Andaluzia kerékpáron 2015

Kedves olvasó! Ez az egész napló eléggé dicsekvősre sikeredett, az egész főképpen arról szól, hogy mi ketten Mirivel milyen sportosak vagyunk, mennyit bringáztunk hegyre fel és hegyről le, meg ilyenek. Igaz, ami igaz, a reménybeli olvasóinkhoz képest igencsak sportosak vagyunk, sőt tudunk köztük olyanokról is, akik egyáltalán semmit sem sportolnak. A fák azonban szerintünk sem nőnek az égig, nagyon is tudatában vagyunk a teljesítményünk értékével. Itt a szomszédban, Tirolban rendezik meg minden évben az amatőr kerékpárosoknak az Ötztaler Radmarathon-t, 238 km-es távon, ahol a csak felfelé „megmászandó” lejtők összesen több, mint 5.500 (Höhen-)métert tesznek ki. 2014-ben több, mint ötezren neveztek és 3.861-en be is fejezték a versenyt. A 35 éves olasz Roberto Cunico nyert 7:05.12,7-es idővel, a leggyorsabb kortársam a 66 éves német Jürgen Philippi volt 8:39.53-mal. A lányoknál a 31 éves osztrák Laila Oranos lett az első 8:04.24,6-del, a Miri korcsoportjából pedig az 57 éves német Ilse Kröner nyert 11:50.04,6 másodperccel. Mi még csak nem is álmod(hat)unk arról, hogy elinduljunk egy ilyen versenyen, jól tudjuk, hogy mi nem amatőrök, hanem csak hobbysportolók vagyunk. Viszont nagyon igyekszünk.


Andalúzia kerékpáron


Ezt az utazást egy gyors döntés után hosszú várakozás előzte meg. Szeptember elején merült fel a kérdés, hogy menjünk-e az idén télen is valahova bringázni? Hát persze, hogy menjünk, ez is megtöri a hosszú telet és segít leküzdeni a téli-depressziómat. A hova kérdés hamar eldőlt, kis szörfölgetés után kiderült, hogy Spanyolország legdélibb tartományban, Andalúziában még januárban is elviselhető a hőmérséklet és többnyire száraz az idő. Aztán elkezdtük nézegetni a hogyant és ráakadtunk az „andalusien-radreise“ oldalára, ahol azt ígérték, hogy személyre szabottan, mindenféle kívánságokkal megszerveznek egy túrát. Akkor a honlap tulajdonosával, Miguel Hernández úrral levelezésbe bonyolódtunk, megnéztük, hogy hogyan is juthatunk oda, melyik napokon legolcsóbb a repülő, stb., aztán megterveztünk egy 8 napos túrát, ahol egy napon, Granadában lesz egy pihenőnk, hogy megnézhessük az Alhambrát. Aztán láttuk, ha még két nappal meghosszabbítjuk a szabit, akkor a repülő is sokkal olcsóbb lesz és ezalatt egy kis autóval körbejárhatjuk Andalúziát. Végül 10 napban állapodtunk meg. A terv szerint január 21-én, szerdán repülünk Malagába, másnap megkapjuk a bringákat és máris indul a bringatúra a Málaga – El Chorro (El Csorró)– Ronda – Antequera – Loja (Loha)- Granada – La Vinuela (La Vinyuéla)- Málaga útvonalon. Granadában egynapos pihenőt tartunk. A túra végén lesz még két nap autós kirándulás és vasárnap, február 1-én repülünk haza. Az egyes állomások között egy kurír-szolgálat viszi a csomagjainkat, nekünk csak biciklizni kell. A szállodák (csak reggelivel), a csomagok transzportja, a bringák bérlete, a belépő az Alhambrába és a kocsi 995 €-ba került fejenként. Mi ezt elfogadható árnak gondoltuk és befizettük az ajánlat 30%-át előlegnek. Hernández úr mindent szakszerűen visszaigazolt és amikor 6 héttel az utazás előtt a teljes összeget kifizettük, már Karácsony előtt megjött a pontos túraterv a térképekkel, minden papírunk a szállodafoglalásról, a bringákról, az autóbérlésről, az időpontokról és a belépőink az Alhambrába.

Ahogy az útvonalat nézegettük, kiderült, hogy elég hegyes vidéken fogunk túrázni, nem lesz elég, hogy a laposban száz plusz kilométereket tudunk tekerni. Szóval komolyan vettük az utolsó 16 hetet és elég rendesen és rendszeresen edzettünk. Amíg lehetett kint, Karácsonytól kezdve meg a szobában. Technikai előkészületre nem volt szükség, csak egy kis tartót kellett barkácsolnom, amivel a GoPro kamerámat a bicikli kormányára rögzítettem (egy csőbilincs, egy 8-as csavar és kontraanya Bauhaus-ból, egy kis darab másfeles rozsdamentes lemez és két ponthegesztés). Beraktam még két első-hátsó világítást, ha valami miatt kicsúsznánk az időből és sötétedni kezd is elérhessük az aznapi hotelünket. Kedden bepakoltuk a bringás ruhát, cipőt, bukót, fejőzsírt a fenekünkre, meg még ezer dolgot a bőröndökbe és nyugovóra tértünk.

Naponta nézegettük az időjárási előjelzéseket. Az előző hétvégén Andalúziát is elérte egy hidegfront, a hőmérséklet hajnalra a fagypont köré csökkent, napközben sem várhattunk 15 foknál többet, de esőt csak az első napra, csütörtökre jósoltak, azt is 20%-os valószínűséggel. Onnantól egy hétig zavartalan napsütést és a végén 20 fok körüli csúcshőmérsékletet ígértek.

Aztán eljött a nagy nap hajnala, 4:45-kor csörgött a vekker, felkászálódtunk és 5:15-kor kiautóztunk Hörschingbe, a linzi repülőtérre. 6:50-kor startoltunk Frankfurt felé ezúttal teli géppel. (Azért ezúttal, mert egy héttel azelőtt Miri Amszterdamba repült Bécsen át és a Linz-Bécs úton tök egyedül volt a repülőn.) Frankfurtból egy óra múlva mentünk tovább Brüsszelbe. A brüsszeli repülőtéren alig lézengett valaki, gondolom a hétvégeken megtöltik a bürokraták és a képviselők a terminált. A másfél órás várakozás alatt ettünk egy muffint és ittunk egy kávét, aztán onnan is elindultunk és 2:45-kor landoltunk Malagában. A repülőtér itt a tengerparton van, (a leszállópályák merőlegesen állnak a tengerre) és ahogy lejjebb ereszkedtünk, majd kirepültünk a víz fölé, hogy bevegyük a kanyart a leszálláshoz, előbb jól látszottak a hegyek és a vízen a tarajos hullámok. Meredek utak erős szélben, a legjobb kombináció egy elkötelezett bringásnak, meg is dobogott a szívem a félelemtől, mert azonnal eszembe jutott hogy hogy’ fogok én itt szenvedni. Taxival mentünk a szállodáig a Silken Puerta-ig, ami a nevének megfelelően a kikötő mellett fekszik. A taxis 17€-t kért a fuvarért. A négycsillagos szálloda jónak tűnt (később kiderült, hogy az is) és alig, hogy elfoglaltuk a szobát, máris jelentkezett a szervezőnk. Megállapodtunk, hogy 7-kor találkozunk a szállodában és már ma elhozza a bringákat. Lepakoltunk és rövid sétát tettünk a városban és megláttuk az első narancsfát, rajta a narancsokkal. Elég hihetetlen volt január 21-én. Miri annyira a hatása alá került, hogy állandóan fotózta őket. Közben lassan megéheztünk (manapság a repülőn csak valami ehetetlen szemetet adnak), ezért meg is ebédeltünk egy bárban. Itt az éttermek délután 4-kor bezárnak, vagy, ha maga az étterem nem is, akkor a konyha igen és legközelebb majd csak este 8-9-kor nyitnak ki. (Azt hihetné az ember, hogy ez a déli, latinos renyheség jele, de nem, mert praktikus oka van. Spanyolország ugyanahhoz az időzónához tartozik, mint Magyarország, vagyis Málagában ugyanakkor van reggel 8 óra, mint Budapesten, de a két napkelte között van vagy másfél óra. Málagában januárban reggel 8-kor még sötét van, de csak este 6 óra felé megy le a nap, érthető, hogy ők utána vacsoráznak. A mi gyomrunk meg a dietachi idő szerint korgott, ezért nem vártunk estig, hanem ettünk valamicskét egy bárban.)

Az első narancsfa és az első “tapa”-k.

A bárok reggeltől estig nyitva tartanak és az éhezőknek a spanyol éttermi vendéglátás egyik nagy találmányával, „tapa“-val (többesszáma „tapas“) szolgálnak. Ezek kisadag ételek, 2,20-tól 4€-ba kerülnek. Rendel az ember három különbözőt, aztán, ha még nem lakott jól, akkor még kettőt és így tovább. Mi előbb ittunk egy teát tejjel, helyesebben tejet teával, mert itt hoznak egy csésze forró tejet és ebbe kell mártogatni a teászacskót. Utána egy főzelékszerű krumplileves jött haldarabokkal, aztán sült szardíniák (ez itt helyi specialitás), csípős olajban sült garnélák és végül egy saláta: eper, sajt, salátalevél, dió, mandula, füge, mazsola, mézes-ecetes öntettel. Jóllakottan sétáltunk vissza a szállodához. A szemben levő áruházban még vettünk egy pár mandarint, két leveles-tésztás sütit és ásványvizet, aztán 7-kor megjelentünk a hallban.

Időre meg is jött a málagai emberünk. Hernández úr olyan 35 körül van és igazán nem bringás alkat. Amikor a túrákról beszéltünk, a bátyjára hivatkozott, aki nagy kerékpáros, ő kevésbé. Viszont hozta a bringákat, ahogy megbeszéltük, egy 52-est és egy 58-ast. Egyszerű aluvázzal, 105-ös Shimanoval, kis szerelőcsomaggal, de műszer nélkül. Még odaadta a bringa-GPS-t, egy Garmint, amibe bele voltak tápláva az túrák. Megnéztem az áttéteket, úgy lett, ahogy gondoltam, elől ugyan kompakt (50/33), de hátul 25/13-as kazetta. Nem éppen alpesi áttétel. Rólunk ránézésre nem tarthatott sokat, mert állandóan ismételgette: „ha nem bírnák tovább, akkor a kurír szolgálat kocsija elviszi a bringákat is a csomagjaikkal, maguk meg mehetnek busszal”. A búcsú után a bringákat még betettük a csomagraktárba, esti pipere és lefeküdtünk aludni.

A szobánk és a szomszéd között volt egy ajtó, mivel a szomszédban kicsit hangosan társalogtak, Miri megzörgette az ajtót és átkiabált, onnantól csend lett és aludtunk reggelig. (Itt megjegyezném, hogy semmi rendkívüli nem történt, a spanyolok elég hangos népek és a nyilvánosság előtt élnek. Ha valakik nekiállnak társalogni, azt 25 méteres körben biztos hallani lehet. Sajátos tudomány itt a távtársalgás: ha például két ismerős találkozik a szálloda éttermében és történetesen a helység két legtávolabbi sarkában ülnek, akkor nem ülnek át a másik asztalához, hanem percekig beszélgetnek üvöltve a többi vendég feje fölött. Az utazás alatti csúcsot a córdobai parkoló őre tartja olyan 50 méterrel. Nem hagyhatta el a parkoló bejáratát, de ez nem zavarta, hogy hosszasan társalogjon egy ismerősével, aki egy éterem teraszán ült az utca másik oldalán.) Amíg mi alszunk, ti olvassátok el a rövid összefoglalót Andalúziáról.

