A Spreewald, a Keleti tenger és a Hanza városok

A Spreewald, a Keleti tenger és a Hanza városok

 

Ez az utazás is közös akarat-kívánság eredménye. Miri látott a TV-ben egy filmet a Spreewaldról, egy csodálatos vizivilágról és mindenképpen meg akarta volna nézni. Aztán egyszer szeretett volna sétálni a Keleti tenger végtelen dűnéi között is. Nekem meg annak idején rettenetesen tetszett Brügge, a valamikori Hanza egyik székhelye és meg szerettem volna nézni az észak-német Hanza városokat. Így alakult ki a program: Spreewald, Usedom, Rügen, Rostock, Lübeck és Kiel. Aztán persze az is érdekelt bennünket, hogy mi történt a néhai NDK-ban az elmúlt 20 év alatt, látszik-e az a legszerényebb becslések szerint is 3.000 milliárd Euro, amit a nyugati magánszemélyek, cégek és maga az állam befektettek?

Nem tudom ki hogy van a német történelemmel. Én elég rosszul álltam ezért előlegben kicsit átolvastam a dolgaikat és most vázlatosan itt is összefoglalnám, talán nektek sem hiábavaló átolvasni. A kő-, a bronz- és a vaskorszakot ki is hagynám és nem is mennénk vissza messzebb a történelemben, mint a 3. század, amikor a Római birodalom határa, a limes a Duna és a Rajna folyók partján húzódott. A Provintia Belgica-t, vagyis a közvetlenül a Rajnától nyugatra eső tartományt, Germania superior-nak és inferior-nak osztották, ahol a folyók római oldalán élő germán törzsek maguk is részt vettek a határőrizetben. A mai Németország területének túlnyomó része tehát már nem tartozott a Római birodalomhoz, hanem a limes másik oldalán, az akkor Germania barbarica-nak nevezett területen feküdt.

375, a hunok betörése után mozgásba jött minden és beköszöntött a népvándorlás: számos germán törzs kivonult az addigi territóriumából: az angolok és néhány szász törzs a britek hívására áthajóztak a szigetre, ahol a vikingek ismételt támadásai ellen kellett volna megvédeni az őslakókat. (Ma már tudjuk, hogy ehelyett inkább átvették a hatalmat a brit szigetek felett.) Az Elbától keletre fekvő területekről először délre vonultak a Vandálok, hogy aztán az Ibériai félszigeten keresztül, a Gibraltári szoroson Afrikába átkelve végül 455-ben Karthágó felől elfoglalják Rómát. Az ugyanakkor a Rajna vidékéről meginduló Langobárdok először a mai Dunántúlon telepedtek le, majd végül 570 körül betörtek Észak-Itáliába. Az így megüresedett területekre pedig beszivárogtak a szlávok, akik addig a Dnyeper folyó és a Kárpátok között éltek, ezért az Elbától keletre fekvő területeket innentől Germania slavica-nak hívták.

A helyükön maradt mintegy 15 kisebb germán törzs közül a népvándorlás két évszázada alatt egyesek jelentősen megerősödtek: nyugaton a frankok és az alemannok, északon a megmaradt szászok, délen a bajorok és végül keleten a tűringek. Így érkezett el a 800-as év, amikor Nagy Károly III. Leó pápával a Szent Római birodalom császárává koronáztatta magát. (Részletesebben lásd a loire-i naplót!) Ehhez a birodalomhoz tartozott durván a mai Németországnak az Elbától nyugatra fekvő része, míg az attól keletre eső, már szlávok (szorbok, csehek és horvátok) lakta területek a birodalom befolyása alatt éltek. Nagy Károly három unokája 843-as Verduni egyezményben 3 részre osztották a nagypapa birodalmát: a nyugati frankok területét kapta „Kopasz“ Károly, a keleti Frank birodalmat Lajosnak (akit innentől deutsch-nak, vagyis németnek hívtak) adták, míg a közbülső, a jelenlegi BeNeLux államokat, Svájcot és Észak-Itáliát magában foglaló területek pedig Lotárnak jutottak.

A következő 100 évben a keleti, „Német“ Lajosnak jutott területen 5 nagyobb egység, a bajor, a szász, a sváb, a lotharingiai és a frank hercegségek alakult ki, az ő közös királyuk volt I. Ottó, akinek az egyébként nagyon ingatag trónját éppen a 955-ben magyarok elleni győztes Lech-mezei csatában sikerült annyira megerősítenie, hogy 962-ben aztán Rómában Német-Római császárra koronáztathatta magát, így jött létre a Reich, az I. Német birodalom.) Bár az egymást követő Német-Római császárok (például V. Henrik, Barbarossa Frigyes, II. Frigyes) megpróbálták egy centrálisan vezetett és a császárnak hű vazallusokon keresztül irányított feudális állam kialakítását (mint ahogy a Nyugati Frank birodalom helyén addigra kialakult Francia királyság lett), de a pápai hatalom és az ellenérdekelt hercegeknek sikerült ezt rendre megakadályozniuk. Időközben az eddigiek mellett, a délkeleti területen megjelent egy újabb, egyre erősebb, független németajkú nagyhercegség, a habsburgok uralkodta Ausztria is. Az örökösödés folyamányként a nagyobb hatalmi egységek feldarabolódtak és a nagyhercegségek mellett megjelent egy sor, azokból leszakadt kisebb hercegség, grófság, sőt a városi polgárság megerősödése nyomán a “szabad városok” is, a Német-Római császárság számtalan, kisebb-nagyobb territoriális hatalomból állt, ahol a császárt a kezdetben 7, később 9 tagú Nagyhercegi kollégium választotta meg. (A Nagyhercegi kollégium tagja volt a 3 német hercegprímás is, akik az egyház befolyását biztosították.) A császár kezében volt a végrehajtó hatalom, míg a törvényhozó hatalmat a Reichstag (a Birodalmi gyűlés) képviselte, amelyik a Nagyhercegi kollégium mellett a főnemesség tagjaiból (Reichfürstenrat) és a szabad városok küldötteiből állt. Ezt a félig-meddig stabil struktúrát ingatta meg a reformáció és aztán a 30 éves háború.

A reformáció sem előzmények nélkül pattant ki Luther Márton fejéből, megelőzte a humanizmus eszméinek térnyerése, az észak-itáliai reneszánsz hatása és a feudalizmus fogyasztói válsága (a parasztoktól annyit vettek el a hűbérúrak, a Lehnherr és az egyház, hogy szinte semmi sem maradt fogyasztásra, gyakorlatilag összeomlott a kereskedelem és a kézműipar). Ebben a helyzetben szerette volna Albrecht von Brandenburg, Magdeburg püspöke a mainzi püspöki széket is megszerezni, amivel a hercegprímások közé (a Főhercegi kollégium tagjai közé) emelkedett volna. Ehhez engedélyt kellett kérnie X. Leó pápától aki – mivel a Szent Péter dóm építkezése súlyos pénzügyi hiányt okozott – ellentételezésként kikötötte, hogy Albrecht vegyen fel egy komolyabb hitelt a bankár Fuggerektől, cserében 10 éven át árulhatja a búcsúcédulákat. (Ez volt a kor Békekölcsöne, aki az Úr szemében bűnös volt, egyszerűen megvette a bűnnek megfelelő névértékű cédulát, oszt annyi.) Ezt aztán olyannyira túlzásba vitték, hogy a dolog kiütötte Luthernél a biztosítékot és 1517. október 31-én egy 95 pontból álló feljegyzést küldött a püspöknek. (A legenda szerint ki is szögezte a parókiája, a wittenbergi templom kapujára. Ez így nem sokat ért volna, mert a levél latinul íródott, a hívek meg németül sem tudtak olvasni. Igazából az történt, hogy a 95 pont kiszivárgott, ismeretlenek lefordították németre és a Gutenberg által éppen feltalált nyomtatóval aztán gyorsan el is terjesztették.)

A reformációból kinőtt egyházak közös fundamentuma ma is a 4 „soli“ (=egyedül, kizárólagosan):

sola gratia – kizárólag isten kegyelme és nem a hívő ember cselekedetei mentik meg a delikvenst a tisztítótűztől

sola fide – egyedül a hite és nem a művei által ítélik meg az embert

sola scriptura – egyedül a szentírás és nem az egyház tradíciója a katolikus hit alapja

solus Christus – egyedül a Jézus Krisztus tanításai és az evangéliumok maradéktala követése mentheti meg az embert a bűntől

Luther nem áll meg itt, hanem 3 évvel később megjelentette a már német nyelvei íródott bulláját: An den christlichen Adel deutscher Nation von des christlichen Standes Besserung (A német katolikus nemességhez, a katolikus [nép] helyzetének javításáról), amiben követelte a cölibátus eltörlését, a lakosság iskoláztatásának és szociális helyzetének a javítását, az istentisztelet megváltoztatását és a prédikáció, a példabeszéd előtérbe helyezését, végül, de nem utolsósorban a laikusok bevonását az egyház bevezetésébe.

Ez persze meg a pápa őszentségét borzasztóan felizgatta és kiátkozta Luthert, sőt a közben Német-Római császárrá választott mélyen katolikus, a habsburgok spanyol ágából származó V. Károly összehívta a Reichstagot is Wormsba, egy Rajna menti kisvárosba, hogy ítélkezzenek Luther felett. Luther nem hagyta megfélemlíteni magát és amikor felszólították tanai visszahívására ezt válaszolta: Hier stehe ich. Gott helfe mir. Ich kann nicht anders! “Itt állok, isten segedelmével. Nem tudom megváltoztatni (a tanaimat)”. „Rendes” helyen valószínűleg simán halálra ítélték volna, de a Reichstagban ültek támogatók is, így végül Vogelfrei-jé nyilvánították, ami azt jelentette, hogy a birodalomban senki sem nyújthatott neki szállást és ha meghalt volna nem temethették el, hanem tetemét a madaraknak dobták volna. 21 napot kapott rá, hogy biztonságba helyezze magát. Útban Szászország felé, a szász nagyherceg „elraboltatta“ és Junker Görg néven elbujtatta Wartburg várában, ahol Luther németre fordította a bibliát, amivel egyebek mellett nagyon jelentősen hozzájárult a német nyelv egységesítéséhez is.

Luther gyorsan elterjedt tanai hatására kialakult egy radikálisabb mozgalom is, amelyik végül is 1524 és 26 között parasztfelkelésekbe torkollott, amit annak rendje-módja szerint levertek és véresen megtoroltak. Luther nem azonosult a parasztok mozgalmával és röplapjaiban elítélte őket,

Nem csak a parasztok, hanem a főnemesek egy része is támogatta Luther tanait, mert ezzel elszakadhattak Rómától és praktikusan nem kellett tovább fizetniük a pápai egyházi adót. A pápa őszentsége, a klérus és katolikus híveik persze nem hagyták ennyiben a dolgot, hamarosan fegyveres konfliktusok törtek ki. A katolikusok és protestánsok háborúskodásának Svájcban 1531-ben a Kappeli béke, a Reich-ben az 1555-ös Augsburgi egyezmény vetett véget, ami kimondta : cuius regio, eius religio, vagyis akié a föld, azé a vallás, mindenütt a helyi hatalom, a hercegek, a grófok, a városokban a városi tanács, Svájcban a kantonok, dönthette, hogy melyik egyház működhetett a területükön.

Sajnos a béke csak mintegy 60 évig tartott. Az újabb ellentétek első jeleként – az egységben az erő gondolatával – 1608-ban megalakult a 8 evangélikus nagyhercegséget és 17 szabad várost tömörítő Protestáns unió egy évvel később pedig a Katolikus liga, amelyik értelemszerűen a katolikus hercegségeket fogta össze. Az 1618-ban háború konkrét oka a Pragaer Fenstersurz volt, amikor a protestáns cseh nemesek, feldühödve a katolikus habsburg császár rendelkezésein, amelyekkel az evangélikusok addig tolerált jogait próbálták megnyirbálni, a császári helytartókat székestől kihajították a Prágai vár ablakán. (Az ablak ma is megvan, szívesen mutogatják a turistáknak.) Ezt a sértést megtorlandó a habsburg császár háborút indított a csehek ellen, amibe hamarosan egymás után belekeveredtek a Protestáns unió és Katolikus liga tagjai, sőt beleavatkozott az ugyan katolikus, de természetesen habsburg-ellenes Franciaország is. Mivel a katolikus csapatok az aktuális katonai zseni, az egyébként cseh származású Wallenberg vezetésével csaknem az egész Reichet elfoglalták, a Keleti tenger feletti uralom megszerzésért belépett a harcolók közé a protestáns Svédország is. A majdnem világháború méretű konfliktusnak aztán 1648-ban a Westfáliai béke vetett véget, ami véglegesen kimondta a vallásszabadságot, a territoriális hatalmak önállósága, függetlensége nagyobb lett, a Német-Római császár hatalma innentől már csak formális volt.

A háborút elindító II. Rudolfnak hamarosan elfogyott a pénze, ezért megfogadta Wallenberg tanácsát, hogy megoldásként kötelezzék mindazokat a helyi hatalmi egységeket (hercegségek, grófságok, városok), ahol a katonaság átvonul, vagy tartózkodik, a zsoldosok zsoldjának megfizetésére és persze teljes ellátására is. A császárnak megtetszett az ötlet és a tárgyban kiadott rendelet egyben felhívás volt a szabad rablásra. Ahol a katolikus had feltűnt, senki sem lehetett biztonságban, mert a rekvirálások végen többnyire fel is gyútották a településeket. Aki meg túlélte a vegzatúrát, azzal végzett az éhezés és a nyomorban kirobbant járványok. A háború 30 éve alatt majdnem a teljes protestáns területen legalább egyszer végigsöpört a háború, szerencsés esetben a lakosságnak csak 20-30, de egyes területeken 70%-a is elpusztult. Hatalmas veszteség, egyes vidékek teljesen elnéptenedtek.

A 16/17. század az abszolutizmus térnyerésének az időszaka volt, de itt természetesen nem egy központi akarat érvényesült, hanem az egyes hercegségek külön alakították ki a saját bürokratikus rendszerüket, ami a két legnagyobb hercegségben, Poroszországban (II. Frigyes) Habsburg birodalomban (Mária Terézia, II. József) igazi, modern állam kialakulásához vezetett.

Aztán jött a Francia forradalom, majd Napóleon Bonaparte elfoglalta Közép-Európát. A napóleoni adminisztráció aztán mélyreható változásokat okozott az addigi struktúrákban, többek között az addigi mintegy 300-ra rúgó territoriális hatalmak számát sikerült mintegy 60-ra csökkenteni. Napóleon 1805-ben győzött Austerlitznél is, ezzel a vesztes Ausztria befolyása gyakorlatilag megszűnt, a francia császár a leginkább befolyása alá került hercegségekből (köztük Badenből, Württenberből és Bajorországból) megalakította a Rheinbund-ot, a Rajnai szövetséget. 1806-ban Jénánál kikapott Poroszország is ezzel a valamikori Reich Ausztriával, Poroszországgal és a Rajnai szövetséggel három részre szakadt. Az utolsó Német-Római császár, II. Ferenc 1806-ban lemondott és ezzel a német-római császárság intézménye egyszer és mindenkorra megszűnt. (A lemondott Német-római császár innentől I. Ferencként „csak” mint osztrák császár uralkodott 1835-ig.)

A fák azonban nem nőnek az égig, Napóleon elindult Moszkvába és ettől elkezdett hanyatlani a szerencsecsillaga. 1813-15-ben zajlottak a német „felszabadító hadjáratok”, végül orosz segítséggel sikerült is Napóleon erejét megtörni. Ebben a közös ellenség elleni harcban alakult ki a németekben a nemzeti összetartozás érzése és ebben a harcban vonták fel először Lützow őrnagy szabadcsapatai a fekete-vörös-arany színű zászlót is. Napóleon bukásával az osztrák udvar kezdeményezésére 1815-ben összeült a Bécsi kongresszus, ahol megpróbálták a régi rendet helyreállítani: megalakult a Német szövetség, tagjai nagyjából a Reich valamikori hozzátartozói voltak. A törvényhozó hatalom a Frankfurtban ülésező Bundestag volt. Ezt az alakulatot Ausztria és Poroszország dominálták. Ez az „egy csárda, két dudás” szisztéma 1866-ig tartott, amikor is a Königgrätzi csatában a poroszok alaposan elpáholták az osztrákokat. A Német szövetség helyére az Északnémet szövetség lépett, amiből a vesztes osztrákokat kihagyták. Ezzel a poroszok diktálta „kisnémet megoldással” Ausztria kiesett a „német államok” közül, innentől számít önálló államnak.

1870/71-ben a poroszok legyőzték a franciákat és bevonultak Párizsba. A versaillesi kastély tükörtermében I. Vilmos kikiáltotta a Német császárságot, ez lett volna a II. Reich, vagyis a II. birodalom. A császársághoz keleten hozzácsatoltak olyan területeket is, amelyek nem voltak hagyományosan németek lakta vidékek, így az elsősorban lengyelek által lakott Poznani kormányzóságot és Sziléziát, továbbá a franciáktól elvett Elzászt és Lotaringiát. Az ezután következett évtizedek a német ipar, kereskedelem, tudomány hatalmas fejlődését hozták, amiben jelentős szerepet kapott az Otto von Bismarck kancellár vezette német államapparátus is. Nem utolsósorban a megerősödő szociáldemokrata mozgalom hatására modernizálták az oktatást, a jogrendszert, létrehozták az első szociális ellátórendszert, bevezették a férfiak általános választójogát, stb. Mire 1888-ban II. Vilmos trónra lépett, a Német császárság Európa jelentős gazdasági-politikai hatalmává vált és követelte az ennek megfelelő nagyobb szeletet a tortából. A militáns II. Vilmos elbocsátotta a békepárti Bismarckot, megkezdődött a fegyverkezés és miután trónörökösünk és kedves neje őnagysága Szarajevóban olyan szerencsétlenül jártak, megvolt a casus belli is: kitört az első világháború.

Az meg, amint tudjuk elveszett, a Kieli matrózfelkelés elsöpörte a császár őfőméltóságát, aki exilbe kényszerült (nem ment messze, 1941-ig, a haláláig Hollandiában élt.) 1918. november 9-én kikiáltották a Weimari köztársaságot. A köztársaság igazán szerencsétlen csillagzat alatt született, egyrészt fojtogatta az antant által követelt hatalmas jóvátétel, másrészt állandó konfliktusban volt az extrém jobboldallal, akik egymás után puccsal és a politikai ellenfelek elleni gyilkosságokkal próbálták átvenni a hatalmat. A revanshoz leginkább a területi veszteségek (elveszett Elzász és Lotaringia, továbbá a keleti területek egy részén megalakult Lengyelország) adták a muníciót. Ezt a nem túl stabil államot érte aztán 1929-ben a fekete csütörtök, a new yorki börze összeomlása és a kibontakozó gazdasági világválság. 1932-re 6 millióra nőtt a regisztrált munkanélküliek száma, sokak számára a mindennapok kilátástalanok lettek. Ebben a helyzetben mindenki (a munkanélküliektől a nemzeti burzsoáig) egy erős vezetőre vágyott, aki egy személyben megoldja minden problémájukat. És ahol erős a vágy, mindig megszületik a megoldás, bécsi importból ott volt Adolf, aki előbb kancellár, aztán egyszerűen Vezér lett. Mindenek előtt helyreállította a Reich-et, okkupálta Csehországot és Ausztriát, elfoglalta Lengyelország nyugati, valaha a császársághoz tartozó területeit (is), visszaszerezte Elzászt és Lotaringiát, aztán kikiáltotta a III. Birodalmat. A következő évben aztán ő is megindult Moszkva felé.

1945-ben Németország romokban hevert, a Poznani konferencián Molotov minden előzetes egyeztetés nélkül bejelentette, hogy a Szovjetúnió olyan 200 km-re nyugatra tolja a határait, ennek megfelelően egész Lengyelország is nyugatra csúszik az Odera és a Neisse folyók határáig. Ezzel Németország elveszített egy jó NDK-nyi, csak németek lakta és jó 1.500 éve a különféle német államalakulatokhoz tartozó területet. Meg persze Elzászt és Lotaringiát. Az ország és Berlin négyhatalmi megszállás alá került, megalakult az NSzK, aztán az NDK, a NATO és a VSZ, jött a Fal, a belnémet határ, Nyugaton a Vörös brigádok, keleten a Stasi és egyéb nyalánkságok, míg aztán 1990. szeptember 12-én megszületett a Németország újraegyesítését biztosító okmány, aminek ellentételezéseként az immár egységes Német Szövetségi Köztársaság november 14-én véglegesnek ismerte el a keleti határait.

