védelmét megerősítsék. Ott kapták a parancsot, hogy támadják meg a közeledő japán csapatszállító konvojt. A japánokat nem találták, ráadásul hazafelé, december 10-én észrevette őket egy japán tengeralattjáró, hamarosan megérkeztek a torpedóvetők és a zuhanóbombázók is, másfél óra múlva mindkét hajó elsüllyedt a maláj tengeren. A singapore-i erőd is elesett gyakorlatilag egy puskalövés nélkül: a tenger felőli támadás ellen készült, azok a balfasz japánok meg ezt nem tudták, partra szálltak fölötte és a dzsungel felől közelítették meg, amire a britek soha nem készültek, mert lehetetlennek tartották.
Az öbölből visszamentünk a központba. Kiderült, hogy estére megint vacsorára vagyunk hivatalosak. Mi ugyan szabadkoztunk, hogy nem vagyunk úgy öltözve (tényleg nem voltunk), de azt a választ kaptuk, hogy csak egy egyszerű kínai vendéglőbe megyünk, ott meg nem kell elegánsan megjelenni. Így is lett, de végül aztán csak kiderült, hogy a város egyik legelegánsabb vendéglőjébe mentünk. Ott csatlakozott hozzánk Gordon Soo is és ahol a következő vacsora zajlott (a pincérek a tálaláshoz fehér kesztyűt viseltek, én meg egy öreg trikóban, rövidnadrágban, szandállal a lábamon):
Először kaptunk egy nagy kanna teát és azt kortyolgattuk. Aztán hoztak 3-3 darab óriásgarnélát, egyben megfőzött tealevelekkel. Majd megettük az elmaradhatatlan sült báránybordát és ezután kaptunk az óriási tarisznyarákokat, amiket előbb a pincér nagyjából feldarabolt, aztán mi kezdtük mindenféle ravasz módszerekkel kienni a páncélzatból a húst, meg az egyéb ehető részeket. Én ugyan nagy darab disznóhúsokon szocializálódtam és az ilyen herkentyűket kissé óvatosan közelítem meg, de el kell ismerjem, nagyon finom volt. Akkor hozták a gyömbérteát, aminek olyan ereje volt, mint valami csípős magyar paprikának, szabályosan égetett. Utána behoztak egy egész sültcsirkét, levágtak belőle 12 kiskanálnyi darabot, amiket egy-egy kis palacsintába csavarva, póréhagymával és szószokkal megettünk. Közben két kistányérra, elénk kitették a csirke szárnyait, mert az a legjobb falat, azt a vendégek kapták. Már éppen elkezdtem magamban siránkozni, hogy a csirkehús javát meg sem kaptuk, amikor ismét megjelent a pincér, hozta az apróra vágott húst egy-egy salátalevélbe csomagolva. Végül, ahogy ez a kínai konyhában szokásos, meghozták a kínai kelből főzött levest. (Volt még benne valami amorf és puha, de azt egyszerűen lenyeltem. Talán nem is fontos tudnom, hogy pontosan mi volt az.) Az egész vacsora alatt csak teát ittunk, de azt rengeteget, egy korty alkohol sem volt, kiderült, hogy így is nagyon kellemesen telhet egy este.
Tehát ilyen lenne a rák
Szerinted melyik lenne a legjobb?
Az igazi kinai piacon
10 óra körül aztán elindultunk a következő állomásra, a Temple Street-re ahol Hong Kong egyik nevezetessége egy késő éjjelig aktív igazi kínai piac a Nightmarket van, bódékkal, olcsó, az utcára települt éttermekkel, nagyon gyanúsan kinéző egyedekkel. A kísérőink azért itt már szóltak, hogy vigyázzunk a pénztárcánkra (egyébként egész Hong Kongban legendásan jó a közbiztonság, bár én eddig csak két motorosrendőrt láttam, talán nem csak, vagy nem elsősorban az állandó rendőri jelenlét a jó közbiztonság alapja) és megkezdődött a bevásárlás. Ez bennünket teljesen készületlenül ért, pénz is alig volt nálunk. Persze így jobb volt, mert a kollégák tudták, hogy hogyan működik a dolog:
Az utca két oldalán felállított bódékban legális kösöntyűket árulnak, van itt tényleg minden. Aztán egyes bódékban kiraknak eléd egy katalógust, az egyikben benne vannak a legutolsó divat szerinti táskák (Pradatól Louis Vuitton-ig minden) a másikban az össze svájci karóra, stb. Akkor te ott kiválasztod, hogy mit szeretnél megnézni, az eladó telefonál és egy negyedóra múlva megjelenik egy gyanús alak egy fekete szemeteszsákkal, amiből előkerül a hőn áhított áru. Akkor az vagy jó, vagy nem, elviszik, kicserélik, hoznak újat. Ha minden összeállt, akkor kezdődik az alku egy kis zsebszámológép kíséretében. Az egész tranzakciót árgus szemekkel figyeli néhány zsivány pár méter távolságból, nem lenne okos fizetés helyett elfutni. Kicsit bevásároltunk, én próbaképpen egy igazi, eredeti Breitling-et vettem 7.000 forintért. A sikeres bevásárlás után sem mehettünk még haza, előbb el kellett mennünk valamilyen édességet enni. Végül egy gyümölcs-bárban kötöttünk ki és a gyümölcsök leküzdése után hazaszállítottak bennünket a hotelbe. Gordonról kiderült, hogy eredetileg borneoi, ő persze kókusztejet evett fecskefészekkel. A karórám (egy sötét számlapos original Breitling) szerint már jóval elmúlt éjfél is, ezért most gyorsan lefekszünk.
A negyedik nap, kedd
Ma viszonylag későn keltünk, Miri majdnem 11-ig aludt, utána elment úszni (én megint nem) és a tegnapi vacsora után lemondtunk a reggeliről. Ma volt az első nap, amikor a magunk urai voltunk. Előbb a földalattival elmentünk a központ, a Victoria harbour közelébe, majd onnan gyalog az átkelőhajók állomásáig.
A metró után megebédeltünk egy bisztróban. Miri kétféle halat választott (az egyik sajnos tofu lett), én meg sertéssültet (két rendes szelet karaj, kruplival, szósszal). Az egész együtt, plusz két adag rizs, két tea pontosan 6 €-ba (!) került. Az étterem ugyan nagyon egyszerű volt, de amúgy pico bello, tiszta, az alkalmazottak mind gumikesztyűben, szájkendőben teszik a dolgukat.
A higiénia egyébként egy külön őrület a városban. Mint már írtam is, külön nyilatkoznunk kellett, hogy nem szenvedünk a sertésinfluenza tüneteitől. Aztán a szállodában a check in-nél a kezünkbe nyomtak egy papírt, amiben 7 pontban foglalták össze a szabályokat: mossunk naponta többször kezet, használjuk a mindenhová kitett alkoholos fertőtlenítő oldatokat, ha kaparna a torkunk viseljünk azonnal szájkendőt, mindenhova vigyünk magunkkal papírzsebkendőt és ebbe köhögjünk és tüsszentsünk. (Na ettől félek egy kicsit, van valami kis allergiám, néha, egyik percről a másikra valóságos tüsszentés orgiát rendezek, félek, ha ez az utcán rám jön, talán még le is tartóztatnak.) Aztán ha rosszul éreznénk magunkat, azonnal menjünk be a legközelebbi kórházba, ne adjam oda senkinek sem a személyes használati tárgyaimat, továbbá ne köpködjek és ne is sercintsek, mert az itten egyenesen büntetendő, a maximális helyszíni bírság 5.000 HK$.
Kétségtelen, hogy a nagyon szorosan együttélő embereken biztosan gyorsabban elterjed egy betegség, mint nálunk, de a feliratok a buszokon „steril levegő befúvás”, vagy a liftgombokon „ óránként sterilizálva” alapvetően hülyeségek. Valami vagy steril, vagy nem, a busz, meg a liftgomb, akármit tesznek is, biztos, hogy nem az.
Aztán tovább, a hajóállomásra. Útközben vettünk még gyorsan egy szandált Mirinek, mert a magával hozott sportcipő feltörte a lábát, meg aztán egy pulóvert is (alkalmi vétel volt). Közben elgondolkodtam, hogy a karrier szerencse dolga is. Amikor az előző pár cipőjét, amit feltehetőleg talán valahol éppen Kínánban gyártottak, 10 €-ért otthon megvette, nem gondolta sem a ő, sem a cipő, hogy éppen egy hong kongi szemeteskukában végzi. Hiába, az úr útjai kifürkészhetetlenek.
Reméljük, nem csap le
A hajók jönnek, mennek
Ha jó vevő, örül a kereskedő
A Victoria harbourban ismét átmentünk az Avennue of stars-on. Beigazolódott, hogy mi itt igazi egzotikumok vagyunk. Leültünk ugyanis pihenni egy padra, amikor arra jött egy kínai (anyaországi, kontonentális) turistacsoport. Az egyik hölgy közülük vette a bátorságot és leült mellénk, hogy velünk együtt lefényképezzék. Onnantól nem volt megállás, vagy 10-en kapatták le magunkat mellettünk, közöttünk. Bekerülünk a kínai családi albumokba.
Végül eljutottunk a hajóállomásra. A hajók talán már a gyarmati időkben is szolgáltak, tehát nem tűnnek a legújabbaknak. Elől-hátul kerekek, két fedélzetükön elvisznek 300-300 embert, de most, délben alig lézengtünk néhányan. Kb. 10 perces út után kötöttünk ki és a parti sétányon elmentünk addig a mólóig, ahonnan Macao-ra indulnak a hajók. Onnan aztán két tömbre délre van a Western Market, ami egy, még a régi időkből megmarad vásárcsarnok. Manapság már nem halat s vadat árulnak benne, hanem elsősorban mindenféle méterárút. Na ide szabadult be Miriam és komoly vásárlásba kezdett. Hosszas válogatás és alkudozás után vett mintegy 10 kabátra és ruhára való selymet, a könnyű áttetszőtől a nehéz, vastagig. A kereskedők széles, elégedett mosollyal szolgálták ki, azt hiszem, hogy valami nagy európai divatcég elővásárlójának hitték, aki, ha jól kiszolgálják és az alkunál nem kicsinyeskednek vele, új lendületet ad a kantoni selyemiparnak és kereskedelemnek. Én meg közben ültem egy lépcsőn és vártam.
Amikor a csarnokból kijöttünk, kifejeztem az óhajomat, hogy innánk már végre valamit, mert kurva szomjas vagyok. Egy sörben egyeztünk meg és elkezdtünk keresni egy sörforrást, de hiába mentünk vagy 4 blokkot, nem találtunk. Ezért felültünk az emeletes villamosra – épp a végállomásánál álltunk – ami a Hong Kong sziget hosszában, a kikötővel párhuzamosan közlekedik. A villamos itt nagyon kedvelt, mert nagyon olcsó, egy menet kb. 50 forintba kerül. Hát, este 6 lévén (itt a munkaidő általában 8-tól este 6-ig tart) csak úgy özönlöttek az emberek a bankokból, itt van ugyanis a finantial district, a közepén egy óriási toronnyal, a Bank of China székhelyével. A villamos emeletén ültünk, onnan jól lehetett látni a keresztutcákat. Az volt a terv, ha látunk egy sörözőt, akkor leszállunk. Végül így nem találtunk, de azért csak leszálltunk, mert láttuk, hogy a város érdekes részére értünk és ezt közelről is meg akartuk nézni.
Hát ez pont olyan volt, mint a realista filmekben látható. Egyik kis bolt a másik mellett, a halárusok és a hentesek az utcán árulnak, szöges ellentétben az általános dezinfekciós mániájával. A húsok kinn lógnak az utcán a kampókon, semmi rozsdamentes pult, meg szeparált hűtőszekrény. Nyilván nem arról van szó, hogy itt vásárolnak a szegény emberek, néhányszáz méterrel a világ egyik legjelentősebb pénzügyi központja mellett, hanem a hagyományokról. Van, aki nem szeret a boltok pultjain az előrecsomagolt húsok és halak között válogatni, továbbra is szereti, ha a halat előtte pucolják és darabolják, vagy, ha a hentes a húsnak éppen azt a részét vágja le, amit szeretnek. A vevők tényleg elegáns öltönyökben és kosztümökben feszítettek.
Az emeletes Tram
Oldalas, máj, nyelv, csak ez maradt estére
Még nem hatott a sör
Most van éppen a rákszezon. Ilyenkor mennek a rákok a folyóból a tengerbe (vagy talán fordítva) petézni. Ezeket a tarisznyarákszerű állatokat élve aztán ügyesen összekötözik egy darab rafia szerű rostos valamivel, úgy, hogy az ollóikat és a lábaikat nem tudják mozgatni. Otthon aztán csak bele kell dobni a forró vízbe és már tálalható is. Rengeteg ilyen rákot árulnak mindenütt, a piactól a szupermarketekig. Alig hiszem, hogy fognának ennyit, ezeket nyilván tenyésztik valahol. Hogy nyersen mennyibe kerül nem tudom, az egyszerűbb vendéglőkben 60-80 HK$-t kérnek érte.
Közben minden étterembe bekukkantottunk, van-e ott sör. Nem volt, ezért nem mentünk be. Majd megdöglöttem már szomjan. Végül aztán bementünk egy Sushibárba, mert bár sör ott sem volt, viszont volt „running sushi” (egy kis futószalagon mennek előtted a kis tányérok, rajtuk a kajával), az meg Miri egyik kedvence. (Én nem rajongok érte, annyira nem szeretem a rizst, aztán meg szerintem a hal benne aranyáron van, de nem vagyunk egyformák.) Le is ültünk (ültettek bennünket) és vártuk, mi történik. Semmi nem történt, végül aztán a szomszédunk megszánt bennünket és megmutatta, hogy mit és hogyan. Előtted egy kis fiókban vannak a pálcikák és a fogpiszkálók, fölötte a szójaszósz a teapor és a torma (vagy mi). Teszel a csészédbe egy kis teaport, eresztesz rá a pulton levő csapból melegvizet, megkavarod a pálcikáiddal. A kis tányérkádba teszel egy kis tormát, öntesz rá egy kis szójaszószt, megkevered, leveszel a futószalagról valamit, ami tetszik, belemártod a rizst a szószba és bekapod. Van legalább 10 féle sushi, de persze mind ugyanúgy ízlik, a főtt rizsnek magának és a nyers halnak nincs semmi íze, minden sós-erős a szójaszósztól és a tormától. Az üres kistányérokat, amin a kaja volt összegyűjtöd. Ezeket a végén összeszámolják (a sárgák 8 dollár, a kékek 10 dollár, a pirosak 15 dollár, a zöldek 18 dollár) és már mehetsz is fizetni. Miri legyűrt összesen 8 tányért.