Andalúzia az Ibériai félsziget délnyugati csücskében fekszik, nagyjából 200×400 km-es és téglalap alakú. 87.268 km2 területével a legnagyobb és nyolc és fél millió lakosával a második legnépesebb a 17 spanyol tartomány közül. Alig kisebb, mint Magyarország, vagy éppen Ausztria. Andalúziában, Tarifa városánál van az európai kontinens legdélibb csücske, ahol csak a 14 km széles Gibraltári tengerszoros választja el Afrikától. Andalúziának 8 „megyéje” van: Almería, Cádiz, Córdoba, Granada, Huelva, Jaén, Málaga és Sevilla. A tartomány neve az arab Al Andalus-ból származik, aminek eredete ma is viták tárgya. Nekem legjobban az orientalista magyarázat tetszik ami a nevet a Vandálokra („Vandalusia“) vezeti vissza. Ők már régi ismerőseink a római és a német naplóból is, az igencsak harcos germán törzs a népvándorlás elején, már az 5. században nekiindult és előbb az Ibériai félszigetre, onnan át Afrikába, majd Szicílián át egészen Rómáig vonult.

A Kr. előtti évezredben az Atlanti óceán mellékén létezett az ezüstbányái által meggazdagodott Tartessos királyság, míg a Földközi tenger mellékén a főniciaiak telepedtek meg. A második pún háborútól, amit ugye a főniciaiak elvesztettek, Andalúzia is a Római birodalom része lett Hispania ulterior néven. A 4. századig viszonylag békésen telt az idő, a lakosok átvették a római telepesek beszédét, termelési technikáját, szokásaikat és a konstantini évek után többnyire áttértek a kereszténységre. A Krisztus halála utáni években nagy számban telepedtek meg a saját földjükről elüldözött zsidók is. Aztán jöttek a Vandálok, utánuk a nyugati (vizi-) gótok, akik Toledo fővárossal saját királyságot alapítottak. 711-ben aztán átkeltek a mórok a Gibraltári szoroson és több, mint 700 évig maradtak is. Ez az időszak ismét biztonságot, gazdasági föllendülést jelentett. A mórok, az iszlám hitre tért berberek, akkoriban nagyon rugalmasan kezelték az együttműködést a más vallásúakkal, a keresztények és a zsidók is szabadon gyakorolhatták a vallásukat. (Jellemző, hogy amikor Córdobában az új, arab uralkodó Abd ar-Rahman nekifogott a mecset építésének, akkor az addig az általa is preferált helyen álló keresztény templomot megvásárolta a gyülekezettől és nem romboltatta le, hanem integrálta az új épületbe. Ma is látható.) Aztán a 12. századtól kezdve a keresztény spanyol uralkodók észak felől előrenyomulva egyre nagyobb területet foglaltak el Andalúziából. A mórok utolsó bástyáját, Granadát 1492-ben vették be a Reqonquista (visszafoglalás) keretében a katolikus csapatok, azóta Andalúzia is Spanyolország része. Ezzel vége lett a vallási türelemnek, a katolikusok első intézkedésükkel elhajtották mindazokat, akik nem voltak hajlandók felvenni a kereszténységet és a dolog ellenőrzését egy újonnan felállított intézményre, az inkvizícióra bízták. Spanyolország történelmével nem foglalkoznék, csak annyit jegyeznék meg, hogy a spanyol uralkodóház röviddel az újraegyesítés után fiúörökös hiányában a leányági örököst, „őrült” Johannát hozzáadta a habsburg császár fiához, „szép” Filipphez és a gyerekük, Don Carlos, aki I. Károly néven spanyol király, egyben V. Károly néven osztrák uralkodó és Német-Római császár volt, 1517-től a történelem egyik legnagyobb soknemzetiségű birodalmát vezette és egyben egy hatalmas gyarmatbirodalmon is uralkodott. Az ezt követő 200 év volt a Spanyol birodalom fénykora. Az utolsó habsburg uralkodó, II. Károly utód nélkül halt meg, ezzel 1701-ben kitört a Spanyol örökösödési háború. Spanyolország onnantól a hollandokkal, angolokkal, franciákkal és az Oszmán birodalommal háborúskodva lassan, de biztosan elvesztette nagyhatalmi pozícióját. A két világháborúból azonban nagy szerencséjükre kimaradtak, így a modern kor két nagy vívmánya, a nehéztüzérség és a szőnyegbombázás, amik az elmúlt korok építészeti emlékeit máshol olyan hatásosan tizedelték, Andalúziát is elkerülték.

Andalúziában a tengerparttal párhuzamosan két hegylánc, északon a Sierra Morena, délen pedig a Bétikus Cordillerák húzódnak. A kettő között fekszik az Andalúziai medence, amit a két hegységben eredő folyó, a Guadalquivir ágai töltöttek fel. A folyó keletről nyugatra folyik és Cádizi öböl fölött az Atlanti óceánba ömlik. A medencében, a folyó mellett van Córdoba és Sevilla. Amíg a Sierra Morena hegyei az erózió hatására erősen lekoptak, a déli hegylánc, a Cordillerák elég sziklásak, vadak maradtak, közöttük keskeny, mély völgyekkel. Tulajdonképpen a Cordillerák része a Granadától délkeletre fekvő Sierra Nevada is (a neve „havas hegyet” jelent), a legmagasabb csúcsával, a 3.482 méter magas Mulhacénnel. A déli hegylánc előtt, a Földközi tengerhez néhány kilométer széles lejtő fut ki, bár van, ahol a hegyek közvetlenül a tengerpartig érnek. Ezen a tengerparti sávon van Málaga városa is. Málagától nyugatra húzódik a Costa del Sol homokos tengerpartja, Európa egyik legismertebb és legkedveltebb turisztikai célpontja.

A mi túránk is a tengerpartról, a Málagai kikötőtől, gyakorlatilag a tengerszintről indul és onnan megyünk föl az Cordillerák hegyei közé, előbb nyugat felé, majd Ronda városától keletnek fordulunk és úgy jutunk el a Sierra Nevada lábáig, Granadáig. Onnan aztán délkeletre fordulunk és úgy térünk vissza Malagába.

Csütörtök. Málaga – El Chorro 89 km, 870 fölfelé.

(Ez a fölfelé azt jelenti, hogy esténként az aznap megtett utat beadtam a Naviki-be ahol aztán le lehetett olvasni, hogy hány métert ment összesen fölfelé az ember. A bringás GPS-ek rendszerint a „lefelét” is hozzászámolják.)

8-kor, még a derengésben keltünk és azonnal bringás ruhát öltöttünk. Mivel ma eshetett is, a régi vízálló bringás nadrágomat húztam fel és a hátizsákokba beraktuk a vízálló dzsekijeinket és cipővédőinket is. Lementünk reggelizni, a büfében igazán nagyon nagy választék fogadott bennünket és megfogadtuk a tanácsot, hogy bringatúra előtt testsúlykilogrammonként legalább 10 kCal-nyit kell enni. Szóval nem spóroltunk a kalóriákkal. A kaja után összepakoltuk a csomagjainkat, levittük őket a recepcióhoz abban a reményben, hogy délután viszontlátjuk őket. A csomagokért cserébe megkaptuk a biciklijeinket, beállítottuk az ülésmagasságot, feltöltöttük a kulacsainkat vízzel és fél 10-kor elindultunk. A városból kivezető utat viszonylag könnyen követtük, de azonnal kiderült, hogy a kikölcsönzött Garmin GPS nem sokat ér. Nem követte automatikusan az utat, nem jelezte előre a kereszteződéseket és a képernyő állandóan kikapcsolt, hogy spóroljon az elemekkel (két AA elem kellett hozzá). A város után az útszámok alapján tájékozódtunk, ennek ellenére hamarosan eltévedtünk, egy helyen elnéztem a számozást és már mentünk, vagy 10 kilométert, El Capitánóig, ráadásul jócskán felfelé, mire észrevettük, hogy rossz irányba megyünk. Sőt nem volt alternatíva sem, vissza kellett menni az eredeti úton és onnan folytatni a túrát.

A városban, a bringaúton egyszerű volt, de utána eltévedtünk. Hiába is vágom a pofát, én mentem elől.

12 felé elhagytuk a hegyek előtti viszonylag lapos területet és északnak, a hegyek felé fordultunk. Onnan emelkedett az út, bár nem volt tragikusan meredek, viszont viharos északi szél fújt, amitől az volt az érzésünk, hogy valaki állandóan fékez bennünket. Aztán az útról, ami a völgyben vezetett, a bal oldalon, gyakorlatilag a fejünk felett, a hegyoldalon megláttunk egy falut, Álorát, amiről tudtuk, hogy útba esik. Ez volt az első szerpentinünk, visszakapcsoltunk a legnagyobb áttételre és lassan felkaptattunk. Kiderült, ha nem sietünk, szépen fel tudunk menni a meredek lejtőkön is.

Az ott Álora, oda kell felmenni.                                  Az első igazi kaptató.

A faluban egy büfénél megálltunk, ittunk egy ásványvizet és egy kávét. A tulaj volt a pultos, leginkább a pultot támasztó törzsvendégeivel társalgott. Még egy vendégük volt, egy éltesebb hölgy, aki ebédet rendelt, amihez sült krumpli járt. A háziasszony szorgoskodott a konyhában, a kaja hamar készen lett, de a szaga után ítélve az sütő-olajban volt már legalább 20.000 km. A falutól aztán továbbra is egyre följebb törve egy elég betyáros úton egy fogásból mentünk el El Chorro-ig. Ez a falu egy mesterséges tó, helyesebben tórendszer mellett fekszik, a szállodánk, a Hotel Garganta („torok, szoros”) közvetlenül a völgyzárógát mellett, a hegyoldalon áll. Oda még felbringáztunk és pont délután 4-kor jelentkeztünk a recepciónál.

A szállodánk, a Hotel Garganta a gátról.                   Ez meg a mesterséges tó, hátul a sziklahasadékkal.

Mi voltunk az egyetlen vendégek, a csomagjaink már szépen benn voltak a szobában. Nem akartunk időt veszteni, ezért csak cipőt váltottunk és bringás ruhában kisétáltunk a Caminito del rei-hez, Európa legveszélyesebb gyalogösvényéhez. 1901-ben kezdték építeni a mesterséges tó- és erőmű rendszert. Itt több egymás fölött fekvő tó vizét vezetik át a turbinákon, amíg a völgy alját el nem éri. Az egyik erőmű építéséhez szükség volt egy különleges ösvényre, amin át az az építők az el chorro-i hasadék mögötti völgyet közvetlenül elérhették. (Van kerülő is, de az 15 km hosszú.) Az ösvény egy 1 méter széles, valamikor csövekből és betonból épült terasz-szerű építmény volt, a hasadék (ez a garganta) fölött egy híddal, amit 1905-ig használtak az eredeti célra. 1921-ben még jó állapotban lehetett, mert az aktuális spanyol király XIII. Alfonz, amikor meglátogatta az erőműveket és végigment az ösvényen. Azóta hívják a „király ösvényének“. Mivel azután már nem használták, senki sem törődött vele, hagyták teljesen leromlani, míg az új őrület, a hegymászás fel nem fedezte magának. El Chorronál úgy gyűrődött fel az üledékes mészkő, hogy függőlegesen állnak a sziklafalak, ezért a mászók kedvelt célja lettek és éppen abból a völgyből indulnak a legjobb túrák, amit a Caminitón át lehetett megközelíteni. Senki sem akart körbe kerülni, hanem végigmentek a romos ösvényen. (Van a youtube-on film is róla, ahogy az öngyilkosjelöltek végigmásznak az ösvényen.)