Ma ott tartunk, hogy a 80 milliós Németország Európa vitathatatlanul politikailag legbefolyásosabb állama, elsőrendű ipari-technológiai -gazdasági és pénzügyi világhatalom, ahol valamennyiünk legnagyobb szerencséjére éppen egy nő, a mi Angélánk a kancellár, aki okos háziasszony módjára próbálja rendbe rakni, amit a macsók az elmúlt évtizedekben olyan eredményesen elbasztak. Én nagyon drukkolok neki.

Ennyit a németek múltjáról és akkor lássuk a kalandot.

Június 20., szerda

Reggel 7-kor gyorsan elmentem bringázni egy kört, aztán még bepakoltunk néhány dolgot, végül 9:30-kor elindultunk. Nem mentünk messzire, csak a pékig és vettünk néhány péksüteményt az útra és az első napra. Aztán 9:45-kor tényleg elindultunk Linz – Freistadt irányába és 11-kor átléptük a cseh határt. Megállás nélkül mentünk Prágáig, ahol aztán kiderült, hogy itt még nem létezik autópálya-körgyűrű, aki északi irányba szeretne továbbmenni, annak bizony át kell vágnia a belvároson. Végül is a Vencel tér déli sarka fölött, a pályaudvarnál kötöttünk ki, szépen araszolva a belvárosi forgalomban. A hosszú útjainkon hagyományosan a nagy „M” betűs gyorséttermekben kajálunk. A város szélén most is megálltunk egy mekinél , és kiderült, hogy engem a feleségem titkos agyhullámokkal irányít. Eredetileg úgy volt, hogy iszunk egy kávét és eszünk egy fagyit, de a legnagyobb csodálkozásomra kaptunk két pommest is. Állítólag a nejem nagyon kívánta volna, de nem akart szólni és meg is lepődött, amikor megrendeltem. Én meg ugyan nem emlékeztem rá, de állítólag tényleg én kértem így. Szóval elég az asszonynak valamire erősen gondolnia és én ellenkezés nélkül máris cselekszem.

Prága után Teplice felé vettül az irányt és Usti nad Labem-nél értük el az Elba völgyét. Előbb még átkeltünk az Érchegység hegyein, és egy hosszú alagút után délután 4-kor léptünk be Németországba. Onnan már csak egy ugrás Drezda, hosszú ereszkedés után 45 perc múlva már a városban voltunk és egyből elértük a szálláshelyünket. Drezda óvárosának a peremén, még a belvárosban, a szocreál épületek között tágas parkok és bennük parkolók vannak. Az egyik ilyen épületkomplexum volt valamikor az NDK számítástechnikai cégének a Robotron-nak a központja, ahol a dolgozóknak természetesen parkolóhelyeket is építettek. Az egyesítés után jöttek e nyugati elektronikai cégek, a Robotron kiszenvedett, az épületek egy részébe beköltöztek az önkormányzat hivatalai, két házból ifjúsági szálló és hotel lett, részben azonban üresen állnak. Értelemszerűen a parkolókat sem nagyon használják, így jöhetett az ötlet, hogy a parkolók egy részén lakóautó-megállót alakítsanak ki. Van áramforrás és telepítettek egy szervizállomást is, ahol vizet lehet vételezni, illetve leadni a használt dolgokat. 16€-ba kerül árammal egy éjszaka, mint utólag kiderült nagyon csendes hely és ami a lényeg, a belvárosban van, mondjuk, mintha Pesten a Margitszigeten állnál.

Drezda az Elba völgyének egy kiszélesedésében fekszik. A település az Elba gázlójánál már létezett a korai középkortól, de erről az időszakról keveset tudunk, írásban először egy 1206-ban keletkezett bírósági iratban említik in civitate nostra Dresdene formában, ami annyit jelent, hogy a dresdák városa. A dresde szó szláv eredetű és annyit tesz, hogy „ártéri erdőlakó”. A Drezdát ugyan már a középkorban városnak nevezték, de az Elba jobb partján levő település, Altendresden a városi jogokat csak később, 1403-ban kapta az uralkodó hercegtől, I. (egyszemű) Vilmostól.

1485-ben Vilmos későbbi utódai – a testvérgyilkosság helyett – békésen két részre osztották az úgynevezett vettinische birodalmat és Drezda lett a délkeleti rész, most már a Szász nagyhercegség, hamarosan a német föld legjelentősebb protestáns államának a fővárosa. Ettől az időtől indult meg a város fejlődése. A jobb- és balparti településeket csak 1549-ben egyesítette Moritz nagyherceg. Szerencsére még a 30 éves háborúból is kimaradt, legfeljebb az általános elszegényedés és a pestisjárvány fékezték ez idő alatt.

1686-ban egy tűzvészben az egész óváros leégett, helyén 60 év alatt épült fel az „új királyi város”. Elsősorban I. Frigyes Auguszt, aki nem csak szász nagyherceg, hanem lengyel király is volt, uralkodása alatt lett Európa egyik kulturális és politikai központja. 1745-ben az osztrák örökösödési háború kapcsán elfoglalták a poroszok és még ebben az évszázadban további kétszer is eredménytelenül megostromolták. Mindhárom alkalommal komoly károkat okoztak.

A napóleoni háborúk alatt a város és Szászország is a franciák oldalán harcolt és ennek megfelelően a 1813-ban a Lipcsei csatának a vesztesei közé tartozott. Utána a Bécsi kongresszus döntésének megfelelően a Német szövetség tagja lett. Az 1848-49-es forradalmi mozgalmak hatására itt is felkelt a polgárság, az aktuális uralkodónak II. Frigyes Augusztnak el kellett hagynia a várost. Aztán a revolúció elbukott, most meg a mozgalmárok, köztük Richard Wagner és Gottfried Semper kényszerültek száműzetésbe.

1871-ben a frissen alapított Német császárság része lett, polgárai annak rendje-módja szerint részt vettek az I. világháborúban, de a háborúból, mint az egész német hátország, a város maga kimaradt. A Weimári köztársaság idején megalakult Drezda fővárossal az első Szász Szabadállam. Hamarosan jött azonban Adolf és az új háború, amiből már nem sikerült kimaradni. A szokásos kezdet (könyvégetések, letartóztatások, deportációk, lelkesedés és beletörődés a veszteségekbe) után elkövetkezett 1945. február 13. éjszakája. Tudni való, hogy a német Luftwaffe 1940. november 10-én éjjel súlyos bombatámadást intézett Coventry városa ellen. A fő cél a számos ipari létesítmény volt, de elpusztult a város jó része is. A brit közigazgatás vezetőit meglepte a hatalmas pánik, káosz és csüggedés, amit az azt követő napokban tapasztaltak, és erre föl kidolgozták a Moral bombing strategy-t, vagyis a civil célok válogatás nélküli szőnyegbombázását, hogy ezzel a német lakosság lelkesedését megtörjék. 1942. virágvasárnapjától, a Lübeck elleni támadástól módszeresen bombázták az észak német városokat, de ez a fegyelmezett németek háborús teljesítményére vajmi keveset hatott, ezért a továbbiakban inkább katonai szempontból fontosnak tűnő célokat, műbenzin gyárakat, ipari területeket, erőműveket, közlekedési csomópontokat, stb. támadtak. A brit Bomber Command parancsnokának, Sir Arthur Harrisnak azonban az volt továbbra is a nyíltan volt a hangoztatott véleménye, hogy a náci Németország erejét tömeges légicsapásokkal is meg lehet törni, nem kell a katonák életét feláldozni a frontokon. 1944 végére a kezdeti sikerek után elakadt a nyugati offenzíva, sikertelen lett a Market garden, a történelem eddigi legnagyobb ejtőernyős operációja, nem sikerült átkelni a Rajnán, ráadásul az Ardenneknél a németek sikeres ellentámadást is indítottak. A kelti front is megállt, az Vörös hadsereg őszi támadása a Visztulánál kifulladt és a front itt is megmerevedett. Ebben a hangulatban kapóra jött „Bomber” Harris állandó nyüzsgése, na jól van mutassa meg, mit tud! Harris olyan célt választott, ahol nem volt erős légvédelem, nyílt helyen feküdt, nem voltak zavaró terepakadályok és ahol a folyó miatt éjjel is könnyen lehet tájékozódni. Így esett a választás Drezdára. Február 13-án este 10 órakor megjelent egy Wing nehézbombázó és magnézium-világítótesteket dobtak le a város fölött: nappali világosság lett, így könnyű dolga volt azoknak a Moskito pilótáknak, akik a „nappali” fényben megjelölték a bombaszőnyeg széleit, egy, a folyóra majdnem merőleges, keletről-nyugatra húzódó 3×5 km-es területet, pont a történelmi belváros fölött. Alig értek földet a színes jelzőfények, máris a cél fölött voltak a RAF Lancaster bombázói és romboló, valamint gyújtóbombákat dobtak a kijelölt célra. A támadást másnap megismételték az USAAF távolsági vadászok által kísért nappali bombázókötelékei. A rá következő éjjel ismét a britek, majd 15-én megint az amik voltak soron. Az összesen négy hullámban lezajlott támadás végén a kijelölt 15 négyzetkilométeren nem maradt épen egy épület sem. A legfrissebb (német) kutatások szerint a támadásnak mintegy 25.000 ember esett a áldozatul, az épületek többsége leomlott és minden éghető anyag elégett.

Ha mindez nem volt elég büntetés, a városlakók ráadásul hamarosan az NDK-ban találták magukat. Igaz, még az NDK idején az eredeti állapotukban újra felépítették a városházát (1946), az Augustus-hidat (1949), a Kreutzkirchet (1955), a Zwingert (1963), a dómot (1965) és az operaházat (1985). A kastély rekonstrukciója ma is tart. A többi épülettel nem vesződtek, a maradványokat elhordták, az óváros lakóházai helyett többnyire könnyűszerkezetű irodaházak, középületek kerültek, a néhány megépült lakóház meg erősen a panelkorszak jegyeit viseli. Amúgy a városközpontban inkább a szabad területek, parkok dominálnak. Az újraegyesítés óta számos új épületet emeltek a valamikori belváros legbelső területén, a Színház és a Templom téren, ezek kívülről nagyjából úgy néznek ki, mint ahogy Canaletto képein az elődöket a 18. században megörökítette, szóval igyekeznek valamit az egykori hangulatból rekonstruálni. Az egész közepén még ott áll a „Kulturhof”, egy szörnyű épület a 60-70-es évekből. Nem csodálkoznánk, ha hamarosan eltüntetnék.

2002-ben az Elba eddigi legmagasabb vízállása mellett árvíz pusztított a városban, ami számos történelmi épületet ismét megrongált. Ma Drezda egy 600.000-es nagyváros, politikai, egyetemi és kulturális központ, a Szász Szabadállam fővárosa.

Itt már a Robotron parkolójában állunk. Így néz ki Drezda belvárosának egy kevésbé sikerült része.

Miután elfoglaltuk a helyünket és a ferde parkolóhelyen az ékekkel vízszintesbe hoztuk a kocsit, besétáltunk az Altstadtba. Elmentünk gyorsan az operába, ahol aznap volt a Ballett Rus című előadás nyilvános főpróbája, de sajnos elkéstünk. Fájdalomdíjul megvacsoráztunk a Weissengasseban egy vietnámi étteremben. Először is ettünk két levest, amik inkább érdekesek voltak, mint finomak, aztán Miri elfogyasztott egy lazacot curryszósszal és zöldségekkel, én meg egy sertésragut mindenféle gombákkal. A főételek már nagyon ízlettek, ráadásul hatalmas adagokat kaptunk és az egész 3 nagy Warsteinerrel mindössze 36€-ba került. 9-re értünk haza, még megfürödtünk, utána meg már az ágy következett.

Június 21., csütörtök

Éjjel volt valami vihar, de ezt csak mellékesen vettük tudomásul. Mikor felébredtünk, felhős volt az ég és kicsit hűvös szél fújt. Még a hazulról hozott dolgokat reggeliztük és 10-kor nekivágtunk a belvárosnak. Először a Kreutzkirche-be mentünk. A protestáns templomot ugyan már a negyvenes években újjáépítették, de csak a falakat, a belsőt nem restaurálták. A belsejében csak durva vakolat van, semmi díszítés, freskó, színtelenek az ablaküvegek is. Gyönyörű volt ellenben az orgonamuzsika: egész nyáron tart egy orgonakoncert-sorozat, amit váltakozva a három belvárosi templom egyikében tartanak és részben a templomok orgonistái, részben pedig meghívott vendégek muzsikálnak. Ottlétünk alatt éppen egy hölgy gyakorolt. A következő állomás Frauenkirche volt, a templom előtt azonban bementünk a templom irodája melletti turista-centrumba és megnéztük az újjáépítésről készült filmet. A templomot 1726-ban kezdte építeni az evangélikus polgárok megrendelésére Georg Bähr építőmester. Az eredeti tervek szerint fakupolával és rézlemez borítással készült volna, de időközben nagyon felment a réz ára, ezért Bähr elhatározta, hogy homokkő kupolát épít. Ezt ugyan minden felkért szakértő lehetetlennek tartotta, de a mester kitartott az elképzelése mellett és felépült az akkori idők csodája. Bähr a kupola zárókövének behelyezését még láthatta, de a felszentelést már nem érhette meg, mert tüdőbetegségben (valószínűleg TBC-ben) elhunyt. A Frauenkirche (a neve a magyar Miasszonyunk rövidítése) kupolája még a poroszok ostromágyúit is kiállta, a golyók lepattantak a kerek felületről, ekkor keletkezett a legenda, hogy egyszerűen elpusztíthatatlan. Még az 1945-ös bombázások után is állva maradt, de a belsejében pusztító tűzvész annyira meggyengítette a homokkő szerkezeteket, hogy harmadnapra iszonyú robajjal összeomlott. Az NDK idején nem is épült ujjá, a háború elleni mementónak szánták. Először 1989-ben alakult egy, az újjáépítést célzó polgári szervezet. A költségeket gyűjtésből finanszírozva 1995-ben történt meg az újbóli alapkőletétel és 2005-ben szentelték fel a templomot. De nem csak a külsejében pontos mása az eredetinek, belül is igyekeztek minden ismeretet összeszedni és eredeti állapotában rekonstruálni. Az ujjépítésnél felhasználták mindazokat a köveket, amiket sikerrel kimentettek a romok közül és amelyek rendeltetését is meg tudták határozni. A templom tényleg csoda a maga nemében, már csak azért is, mert a katolikus templomok rideg és a látogatót a földbe döngölő hangulatával ellentétben itt maga a templomlátogató polgár áll a középpontban. Mindenütt sok fény, világos színek. Érdekes a karzatos megoldás, a templomlátogatók nem csak a földszinten, hanem három karzaton is ülhetnek és letekinthetnek(!) az oltárra. Bennünk itt még inkább megerősödött az az érzés, hogy az északi országok gazdasági-politikai sikerei talán éppen a gyakorlatiasabb, polgáribb protestáns hitnek is köszönhetőek.

A Frauenkirche és a kastély.

A Frauenkirche után végigsétáltunk az Elba partján a kastélyig, illetve a dómig és bementünk a Schinkel-Wachéba. A kis római kori templomot utánzó épület 1836-ban épült és a katonaság városi őrsége működött benne egészen az első világháború végéig. Utána 1945-ig könyvtár volt. A bombázásokban ez is megsérült, miután újjáépült az operaház és a Zwinger építkezését vezető építészek használták támaszpontul. Ma itt van az opera jegyirodája és egy kávéház is működik benne. Ettünk is két túrótortát és ittunk két Caffee lattet, meg vettünk két jegyet az esti operaelőadásra, Beethoven Fideliojára.

A Kaffee und Kuchen-tól megerősödve bementünk a Zwingerbe. A Zwinger a nevét (= kényszerítő, ketrec) onnan kapta, hogy a várost valamikor övezett kettős várfal közötti területen épült fel. Eredetileg az I. Frigyes Auguszt által eltervezett új kastély előudvara lett volna, növényházzal és francia mintájú kerttel, de a herceg halálával az építkezés abbamaradt és a nyitott udvart egy kőfallal zárták le. 100 évvel később épült fel a fal helyén a galéria, ami ma az Elba felé lezárja az udvart. A kertből mára semmi sem lett, Miri szerint a bombázásban meghalt minden kertész is, ezért a Zwinger belső udvara nagyon szegényes benyomást kelt. Az épületekben mára négy kiállítás kapott helyet: a festménygyűjtemény, a fegyvergyűjtemény, a porcelángyűjtemény és a matematikai-fizikai kabinet. Sajnos ezen utóbbit éppen renoválják, 2013. nyarán nyit újra. A múzeum sztárja Raffaello Sixtusi madonnája, de más neves olasz mesterek, németalföldiek, spanyolok munkái is láthatóak. Külön kiállítást kapott a fiatalabb Canaletto, aki a 18. században udvari festőként működött Drezdában és akinek munkái sokat segítenek a város helyreállításában. A múzeumok után délután 4-kor „hazamentünk” ettünk egy keveset és kicsit lepihentünk.

Miri a Zwinger előtt. A harmadik Semper-Oper.

Este 6-kor felvettük a legjobb ruháinkat (ez nálam egy szürke farmert és hozzáillő színű futócipőt, egy kék rövid ujjú inget és egy bőrdzsekit jelentett) és visszasétáltunk az operába. Volt még jó fél óránk az előadás kezdetéig, ezért körbejárkáltunk és bekukkantottunk mindenhova, ahova csak lehetett.

Az operaházat összesen háromszor építették fel gyakorlatilag ugyanabban a formában. Először 1838 és 41 között épült fel Gottfried Semper udvari építész tervei alapján és építésvezetésével. Az impozáns színház 1869. szeptember 21-én aztán porig égett. Mivel Semper akkor már száműzetésben volt és ebből az alkalomból sem térhetett haza, Milánóban készítette el az újjáépítés terveit, amiknek alapján többek között Manfred fia közreműködésével 1871 és 78 között újra felépítették a színházat. Aztán jött „Bomber” Harris és az opera ismét romokban állt. Egészen 1977-ig kellett várni az újbóli alapkőletételre. Az építkezésnél messzemenően támaszkodtak Semper fennmaradt terveire, de a modern színpadtechnika kívánalmainak megfelelően a színpadi részt megnagyobbították és az ülőhelyek számát 1.300-ra csökkentették. A történelmi opera mögött pedig egy modern épületben kapott helyet technika, a próbatermek, és egy stúdiószínpad.

Az épület belülről is impozáns, de a pesti, vagy a bécsi operákhoz képest kevésbé pompázatos. A földszinti 10. sorban ültünk az 5. és 6. széken és állandóan fel kellett állnunk, hogy beengedjünk valakit. Érdekes módon itt a sorok „végig mennek”, nincs középen „utca”, ezért a szokásosnál is nagyobb volt a mászkálás. A testgyakorlás közben egyszer csak azt mondja a nejem: te, két sorral előttünk ülnek X-ék, a harmadik szomszédaink. Ugyan, hogyan a francba kerültek volna ide?, válaszoltam, pedig már régen tudtom, hogy kicsi a világ. Igen ők voltak, a férj a szülinapjára kapta a jegyeket. Na nem baj. Most legalább elmesélik otthon, hogy a bunkó magyarok farmerben járnak az operába. Az előadás klassz volt, ebben a formában 1989-ben mutatták be először az akkor igencsak aktuális mondanivalójú darabot. Az opera után szépen hazasétáltunk, egyből ágyba bújtunk és szépen elaludtunk.

Június 22., péntek

Reggelre kellemes, kicsit felhős, de többnyire napos időre ébredtünk. 8 óra felé kezdtünk felkászálódni, aztán én elmentem péksüteményért. Miriam semmi pénzért nem jött volna el velem, mert egyszerűen nem viseli el a Brötchen szót. Így van ezzel az osztrákok többsége. A burkusoknál mindennek rendes neve van, mint Semmel, Kipferl, Weckerl, Wurzelspitz, Zalzstangerl, etc., a birodalmi németek a Brötchenjükkel egyszerűen az idegeikre mennek. Szóval vettem 8 zsemlét (otthon konstatáltam, hogy a fizetésnél átvertek 4€-val), aztán szépen megreggeliztünk, megittuk a kávéinkat. Mire én elraktam a kábeldobot, a kiegyenlítő ékeket és visszavittem az áramelosztó kulcsát, Miri elrakodott benn és fél 10-kor nekivágtunk.