Na utána sóstól még szomjasabb lettem és már-már forradalmi helyzet alakult ki, amikor Miri nagy szerencséjére az egyik sarkon meglátta a King Ludwig sörözőt, egy igazi bajor kocsmát, 10 féle német-osztrák-belga-holland sörrel, a bajor király képével és őz-, meg szarvasagancsokkal a falon, a pissoárban meg a müncheni Frauenkirche rézkarcával. A közönség vegyes, voltak európaiak is, de mögöttünk éppen két kínai ette a Nürnberger Würstchen-ét savanyúkáposztával, egy helységgel odább meg a baszottul hangos lifemusic ütemeire alkoholizált egy indiai hölgyekből álló lánycsapat. Én egy bajor világost, Miri meg egy búzasört rendelt. Az ordinary (1 Maß, azaz 1 liter) és a happy hour (fél liter) sör 130 dollár volt.
Utána metróra szálltunk és elindultunk hazafelé. Még megálltunk Mong Kok-ban, egy forgatagos éjszakai negyedben, de már olyan fáradtak voltunk, hogy szinte azonnal visszafordultunk és néhány kisebb zavar után megérkeztünk a hotelbe és most azonnal le is fekszünk.
A hong kongi közlekedés gerincét az emeletes buszok adják, több tízezer double-decker szállítja az utasokat mindenfelé. A buszok a háztömbök alatt levő buszpályaudvarokról indulnak. A gond csak az, hogy a buszok számát és a másik végállomás nevét még csak el tudjuk olvasni, de az úticél nem sokat árul el. Hiába olvashatjuk, hogy pl. Kwai Chung, ha fogalmunk sincs róla, hogy az hol van és, hogy jó-e ez éppen nekünk. Még rosszabb, ha útközben kell ki-, vagy átszállni. Szóval a választandó vonal számát és a kiszállás helyét előre tisztázni kell. Sokszor elég fáradságos művelet. Ha a megállóban várakozol és jön a kiválasztott járat, felemelt kézzel kell jelezni, különben nem áll meg. Leszálláskor meg a gombot kell megnyomni, pont úgy, mint itthon. A buszosok úgy vezetnek, mint Sebastian Loeb (aki nem tudná, az aktuális rally világbajnok) és ha fenn ülsz, időnként halálfélelmed van. Éppen pénteken borult fel az egyik egy éles kanyarban, egy diáklány meghalt, 4-en az intenzív osztályon.
Aztán közlekedik egy csomó 16 személyes Toyota kisbusz is (úgy néznek ki, mint a valamikori Roburok), amiknek ugyanúgy vannak megállóik és végállomásaik, de kézintésre két megálló között is megállnak és bármikor ki is lehet szállni. A baj csak az, mint a busznál, hogy többnyire fogalma sincs az embernek, hogy éppen hol van, hol kell kiszállnia.
A taxik itt Toyoták és Mazdák, de a gyártmánytól függetlenül mind egyformán (szögletesen) néznek ki és egységesen ugyanolyan pirosra vannak lakkozva, krémszínű tetővel. Mindenütt ott állnak, az alacsony (jövedelem)adók és a központi támogatások miatt az európaiaknak inkább olcsónak tűnnek. Vigyázat! A jó öreg Angliához hasonlóan itt is balra hajts van, az utasnak bal oldalra kell ülnie, mert a sofőr a jobb oldalon ül.
Hong Kongban hat fő földalatti vonal van további három mellékszárnnyal. Az MTR (Mass Transit Railway) összesen 43,2 km hosszú és a turistáknak még talán a leginkább ajánlható közlekedési eszköz. Az elővárosokat meg a helyi HÉV, a KCR (Kowloon City Railway) egy gyorsvasúti hálózat köti össze a központtal. Mind a földalatti, mind a gyorsvasút érdekessége, hogy a kocsik összenyílnak, mint egy csuklós villamos, de, mivel 10 db 30 méteres kocsiból állnak, a szerelvények végtelenül hosszúnak látszanak belülről. A KCR-en van első osztály, kényelmes párnázott ülésekkel, meg egy quiet kocsi is, ahol nem lehet hangoskodni, még telefonálni sem. Magán, a Hong Kong szigeten – mint arról már beszámoltam – az 1904-es megnyitása óta emeletes villamoskocsik is közlekednek.
A tömegközlekedés tényleg kiváló, az igénybevételt jelentősen egyszerűsíti az úgynevezett „octopus” rendszer, egy feltölthető mágneskártya, amivel minden tömegközlekedési eszközt igénybe vehetsz. 150 HK$-ért lehet kiváltani, ebből 50 a betéti díj. Ha kimerül, akkor automatáknál feltölthető és végül levonás nélkül visszaváltható. Nem csak valamennyi közlekedési eszközön lehet fizetni vele, de a parkolóházakban, az autópályák fizetős szakaszain és sok üzletekben, éttermekben is. Jobb mint a hitelkártya, gyakorlatilag lehetővé teszi a készpénzmentes életet. Nem kell kivenni a pénztárcából, elég, ha a bukszát a leolvasóhoz tartod. A leolvasón aztán megjelenik, hogy mennyi a viteldíj és mennyi maradt még a számládon. A földalattin, ahol át is lehet szállni, befelé és kifelé is „blokkolni” kell, a pénzt a kimenetnél vonja le. Naponta kb. 30-40 HK$-t utaztunk el. Az octopussal olcsóbb volt, mint a turista-napijegy.
A hong kongi várospolitika – érthető okokból – nem támogatja a személyautóval való közlekedést. Az autókat ugyanolyan adó sújtja, mint otthon a regadó, vagy az osztrák NoVA, ezért baszott drágák. A benzin is kb 30%-al drágább, mint otthon. A dieselolaj ugyan egy árban van az otthonival, de diesel személyatót itt még egyet sem láttam, csak benzines van, nem tudom miért és elfelejtettem megkérdezni. És persze kivétel nélkül automata váltóval. A szegénynép tehát nem vesz autót, a gazdagja, meg ha vesz, nem Trabantot. A személykocsik 40%-a BMW, leginkább 5-ös és 7-es, meg X-ek, 30%-a Mercedes, sok AMG-vel, a maradvány japán kocsi, leginkább nálunk nem futó, az amerikai piacra gyártott modellek. Sok a Lexus is, de szerintem itt több a Ferrari is, mint Bodeni tónál. Ámbár a helybeli kollégák szerint semmi értelme Hong Kongban autót tartani, mert nagyon jó és olcsó a tömegközlekedés, meg drága a parkolás, továbbá a kikötő alatti alagutakért és egyes autópálya szakaszokért extra fizetni kell, de nekik is van természetesen, mert hiába, a szívszerelem erősebb az érveknél.
Szerda, az ötödik nap
Ma reggel 10-re felkászálódtunk és úgy, ahogy terveztük, a gyorsvasúttal és a földalattival, három átszállással elmentünk a Macau Ferry Terminal-ig, ahonnan a hajók indulnak. Szerencsére már az gyorvasútnál eszünkbe jutott, hogy nincs nálunk az útlevelünk, ezért azonnal visszafordultunk, bár mindketten meg voltunk győződve róla, hogy felesleges óvintézkedés volt.
Odafelé a Cotai-Jetre váltottunk jegyet, személyenként 134 HK$-ért. 12.00-kor indult. Olyan a beszállási rend, mint egy repülőre, először „check in”, aztán a kiléptetés, szabályos útlevélvizsgálattal (jó, hogy elhoztuk!), vad pecsételéssel, aztán várakozás a tranzitban, míg mindenki megvan, végül a boarding. A hajó egy hatalmas katamarán, kb. akkora, mint egy balatoni komp, 50 elsőosztályú és 150 economy hellyel. Mi az utóbbit vettünk, nem volt rossz döntés. Nagyobb a hely, mint a repülőn, úgyhogy kényelmesen elfértünk. A 49 méter hosszú katamaránt Ausztráliában, az Austal Shipyard-nál gyártották, 4 db 2370 kW-os (kb. 3000 LE-s) MTU 4000 16V M70 diesel hajtja a vízsugárhajtóművek turbináit (az MTU a Müncheni Műszaki Egyetem). Cirkálósebessége 42 csomó, kb. 75 km/óra. Pontosan 12-kor beindították a gépeket, felsivítottak a turbinák, aztán kifaroltunk a kikötőhelyről és nekivágtunk az útnak. A hajó rendesen rákapcsolt, a 60 km-t a kifutással, kikötéssel együtt pont 60 perc alatt teszi meg, kinn, a szabad vízen biztos eléri a cirkálósebességet. Ebből csak akkor érzel valamit, ha találkozol egy másik hajóval, mert a Jet nagyon nyugodtan és csendesen fut, semmi rázkódás, csak egy kis keresztirányú pumpálás volt, srégen mentünk a hosszú hullámokon, olyan 4-es szél lehetett. Közben a stewardess kiosztotta a kérdőíveket, hogy nincs-e sertésinfluenzánk, meg egy, a belépéshez szükséges kártyát (vízum az EU-ból Macaoba sem kell) és amire ezeket nyomtatott nagybetűkkel kitöltöttük, már ott is voltunk.
A hajó közönsége pont olyanokból állt, mint annak idején a las vegas-i repülőn láttuk, csupa nagyon rosszul öltözött és szegénynek látszó (minden bizonnyal nem valami tehetős) ember, akik a nagy szerencse reményében jönnek a szigetre. Azt már maguk a helybeliek is elismerték, hogy van alapja annak, hogy a szerencsejátékok Kínában tilosak, mert a kínai nép olyannyira rabja a szerencsét próbálásnak, hogy egy délután eljátszanák az egész vagyonukat. A hong kongiaknak itt van Macao, de az anyaországiak nem utazhatnak csak úgy ide.
Most egy pár szó magáról Macaoról (kinaiul Macau). Ha a Gyöngyfolyó lefelé nyitott tölcséralakú torkolatát, mint egy alapjára állított egyenlőszárú háromszöget képzelitek el magatok elé, akkor a háromszög felső csúcsán van Kanton, a jobb alsó csücskénél Hong Kong, a balodalinál meg Macao. (Kanton ma már nincs egészen a torkolatban, a folyó hordaléka egy kb. 20 km-es földnyelvet töltött fel eléje.) Persze még jobb, ha az elképzelés helyett beírjátok a google maps-be, hogy Hong Kong, nagyon szép, nagyfelbotású műholdfotón nézhetitek meg, hogy mi az ábra.
A portugálok 1516-ban érkeztek először a három kis szigetre, Macao-ra, Taipa-ra és Colonae-ra. Mivel a terület később szűknek bizonyult, a sekélyebb tengeröblöket és lagunákat lassan feltöltötték, ezért ma Macao nem sziget többé, összeépült a kínai szárazfölddel, hasonlóan egyesült egymással a két másik sziget is. Csak Taipa (Colonae-t ma már nem említik) és Macao között van egy kb. 2 km-es tengerszoros, három híddal.
Macao különösen akkor nyert jelentőséget, amikor Kína 1547-ben megtiltotta a direkt kereskedelmet Japánnal. Ekkor a portugálok kiépítették a szigeten levő kikötőt ami a Lisabon és Nagasaki közötti viziút fontos állomása lett. A terület a kínai birodalom része volt 1887-ig, addig szabályos bérleti díjat fizettek a császári udvarnak. 1887-ben a mandzsu császár – az angolokkal vívott vesztes háborúskodások miatt meggyengülve – elismerte a portugálok tartós megszállási jogát.
A kikötő jelentősége, Hong-Kong árnyékában, egyre csökkent ezért más bevételi forrás után néztek. 1947-ben legalizálták a szerencsejátékokat. Kinában a szerencsejátékok tiltva voltak és mint tudjuk, Hong Kongban is csak a lóversenyt engedélyezték.
A második világháborúban, Portugáliához hasonlóan Macao is semleges maradt.
A portugálok először 1966-ban próbálták meg Macaot Kinának visszaadni, de nem sikerült. Hasonlóan eredménytelen volt az 1974-es kísérlet, miután Portugáliában megbukott a Salazar-féle diktatúra. A kínai vezetés előbb Hong Kong jövőjét akarta tisztázni és csak utána a nem túl jelentős Macaoét. Amint lezárultak a tárgyalások a brit kormánnyal, azonnal felvették a kapcsolatot a portugál képviselőkkel és a tárgyalások eredményeként 1999. december 20-án megszűnt Macaoban a portugál fennhatóság. A politikai megoldás hasonló a hong kongihoz, ez a terület is a Kinai Népköztársaság elidegeníthetetlen része, de egyelőre maradt a kapitalizmus.
2002-ben a szerencsejátékok monopóliuma a kínai kormányra szállt, akik jó pénzért az ebben az üzletben járatos las vegasi cégeknek adták el a koncessziót. 2004-ben készült el a 300 millió dolláros költséggel felépített első amerikai kaszinó, a Sands Macau. Akkora volt az érdeklődés, hogy a költségeket egy év alatt(!) behozta. Ez aztán arra bátorította a befektetőket, hogy 2007-re felépítsék a Venetian Macao Resort-Hotel-Casino-t, a világ legnagyobb ilyen létesítményét, ami egyben a világ harmadik legnagyobb épülete is. Csak maga a játékterem 51.000 m², akkora, mit 7 futballpálya. A pénz elverését 3.400 gép és 800 játékasztal könnyítik meg.
A hotelben 3.000 (szubvencionált) lakosztály várja a nagyérdeműt és ha valaki valamilyen igazán bazinagy lagzit szeretne rendezni, annak egy 110.000 m²-es rendezvény- és kongreszusközpont áll a rendelkezésére.
A Cotai Ferry a Taipa szigeten köt ki, ott, ahol a repülőtér is van. A fel-és leszállópályák itt is a tengerben feltöltött homokra épültek. A belépéskor itt is először az útleveleket kontrollálták. Kis problémát okozott, hogy a számítógép nem tudta leolvasni Miri mágnescsíkját, így aztán már mindenki elment, mire mi is szabadultunk. Kint buszok várakoznak, amik ingyen viszik az utasokat a kívánt kaszinóhoz, mi véletlenszerűen a Wynn´s-buszra szálltunk. Miközben átmentünk a Macao-szigetre vezető három híd egyikén (hasonlóan Hong Konghoz itt is a bal oldalon közlekednek) feltűnt az egyik különleges látványosság, a Macao Tower, ami az antennákkal együtt 338 méter magas. Fenn a szokásos forgó étterem és egy különleges kilátóplatform. A kilátóterasz 223 méter magasan van, mindössze 2 méter széles és nincs korlátja. A látogatókat egy gurtni rendszer biztosítja amit Skywalk-nak hívnak és ugyanaz a faszi, A. J. Hackett találta ki, aki a bangee-jumpingot. Én nem nagyon szeretném kipróbálni, de van, akiket vonz az ilyesmi. Az út nem tartott sokáig és 10 perc alatt megérkeztünk a kaszinóvárosba.