A garganta az ösvénnyel és a híddal.

Miután 1999-ben négyen is lezuhantak róla, a hatóságok megtiltották a használatát. Erre a hülyék felfedezték a sziklán át vezető vasúti alagutat, mert azon át is elérhető a sziklamászó-paradicsom. Az meg a vonatok miatt veszélyes. A hegymászókat elzavarni nem lehetett, meg pénzt is hoztak ide a világ végére. Mit volt mit tenni, a helyi önkormányzat pénzért kuncsorgott a EU-nál és kapott is, így elkezdődött a Caminito újjáépítése, helyesebben újraépítése, mert nem a régit restaurálták, hanem jórészt új ösvényt készítettek. Mi már az újat is készen találtuk, az utolsó simításokat végzik rajta, tavasszal megnyílik a nagyérdemű előtt. Gondolom lesz belépti díj is. Bár az új ösvény és híd biztonságos lesz, szóval nem kell fosni tőle, a bejáratnál komfortos WC épül, éppen a padló faburkolatát rakták fel.

A séta után visszamentünk a szállodába, zuhanyoztunk és az szálloda éttermében, ahol akkor más helybeliek is voltak, megvacsoráztunk. Én ettem egy „érdekes“ húslevest, aminek tejes színe volt és az apró sonkadarabok mellett tojásdarabok voltak benne, aztán ettünk egy salátát, sült nyulat narancsszószban (ami Miri szerint egy igazi Andalúz specialitás), a végén én egy tejberizst Miri meg egy pudingot.

Balra még a caminito előtt mosolygunk, itt meg már várjuk a nyulat.

Közben a helybeliek egyre gyűltek és mind egy asztal körül, később meg már csak úgy körben ültek, ittak ezt-azt és nagyon hangosan tárgyaltak. Kiderült, hogy valami gyűlésre jöttek (Faluszépítő egyesület?), amit majd a szálloda előadótermében tartanak. Kérdeztük is azonnal, sokáig tart-e az eszmecsere, mert a szobánk szomszédos volt az előadóval, de szerencsére egy óra múlva hazamentek. Közben egyre hidegebb lett, rákérdeztük a fűtésre is. Hát ott a klíma, azzal lehet fűteni is, hangzott a válasz. Így igaz, de azért ez nem valami tökéletes módszer, mert a klíma fenn van a plafonon, a kifújt meleg levegő is ott marad, miközben lenn megfagysz. Időnként felpattantam és egy törölközővel próbáltam meg felkavarni a levegőt, mint a szaunában. Nem sokáig csapkodtam, a fáradtság megtette a magáét, szerintem 9-kor már mindketten aludtunk is.


Péntek. El Chorro – Ronda 86 km, 1.214 méter fölfelé.

Reggel az öltözésnél súlyos hibát vétettem, igaz ez csak később derült ki. Már tegnap is a régi, vagy 20 éves hosszú bringanadrágomban mentem, mert volt esély az esőre és az vízálló. Ma meg megszokásból ugyanazt húztam fel és elfelejtettem, hogy a seggén a párnázat a sok használatban már kikopott, órák hosszat nem lehet benne bringázni. Reggelizni 9-től lehetett. Egy kerek asztalnál már ott ültek a szálloda alkalmazottjai a recepcióstól a konyhás lányokig és reggeliztek. Mivel ez egy háromcsillagos intézmény volt, nem volt büfé, hanem rendelni kellett egy kis kártyáról. Ebből aztán egy nagyobbacska sonkás-sajtos szendvics lett, meg ittunk két narancslét és két tejeskávét bőségesen cukorral és irigyen néztük az alkalmazottak asztalát, ami meg volt rakva minden jóval. A mi kajánk kevés volt, de még egy ilyen íztelen, száraz szendvicsre nem volt kedvünk. Még kivittük a bőröndjeinket a recepcióhoz, aztán 10-kor elindultunk. Közben felszereltem Miri bringájára a mi Tesa GPS-ünket, amibe előző este beadtuk a mai végcélt, mert az már eddig is bizonyította, hogy sokkal jobb a Garminnál. Persze ezzel az előre tervezett útvonal módosulhatott, egyszerűen beadtuk az uticél adatait és a többit a dobozra bíztuk.

Legurultunk a gátra, azon át a másik partra és onnan a tavak között mentünk. Tudtuk, hogy innentől az út olyan 50 kilométeren át csak fölfelé megy. Így is lett, előbb a tavak között elég meredek volt, de 13 km után kiértünk a 367-es főútra. A főútak a szélén, a fehér szegélyen kívül általában van egy másfél méteres aszfaltcsík, amin nagyon jól lehetett bringázni, anélkül, hogy a kocsikkal zavarnánk egymást. (Andalúzia amúgy a bringások Mekkája. Az enyhe tél miatt nagyon sok amatőr és profi kerékpáros jön ide alapozó edzésekre. Talán ezért, vagy mert sokan maguk is bringáznak, az autósok nagyon türelmesek a biciklistákkal. Az egész túra alatt egyszer sem fordult elő(!), hogy dudáltak, vagy éppen ránk húzták volna a kormányt. Ha nem fértek el az előzéshez, szépen battyogtak utánunk akár 5 percet is. Hosszabb szakaszokon persze megálltunk és elengedtük őket.) Olyan 7 km után átváltottunk a 357-esre. Ezen az úton 5 km után találtunk egy büfét, ahol a nem túl erős reggeli után ettünk egy kis süteményt, és bőségesen ittunk ananászlét és vizet. A főút ugyan felfelé vitt, de csak enyhén emelkedett, ezért a szélén elég tempósan haladtunk, de a hágó előtt 6-7 km-el hirtelen meredekebb lett az a dolog és a végén már 7%-os volt. Ezen a rámpán mindketten eléggé megszenvedtünk és nagyon megkönnyebbültünk, amikor elértük a tetőt, mert tudtuk, hogy innen már jórészt lejteni fog az út. Így is volt, most már kellő sebességgel robogtunk a város felé. Örömömet csökkentette, hogy a rossz nadrág feltörte a seggemet és már órák óta annyira fájt, hogy azt sem tudtam, hogyan üljek rajta.

Előbb enyhén, később meredekebben emelkedett.

Végül fél 4 felé begördültünk a Hotel Maestranza elé, betoltuk a bringákat. A csomagok már ismét megjöttek, felmentünk a szobába, azonnal teleengedtük a kádat forró vízzel és beleültünk, hogy átmelegedhessünk. Felfelé ugyanis rendesen kiizzadtunk, akkor még nem fáztunk, de a lefelé vezető úton, a nagyobb menetszélben merevre fagytunk.

(A hideg és a fázás visszatérő elem a naplóban. Persze hideg is volt, de a fázás legfőbb oka az volt, hogy nem ettünk rendesen. A reggeli után, az esti kajáig leginkább csak ittunk, még a magunkkal vitt müzliből is alig ettünk valamit. A profik ütemessen, félóránként esznek valamennyit. Mi viszont, mint azt az előszóban tisztáztuk csak amolyan hobbysportolók vagyunk.)

A város a sziklaplató széléig terjeszkedik, a közepén húzódó hasadékon vezet át a Puente nuovo.

Átöltöztünk és kisétáltunk a városba. Ronda városában az a különleges, hogy egy a környezetéből félszigetszerűen kiemelkedő, meredek falú sziklaplatóra épült. Ráadásul ezt a sziklaplatót is átvágja középen egy mély, keskeny sziklahasadék. Mint a spanyol városokban rendesen, itt is a város központi helyén van az aréna. A helybeli aréna azért is különösen jelentős, mert a 18. és a 19. században itt teremtette meg a Romero család három generációja a bikaviadal máig érvényes szabályait. (A bikaviadal megtekintése nem szerepelt a programban, Miri ettől elzárkózott. Ha elolvassa az ember a corrida lefolyását, tényleg nem szól másról a dolog, mit a szerencsétlen állat kínzásáról.) Az aréna előtti téren Miri meglátott néhány fiákert és meghívott egy sétakocsikázásra.

Az aréna és a fiákerünk meg a rekedt kocsis.

Fölültünk hát és 20€-ért körbekocsiztunk. Az óváros utcáit durva kő borítja, rendesen zötykölődtünk és azonnal beláttuk, 200 éve egy Bécs-Budapest utazás még a királyokat is megviselte. A városnézés közben magyarázott is a kocsis, de nem értettük, mert spanyolul is mondta, meg olyan volt a hangja, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy kezeletlen hangszalagrákja van-e, vagy már barkácsolt rajta egy jókezű gégész kolléga. A kocsi után bementünk a patikába és vettünk a fenekemre egy Hydrocortizon kenőcsöt, meg Pantozolol-t a gyomromra, mert tudtam, hogy innentől minden nap csak egy nagyobb adag fájdalomcsillapítóval tudok tovább menni.

Arra, azon a hegyen át megyünk holnap, de Miri egyelőre nem izgul miatta.

Aztán körbesétáltunk gyalogosan is, meg lementünk a hasadék egyik oldalára, hogy készíthessünk néhány jobb fényképet, végül beültünk egy bárba tapa-vacsorára: krumplisaláta, krumpli paradicsomszeletekkel sütve, csicseriborsó spenóttal, csirkecombfilé aszalt szilvával és mazsolával, sonka, sajt, főtt ökörfark, sör, összesen 32€ -ért. 8-kor már megint ágyban voltunk. Ez egy négycsillagos szálloda volt fűtéssel, nem fáztunk, de én a hátsóm miatt ugyancsak aggódtam. (A fenekem aztán innentől szépen javult, bár okozott még egy-két fájdalmas órát.)


Szombat. Ronda – Antequera 93 km 763 méter fölfelé.

A szokás szerint pirkadatkor, 8-kor keltünk, bringás jelmezbe bújtunk, én ezúttal a helyes nadrágot vettem fel, aztán 9-kor megreggeliztünk, leadtuk a csomagjainkat és 10-kor elindultunk. Előtte még kicsit feljebb emeltem a nyerget, hogy máshol üljek az ülepemen és a sebesült részt ne nagyon terheljem. A hotel melletti templomból éppen valami körmenet indult, a pásztor már kint állt, férfiak éppen a templomajtóban egyensúlyoztak a monstanciával. Kurva hideg volt, a város határában, egy aluljáróban az útra ráfagyott a pára és az út melletti a tócsákon is jég volt. A mai szakaszon előbb egyenesen le kellett volna mennünk a völgybe egy meredek szerpentinen, de az esetleges lefagyás miatt nem akartunk kockáztatni, ezért az első, 20 km-es szakaszt a tegnapi úton tettük meg visszafelé. Mikor most a legfölső pontot elértük, szépen megálltunk, átöltöztünk, helyesebben felhúztunk minden ruhánkat, amit magunkkal hozunk, a szélálló dzsekiket is beleértve és lerohantunk, ami belefér a tegnapi büféig. Ez a büfé a világ végén van, a környékén sincs egyetlen falu, vagy város sem. Útközben megelőzött bennünket egy profinak látszó bringás, elég könnyű öltözetben, ezért a büfé előtt, amikor leszálltunk, megkérdeztem Miriamot, hogy szerinte hogyan lehet, hogy ezek a fickók nem fáznak. Erre megfordul egy nő, aki ott pakolászott az asztalok között és rám szólt, hogy “miért, maguk fáznak?“ Igen, magyarok mindenütt vannak, ő speciel Debrecenből származott ide.