Hamarosan átkeltük az Elbán és keresztülvágtunk az Újvároson. Sok látnivaló itt sincs, csupa 4 emeletes ház, a szokásos lakótelepi hangulat. Végül elértük az Autobahnt és 110 km-t poroszkáltunk a gyér forgalomban. 11-kor elhagytuk Szászországot és beléptünk Brandenburgba és 12-kor értük el a Spreewald fővárosát Lübbenu-t. Először is gyorsan megtankoltunk, aztán bementünk a REWE szupermarketbe (ez az osztrák BILLA helyi megfelelője). Vettünk egy kombinált borsőrlőt-sószórót, egy kis csomag fogpiszkálót, valami tisztítószert, kis paradicsomot, gyümölcsöt, egy félkilós kenyeret és két süteményt. Végül fél 2-kor behajtottunk a „Kastélypark kemping” kapuján.

Átesve a bejelentkezésen gyorsan vizet vételeztünk és leeresztettük a használt dolgainkat, aztán a helyünkre hajtottunk és kipakoltunk, szőnyeg, szék asztal, árnyékoló és a nagy munka után leültünk egy „Kaffe és Kuchen”-re (Mirié rebarbarás, az enyém szilvás volt). A végén még megittunk egy Radlert, aztán nekiálltunk a kajaknak. A csónakösszerakás ezúttal gyorsan ment. Még vettünk a recepcióban egy-egy térképet a vízi- és bringatúrákhoz és vízre szálltunk. A kemping csónakstégje 30 méterre van a lakóautónktól, szóval nem kellett messzire cipekedni. A ma délutáni terv egy 10 km-es kis kör volt. Szépen meg is tettük és most kissé elalélva, de nem az evezéstől, hanem az élménytől, itthon ülünk és amíg elkészül a vacsora, addig megpróbálom leírni a Spreewaldot, bár előre tudom, hogy nem nagyon fog sikerülni az élményt visszaadnom.

A kemping stégjén az első vízreszállás előtt. Aki a kajakban elől ül, az adja a taktust.

Spreewald alatt ma egy kb. 25×25 km-es mélyedést értünk, amiben a Spree folyó ágai egy Európában egyedülálló vizivilágot alkotnak. A déli része az Oberspreewald, az északi pedig a az Unterspreewald. (Németországban az Ober- előtag általában déli, az Unter- pedig északi fekvést jelent, mert az ország észak felé, a tenger felé „lejt”.) Mint annyi minden Németországban, ez a vidék is a jégkorszakok szüleménye. A korai jégkorszakok alatt az Unterspeewaldig lenyúló gleccserek letarolták a kiemelkedéseket, déli végüknél pedig lerakták a törmeléket, szabályos, párhuzamos morénákat képezve. Az Oberspreewald területén már nem volt jég, itt meggyűlt a jég olvadásból származó víz, ami délnek nem tudott folyni (erre egyre magasabban fekszik a terület), ezért a vízfolyások nyugati-északnyugati irányt vettek. A kis esés (70 km alatt mindössze 15 méter) miatt pangó vizek üledékei lassan feltöltötték az mélyedéseket és egy nagy kiterjedésű mocsárvilág alakult ki. Jelenleg a Spree Cottbusnál lép be Oberspreewaldba és hamarosan vagy 10 ágra oszlik, amelyeket aztán emberkéz alkotta csatornák kötnek össze egymással. A csatornák, illetve vízfolyások 5-15 méter szélesek és 1-3 méter mélyek, a hajózható viziutak hossza összesen 490 km. Bár a vízfolyások esése kicsi, keresztgátakkal és zsilipekkel tovább lassítják és szabályozzák, hogy az egyes ágakban mindig elegendő víz legyen. A szabályozással elérik, hogy valamennyi ágban és csatornában mozogjon a víz (a sebességet mi 1-4 km/órára becsüljük), ezért nagy melegben sem posványosodik. Oberspreewald területén a viziutak tényleg erdőben (Wald= erdő) futnak, ahol meglepetésünkre sem fűz, sem nyárfa nincs, hanem elsősorban tölgy, bükk, kőris és hársfa nől, helyenként hatalmas, 15-20 méter magas egyedekkel. Az Unterspreewald már inkább a szokásos nádasos, fűzfás, nyárfás vízivilág. A víz mindenütt kifogástalanul tiszta, színe a tőzeg miatt kicsit sötét. Az vízitúrák során gyakran kell zsilipelni, a zsilipek önkiszolgáló rendszerben működnek, kivéve a nyári hétvégéket, amikor önkéntesek nyitják-zárják a kapukat, neki illik 1-1 Eurót dobni a kihelyezett kosarukba. Az Oberspreewald nem csak természetvédelmi terület, hanem védett biotóp is, ezért csak emberi erővel hajtott járművek járhatják. Kiszállni is csak a jelzett helyeken szabad, a vadkemping, a tűzrakás tilos.

Tudjuk, giccses, giccses, de tényleg így néz ki.

Oberspreewald fővárosa Lübbenau, egy kb. 20.000-es kisváros a vízivilág déli peremén. Az Altstadt a szokásos mezőgazdasági kisvárosok képét mutatja, a városközpontban egy templommal, néhány egyemeletes házzal. Minden szépen rendbe hozva, pucolva, festve, az utak macskakövezve. A vasútvonal túloldalán van az újváros, mivel mindannyian láttunk már szocialista városokat, nem kell leírnom. Olyan, mint bármelyik magyar ipari, vagy bányászváros, 4 emeletes, három lépcsőházas, lépcsőházanként háromlakásos épületekkel. Ez is egy bányászkolónia, mert a valamikori mocsár mélyén – igaz nem valami energiadús – barnaszén van, amit a helyi erőművek táplálására hatalmas külszíni fejtéseken jövesztenek. A 90-es évekre a bányák elérték a Spreewald határát is, néhány falut már le is romboltak, hogy alóluk is kivehessék a szenet, de aztán az újraegyesítés után a piacra lépő nyugati energiakonszern a Wattenfall, az állami szubvenció ellentételezéseként itt lemondott a további ásásról. (Külszíni fejtés persze van továbbra is Cottbus másik oldalán, ahol hatalmas baggerok bontják a természetet. Én ebben pragmatikus vagyok, különösen, hogy láttam, hogyan rekultiválják az egykori bányagödröket: vizisportolásra alkalmas gyönyörű tóvidék marad utánuk, elsőosztályú kempingekkel, szállodákkal, príma bringautakkal, vendéglőkkel, stb.)

A Lübbenau környéki csatornák hétvégenként zsúfoltak, ilyenkor tele vannak a helyi vizibuszokkal a „Kahn”-okkal. Ezek a mindenféle belvizeken szokásos ladikoknak megfelelő laposfenekű, olyan 12×2 méteres, 20 személyes csónakok, rajtuk padokkal és asztalokkal, amiket a csónakosok (férfiak és nők is) hosszú rudakkal tolnak a vízen (szaknyelven ezek tehát tolattyús dereglyék). A két-háromórás csónakázás csúcspontja egy vendéglő meglátogatása csoportos ebéddel és korsó sörökkel. Aztán ott vannak még a csónakkölcsönzők, ahol mindenféle bumfordi kajakokat lehet bérelni, többnyire persze kormány nélkül, mert azt a népek simán összetörnék. A gyakorlatlan evezősök össze vissza keringenek a vízen, tarolnak mindent, ami az útjukba kerül. Már idefelé izgultam, hogy biztosan nagy csalódás lesz a dologból, mindenhol dereglyék, meg kajakok, de ma már láttam, hogy a belső 2×2 km-es területet kivéve gyakorlatilag egyedül voltunk. Vannak túrakörök, amiken a fákra felszegezett, festett jelek vezetik az evezősöket, de 4.50-ért vehet az ember egy részletes térképet, amivel könnyen eligazodhat, mert a csatornakereszteződéseknél szabályos „utcatáblák” vannak.

Aki valaha is vágyott a Tüskevár hangulatára, az itt igazán jó helyen van, szinte leírhatatlanul gyönyörű vizivilág, természet pur. Akár egy egész szabadságot is el lehetne itt tölteni. Ráadásul egyáltalán nincsenek szúnyogok, mi legalábbis egyetlent sem láttunk! Magát a Spreewaldot és a környékét is behálózzák a bicikliutak, ha valakinek arra lenne kedve, bringázhat is. A környék télen sem lehet érdektelen. A Lausitz, ahol a Spreewald is fekszik, Németország leghidegebb vidéke, rendre befagynak a csatornák, hatalmas koripálya keletkezik.

Közben elkészült a vacsora. Még hazulról hoztunk két sertéskarajt és amikor kipakoltuk a hűtőt, kezünkbe akadt két doboz tejföl is, szóval sült karaj készült tejfölös mártással, zöldséges rizottóval és elszopogattuk hozzá egy üveg francia rozét, amit szintén a hazai rezervából hoztunk. Utána már sok mozgás nem volt, még gyors zuhanyozás következett aztán már csak az alvás. Engem azonnal elnyomott az álom, Miri még hallotta a szomszédok örömrivalgását, reggel kiderült, hogy Németország 4:2-re győzött a görögök ellen.

Június 23., szombat.

Zavartalan napsütésre ébredtünk. Reggel fél 9-ig szunyókáltam, aztán felkeltem és elmentem a kemping kenyérboltjába, ahol 7 és 10 óra között a helyi pék árulja a készítményeit. Miri ennek a boltnak még a közelébe sem megy, mert ha van szó, amit még a Brötchennél is jobban utál, az a „lecker”, ide meg ki van írva, hogy „hier gibt die leckeren Brötchen”. Szóval vettem 6 zsemlét és két kiflit, szépen megreggeliztünk és 10-kor vízre is szálltunk. Ma a „Hochwald-túra” útvonalát követtük, amit a fatörzseken egy fehér háromszög jelzett. Az első 3 km elég keservesen ment, mert pont 10-kor indulnak a túristacsónakok és a vezetett vizitúrák is, szóval hatalmas volt a forgalom, állandóan kerülgetnünk kellett valakit. Sokan úgy vannak a kajakozással, mint a síeléssel: a TV-ben olyan egyszerűnek néz ki, aztán amikor kézbe kapják az evezőket, nagy szenvedés lesz belőle. 11-re aztán elfogytak az útitársak és teljesen egyedül eveztünk a csatornákon.

Ez a Spree egyik főága, ezért ilyen széles. A kapitányunk a zsilipkamrában.

Megint csak azt tudjuk mondani, hogy egyszerűen csodálatos, egyikünk sem gondolta volna, hogy ilyen klassz lesz. Fél kettő felé értünk vissza az emberek közé és meg is álltunk volna Pohlenz-Schenke nevű kocsmánál, de egyszerűen nem tudtunk kikötni, annyi volt a csónak. Végül már csak a kemping közelében sikerült hozzájutnunk a megérdemelt korsó sörünkhöz. Mindent összevéve háromnegyed 3-kor értünk vissza a bázisunkhoz, 4 órát eveztünk és megtettünk 30 km-t.

Van, hogy a zsilipkapu könnyen jár, de időnként elkel a férfierő is.

Rögtön csináltunk is egy nagyobb mennyiségű tojásrántottát, evés után meg nekiálltunk olvasni. Én hamarosan pihentetni kezdtem a szememet, amiből aztán egy kétórás mély szunya lett. Így a délutánra tervezett bringázás ki is maradt. Amíg aludtam be is felhősödött, de nem nézett ki veszélyesnek a dolog, ezért 6-kor besétáltunk a városkába. A kastélyból, aminek a parkjában van a kemping, egy elegáns szálloda lett, 100 -170 €-s szobaárakkal. A városkában halat akartunk volna enni, mert az illene a környezethez, de csak tengeri halak voltak az étlapokon, ezért le is mondtunk a komplett vacsoráról. Két paradicsomleves lett belőle (a szakácsot dicséri, hogy tényleg friss paradicsomból főzte), Miri utána egy fagylaltkelyhet evett, én meg kipróbáltam egy „Hefeplinse”-t, amiről aztán kiderült, hogy egy kicsit élesztős és ezért vastagabb palacsinta almaszósszal és tejszínhabbal. Közben megittunk egy-egy fröccsöt, aztán az enyhén csöpörgő esőben hazaballagtunk. Most már az ágyban fekszünk, Miri olvas, én meg a naplót bütykölöm. Szerintem már nem sokáig, mert hamarosan elnyom a buzgóság.

Június 24., vasárnap.

9-ig heverésztünk, aztán elugrottam és megvettem a szokásos Brötcheneket. Külön öröm volt, hogy olyanokat is kaptam, amik mákkal vannak beszórva, ezek ugyanis hasonlítanak Miri kedvencére, a Mohnzopfra. Rendesen megreggeliztünk és végül a tegnapi tanulságok miatt csomagoltunk 3 szendvicset is és vittünk magunkkal egy üveg ásványvizet is. 10:45-kor startoltunk. Ma letértünk az ajánlott túrák útvonaláról és eleveztünk egészen az Ober- és Unterspreewald határán levő Lübbe nevű városkáig. Odafelé a Burg-Lübbener-csatornán eveztünk és útközben szinte senkivel sem találkoztunk, teljesen egyedül voltunk a vízen. Láttunk egy hattyú-családot, állítólag ilyenkor a papa igen agresszív a közelítőkkel, de szerencsére tudtunk akkora távolságot tartani, hogy nem került sor atrocitásokra.

Rövid pihenő Lübbe alatt. Itt meg éppen ismét elértük Lübbenau házait.

Bár Lübbe is a természetvédelmi terület része, de nem biotop, a város környékén már nem csak emberi erővel mozgatott, hanem motoros csónakok is közlekedhetnek, igaz, csak a főcsatornán és a Spree főágában, egyébként minden oldalágban ott a tábla, hogy motorral közlekedni tilos. A sebességet 10 km/órában maximálták, ennek megfelelően a motorok teljesítménye 3 és 10 lóerő között van. A városban sem szálltunk ki, csak körbeeveztünk a csatornákon. Visszafelé a Spree főágán jöttünk és a város határánál kikötöttünk egy strandnál, kicsit pihentünk, megettük a szendvicseinket és megittuk a vizünket. Miri sokáig gondolkodott rajta, hogy talán meg is fürödne, de végül ő is hidegnek találta a vizet. Hazafelé még találkoztunk néhány kajakkal, de aztán ismét teljesen magunkra maradtunk. Olyan 28 km után délután 4-re értünk haza, gyorsan átöltöztünk és elbicikliztünk Lehde-ig, ahol megtekintettük a múzeumfalut.

A múzeumhoz összeszedték a környéken még meglevő tájjellegű házakat, gazdasági épületeket és Lehdében újra felépítették őket, hasonlóan mondjuk Ópusztaszerhez. Az egyes házakba aztán összehordták a megmaradt berendezési tárgyakat, a földművesek eszközeit, különféle kézműves mesterségek tipikus szerszámait is. A múzeum a sorbok történetét és múltját mutatja be. A 4. – 6. század a népvándorlás kora volt, a germán törzsek (longobárdok, vandálok) felkerekedtek és új haza után néztek. Az elnéptelenedett területekre pedig betelepedtek a szlávok, akik addig a Kárpátok külső pereme és a Dnyeper folyó közti területen éltek. A 9. században előbb a Frank birodalom függőségében, a 10. századtól pedig az Ottokárok alattvalóiként, de gyakorlatilag csak szlávok éltek az Elba és a Saale folyóktól keletre. A 11. századtól kezdtek el a németek beszivárogni a területre, ami ebben az esetben nem járt nagyobb konfliktusokkal: a terület nagy részét érintetlen erdő borította, az bevándorlók egyszerűen kiirtottak maguknak egy akkora területet, amire szükségük volt. A bevándorló németek a szász törvényeknek megfelelően éltek, amely lényegesen nagyobb szabadságot adott, mint a hagyományos szláv társadalom keretei. Írott szláv nyelv nem lévén nem létezett modern értelemeben vett szláv törvénykezés sem, ezért, ha a szlávok a németekkel azonos bánásmódra vágytak, meg kellett tanulniuk németül. A középkor végére ezért a Lausitz elnémetesedett, csak szigetszerűen maradtak meg szláv nyelvű vidékek, köztük a Spreewald is, ahol a sorb kultúrát egészen a napjainkig ápolták, mára meg mindenki sorb itt, aki csak él és mozog, mert ez vonzza a turistákat. A vízen, a vendéglőkben mindenki népviseletben feszít, hívják akár „májernek” is.

Így készül a helyi vizibusz, a “Kahn”. Ezeknek a nyugdíjasoknak a hajóját meg egy szorb menyecske böködi előre.

A magas talajvíz és az ingoványos talaj miatt a házak szikladarabokra állított favázas szerkezetek, a gerendák közeit pedig náddal kevert agyaggal töltötték ki. A lakótereknek deszkapadlójuk volt, a gazdasági épületek alja döngölt agyagból, gazdagabbaknál téglából állt. A mezőgazdasági gépek, eszközök mindkettőnknek ismerősek voltak, ilyeneket még mindketten láttunk munkában is, a kézműves szerszámok részben megtalálhatók a műhelyemben is. Meglepetés csak a csónaképítő műhelyben ért. Már eddig is csodálkoztam, hogy még a nagy, 2×12 méteres személyszállító csónakoknak sincs bordázata. Most kiderült, hogy miért. A két oldalfalat egy-egy darab, olyan 1,5 zoll vastag kőrisfából készítik, amiket hajlító-kalodában tűz fölött, gőzöléssel véglegesen alakra hajlítanak. Az oldalfalakat a két végükön aztán egy-egy kereszttartóval összekötik. Maguk az egyetlen deszkából alakra hajlított oldalfalak adják a hajók szilárdságát, mert a hajó fenekét csak kereszteben(!!!) felszögezett, nútolt deszkákkal zárják le. Aztán jöhet a kátrány. Egyszerű, de nagyszerű megoldás, viszont csónakonként kell hozzá 2 darab 12 méteres, 50-60 centi széles, 4-5 centi vastag, hibátlan kőrisfadeszka, ami nem mindenhol nől meg.

A környékbeli földművesek biztosan nem tartoztak a leggazdagabbak közé. A nem túl jó talajon elsősorban uborkát, tököt és tormát termeltek, illetve legelőnek használták a területet. A Spreewaldgurke, vagyis a helyi uborka fogalom, ugyanolyan védett név, mint a Tokaji, csak ez nem hungarikum, hanem talán germanikum, vagy esetleg sorbikum. Ma is termelnek persze zöldséget, igaz nagyüzemi, gépesített módszerekkel, de a fő bevételi forrás az idegenforgalom. Pénteken délben felveszik a sorb népviseletet és átvedlenek csónakosnak, vagy kisegítenek a vendéglőkben.

Látszik, hogy a kajakban a hátsó ember a motor. A kapitánynak bezzeg van még ereje vigyorogni is.

Este 6-kor visszabringáztunk Lübbenauba egy kis étterembe, ahol állítólag a gazda által fogott halakat szolgálják fel. Ugyan a környék tele van halastavakkal, ahol kifejezetten pontyot tenyésztenek, de az étlapon csak „jobb” halak vannak. Ettünk egy sült süllőből és harcsából álló egyveleget főtt krumplival és uborkasalátával. Nagyon finom volt, de az adag – különösen a 28 km-es evezőstúrához képest – nagyon kicsi volt. A halat még megérteném, de a krumpliból is csak annyit adtak, mintha aranyból lett volna. Olyan kevés volt, hogy Miram tett is erre vonatkozó megjegyzéseket, de a pincérnő nem reagált. Ráadásul itt a kisfröccs (Weinschorle – errefelé mindennek, amit szódával hígítanak …-Schorle a neve) csak két deci, kettőt is megittunk. Szóval minden kicsi volt, de legalább drága (45€), éhesen tekertünk haza a kempingbe. Útközben elkezdett csöpörögni az eső, mire hazaértünk már rendesen esett. Kinn, az árnyékoló alatt még megittunk egy üveg bort és elrágcsáltunk hozzá egy kis sajtot, aztán lefeküdtünk.