A Cotai-Jet
A Macao tower
A kaszinóváros a hídról
A három sziget egyébként nem nagy, akár gyalog is be lehetne járni. Mi is úgy döntöttünk, hogy elsétálunk a történelmi városrészig. El is indultunk (közben visszautasítottuk egy igazi kerékpáros riksa ajánlatát – 1 óra városnézés 300 HK$ ) de aztán úgy gondoltuk, előtte eszünk valamit, mert nem is reggeliztünk. Mindjárt be is mentünk a Lisboa kaszinóba, mert éppen ott álltunk előtte és kerestünk egy vendéglőt. Nem volt szerencsés választás. Később kiderült, hogy ezt kivéve, ugyanazon a folyosón jobbnál jobb vendéglők vannak még, de mi egy kínai büfébe ültünk be, ahol például az éppen szolgálaton kívüli kurvák (pardon, escort ladies) találkoznak a főnökükkel, meg ahol a személyzet alsóbb fele étkezik. Miri libasültet evett valami cérnatésztával, én meg egy egész disznólábat rizzsel. Engem nem nagyon viselt meg a dolog, de a nejem ezt a kaját elég rosszul tűrte. Három sörrel 250 HK$- fizettünk és Miri kijelentette, hogy most néhány napig nem menne olyan éterembe, ahol a sült csirkék-kacsák-libák a nyakuknál fogva lógnak kampókon a vitrinben.
Kaja után nekivágtunk és előbb felkerestük a portugál kormányzó rezidenciáját, ahol ma a kinai főember lakik (éppen elhajtott motoros rendőrök és testőrei kiséretében). Onnan meg felmentünk az óvárosba, meglátogattunk a St. Lawrence templomot, majd véletlenszerűen egy McDonalds-ba botlottunk. Klassz, akkor a rettenetes ebédet kicsit helyrehozandó itt iszunk egy-egy jeges kávét, meg eszünk egy almás táskát. Meg is rendeltük, el is készült, de amikor fizetni akartunk, lett egy kis gubanc. Az ottani fizetőeszköz a Patacas, de mindenütt elfogadják a HK$-t is, sőt a kaszinókban csak azt akceptálják. Kivéve a McDolnalds-ot, ott csak patacas-szal fizethetsz. Nekem meg csak egy 1000 $–osom volt. Patthelyzet, na jó, hol a legközelebbi bank? Hát mindjárt itt a második sarkon. Elügettem, Miri maradt. Bankomat, kártya be, aztán minden, mint itthon, végül a megnyugtató felirat: „Your request is being processing”, tehát dolgozik a dolgon, mindjárt jön a guba. De nem egészen így lett. Számla ki, kártya ki, de a money nem. Be a bankba, kis feldúlt angolnyelvű reklamálás, mire rámutatnak a számlára, alul három csillag, a gép az utolsó pillanatban megszakította velem a közösülést. Próbáljam meg újra. Újabb próba, ugyanaz az eredmény. Be a bankba, akkor beváltom a HKdollárt, vagy esetleg €-t. De akkora a sor a pénztárnál, hogy estig sem végzek.
A St. Lawrence
és mögötte mindjárt a McDonalds
A Wynn´s
Na vissza a mekihez, mondom, hogy mi a gubanc. Hát akkor menjen Miri, neki is van két kártyája, hátha azok működnek. Miri el, telik-múlik az idő, én már magamban formálom az angol mondatokat, amit majd a rendőrségen mondok majd, hogy hogyan is tűnt el a feleségem Macaon. Na, végre megjön a lány, neki sem ment, pedig volt egy másik bankban is, meg minden. Akkor végre kijött a meki managere és a saját pénztárcájából átváltotta az ezresünket, levonta a rendelésünk árát, aztán egyszerre majdnem minden ok lett. Miri persze sírdogált már addigra egy sort, én meg gondolom nagyon borúsan nézhetem. Ráadásul az almástáska meg kihűlt. Aztán kimentünk és elhatároztuk, hogy nem megyünk tovább az óvárosba, le van szarva az egész volt portugál gyarmat. Szóval vissza is mentünk a Winn´s elé (ahonnan a buszok indulnak), aztán mégsem szálltunk fel, hanem egy kicsit benéztünk a szerencse templomába, aztán, ha már ott voltunk, megkerestük a rulett-asztalt és Miri játszott egy kicsit, nyert 1.000 HK$-t. Míg nejem az elefántcsont golyócskát bűvölte, kicsit nézelődtem. Az egész kaszinóban csak két rulett asztal van, az igazán menő dolog a kártyajáték és a kocka. Ott ülnek a csoportosan érkezett kínaiak és próbálnak nagyot nyerni. Közben elnézed a szerencsétlen házaspárokat, ahogy az ember megteszi a tétet, az asszony meg halál sápadtan figyeli, hogy hogyan fogy a megtakarított pénzecske. Las Vegas-szal szemben itt nincs templomi csend, a kinai közönség hangos közbekiabálásokkal biztatja a szerencsét és kommentálja a kártyajárást. Továbbá itt nem isznak az asztaloknál. Végül a sikertől így kissé megnyugodva, 6 óra felé mentünk vissza a hajóállomásra, de nem a reptérihez, mert most a konkurrens céggel, a Turbojet–tel jöttünk haza, annak meg a Macao-szigeten van a kikötője (viteldíj mint idefelé). Ezek nem katamaránok, hanem 25 méteres , a Boeing-nél gyártott szárnyashajók, a két Allison 501 KF Rolls Royce gázturbina 10.600 LE-vel forgatja a vízsugárhajtóműveket. Az azonos menetidőből úgy gondolom, hogy ezek is 70-80-al hasíthatnak. A hajók menet közben nem imbolyognak, hanem vibrálnak egy kicsit, ahogy a hordszárnyak körül turbulál a víz. Hullámos vízen meg rendesen ugrálhatnak, mert az utasoknak be kell kötniük magukat. Útlevélvizsgálat, pecsétek, várakozás a tranzitban. Vettünk egy kis üveg Whiskit, kiittuk, aztán még az utolsó macaoi pénzért egy kis sütit, pisztáciát, meg egy doboz teát. A tranzitban ettünk a sütiből, mindjárt oda is morzsáztam, ez nekem a világ bármely részén nagyon megy. Beszálltunk, kitöltöttük a sertésninfuenza-kérdőívet, a regisztrációs lapot, megint jól eltelt az egy óra.
Kikötöttünk Hong Kongban, útlevélvizsgálat, pecsételések, vámkorridor, hú bassza meg, a szatyrokat a stütivel, teával és a pisztáciával a hajón felejtettem. Visszamenni persze nem lehet, csak 8 € volt az egész, de akkor is bosszantó. Még csak 8 óra volt, akkor nézzük meg a laser-show-t, ami minden este látható a Vicoria harbourban. Jó, akkor sétáljuk lassan hazafelé a rakparton, biztos szép lesz. Közben azonban megláttunk egy autóbuszt, ami éppen ott állt a végállomásán. Na akkor beszállunk, és ezzel megyünk a lasershow színhelyére. Közben azt mondja a nejem: de erre a buszra az van írva, hogy Sha Tin, mi meg pont ott lakunk, ne szálljunk ki, a lasereket látjuk a buszból is, amíg végigmegy a rakparton, onnan meg egyenesen hazavisz bennünket.
Így is lett, a lasershow innen nem valami nagy dolog, mert ugyan nagyon dolgoznak a fényágyúk, de a környező felhőkarcolók fénye olyan erős, hogy alig lehet látni őket. A busz aztán elhozott bennünket szűkebb hazánkig, ha már akkor rájöttem volna, hogy időben meg kell nyomni a leszállásgombot, pont úgy, mint otthon a 20-ason, akkor nem is nagyon kellett volna gyalogolnunk, de így egy órát még sétáltunk a csatorna partján. Sha Tin ugyanis egy viszonylag új városrész, aminek a közepén egy 7 km hosszú csatorna húzódik. A csatornát egy tengeröbölől kiindulva kotorták ki baggerokkal. Fürödni, vagy csónakázni, horgászni nem lehet benne, a teljesen egyenes, 150-200 méter széles csatorna csak arra szolgál, hogy kellemes környezetet teremtsen. Kb. húsz híd vezet át fölötte, két partján sétányok, parkok. Számomra talány, hogy mit csinálnak a vízzel, hogy nem büdösödik meg. A szállodánk a kanális vak végénél volt, a víz szemmel láthatóan nem folyik, de a 30 fok ellenére semmi szaga. A szálloda közelében végül beültünk egy thai-vendéglőbe és nagyon finomakat ettünk, meg egészen jó kínai sört ittunk hozzá. Az ötfogásos menüből különösen a főtt ökörfarok curryszószban című fogást ajánlanám a figyelmetekbe. (A menü maga 195, a két sör további 60 HK$ volt.) Ja, és ma ettem először pálcikával teljesen egyedül és majdnem teljesen tisztán. A vendéglőtől a szálloda csak 500 méter volt, hazajöttünk, zuhanyzás és ha végre befejezem a naplót akkor alvás lesz. Miri már csendesen szuszog mellettem.
Az hatodik nap, csütörtök
Ma előre elhatározott módon pihenőnapot tartottunk. 11-ig aludtunk, aztán Miri elindult a szomszédos New Town Plaza-ba kicsit körülnézni, én meg itthon írogatok, rendezem a beszámolót.
Mire leírtam a ma délutánig történteket, meg kicsit kijavítottam a szöveget, délután három lett, megjött az asszony a kincsekkel. Előbb lementünk egy kicsit úszni a hotel medencéjébe, közben még a gőzbe is beültünk. Amíg odasütött a nap, kellemes meleg volt, de aztán, ahogy elbújt a házak között, nem volt értelme tovább az uszodában heverészni, ezért felmentünk a szobába, felöltöztünk és úgy négy óra felé elindultunk a mai portyázásra. A konkrét cél, venni egy bőröndöt, mert az egyik, amivel jöttünk, éppen meghalta magát, teljesen elszakadt a szövete.
A tegnapi sikeres buszutazáson felbuzdulva kimentünk a szálló elé és felszálltunk a 85-ösre, az elejére rá volt írva Kownloon Ferry Station, tehát a hajóállomás, az meg nekünk nagyon jó, nagyjából oda igyekszünk. Nagyon sok kanyarral, megállóval, több, mint egy fél óra múlva értük el a végállomást, ami a félszigetnek pont az ellenkező végén volt. Kiderült, hogy nem csak az a komptársaság van amit mi már ismertünk. Azt Star Ferry-nek hívják, ezt elnéztük. A Kowloon Ferry történetesen éppen a másik irányba viszi az utasokat. Kicsit elbizonytalanodtunk, ráadásul ez a környék, mondjuk inkább a pesti nyóckernek nézett ki, mint a belváros közepének. Na akkor most hogyan tovább? Talán taxi? De éppen egyetlen egyet sem láttunk. A végállomáson pont bent állt a 115-ös járat. Azt már tudtuk, hogy azok, amik egy egyessel kezdődnek és három számból állnak, átmennek a kikötő alatt az egyik alagúton a Hong Kong szigetre. A tábla szerint meg éppen a Macaoba induló hajók stégéhez megy. Ott már voltunk, azon a környéken jól kiismerjük magunkat, így gyorsan felszálltunk, hogy aztán a végállomás előtt, az Admiralitásnál megnyomjuk a gombot, kiszállunk, átmegyünk a Star Ferry hajóállomásra és hajóval visszamegyünk a centrumba, a Kawloon félszigetre. Így is lett, újabb fél óra múlva már elhagytuk a buszt és az Admiralitás felhőkarolói között mászkáltunk. Azért ezek az épületek akkorák, hogy Budapest, vagy Bécs legnagyobb házai is csak kutyaólnak lennének jók mellettük. Belül csupa gránit, márvány, üveg, kis parkok, szökőkutak, vízesések(!). Látszik, hogy itt csinálják a nagy üzleteket és persze a pénzt is zsákszám.
Alul 2×3+2 sáv
felül meg a járda
Szökőkút a ház előtt
Közben leszállt az este, a hajóval már sötétben keltünk át a kikötőn, nem akármilyen látvány. Amint ismét a szárazföldön álltunk, ráadásul most végre ott, ahol szerettük volna, gyorsan megjutalmaztuk magunkat egy sörrel. Miri a Heritage teraszát nézte ki, itt persze szép volt üldögélni, igaz, a sör kétszer annyiba került, mint másutt.
Onnan fél óra kényelmes séta az uticél, a Temple street. Útközben történt még egy említésre méltó dolog. Most elmentünk egy Louis Vuitton üzlet előtt és Miri bement, hogy megnézzen egy eredetit. 20 perc után kijött és azt mondta, nincs ember, aki megmondaná, melyik az igazi, amit a piacon árulnak, vagy amit itti, kívül-belül pont ugyanolyan mindkét darab, csak a boltban éppen csekély 1.000 €-val többet kérnek érte. Hát persze, hogy nem, mert mindkét táskát ugyanott (Kínában), ugyanazok, ugyanazokból az anyagokból készítették, csak az egyiket a cég adja el, a másikat meg a tolvajok, akik az üzemből ellopták. Azért lenyűgöző a 800%-os kereskedelmi árrés.
(Persze, ha már itt tartunk, szeretnék valamit most, utólag a hamisítványkérdéshez hozzáfűzni. Nem lehet tudni, előfordulhat, hogy valakinek még szolgálatára lesz. Amikor én az igazi Breitlinget megvettem, a kíséretünkben levő Prof. Soo sem tudott ellenállni és vett egy „original Patek”-et. Az övé azonban két nap után mindjárt meghalt, így aztán szépen vissza is vitte. Ott rövid vita után végül is visszakapta a pénzt, egy alapos magyarázat kiséretében: a hamisítványok minőségük szerint két, bizonyos termékek tekintetében három csoportba sorolhatók. Az elsőbe tartoznak a szar utánzatok, mint amilyen az én órám. Ezek az eredeti ár 1-2%-ába kerülnek és semmi közük az eredetihez. Ez a turistaosztály, a turisták egy-két nap múlva hazamennek, addig meg általában kitart, reklamáció nincs. Egy Breitling Navitime most Bécsben legálisan 5.200 €-ba kerül, én 26-ot fizettem, ami kb. 0,5%, ennek megfelelően primitív. Bár az enyém még jár és eddig ráadásul pontosan, már ránézésre látszik, hogy fake. Az eredeti ugyanis rozsdamentes acélból van, ezért egyszerűen nyers fémszínű, az enyémet meg betonvasból csinálták és utána krómozták, amitől csillog, mint a Salamon töke. Vannak olyan áruk is, amiket az eredeti 15-20%-ért adnak, többnyire a helybelieknek, azokat aztán még beható vizsgálat után sem lehet nagyon az eredetitöl megkülönböztetni. Kéretik ezeket az arányokat megjegyezni, jól jöhet ez még Kínában, a piacon.