Útmenti étterem a spanyol outback-ben, de itt is van legalább két magyar.

Ittunk gyorsan valamit és máris mentünk tovább, innentől már inkább ismét északnak kanyarodva. Úgy dél körül Miri megállt és egy olajfaligetben ettünk egy csokis müzlit és elüldögéltünk kicsit a meleg napsütésben. Sok fán még fenn voltak a már egészen fekete bogyók és később láttuk is, hogy volt, ahol csak most szüreteltek. Aztán átöleltünk egy fát, mert a nej olvasta, hogy ezek a többszáz évesek és már olyan sok mindent átéltek, ha átöleli őket az ember maga is bölcs lesz. Szerencsére az öregség nem ragad az emberre, abból amúgy is van elég. Két óra felé értük el az aznapi utolsó dombtetőt, éppen kezdtük már érezni a combikáinkat, én persze a hátsómat is. A GPS szerencsére hamarosan levitt bennünket egy völgybe és ott kényelmesen, egy majdnem vízszintes mellékúton tettük meg az utolsó 15 kilométert. Maga Antequera egy dombtetőn fekszik, szóval oda még szépen feltekertünk és szokás szerint 4 óra felé értük el a Hotel La Villas de Antikariát. Ez egy háromcsillagos intézmény. A csomagjainkkal azonnal bevonultunk a szobánkba, ami hatalmas volt, de legalább nagyon hideg. Fűtés szintén a klímával történt, de ez csak akkor indul, ha a vendég bedugja a kártyáját a főkapcsoló érzékelőjébe. Szóval érkezésünkig semmi fütés. Gyorsan zuhanyoztunk, a maximumra állítottuk a klímát és elmenekültünk a szobából a városba. Ugyan a leírások szerint ez egy a turisták számára nagyon izgalmas város, mi nem találtunk benne semmi rendkívülit. Még egy rendes éttermet sem találtunk. Végül felfedeztük, hogy a helyi arénában, a lelátók alatt működik egy, oda betértünk és nem csalódtunk.

Az import torrero ma csak szárazedzést tart, mert a bika (farka) már a tányéron van.

A pincér előbb az asztalunk alá tett egy elektromos levegőmelegítőt, amitől deréktól lefelé szépen át is melegedtünk. Aztán ettünk egy rántottát véreshurkával, egy spanyol hallevest kagylóval, végül egy bikafarkat vörösboros mártásban és bort ittunk hozzá. Mondjuk a 63€ kicsit húzós volt. A vacsi után még megkerestük a szállodát és bár közben egy kicsit melegebb lett, gyorsan bebújtunk az ágyba, hogy melegítsük egymást.


Vasárnap. Antequera – Loja (mellett valahol) 84 km 821 méter föl.

Ugyan a meteorológia azt ígérte, hogy a hidegfront után mától szépen melegszik az idő, a reggelinél olyan hideg volt a hotel kocsmájában, hogy még a lehelet is látszott egy kicsit. Mint minden spanyol kocsmában, itt is ment a TV és az emberek télikabátban ültek az asztaloknál. Már előre láttuk, hogy ha ma is összefagyunk a szállodánkban, akkor baj lesz, ezért Miri felhívta Hernández urat, hogy szóljon már oda a mai szállásunkra, kapcsolják be a fűtést legalább délben. Közben kikerestük volna az aznapi uticélunk pontos címét, vagy koordinátáit, de a net abban a pillanatban összeomlott. Azt még láttuk, hogy nem volt utca, házszám, hanem valamilyen út valamelyik km-kövénél van. Nem volt mit tenni, beadtuk a vele szomszédos várost és a nagyon kis reggeli után 10-kor nekivágtunk. Csak a város határáig értünk, akkor éreztem, hogy hátul defektet kaptam. Nem is baj, mondtuk, itt van egy McDonalds, majd legalább eszünk még valamit, de ebből nem lett semmi, mert a Meki zárva volt. Azért a belsőt kicseréltem és mentünk tovább egy szép kis völgyben, lassan felfelé. A völgy közben kiszélesedett és megláttuk a távolban a mai út „tetejét“, egy fehér falut, Archidonát magasan fenn a fejünk fölött. Aztán sípolt a GPS, jelezvén, hogy be kellett kanyarodni. Így is tettünk, bevettük a kanyart jobbra és máris rajta voltunk az autópályán. Kiderült, hogy már 10 méterrel előbb le kellett volna kanyarodnunk egy nagyon keskeny mezőgazdasági útra, ami elsőre hihetetlen volt, pedig meg de, azon kellett menni. Szóval most előbb az autópálya mellett, később az olajfák között tekertünk a falu széléig, aztán magában a faluban is. Közben olyan meredek lett az út, hogy fel kellett állni a nyeregben. Azt hittük, sosem lesz vége a falunak, állandóan újabb utcák bukkantak fel. Már erősen égett a combunk, mire végül azért csak felértünk a falu fölött a legmagasabb pontra.

Ott, balra fent, a púpoknál van Archidona a maga végtelen főutcájával.

Végre megálltunk, leszálláskor majdnem elestem, minden esetre lerúgtam az egyik ivókulacs-tartómat, ami eltörött. Csak úgy ideiglenesen tudtam összeeszkábálni a jóelőre gondosan berakott szigszalaggal. Onnan az út változatosan kerülgette az autópályát, ment le és fel, általában nagyon rossz burkolattal, helyenként akkora repedésekkel, hogy bármikor belefért volna a bringa kereke. Itt az autópályákért általában nem kell fizetni, ezért, ha elkészülnek, a velük párhuzamos eredeti utat szinte senki sem használja, legfeljebb a helybeliek, azok is traktorral. Ráadásul az építkezés alatt tönkre is mennek a nehéz gépek alatt, szóval elég betyáros állapotban vannak, tényleg nagyon kellett vigyázni, hogy a bringákon tudjunk maradni. Viszont a hideg valóban elmúlt, a napsütésben határozottan melegebb lett. Aztán elértünk egy falut amiről gondoltuk, hogy valahol erre lehet a szálloda. Az úton rengetegen sétáltak, valami népünnepély lehetett. Mi is mentünk erre is, meg arra is, de nem találtuk a hotelt. Akkor egy faszi elmagyarázta, hogy nem itt kell keresnünk, hanem át kell menni a sztráda alatt a másik oldalra, fel a dombra, aztán le, meg jobb és balra, stb. Mentünk is egy darabig, ahogy mondta, de egy idő után elvesztettük a fonalat és lassan a reményt is, hogy valaha is odaérünk, amikor jött egy rendőrautó és a rendőrök aztán szabatosan útba igazítottak bennünket. Tényleg, 5-6 további kilométer után már ott is álltunk a Landhotel Llano pina előtt.  Bár ez csak két csillaggal bírt, de nagyon szép, tiszta, modern szálloda volt, ráadásul a szobákban és a fürdőszobában is ment a radiátor, kellemes meleg volt. Miri felfedezte, hogy a fürdőkádban vanak whirlpool-fúvókák is. Egyelőre csak zuhanyoztunk és lementünk az étterembe. A melegben egy ingben ültünk a teraszon délután ötkor!

Reggel nem hittük volna, hogy délutánra ilyen szép napunk lesz.

Előételnek mindenféle helyi specialitást, sajtot, sonkát ettünk, utána jött egy egytálétel rákból, polypból és krumpliból, ettünk édességet is, Miri tortát, én meg egy karamelles krémet, sört, fehérbort ittunk. Az egész 42€-ba került. A vacsora után Miri még whirlpoolozott egy jót, utána már csak olvastunk és pihentettük megfáradt testünket.


Hétfő. Loja – Granada 85 km, 794 m.

Ez egy viszonylag egyszerű napnak igérkezett. Reggelre persze szépen lehűt a levegő, megettük az itt is elég szerény reggelit és fél 10 felé szépen elindulunk. Szerencsére azonnal felfelé vitt az út, hamar felmelegedtünk. Csak a mai szakasz első felén mentünk a főúton, addig elég dimbes-dombos terepen, volt egy két rövidebb rámpa is, sőt gurultunk olyan bitang szar állapotban levő aszfalton is, hogy majd’ kiugrott a kormány a kezünkből. Félúton a GPS leparancsolt bennünket egy völgy parasztútjaira és azon kerekeztünk tovább. Csak egyszer ért bennünket meglepetés, mert az út egyenesen egy olyan 5 méter széles patakba vezetett. A víz ugyan csak térdig ért volna, de nem nagyon akaródzott belemenni. Szerencsére följebb találtunk egy kis hidacskát, amit valaki egy elektromos távvezeték-oszlopból és néhány deszkából barkácsolt, azon aztán szerencsésen át is keltünk.

Bár sekély volt a gázló, mégis jó, hogy volt egy híd is a közelben.

A Granadába vezető szélesebb völgyben már nem csak olajfák voltak, hanem valamilyen növényt termesztettek bakhátasra kiképzett földeken, de, hogy mi akart az lenni nem tudtuk. Még a szárító házak láttán sem találtuk ki, miről van szó, de aztán egy helyen megláttuk, hogy a parasztok pótkocsin préselt dohánybálákat visznek egy raktárba, rájöttünk, hogy itt dohányt termelnek. Igaz, a dohányt a spanyolok hozták Európába, ha tudták volna, hogy ez végül mekkora kárt okoz majd, talán nem teszik. A dohánytermeléshez persze víz is kell, ezen a helyen egész csatornarendszer hálózza be a földeket, helyenként az ókori római módszerre emlékeztetően. A város közelében a völgyből jól látszottak a Sierra Nevada hóval borított hegyei. Állítólag nagyon jó sípályák vannak arrafelé, a hazaérkezésünk utáni héten láttam az Eurosporton, hogy ott rendezték a Téli Universiade síversenyeit.

Ezen a csatornán jön az öntözővíz. Az meg ott a horizonton a Sierra nevada.

Lassan elértük a várost, egy benzinkútnál ettünk egy csokit és ittunk egy narancslevet aztán belevetettük magunkat a nagyvárosi forgalomba. Éppen véget ért az iskola, rengeteg volt a gyerek. Érdekes, hogy Spanyolországban a gyerekek nem a hátukon viszik a táskát, hanem kis kétkerekű kocsin húzzák magukkal. A bringákon végtelennek tűnt a város, menni a kocsik között, megállni a lámpák előtt, újra felgyorsítani. Közben beigazodni látszottak Jézus szavai, aki azt mondta Péternek a Genázáreti tónál, hogy akinek erős a hite, az tud vízen is járni, aki kételkedik, az elmerül. Én egy piros lámpánál egyszerűen megálltam, anélkül, hogy kiakasztottam volna a lábam a pedálból, ott álltam a bringán, csak akkor tűnt fel, hogy elfelejtettem leszállni, amikor újra zöld lett a lámpa. Hitetlenkedtem is, hogy ilyent tudok. Mikor újra megpróbáltam, persze majdnem el is estem. Az út a városban nem volt nagy élvezet, az biztos, de végül baj nélkül elértük az aznapi uticélt, a Hotel Corona Parcelt. Ez most egy négycsillagos szálloda volt ennek megfelelően szép szobával és fűtéssel. A csomagok is rendben megjöttek, megfürödtünk, átöltöztünk és megpróbáltunk enni valamit. Egy közeli étteremben csak ötkor zárt a konyha és az utolsó 10 percben még csináltak valamit nekünk, egy nagy salátát tojással, sonkával, Mirinek egy báránysültet, nekem meg egy sertéssültet, de az én adagom olyan kicsire sikerült, hogy na. Ittunk egy kis fehérbort, aztán lepihentünk, mert a városra holnap egy egész napunk lesz.