Június 25., hétfő

Nem valami jól aludtunk. Éjjel átrobogott felettünk egy hidegfront, erős esővel, viharos széllel, fel is kellett kelnem felcsavarni az árnyékolót. Reggelre rendesen lehűlt a levegő és teljesen felhős volt az ég. Reggeli után úgy döntöttünk, hogy evezés helyett előbb bekerekezünk az Újvárosba, bevásárlunk a következő két napra. Az állomás mögött igazi szocialista relikviára akadtunk, a garázsvárosra. Ugyanúgy, mint hajdanán az Uránvárosban, itt sem épültek garázsok a lakótelepi házak alatt, a dolgozók (akkoriban így hívták a zembereket) pedig meg szerették volna óvni az autóikat, amikre éveket vártak, ezért a kevésbé értékes telkeken, tipikusan a vasút mellett garázsvárosok nőttek ki a földből mindenféle összehordott anyagokból. A boltban megvettük a kellékeket a ma esti palacsintához és a holnapi spagettihez. Éppen, mikor hazaértünk, ismét nekieredt és változó intenzitással esett egészen délután kettőig. Akkor azonban kisütött a nap már azt hittük, hogy végre vízre szállhattunk, de mire felkászálódtunk, máris dörögni kezdett az ég és rögtön újra esni kezdett. Végül aztán 4-kor elállt az eső, ismét kisütött a nap, mi meg gyorsan kajakba ültünk. Miri felvette a neoprem gúnyáját, hogy ne fázzon, de én persze nem, mert minek az, nincs hideg. Szépen eveztünk a délutáni csendben, most tényleg teljesen egyedül. Az erdő ismét csodálatos volt. Úgy határoztunk, hogy csak egy kétórás kört fordulunk levezetésképpen. Éppen elértük a mai túra legtávolabbi pontját és átzsilipeltünk, amikor ránk tört a vihar. Már előtte is hallottam valami dörgésfélét, de a magas fáktól persze nem lehetett látni a felhőket. Szerencsére éppen elhagytunk egy vendéglőt, gyorsan megfordultunk, kiugrottunk a partra, kivettük a kajakot és hasra fordítottuk és fedél alá szaladtunk. Közben persze rendesen megáztam. Pénz nem volt nálunk, be nem mehettünk, kinn álltam a vizes trikómban és fürdőgatyámban az eresz alatt. 20 percig tartott a felhőszakadás, mire kicsit alábbhagyott, ismét beugrottunk a kajakba és vad iramban eveztünk hazafelé. 10 perc múlva teljesen átmelegedtem, az út végére még az ingem is megszáradt. Aztán mire kikötöttünk, már ismét kisütött a nap. Ma nem eveztünk, csak két órát, de hazafelé olyan intenzitással, mintha ezen múlott volna az olimpiai kvótánk.

Itthon szépen lemostam a kajakot és kitettük a napra száradni. Mire azonban szétszedhettük és összehajtogathattuk volna már megint elázott. Szépen becipeltük az árnyékoló alá és a kisszékeken hasra fordítottuk, hogy legalább a belseje száraz maradjon. Közben elkészült a palacsinta, túrós és (cseresznye és barack) lekváros. Sajnos szemmel láthatóan öregszem, mert a 7. után egyszerűen nem tudtam tovább enni. Aztán fél kilenckor nyugovóra tértünk, én aludni, Miri még olvasni egy kicsit.

Június 26., kedd

Csak éjjel 2-ig aludtam, mert akkor megjött a szél és az árnyékoló tető elkezdett nyikorogni, amitől azonnal felébredtem. Választhattam: felkelek és felcsavarom, akkor csend lesz de megint elázik a kajak és reggel nem tudjuk összecsukni, pedig ma továbbmennénk, vagy hallgatom a nyikorgást. Egy órácskát még néztem a sötétbe, de akkor felkeltem és azóta a naplót írogatom és várom, hogy reggel legyen.

Hatkor még visszabújtam az asszony mellé, hogy megmelegítsen, mert közben kurva hideg lett. 8-kor aztán felpattantunk, szétszedtük, összehajtottuk a kajakot, elraktuk minden cuccunkat és míg Miri kifizette a kempinget (100€ a négy éjszakáért) én elvégeztem a szervizt és végül 10-kor elindultunk Berlin felé. 11-kor értük el a főváros határát, legalábbis az autópálya- kereszteződéseben, ahol átváltottunk az Odera menti Frankfurt irányába, ott állt a berlini medve szobra. Déli egykor léptünk be Mecklenburg -Vorpommenbe és 10 perccel 3 óra előtt álltunk meg Karlshagenben a Dünenkemping recepciója előtt. Az út kellemesen telt, fel sem tűnt, hogy megy a fűtés. Na, itt a festői Usedom szigetén lecsapott ránk a balti nyár teljes valóságában. Változóan felhős-napos idő fogadott, a levegő hőmérséklete olyan 15 fok, de a viharos északnyugati szélben 5-nek tűnt.

Beálltunk a 19-es számú lakóautós helyre, szerencsékre ez a dűnék mögött, egy mélyedésben van, ezért itt moderált a szél. A süppedős homokra kiszuperált szállítószalag darabokat raktak, hogy a kocsik meg ne süllyedjenek. Az első berendezkedés után kimentünk a tengerpartra. Gyönyörű, de kurva hideg és a vízbe még a helybeli teutonok se merészkedtek. Aztán kiderült az első komoly probléma, nem csomagoltunk nekem meleg bringás cuccot, pedig innentől főként biciklis kirándulások állnak a programban. Otthon van, vagy 5 hosszú bringás nadrágom, szélálló dzsekim, meg minden ami kell, de persze nem itt. Hát igen, amikor pakoltunk Dietachban éppen 32 fok volt, ez eszünkbe sem jutott. Gyorsan bringára pattantunk, hogy vegyünk nekem egy valamilyen alkalmas gatyát, de nem kaptunk sehol sem. Végül vettünk két pár kötött lábszárvédőt, abba majd betűröm a melegítőm, vagy a farmerom szárát és abban hasítok. Aztán majd az első nagyobb városban megállunk és veszek egy jogging nadrágot. A keresésben kurvára átfagytam, most bebújtunk a házacskánkba és bekapcsoltuk a fűtést. Meghallgattuk a híreket, holnapra 15-21 fokot ígértek, igaz estefelé egy kis esővel.

Na végre a végtelen parti homokon. Ez az öltözék itt nyári alapfelszerelés.

Usedom szigete is a jégkorszak eredménye: az utolsó jégkorszakban a Skandináviából eddig lenyúló gleccserek által ide felhalmozott törmelék, a morénák maradványa. A szárazföld felőli vízfolyások helyén pedig a valamikor a jég olvadásakor keletkezett gleccserpatakok és folyók alakították ki a felszínt. Usedomon számos olyan szikladarab található, amelyeket Skandináviából sodort idáig a jég.

A sziget neve is szláv eredetű, először 1125-ben vetette papírra Uznominia civitatis formában a szigeten hittérítőként működött Otto von Bamberg püspök. Az uznoimia pedig a szláv znoj (=áramlás, folyás) szótővel áll kapcsolatban. A sziget neve aztán az évek során az Uznam, Uznom, Uzdem, Usedum közbejöttével érte el jelenlegi formáját. (Van egy egyszerűbb, a helybeliek által preferált magyarázat is: a sziget neve az „Oh, so dumm” (=teljesen hülye) felismerésből származik, de, hogy ezt magukra értik, vagy másra, nem lehet tudni.)

Már a 10. században állt a szigeten egy szláv erődítmény, ami azonban 1115-ben a dánok elfoglaltak és leromboltak. A várat és körülötte a várost aztán 1119-ben újra felépítették és egészen a 13. századig a pomerániai hercegek kedvenc rezidenciája volt. Még ebben az évszázadban megkezdődött a németek bevándorása és a 14. századra teljesen elnémetesedett. A bevándorlók új falukat alapítottak és bevezették a hármas vetésforgós földművelést.

Maga Usedom városa 1298-ban elnyerte az önálló kereskedőváros rangját és a Hansa tagja lett. A katolikus egyház 1155-ben a város mellett kolostort alapított és a sziget jó része csakhamar a birtokuk lett. 1535-ben a reformáció folyományként azonban a katolikus egyház tulajdona a Pomerániai hercegség kezébe került. 1630-ban, a 30 éves háború kezdeteként a szigetet megszállta a svéd hadsereg II. Gusztáv Adolf király vezetésével, de a szigetet nem csatolták Svédországhoz, továbbra is a Szent Német-Római birodalom része maradt. A svédeket 1713-ban sikeresen kiűzték a poroszok és a sziget az ő birtokuk maradt. A poroszok rögtön nekiláttak a Swine hajózhatóvá tételéhez, aminek a torkolatában egy új város, Swinemünde keletkezett. Swinemünde mellett már 1825-ben használatba vették a partmenti homokot és az Usedum szigeti strandok azóta a Balti tenger legjelentősebb tengeri fürdőivé váltak. Mivel Berlin viszonylag közel volt, hamarosan felfedezték a fővárosi vendégek is, sőt maga a császári család is rendszeres látogatásával tüntette ki. Hamarosan meg is épült a fürdőhelyeket a fővárossal összekötő vasútvonal is.

Az 1930-as években megjelent a szigeten a Wehrmacht és Peenemündében rakétakísérleti állomást rendezett be az A4-es rakéta (későbbi V-2) kifejlesztésére és hamarosan itt folytak a szárnyasbombák (V-1) első próbarepülései is. Amint a szövetségesek erről tudomást szereztek, töbször is bombázták a szigetet. A helybeliekre nézve a legsúlyosabb következménye az 1945. március 12-i swinemündei bombázásnak voltak: a stratégiai cél nélküli támadásnak rengeteg civil menekült esett áldozatul.

A II. világháború után a Potsdami konferencia rendelkezett Németország új határairól, ennek megfelelően a sziget keleti, kb. 70 km²-es része Swinemündével együtt Lengyelország része lett, a város neve ma hivatalosan Swinoujscie. Az átadásra 1945. október 6-án került sor. Az Odera-Neisse határt aztán az NDK 1950-ben, az újraegyesített Németország pedig 1990-ben ismerte el. A II. világháború után is az idegenforgalom maradt a sziget legjelentősebb gazdasági faktora, de 1953-ban a „Rózsa akció” keretében államosították a hoteleket és a vendéglátó helyeket és azok vagy az üzemek szakszervezetei tulajdonába kerültek, vagy egy állami üdülésszervező vállalat vette kezelésébe őket. A szigeten a Volksarmee továbbra is üzemben tartotta a náci időkben épült repteret. Az egyesülés óta a katonai támaszpontokat felszámolták, gyakorlatilag az egész sziget természetvédelmi terület lett és mára teljesen visszanyerte eredeti turistacsalogató karakterét, már csak azért is, mert az átlagosan évi 1917 órás napsütéssel egész Németország leginkább napos területe.

A bringázás közben felfedeztük, hogy itt egymásután állnak a halvendéglők. Mivel mi mindketten szenvedélyes halvők vagyunk, a mára szánt húst betettük a mélyhűtőbe és amint itt volt a vacsora ideje, elmentünk a kempinghez közeli Meereslust nevűbe. Miri egy lazac-matjes-t evett (ez egy sós pácban érlelt halat jelent) én meg egy Heilbutt-ot ettem, mindkettőhöz járt sült krumpli is. Az összesen megivott 4 Weinschorléval együtt 29€-ba került, ennyiért nem érdemes otthon vesződni a hallal. (Aztán még emlékszünk a sült liu-liu-ra Bretagne-ból, hónapokig bűzlött utána minden.) A vacsora után még hazasétáltunk és azon nyomban le is feküdtünk.

Június 27., szerda

A szokásos reggeli bóklászás után ma kivételesen együtt mentünk el péksüteményért. Meg is érte, mert a helyi péknél majdnem ugyanaz a választék volt, mint otthon, csak errefelé más a nevük: ami nálunk a Sportler-Weckerl az itt a Schuster-Junge, de van Wellenreiter, Strandbrötchen sőt Doppelte is. Vettünk is mindenfélét össze-vissza aztán megreggeliztünk.

10 óra felé aztán rendesen felöltöztünk, mert bár száraz, felhős-napos idő volt, de legalább 10 fokkal hidegebb, mint ilyenkor otthon szokásos. A szigetet behálózzák a bringautak, mi is egy ilyenen hatoltunk el egészen Peenemündéig, hogy megnézzük a Heeresversuchsanstalt maradványain létesített múzeumot.

1912-ben egy kis porosz faluban megszületett a Braun család második fia, akit Wernher-nek kereszteltek. A papa Landrat volt (ma úgy mondanánk, hogy a megyei tanács mezőgazdasági osztályvezetője), aki a 20-as évek elején családostól Berlinbe költözött. A fiúcska kamaszkorától kezdve érdeklődött a rakéták iránt és 10 évesen egy kis kocsiból és tűzijáték rakétákból szerkesztett masinával olyannyira sikeresen ijesztgette a Tiergartenben sétáló hölgyeket és urakat, hogy a rendőrség vitte haza és adta át a papának. (A retorziókról nem maradt fenn feljegyzés.) Ugyanabban az időben lelkes tudósok és amatőrök megalapították berlini „Rakétaklubot”, ahol szilárd hajtóanyagú rakétákkal kísérleteztek. A klubnak hamarosan a gimnazista Wernher is tagja lett. A klubéletet leginkább a pénzhiány hátráltatta, ezért belépti díj ellenében nyilvános bemutatókat szerveztek. Az egyik ilyenen civilben megjelentek a hadsereg képviselői is, akiket azért érdekelte a dolog, mert a versailles-i szerződés megtiltotta Németországban a nagy kalliberű ágyúk rendszerben tartását. Az egyébként nem túlságosan jól sikerült bemutató után megkérdezték Wernher von Braunt, lehetségesnek tartja-e nagyobb robbanótöltetek célba juttatását rakétával. Milyen töltetet és ilyen messzire? Hát 500 kg-ot 150 km-re (ez volt a akkoriban a legnagyobb ágyúk teljesítményhatára). Igen, válaszolta a fiatalember, de ahhoz nem ilyen, hanem folyadék-hajtóanyagú rakéta kellene. Na, és lehetne ilyent csinálni? Hát persze, de ahhoz pénz, sok pénz kellene. Az urak nem nagyon hittek neki, de rendelkezésére bocsátottak egy kisebb összeget. Kummersdorfban, egy lőtéren meg is kezdődtek a kísérletek, de a szerény anyagi támogatás miatt nagyon lassú volt az előrehaladás. Így jött el 1933, amikor Adolf és csapata hatalomra kerültek, köztük Braun papa is, aki az első náci kormányban mezőgazdasági miniszter lett.

Egy évre rá, az akkor 22 éves Wernher gondolt egy nagyot és a papa ismertségét kihasználva bejelentkezett a hadügyminisztériumban és a (szárazföldi) hadsereg főparancsnokának, Werner von Fritsch vezérezredesnek előadta nagyszabású terveit. Mivel a rakéták tulajdonképpen a tüzérséghez tartoztak, Fritsch biztosította a támogatásáról, de mivel a dolog repült is, felkeltette a Luftwaffe érdeklődését is. Szabályos verseny alakult ki a két fegyvernem között, kié legyen a rakéta. Végül is egyezség született, együttes projekt lett belőle és összesen 11 millió Reichsmark költségvetéssel megkezdődött a Heeresversuchsanstalt (a hadsereg kísérleti Intézete) építkezése Németország egyik legeldugottabb pontján, Usedom szigetén, a Peene folyó torkolatánál. Állítólag von Braun anyukája, aki a környékről származott, ajánlotta az elhagyatott területet. Az intézetet egy katona, az akkor őrnagy Walter Dornberger vezette, de a tudományos-technikai igazgató a 23 éves Wernher von Braun lett. Nem spóroltak. Felépült egy kikötő, ahová a szén érkezett. Mellette a szénrakodó, az mellett egy hőerőmű 3db 10 MW-os turbinával. Egy cseppfolyós-oxigén gyár, szerelőhangárok, műhelyek, laboratóriumok, kilövőállomások, bunkerek. A sziget csúcsán két szilárd burkolatú kifutós repülőtér, mellette radarállomás (egy Freya készülékkel), 5 kilométerrel arrébb egy távfűtéses lakótelep, az mögött egy koncentrációs tábor és persze egy saját vasútvonal. 3 év múlva már 5.000 alkalmazott és kényszermunkás működtették a telepet. A munkaerő mozgatásához saját gyorsvasúti hálózat épült, a berlini S-Bahn mintájára. A Braun-féle laborok mellett itt működött a légierő kísérleti telepe is, amelyik új konstrukciókon, mindenek előtt a szárnyas-bombán dolgozott. Az építkezések 1940 végéig összesen több, mint 500(!) millió márkába kerültek.

A munka fő célja az úgynevezett Aggregat 4, röviden A4-nek nevezett ballisztikus rakéta kifejlesztése volt. Az egylépcsős rakéta 14 méter hosszú volt, 13 tonnát nyomott és kb. 20.000 alkatrészből állt. A csúcsán volt a robbanófej, benne 738 kg amatol keverékkel. A következő szekcióban kaptak helyet az irányzó műszerek. Az iránytartásról egy giroszkópos mechanizmus gondoskodott, ami szervomotorokkal mozgatta a gázsugárban álló grafitlemezes és a stabilizátorok végén levő hagyományos kormánylapátokat. A rakétát precízen függőleges helyzetben kellett startoltatni, aztán egy óramű gondoskodott róla, hogy a 3. másodperctől kezdve egy előre beprogramozott ballisztikus pályára álljon. A pálya íve szabta meg a becsapódás távolságát. Kísérleteztek rádióirányítással is, de nem bizonyult megbízhatónak. A legnagyobb helyet az üzemanyagtartályok foglalták el: 75%-os etilalkohol és folyékony oxigén, amit egy 500 LE teljesítményű turbószivattyú nyomott a körte alakú égéstérbe (a kettős szivattyút egy hidrogénperoxiddal és kálciumpermanganáttal meghatott gőzturbina forgatta.) Az üzemanyag elégetésekor keletkezett tolóerő 60 másodperc alatt gyorsította fel a kb. ötszörös hangsebességre. Az égés mintegy 5 percig tartott, onnantól a rakéta passzívan csapódott a célba.

Végül 1942. október 3-án sikerült először a világon a ballisztikus rakéta startja: az A4-es elérve a Mach ötöt, 85 km magasra emelkedett és végül a starthelytől 190 kilométerre távolabb a Keleti tengerbe csapódott. Kisebb módosításoktól eltekintve ma is így működnek a rakéták. Ami akkor hiányzott, az az irányító elektronika és az emberiség igen nagy szerencséjére a nukleáris robbanófej.

Közben a légierő is sikerrel járt és kifejlesztették a Fi-103-at, a világ első cirkáló rakétáját. (Az Fi rövidítés a Fieseler repülőgyárat takarja.) Ez az A4-hez képest egy viszonylag egyszerű szerkezet volt, egy 7 és fél méter hosszú pilóta nélküli repülőgép, a tetején egy pulzáló sugárhajtóművel. (Ez utóbbi tényleg egy primitív szerkezet: az egyszerű fémcső elején levő nyílást egy fémrács és ezen belül rugalmas fémlapocskák zárják le. Ha a cső elér egy kritikus sebességet, akkor a levegő torlónyomása félrenyomja a kis fémlapokat és beáramlik a cső belsejébe. Ebbe a levegőáramba üzemanyagot fecskendeznek és egy a gépkocsikba szokásos gyertyával meggyújtják. A robbanás keltette nyomás bezárja a fémlapokat és a gáz hátra kiáramolva előrehajtja a csövet. Miután lecsökken a nyomás, ismét beáramlik a levegő, ismét befecskendezik az üzemanyagot, ismét robbanás és így tovább. A pulzáló üzemmód miatt úgy zúg, mint egy nagy bogár. Az angol neve buzz-bomb volt.) A gép elején kapott helyet az irányító egység, szintén giroszkópos stabilizátorokkal, utána a robbanófej 850 kg Amatollal, aztán az üzemanyagtartályok két sűrített-levegő tartállyal (az egyik kormányszervókhoz, a másik az üzemanyag befecskendezéséhez). A gép utazósebessége 580 km/óra, a szokásos repülési magassága 6-800 méter, maximális hatótávolsága 350 km volt. A célravezetést a giroszkópos irány- és magasságtartó mechanizmus szolgálta, a megtett távolságot meg a bomba orrán levő kis propeller számolta. Amint a gép elérte a kiválasztott területet, egy mágnescsap elzárta az üzemanyag-vezetéket és a bomba a céljára zuhant. Nagy hátránya volt, hogy a starthoz fel kellett gyorsítani arra a sebességre, aminél a hajtómű működésbe lépett. Ehhez egy ferde, 48 méter hosszú gőzkatapultot használtak, amit nehéz volt a légi felderítés elől elrejteni.

Az A4, alias V2 a startzsámolyon és a V1, vagyis lánykori nevén a Fi-103 a katapult előtt.

A nagyszabású építkezés és a kísérleti kilövések felkeltették a brit felderítés figyelmét és miután megbizonyosodtak róla, hogy a rakéta és a „szárnyasbomba” valóban létezik, 1943. augusztus 17-én a Hydra művelet keretében megbombázták a telepet. Sajnos a hibás jelölés miatt a bombaszőnyeg „elcsúszott” és a támadás a lakótelepet és a kényszermunkások táborát is elérte, de maga a fegyverkísérleti állomás is súlyos károkat szenvedett. Az A4 és a Fi-103 szériagyártásához ezért új helyet kerestek, ez lett a Dora Mittelbau. A Harz hegységben, a sziklákba rabokkal egy párhuzamos vágatot készíttettek és ott kezdődött meg a két fegyver sorozatgyártása. Maga a kísérleti laboratórium Peenemündében maradt, sőt itt folyt a kilövő személyzet kiképzése is.