Utólagos észrevétel: az én órám is hamarosan kifingott, de én nem vittem vissza, hanem simán eldobtam.)
a házban meg vízesés
A sziget az átkelőhajóról
Ilyen itt a piaci hurkasütő
Végül csak elértük a nightmarktot, ahol először is vettünk egy ciklámenszinű, kemény műanyagból készült négykerekű, nagy bőröndöt és egy hozzáillő színű kisebbet, amit a fedélzetre is fel lehet vinni. Aztán két selyemköpenyt, egy feketét és egy pirosat Miri lányainak, a fekete hátán (ez lesz Tináé) egy óriási sárkánnyal. Miri meg vett magának egy kínai „vitézkötéses” selyem mellényt. Csak az okozott kisebb szomorúságot, hogy a neki jó méret Kinában már XL-nek számít. Utána jött két BMW-s kulcstartó kettőnknek és két BMW-s póló, ezek már csak nekem. Az egészért fizettünk összesen 100 €-t. Minden belefért éppen a nagy bőröndbe a kisbőrönd mellé, ezért nem volt különösebben nehéz hazacígelni a zsákmányt a földalattin. Fél 10-kor szálltunk ki a szomszédos plázában. Még beültünk egy igazi kantoni étterembe egy autentikus vacsorára. Ismét ettünk egy ötfogásos menüt: sültlibát és sült sertéshúst csak úgy, köret nélkül, párolt zöldségeket, grillezett garnélát és kacsamellet, hallevest, mangopudingot valamilyen szósszal. Meg 3 sör, összesen (annyi, mint Fűzfőn a Sirály étteremben a két és féladag bécsi szelet hasábburgonyával, Mirinek a 3 adag salátával, meg a 3 sörrel), 330 HK$.
Már csak a lefekvés volt hátra. Éppen elaludtunk, amikor beindult a tűzjelző csengő, nagy futkozás az emeleten, ajtócsapkodás, kiabálás. Már azt hittük, hogy tényleg valami baj van, de kiderült, hogy valami őrült az öngyújtójával aktiválta a szenzort és a kiérkező security üvöltözött a vendégekkel. Most persze az istennek sem tudunk elaludni, hát ezért írogatok.
Péntek, a hetedik nap.
Hasonlóan az Úrhoz, a hetedik napon mi is inkább csak pihentük. Tegnap úgy határoztunk, hogy ma visszamegyünk a Stanley-re, előbb megnézzük a tengerészeti múzeumot, aztán átsétálunk a strandra és megfürdünk.
Rutinosan a földalattira pattantunk és átmentünk a Hong Kong szigetre, a Central nevű terminálhoz, hogy onnan busszal megyünk tovább. Előtte a concierge-től megkérdeztük, hogy melyik buszra kell szállni, ő rá is írta a térképre, hogy a 63-asra. Mikor aztán elkezdtük keresni a buszunkat, sehol sem találtuk, de kiderült, hogy a 6-os is arra megy, ezért felültünk rá. Aztán, ahogy a buszmegállókat nézegettük, kiderült, hogy mi volt a hézag. Hong Kongban 4 buszvállalat van, a buszok számozása annyiban egységes, hogy az azonos irányba menők azonos számmal kezdődnek. Az egyes buszvállalatok azonban más végállomásról indítják a járműveiket. Mi a Citybus-szal mentünk, a concierge pedig a Firstbus-t ajánlotta. Végül is semmi baj nem történt, elértük a Stanleyt. Két kis kellemetlenség ért bennünket. Először is olyan nagyon hűtött a klima a buszon, hogy a rövidnadrágomban és a pólómban majdnem megfagytam. Másodszor hamarosan felszállt mellénk egy birodalmi német család, mama és egy-egy huszonéves fiú, meg lány, valahonnan Karl-Marx-Stadt környékéről akik olyan hangosan és annyi hülyeséget beszéltek, hogy az az elviselhetőség határán volt.
A Stanleyn először azért végigsétáltunk a piacon, vettünk még egy pár apróságot a Minkeknek, aztán bementünk a múzeumba. A kínai hajóépítéssel és a tengerjáró kínaiakkal foglalkozik, igazán szép anyagot szedtek össze. Most először figyeltem meg, hogy a dzsunka-vitorlázatnál nem volt az árbocnak stágolása, a rudak szabadonhordók voltak. Igazán klasszak az interaktív játékok, lehet hajót vezetni a Viktoria kikötőben és a környékén. Fogja az ember a kormánykereket, adja a parancsot a gépháznak, a kormányon még a motor remegését is lehet érezni. Elől meg egy hatalmas szimulátor képernyőn látja az ember az előtte levő szektort, meg a mindenfelé haladó hajókat. Én persze mindjárt össze is ütköztem egy másikkal. Miri nem okozott balesetet, de olyan lassan ment, hogy a gép nem is számolta a pontjait. Egy másik helyen egy régi rádiósszobát építettek újra, ott meg morzézni kellett. A szituáció szerint megtámadtak bennünket a kalózok (persze modernek, stílszerűen kalasnyikovokkal felszerelve és nekem két percem volt, hogy szabályosan jelentsem, hogy itt vannak a pirátok. Az utolsó pillanatban sikerült a dolog, úgyhogy szerencsére hamarosan megjelentek a kommandósok és elintézték a kalózokat. Aztán még kipróbáltuk a konténerdarukat is, ahol meg rakodni kellett. Nem valami jól sikerült.
Captain Miri
Ősz van, üres a beach
A strand pucolói
A múzeumból elmentünk a stanley beach-re. A levegő 27, a víz 24 fokos volt. A helybelieknek biztos már hideg van ilyenkor, mert csupa turista fürdött. Mi is belehajtottunk a vízbe, igaz mindenképpen belementem volna, hogy egyszer a Csendes óceánban is megmártózhassak. A strandok Hong Kongban ingyenesek Mikor megkérdeztük, hogy mennyibe kerül, elég furcsán néztek ránk. Ingyenes a zuhanyzó, az öltöző és a WC használata is. Sőt a ruhásszekrényért sem kell fizetni. Az épületeket, mint Hong Kongban mindenütt és persze a parti homokot is állandóan tisztítják és az egészet szépen rendben tartják, még most a szezonon kívül is. A mellettünk levő vitorlásiskolában nagyobb élet folyt, éppen a halzolást gyakorolták a növendékek a Laserjeiken.
Vannak erre szárazföldi bálnák,
meg szabályos sellők is.
Arra, ott hátul van Hawai
A fürdő után megint elgondolkodtunk az Aquaparkon, de ejtettük, mert kiderült – legalább is erre utaltak a táblák -, hogy csak a hétvégeken van nyitva, helyesebben, csak a hétvégeken visz oda busz. Ezért felszálltunk a 973-as buszra, ami végigmegy a sziget egész nyugati partján, átmegy a kikötő alatti egyik alagúton és végül annál a gyorsvasútnál áll meg, amelyik egyenesen a hotelunkig visz bennünket. A buszutazás ötnegyed óra hosszú volt (kb. 300 forintba került) és sok érdekes dolgot láttunk útközben. Az első megálló mindjárt a helyi börtön volt. Aztán láttuk a helyi szakácsképző iskolát, ami akkora, mint Pesten a Közgáz. Kínai szakácsból tehát nem lesz hiány a jövőben sem, aki szereti a kantoni konyhát, megnyugodhat.
Este 6-ra értünk a hotelhez. Még megvacsoráztunk egy közeli étteremben, ma nudlikat ettünk tengeri herkentyűkkel, meg mindenféle zöldségekkel, egészen elfogadható (310 HK$) áron. Itt is annyira ment a klíma, hogy határozottan fáztam. Nagyon sok energiát elbasznak az itteniek a túlhajtott klímával. Persze igaza van Mirinek, a hölgyek csak így hordhatnak csizmát és harisnyát, különben megfőnének. Már napok óta csodálkoztunk, hogy hogyan tudnak a lányok 28-30 fokban csizmát, harisnyanadrágot hordani? Hát úgy, hogy az utcán gyorsan átszaladnak, onnan meg minden klimatizálva van, általában 20 fok alá hűtik a levegőt. A divattal a hölgyek Europát és Amerikát utánozzák, nálunk most késő ősz van, ennek megfelelően a divatos holmik melegek. Nincs külön divat a trópusokra, hiába is él a trópusokon többmilliárd nő, Karl Lagerfeld és a cimborái szarnak erre a mellékes körülményre. Minden magazinban csak téli holmikat mutatnak, a hong kongi boltok is ezekkel vannak tele. Aki divatosan szeret járni, annak most melegen kell öltöznie, kerül, amibe kerül.
Hazafelé vettünk pár édességet, például sajttortát és egy tiramisut, nagyon finomak voltak. Ami külön dicséretes, az a sütemények és a pékáruk csomagolása, jó lenne, ha az EU ezt is előírná.
Most már itthon pihenünk, ma kicsit korábban lefekszünk, holnap korán kell kelnünk.
Szombat, a nyolcadik nap.
Ma már nem pihenünk, éppen ellenkezőleg, fáradságos nap elé nézünk. Ma ugyanis magába Kínába megyünk kirándulni. Még otthon kaptunk a kongresszust szervező titkárnőtől egy listát azokkal az utazási irodákkal, amelyikek innen Hong Kong-ból szerveznek utazásokat az anyaországba, itteni szóhasználattal a mainland China-ba. Végül kiválasztottunk egy utat a Gray Line irodánál és online jelentkeztünk egy kirándulásra, megjegyezve, hogy a vízumot már otthon beszereztük. Nem kaptunk választ, hogy most mi lesz, de szerencsére a macaoi utunkon felfedeztük a cég egyik irodáját a hajóállomáson és bementünk érdeklődni. Telefonálgatás után kiderült, hogy a dolgok jelenlegi állása szerint nem kerül sor az utazásra, mert csak mi ketten lennénk és 4 fő alatt nem indítanak csoportot. Majd írnak, meg itt egy telefonszám, mi is telefonálhatunk.
Tegnap délután Miri felhívta őket és örömmel közölték, hogy mégis mehetünk, 7.40-re legyünk a Holday Inn Golden Mile szálló lobbyjában, ott vesz fel bennünket a vezető. Így is tettünk, bár ilyen korán még sosem sikerült felkelnünk. Valahogy mégiscsak összekaptuk magunkat, taxit fogtunk és elmentünk a megbeszélt helyre. A taxi (8 km és egyszer az alagútért is fizetnie kellett) 90 HK$-ba, kb. 2.300 Ft-ba került. Leültünk, jött a megbeszélt időben egy faszi, beterelt bennünket egy kisbuszba és elkezdtük a körutat, még háromszor álltunk meg és vettünk fel új utazókat. Végül elmondta, hogy három csoport van, az egyik Macaoba, a másik Macaoba és Kínába, a harmadik meg csak úgy Kínába megy. Klassz, mi ebben vagyunk. Vártuk, hogy a vasútállomás felé megyünk, de ehelyett megérkeztünk a macaoi hajóállomásra, ahol a többiek kiszálltak. Mi persze nem, majd a vasútállomáson. Erre visszajött a faszi, hogy mi is menjünk. De mi nem akarunk Macaoba menni. Nem is, mi Kínába megyünk. Hajóval? Hát persze, hajóval.
A mellünkre ragasztott egy-egy kék bilétát CHE felrattal, kaptunk két hajójegyet, felültünk a Zhong Shan-ba menő Zhong Shan nevű katamaránra és 9-kor elindultunk. Másfél órát tartott az út a Gyöngyfolyó torkolatában felfelé, Kanton felé. Útközben előbb kereszteztük a konténerszállító hajók útját, meg azokat is, amik az oda címzett konténereket a városba viszik. A konténerszállítók leírhatatlanul hatalmasak 300.000 BRT körül, mint egy sziget. A városba menők meg kis, lapos platformok, vagy saját motorral, ilyenkor maguk vánszorognak vagy 5 km/órás sebességgel a város felé, vagy pedig egy kis vontató húzza őket a rendeltetési helyükre. Nagyjából 10 konténer fér rájuk. Egyeseknek van saját darujuk is, amivel kirakhatják a konténert a partra.
A torkolatban sok kisebb nagyobb halászhajó ténykedett, általában olyan állapotban, hogy a Balatonon nem kapna hajólevelet, sőt a parthoz közelebb, de a hajóút mellett láttunk bambusztutajról halászó kisvállalkozókat is. A folyó torkolata nagyon sekély, nagyobb hajó nem tud feljönni rajta. Nem véletlen, hogy a brit flotta a Hong Kong szigetet választotta támaszpontul, az az öböl legkülső csücskén van, ott már mély a víz. Az sem lehet véletlen, hogy az öbölben csupa vízsugárhajtású katamarán bonyolítja a forgalmat. A hajóutat állandóan kotorják, ehhez egész flotta kotróhajó szolgál, de nem olyanok, mint a valamikori FOKA hajói voltak a Dunán, hanem uszályok, elejükön egy kb. 10 méteres serleges elevátorral, amivel a sódert termelik ki. Ha tele az uszály, akkor az elevátort vízszintesre állítják és elindulnak kirakodni. Ilyenkor olyanok, mint egy hatalmas döfőorrú úszó egyszarvú. Hogy ez reális veszélyeket hordoz, éppen most olvastam az újságban, hogy az egyik elevátor tegnap felnyársalt egy katamaránt, két holland turista meghalt, 9 további megsebesült. Még vizsgálják, hogy ki a hibás, de én a katamarán vezetőjére tippelek, mert az uszály olyan 7-8, a katamarán meg kb. 70 km/órával mehetett.
Útközben, mivel rajtunk voltak még a biléták, megszólított bennünket egy hölgy, aki egy tamtam-dobbal utazott (állítólag valami dzseszzenekar tagja) és Miriammal azonnal élénk beszélgetésbe kezdtek úgy általában. Tudjátok milyenek a nők, azonnal mindent elmesélnek egymásnak, még személyes dolgokat is. (Férfiembernek ehhez legalább 3 sörre van szüksége.) Én meg hülyeségből megkérdeztem Mirit, hogy mi van akkor, ha a nő kém. Persze bolond fejjel nem magyarul, hanem angolul, ami a szerencsétlen meghallott és rögtön elült tőlünk. Aztán jól le is lettem baszva, mert kiderült, hogy a hölgy Chile hong kongi konzulátusán dolgozik és minden bizonnyal érzékeny az ilyen dolgokra.
Persze útközben megint kérdőívek a disznónátháról és az elmaradhatatlan regisztrációs lap. 10.30-kor kikötöttünk, igen szigorú és pártszerű útlevélvizsgálat után beléptünk Kínába. Itt az urak nem hivatalnokok, mint odaát, hanem katonák, csillagos rangjelzéssel, parancsnokkal és gézből készült orvosi maszkokkal, mint nálunk volt valamikor. A bejáratnál várt bennünket egy fiatal lány, ha jól emlékszem Chi-Chu-Cha-Che Ching-chung-nak, vagy valami hasonlónak hívták, de angolul Emma volt a neve, az egyszerűség kedvéért mi is így hívtuk. Elvitt bennünket egy Hundai kisbuszhoz, bemutatta a sofőrünket, szerintem egy szimpatikus fiatalember, Chon-Ming-Bang-Hung-weng-nek (vagy valami hasonlónak) hívták és elindultunk.