Kedd. Városnézés.

Reggel 8-kor keltünk és 9 felé ültünk le reggelizni. A szokásos büfé várt bennünket azzal a különbséggel, hogy a kávéautomata nem működött. Kellemetlen, de biztos túléljük, gondoltuk, annál is inkább, mert az egyetlen szolgálatos pincér, olyan korombelim csak annyit értett a géphez, hogy minden oldalról megütögette, de nem használt. Bár mi nem szívóskodtunk vele, mégis kiment a bárba és hozott nekünk két tejeskávét, így ez a probléma is megoldódott. Fél 10 körül indultunk el a városba, előtte megnéztük, hogy a mai cél, az Alhambra nincs olyan vészesen messze, szóval odasétálunk. Hamarosan meg is pillantottuk, magasan a fejünk felett, egy meredek domb tetején. Már éppen elkezdtem volna elégedetlenkedni, amikor megláttam egy kis 15 személyes Mercedes buszt, az oldalán a felirattat: „Alhambra Bus”. Na fasza, az biztos felvisz bennünket, a megállónál fel is ugrottunk rá. Mondtam a sofőrnek: Alhambra? Alhambra! -mondta ő. A jegy 1.20-ba került, leültünk a csupa nyuggerből álló utas közé, akik szemmel láthatóan bevásárolni voltak. A kocsi nekilendült, előbb jó irányba ment, de aztán egyre inkább elfordult a tervezett célunktól és behajtott az óváros keskeny, kacskaringós utcáiba. Így akaratunkon kívül megtekintettük Granada másik látványosságát, az Albaicín-t, vagyis a valamikori mór lakónegyed utódját. Ennek a tipikus épülete a „carmen”, egy villa, ami a meredek hegyoldalra épült. A szó az arab „karm”-ból származik, ami annyit tesz, hogy szőlőskert. Szóval mentünk-mentünk-kanyarogtunk az óvárosban és nekem egyre a szekeres góbé örökbecsű szavai jártak a fejemben: Hát most már bizony messze van!

Az Alhambra most már messze bizony van. Ez már a C3-as járat a végállomásán.

Sem az utasok, sem a sofőr nem értette az angolt, Miri így összeszedte összes spanyolját és kiderítette, hogy az Alhambra ebben az esetben csak fantázianév. Ezek a buszok mindenhova járnak a óvárosban, ahova a nagyobbak nem férnek be és a járatokat C-vel és számmal jelölik, Ez a C2-es, az Alhambrába a C3-as megy, aminek a végállomása a Kasztíliai Izabella térről megy. Szálljunk le a katedrálisnál, onnan gyalog 100 méter a megálló. Ráadásul a jegyünk oda is érvényes. Így is lett és 30 perc múlva most már tényleg a palota felé robogtunk.

Az Alhambra egy tipikus falakkal körülvett középkori épületegyüttes, ami részben egy hegy platójára épült erődítményből, a fellegvárból, vagyis ebben az esetben a Alcazba-ból, mellette az uralkodó Nasridenek palotájából, továbbá a katonák, kézművesek, kereskedők lakásául szolgáló városból áll. Ezen kívül egy hídon át megközelíthető másik platón áll a Generalif, az uralkodó nyári lakhelye a hozzátartozó parkkal. Maga az Alhambra 220×740 méter nagy, nevét minden valószínűség szerint a vöröses színű falainak köszönheti, az Al-hamrá vörös erődöt jelent.

Először közvetlenül az ezredforduló után, 1.038-ban kezdett az akkor uralkodó Zavi ibn Ziri egy erődítmény építéséhez. 1238-ban egy másik család, a Nasridek vették át a hatalmat és I. Mohamed építtette a ma is látható citadellát. I. Jusuf és V. Mohamed uralkodása idején, 1333-tól épült fel a fellegvár mellé az uralkodók palotája és a Nyári palota. 1492-ben, mint az utolsó, mórok által tartott erődítményt, XII. Mohamed puskalövés nélkül adta át a várat a katolikus csapatoknak. A következő évtizedekben a spanyol kormányzók lakhelye volt, ők végeztek kisebb átalakításokat a védművön. I. (V.) Károlynak annyira tetszett a hely, hogy elhatározta, hogy ide helyezi uralkodóhelyét. Lebontottak néhány épületet és megkezdődött egy renaissance palota építése. Közben azonban kiderült, hogy Amerika felfedezése teljesen megváltoztatta a világot, az amerikai gyarmatok kiépítése és persze kifosztása lett az elsőrendű feladat, így a palota építését egyszerűen abbahagyták és a már elkészült egyetlen épületre sem került hosszú ideig tető. Az Alhambra utolsó urai a bourbonok voltak, akik viszont az örökösödési háborúban rossz oldalra álltak és ezért 1714-ben kegyvesztettek lettek. Utánuk az épületeket senki sem gondozta és romlásnak indultak. Először a 19. század második felében fedezték fel, micsoda értéket képvisel az Alhambra és kezdték meg a helyreállítását. Ma természetesen a világörökség része.

Körkép a fellegvár tornyából:

az óváros, az Alcazba falai és bástyái, belül az épületek alapfalai, az újváros és a horizonton a Sierra nevada

Szóval kiszálltunk a bejáratnál, bemutattuk a postán kapott jegyeinket és didaktikus módon előbb elmentünk a fellegvárba, az Alcazba-ba. A fellegvárat ma is erős, magas falak veszik körül, de a belsejében levő épületek, a katonák lakhelyei, a raktárak és egyebek az idők alatt elpusztultak, csak az alapjaik maradtak meg. Ép maradt az erődítmény nyugati csücskébe álló masszív torony. A belseje teljesen üres, viszont a tetején levő teraszról csodálatos kilátás nyílik a városra, a környékre és a Sierra Nevada havas csúcsaira. Másodiknak a Don Carlos-féle palotát vettük sorra, sok látnivaló nincs rajta. A belül kör alakú, “oszloptornácos” épületben ma két múzeum működik.

I. (V.) Károly palotája kívülről és belülről. Ennyi az egész.

Aztán jött a Nasriden-palota. Előtte újra kontrollálták a jegyeket és persze nem engedtek be. A jegyeinkre rá volt nyomtatva, hogy 9:00, mint kiderült ez azt jelentette, hogy 9-kor mehettünk volna be ide, most meg már fél 12 volt. Na akkor mi legyen, mert mindenáron bemennénk. Menjünk az információs irodába és irassuk át a jegyeket. Jó, elmentünk, előadtuk a panaszunkat, mire megkérdezték, hogy miért nem jöttünk 9-kor. „Mert fájt a seggem a bringázástól és akkor még pihentem!”, mondtam kissé türelmetlenül és felkészültem egy hosszabb csevelyre, de nem, beíratták a nevemet és a címemet egy füzetbe és kinyomtattak két új jegyet, igaz arra is 9:00 volt írva. Azzal visszamentünk, de mielőtt az új ajtónálló (közben forgás volt, mint a röplabdában) elzavarhatott volna bennünket, máris mondtuk, hogy ezek újak. Akkor rádión beszólt a központba, mire igazolták, hogy nem hazudunk és akkor bemehettünk. Nagy tortúra, de megérte, a palota, azok a termek, udvarok, szökőkutak tényleg csodálatosak. Tessetek beírni a keresőbe „nasridenpalast” és nézegetni a képeket. Ezeket többnyire profik lőtték turisták nélkül. Persze mi is csináltunk néhányat.

Udvarok és kutak, oszlopok és boltívek, ablakok és stukkók.

A palota után a hozzá tartozó kert következett. Persze januárban elég szegényes a dolog, mert tele van rózsákkal, azok meg még téli álmukat aludták. Végül átsétáltunk a nyári palota felé, ami tulajdonképpen szintén egy nagy kert, igaz többnyire örökzöldekkel, amik télen is jól mutatnak.

A látogatás után busszal visszamentünk a belvárosba és délidő lévén ittunk egy kávét és ettünk hozzá egy sütit, aztán elsétáltunk a katedrálisig. A katedrális építését 1523-ban, 30 évvel a mórok feletti győzelem után kezdték és 180 évi szorgos munka után 1704-ben készült el. A renaissance épület főhajójába érdekes módon két, párhuzamosan álló hatalmas orgonát építettek. A templom melletti királyi sírkápolnában a Capilla real-ban nyugszik II, Ferdinánd, Kasztiliai Izabella és lányuk Őrült Johanna, valamint férjeura Szép Filipp. A katedrális sekrestyéjében többek között Boticelli, Peruggio, Hans Memling és Rogier van der Weiden képei függenek.

A katedrális főhajója a kupola alól.

A katedrális után a vasútállomás következett. Tegnap délután, még a friss élmények hatására azon járt az eszünk, hogy biztos nagyon nehéz lesz átvágni a városon holnap reggel, a reggeli csúcsforgalomban. Ha viszont az állomáson, ami a szállodától alig 1-2 kilométerre van, felszállnánk a vonatra és elmennénk az első állomásig, akkor az egészet elkerülhetnénk. Így is lett. Az állomás egyelőre nagyon lepukkadt épületben van, de már bontják a környező épületeket, hamarosan elkezdődik az új építése. A pénztárban érdeklődtünk, persze lehet róla szó, az első állomás San Francisco (nem vicc, tényleg), csak az a baj, hogy vonatonként csak 3 bringát lehet felvinni és a nekünk legjobb 9 órás vonatra már mind a három elkelt. Akkor mikor mehetnénk? Hát sajnos csak 6:45-kor lehetne. Kicsit tanakodtunk, ez azt jelenti, hogy lemondunk a szállodai reggeliről, de jó van, adjon jegyet akkorra. 9€ volt kettőnknek, biciklistől.

Az állomásról szépen lassan hazasétáltunk. Előbb a Trinidad-téren leültünk napozni, közben Miri elnyalt egy fagyit és hallgattuk egy profinak tűnő utcazenész zongorajátékát. 4-kor kinyitottak a belvárosi boltok, kirakatukban a hatalmas plakátokkal „Rebaja” (rebaha), vagyis kiárusítás. Ebből fakadóan kis shoping következett. Sok üzletbe benéztünk, végül csak egy rojtos szegélyű blúzt (figyelem hölgyeim, ez lesz idén a divat!) és egy táskát sikerült vásárolni. Miriam közben megállapította, hogy Andalúziában a férfiak általában sokkal többet adnak a külsejükre, sokkal csinosabban öltöznek, mint a hölgyek. Én ebben az üdítő kivétel lehettem volna, de a nej szerint a bomber dzsekimben és a halántékomon kacéran göndörödő ősz hajammal én is jól mutattam. (A megritkult területeket sapka takarta.) Látszik, még mindig szeret. Míg ott sétálgattunk, nézelődtünk, persze bezártak az éttermek konyhái. Mindegy gondoltuk, a szállodánk étterme majd fél 9-kor kinyit, oda csak lesétálunk, de ebből semmi nem lett, mert az éppen kedden zárva tart. 6-felé leheveredtünk, nekiálltunk az olvasásnak, aztán 9 felé eldöntöttük, hogy nem vagyunk annyira éhesek, hogy fölkeljünk egy vacsoráért.