A sorozatgyártott szerkezeteket aztán 1944 nyarától vetették be, mint megtorló (Vergeltungs-) fegyvereket. Mivel pontcélzása nem voltak alkalmasak, a szóródása mindkettőnek plusz/mínusz 6 km volt, csak nagyvárosokat lőttek velük. Összesen 3.200 A4-et (V2-t) és 12.000 Fi-103-at (V1-et) indítottak, elsősorban London és Antwerpen ellen. Összesen mintegy 10.000 halálos áldozatuk és több 10.000 sérültjük volt ezeknek a támadásoknak. Ehhez még hozzá kell adnunk azt a kb. 20.000 foglyot, akik a sorozatgyártás előkészítése és a gyártás alatt az embertelen bánásmód miatt elpusztultak.

1945. február 17-én megkezdődött a peenemündei telep kiürítése. Előzetesen von Braun megállapodott a munkatársaival, hogy a 150 tagú mérnökcsoport együtt az amiknak adja meg magát. A legfontosabb, két teherautónyi dokumentációt elrejtették a Harz hegységben, a csapat pedig Bajorországban végül amerikai hadifogságba került. Ámbár von Braun nem csak a náci párt, hanem az SS tagja is volt, és nyilván tudomása volt a kényszermunkásokkal és foglyokkal szembeni eljárásról is, ő és a munkatársai zavartalanul beutazhattak az USA-ba, ahol az amerikai rakétafegyverzet kiépítésén dolgoztak. A von Braun vezette mérnökgárda utolsó műve a Saturn V, az amerikai Apolló program hordozórakétájának megépítése volt.

A telepet 1945 május 4-én megszállta a Vörös hadsereg és csak 1952-ben adta át az NDK Néphadseregének, akik 1990-ig vadászrepülő támaszpontként használták. 1990-ben a még működő hőerőművet is bezárták és a területen megnyílt a ma is működő múzeum.

A bejáratnál egy A4-es rakéta pontos másolata és egy eredeti Fi-103-as fogadja a látogatót. A valamikori erőmű épületében meg két emeleten megismerhettük a rakéta kifejlesztésének, alkalmazásának és utóéletének a részleteit. Miután körbejártuk a múzeumot és megnéztük a Wernher von Braunról szóló filmet, kibringáztunk a kikötőbe, ahol egy Tarantul-osztályú rakétás korvett áll szomorúan. Az 56 méter hosszú és 10 méter széles, gázturbinák által meghajtott (maximális sebesség 48 csomó!) hajót nem vette át a Deutsche Marine (a fegyverzete nem volt NATO kompetens) az NDK-tól, ezért az egyesülés után az akkor alig 6 éves hajót leselejtezték, a fegyverek csöveibe betont öntöttek és Peenemündébe vontatták. 20 éve ott áll, szerintem még le sem festették azóta.

Szegény S15 Tarantul. De az igazán szegények azok voltak, akik az U461-en szolgáltak.

300 méterrel arrébb áll a valamikori szovjet Juliet osztályú tengeralattjáró, ahova szintén bemásztunk – elsősorban Miri kívánságára, én már láttam vagy 15 éve a testvérhajóját Koppenhágában – és ismét elszörnyedtünk azon, milyen körülmények között szolgáltak a tengerészek. A 100 méter hosszú és 4.000 tonnás hajó fő fegyverzete a 4 konténerben elhelyezett cirkálórakéta (a V1 késői leszármazottjai) volt, amit azonban csak felmerülve, a felszínről lehetett elindítani. Az eredetileg 60 egységre tervezett sorozatot a 16. példány után abbahagyták az atommeghajtású „igazi” rakétahordozó tengeralattjárók javára.

A tengeralattjáróval szemben beültünk egy vendéglőbe és stílszerűen ittunk egy „orosz csokoládét”, ami forró kakaó vodkával és tejszínhabbal, aztán újra bringára pattantunk. Délután fél 5-kor értünk haza Karlshagenbe. A korai idő ellenére egyenesen a vendéglőbe mentünk, előbb ettünk két usedomi hallevest (ez egy kaporszószra emlékeztető ízű sűrű mártás szerű valami, benne rengeteg haldarabbal – igazán nagyon finom), utána még legyűrtünk két sült heringet is, egy-egy korsó sör kíséretében. A kocsiban még megittunk egy kupica pálinkát csapatásnak és este 7-kor mindjárt ágynak is dőltem.

 

Még ma sem javasolt letérni a bringaútról. Mi azon mentünk, el is értük biztonságban a sörünket és a vacsorát.

Június 28. csütörtök

Mára jó időt ígértek és az is lett. Kék ég, zavartalan napsütés, igazi strand nap lett volna, ha nem lett volna hideg. A reggeli után kicsit olvasgattunk, aztán dél körül nekiindultunk a Miri által forszírozott hosszú tengerparti sétára. Dacára a napsütésnek, ugyan rövidnadrágban, de felül pulóverben gyalogoltunk a fövenyen kurva messzire, a 10 km-re levő Sinnowitz mólójáig. Itt a turisták szórakoztatására egy búvárharang működik, amivel le lehet szállni vagy 5 méter mélyre. Arra az esetre, ha nem jönne arra semmi víziállat, 3D-s képeket vetítenek az érdeklődőknek. Mi megvártuk, míg lesüllyedt, aztán besétáltunk a tengerparti promenádéra és ettünk egy fagyit. Ez az üdülőhely inkább felkapott, mint ahol mi vagyunk, legalábbis ami az elegáns szállodasort illeti. Fagyival a kézben rögtön indultunk is hazafelé. Kicsit több, mint 4 órát bandukoltunk a homokban. Miri szerint ez egyrészt lekoptatja az ember talpáról a bőrkeményedéseket, másrészt masszírozza a talpat és ráadásul kiválóan erősíti a vádlikat is. Hát majd meglátjuk.

Amint láttuk, az usedomi strandszabadság legfontosabb kelléke az összecsukható kerítés, vagy strandkosár, ezt felállítja a dolgozó, hogy legyen hova elbújnia az állandó hűvös szél elől, aztán kifekszik a napra, ha éppen süt. A vízbe a többség nem merészkedik, az igazán nagyon kemények belemennek akár nyakig is, de semmi uszikálás, csak be, aztán ki. A végtelen strandon textiles és FKK szakaszok váltják egymást, sőt volt egy „kutyás” szakasz is. A népek ellátására kis akkumulátor hajtású homokfutók cirkálnak hangos csengőszóval és árulnak fagyit, kólát, sört és mindenféle kolbászos szendvicseket.

A strand mögött emelkednek a 6-8 méter magas dűnék, rajtuk a parttal párhuzamosan egy bringaút, ami a településeket köti össze. Mivel gyakorlatilag csak a biciklizés a strandolás egyetlen alternatívája, elég nagy rajta a forgalom.

Na itt gyalogoltunk a homokban oda és vissza. A helybeliek szerint kifogástalan strandidő volt.

A gyaloglás után az otthoni meleg vízben gyorsan megfürödtünk, kicsit még írogattunk, olvasgattunk, aztán 7-kor elmentünk vacsorázni. Ma én egy Flundert (ez egy nagyon lapos hal) ettem, Miri meg a tegnapelőtti matjest ismételte. Megismerkedtünk a szakáccsal is abból az apropóból, hogy az elmúlt két télen a schladmingi sívidéken dolgozott. Most én már az ágyban fekszem, de az asszony elindult egy TV-t keresni, hogy valahol megnézhesse a Német-Olasz meccset. Közben elszunyókálhattam, de azt még megtudtam, hogy vendéglátóink 2:1-re kikaptak, holnap nemzeti gyász lesz. A külföldiek jó, ha meghúzzák magukat, ilyen hangulatban könnyen elcsattanhat egy-két pofon.

Június 29., péntek

A homokban való gyaloglás tényleg erősíti a vádlikat, legalábbis erre utal az izomlázam: a jobb oldalon az Achilles-inam fölött annyira fájt, hogy gondolkodtam egy fájdalomcsillapító bevételén. 7 óra van, egyelőre minden csendes, szépen süt a nap, mára 30 fokot ígértek. Ne is essen, mert a következő napokban kerékpározás lesz a programban. A fürdésről, vagy a strand meglátogatásáról véglegesen letettünk. Az állandó hideg szél és a 16^o-os víz nem nekünk való.

A tervek szerint ma áttelepülünk Rügen szigetére. Rügen a maga 926 km²-ével Németország legnagyobb szigete, amit ma a Strelasundon átvezető híd köt össze a szárazfölddel. A sziget 10 ezer évvel ezelőtt még több sziget volt, aztán lassan összekötötték őket a partok eróziója és a hordalék lerakódása által épített földnyelvek. Ennek megfelelően a partvonala erősen tagolt, mély öblök, a helyi nevükön „Bodden”-ek és keskeny földnyelek váltják egymást. A sziget helyenként csak 5-600 méter „széles”. A szigettel szembeni parton van a környék legnagyobb városa és egyben közigazgatási központja Stralsund.

Rügen történelme párhuzamos Usedoméval. Krisztus urunk születése körül a szigetet egy kelet-germán törzs, a sziget névadói, a rugiák lakták, akik aztán az 5. században kivándoroltak és éppen Pannóniában telepedtek le először. Helyükre megjöttek a szlávok, a rujanok, aztán őket gyarmatosították a dánok. A 13. századtól kezdtek bevándorolni a németek, a sziget teljesen elnémetesedett, de a szláv elnevezések maradtak. A Hanza alatt Stalsund virágzott, de a szigetet ez nem nagyon érintette. 30 éves háborúban előbb jött Wallenbeg és alaposan kifosztotta őket, aztán vagy 200 évre elfoglalták a svédek és csak 1815-ben a Bécsi kongresszus döntése alapján csatolták Poroszországhoz. Így lett a német császárság, majd a Weimari köztársaság, végül a III. Birodalom része, aztán jöttek az oroszok, utánuk Walter Ulbrichték, míg végül 1990-től a Német Szövetségi Köztársasághoz tartozik.

A szigeten nincs semmi. A teteje lapos, itt, ahogy láttuk gabonát, szóját, repcét termelnek, illetve a nedvesebb helyeken meghagyott legelőkön teheneket tartanak. Rengeteg a szélerőmű és ez csak a kezdet. Azzal, hogy a német parlament megszavazta az atomerőművek fokozatos bezárását, a számuk a következő években csak nőni fog. A tengerparti sávokban meg szállodák, üdülőfaluk, kempingek állnak. Híresek a rügeni „kréta-sziklák”: a keleti part kb. 30 méter magas és puha mészkőből áll, amit a tenger rendre alámos. A leszakadó part pedig krétafehér, messziről látható a kékeszöld tenger és a rajta levő zöld növényzet között.

10-kor indultunk Usedomról, előbb vissza a szárazföldre, kicsit nyugat felé, majd Stalsudnál a 3.000 méter hosszú, a közepén vagy 30 méter magas (hogy a nagyobb hajók is átérjenek alatta), nem túl merészen Rügen-nek elnevezett hídon értük el szigetet.

Az ígéretnek megfelelően időnként szépen sütött a nap és kellemes 25 fok körüli hőmérséklet volt. Így értük el a kempingünket, a „Freizeitkamp am Wasser”-t fél egy felé. Bementünk a recepcióba bejelentkezni, rajtunk kívül senki nem volt, hamar végeztünk. Ahogy elfordulunk a pulttól, látjuk ám, hogy zuhog az eső, csak így, minden előjel nélkül. Megvártuk, míg elállt, beültünk a kocsiba, kerestünk egy helyet. Közben az eső elállt, de minden vizes volt, az utak is, szóval vártunk egy órát a bringázással. Kettőkor, már napsütésben nekivágtunk. Alig mentünk 500 métert, amikor ismét zuhogni kezdett, megint minden előjel nélkül. Előbb mindketten azt hittük, hogy csak a fákról veri le a szél a vizet, mert egy perccel azelőtt még napsütés volt, de nem, esett rendesen. Akkor heveny káromkodások közben vissza a kempingbe. Megint vártunk egy jó órát és újra nekivágtunk. Most mázlink volt, az esőt megúsztuk. A szél ugyan időnként rendesen megerősödött, de legalább nem áztunk el. A mai cél a Wittow-félsziget körbebringázása volt. Előbb fel egészen Kap Ancona-ig, ez a sziget észak-keleti csücske, a híres fehér szikláival. Itt a sziget csücskén áll a szlávok erődítménye és temploma, amit 1168-ban I. Waldemar dán király lerombolt. Helyükön ma két torony, a valamikori Peilungsturm és a ma is működő világítótorony uralja a környéket. Az előbbi toronyban ma egy aranyműves működik, helyben, a torony legtetején készíti a borostyánból az ékszereket. Mi is felmásztunk a kilátóteraszig és körbebámultunk a tenger és a szárazföld felé. Míg eddig eltekertünk, feltámadt a délkeleti szél és a hőmérséklet szerintem 10^o-ot esett. Kinn a vízen egy árva vitorlás küszködött, de az itteniek mind profik a dologban: az alapszél itt 4-5-ös de évente átlagosan több, mint 100 napon át ettől erősebb szelek fújnak.

Ez itt Kap Ancona krétasziklája (ha sütne a nap, vakító fehér lenne), ez meg a világítótorony.

A torony után végigbringáztunk az északi parton. A térkép szerint jelzett bringautak már eddig is érdekesek voltak, részben laza szórt kővel borított sétautak, részben meg kettős betoncsíkok, itt ilyenek a parasztudvarokat összekötő szolgálati utak. A kilátótól azonban egy egyszerű ösvény lett, kilométereken át csak egy 20-30 centi széles földcsíkkal a méter magas fűben-gazban. Szerencsére a csalán ritka errefelé. Miri először tartott tőle, de a végére egészen élvezte a terepbringázást. Schwarbénél végre délre fordultunk és hamarosan elértük az aszfaltos utat, azon mentünk egészen a keleti parti Kuhleig, ahol egy icipci kikötőben egy büfénél megálltunk egy sörre. A pultnál persze kiderült, hogy árulnak mindenféle halakat is, a büfének nagy híre lehet, mert perces taktusban állnak meg itt a kocsik és a bringások, mindenféle ínyencségeket rendelve. A szokásos sülthal-választék mellett kínáltak mindenféle füstölt dolgokat is, a vége az lett, hogy megkóstoltunk egy füstölt angolnát.

Az angolnát megettük, a sört megittuk, a hangulat szemmel láthatóan pozitív.

A sörtől új erőre kapva Altenkirchenen át szépen hazatekertünk Juliusruh-ba, szűkebb hazánkba a kempingbe. 7-kor értünk haza, a bejáratnál már állt egy öreg Magirus Deutz teherautóból átalakított mobil bábszínház és éppen elkezdődött a „Halász és a felesége” című darab. Bár a történetet mi sem ismertük, de gyerek nélkül nem volt pofám odaülni, ezért egyenesen a fürdés következett (a vacsorát ugye már megejtettük útközben). Most már az ágyban fekve írom a beszámolót, amíg csak el nem alszom.

Június 30., szombat

Éjjel rendes vihar volt, dörgött, villámlott és rendesen esett az eső. Reggelre napos égboltra és majdnem teljes szélcsendre ébredtünk. Mára szép idő ígérkezett, ezért a szokásos reggeli sürgés-forgás után azonnal el is indultunk a mai túrára.

Először elhatoltunk a Wittow-félsziget délnyugati csúcsára és egy komppal átkeltünk „fő”-szigetre. A komp teljesen úgy néz ki, mint a tihanyiak, csak egy kicsit rövidebb. Nyilván járt arra valaki még az NDK-ból és titokban lemásolták a Ganz Hajó termékét. A viteldíj nem túl magas, egy személy bringával 2,40 €. A kompolás után elbringáztunk Dreschwitz-ig, mert az volt a terv, hogy ott megnézünk egy igazi Gutshofot. Ez egy parasztgazdaságot jelent és Miri nagyon szeretne egyet öreg korára. Erősen játszik is a német Klassenlotterie-n, ott ugyanis lehetne ilyent is nyerni. Addig is meg akarta volna nézni, hogy mit is szeretne. Sajnos a térképről rosszul gondoltuk, amire ráakadtunk az egy valamikori gazdaság helyén álló park volt, ahol mindenki kikereshet magának egy fát, aminek a tövébe szeretné elszóratni majd a hamvait. Láttunk is ott egy csapatot, akik éppen szerződést kötöttek a park gondnokságával. Mivel mi még erre nem szervezkedünk, tovább mentünk egyenesen dél felé, mert arra hamarabb jutunk a főútra. Ehhez azonban át kellett tekernünk a neudorferi erdőn, ami 7 km salakos utat jelentett. Az erdő, különösen az utóbbi napok esői után nagyon szép volt. Közben rájöttem, hogy a kerékpáros turistáknak olyan az építési törmelék, mint annak idején Kolumbusznak a madarak voltak, ha egy erdei úton a kátyúkban tégla- és csempedarabokat látsz, már nincs messze a legközelebbi település.

Ilyen is volt (egyszer), kisütött a nap, rögtön elővettük a rövidujjú trikókat.

Dreschewitznél aztán tényleg rátértünk az aszfaltos útra és Ginst-en át elmentünk Schaprodébe. Közben a Granskevitz Gutshof magasságában kaptam egy lassú hátsó defektet, a bringa elkezdett hintázni a seggem alatt. Mindegy, megálltunk egy gyors belsőcserére, aztán tovább. Az volt a terv, hogy Schaprodéban ismét hajóra szállunk és átkelünk a Rügen előtti egyik „valódi” szigetre, a Hiddensee-re. Ez egy rezervátum, csak gyalog és bringával lehet közlekedni rajta. A szigeten feltekertünk volna Vitte-ig, ahonnan ismét hajóval hazajöttünk volna gyakorlatilag a kempingig. Mikor azonban beértünk a faluba, megláttunk egy nagyon alkalmas kis éttermet, amit a kisközség valamikori iskolájából alakítottak ki és ezért Gasthaus zur Schule-nak hívják. Szóval le is ültünk a teraszra és előbb ittunk egy-egy nagy Radlert, aztán egy sört és persze rögtön meg is ebédeltünk, természetesen halat és a végén még ettünk egy kis édességet is.

Ez még csak a Radler, a sörre és az ebédre még várni kellett.

Amikor az ebéd után kiértünk a kikötőbe, sajnálattal közölték, hogy azt a hajót, amivel hazáig akartunk jönni, már biztosan nem érhetjük el, hacsak nem fogadunk egy vizitaxit. Azt meg persze nem akartunk, hanem nem lévén más megoldás, szépen hazabringáztunk. Így lett az eredetileg 60 kilométerre tervezett túrából 85 km. Aszfalton mindenütt tartottuk a 22-23 km/órás sebességet és a végén az asszony még rendesen meg is lepett: 80 km-nél egyszer csak az élre állt és a nem túl erős, de mégiscsak ellenszélben 25-26-os tempót kezdett diktálni. Úgy látszik, augusztusban komolyan számíthatunk a részvételére.

Ez volt az utazás 11. napja és ma volt az első igazi nyári nap, enyhe széllel, zavartalan napsütéssel és olyan 25 fokos hőmérséklettel. Most este 8 óra van, Miri még kiment a tengerpartra én meg a naplót írom. Ha hazaér már csak a fürdés és utána az ágyba bújás lesz a program.

Július 1., vasárnap

Most egyelőre úgy tűnik, hogy a véget is ért a nyár, korán reggel nagy dörgés és villámlás után – igaz nem sokat – de esett az eső és hűvös északnyugati szél támadt. Ma kicsit nehézkesen keltünk, mert a tegnapi edzés után jól esett kicsit az ágyban henteregni. Amikor aztán 8-kor kivánszorogtam a klozetre, láttam ott egy nagyon vékony és meglehetősen elgyötört arcú bringást, teljes harci díszben. Még mondtam is a nejemnek, „na láttam egy srácot, az tényleg úgy nézett ki, mint valami profi kerékpáros. Ahogy ott álltunk egymás mellett a piszoárban meg is állapítottam, hogy belőlem pont kettő ilyet lehetne kihasítani.”