Zhong Shan egy kb. egymilliós mondjuk úgy megyei székhely, Kanton tartományban, közel Macaohoz, egyike azoknak a különleges területeknek, ahol külföldiek invesztálhatnak. A kínai „nyitás” nem jelenti ugyanis, hogy mondjuk mi is ott nyitnánk egy karikásostor készítő, bőgatyakorcoló, vagy csikóbőrös kulacstöltő üzemet, ahol akarunk, hanem kijelölt helyeken. Na ez a város egy ilyen, ezért lényegesen fejlettebb, mint az ország belseje. Széles sugárutak, kétoldalt parkokkal, viszonylag új, messziről szép házakkal, de az út olyan hullámosra sikeredett, mint a tenger vize 3-as szélben, a járdák már kicsit girbegurbák, mint a Balaton körüli kerékpárút. Ha meg a hátsó sorokba is bekukkantasz, hát az már sem nem szép, sem nem modern. Az úton elsősorban teherautók, a személykocsi viszonylag kevés. A közlekedési szabályok nem vetetnek nagyon szigorúan és a mopedtulajdonosok meg semmilyen szabályhoz nem tartják magukat. Ott mennek, ahol akarnak, járdán, szemben a forgalommal, keresztbe a zebrán. Láttunk egy egész családot egy mopeden, apa vezet, mögötte anyuci, a csomagtartón a nagyobbik gyerek, a kisebbik meg apuka lába között állt, semmi bukósisak, mindezt a főúton. Egy osztrák rendőr már meghalt volna szívinfarktusban, csak a látványtól.
Utunk első állomása a Dr. Sun Jat-sen nyári rezidenciájába és utána a Kínai Néphadsereg Múzeumába vezetett (félreértés ne essék, mi kértük így) és ennek örvén meg is ismerkedtünk Kína XX. századi történelmével. Maguk a múzeumi tárgyak nem voltak nagy dolgok, viszont nagyon jó képanyagot gyűjtöttek össze. Emma kísérőszövegei kicsit propagandisztikusak voltak, de én, mint a munkásmozgalom veteránja, azonnal átláttam a szitán és kiismertem magamat. Bár tudom, hogy a dolgok nektek még a gimnáziumból és persze a Nemzetközi Munkásmozgalom Története című tantárgyból ismertek, most, a friss élmények hatására azért mégiscsak összefoglalnám a dolgot:
Sun Jat-szen az utókor értékelése szerint „a kínai forradalom atyja”, illetve a „kínai köztársaság atyja, bár lehet, hogy igazuk van azoknak a kétkedőknek, akik szerint nem sok köze volt a dolgokhoz, hiszen mindig külföldön volt. Abban a helyiségben született, amit ma tiszteletére Zong Shannak hívnak. Fiatalkorában összetörte a falu szentjének a szobrát, ezért menekülnie kellett. Hogy ez forradalmi tett volt, vagy kamaszkori renitenskedés, ma már nem tudhatjuk, de Honluluba ment, ahol jómódú kereskedő bátyja nevelte, ott járt iskolába és végül orvosi diplomát szerzett, ezért Emma mindig egy szóban csak mint „Doktorsunjatszen“-t említette. 1894-ben Honoluluban megalapította a Kína Újjászületésének Társaságát, amely Kína utolsó császárainak, a Csing-dinasztia megdöntésére törekvő kínai értelmiségieket tömörítette. 1895-ben Kanton tartományban mandzsu-ellenes felkelést szervezett, de ezt idő előtt elfojtották, és Sun a sikeres menekülés után előbb Hong Kongban telepedett le, ott praktizált, mint orvos, de vélhetően a forradalmársághoz jobban vonzódott, mint a receptíráshoz, ezért a következő 16 évet ebben a minőségben töltötte Európában, az USA-ban, Kanadában és Japánban. A legenda szerint az 1900-as években Sun külföldről további felkeléseket szervezett (én ezt erősen kétlem), de tény, hogy ezek mind elbuktak és ahogy az ilyenkor lenni szokott, az otthon maradottakat rendre kivégezték. Sun persze biztonságban volt. Végül az 1911-es wuchani felkelés teremtette meg a lehetőségét Szun hazatérésének; a császárság bukásával 1912. január 1-jén kikiáltották a Kínai Köztársaságot, melynek ideiglenes elnökévé választották. A köztársaság azonban csak a déli tartományokra korlátozódott, az északi tartományokban a katonai vezetők kiskirályokként uralkodtak. Február 14-én Sun is kénytelen volt lemondani az elnökségről az egyik ilyen kiskirály, Yuan Shi-kai javára. 1912. augusztus 25-én Sun megalapította Kuomintang nevű pártot, hogy ennek segítségével vigye tovább a forradalmi mozgalmat Yuan Shikai és az országot maguk között felosztó hadurak ellen. Ebbéli mesterkedései nyilván többek rosszalásával találkozott, mert egy év múlva Sunnak újra Japánba kellett menekülnie. 1920-ban visszatért Kantonba, ahol újra kormányt alakított, majd a következő években szovjet segítséggel és mintára átszervezte a Kuomintangot, és szövetségre lépett az éppen megalakult Kínai Kommunista Párttal. 1925-ben kormányfőként Pekingbe utazott, hogy az északi hadurakkal tárgyaljon az újraegyesítésről, de március 12-én Pekingben dolgavégezetlenül májrákban meghalt.
Látható, hogy Sun azon szerencsések közé tartozott, akik mindig időben el tudtak menekülni és mindig pont az ideális időben jöttek haza. Ennek ellenére ma hatalmas kultusza van, a nyári rezidenciája, ahol egyébként alig tartózkodott egyfajta búcsújáró hely a kíniaknak.
Ma reggeli hajónk,
a Zhong Shan Dr. Sun Jat-sen szülőháza
és az emlékmúzeum bejárata
A Koumintang élén Sun helyére Csang Kai-sek került, akinek célja nem csak az ország egyesítése, hanem a kommunistákkal való leszámolás is volt. 1925-26-ban ugyanis Moszkvában élőben tanulmányozhatta a bolsevik párt praktikáit és úgy látta, hogy ezek a módszerek nem kifejezetten neki valók. Mindjárt 1927-ben, hogy mással végeztesse el a piszkos munkát, felfegyverezte a sanghai alvilágot, akik aztán szabályos vérfürdőt rendeztek a kommunisták között. Erre reakcióként Mao Ce-tung vezetésével a kommunisták is saját “forradalmi” hadsereget szerveztek és most már nyílt fegyveres konfliktus tört ki a két párt között. Sikerült is Maoékat bekeríteni, de ők kitörtek a gyűrűből és az északnyugati hegyekbe húzódtak vissza, miközben a koumintangisták üldözték őket. Ez a 12.000 km-es menekülés lenne a „hosszú menetelés” nevű esemény, aminek a végén Mao 90.000 emberéből 10.000 maradt. Talán végük is lett volna, de Japán – kihasználva a kínai polgárháborús helyzetet – 1931-ben elfoglalta Mandzsúriát. Ez egységfrontba tömörítette a Mao Ce-tung vezette kommunistákat és Csang Kai-sek vezette erőket: 1936 és 1945 között közösen próbálták Északkelet-Kínát (azaz: Mandzsúriát) felszabadítani.
A Jaltai Konferencián a nyugati szövetségesek kérésére, mivel azt gondolták, hogy az ázsiai hadszíntéren még évekig tart Japán legyőzése, a Szovjetunió vállalta, hogy az európai háború vége után legkésőbb 3 hónappal megtámadják a Japán birodalmat. 1945 augusztusában meg is jelentek a szovjet tankok, de mire komolyabb csatákra sor kerülhetett volna, Japán kapitulált. Az egész kínai szárazföldön nem is volt más szövetséges haderő, csak a Vörös Hadsereg. Az amik most már bánták, hogy az oroszokat bevonták, de nem volt mit tenni, hazaküldeni már nem lehetett őket.
Japán kapitulációját követően csakhamar felbomlott a kommunisták és a nemzeti oldal szövetsége, a kínai hadsereg kettészakadt, kezdetét vette a harmadik polgárháború. Az szovjet hadsereg jelenléte aztán a kommunisták megerősödéséhez vezetett. Mao hadserege győzelmet győzelemre halmozott: 1948-ban felszabadította Mandzsúriát, 1949 áprilisában elfoglalta Nankingot, Csang Kai-sek kormányának székhelyét, október 1-jén kikiáltották a Kínai Népköztársaságot. Csang Kai-sek és maradék serege Tajvan szigetére menekült.
1954-ig Mao a központi népi kormány vezetője, majd 1954-ben, az új alkotmány elfogadásakor államfő lett. Bevezette a kollektív gazdálkodást, főként a Szovjetunióból érkező gyárakra és technológiára alapozva felgyorsította az iparosítást, melyekért Kína mezőgazdasági termékekkel fizetett – miközben az országban páratlan éhínség pusztított az élelmiszer központi elvonása miatt (ez volt a ’’Nagy Ugrás’’). A Szovjetúnió és Kína együttműködése és stratégiai partneri viszonya Sztálin haláláig stabil volt. Világpolitikai és ideológiai ellentétek miatt a Szovjetunióval fenntartott viszony 1956., az SZKP XX. Kongresszusa után fokozatosan megromlott, olyannyira, hogy a két, egyébként hasonló társadalmi berendezkedésű ország között 1969-ben nyílt fegyveres konfliktus alakult ki egy határvita kapcsán. Az oroszokat azóta sem szerethetik, mert a múzeumban, ahol gyakorlatilag csak szovjet, vagy szovjet eredetű fegyverek álltak, egyetlen szóval sem említették meg őket.
A nagy proletár kulturális forradalom – nevével ellentétben – voltaképpen Mao hatalmának megerősítését, a lehetséges riválisok elszigetelését, a revizionista gondolatok megelőzését szolgáló program volt, mely 1964–66-ban vette kezdetét, és egészen 1976-ig – Mao haláláig – tartott. A vörösgárdisták rengeteg kárt okoztak, de ennek ellenére Mao kultusza ma is él, minden festményen ott feszít személyesen.
1976-tól 1989-ig a Kínai Népköztársaság tényleges vezetője Teng Hsziao-ping volt, egyben a „kínai típusú szocializmus” és a „szocialista piacgazdaságként” hivatkozott kínai gazdasági reformok úttörője. Teng az ún. „második generációs” kommunista káderek közé tartozott. Vezetésével Kína a világ leggyorsabban fejlődő gazdaságává vált úgy, hogy közben végig megmaradt a Kínai Kommunista Párt kizárólagos uralma.
Teng Hsziao-ping 1997. február 19-én halt meg Pekingben, helyét tízegynehány évre Jiang Ze-min vette át. Kína mai elnöke és egyben Teng választott embere, Hu Csin-tao, az úgynevezett negyedik generáció vezetőgárdájába tartozik.
Itt is a T34-es győzött
Mao kikiáltja a Népköztársaságot
A kinai sellőnek lába van.
Miután felfrissítettem tudásomat a történtekről (Miriam meg szemmel láthatóan csak irigykedett, hogy mennyi mindent megtanultam még az élcsapat tagjaként, mert olyan dolgokat is, pl. a „Népi kohó mozgalom”, kapásból tudtam amit ő még csak nem is hallott), elmentünk ebédelni. Emma megkérdezte, hogy eszünk-e mindent. Hát persze válaszoltuk kórusban. De miért? Hát azért, mert Kína szerte elterjedt a kantoniakról, hogy mindent megesznek, ami a levegőben repül, a szárazföldön megy, vagy mászik és ami a vízben úszik. Na, erre azért összenéztünk a nejjel, de, végül megegyeztünk, hogy mindent, beleértve kutyát-macskát is megeszünk, kivéve talán a 40 napos tojást.
Bevittek bennünket egy étterembe, ahol csak 2 személyre terítettek. Na és ők a sofőrrel? Hát ők majd a személyzettel esznek a konyhán. Na erre Miriamból kitört az őskommunista, arról szó sem lehet, nem vagyunk mi valami angol gyarmati tisztviselők (pedig én, az igazat megvallva, nagyon szeretnék) hogy ne a személyzettel együnk, üljenek le velünk enni, meg vannak hívva, meg irgumburgum. Így is történt, kellemesen megebédeltünk, semmi egzotikum: sült kacsa (a nyers kacsát bárddal egyszerűen feldarabolják csontostól, semmi filézés), sült gombaszeletek (ezt itthon is bevezethetnénk, nem gombafejeket rántottak, hanem a gombát felvágták olyan 5 mm-es csíkokra, vékonyan, talán csak lisztben megforgatva panírozták), sült-párolt zöldségek, sült rizs, tojásrántotta mindenféle levelekkel meg bambuszrüggyel, meg leves tésztával, muffins és mandarinszeletek. És persze tea dögivel. A plusz két ebédért 35 Jüant (1.300 Ft) fizettünk.
Az étterem egy másik városban Zhu Hai-ban van, ahová egy alagúton kellett átmenni. A helybeliek Chash-flow alagútnak hívják, mert ez a város szomszédos Macaoval, ahonnan sokan átköltöztek a Kínával való egyesülés óta, mert itt az élet Macaohoz képest nagyon olcsó. A pénz azonban megállt a város határán levő hegynél, mert a szomszédos Zhong Shan-ba csak nagy kerülővel lehettett eljutni. Néhány éve megépült a két várost összekötő tunnel és valóban, azóta a macaoi pénz egy része szépen átcsordogál Zhong Shanba. Maga Zhu Hai semmi különös, emeletes házak, ápolt utcák, olyan mint Macao új része, vagy Hong Kong, azzal a különbséggel, hogy itt van hely bőven. A házak ezért nem érnek az égig, az utak mellett meg tágas sétányok vannak nagyon szép és ápolt parkokkal, ami, mint tudjátok Miri egyik gyöngéje.
Ebéd után következett a helyi látványosság, egy sziklán álló szobor, egy nőalak, a feje fölött egy nagy gyönggyel a kezében. A mese szerint egy tengeristen lánya, aki beleszeretett egy evilági fiúba, elhagyta a tengert. A papa erre mindenféle vad dolgokat, tájfunt meg áradást küldött a gyöngyhalászfalura, mire a halászok arra kényszerítették, hogy visszatérjen a tengerbe apukához és békítse ki. Ehelyett ő egy gátat épített a falu és a tenger közé, amivel a további áradásoktól megvédte a települést és a halászok ennek örömére, hálából kis emlékhelyet emeltek, ebből lett később a szobor a sziklán. A szobor körül nem csak turisták, hanem nagy számban koldusok is voltak, akik állandóan a nagy hasamra és testmagasságomra mutogattak, hogy adjak pénzt, ők is ilyenek szeretnének lenni. Mivel azonban jól tudjuk, hogy a kövérséggel szemben a soványság egészséges, én, mint orvos, a saját érdekükben el kellett, hogy utasítsam őket.
A következő állomás egy gyöngytermelő telep volt. Itt a gyöngykagylókat mesterségesen tenyésztik és ha egy bizonyos nagyságot elérnek, akkor ügyes női kezek kis idegentesteket helyeznek a kagylókba (leginkább kagylóhéjból készült kis gömböket, de rizsszemeket is). Az így preparált kagylókat aztán visszateszik a tengerbe (persze ellenőrzött körülmények közé) és a kagylók ezeket az idegentesteket védekezésül rétegenként gyöngyházzal vonják be. A bevonat maga nem más, mint kalciumkarbonát, tehát mészkő, ugyanaz, mint a kagyló héja, esetenként mindenféle pigmenttel keverve. Az tiszta, egyszerű mészkő fehér, a gyöngyházszínű csillogását pedig a szabályosan, hagymahéjszerűen egymásra épülő rétegek adják. A pigmentektől lesz színes, a helyi specialitás az óarany színű gyöngy. A gyöngyök ára aszerint változik, hogy mekkorák, mennyire szabályos az alakjuk és a színük, továbbá, hogy milyen a mag és a csillogó rétegek aránya, minél kisebb a mag, és minél nagyobb a természetes rétegek száma, annál drágább. A nekünk ajánlott gyöngyök néhány száztól 10.000 €-ig terjedő árban voltak. Nem vettünk.