Szerda San Francisco – Vinuela 69km, 846 m föl.

Fél 6-kor keltünk, levittük a bőröndöket, megkaptuk a bringákat és 6-kor elindultunk az állomásra. Most jól jött, hogy volt nálunk világítás, mert odakinn még tök sötét volt. Az utcákon kisebb csoportokkal találkoztunk, náluk szemmel láthatóan most ért véget az éjszakai program. Alig 15 perc alatt az állomáson voltunk, de a vonatunknak se híre, se hamva nem volt még. Beültünk a restibe, de csak kávét ittunk, mert a reggeli ajánlat nem nézett ki valami jól. Aztán fél 7-kor beállt a vonat, egy modern, háromkocsis elővárosi szerelvény. Ahogy a jegyen állt, mi is felszálltunk a középső kocsiba és bringáinkat betámasztottuk a csomagtartóba. Pontosan indultunk, azt tudtuk, hogy az út nem lesz hosszú, a menetrend szerint csak szűk 30 perc. Jött a kalauz, elmagyarázta, hogy a bringákat rossz helyre tettem, a másik oldalon van három kampó (meg is mutatta), oda kell őket felakasztani. Ha majd legközelebb erre járunk, legyek szíves oda tenni. Megígértem. Velünk szemben volt egy képernyő, felnézünk, hát látjuk ám, hogy 160-nal megy a vonat. Az első állomásnál, annál a bizonyos San Francisconál kiszálltunk. Tök sötét volt és olyan kurva hideg, hogy majdnem meghaltunk. Persze hiányzott a tegnapi vacsora és a reggeli is, én szabályosan vacogtam. Miri gyorsan beindította a GPS-t és majdnem seggreültem, mert kiderült, hogy a vasárnap már megismert Loja városa mellett-fölött vagyunk. Még, hogy az első állomás, majdnem 50 km-t hozott bennünket a vonat. Elindultunk a GPS szerint, de 500 méter múlva feladtuk és beültünk az első kocsmába, amit nyitva találtunk. Ott ugyan az általános tilalom ellenére (Spanyolhonban minden nyilvános helyen tilos a dohányzás) a tulajjal együtt mindenki dohányzott, de legalább meleg volt. A törzsvendégek általában csak egy-két pálinka félére és egy cigire ugrottak be még munka előtt. Kajálni ott sem lehetett, de egy kóla és a hősugárzó mellett kivártuk, amíg nagyjából kivilágosodott, aztán nekivágtunk. Előbb lementünk egy szűk meredek völgybe, aztán azon szépen Lojáig, ott meg föl, a domboldalban fekvő városig. Közben a GPS-ünk megbolondult, össze-vissza vezetett bennünket mindenféle szűk utcákban és sikátorokban, amik néha olyan meredekek voltak, hogy még állva sem tudtunk föltekerni rajtuk. Miriam meg szegény állandóan a képernyőt leste, hogy hogyan tovább, aztán meg is történt a baj. Az egyik utcában belehajtott a vízlevezető rácsba, az első kerék beleszorult, ő meg a kormány fölött ívben előre repült. Én mentem hátul, láttam a rácsot, kiabáltam is, de már késő volt. Talán még életemben ennyire nem ijedtem meg. Most is szerencsénk volt, nem történt jelentős sérülés, Miri csak a jobb combját ütötte meg. Azon lett is egy kéttenyérnyi véraláfutás, de csak a bőrön, az izommal semmi baj nem történt, sem akkor, sem később nem fájt. A bringán is csak felületes nyomok maradtak. Próbáltunk az utcán érdeklődni, merre menjünk, de végül a városházán az ügyfélszolgálatnál landoltunk. Ott hívtak egy hölgyet, aki tudott angolul és akkor ő egy térképen elmagyarázta, hogy merre van a helyes út. Az is igaz, amikor megtudták, hogy hova igyekszünk, mindenki nagyon csóválta a fejét, mert oda bringával elég fárasztó túra lesz. Mindegy, elindultunk. Tényleg, 10 perc alatt átvágtunk a városon, igaz, közben az út állandóan emelkedett és a város határán egy hotelben végre rendesen megreggeliztünk. Fejenként elmajszoltunk két szendvicset olajjal, sonkával és sajttal, ittunk egy-egy narancslét és kávét (13.50€) és újra nekivágtunk. Onnan 27 km-en át mindig fölfelé ment az út, de végre tele volt a gyomrunk, szépen sütött a nap, a főúton alig volt valami forgalom, szóval a körülmények ideálisak voltak.

Már megint felfelé, de legalább szépen süt a nap és virágzanak a mandulafák.

Körös-körül megint csak olajfaligetek voltak, félúton egy olajütő üzemmel, amitől a környéken rendes olivaolaj-szag terjengett. Az út mellett lassan kis hófoltokat láttunk, aztán elfogytak az olajfák, helyettük nagy legelők jöttek rengeteg birkával. Végre 1.045 méter magasan elértük a hágót. Innen már lefelé ment az út, előbb egy medence szerű völgybe jutottunk, aztán két nagyobb szikla között kijutottunk egy meredek lejtő szélére, ahonnan valahol messze ismét megláttuk a tengert. Leereszkedtünk a völgybe, feltekertünk a szemben levő alacsonyabb domboldalon és máris ott álltunk a Hotel La Vinuela előtt egy mesterséges tó partján. Ez messze a legszebb szálloda volt az egész utazás alatt. Ráadásul itt, közel tengerhez legalább 5 fokkal melegebb is volt. Zuhanyzás után kibontottuk a minibárban talált pezsgőt, kiültünk az erkélyre a napra. Tiszta nyár volt, 22 fok árnyékban.

A sporttársnő előbb a szerpentinen, aztán már a szálloda teraszán, a napsütésben.

Öt óra felé még sétáltunk egyet a parkban, aztán leültünk vacsorázni: Ettünk egy pil-pil-t, ez garnéla fokhagymás-csipős levesben, Miri egy thai wokot nudlival és zöldséggel, én egy tortellinit. Fehérbort ittunk hozzá és vacsora után még ittunk volna valami likőrfélét is. A pincér hozott 3 üveget, mindegyiket megkóstoltuk, végül az „Orujo de Hierbas” mellett maradtunk, igaz abból kettőt is megittunk. Altatóra aznap sem volt szükség.

Esténként az ágyban nézegettük a helyi időjárás jelentést. Holnapra egy front közeledtét ígérték, egyelőre eső nélkül, de egy kis lehűléssel. Pénteken, szombaton viszont már esni fog.


Csütörtök Vinuela – Málaga 76 km, 1.297 méter föl.

Éjjel tényleg megsuhintott bennünket a front, Miri szerint éjfél körül bitang szél volt. Mire felkeltünk, sokat gyengült és a hőmérséklet egyelőre kellemes maradt. Reggeli csak 9-től volt, kényelmesen készülődtünk, pakoltunk. A reggeli a szálloda általánosan magas színvonalának megfelelően igencsak kiváló volt. Ráadásul mára kiismertük a spanyol reggelik logikáját, a különböző pirítós kenyerekhez illő feltéteket, az édességeket, gyümölcsöket. Szóval rendesen fogyasztottunk, mert amúgy a mai volt a „Königsetappe” a maga 1.300 méteres összmagasságával. Miután leadtuk a csomagjainkat háromnegyed 9-kor pattantunk  a biciklire. A szálloda kapujától kezdve azonnal emelkedni kezdett az út. Előbb kimásztunk abból a völgyből, ahol a mesterséges tó van, aztán a domb másik oldalán lecsorogtunk a völgybe, míg a főutat el nem értük. Aztán a főút szélén mentünk egyre magasabbra. Egy benzinkútnál megálltunk inni és pisilni. Miri itt tárgyalásokba bocsátkozott egy pekándió (így hívják magyarul) árussal. Meg is kóstoltuk, de nem vettünk, mert hova raktuk volna. Közvetlenül a pihenő után lekanyarodtunk Rigordo felé egy mellékútra, ahol előbb lementünk egészen a völgy mélyére, aztán onnan fel Colmenarba. Ezen az úton rendesen megszenvedtünk, nagyon hosszú volt, helyenként 5%-os rámpákkal (szaknyelven második kategóriás emelkedő volt).

Csak tekertünk fel és egyre feljebb.

Ráadásul a szerpentines szakaszokon, ha a kanyar belső körén mentünk, a kanyar után még a srég úttest is hozzáadódott, itt rendszeresen fel kellett állni a nyeregben. Ennek ellenére jól ment a dolog, nyilván a tudat, hogy ez az utolsó nap, is erőt adott. A főúton még erős kamionforgalom volt, azon túl viszont alig láttunk kocsit. Közben viharos lett a szél, a felhők egyre közelebb jöttek, de eső nem fenyegetett, viszont egyre hidegebb lett és fázni kezdtem.

Az utitársam már örül, de én tudom, hogy még nincs vége az emelkedőnek.

Az emelkedőknek egyszerűen nem akart végük lenni, minden kanyar előtt azt gondoltam, na, most elértük a legmagasabb csúcsot, de nem, volt még tovább. Egyszer aztán, amikor már nem is reméltem, megláttunk a bal oldalon egy vendéglőt és mellette, messze, a mélyben Málaga városát. Azonnal megálltunk, nem csak fényképezkedni, hanem be is mentünk. A háziasszony is fázhatott, mert a tűzhelyen egy nagy tuskó parázslott, az egyik asztalnál meg hollandok hangoskodtak.

Na végre, az ott lent már Málaga kikötője.

A jó melegben ittunk egy forró teás tejet, aztán felültünk a bringákra és megkezdtük a leereszkedést. A tengerszintig majdnem 900 métert kellett lecsorognunk, nekem lassan elgémberedett a kezem az állandó fékezéstől, de valamikor csak elértük a várost. A GPS még el akart vinni bennünket ide-oda, de nagyjából tudtuk, hogy merre kell menni, ezért rendre felülbíráltuk és átcsorogtunk e belváros sétáló utcáin. Egyszer csak ott álltunk a bringakölcsönzőnk, a „Bike to Málaga” előtt. Lekászálódtunk, a tulaj segítségével leszereltük a saját cuccainkat. Jelentettem a defektet és a törött kulacstartót, de nem kért érte külön semmit. A sisakjainkat felcsatoltuk a hátizsákjainkra, összepakoltunk és elbúcsúztunk. A 7 nap alatt alig 580 km-t tettünk meg, semmi rendkívüli, de azért az összesen 6.600 „Höhenméter” kis büszkeséggel töltött el bennünket. Még úgy bringás ruhában, útban hazafelé beültünk vacsorázni a dóm melletti egyik étterembe. Ott frissen készítik a paellát, amíg megfőtt, ettünk egy kis sonkát-sajtot, meg söröztünk is egy csöppet. Aztán felfaltuk a főételt, elbattyogtunk a szállodáig, a Silken Puertáig, ahonnan egy hete elindultunk. Újra bejelentkeztünk, felcipeltük a csomagjainkat a szobába és aztán aznap már csak pihentünk.


Péntek. Autóval Gibraltáron és Tarifán át Cádizig.