Aztán persze lassan felkeltünk és ahogy Miriam reggeli közben kinéz az ablakon, megkérdezi: mi lehet ez a teherautó ezzel a rengeteg csomaggal. Tényleg ott állt egy 7,5 tonnás zártszekrényes, rajta a felirat: „Zwickau-i Autóbérlet”. Hát mondom, fogalmam sincs, talán a valamikori Trabant gyáriak szerveztek ide egy kemping-hétvégét. Láthatóan előre becsomagolt műanyagdobozokat és sportszatyrokat, hátizsákokat pakoltak le róla. Aztán feltűnt még egy színes felirat is: 15. Fichkona. Alatta apróbetűkkel még valami, amit nem tudtam kibetűzni. Reggeli után aztán közelebb vitt bennünket a kiváncsiság és kiderült, hogy tegnap délelőtt 10 órakor startolt a 15. bringa-maraton 180 résztvevővel a Fichtelbergről (ez Kelet-Németország legmagasabb hegye az Érchegységben, a cseh határon) és azóta úton vannak, hogy 601 km megtétele után itt, Rügen szigetén a Kap Anconán érjék el a célt. Azóta szakadatlan tekertek, egész nap és egész éjjel is. A versenyzők együtt indulnak és az első szakasz  után, Chemnitz városánál a várható sebességük alapján véglegesen 4 csoportba osztják őket és ez a 4 csoport megy rendőri és egyéb kisérettel a forgalomban. Egyszer lehet lefelé cserélni. Aki kiesik, az vagy feladja, vagy kíséret nélkül saját felelősségére megy tovább. Az a srác, akit reggel láttam, az első csoporttal jöhetett. Ők olyan 20 óra alatt tették meg a távot, de amikor 9-kor ott voltunk érdeklődni, már találkoztunk olyan lánnyal is aki végzett, akkor már a zuhanyzóból jött. (Kap Ancona tőlünk 13 km-re van, a célba futás után még eddig is el kellett csorogniuk, aztán a célban biztos volt valami ünneplés is.) Az idén összesen 179-en, köztük 12 nő, fejezte be a versenyt. Volt aki persze csoporton kívül futott be, még délután 5-kor is láttam egy párt megérkezni.

Nem csak mi bámészkodtunk ott. Amikor egy 10 éves forma kislány megtudta, hogy honnan jöttek, megkérdezte az élmenő fickót, hogy hogyan tudott ilyen gyorsan ideérni. A válasz egyszerűen hangzott: „tudod, a Fichtenberg elég magas, ez meg lenn van a tengernél, szóval az egész úton csak lefelé kellett jönni.”

Aztán lassan mi is szedelőzködtünk és elindultunk az utolsó rügeni bringautunkra, a Jasmund félszigetre. Ezúttal a kemping bejáratánál jobbra fordultunk és dél felé tekertünk a főúttal párhuzamos bringaúton. Ennek a minősége kb. azonos a Fűzfő – Almádi szakaszéval: töredezett, a gyökerek által deformált aszfaltcsík. Útközben találkoztunk is egy olyan 20 fős csapattal, akik még versenyben voltak. Nyilván voltak még többen is az úton, de mi 9 km után elhagytuk a főutat és lekanyarodtunk a Jasmund nemzeti park felé. Innentől elég dimbes-dombos lett a terep, ráadásul egyre magasabbra kellett kapaszkodnunk, amíg csak el nem értük a Königstuhl-t, vagyis a Királyszéket, Rügen leginkább ismert fehér szikláját. Onnan aztán hosszú ereszkedés kezdődött, ahol külön probléma volt, hogy a Nemzeti park nem költ útjavításra, rettenetesen kátyús, töredezett volt az aszfalt. Ráadásul a lejtő végén akár a nyakunkat is törhettük volna, mert Sassnitz városa előtt az aszfalt minden előzmény után hirtelen átment egy kövesútba, pont olyanba, mint az ókori római úthálózat volt. Ha ide nagyobb sebességgel belehajt egy biciklis, biztos a perec. Sassnitztól egyenesen nyugatra fordultunk és átvágtunk a félsziget másik oldalára és most a Jasmunder Bodden partján mentünk északnak. Az erős észak-nyugati szélben ugyancsak bele kellett dőlni, hogy haladjunk is valamit. A végén Glowe faluban kötöttünk ki, onnan meg a Schaabe nevű földnyelven értük el a kempinget. A mai adag 64 km volt és még büszke is lettem volna, ha nem láttam volna mindenütt a sporttársakat, akik végigcsinálták a maratont. Még délután 4-kor is érkeztek a kempingbe újabb és újabb lányok és fiúk, akik végigcsinálták.

Mi gyorsan ettünk egy szendvicset és ittunk egy nagy sört az izzadásra, aztán kimentem Mirivel a tengerpartra, mert erősen elhatározta, hogy ma megfürdik. Tényleg, neki is vetkőzött aztán belement a Balti tengerbe, de csak combközépig, tovább egyszerűen nem ment a dolog, mert olyan hideg volt a víz. Én közben nézelődtem és láttam is néhány sporttársat az én korosztályomból is, akik a maraton után már kinn a homokon, a tengerparton aludtak. Igaz, mindegyik nagyon sportos benyomást keltett.

A fürdési kísérlet után zuhanyzás, majd csendes pihenő következett. Este fél 8-kor bementünk a faluba, hogy keressünk valami vendéglőt, ahol végignéznénk az EB döntőjét. Kellemes séta után találtunk rá a Garni Edith-re, egy család (papa, mama, 4 gyerek+3 kutya) működtet. Úgy tűnt, hogy valahogy szert tettek egy csinos, nagyobbacska villára és elhatározták, hogy ezentúl ebből élnek. (Az ilyen vállalkozókat, ahol a delikvens hirtelen feladja eddigi életét és – többnyire valahol délen – valami újat kezd, nevezik németül Aussteiger-nek.) A szállodácska teraszán már ott állt a flat screen, így letelepedtünk és sörök, kis rágnivaló, valamint egy pinacolada kíséretében végignéztük a szegény olasz csapat vergődését és teljes megsemmisülését. A meccs végén elkezdett csöpörészni, de mi előrelátón vittünk egy hatalmas esernyőt, szép nyugodtan hazasétáltunk. Alig, hogy elaludtunk volna, újra lecsapott egy rendes vihar és örültünk, hogy nem valami hajón lakunk.

Július 2., hétfő

Reggelre minden elmúlt, szépen sütött a nap. Bár tegnap megegyeztünk a korai kelésben, először 9 felé kászálódtam ki az ágyamból. Aztán persze a reggeli, gyors összepakolás, szervizállomás és 10-kor máris úton voltunk Rostock felé.

Ma elkezdődött utazásunk harmadik fázisa, a Hanza városok meglátogatása, ezért először célszerű lesz magával a Hanzával kapcsolatos ismereteinket felfrissíteni. A Hanse szó annyit tesz, hogy csapat, egyesület. A Hanza az első 100 évben mint Kaufmannshanse (=kereskedőhanza) funkcionált. A kereskedők ebben az időben még maguk utaztak az áruikkal és az üzletet a csere-kereskedelem szabályai szerint bonyolították. A kereskedelmi útvonalak a Németalföldtől a skandináv és északorosz területekig húzódtak. A kereskedők elsősorban flandriai és brit textilárukat és rajnai bort, továbbá sót cseréltek nyersanyagokra, szőrmére, fára, gabonára, viaszra. Később Novgorodon át kapcsolatba kerültek a Volga folyón keresztül a Kaszpi tenger vidékével és azon keresztül a Közel- és Távol-kelettel is.

Az áruikkal együtt utazó kereskedők útja viszontagságos és veszélyes volt, ezért az egyirányba tartók gyakran mentek együtt, hogy ezzel növeljék a biztonságot. Az ilyen spontán szerveződések után először a 12. század közepén alakult meg Lübeck városában a Gotländische Genossenschaft, vagyis a Gotland-utazók egyesülete. Gotland egy sziget a Balti tengerben, Svédország alatt, ami viszonylagos függetlensége miatt fontos kereskedelmi központ és átrakóállomás volt. A kereskedelmet eleinte a skandináv kereskedők dominálták, ők álltak közvetlen kapcsolatban az orosz ügyfelekkel, a németalföldiek csak a gotlandiak közvetítésével tudtak üzletet kötni. Az újonnan alapított egyesület kerekedői most már nem álltak meg a szigeten, hanem elmentek egészen Oroszországig, ami hamarosan feszültségekhez és végül véres leszámolásokhoz vezetett. Végül maga az uralkodó (Oroszlán) Henrik lépett közbe és 1161-ben megszületett Gottland (skandinávok) és a Gotlandi egyesület (németek) közötti kereskedelmi egyezmény, ami mindkét fél számára biztosította a „legnagyobb kedvezményt”.

Az egyezmény következtében a németalföldi – orosz – távolkeleti kereskedelem fellendült, kiteljesedett, a kereskedelmi utak biztonságosak lettek és az üzletkötések (erkölcsi) szabályai is általánosan megszilárdultak. Nem volt többé szükség rá, hogy a kereskedő maga kísérje az áruját, ő otthon maradhatott a városában, onnan szervezte az ügyeket, míg a tényleges árucserét rábízhatta az alkalmazottjaira is. A közvetlen árucsere mellett megjelentek az első pénzügyi műveletek is, a vevő az árú átvételekor adóslevelet állított ki, ami további üzleteknél fizetőeszköz lehetett. Sőt megjelentek az első kereskedők, akik az adóslevelek adás-vételével és hitelezéssel foglalkoztak, szóval megjelentek a bankárok is. (Akkoriban a bankár szerepét még pozitívnak látták – igaz, a valamikori Hanza működési területén ez ma is így van.) Az állandó üzletvitel már nem volt az addigi „vásári” szisztémában lehetséges, amikor csak az év, a hónap, vagy a hét meghatározott apján lehetett kereskedni, a kereskedés mindennapos tevékenység lett.

Eközben Nyugat-Európában a kereskedők anyagi helyzete és ezzel együtt társadalmi befolyásuk is megnőtt, egyre inkább saját kezükbe vették a város, ahol letelepedtek és ahol a cégüket működtették, sorsának irányítását. Egyben a városok maguk kezdtek a kereskedelmi utak biztonságáról gondoskodni, aminek persze együttműködés volt a feltétele. Először Lübeck és Hamburg kötöttek 1241-ben szövetséget a szabad kereskedelem biztosítására. Ez az évet tekintik sokan a második fázis, a Städtische Hansa (városi hanza) születésének. Kezdetben a közös kereskedelemben részt vevő városok „automatikusan” a Hansa tagjai lettek, de az 1300-as évek közepétől már szabályos belépési kérelmet kellett benyújtaniuk, amiben vállalták a Hansa szabályainak betartását.

A Hansa kezdetben laza formában működött, de a 14. század közepére a 72 várost egyesítő szervezet igazi nagyhatalommá vált és a továbbiakban szorosabb együttműködésre volt szükség. Először 1356-ban ült össze a Tagfahrt, vagyis a Küldöttgyűlés, ahol minden város egy megbízottal képviselte magát. A döntéseket nem többségi akarattal, hanem – kereskedőmódra – konszenzussal hozták, addig tárgyaltak, amíg mindenkinek tetsző, vagy legalább elfogadható megoldás született. A küldött hazatérése után az városi tanácsoknak is el kellett fogadniuk a küldöttgyűlésen megszületett döntést. (Azt hiszem, ez mindenkinek ismerős, így működik az EU.)

A Hansa hatalma és befolyása szúrta a hagyományos hatalom, mindenekelőtt a dán király szemét és több alkalommal is háborút indított a kereskedővárosok ellen. Először 1361 és 70, majd 1420 és 35 között folytak a csatározások. Mindkét háború a Hansa győzelmével végződött. Ez a 100 év volt a Hansa aranykora.

Alig pár év múlva a hollandokkal folytatott, ezúttal vesztes háború végén, 1441-ben a Hansának el kellett ismernie Hollandia jogait, ami ahhoz vezetett, hogy Antwerpen városa Brügge, az addigi legjelentősebb északi tengeri Hansa-város konkurensévé vált. 1474-ben, az angolokkal folytatott háború végén korlátozniuk kellett a londoni lerakatuk működését, majd 1494-ben jött az igazi csapás, be kellett zárniuk az oroszországi Novgorodban létesített Handelskontort. Ráadásul hamarosan megérkeztek a hírek Kolumbusz utazásáról és a világ kereskedelme más irányt vett, és a Hansa lassan hanyatlásnak indult. Aztán jött a 30 éves háború és a protestánssá lett hanza-városok egy részét felégették Wallenberg katolikus csapatai, természetesen isten nevében. 1669-ben került sor az utolsó Tagfahrtra. Egyes városok próbálták továbbra is összehangolni a tevékenységüket, de a Hansa 18. századra gyakorlatilag elvesztette a jelentőségét, innentől a politizálás nemzeti színekben folyt tovább, az egyes országok politikusai a saját útban és nem az együttműködésben látták a boldogulásuk zálogát. (Ez is ismerős, aktuálisan a „furfangos magyar észjárás” Nyugat-európára gyakorolt hatását teszteljük.) De hagyjuk a politikát, vissza az utazáshoz.

Reggel a szokásos időben keltünk, megreggeliztünk és 10 órakor elindultunk Rostock felé, ami 130 kilométerre van. (Útközben elkövet(tem)tünk egy súlyos hibát. A sziget térképén oda volt nyomtava a Stralsundi kikötő egyik mólójához, hogy ez a Gorch Fock, a német haditengerészet iskolahajójának a kikötőhelye. Gyorsan utánaolvastam, kiderült, hogy a hajó Heimathafen-je, szóval törzskikötője Kiel, szóval majd ott láthatjuk. Pedig nem, Stralsundban állt – megjegyzem a hídról láttunk is egy háromárbócost – mert ott van most a kadétok iskolája. Ezt elszúrtam, talán majd legközelebb. Most azzal vigasztaljuk magunkat, hogy lehet, hogy fel sem mehettünk volna rá. Savanyú a szőlő.) Szépen sütött a nap, gyakorlatilag semmi szél sem volt. Két óra alatt értük el a várost, de itt nem kerestünk kempinget, hanem benavigáltunk a belváros szélén, a gabonasilóknál lévő parkolóhelyre. Szerencsénk volt, találtunk is egy olyan helyet, ahol a lakóautóval is meg tudtunk állni, kifizettük az este 8-ig szolgáló parkolójegyet és nekivágtunk. A város központja egyben a Stadthafen, vagyis a városi kikötő is, ahol ma már csak múzeumhajók és jachtok állnak. A Warnow folyó itt kb. 200 métere kiszélesedik és a bal oldalán levő mólóknál folyt a rakodás. Erre ma már csak a meghagyott kb. 50 méternyi vasúti sín, két emlékül itt hagyott öreg portáldaru és a szénrakodó maradványai emlékeztetnek. A rakodó déli, legbelső területén volt a gabona-kikötő, erre a téglából épült hatalmas silók utalnak, szépen rendbe hozva, de természeten már más funkcióval, a földszinten étterem, ill. diszkó, feljebb irodák vannak bennük.

Rostock neve a szláv „rostoku” szóból ered, ami ágakra szakadó folyóvizet jelent, mert a város a Warnow folyó torkolatában keletkezett. A szlávok alapította várost többször is megtámadták a szászok és a harcokba aztán beleavatkoztak a dánok is, akik a1159 és 85 között többször is elfoglalták. 1218-ban Heinrich Borwin-tól, Mecklenburg hercegétől kereskedelmi privilágiumokat kapott és szabad várossá vált. Hamarosan a Hanza tagja lett, sőt 1990-ben ismét felvette a Hanzaváros címet. (Ezért az itteni kocsik rendszáma HR – Hansestadt Rostock – és hasonó a logikája a lübecki HL-nek és a hamburgi HH-nak is.) 1419-ben alapították a az egyetemet. 1531-ben határozott a városi tanács, hogy Rostock csatlakozik az Evangélikus egyházhoz. Sajnos a várost nem kímélte a 30 éves háború, többször is gazdát cserélt, közben újra, meg újra kifosztották. Amit a háború megkímélt, az meg elpusztult az 1677-es nagy tűzvészben. A napóleoni időkben elfoglalták a franciák és a polgárok a franciák oldalán harcoltak. A 19. században lezajlott iparosodás eredményeként olyan jelentős üzemek telepedtek meg, mint a Tischbein és Neptun hajóépítő cégek és a Witte vegyiüzem. A Warnow torkolatában levő falucskából Warnemündéből pedig divatos tengeri fürdőhely lett.

Az I. világháborúban nem érte károsodás, a 20-as években két jelentős repülőgépgyártó, az Arado és a Heinkel művek is itt telepedtek meg. (Ebben az időben a nagyobb repülők építésének a gyenge futómű volt az akadálya, ezért a tervezők a repülő csónakok irányába tértek ki. A század elején mindkét cég vízi repülőket gyártott – az Arado maradt is ennél a megoldásnál – és a Warnow védett vize jó le- és felszállópálya volt.)

A nácik háborús előkészületei alatt a rostocki üzemek ugrásszerűen megnövekedtek és ezzel persze háborús célokká váltak. A várost 1942 április 23. és 27. között érte az első bombatámadás, amik aztán 1945-ig rendszeresen megismétlődtek. A háború végére a város 10.535 házából 2.611 teljesen elpusztult és további 6.735 megrongálódott, vagyis alig maradt ép ház a városban. Mivel az elsődleges célpont, a kikötő a belvárosban feküdt, a történelmi városmagból semmi sem maradt.

A háború után elsőnek felépített repülőgyárak és a Neptun gyár kizárólagosan a Szovjetúniónak dolgozott jóvátételként. Rostock természetesen az NDK-hoz tartozott és így az állam legjelentősebb kikötője lett, ami a többi várossal szemben előnyhöz juttatta. 1957 és 60 között épült fel, most már a városon kívül az új tengeri kikötő, ami a személyforgalmat tekintve most is Németország legforgalmasabb keleti tengeri kikötője. 1988-ra Rostock egy 250.000-es nagyváros lett.

A fordulat évében, 1989-ben itt is mindennaposak lettek a tüntetések, amiken központja a Marienkirche volt. A templom plébánosa, Joachim Gauck tiltakozó istentiszteleteket tartott. (Gauk az újraegyesítés után a nevét viselő intézetet vezette, amelyik a Stasi-irattárak dolgait példaszerűen rendezte, jelenleg pedig az NSZK államelnöke.) A történelmi belváros szanálását 1992-ben kezdték el és a munka részben ma is folyik.

Előbb végigsétáltunk a móló mentén, fekszik ott két kiszuperált jégtörő, ma múzeumhajóként fungálnak, néhány restaurált halászhajó, amik most kirándulóhajóként működnek. Séta közben megtaláltuk a Miri lánya, Sylvia által ajánlott vendéglőt, a Borwin-t és a kikötői-sétahajó kikötőhelyét.

A rostocki belváros házai ugyan újak, de majdnem úgy néznek ki, mintha a Hanza idején húzták volna fel őket.

A mólónál levő jachtkikötővel szemben találtam egy vitorlás boltot, vettem két rozsdamentes zsanért és egy 6 mm-es kis csigát a kajak végleges, puccos kormánypedáljához. Utána a móló melletti parkon és egy négysávos úton átvágva értük el a belváros házait. A súlyos bombatámadások után még kijavítható házak között sok az utóbbi időben emelt épület, amiket úgy alakítottak ki, hogy nagyon jól illeszkednek a történelmi házakhoz. A belváros restaurálása nagyon jól sikerült, nagyon szépen néz ki, nagyon kellemes séta esett benne. Előbb elmentünk az északi kapuig, mellette még áll egy szakaszon a városfal. Aztán egy darabig a falat követtük, így találtunk egy nagy biciklis áruházat és vettem végre egy kétnormás kis pumpát és Mirinek egy új nyerget. A főutcára visszaérve elsétáltunk a Marienkirchéig (magyarul a Szent Mária templomig), közben Miriam felfedezett egy gumicukor üzletet, aminek nem tudott ellenállni és vett is egy zacskó kávéízűt.

Mindenkinek vannak gyengéi, Mirié a gumicukor. A rostocki Marienkirche az egyetlen helyről, ahol nem takarják házak.

A jelenlegi helyen már a 12. században állt egy templom, de a büszke polgárok 1.290-ben elhatározták, hogy nagyobbat, egy háromhajós épületet emelnek a lübecki templom mintájára, mintegy konkurálva azzal. Aztán a vetélkedésből semmi sem lett, mert az eredetileg tervezett kettős torony közül a déli erősen megsüllyedt, ezért a tornyokat alul összeépítették, sajátos képet adva ezzel a portálnak. Az átépítés lépésenként és több, mint 150 évig tartott. A II. világháborús bombázásokat a négy rostocki templom közül egyetlenként túlélte. Bár három alkalommal is találatot kapott, de mindannyiszor sikerült eloltani a gyújtóbombák okozta tüzeket. A háromhajós templomot – hasonlóan más hanzavárosok templomaihoz – kő nem lévén a környéken – téglákból építették.