A előcsarnokban állnak a szerencsét hozó istenek, amik 4 állat keverékei, oroszlán, ló, hal és madár. Mögéjük kell állni, a fejüktől a tomporukig végigsimítani őket és végül mindkét kezet a nagdrágzsebbe tenni, akkor az ember zsebe tele lesz pénzzel.
Az utolsó állomás volt Cheng Fong palotája. A jó Cheng nincstelen kuli volt, akinek sikerült kivándorolnia Honoluluba. Akkoriban, a XIX. században a Hawaii szigetek minden kínai számára maga a nagy lehetőségek országa volt. Tízezrével mentek hajóval a szigetekre, a körülményektől függően 30-50%-uk elpusztult az úton, a többiek meg ott a kiapadhatalan olcsó munkaerőt biztosították és így hozzájárultak Honlulu meggazdagodásához. Nem vitték általában sokra, de legalább nem haltak éhen, mit otthon. Nem így Cheng. Ő felfedezte, hogy mindenki szívesen issza ott is a teát és a kávét, de nincs hozzá cukor, ezért elkezdett cukornádat ültetni – persze azért biztos nem ment az ilyen egyszerűen – és végül nagy vagyonra tett szert. Hazatelepült, palotát épített, újra nősült, 16 gyermeket nemzett (3 már volt az első házasságból) 47 szolga sürgölődött a háztartásban. A palotát persze nem európai értelemben kell elképzelni, itt egy nagy parkban pavilonok állnak, egyeseket fedett folyosók kötnek össze. Mivel nincs hideg, mindenütt kőpadló van, üveg nélküli ablakok, egyszerű bútorok, nagyon tágas, magas tér. És a hálóban nagy, széles ágy, természetesen moszkitóhálóval. (Emma szerint nyáron ma is elviselhetetlenül sok a szúnyog. És itt még csak nem is irtják őket.) Az épületek egy részét és a parkban álló díszkapuk harmadik tagját a vörösgárdisták a kulturális forradalomban, mint feudális maradványt, lerombolták és csak akkor takarodtak el, amikor a környékbeli parasztok kapával-kaszával kiverték őket.
Chen udvarának díszei
A fogadószoba Emmával
Épül a Kantoni magasvasút
A barangolás végén megnéztünk egy rövid táncbemutatót Face-changing címmel, egyszerűen bámulatos volt: a táncos arcát egy színes álarc takarta, amit előttünk, tánc közben cserélt. A fejének egyetlen mozdulatára átváltozott az álarc színe és rajzolata is. Én összesen 7 különböző álarcot számoltam meg. A fene tudja, hogy hogy csinálta, de valami olyasmi lehetett, mint egy kaleidoszkóp.
Közben délután 4 óra lett, elindultunk visszafelé. Miri kijelentette, hogy ő mindenképpen rizsföldet akarna látni és fényképezni, ezért letértünk a főútról és betekintettünk a város „hátsó udvarába” is. Az ültetvények nagyon szépek, gondozottak, egymás mögött váltakoznak a rizsföldek, a halastavak, a zöldségtermelő telepek, ahol szorgalmas kezek ápolják a növényeket. A kunyhók azonban, ahol a parasztok laknak, valahol a legelhanyagoltabb putrik szintjén állnak. A kísérőink nagyon ügyesek voltak, mindent megnézhettünk, de valahogy nem sikerült semmit sem lefényképezni, csak ott tudtunk mindig megállni, ahol kicsit jobban nézett ki a környék. A kocsiból kattogtattam, nem tudom mi látszik rajtuk. (Utólag kiderült, semmi.) Az itteni lakótelepek is porosak, piszkosak, elhanyagoltak. Az idetelepült, külföldi kézben levő üzemek, mint szigetek állnak a lepusztult lakóházak között. Az olcsó munkaerő mellett vonzerő lehet itt is, hogy 3 évig (ha high tech-ről van szó 5 évig) teljesen adómentesek. Persze épül már a jövő is, 40 km-es magasvasút készül gőzerővel, ami Zhong Shant köti össze majd Kantonnal. Mindenki azt reméli, hogy a kb. 30-40 perces menetidő miatt sokan fognak a nagyvárosból (Kantonnak most kb. 9 millió lakosa van) Zhong Shanba és a környékére költözni, ami ismét pénzt, munkát, felemelkedést jelent a helybelieknek.
(Idegenvezetőnk, Emma is valami nagyon messzi, belső tartományból, a Jangce folyó mellékéről származik, onnan jött le délre, mint sokan mások, mert délre koncentrálódik a külföldi tőke, itt van munka. Mi sajnos nem ismertük a tartományt, ahol a lány született, és ő sem tudta, hogy vannak olyan országok Európában, amiket Magyarországnak, vagy Ausztriának hívnak. Egy-egy, eldöntetlen.)
Ma mindenki Kínát bámulja az évi 10% feletti termelésbővülés miatt, amit sokan annak tulajdonítanak, hogy a szocializmus és a kapitalizmus előnyeit ügyesen ötvözik. Hát nem is tudom, de ha tényleg így van, akkor kár volt otthon rendszert váltani, mert mi már egyszer sokkal közelebb álltunk a kommunizmushoz, mint most Kína.
Ötkor visszaértünk a hajóállomásra, Emma megvette nekünk a jegyeket, elbúcsúztunk egymástól (a borravalót már előbb rendeztük, 100 HK$) átjutottunk az útlevélkontrollon és 6-kor el is indultunk a Cui Heng Hu fedélzetén Hong Kong felé. Gyorsan kitöltöttük, amit kellett és szépen el is aludtunk. Arra ébredtünk, hogy hajónk szépen besiklik a Victoria harbourba, a színesen kivilágított felhőkarcolók közé. Egyszerűen lenyűgöző látvány.
Hamar átestünk a formaságokon, a határon a tisztviselő (már harmadszor léptem be és ki nála) régi ismerősként üdvözölt „wellcome, medical Doctor Mink!”, a váróteremnél már várt bennünket az ügyeletes idegenvezető a táblával „Mrs Boenisch”. Még gyorsan kialkudtuk, hogy ne abba a másik, indulási szállodába, hanem a gyorsvasút végállomására vigyenek bennünket és 9-kor már ki is szálltunk a hotelünknél.
Még meg akartunk vacsorázni, de kiderült, hogy a szombat este itt a bevásárló idő. A plaza maga és valamennyi étterme tele volt emberrel, az asztalokra várni kellett volna és azt nem akartunk. Végül egy büfében ettünk rántott csirkét, egy bődületes adagot, mert én azt hittem, hogy 6 szárnyat rendeltem, de 6 combot kaptunk, meg sültkruplit és a Mirinek meg egy Super Twister-t. Végül csak legyűrtük, már csak egy sört akartunk inni, de az csak a vendéglőkben lett volna lehetséges, ezért aztán bementünk a helyi Tescoba és vettünk hűtött dobozos sört. Most már éppen az ágyban fekszünk, sört iddogálunk. Biztos jól alszunk majd.
Vasárnap, a kilencedik nap
Ma, a tegnapi fáradalmak után csak délben keltünk fel és csak fel háromkor indultunk útnak. Nem siettünk, mert délelőtt formabontó módon esett egy kis eső, az újság meg délutánra derült eget ígért. Mikor aztán a felhők részben felszakadoztak, útnak eredtünk. Bementünk szokás szerint a New Town Plaza-ba, mert innen indul a gyorsvasút. Először el sem akartuk hinni, hogy mennyi ember volt az épületben. Itt aztán tényleg annyian voltak, mint a kínaiak. Mivel ma még nem ettünk, beültünk egy japán étterembe a Hokkaido-ba (csak ott volt rögtön szabad hely), és rizspizzát rendeltünk, egyet mindenféle tengeri állatokkal, egy másikat meg csirkehússal díszítve. A dolog egyszerűen készül: főtt rizst tesznek a tepsibe kb. egy cm vastagon és a kívánt átmérővel, aztán rászórják a sajtot, meg minden egyebet, amit akarnak, aztán be a sütőbe vele. Hogy hány fokon és mennyi ideig kell sütni, nem tudom, de nem lehet nehéz kikísérletezni. Nem volt rossz. A két pizzáért 180 HK$-t fizettünk. Még itt megemlíteném az itteni vendéglők kellemes szokását: ha nem akar a vendég italt rendelni, akkor sem marad szomjan. Automatikusan megtöltenek neki egy poharat vízzel, vagy teával, amit kérés nélkül folyamatosan utánatöltenek.
A kaja után a szokás szerint először a gyorsvasút, majd a földalatti következett egészen az Admirality állomásig. A vonatokon most egészen más emberek utaztak, mint eddig. Kiderült, hogy vasárnap délután kapják meg kimenőjüket a háztartási alkalmazottak és dadák, akik majdnem mind a Fülöp szigetekről jöttek. Csoportosan utaznak a városi parkokba, ahol végre elbeszélgethetnek valakivel, akinek ugyanaz az anyanyelvük. Beszélnek is folyamatosan, mint a tyúkok a ketrecben, be nem áll a szájuk. A látottak alapján az egész városban talán több százezren is lehetnek. Este olvastam az újságban, hogy éppen azon igyekeznek, hogy megalapítsák a szakszervezetüket, hogy legyen végre valaki, aki az érdekeiket képviseli.
Az első uticélunk a Flagstaff House volt, ami eredetileg, mint a neve is mutatja, a zászlóstiszt, vagyis az itt állomásozó szárazföldi erők parancsnokának rezidenciája volt és egyike azon kevés épületnek, amik a kolonialista időkből megmaradtak. Most teamúzeum van benne, bemutatják a kínai teakultúra kialakulását, változását a különböző császári dinasztiák alatt és egyben elmagyarázzák, hogy hogyan kell a jó teát főzni. Mivel Miri szenvedélyes teaivó, vettünk gyorsan egy könyvet, amiből bármikor kikereshető a aktuális recept. Az esetleges további érdeklődőknek szívesen áll rendelkezésére, tessenek nyugodtan kérdezni.
A Flagstaff House homlokzatánál talált Miri egy kis, korlátokkal körülvett teret, aminek a felülete különböző nagyságú, a betonból kiálló kavicsokkal van kirakva és az azon sétálók automatikusan megmasszírozzák a talpukat. Én nem próbáltam, de az asszony szerint igencsak fájdalmas procedura.
Teamúzeum talpmasszázzsal
Park házak között
Hong Kong védőinek emlékére
A teamúzeumból elsétáltunk a Hong Kong Parkba. Mint minden park, ez is a Feng Shui szabályai szerint épült, központjában egy szökőkút-vízesésrendszer van. A víz körforgása az életet szimbolizálja, állandó megújulása a szerencse és gazdagság forrása. A park tele volt emberekkel, nem csak maláj cselédekkel, hanem helybeliekkel is. Itt áll a város egyetlen második világháborús emlékműve, Robert Osborn szobra, akinek bronzfigurájával nem csak előtte, hanem mindazok előtt is tisztelegnek, akik a japánok ostromát 23 napon át állták és a csatában áldozatul estek. Egyébként a szobor helyén állt a Vinnipegi Gránátosok barakkja 1941-ben.
A parkból fel szándékoztunk menni a Peak-re, hogy csináljunk egy-két jobb fotót és hogy föntről megnézzük a laser-show-t. Először a kábelvasúttal akartunk menni, de hosszú sor állt előtte. Nekünk egy sikló nem valami nagy újság, Ausztriában mindenütt van hasonló, ezért a várakozás helyett taxival mentünk fel, 50 HK$-ba került, amivel még spóroltunk is, mert a sikló 48 lett volna fejenként.
A Peak-en felmentünk a kilátó platformra, ezért itt is fizetni kellett (20 HK$) és elkezdtem bőszen fotografálni, először még napfénynél, majd 5-10 percenként ismételve egészen a sötétség beálltáig. A képek között van néhány nagyon használható darab. A panoráma, előtérben a finantial district felhőkarcolóival, középen a Victoria harbour vízcsíkjával és szemben a Kowloon félsziget csúcsa, a Tsim Sam Tsui magasházaival egyedülálló a világon és mi sem fogjuk soha életünkben elfelejteni. A szemben levő dombok mögött van Sha Tin, a szűkebb hazánk. Egy órára aztán beültünk egy amerikai kávézóba, ittunk egy egy kávét és ettünk egy sajttortát. Aztán 8 előtt ismét felmentünk a kilátóba. Pontosan 8-kor kialudtak a felhőkarcolók színes fényei és onnantól 15 percen át ment az ezer meg ezer színes lámpa keltette látványosság, amibe aztán bekapcsolódtak a kikötő mindkét partjára telepített mintegy 50 laserágyu fénnyalábjai is. Külön szerencsénkre megváltozott a szélirány és a tenger felől felhőket sodort fölénk, amiken a színes laserfény különösen jól látszott. Sajnos ezt a spektákulumot nem tudtam a fényképezőgéppel megörökíteni.
Hogy ti is láthassátok, amit mi:
Egy háromképes sorozat kb. ugyanarról a helyről, sajnos állvány nélkül, pedig van a padláson vagy öt darab. Az első 18:10-kor, a második 18:50-kor, a harmadikat 19:45-kor, közvetlenül a Laser Show előtt lőttem.
Engem ez a 2 óra a Peak-en nagyon megfogott, csak álltam és bámultam. Azóta is azt hiszem, hogy már csak ezért megérte 20.000 km-t repülni. Most sajnáltam igazán, hogy közben megöregedtem. Ezeket a dolgokat 20-30 évesen kellett volna átélni, akkor elmehetnék még egyszer. De persze így is nagy dolog, hogy láthattam.
9-kor aztán elindultunk vissza a város felé, ezúttal egy kis célbusszal, ami a földalatti állomásáig vitt bennünket. A vasúttal elmentünk Kowloonba és még egyszer utoljára meglátogattuk a Nightmarket-ot. Vettünk még néhány apróságot, selyem pizsamát és egy I-phon szerű telefont Mirinek, egy „igazi” Playboy olvasószemüveget nekem. Meg egy pipát volt főnökömnek, Miki papának, aki decemberben lesz 80. Az alku a telefonért a következőképpen zajlott: először beütötte az árus az árat a számológépébe, 800. Miri erre 500-at lépett. Az árus hangosan felkacagott, a fejét csóválta, átszámolta az ajánlatot euroba, mutatván, hogy a 800 is milyen nevetséges összeg. Miri megvonta a vállát és elfordult. Az árus köhintett és javított 750-re. Miri először hajthatatlan maradt, de az árus 720-ára emelt 20-at. És ez így ment jó darabig. Végül aztán megvette a telefont 600-ért. (Ez kb. 55 €, otthon pont a tízszeresébe kerül.) Aztán ugyanez a pizsmaárusnál, a szemüvegesnél, a pipaárudában. El is tartott egy darabig az egész, ¾12 lett, mire hazaértünk. Ezért be is fejezem az írást, holnap is nap lesz (helyesebben már van is) majd akkor folytatom.