Ma az első bringamentes napon 9-kor csengett a telefon, mert meghozták a kocsit. Egy 1.4-es Opel Corsát kaptunk, 45.000 km-el. Az adminisztráció elintézése után megreggeliztünk és az első utunk a céghez, az Autó Andalusiához vezetett, mert még otthon a pakolásnál elfelejtettünk berakni a GPS-ünket, az okostelefonon meg valamiért nem ment ez a funkció. Napi 5€-ért kaptunk egy Garmint és máris indultunk Gibraltárba. Helyesebben előbb tisztáztuk, hogy mibe kerül itt az autópálya és még inkább, hogy hogyan kell fizetni. Kiderült, hogy vannak közpénzből épült autópályák, ezeket egy sima „A” és egy szám jelöli, amik ingyenesek és vannak magánbefektetők által finanszírozottak, ezeket meg az „AP” és egy szám jelöli, a fizetést meg a szokásos kapuknál intézheti az ember. Gibraltárba is két autópálya, az A-7-es és az AP-7-es vezet, mi mindjárt rá is tértünk az A-7-esre, mert ez állítólag a part mellett halad és ezért látványosabb. Na, akkor láttuk, hogy Európa egyik leghíresebb és legkeresettebb homokos strandja, a Costa del Sol nem sokat ér. A szabályos, 2×2 sávos autópálya közvetlenül a plázs mögött fut és ezzel elvágja az út másik oldalán levő szállodákat, apartmanházakat és egyéb hasonlókat a tengertől. Akármilyen drága helyen is laksz, ha a strandot el akarod érni, valahogy át kell jutni a sztrádán. Ráadásul a strand többnyire talán 100 méter széles, a forgalom ott dübörög melletted. Szóval ha befizetsz oda egy hétre, egyszer talán lemész a tengerhez, egyébként a nyaralásod idejét a szálloda teraszán és a poolban töltöd majd. Az út Gibraltárig 150 km, eleinte gyorsan halad az ember, de a vége felé állandóan körforgalmak(!) törik meg a lendületet. Ahogyan közeledtünk a célhoz, elmeséltem Mirinek Gibraltár történetét, megemlítettem, hogy ma is a brit korona alá tartozik, nem része schengennek. Az baj, mondta a nejem, mert nem hozta el az útlevelét. De, mint EU polgárt, majd biztosan beengedik valahogyan. Én ebben nem nagyon hittem, de mentünk tovább és valamikor dél körül pillantottuk meg a sziklát.

Gibraltár stratégiai jelentőségét nem kell hangsúlyozni, innen bárki ellenőrizheti a Gibraltári szoros és ezzel a Földközi tenger átmenő hajóforgalmát. Gibraltár neve a Dzsebel Tarik (Tarik hegye) arab kifejezésből származik és arra a mór hadvezérre utal, aki 711-ben elfoglalta. Maga Gibraltár egy 6×1,2 kilométeres, a tengerbe ujjszerűen benyúló 426 méter magas mészkőszikla, egy meredek északi és keleti parttal. A nyugati oldalán a part lankás, itt van a hasonló nevű város is. A spanyol szárazfölddel egy vékony földnyelv köti össze. A szikla nyugati oldalán van a nagyjából 8×8 km-es Gibraltári öböl, az egyetlen védett hely a környéken, ahol a vitorlások idejében a hajók kiköthettek. Keletre és nyugatra is vagy 100 kilométeren át csak kikötésre alkalmatlan homokos tengerpart van. Amikor a habsburgok a 30 éves háborúban meggyengültek, a hollandok és az angolok időnként szövetségesként, időnként konkurensként próbálták megszerezni a spanyoloktól a tenger hatalmat. Gibraltárt a spanyol örökösödési háborúban, 1704. augusztus 4-én foglalta el egy angol-holland flottaegység és az 1713-as Utrechti békében ítélték Nagy Britanniának. 1830 óta brit koronagyarmat, ma tengerentúli brit terület.

A spanyolok többször megpróbálták visszafoglalni, sikertelenül. A kérdést hosszú dőre eldöntötte a 2002-es népszavazás, ahol a szavazók 99%-a a britek mellett tette le a voksot. A 6,5 km2-en ma kb. 29.000-en élnek. Maga a szikla természetvédelmi terület, tetejére egy kabinos felvonóval lehet felmenni. Az óváros közlekedéstől elzárt, autóknak tilos behajtani. Az újvárosban meg a szokásos emeletes házak állnak. Közvetlenül a határ mögött van a repülőtér kelet-nyugati irányú kifutója, amit keresztez a főút. Természetesen a repülőknek van elsőbbségük. A nyugati oldalon van a yachtkikötő, mögötte a kereskedelmi és végül a hadikikötő.

Gibraltár jellegzetességei Európa egyetlen szabadon élő majmai, a „berbermakákók”. A babona szerint a britek addig maradnak Gibraltárban, amíg ott majmok élnek, ezért Churchill a háború idején Marokkóból makákókat hozatott, hogy a vérfrissítéssel még csak a gyanúja is elkerülhető legyen, hogy a majmok betegeskednek. Más háborús előkészületek is történtek, a sziklát az erődítési munkák közben úgy kifurkálták, mint egy svájci sajtot (a törmelékkel meg megnövelték a szárazföldet), a csúcsidőkben 15.000 brit katona állomásozott Gibraltárban. Végül mindez feleslegesnek bizonyult. A Wehrmachtnál Félix fedőnév alatt ugyan kidolgoztak egy tervet Gibraltár elfoglalására, de Spanyolország a német remények ellenére végül is semleges maradt és azért a német akcióra sem kerülhetett sor.

Előbb átvágtunk a Gibraltár előtt spanyol városon, Frontera de la Conception-on és odagurultunk a határátkelőhöz vezető útra. Nagyon hosszú sorban vártak az autók a bebocsátásra. Már olvastam a gibraltári parkolás nehézségéről, ezért azt javasoltam, parkoljunk le a spanyol oldalon és onnan sétáljunk be a brit területre. Ez sem ment könnyen, de találtunk végül egy szabad helyet, megvettük a parkolócédulát és 15 perc múlva már a határon voltunk. Persze érvényes útlevél nélkül nem lehetett bemenni. Akkor kis vita kezdődött arról, hogy én bemenjek-e egyedül, mint ahogy Miriam, akarta, vagy menjünk tovább. Lassan sikerült meggyőznöm, hogy nincs ott az égadta világon semmi, amit annyira meg lehetne nézni. A sziklát, a várost és a kikötőt látom innen is, hasonló majmokat meg máshol is találok. A beutazók többsége vásárolni ment, azt meg mi amúgy sem akartunk.

A gibraltári szikla és a város.

Szóval mentünk szépen tovább Tarifa városáig, hogy átnézhessünk Afrikába. Ez egy 25 km-es út volt, de közben alapvetően megváltozott az időjárás. Malagában még többnyire napos volt az idő, Gibraltárban már a felhők domináltak és bitang szél lett, de ebben a fél órában egész fekete lett az ég és a felhők rendes esőt ígértek. Egy helyen az út felment 3-400 méter magasra, ott meg belekerültünk az alacsony felhőkbe, a ködben alig láttunk valamit. Végül egy domboldalról lecsorogva megláttuk Tarifát, átvágtunk a városon és leparkoltunk a kis kikötő mellett. Itt ugye arról lenne szó, hogy van a város alatt egy kis csücsök, ez a kontinentális Európa legdélibb pontja, ha odaállsz, akkor az egyik oldaladon lesz a Földközi tenger, a másikadon meg az Atlanti óceán. Van már fotónk a legnyugatibb csücsökről, a Cabo da Roca-ról és akkor már csak az Ural hegység, meg Norvégia csücske lenne hátra. Sajnos nem ilyen egyszerű. A csücsök alatt van egy sziget, amit egy 200 méter hosszú töltés és rajta egy út köt össze a kontinenssel. A töltés mellett lerakódott a homok, ezzel a sziget a kontinens része lett, szóval ennek a csücske lenne a legdélibb pont. Semmi baj, akkor kiaraszolunk a szigetre és ott fényképezkedünk. Igenám, de még a szép fasiszta időkben a szigeten, nagyon célszerűen, egy börtönt építettek, hadd fájjon a szívük az elítélteknek a szabad levegő után. A börtönt ugyan már bezárták, de nem lehet bemenni, a kapun ott a tábla, Belügyminisztériumi terület. Odalett a terv, a sokkot levezetendő beültünk a strand egyik büféjébe, ittunk egy kávét, meg narancslevet, Miri meg még egy Limonchelló nevű likőrt is. Közben láttuk, hogy az atlanti oldalon ma is rengetegen kite-oltak. Az innen induló 30-40 kilométeres strandszakasz Hawaii és Fuerto Ventura után a világ egyik legjobb szörfös, kite-os helye, szinte állandó széllel. Vagy a Szahara felől fújó 7 – 9-es meleg lavente, vagy az Atlanti óceán felőli általában 6-os hűvös poniente hajtja a vitorlákat és a sárkányokat. Aznap a poniente fújt. Afrika tényleg egy karnyújtás, a szoroson meg libasorban kelnek át a hatalmas hajók. Amatőrként itt, az erős szélben, áramlatok és a hajók között navigálni nem lehet egyszerű. Aztán ki akartunk sétálni a gátra, amikor elkezdett esni az eső. De nem úgy, mint otthon, ez csak valami ködszitálás volt, előbb észre sem vettük, hogy esik, de olyan intenzív lett, hogy seperc alatt bőrig áztunk. Beültünk a kocsiba, vártunk 10 percet, el is állt. Na akkor megejtettük a fotókat, visszaültünk és beindítottuk a fűtést, hogy megszáradjunk.

Az a víz a bal oldalunkon a Földközi tenger, a jobbon meg az Atlanti óceán, ahol rendesen fúj a poniente.

Tarifától Cádiz 104 km és az út egy majdnem sík vidéken vezet. Előbb a tengerparton fut és csodálkozva láttuk, hogy a kempingekben sok lakóautó áll, a tulajdonosok meg kinn szörfölnek/kite-olnak a parton. Ezek elég kemény gyerekek lehetnek, elég, ha a víz hőmérsékletére gondolunk. Aztán az út eltávolodik a parttól. Itt ugyanis a hegyeket a tengertől egy 10-15 km széles lapos terület választja el, de mezőgazdasági művelésre nem alkalmas, mert a nagy része szikes, sós mocsár. Leginkább legelőnek használják, hatalmas marhacsordákat, helyenként meg bikákat láttunk az elektromos kerítésen belül. Istálló nincs, csak egy tetővel borított pihenőszerűség, gondolom nem annyira az eső, mint a nyári nap ellen. Maga Cádiz városa egy a hasonnevű öböl előtt keresztben fekvő, azt részben lezáró szigeten fekszik, amit ma egy keskeny földnyelv köt össze az öböl déli partjával. A 15 km széles és 5 km mély öböl partján három, egymással összeépült város, San Fernando, Puerta Real és Sta Maria van. Jelenleg a földnyelven fut az egyetlen városba vezető főút és a vasút is, de már épül egy hatalmas híd, ami Cádizt Puerta Reallal köti majd össze. A főútról előbb az Újvárosba jut az ember, semmi különös, többemeletes házak, ahol a 120.000 lakos többsége él. A sziget északi csücskén van az óváros, amit ma is az egykori erődítmény falai öveznek. Mi az óváros határán kaptunk egy parkolóban helyet, onnan sétáltunk tovább. Az óváros is igen rendezett, szépen karban tartott 3-4 emeletes történelmi épületek állnak a keskeny utcák oldalán, mai tanúi a valamikori gazdagságnak.

Modern, ápolt házak, de szűk utcák. Ez a fa talán még az Ezüstflottát is látta.