A templomlátogatás után visszasétáltunk a kikötőn át a kocsihoz, lepakoltuk a vásárolt cuccainkat és elbandukoltunk a kikötői sétahajóhoz. Fél 4-kor indultunk a kétórás útra. A harmincméteres, nagyon szépen rendben tartott (sehol egy rozsdafolt, kifogástalan tisztaság, a Tauwerk mindenütt szépen felcsavarva) motoroson a kormányos egyben az idegenvezető is, sorban bemutatja a látnivalókat. A széles kikötőben csak egy keskeny, kibójázott, 50 méteres víziút járható. A valamikori szocialista nagyüzemeknek már csak a maradványai láthatók. A Neptun művek hatalmas üzemcsarnokaiból bevásárlóközpontok, parkolóházak lettek, A valamikor 6.000 munkást foglalkoztató hajóépítő kombinát helyén működő kisebb üzemekben összesen 450 embert foglalkoztatnak, akik most éppen egy holland megrendelésre készülő cseppfolyós földgázszállító hajón szorgoskodnak. Egy másik kisebb üzem pedig offshore szigeteket épít, amik a szélerőmű parkok közepén állnak majd, ott lakik a karban tartó és üzemeltető személyzet. A kikötő egyik mólóján már ott feküdtek a szélerőművek darabjai, behajózásra várva. A kikötő egy másik sarkában rengeteg a fa, egyenesen az orosz tajgáról érkezik, hogy szorgos kezek IKEA bútorokká alakítsák őket. A torkolattól 2 km-re van a jelenlegi tengeri kikötő három hatalmas medencéje, ahonnan elsősorban Skandináviába mennek a kompok és az áruszállítók. Egy kis öbölben vesztegel a Deutsche Marine két vadiúj korvettje. Most folyik a generációváltás, ha véget ér, a sorozat 5 darabja fog itt állomásozni.

Warnemünde, a híres fürdőváros a tomboló keleti-tengeri nyárban. Ennyi maradt az NDK egykori büszkeségéből.

A Warnow torkolatában egy két kis komp jár folyamatosan a két part között. A 12 km-re levő városi hidakon kívül a viziút közepén egy 2×2 sávos alagút és ezek a kompok kötik össze a két partot. A torkolat bal partján van Warnemünde, az egyik legelőkelőbb és legfelkapottabb keleti-tengeri fürdő- és üdülőhely. A hajó utasai majdnem mind kiszálltak itt, mert itt horgonyzott az Eurodam, egy hatalmas üdülőhajó, amivel amerikai turisták látogattak az öreg kontinensre. Az amik legnagyobb része Berlinbe ment, megnézni a Checkpoint Charly-t, egy másik részük meg a városba ment, most azok tértek vissza a fedélzetre.

Mi nem szálltunk ki, azonnal indultunk is visszafelé és fél 5-kor kötöttünk ki. Mindjárt be is tértünk az étterembe és szépen megvacsoráztunk. A tervek szerint még visszasétáltunk volna a városba és megnéztük volna a Petrikirchét, és utána kerestük volna meg a kempinget, de vacsora közben szépen elkezdett esni az eső. Akkor addig tanakodtunk, míg kitaláltuk, hogy inkább menjünk el ma este még Lübeckbe, akkor reggel tovább lehet lustálkodni. Így is lett, kocsiba ültünk és nekivágtunk. Előtte azonban kiválasztottuk a navigációban levő kempingek közül a belvároshoz legközelebb fekvőt. Este 8-kor értük el a valamikori NDK/NSZK határát és Schleswig-Holstein földjére léptünk. A városban szépen követtük az utasításokat és ugyancsak meglepődtünk, amikor a doboz egy emeletes ház előtt közölte: Önök elérték az uticéljukat! Nem, hogy kemping, hanem még egy szál fű sem volt sehol. Akkor átprogramoztuk a következő célra, ez már jobban sikerült és 9-kor végre leállíthattuk a motort. Nem sokat pöcsöltünk, még éppen bedugtam a hosszabbítónkat a konnektorba és már ágyba is ugrottunk.

Július 3., szerda

Én sajnos nagyon rosszul aludtam, valamikor éjjel rettenetesen elkezdett fájni a jobb oldalon a vádlim, ott, ahol az izom az ínba átmegy. Balfasz módra nem keltem fel azonnal bevenni egy Voltarent, csak reggel 4-kor, igaz akkor egy fél óra múlva teljesen elmúlt és még tudtam aludni valamicskét. Szóval elég nyomott hangulatban keltem reggel, pedig számomra most jött el az utazás csúcspontja, Lübeck városa.

Lübeck eredetileg a Trave folyó egy szigetére épült a folyó torkolatától olyan 15 km-re feljebb. Ennek megfelelően stratégiailag nagyon kedvező helyen feküdt, egyszerre volt védett a szárazföld és a tenger felől is. A város neve a szláv ljubice (kedves) szóból származik. A várost a fennmaradt írásos emlékek szerint 819-ben alapították a szláv abodriták. A már jelentős kereskedőváros 1127-ben teljesen leégett, ezért II. Adolf gróf 1143-ban újraalapította. Védett helyzetét látva „Oroszlán” Henrik, bajor nagyherceg 1160-ban ide helyeztette át az oldenburgi püspökséget. Még ugyanabban az évben különleges kereskedelmi jogokat kapott, egy évvel később pedig királyi rendelettel a gotlandi kereskedőkkel azonos jogokkal ruházták fel. 1226-ban II. Frigyes császár rendeletére reichsunmittelbare várossá vált, ami azt jelenti, hogy a hercegségekkel azonos rangra emelkedett, azokhoz hasonlóan közvetlenül a Reichstag alá tartozott és oda saját képviselőt küldhetett. Ludwig, bajor király 1340-ben feljogosította a saját pénzverésre, 1356-ban pedig a városban került sor az első Hansetag-ra. Miután IV. Waldemar dán király 1361-ben elfoglalta Gotland fővárosát Wisbyt, Lübeck lett a Hanza „fővárosa” és Észak-Európa legfontosabb kereskedelmi központja. A budapesti Margitsziget nagyságú város fénykorában gazdagabb és befolyásosabb volt, mint sok európai ország, mai szemmel elképzelhetetlen hatalomkoncentráció.

De semmi sem tart örökké, a kereskedelmi utak áthelyeződése és a feudalizmus általános válsága mellett a város hanyatlásának közvetlen kiváltója Jürgen Wullenwever, az aktuális polgármester kalandorpolitikája volt. 1532-ben beleavatkozott a dán polgárháborúba, így gondolván megerősíteni a város pozícióit. Ehhez feláldozta a város közös vagyonát és még a templomi kincseket is beolvasztotta. A háború elveszett, a polgármesternek menekülnie kellett, a várost súlyos veszteség érte. (Wullenwevert egyébként elfogták és Brémában kivégezték, de nem a háború elvesztéséért, hanem, mert meghamisította a város pénztárkönyveit. Ez akkoriban a kereskedőknél főbenjáró bűn volt.) A balti tengeri kereskedelem és ezzel együtt a Hanza lassan, de biztosan vesztettek a jelentőségükből. Az utolsó Hansetag 1669-ben Lübeckre, Hamburgra és Brémára ruházta a Hanza jogait.

A város, a politikusok ügyes manőverezésének köszönhetően 30 éves háborúból szerencséjére kimaradt, ugyanígy szerencsésen átvészelte a 7 éves háborút és a napóleoni időket is. A Bécsi kongresszus után is megőrizte független státuszát, de 1871-ben nem volt tovább, a Német császárság része lett, minden privilégium nélkül. Így élte meg az I. világháborút, a Weimari köztársaságot és a hitlerájt is.

Az igaz csapás 1942. március 28-ról 29-re virradó éjszaka, virágvasárnapkor érte. A tiszta, teliholdas éjszakában a tükröző víztől körülvett belváros jól látható volt a levegőből és a RAF 234 bombázója által ledobott robbanó és gyújtóbombák nem is vétették el a célt: a történelmi belváros egyetlen hatalmas tűztengerré vált. Ez volt az első, a Moral bombing startegy kertében német város elleni brit szőnyegbombázás. A város sem iparral, sem számottevő katonai egységekkel nem rendelkezett és ezért alig volt légvédelme. Nem is stratégiai megfontolások, hanem a bosszú motiválták a bombatámadást: az angolok ezzel akarták megbosszulni a Luftwaffe 1940. november 10-i, Coventry elleni támadását. A városban 1.468 épület teljesen megsemmisült, 2.180 súlyosan, 9.100 könnyebben megsérült, 320-an meghaltak, a sebesültek száma 783 volt. Az újjáépítéshez 800.000 m³ törmeléket kellett elszállítani, aztán lassan ismét felépült a belváros, ma ismét áll a 7 torony, a város jelképe.

Másban azért nem volt a város olyan szerencsétlen, talán 20 km-en múlott, hogy az osztozkodásnál már nem a szovjet, hanem az amerikai zónába esett és így megúszta az NDK-t. Mint a legkeletibb nyugatnémet kikötő, a Skandináviába irányuló személy és teherforgalom legnagyobb része innen bonyolódott és ez most is így van. Ma Lübeck egy 210.000-es város, kikötője, ami majdnem Travemündében, az óvárostól olyan 10 km-re van, a ma is a legnagyobb német keleti tengeri teherkikötő.

A szokásos reggeli tiszteletkörök után 10-kor kisétáltunk a kemping bejáratához, mert éppen ott van a 2-es busz megállója, amivel a városközpontba lehet menni. Már a beköltözéskor kaptunk egy menetrendet és egy város-térképet, szóval szinte automatikusan mentek a dolgok. Meg is jött azonnal, felszállás csak elől, jegyet a vezető ad, az egyszerű vonaljegy 2.30€-ba kerül. A busz a MAN legújabb terméke, dízel-elektromos: hátul zümmög állandó fordulaton egy viszonylag kis dízel, ami a generátort forgatja, a kerekeket viszont villanymotorok hajtják természetesen minden nyalánksággal, pl. fékenergia-visszapótlással, napelemekkel. Feltűnően csendes és állítólag a károsanyag-kibocsátása kevesebb, mint a fele egy hagyományosénak. Míg a centrum felé döcögtünk, Miri elmesélte amerikai történetét: amikor a 3M meghívására a nagy víz másik oldalán járt, busszal akart egy vacsora után hazamenni. Ezt a vendéglátók nem értették, a barátnője meg is jegyezte: Sometimes we also take a bus, because my son Daniel likes to ride it, therefore we take a bus, as the very poor people do it. Ez azért jutott eszébe, mert az első megállókban a lakótelepi házak közönsége szállt fel és ők többnyire tényleg nem néztek ki valami jól.

20 perc múlva kiszálltunk a Holstentor-nál, a város egyik kapujánál és átkelve a Trave hídján besétáltunk a szigetre. Rögtön csodálkoztunk, hogy a szűk belvárosba belevezetik a külvárosok forgalmát, amit kevés európai városban tesznek. Az egymást követő buszok és a személyautók hatalmas lármát csinálnak. Az első állomás a Petrikirche volt. A templom a bombatámadásban súlyosan megsérült. Mire újjáépítették, addigra „elfogyott” a hívő közönség így a belsejét teljesen üresen hagyták és most a város kezelésében van, elsősorban koncerteket és más rendezvényeket tartanak benne. A tornyában kilátót alakítottak ki, 2€-ért visz fel a lift. Na ott ért bennünket a második meglepetés: a sziget közepét, vagyis a belváros magját teljesen elbaszták. Megengedték, hogy mindenki borzasztóan kinéző épületeket emelhessen. A legelrettentőbb a főtér, a Marktplatz. Két oldalát az L alaprajzú Városháza, egy harmadikat a korhű Kereskedők háza, a negyediket meg a Peek und Cloppenburg kereskedőház borzasztó, krémszínű, a vörös téglaépületek között rikító épülete zárja le, ívesen bordázott, ezüstszínű tetővel, mint valami szocreál buszremiz. Még az olyan pragmatikus fickóknak, mint én vagyok is eláll a szívverése, ha ezt meglátja. Ráadásul közvetlenül mellette emelkedik a város talán legjelentősebb épülete a Marienkirche.

Lübeck cseréptetős házai. Ez meg a történelmi városmag a Marienkirchével, a városházzal ás a BKV garázzsal.

Előbb körbesétáltunk a piactéren, az élvezeteknek igencsak gátat szabott a légkalapácsok okozta zaj, mert nyár lévén persze itt is építkeznek, aztán bementünk a templomba. Benn a protestáns közösség önkéntes munkatársai fogadta bennünket. Először kicsit körbe jártunk, pont 12 órakor meghallgattuk előbb egy laikus rövid beszédét a (mai szóval) helyes motiváció hasznáról, majd egy 15 perces orgonadarabot, aztán egy olyan 65 körüli hölgy tartott egy órás vezetést és elmesélt mindent, ami csak tudni érdemes.

A Marienkirche a polgárok templomának épült. A gazdag kereskedők a templommal ki akarták fejezni hatalmukat, ezért az akkori legnagyobb katedrálist, a Rheimsit vették alapul. Francia építőmestereket hívtak és 1250 és 1350 között, a város fénykorában felépült a „tégla”-gótika csodája, a háromhajós bazilika. A hanza városok környékén nem nagyon volt kő, volt viszont agyag, ezért az épületeket téglából építették. Főhajójának 38,5 méteres magasságával a világ legmagasabb tégla boltíve, tornyai 125 méter magasak. (A templomnak csak egy tornya lehetett volna, mert két torony csak a püspöknek járt, de a polgárok gáláns adományai miatt a püspökök szemet hunytak a kilengés felett.) A bazilika belsejét eredetileg díszes freskók díszítették, amit a reformáció idején egyszerűen fehérrel átfestettek.

A világ legmagasabb tégla boltívei.

1942-ben a templom teljesen kiégett, a főként fából faragott templombelsőből semmi sem maradt. Beomlott a tető és a tornyok is. Az újjáépítés 1980-ig tartott. Ma, ha a látogató a magasba tekint, láthatja az eredeti freskókat a mennyezeten. A tűzben ugyanis lepergett a fehér festék és előtűntek a régi díszek, amiket aztán a rekonstrukciókor restauráltak. Az elpusztult orgonák helyére 1968-ban felépült az új főorgona, aminek 8.512 sípját ma is mechanikus szerkezet vezérli. 1986-ra lett kész a mai is látható 5.000 sípos Haláltánc-orgona. Fennmaradt a Hans Apengenter által öntött bronz keresztelőmedence 1337-ből, a 9,5 méter magas ugyancsak bronz szentségtartó, a Christian Schwarte által faragott szárnyas oltár 1495-ből és a márványból készült, eredményesen restaurált Thomas Quelinus által alkotott 18 méter magas főoltár. A déli torony padlóján pedig ott fekszenek a tűzben beszakadt tetőről lezuhant és összetört harangok maradványai. Az egyik oldalhajóban állt Gutenberg présének egy másolata, amin 1€-ért mindenki nyomtathatott magának egy oldalt Luther bibliából. Mi is ezt tettük, jó lesz a falra, emlékül.

A harangok 1942. virágvasárnapja óta itt fekszenek. Miri és Gutenberg sajtója.

Majdnem kettő óra volt már, amikor kijöttünk. A templom északi oldalán áll a híres Buddenbrock ház, ami 1849 és 1894 között a Mann család tulajdonában volt, jelenleg múzeum, amiben a Mann fivéreknek állítanak emléket. A utcán tovább sétálva értük lel a Jakobi templomot. Ezt nem érte háborús kár, olyan állapotban maradt ránk, ahogy az évszázadok alatt a hívek kialakították. Itt láttuk, hogy hogyan nézhettek ki a többiek a bombatámadás előtt. Minden oszlopon, minden falon, sarokban díszesen faragott Epitaphiák (rátétek), amivel a gazdag családok állítottak emléket maguknak. Az egyik oldalhajójában mementónak áll a Pamir 2. számú mentőcsónakja. A Pamir a német kereskedelmi tengerészet iskolahajója volt, 1957-ben árpát szállított Buenos Airesből Hamburgba és egy hurrikánban az Azori szigetek magasságában elsüllyedt. A 86 fős legénységből 80-an, köztük sok kadét is, megfulladtak.

Az a világos a Buddenbrock ház. Egy tipikus belső udvar a szépen szanált minilakásokkal.

Nem messze a templomtól megcsodáltuk a Szentlélek-kórház csodálatos homlokzatát, majd benéztünk a tipikus lübecki belső-udvarokba. Idővel a belvárosban szűk lett a hely, ezért a háztulajdonosok az udvaraikban a kerítéshez ragasztott kicsiny lakásokat építettek, ahol leginkább a cég alkalmazottjai, esetleg bérlők laktak az akkori időkben nyomorúságos körülmények között. Mára a megmaradt ilyen lakásokat szanálták, modernizálták és kis alapterületük (20-35 m² ) ellenére nagyon keresettek, egy részüket turistáknak kínálják, nem olcsó szállásul. Lassan elértük a sziget másik oldalát és a vízparton körbejárva közelítettük meg a Dómot.

A Dómot 1247-ben szentelték fel és a Marienkirche elkészültéig ez volt a legnagyobb téglából épült templom. 1942-ben ezt is súlyos találatok érték, de ennek ellenére, a segítők odaadásának köszönhetően a berendezés jó részét sikerült megmenteni. Ma is látható a hatalmas kereszt, a szószék 1586-ból, az óra a balkonnal 1477-ből, a szárnyas oltárok és a táblaképek és a sírkápolnák.

A dóm után, már 5 felé beültünk egy olasz étterembe és ettünk egy igazán jó pizzát. Jóllakottan kisétáltunk a buszmegállóba és ahogy idefelé. Szépen hazabuszoztunk. A kempingben 10 perc alatt összerakodtunk és este 7-kor már úton voltunk utolsó szálláshelyünkre Möltenortba, a Kieli öböl partjára. Este 8-kor jelentkeztünk a recepción és Miri nagy örömére az első sorban kaptunk helyet, nem csak a kinti székekből, hanem az ágyból is látni lehetett az öblöt. Még kipakoltuk a dolgainkat, aztán kiültünk a vízpartra és sört iszogatva bámultuk a hajóforgalmat. Volt ott minden, vitorlástól hatalmas komphajóig minden. A szürkületben még megérkezett a haditengerészet egyik korvettje is és leparkolt a kempingtől nem messze álló mólóhoz. Aztán amikor besötétedett és elkezdtek pislogni a bóják meg a világítótornyok, szépen ágyba bújtunk.

Július 4., csütörtök

Ma reggel, kiadós alvás után kissé lassabban kászálódtunk fel, csak fél 11-kor indultunk el napi túrára ezúttal is biciklivel. Szépen komótosan tekerve követtük a Förde keleti partját és így értük el 13 km után Kiel határát.

Innen bámultuk a Kieler Förde hajóforgalmát. A Germánia öböl klasszikus vitorlásai.

Kiel sem közvetlenül a Keleti tenger, hanem egy 17 km hosszú és 1-3 km széles, a jégkorszakban keletkezett mély öböl, a Förde szárazföld felőli csücskében fekszik. A várost magát 1233 és 42 között építették IV. Adolf von Holstein rendelkezésére. A mély öblön kívül az is a városalapítás mellett szólt, hogy az akkori, 13. századi Német-Római császárságnak ez volt a legészakibb pontja (néhány kilométerrel távolabb nyugat felé a part már Dánia territóriuma volt, keletre meg még a szlávoké volt a terület), ahonnan a Keleti tenger elérhető volt. 1242-ben Szabad város és 1283-ban a Hanza tagja lett, de kereskedelme elmaradt Lübeck és Flensburg mögött. 1441-ben tartották meg először a Kieler Umschlagot, egy 7 napos vásárt, ahol kizárólag pénzzel lehetett fizetni, a csere tilos volt. A város fallal körülvett központja egy kis, mesterségesen kialakított szigeten állt, közepén az 1240-ben felszentelt Szt. Miklós templommal.

A Nikolauskirche szárnyasoltára és egy érdeklődő turista.