Hétfő, a tizedik nap
Érdekes módon, most, 10 nap után mutatkozik meg igazán a hét óra időeltolódás okozta fáradtság, ma már alig tudtunk felkelni, de aztán mégis felkászálódtunk és 10-kor elindultunk, mert fontos dolgok voltak a programban. Ma ugyanis vallási napot tartottunk, előbb meglátogattunk a taoista Wong Tai Sin templomot, aztán a buddhista Chi Lin Nunnery-hez (zárdához) tartozó Lotus Pond Garden-t és a Nan Lian parkot.
A gyorsvasút felé menet előbb ittunk egy-egy kapucsinót, Miri evett egy „very british” sonkás szendvicset, én meg egy croissant-t. Csak gyors megoldásnak szántuk, később meg is szándékoztunk ebédelni. A gyorsvasúttal mentünk két állomást és a Kowloon Tong-nál átszálltunk a zöld földalattira. Ismét mentünk két állomást és máris a Wong Tai Sin-nél voltunk.
A taoista templom a Kowloon félsziget északi felén fekszik. Nem úgy kell elképzelni, mint egy katedrálist, vagy keresztény templomot. Ez egy 18.000 m² -es park, benne a templom épületeivel és az elmaradhatatlan tavakkal, szökőkutakkal és vízesésekkel. Az imahelyet 1921-ben nyitották meg a hívők előtt. Ezúttal nem volt olyan szerencsénk, mint eddig. A kegyhely egy részét éppen átépítik, éppen a placcot betonozták, ezért a terület egy részét lezárták. Aztán meg a tavak egy részét is leengedték, hogy kitisztítsák őket.
A főépület, amit most éppen lezártak, egy hagyományos kínai templom, aranyozott tetővel, vörös oszlopokkal és kék „eresszel”. A főtemplom szerepét most az egyik melléképület, a Sansheng terem vette át. Az imádkozók egy konkrét kérdésre várják a választ a „hatalmas hallhatatlan Wong”-tól. A bejáratnál egy vázát kapnak, benne kb 25 db bambuszpálcikával. Ezeket rázogatják az ima közben és amelyik pálcika legelőször kiesik a dobozból, annak számát feljegyzik egy kis papírra. Azt nem tudom, hogy hányszor ráznak, de a végén amikor a pálcikákat visszaadják, a számkombinációnak megfelelően kapnak egy bölcs mondást, amiből aztán a kérdésükre keresett választ is kikövetkeztethetik. Állítólag a leggyakoribb bölcsesség így hangzik: „ami után kérdezel, azt meg fogod kapni”. Pozitivista hozzáállás.
Nem minden látogató áll neki vázát rázni, de minden kínai meggyújt legalább egy köteg illatos pálcikát, aztán a füstölő pálcikákkal megállnak az egyik külső oltár előtt és elmondanak egy imát. Mások meg a füstölgő pálcikacsokorral tájékozódási futásszerűen több oltárt is felkeresnek. A leginkább igénybe vett oltárok körül hatalmas füst van.
A templom területén van még a Jókivánság (Goodwish) Garden, soklépcsős, fedett utakkal. A parkban állították fel a 9 sárkány falát, ami a pekingi hasonló építményt utánozza.
Csak a parkban szabadott fényképezni, benn, az épületekben sajnos nem.
A főtemplom teteje
Intenzív füstölés
A Jókivánság kertben
Miután rendesen megfüstölődtünk, visszaszálltunk a földalattiba és mentünk még egy megállót, a Diamond Hill-ig. Itt található ugyanis egy buddhista templom és kolostor.
A Jövőbetekintő Buddha Zárdába természetesen nem lehetett bemenni, csak az előtte levő pagodaszerű épületbe, aminek négy oldalán egy egy oltár van, közepén meg egy csodálatos kert, a Lotus Pond Garden, csupa bonzai fákkal és tavacskákkal. Itt nem tülekedtek a hívők, nem volt sem füstölés, sem pedig vázarázás. Már azt hittem, hogy ez azért van, mert ez egy más vallás, de mint az majd hétfőn kiderül, a buddhisták is ugyanazt csinálják, mint a taoisták.
A kert névadója
Egy fiatal nő és egy ősöreg bonzai
és aki alakítja
Egy kicsit utánaolvastam, itt van egy rövid összefoglaló a vallások lényegéről. Meg kell mondanom, hogy én még nem tudok teljes mértékben azonosulni a dologgal (magyarul nem értem, hogy az induvidualista, inkább filozofáló vallásokba, ahol az egyén tudatának állapota a meghatározó, hogyan jön a templom, meg az ima) de nektek talán jobban megy.
A taoizmus a konfucianizmus és a buddhizmus mellett Kína harmadik nagy autentikus ősi vallása. A három tanítás egyikeként jelentős mértékben befolyásolta a kínai kultúrát, filozófiát, politikát, gazdaságot, irodalmat, zenét, a kínai orvoslást, harcművészetet és a táplálkozástudományt.
A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. A tao a világ ősoka, ősprincípiuma, belőle keletkezett minden létező élő és élettelen. A buddhistákhoz hasonlóan a taoisták is úgy tartják, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani. A taoista bölcs olyan valaki, aki „úszik a tao áramlásában”.
A hagyomány szerinti alapítója Lao-ce, tanainak továbbfejlesztője Zhung Zhou. Eredetileg filozófiai iskolaként jött létre, de a nép a misztikus a vallások szintjére emelte. Fő tanítása a kozmikus harmónia helyreállítása a természet és ember viszonyán keresztül.
A tao eredetileg utat jelent, sőt ma is a csillagok útját jelenti az égbolton, de jelenti a bölcs utat is, amely célhoz vezet, a rendet és a törvényt, amely mindenben érvényesül. Ebben a felfogásban hasonlít a hindu dharma fogalmára, annak karmikus vonatkozásai nélkül, illetve a dharmával ellentétben a taót a legtöbb kínai filozófus szubsztanciális tulajdonságokkal ruházza fel. Tárgyiasul, és magával a kifinomult ősanyaggal azonosul. Ez a tárgyiasulás vezet odáig, hogy a taót az idők során egyfajta varázserővel ruházták fel, azaz beható ismeretével a tudós bölcs számára elérhetővé válik a fémek átalakítása, az élet meghosszabbítása, a levitáció, a láthatatlanság, sőt az örök élet is.
Az évszázadok folyamán a tao természetéről vallott nézetek sokszor ellentmondásosak, zavarosak, a különböző filozófusok és vallási iskolák magyarázatai eltérőek. Konfuciusnál a tao törvény, amelynek segítségével az ég rendben tartja a természetet és az emberi életet. A kínai univerzaizmus fogalmai szerint a tao egységes világtörvénykénti értelmezése a meghatározó.
A Kinai Taoista Szövetség mintegy 60 millióra teszi a Kínában élő, hívő taoisták számát. Hozzávetőlegesen 10 millió taoista él Tajvanon és Hong Kongban, ahol számos taoista iskola talált menedéket a Kulturális Forradalom alatt.
A buddhizmust általában a történelmi buddhaként ismert Gótama Sziddhártá-tól eredeztetik, aki i. e. 563–483 között élt, a harcosok kasztjába tartozó uralkodó család fiaként. Maga a buddha szó jelentése: felébredett, megvilágosodott, olyan lény, aki megszabadult az anyagi világ kötöttségeitől, és megvalósította a tökéletes, zavarodottságtól és szennyeződésektől mentes tudatosság állapotát.
Sziddhárta nagyon jó körülmények közé született Indiában, és egy uralkodó család fiatal hercegeként nevelkedett. Azonban megrázó élményt jelentett számára huszonkilenc éves kora körül az a felismerés, hogy a betegség, az öregség és a halál (vagyis a szenvedés) minden érző lény osztályrésze.
E felismerést követően elhagyta a családját, lemondott a gazdagságról, és a megvilágosodás keresése érdekében remetének állt. 35 évesen, egy éjszakai elmélkedése alatt döbbent rá arra, hogy a szenvedés a tudatlanságból fakad, a szenvedés oka a mohó vágy (vagy létszomj). Az, aki legyőzte a tudatlanságot, képes megszabadulni a létszomjtól, így eléri a Nirvánát (a nirvána jelentése ellobbanás, a szenvedés lobban el).
A Buddha nem isten, nem is egy isten földi megtestesülése, hanem ember, aki ki van téve a betegségeknek, megöregedésnek, s akinek az élete szintén halállal végződik. De megkülönbözteti a többi embertől, hogy minden szenvedélyt és elvakultságot legyőzött, azaz megvilágosodott, megvalósította a Nirvánát. A szent iratok szerint Gótama Sziddhártát több buddha előzte meg és fogja még követni.
Buddha tehát ember, aki legyőzött önmagában minden szenvedélyt, szellemi tökéletessége következtében hatalmas erők bontakozhattak ki benne, és erre a tudásra saját erejéből tett szert, nem más tanítómesterek, isteni kinyilatkozás, vagy szent iratok tanulmányozásának a segítségével. Buddha tanítása szerint ez az út azonban a buddhává válásig „mások véleménye, és saját elmélkedésünk révén” világosodik meg. Bár az útmutatásra szükség van, a szintézis hangsúlyos szerepet kap tanításaiban.
Kínában, Koreában és Japánban elsősorban a meditációs iskola terjedt el, a mahájána különböző változatai, pl. a meditációt hangsúlyozó irányzat, a kinai csan, a koreai szon, és a japán zen). Ezek a buddhista iskolák már bőségesen merítettek a taoista szemléletből, illetve a kelet ázsiai természetvallások világából.
Hát eddig a vallástan, legalább is amit gyorsan ki tudtam hüvelyezni belőle. Lehet, hogy a szerzetesek, akik egész életükben a tanításokat tanulmányozzák, értik a dolgokat, de hogy a füstölő pálcikákkal rohangáló, vagy éppen a vázákat rázogató egyszerű embereknek erről nem sok fogalmuk van, abban biztos vagyok. Egyik keleti vallásnál sem lenne alapvetően lehetséges valakihez imádkozni, itt nincs semmi fölérendelt személy, lélek, vagy megváltó, hanem csak az ember és a természet, továbbá a ő viszonyuk. Az általam látott hívek azonban minden bizonnyal nem a teljes lelki megtisztulást keresik, nem törekszenek a létszomj kioltására, vagy az anyagi világgal eggyé válni. Ehhez elegendő lenne akár otthon meditálni és a tudat mélyére leásni. Sokkal inkább azt hiszem, hogy itt a tao-t, vagy éppen a buddhát pontosan úgy használják, mint a keresztények-zsidók az Urat, a moszlimok Allah-t: személyiséggel ruházzák fel, hogy aztán hozzájuk imádkozva, bízva mindenhatóságukban, egy konkrét probléma megoldásához (csak menjek át a vizsgán!, szokjon le az uram az alkoholról, meg ilyenek) kérjék a segítséget, vagy közbenjárást. Én legalább is úgy láttam, hogy a hong kongi hívők az égadta világon semmiben sem különböznek a bármelyik katolikus templomban térdeplő sorstársaiktól. Az embernek tehát mindenütt szüksége van valami, a saját képére formált, vagy az ismert természeti elemeket megszemélyesítő felsőbbségre, ez minden vallás gyakorlati részének a lényege.
A kolostorból gyalogos felüljárón lehetett átmenni a Nan Kian parkba. Ez is egy kis oázis a házak rengetegében. Nekem is tetszett, Miri meg egyenesen elájult a tökéletesen megtervezett és csodálatosan rendben tartott ágyásoktól. Csodák persze itt sincsenek, a séta során találkoztunk egy csapat kertésszel, akik szálanként távolították el a gyomot a gyepből. (Itt nem nyírják a füvet, vagy mit. Ez valami olyan speciális növény, ami nem nő meg, csak 3-4 centisre.) Máshol meg egy törpefát metszett éppen a szakember egy manikűrolló nagyságú metszőollóval. Szóval a csodálatos parkok mögött itt is iszonyú sok munka (meg persze sok pénz) áll.
Miri a kedvencei között
Egy kis dzsungel a nagyvárosban
A parki barangolástól megéheztünk, de a protokolláris vacsora miatt csak valami kicsinységet akartunk ebédelni, úgyhogy beültünk egy japán grillbe és óvatosan rendeltünk, mindenből csak egy egy adagot aztán elosztottuk. Grillezett disznóragut ettünk édes-savanyú mártásal, továbbá grillezett marhanyelvet, csirkeszárnyat és gombafejeket. Most kivételesen tényleg csak miniadagokra tessenek gondolni. Hozzá főtt rizs és jázmintea, ahogy az illik. A pálcikázás most is elég jól ment. A végén 200 HK$-t fizettünk.
Hazafelé betértünk egy élelmiszerboltba, vettünk 5 doboz sört, kettőt itthon rögtön megittunk és Miri annyira elálmosodott, hogy az eltervezett úszásból semmi nem lett, míg én itt bőszen írogatok, ő szépen alszik.
6-kor aztán nekiálltunk készülődni, nálam nem volt nagy a választék, egy zakót és egy nadrágot hoztam magammal, ahhoz vettem tegnap egy inget. Miri végül szintén az egyik frissen vett blúz mellett döntött és miután minden részletet eligazítottunk, 6 előtt 10 perccel lementünk az étterembe.
Frederic már az aztalnál ült, a felesége nem jött el, január elejére várják az első bébit, már nem mozog olyan könnyen. Kis késéssel befutott Gordon is, Theresevel, a nejével együtt. Bár mi voltunk a meghívók, megkértük őket, hogy ők rendeljenek valami harmonikusat.
Íme az étlap: Kagyló-omlet (tojásrántotta kagylódarabkákkal), garnélarák sült zöldségágyon, csípős mártással, libahússzeletek, disznótöke(!) és polyp olajban sütve, zöldbab darálthússal, sültcsirkedarabok valamilyen levelekkel, feketetyúk-leves kokuszdióban tálalva (tehát nem a leves fekete, hanem egy speciális, feketebőrű tyúkból főzik, a leves és a hús színe a szokásos) párolt rizs, sütemény (mint valami rétes, de vörösbabbal töltve, az íze pont mint a szilvalekváré), sör, tea.
Szokás szerint mindent egyszerre tálaltak fel, aztán ettünk keresztül kasul, a végén, azt hiszem, mindent felfaltunk. Nagyon akartam homorítani a pálcikatudásommal, de most valahogy nem nagyon ment. A vacsora végén jött a nagy durranás. Frederic azért jött korábban, mert előre elrendezte a személyzettel, hogy mégiscsak ők fizetnek majd. Ez aztán igencsak kellemetlenül érintett bennünket, de nem volt mit tenni. 10-kor még szavukat vettük, hogy biztosan meglátogatnak bennünket Ausztriában, aztán elbúcsúztunk és felmentünk a szobába. Gyorsan összepakoltuk a dolgaink nagyját aztán zsupsz be az ágyba.