Cádiz az egyik legöregebb nyugat-európai város és a monda szerint maga Herkules alapította volna. Minden esetre a a címerében ma is ott virít a felirat „Hercules Fundator Gadium Dominatorque”. A főniciaiak számára is fontos kikötő és kereskedőváros volt. Részben közel volt Tertassos ezüstbányáihoz, másrészt félúton volt a „Cinksziget”-hez, vagyis Britanniához. Aztán jöttek a rómaiak, akik alatt a város tovább virágzott. A népvándorlás nem tett jót, a gótok feldúlták és csak a mórok építették újjá. Végül 1262-ben a spanyol korona része lett. Igazán jelentőssé az Újvilág felfedezése után vált, mert az „Ezüstflotta” támaszpontja lett. A kereskedelmi hajók konvoja hadihajók kíséretében kétszer évente áthajózott Közép- és Dél-Amerikába, hogy kincsekkel megrakodva térjen haza. A város stratégiai jelentősége miatt gyakran volt angol támadások célpontja: 1587-ben Francis Drake támadta meg az öbölben horgonyzó spanyol flottát, 1596-ban Charles Howard és Walter Raleigh fosztották ki a várost. Az angol flotta többször is blokádot vont a kikötő elé, de Cádiz ennek ellenére virágzott és a 18. század elején ide helyezték a tengerentúli kereskedelem adminisztratív központját is. A város hanyatlása egybe esett a spanyol kolonializmus hanyatlásával. A cádizi öböl ma is az atlanti óceáni hajózás egyik legfontosabb kikötője, az öböl mellett számos ipari létesítmény működik. A cádizi kikötőből indulnak a kompok a Kanáris szigetekre. Amúgy strandjai elsősorban a belföldi turisták kedvelt célpontjai.


Mögöttünk, előttünk az Atlanti óceán. Itt vitorlázott Kolumbusz is a második átkelésekor.

Körbesétálunk az óvárosban, kimentünk a városfal bástyáira. Majdnem magunk voltunk, az erős, hideg szélben, alig lézengett más a sétányon. Egy cukrászdában ittunk egy kávét, Miri evett egy sütit és még egy kis sört is megkívánt. Már sötétedett, amikor visszaértünk a kocsihoz és hazaindultunk. Beírtuk a GPS-be a szálloda címét és nekiindultunk. Olyan 10 km után közölte a doboz, hogy menjek le az autópályáról, aztán egy háromszámjegyű főúton megtett 10 km után bevitt bennünket egy kórház elé. Nem tévedett el, pontosan tudta, hogy hol van, mondta is: „hajtson be a kórház parkolójába!”. Itt aztán elakadt, bármit csináltunk, mindig ugyanoda lyukadtunk ki. Akkor kikapcsoltuk és elindultunk úgy toronyiránt hazafelé. Mázlink volt, hamarosan megláttuk a fizetős autópálya, az AP-7-es tábláját és mivel nem volt kedvünk a sötétben tovább bolyongani, összesen 10€-ért hazarobogtunk Málagába. A szálloda környékén leparkoltunk, mire a házhoz értünk, este 9 volt. Nagyszerű, akkor a szálloda éttermében megvacsorázunk, ilyenkor már nyitva a konyha. Felhatoltunk az étteremhez, ahol reggelizni szoktunk, de az zárva volt egy táblával, hogy vegyük igénybe a gasztrobár szolgáltatásait. Na beültünk oda, rendeltünk két sört és az étlapról választottunk egy szépnevű valamit előételnek, utána meg gnoccit ettünk volna. Együtt hozták a kettőt, a pincér úgy értette, hogy egyikünk ezt, a másikunk azt enne. A szépnevű az sült krumpli volt, ketchuppal, a gnocci is paradicsomszószban volt, szóval sokat lendítettünk aznap a paradicsomtermelők sorsán a kereslet felkorbácsolásával. Még elhárítottuk a pincér desszertajánlatát és lefeküdtünk aludni.


Szombat.  Autóval Córdobába.

Az utolsó napunk Andalúziában és mára csak egyetlen programpont maradt, Córdoba meglátogatása. Nem is siettünk, viszonylag későn keltünk, nagyon kényelmesen megreggeliztünk és 10 óra után nekivágtunk. A GPS-be már indulás előtt beadtuk egy córdobai belvárosi parkolóház címét, a 160 kilométer az A-54-ös autópályán kényelmes útnak igérkezett. Lenn a tengerparton sütött a nap, de amint felmentünk a Cordillerák hegyei közé, egyre sűrűbbek lettek a felhők és hamarosan esett, alig győzte az ablaktörlő. Aztán elhagytuk a hegyeket és kiértünk az Andalúziai medencébe. Ez a vidék nagyjából úgy néz ki, mint Somogyország, csak a dombok kicsit magasabbak. A szokásos olíva-ültetvényeket hamarosan hatalmas gabonaföldek váltották fel és itt láttunk először szőlőt is. (Hogy egyébként hol terem a Malaga, a helyi mazsola alapanyaga, nem derült ki az utazás alatt.) A városhoz közeledve felszakadozott a felhőzet és mire lehajtottunk az autópályáról, már szépen sütött a nap. A városban megint megtréfált bennünket a GPS, bevitt bennünket egy keskeny zsákutcába és közölte, hogy elértük a célt. Azonnal kikapcsoltuk és a táblákat követve végül sikerült leparkolni a kinézett parkolóházban.

Córdobába a Mezquita katedrális miatt megy az ember, mi is oda indultunk. Egy félórás séta után már ott is álltunk a falai alatt. Bementünk, megvettük a 8,50-es belépőt, 3,50-ért a gépi idegenvezetőt és beálltunk a sorba. Olyan 20 perc után jutottunk be, aki nyáron jönne, keljen korán.

Én a látogatás előtt kicsit utánaolvastam, de nem nagyon jutottam dűlőre a dologgal. Ha valaki egyből meg szeretné érteni, írja be a keresőbe Mezquita és klikkelje a képekre. Vannak ott légifelvételek, azok sokat segítenek. Tehát: Córdoba valamikor az Al Andalus kalifátus központja volt és állítólag félmillió lakosa is lehetett (ma 330.000-en lakják). Ekkor épült több lépcsőben a nagymecset, mai formáját 998-ban érte el. A falakkal körbevett terület 134×179 méter, tehát több, mint 23.000 m2. (Összehasonlításul: egy szabályos futballpálya 68×105 méteres.) Ennek egy harmadát a kert foglalja el, benne egy nagy kúttal és medencével, ahol a hívők a rituális tisztálkodásukat intézhették. A kertben leginkább narancsfák, pálmák, ciprusok és egy fahéj-fa állnak.

A Mezquita kívülről és a kert egy részlete.

Az imaterem egy monoton felépítésű épület, ahol 18 sorban álló 586 jáspis-, onyx-, márvány- és gránitoszlop tartja a patkó alakú dupla-ívű boltozatokat. A sorban egymás után álló boltozatok egyrészt szabad látást engednek a mélységbe, másrészt a fényviszonyok miatt nem láthatja az ember a végét, ezért a mecset határtalannak tűnik. Ez volt a maga idejében a nyugati világ legnagyobb mecsete, 40.000 hívő imádkozhatott egy időben benne.

A végtelennek tűnő oszlopsorok és boltozatok.

1236-ban katolikus templommá szentelték, de egy kereszt felállításán és a kert felőli nyílások befalazásán kívül alapjában nem változtattak rajta. A városi tanács ellenállása miatt csak 1536-ban, a buzgó katolikus habsburg I. (V.) Károly engedélyével kezdhette el a püspök, Don Alonso Marique az építkezést, aminek eredményeként egy szabályos katedrálist építettek a mecset közepére, de olyan ügyesen, a meglevő elemek olyan értelmes felhasználásával, hogy alig tűnik fel, hogy nem eleve így épült. A katedrális építése 1607-ig tartott és 1664-ben, miután a minaretet harangtoronnyá alakították fejeződött be.

A katedrális oltára. A kereszthajóban egyesül a renaissance templombelső a mór boltívekkel.

A mórok sem spóroltak az arannyal.

Az élményt meg sem próbálom leírni, sok mindent láttam már életemben, eddig ez volt az egyik legnagyszerűbb dolog. Talán segítenek a képek, nem csak a mieink, hanem a neten látható profi munkák is.

A katedrális után kisétáltunk a folyó partjára, mert meg akartuk nézni a híres Római hidat. A 16 íves hidat Kr. előtt 45-ben, Július Cézár emeltette a győztes Mundai csata után, ahol legyőzte köztársaságpárti ellenfeleit. Már a hídon feltűnt, hogy sokan álldogálnak római légionáriusnak öltözve, mások meg középkori jelmezekben, aztán láttuk, hogy a másik folyóparton valami népünnepély folyik.

A Római híd. Miri válla fölött a Torre de la Callahora és a Mezquita.

A sátrakban néhol kézműves termékeket, de leginkább mindenféle kulináris élvezetek hozzávalóit kínálták. Volt itt egészben, nyárson sült sertés (nem malac, hanem egy 120 kilós disznó), továbbá itt láttuk az eddigi életünk legnagyobb sonkás szendvicseit 20×80 cm-es méretben. Miri végül vett egy tonhalas panne-t, mert a nagy kínálattól rendesen megéhezett. Visszafelé a Torre de la Callahorra, a híd végéhez a középkorban épített városkapu alatt még meghallgattuk egy fiatal utcai muzsikus hegedűjátékát, aztán elsétáltunk a kocsihoz és tankolás után szépen hazagurultunk. Útközben, a hegyekben megint esett, de a tengerparton újra napsütés várt bennünket.

Búcsúvacsora a La Derivában: tapas, sörök, a kávék és a limonchellók.

A búcsúvacsorára kicsit besétáltunk a belvárosba, végül beültünk a La Deriva nevű bárba (az éttermek ugye zárva voltak) és csak összesen 7 Tapassal sikerült csillapítanunk az éhségünket. Ehhez megittunk fejenként 3 sört és a végén még egy limoncellót is, szóval kicsit becsípve értünk vissza a szállodába. Aznap már nem sok minden történt, Miri elintézte a helyfoglalást a repülőkre, olvasgattunk, én kicsit írogattam is, aztán elszunnyadtunk.

Vasárnap nem kellett sietnünk, mert a gép Malagából csak fél 2-kor indult. A reggeli után szépen mindent belegyömöszöltünk a bőröndökbe, beültünk a bér-Opelbe és elmentünk az Auto Andalusia központjába. Visszaadtuk a kocsit, aztán a cég mikrobuszával elvittek bennünket a repülőtérre. A várakozás közben hagyományosan a naplót írtam, a gép még korábban is startolt a tervezettnél. A napsütésben a magasból felfedeztük El Chorrót, Antequerát, aztán a gép északkeletnek fordult és két és fél óra múlva landoltunk Frankfurtban. Ott 5 órás várakozás következett, Miri 20€-ért engem is bevásárolt a busines-longue-ba. Ettünk-ittunk egy keveset (ez ott benne van az árban) aztán én tovább írtam, Miri olvasgatott és szunyókált. Végül háromnegyed 10-kor beszálltunk a linzi gépbe. Esett a hó, a szárnyakat először le kellett takarítani, ezért beálltunk a hótalanító előtti sorba, aztán vártunk a szabad kifutóra, a végén majdnem egyórás késés lett a dologból. Éjfélkor landoltunk Linzben, – 3 fok volt, de szerencsére itthon közben nem nagyon havazhatott, nem kellett éjfélkor havat söpörni. Valamikor 1 körül kerültünk ágyba.

Leave a Reply