1526-ban a templom plébánosa Marquard Schuldorp lett, aki előtte Wittenbergben Luther tanítványa volt, ezzel itt is megkezdődött a reformáció időszaka. 1665-ben alapította III. Frigyes herceg a Christian Albrechts egyetemet, teológiai, jogi és orvosi fakultással. 1728-ban a kieli kastélyban született a későbbi orosz cár III. Péter, aki a romanovok kihalása után lépett az orosz trónra. Korai halála után, felesége, Sophia von Anhalt-Zerbs lett Nagy Katalin néven minden oroszok cárja és a várost átadta a dán királynak, bár az formálisan továbbra is a Német-Római császársághoz tartozott. 1864-ben a Német Szövetség, gyakorlatilag az osztrák és a porosz csapatok legyőzték Dániát és a város most már az egész Schleswig-Holstein tartománnyal együtt ismét német fennhatóság alá került. Még ebben az évben megegyezett Ausztria és Poroszország, hogy Kielben flottatámaszpontot rendeznek be. A következő évben kirobbant porosz-osztrák háború miatt Ausztria már nem vett ebben részt, de a porosz flottát ide helyezték Danzig- (ma Gdansk-)ból, az addigi támaszpontról. Aztán a Német császárság kikiáltása után ez lett a Császári flotta keleti tengeri bázisa is. Megalapították az első nagy hajóépítő üzemeket, 1879-ben a Schweffel és Howaldt-ot, 1882-ben Germaniát, a 1883-ban Kaiserliche Werft-et.

1882-ben volt az első flottaparádé, amiből 1885-re már népünnepély, a mai Kieler Woche elődje lett. 1895-ben nyitották meg a Keleti és Északi tengert összekötő Kaiser-Wilhelm csatornát. Az I. világháború alatt a flotta egységei részt vettek a Jütlandi csatában és más, nem ennyire ismert operációban is. Itt állomásozott egy tengeralattjáró flottilla is. 1918. november 3-án kitört a Kieli matrózlázadás, ami spontán csatába torkollott császárhű csapatokkal. A felkelés másnapján megalakult az első Német Katona- és Munkástanács, néhány nap múlva vége lett a császárságnak.

Kiel adott helyet az 1936-os Berlini olimpia vitorlásversenyeinek és a hitleri flottafejlesztés hatására a város ipara és kikötője ismételten nagyot fejlődött. Mint elsőrendű katonai célpontot persze a szövetségesek rendszeresen bombázták, 1945-re a város, az üzemek és a kikötő 80%-a teljesen elpusztult.

A háború után már modern városként épült újjá, Schleswig-Holstein gazdasági-politikai központja lett. 1972-ben a Müncheni olimpia alatt ismét itt, ezúttal a Schilksee városrészben zajlottak az vitorlásversenyek.

Az 1936-os olimpiához még csak ez a móló épült, 1972-ben már volt olimpiai “falu” is.

A 240.000 lakosú város patkó alakban fogja közre a Förde végét, ahol a keleti részen vannak a hajógyárak, ennek megfelelően először a munkásnegyedek házai között tekertünk. Semmi különös, 4 emeletes, 3 lépcsőházas épületek. Viszont a bringautak szélesek, jól jelzettek, valóságos kétkerekű paradicsom. Nem csinálnak nagy titkot a hadihajógyártásból, kinn a mólón állnak az épülő tengeralattjárók, mindenki megbámulhatja, le is fényképezheti őket. A Förde legmélyebb pontján van a Germánia öböl, bejáratában egy felhúzható híddal. Az öbölben most klasszikus vitorlások állnak. A nyugati parton van a belváros, a középkori épületekből csak a Városházát és a Szent Miklós templomot építették fel újra. Egyébként a belváros a mindenütt a világon látható bevásárló utcákból áll, a szokásos cégek boltjaival. A valamikori szigetből semmi nem maradt, a csatornákat feltöltötték, csak a szárazföld felé eső területen maradt egy kis tócsa, az Innenförde. A Szent Miklós templomban megcsodálható a középkori szárnyas faoltár 1460-ból, a bronz keresztelő medence 1344-ből, a „győzelmi” kereszt 1490-ből és a barokk szószék 1705-ből, amiket a bombázások kezdetekor biztonságba helyeztek. Az orgona persze kiégett, 1965-ben épült újjá. A templom után beültünk egy McCaffébe is ittunk egy-egy jegeskávét, majd újra bringára pattantunk.

Két kieli exportsláger: a Hansekogge a 14. és a 212-es típusú tengeralattjáró a 21. századból.

A belváros előtti promenádén vannak a különféle komphajó-társaságok kikötői, mindjárt meg is néztük, hogy honnan indulunk majd egy év múlva Norvégiába (ez a pont fix, Oslóban lesz Miri kongresszusa, ha már odamegy, akkor elkísérem, sőt kocsival megyünk, ott töltünk két hetet és megnézzük a fjordokat is.) A kikötők parkolóival szemben meg mindenféle pornó-szolgáltató áll a nagyszámú kamionsofőr rendelkezésére. A közforgalmi kikötők peremén, a valamikori halpiac épületében van a tengerészeti múzeum, amit sajnos most éppen átépítenek. Előtte a mólónál múzeumhajók állnak, mindenek előtt egy Hansekogge, a Hanza tipikus szállítóhajója. Ezt a példányt egy 1380-ban a brémai öbölben elsüllyedt, 1965-ben megtalált és restaurált hajó alapján építették közmunkások 1991-ben korhű anyagokból és módszerekkel. A kogge 25 méter hosszú, 7 és fél méter széles, 2 méter merülésű, a vízvonal alatt karveel, felette klinker palánkozású tölgy a tölgyön. Kb. 150 tonna árút vihetett magával a mintegy 15 fős legénység. Csak egy 200 m² felületű keresztvitorlája volt, ezért csak a szél előtt lehetett haladni vele. A kogge mellett áll még egy bójahajó (ismeretlen okokból éppen felfűtötték a kazánjait), egy mentőhajó és egy tűzoltóhajó, valamennyit tip-top állapotban tartják a hagyományőrző tengerész egyesületek tagjai. Innentől a Förde partján egymást érik a a vitorlás egyesületek sportkikötői, a 18-astól a 100 lábas hajóig van itt minden. Dacára a hétköznapnak, a víz tele volt hajókkal. A valamikori város szélén, de most már persze a lakóházak között állnak a hajdani tengerészeti tiszt- és altisztképző iskola teljesen felújított épületei. Most a tartományi parlament és kormány működik bennük. Egy kilométerrel távolabb a Bismarck és a Tirpitz rakpartokon van a jelenlegi haditengerészet, a Deutsche Marine támaszpontja. Ez persze zárt terület, körbe kellett biciklizni.

A haditámaszpont után 2-3 km-re értük el a Kieli csatorna bejáratát. A Keleti és az Északi tengert elválasztó Dán félsziget miatt a hajóknak körbe kellett hajózniuk az egész félszigetet még akkor is, ha Kielből mondjuk Hamburgba (szárazföldön 80 km), vagy Brémába akartak eljutni. Elsősorban a kereskedelmi hajózás megkönnyítésére 1886-ban a Reichstag megszavazta az építkezéshez szükséges összeget, a 186 millió Márkát. A csatornát 9 évvel később 1895-ben avatta fel a névadó császár, I. Vilmos unokája II. Vilmos. Alig indult meg azonban a közlekedés, máris kiderült, hogy a viziút kicsire sikeredett. 1898-ban a Tirpitz tervnek megfelelően megkezdődött a német haditengerészet intenzív fejlesztése. A hadiflotta egységeinek azonban mindkét tengeren egyaránt bevethetőknek kellett lenniük, az átjárást más tengeri hatalmak, például Anglia a szűk tengerszorosokban akár egy egyszerű aknazárral is megakadályozhatta volna, ezért a csatornát ki kellett bővíteni akkorára, hogy az akkori csatahajók is át tudtak hajózni rajta. Azóta még kétszer volt jelentősebb átépítés, egy újabb nagyobb szanálást pedig éppen terveznek.

A Deutsche Marine egységei messziről, mert közelebb nem lehetett menni. A Marie Luise behajózik a zsilipbe.

Ma a csatorna 98 km hosszú, a vízfelülete 162 méter, a meder alja 90 méter széles és 11 méter mély. A csatorna vize fölött 42 méter magasan 10 hídon 6 főút és 4 vasútvonal fut, de az átkelést szolgálja 13 komp is. A csatorna két végpontján zsilipek vannak, mert bár a vízszint természetesen mindkét tengeren azonos, de ki akarták zárni a szél és az árapály keltette áramlásokat. Évente a csatornán 35.000 hajó kel át, persze motorcsónaktól-vitorlástól a teherhajókig. A megengedett maximális sebesség 12 km/óra, egy átkelés kb. 10 órát vesz igénybe és 450-500 km-t spórol vele az utazó. A csatorna használata az A osztálynak (20 méterig) ingyenes, a nagyobb hajóknak persze nem, ráadásul fel kell venniük még egy kalauzt is, amiért persze ismét fizetni kell.

A csatorna zsilipjei felett kilátóteraszt építettek, onnan bámészkodtunk, megnéztük egy teherhajó átzsilipelését, aztán letekertünk a legközelebbi kiel-holtenaui kompállomásra és átkeltünk a csatornán. A komp is ingyenes, ezt még II. Vilmos rendelte így, hogy a lakosság tiltakozásának elejét vegye. A kis hajó zsúfolásig tele volt bringásokkal, ha felborult volna három sem élte volna túl, mert bennszorultunk volna a belsejében. De persze nem borultunk fel, szerencsésen partot értünk és miután körbebicikliztük a kieli repteret, megérkeztünk ismét a Förde partjára, de most a kempinggel szemben. Itt ismét hajóra szálltunk és az egyik menetrendszerűen az öbölben közlekedő motorossal átkeltünk a „mi” oldalunkra. Amint ismét partot értünk, azon nyomban bekanyarodtunk a móló melletti kikötőbe és beültünk az egyik halászhajóból kialakított vendéglő teraszára, ahol stílszerűen ismét halat ettünk sült krumplival és most söröket ittunk hozzájuk. Hazafelé még elém hajtott egy olyan 4 éves forma srác a bringájával, ezért rendeset estem, faszán megütöttem a bal kezemet. Kezelésül otthon kaptam egy nagy adag pálinkát. Még megetettük és megitattuk a kocsink előtt kolduló vadkacsákat, aztán már csak a Förde hajóforgalmát bámultuk egészen 10 óráig, amikor lefeküdtünk.

Naplemente a Förde fölött.

Július 5., péntek

Ma is reggeli ködre ébredtünk, minden szürke volt alul-felül. Az öbölben a szokásos élénk reggeli hajóforgalmat láttuk, amíg elkészültünk a reggeli ügyeinkkel. 10 órakor indultunk a szabadságunk utolsó kirándulására Laboe-ba. Laboe egy kis üdülővároska a Förde „bejáratánál”, a kempingtől olyan 5 km-re.

Már tegnap feltűnt, hogy a kempingtől a tenger felé vezető parti úton egy nagyon professzionális elektromos jelzőtábla áll, amin akkor ott virított a felirat: Fördewanderweg bis 12 Uhr gesperrt, vagyis az „Öbölmenti sétaút 12-ig zárva”. Furdalt is a kíváncsiság mi lehet az oka a zárlatnak, de leginkább, hogy ki állította ezt a méregdrága táblát a bringaútra, hát most megkaptam a választ. A kempingtől olyan kilométernyi távolságra egy jó másfél kilométer hosszan a haditengerészet támaszpontján át vezet az út. A hadikikötőt, ahol a hadihajók állnak (az öbölnyugati partján) az alapítása óta eltelt több, mint 100 évben körbenőtte a város, tehát ott nem lehet éles lőszert, aknát, torpedót, stb. tárolni, ezért a szemben levő parton, ami még lakatlan volt, körbekerítettek egy 1,5×1,5 km nagyságú területet és oda tették a raktárakat. A támaszpontnak saját kikötőmólója van, ha valamit hoznak, vagy visznek a víz felől/felé, akkor egyszerűen lezárják a bringautat, hogy ne bámészkodjanak ott a civilek. Tegnap is ilyesmi történt, azért állt be a mólóhoz az a hadihajó.

Ma szerencsére az állt a táblán, hogy „Frei”, ezért szépen végigbringáztunk a drótkerítések között és 20 perc múlva már a „Haditengerészeti emlékmű” előtt álltunk. Már az I. világháború után szerettek volna a császári haditengerészet túlélői emlékművet állítani az elesett bajtársaiknak, ezért 1925-ben gyűjtést indítottak és 1932-re elkészült az egyik, közben a békeszerződés értelmében leszerelt partvédő üteg helyén, a Förde bejáratánál a 85 méter magas betontorony, ahol egy nagy könyvben feljegyezték a tengeren elesettek nevét. Aztán hamarosan lett még egy háború, újabb nevek kerültek a könyvbe. 1995-ben alaposan átépítették az emlékművet, kiállítótermek épültek, ahol bemutatják a német haditengerészet utolsó 150 évének a történetét.

A termekben megbámultuk a gyönyörű, 1:100-as modelleket, elolvastuk a nagyon szépen és mértéktartóan fogalmazott tablókat, aztán átsétáltunk a föld alatti kegyhelyen, ahol egy kis láng ég az összes tengereken elesett haditengerész és civil emlékére, végül bementünk a toronyba és lifttel felmentünk a torony tetején levő kilátóba, ahonnan állítólag jó időben Dániáig ellátni. Most legnagyobb sajnálatunkra nem szállt fel a köd, mint tegnap és a szürkeségben még Kielig is alig láttunk el. Aztán a toronyból jövet kimentünk a tengerparti homokra, mert ott áll az U995, a II. világháborút megjárt VIIC típusú tengeralattjáró.

Az emlékmű tornya és az U995.

A hajó 1943-ban épült Hamburgban a Blom und Vossnál és szeptember 16-án állt szolgálatba. A kiképzés lejártával Norvégiába, Trondheimbe, a 13. flottillához osztották be. Több vállalkozáson is részt vett, egy kísérő rombolót és 3 teherhajót süllyesztett el. A háború végén éppen a javítódokkban állt, ezért nem tudta a legénysége elsüllyeszteni. A britek zsákmánya lett, ők 1946-ban átadták a norvég haditengerészetnek, ahol 1962-ig szolgált Kaura néven. 1965-ben kiszuperálták és jelképesen 1 DM-ért átadták a Deutsche Marinenbund-nak egy közhasznú társaságnak. A tengeralattjárót Kielbe vontatták és az arzenálban visszaállították az eredeti állapotába, ajtókat vágtak rá és végül 1972-ben egy hatalmas úszódaru vitte ki az előkészített helyére, egy kis félsziget homokos partjára, az emlékművel szemben.

Mi is bementünk és végigsétáltunk a hátsó torpedócsőtől az első torpedóteremig. Ha összehasonlítjuk, azzal, amit Peenemündében, a lényegesen modernebb szovjet tengeralattjárón láttunk, akkor minden egyes négyzetcentiméteren fellelhető a német precizitás. Minden vezeték, szelep, gomb és műszer az ideális helyen, jól látható, jól elérhető. Ebből a hajótípusból összesen 703 épült, ez volt a tengeralattjáró-háború „öszvére”, de már csak ez az egyetlen példány létezik. A hajó 67 méter hosszú, 6 méter széles, de a „cső”, vagyis a nyomásálló test csak 4,7 méter átmérőjű. A felszínen 2, egyenként 1.600 LE-s MAN dízel, lemerülve két 280 kW-os elektromotor hajtotta 21, illetve 8 csomós maximális sebességgel. Az 5 torpedóvetőcsövön kívül egy 3,7 és két 2 cm-es légvédelmi ágyú volt a fegyverzete. Azért az sem volt a legjobb érzés, amikor a 45 fős legénység 150 méter mélyen hallgatta a zajokat és várta, mikor robbannak majd a vízibombák. A II. világháborúban a német tengeralattjárókon összesen bevetett 45.000 tengerészből csak 3.000-en élték meg az 1945. május 8-át. Angol számítások szerint a tengeralattjárók személyzetének átlagos túlélése 34 bevetésben töltött nap volt.

Mire a tengeralattjáróval végeztünk dél lett. Terv szerint a délutánt az egyik strandon töltöttük volna egy strandkosárban semmittevéssel és szunyókálással, de csak nem akart a köd teljesen felszállni, ezért a tengerparti sziesztáról lemondtunk, gyorsan visszabringáztunk a kempingbe, összepakoltunk és délután 2-kor szépen elindulunk hazafelé. Egy fogásból tettük meg az 1.070 km-t a Kiel – Hamburg – Magdeburg -Lipcse – Erfurt – Passau – Linz – Dietach útvonalon, a hamburgi Elba alagút előtti várakozást leszámítva zavartalanul. Előbb én vezettem, Miriam este 11-kor váltott, reggel 5-kor álltunk be a ház elé. Összesen 2.560 km-t tettünk meg.

Most akkor gyorsan a fedélzeti kassza adatai: gázolajra elment 478, a kempingekre 336, az operalátogatásra 185, múzeumi és egyéb belépőkre belépőkre 108, kajára és minden egyébre 517, összesen 1.516 Euró. Ha figyelembe vesszük, hogy majdnem minden nap vendéglőben ettünk, akkor szerintünk elviselhető.

A Spreewald szerintünk egy igazi csoda, amit mindenkinek ajánlhatunk. Sőt vizenjáró embereknek, akik nyilván látták-olvasták a Tüskevárt, kötelező is elmenniük oda. Az sincs kizárva, hogy mi hamarosan újra ott evezünk a csatornák és folyóágak rengetegében.

A Keleti tengernél az időjárás annál is hűvösebb, mint elképzeltük. A tengerparti homokon heverészni nem nagyon lehet, napozáshoz a strandkosár és egy szélvédő fal elengedhetetlen, a fürdésről meg egyszerűen le kell mondani. Ezzel szemben jók a bringautak és viszonylag olcsók a halvendéglők, itt is jól eltöltheti az idejét az utazó. Miri egészen beleszeretett Rügenbe, szívesen lakna ott, persze nem tudom, milyen az, amikor megjönnek az őszi-téli viharok a 12-es szelekkel. Őt állítólag nem nagyon zavarná, engem meg biztosan. A szigetek körüli majdnem teljesen zárt öblök több balatonnyi vízfelületet kínálnak azoknak a vitorlázóknak, akik amúgy nem akarnának a Keleti tengeren próbát tenni. Mindig mondom, hogy egy 21-es méretű hajót utánfutón el lehetne ide is és a friz-holland partokra vinni és ott kicsit körbejárni (hal)vendéglőtől vendéglőig.

Engem, mint azt a bevezetőben írtam, Brügge inspirált, hogy megnézzem a Hanza városokat, különösen vonzott Lübeck. Ha már Brügge, a Hanza egy egyszerű tagja úgy néz ki, ahogy kinéz, milyen lehet a főváros? Arra sajnos nem gondoltam, hogy a RAF Bombing Commandja ilyen alapos munkát végzett. Sokszor elgondoltam ezekben a napokban, hogy mi lett volna, ha annak idején a németek nem Adolfra, hanem inkább egy mérsékelt politikusra hallgatnak, ha nem a revansra, hanem a tudományos-technológiai előnyükre koncentrálnak, ha… Persze ennek semmi értelme, az ezer év alatt összehordott értékek, az előző generációk tárgyi emlékei a foszforbombák áldozatául estek. Én azért erősen remélem, hogy ilyen többet már nem lesz. Persze az is kérdés, hagyunk-e hátra valamit, amit érdemes lenne megőrizni. De legyen ez az utódok gondja, bontsanak, konzerváljanak, ahogy nekik tetszik.

Annak idején, 1984-ben Pécsről kocsival mentem Berlinig, egy kongresszusra, legutolsó NDK-beli, szintén hivatalos utam, ha jól emlékszem, 1987-ben volt. Az akkor látottakhoz képest a “neue Bundesländer”, ahogy manapság nevezik őket, hogy sem az Ost- sem pedig a DDR kifejezéseket ne kelljen kimondani (erre ugyanis az NDK volt lakói nagyon érzékenyek), sokat fejlődtek. A belvárosokat mindenütt rendbe tették, minden tiszta, rendezett. Megépült az autópályahálózat, mindenütt új szállodák, vendéglők, készen a turisták fogadására. A panel külvárosok persze maradtak, de ilyen lakótelepek, ha nem is panelból, vannak a nyugati részen is, mint ahogy azt Lübeckben, Kielben, de korábban máshol is láttunk. Ha azonban a korom(unk)beli helybeliekkel beszélve a téma szóba kerül, van bennük egy jó adag nosztalgia, a vágy a “rendezett, biztos életre, munkahelyre” ott is tovább él. Gondolom, a fiatalok már másképpen gondolják, de velük valahogy nem nagyon beszélgettünk.

Klassz volt, de ha jövő augusztusban elindulunk Norvégiába, több meleg ruhát csomagolunk majd.