A végére itt van az egész asztaltársaság:
Mink Antal, Frederic Wong, Bönisch Miriam, Therese Soo, Gordon Soo
Kedd és szerda, a tizenkettedik és tizenharmadik napok
Hiába, az indulás izgalmától, bár elég fáradtak voltunk mindketten, már 8-kor felébredtünk, egy óra hosszat szunyókáltunk, aztán 9-kor fel is keltünk. Gyors reggeli toalett, az utolsó dolgok összepakolása és végül le a recepcióhoz. Kijelentkeztünk, megkaptuk a számlát. Nagyon kellemesen meglepett bennünket, mert a négy, ott elfogyasztott reggelivel, a minibárbóli fogyasztással, a repülőtéri shuttle-lal együtt a hét éjszakára 560 €-t fizettünk. 80 naponta, a szoba maga 72 € volt alkalmanként és ez ***** plusz színvonalért. Ezt mindenkinek a figyelmébe ajánlanám. Pontosan 10-re érkezett a shuttle, egy valami japán egyterű kocsi, tolóajtókkal, egyenruhás sofőrrel és 25 perc alatt kivitt bennünket a repülőtérre. Az utazás személyenként 120 HK$-ba került. (A reggeli-esti-csúcsforgalomban persze biztos tovább tart az út.)
A repülőtéren csarnoka lenyűgöző, a világ legnagyobb egyterű épülete, egy angol tervező, Lord Norman Foster munkája. Először is a csomagmegőrzőhöz mentünk, hogy napközben szabadon mozoghassunk. Három csomagot adtunk be, 55 HK$-ba kerül darabonként. A hátizsákkal és a fényképezőgéppel felszerelve elindultunk kirándulásunk utolsó céljához, az óriás buddhához. A szobor a repülőtér melletti Lantau szigeten van. Már előre kinéztük, hogy a városba menő gyorsvasúttal, az Airport Expres-szel kell mennünk egy megállót, ott átszállni az egyik MTR-re és azzal két megálló után elérjük a Tung Chung-ot, ahonnan a buddhához vivő kötélpálya indul. Mivel előző nap az Octopus kártyáinkat majdnem teljesen nullára futtattuk, feltöltöttük 50 HK$-ral és aztán még gyorsan megreggeliztünk a Starbucksnál. A szokásos menü, két caffee latte, cheescake, croissant.
Airport express nagyon klasz volt, hangtalanul siklik 160 km-es sebességgel. Kiszáltunk fizettünk az Octopussal és átszálltunk az MTR-re. Azaz csak átszálltunk volna, de a kártyánk nem működött. Kis dühöngés után találtunk egy kártyaleolvasót és abból kiderült a turpisság, az Airport Express, már az első megállóig is 60 HK$-ba került, a kártyáink 5 $-ral negativba csúsztak. Mit volt mit tenni, mivel haza kell majd jutnunk, feltöltöttük őket ezúttal 100 $-ral. Innen zavarmentesen jutottunk el a Tung Chung-ig. Tung Chung a Lantau sziget egyetlen lakótelepe, a központjában van egy nagy Outlet és innen indul a Ngong Ping Cable Car is az óriás buddhához. A felvonó természetesen Leitner gyártmány, pont, mint odahaza és egy menet is kb. annyiba kerül rajta oda-vissza, mint a Kathrinra, 160 HK$ oda-vissza. 8 személyes kabinok közlekednek, helyi különlegesség, hogy minden harmadik kocsi alja üveg, lefelé is lehet mindent látni. (A kétkedőket azonnal megnyugtatnám, a kocsik padlóját mind a két állomáson azonnal felmossák.) Az ilyen kabinért persze dupla árat kérnek, de további bónuszként az első osztályú utasoknak nem kell a hosszú sorban várakozniuk, rögtön előre mehetnek. (Mi természetesen megelégedtünk a turista osztállyal.) A felvonó menete három szakaszból áll, az első köztes állomás mindjárt a repülőtérnél van. Egyrészt csodálatos a kilátás, többek között a repülőtérre is, másrészt jól láthattuk, hogy a felvonó kiindulópontja nincs messzebb a repülőtértől, mint 1 km. Szóval a drága ide-oda vonatozást megspórolhattuk volna, a repülőtérről átjöhettünk volna busszal is.
Az egész terminal egy fedél alatt
Üvegpadlós lanovka
Leitner-féle drótkötélen lógva
Az Lantau island a legnagyobb területű Hong Konghoz tartozó sziget a maga 121 km²-ével. Alig lakott, több, mint 70 %-a természetvédelmi terület. Már a kabinból látható a Tian Tan Buddha. Az óriási szobor a Po Lin buddhista kolostor területén, a főbejárattal szemben levő hegycsúcson ül. Nevét a pekingi Tian Tan (mennyei) templom-ról kapta, a figura az ottani oltár buddhajának az óriási másolata, ezért északra, Peking felé néz. Súlya 250 tonna, acélvázra rögzített 202 hegesztett bronzelemből épült, 1993. december 29-re lett kész. 2007-ig ez volt a világ legnagyobb buddhája, de, hogy hová épült egy még nagyobb, sajnos nem tudom.
A lanovkából kiszállva előbb a Ngong Ping faluba ér az ember. Itt minden a turizmusnak épült, semmi sem eredeti, csupa kösöntyűárus házacskák és evő-ivóhelyek. Bár a trópusi klímában dús a vegetáció, a falu közepén áll egy fa festett beton törzzsel és ágakkal, műanyag levelekkel.
Közvetlenül a falu mögött kezdődik a kolostor területe, a határon nagy táblák állnak, rajtuk a figyelmeztetés: innentől csak alkoholmentes italokat és vegetáriánus ételeket szabad fogyasztani.
A buddhához 268 lépcső visz fel, a 30 fokos melegben többször is az urat emlegeti mindenki, mire felér. Fenn 3 terasz, az alsón további 6 kisebb bronzfigura ül, kezükben kultikus jelentésű tárgyakkal. Én csak a pálcikákkal rázott vázát tudtam minden kétség nélkül azonosítani.
Buddha a láthatáron
és teljes nagyságában
A kolostor temploma
A buddha után bementünk a kolostorba, itt is építkezés zajlik (úgy tűnik errefelé az ősz és a tél a legjobb idő az építkezésekre, ilyenkor ugyanis nem esik az eső. A monszunban biztos minden szétázik.) Nagyobbítják a kolostort, állnak már az alapok. Ebben a kolostorban érdekes módon szabadott mindenütt fényképezni. Persze azért visszatartott bennünket, hogy a hívők itt, a buddhista templomban is, ugyanúgy, mint a taoistában, folyamatosan füstöltek és imádkoztak.
A kolostor után ismét átmentünk a Potemkin-falun és betértünk egy teaházba, ahol 16 órakor teafőzési szertartást nézhettek meg az érdeklődők. Tényleg, főztek is ott nekünk teavirágból(!) teát, nagyon szertartásosan, egy kis víz ide, egy kis víz oda, öblítés, locsolás, kitöltés, aztán megint minden előröl. Szerintem az egész csak valami teljesen íztelen melegvíz lett, de én persze egy bunkó vagyok. Közben, először az egész utazás alatt, hagyományos kínai zenét hallgattunk, egy csinos leányzó pengetett ott egy citerához hasonló hangszert, ping-ping-peng-pong-ping stb. Persze nem csak úgy össze-vissza, mint ahogy én eddig hittem, hanem szabályosan, kottából. Az én fülemnek ez sem hangzott másként, de mint azt már említettem volt, én egy bunkó vagyok.
A templom belseje
Így főzik a jó teát
Pin-pong-ping kottából
Az emeleten meg egy kis történelmi összefoglaló a kínai teaházakról. Itt tudtam meg egy, a héten sokszor látott szokás eredetét. Ha a helybelieknek az asztalnál utántöltik a teát, köszönetképpen a teáscsésze mellett a mutató és középső ujjukat az asztalra állítják és meggörbítik, mintha letérdelnének vele. (Néha, persze teljesen slampos módon, csak kopogtatnak velük az asztalon, de mindkét módszer a köszönet jele.) Egyszer Qianlong császár, pont úgy, mint a mi Mátyásunk, álruhában leereszkedett a nép közé. Bevetődött egy teaházba is, ahol utánatöltött az asztalnál ülőknek, többek között az egyik őt kísérő szolgájának is. A szabály szerint a kísérőnek, mint jó vazallusnak, azonnal térdre kellett volna borulnia, de ezzel felfedte volna az inkognitót. Ezért csak az ujjaival fejezte ki hódolatát az uralkodója iránt.
Mikor egy félóra múlva kijöttünk, körülöttünk minden eltűnt. Megváltozott a szélirány és valami hűvös levegő érte el a szigetet, a trópusi pára azonnal kicsapódott, iszonyú köd lett. Még lejöttünk a felvonóval és bementünk az Outletbe, hogy vegyünk Mirinek egy cipőt, mert a papucs, amit itt hordott, otthon talán kevés lesz. Sajnos nem talált kedvére valót.
Busszal mentünk vissza a repülőtérre, most 3.70-ért (nagy különbség!). Visszaváltottuk az Octopus kártyáinkat, aztán összeszedtük az összes hong kongi pénzünket. Félretettük a csomagmegőrző árát, a többit meg eldorbézoltuk, megvacsoráztunk, meg ittunk egy csomó vizet, meg teát. Kiváltottuk a csomagokat, átöltöztünk, a rövidnadrágot hosszúra cseréltük, elővettük a dzsekiket, pulóvereket, beadtuk magunknak a Heparint és elmentünk az „F” terminálra. 9-kor check in, aztán várakozás a 41-es kapunál 11.30-ig. Akkor beszálltunk az Lufthansa Airbus 340-600-asába (a névadó várost most nem tudtam elolvasni) és pontosan 11.55-kor startoltunk.
A gép a tenger felé startolt, de aztán vett egy balkanyart, végigrepültünk előbb a Lanatu, majd a Hong Kong sziget déli határa felett, aztán újabb balforduló következett és most már jóval magasabban, de a város keleti határán voltunk. Úgy látszik, hogy tényleg otthonosak lettünk a városban, mert egymás után ismertük fel fentről a nevezetes helyeket, még szűkebb hazánkat, Sha Tin-t is. Aztán újabb balforduló és máris Kantonnak vettük az irányt. Kanton egy hatalmas városnak látszott felülről, nem volt se vége, se hossza. Aztán eltünedeztek a fények, hiába, egyszer minden jónak vége lesz.
Az Airbus úgy látszik, lassabban repül, mint a Jumbo, mert most 12 órát tartott az út. Megnéztünk egy filmet, közben megettük a vacsoránkat (marhahúsragu zöldborsós mártásban, krumplipürével, vegyessaláta mustáros öntettel, mazsolás muffin), bevettük az altatóinkat, visszacsavartuk az óráinkat 7 órával és elaludtunk.
Reggel 3 óra körül ébredtünk, kb. 8 órát aludtunk. Gyors, nem túl eredeti reggeli, Miri megnézett egy Monk-ot, én meg egy Kojak-et és már landoltunk is Münchenben. Szemben Hong Konggal az egész repülőtér teljesen kihalt volt, alig lézengett valaki a termekben. Itt sajnos 6 órát kellett várnunk, de Miri kifundálta, hogy ha befizetünk fejenként 24 €-t, akkor itt és most kivételesen beülhetünk az elsőosztályú utasok lounge-ába. Bőrfotelek, televíziók, újságok és egy bár, minden üdítőital, a sört, bort és a töményeket is beleértve, továbbá a gyümölcsök, kekszek, csokik, sajtok és egyéb apróságok ingyen vannak. Ingyenes a korlátlan internet hozzáférés, és van „töltőállomás” a mobiltelefonokhoz. Meg persze vannak konnektorok, ahol a laptopodat a hálózatról működtetheted. Szerintem, ha hosszabban várakozol, biztosan megéri befizetni. Csak a három kávét, 3 üdítőt biztos megiszom a 6 óra alatt, meg a kis ropogtatós dolgok amit megeszek, a nyilvános váróteremben is belekerülnek legalább 20 €-ba. Úgyhogy jó ötlet volt beülni, nagy nyugalom van, én is tudok a naplómon dolgozni.
11-kor aztán felkerekedtünk a lounge-ból és elindultunk a másik terminálra, ahonnan a mi gépünk indult. 12-kor volt a check in, aztán buszra szálltunk és először konfrontálódtunk a középeurópai 4 fokkal, mindezt egy egy könnyű dzsekiben, Miri ráadásul papucsban. A busz kivitt bennünket a repülőtér legtávolabbi sarkába, ahol már várt a gépünk, egy kis propelleres gép az Air Dolomiti-től. (Ez egy déltiroli olasz légitársaság.) Előbb megvártuk, amíg az előző személyzet kiszállt, a váltás meg beszállt, aztán kettesével mi is beszállhattunk, leültünk és vártunk. A kapitány közölte, hogy nem indulhatunk, mert hiányzott valamilyen papír. Egy negyedóra után aztán azt is meghozták. Beindultak a turbóprop-ok, a pilóták hátramenetbe kapcsoltak (de tényleg!) és szépen betolattunk az udvar sarkába. Már azt hittem, hogy ilyen kis gépekkel már innen, az udvarból szoktak startolni, de végül is csak kigurultunk az egyik felszállópályára és minden fakszni, megállás, vagy más szertartás nélkül egyszerűen nekifutottunk és felemelkedtünk. Linzig félóra volt csak az út. Végig vastag felhők felett repültünk és mikor ismét megláttuk a földet éppen a hozzánk vezető 309-es főút fölött repültünk. Nekünk itt pont jó is lett volna, de aztán mégis visszarepültünk Hörschingig és minden baj nélkül talajt fogtunk.
Összeszedtük a csomagjainkat és elindultunk kifelé. A kijáratnál azonnal ránkugrott egy vámos, hogy honnan jönnek az uraságok? Hát Hong Kongból (biztos tudta, mert gondolom átnézik ilyenkor az utaslistát) mondtuk teljesen természetesen. Na és mit hoztak? Csak valami banális apróságokat. Mennyi a behozott áruk összértéke? Hát talán 300€ fejenként! (Én persze utánaolvastam, hogy 430-ig lehet vámmentesen árut az EU-ba behozni.) Cigarettát hoztak-e? Nem, mi nem dohányzunk! Na akkor tessék erre jönni és maga mögé mutatott. Na, gondoltam, most jön a baszakodás, meg a cuccok kipakolása, a dolgok számbavétele, összeadása. Nem hiszem, hogy a kis ajándékok többet értek volna, mint 860 € , csak kellemetlen mindent összetúrni, a szennyes ruhát kirakni. De kiderült, hogy tévedtem, csak arról volt szó, hogy ott is van egy kijárat, így gyorsan elbúcsúztunk a finánctól és kimentünk a váróba. Ott már várt ránk Doris és a BMW szerviz érintésével hazafuvarozott bennünket. Még elcsodálkoztunk rajta, hogy itt mennyi hely van és alig lézeng valaki az úton. Lepakoltunk, gyorsan befűtöttünk a kandallónkba és megállapítottuk, hogy itthon is nagyon jó nekünk.
Mert igaz a mondás: Ende gut, Alles gut.