Dunatúra 2014, Bécs – Mohács

Dunatúra 2014

Bécs – Mohács


Az előző két évi Dunatúra után, amikor végigkerékpároztunk a Duna forrásától, Donaueschingentől Bécsig, az idén a Bécs – Mohács szakasz volt soron. Ezt a túrát Simon János barátunk szervezte, az útvonal kitűzéséhez ő is Esterbauer kiadó „bikeline” sorozatát, konkrétan a 3. és a 4. könyvét használta. A Duna melletti kerékpárút az EuroVelo 6 nevet kapta az EU-ban, nekünk az idén is azt kellett követnünk. Előzetesen egyeztettük az időpontokat, onnantól kezdve Zsuzska segítségével Jani maga gondoskodott mindenről, kitűzte a napi szakaszokat, lefoglalta a szállásokat, nekünk tényleg semmi más dolgunk nem maradt, mint egyszerűen megjelenni a startnál. Helyesebben gondoskodnunk kellett az oda- és hazajutásunkról. Tőlünk Bécsig bringástól vonattal eljutni nem tűnt valami nagy kalandnak, de Mohácsról hazáig már meglehetősen bonyolultnak látszott. Szerencsénkre Iván sógorunk segített rajtunk a bajban, eljött hozzánk hogy elvigyen bennünket Bécsbe, az induláshoz, aztán levitte a kocsit Cserkútra és megígérte, hogy eljön értünk Mohácsra is.

Jani a szervezés közben arra gondolt, hogy a magyar szakaszon biztosan csatlakoznának hozzánk barátok, ismerősök, akik egy-egy szakaszra, vagy talán akár hosszabban eljönnének velünk. Mailban meg is hirdette a dolgot, de csak Gyöngyi húgom jelentkezett, hogy majd eljön Tolnára és onnan végigcsinálja az utolsó szakaszt Mohácsig.

Szombaton és vasárnap most már rutinosan összeraktuk a holmijainkat, becsomagoltunk a kerékpáros táskáinkba, én még kicsit átnéztem a bringákat, felraktam őket a tartóra, aztán vártuk, hogy hétfő reggel legyen.


Július 28. hétfő

Két évvel ezelőtt, amikor a Passau-Bécs távot teljesítettük, a Schwedenplatzon fagyizással fejeztük be a túrát, ezért úgy illett, hogy az idén onnan is folytassuk. A találkozót 9 és fél 10 közé beszéltük meg, szóval elég korán felpattantunk, megreggeliztünk, csináltunk 4 szendvicset, aztán 7-kor kocsiba ültünk és el is indultunk. Iván hajtott, hogy szokja a gépet. Egész úton vastag felhők lógtak felettünk, de Bécsig nem esett. Mikor megálltunk a Postgasseban, a Svéd-tér melletti utcában, hogy lepakoljunk, lassan elkezdett szemerkélni az eső. Nem voltunk elragadtatva a dologtól, de leraktuk a bringákat, felmálháztunk, felvettük a vízhatlan dzsekijeinket, elbúcsúztunk Ivántól és elsétáltunk a fagyizóig. Zsuzska és Jani már ott vártak bennünket a fagyizó teraszán, a tető alatt, velük volt Ádám és a jövendőbelije, akik meg őket röppentették el az osztrák fővárosba.

Gyors piszi-puszi után megtörtént az obligatórius fotó. Elbúcsúztunk Ádáméktól is és átvágtunk a téren, mert tudtuk, hogy a bringaút a Duna-csatorna partján fut. Ha bárki hasonló utat tervez, az jó, ha tudja, hogy nem kell mindenáron ott helyben a lépcsőkön lekászálódni a rakpartra, elég, ha a fenti a bringaúton megy tovább az ember, mert néhány km után egyszerűen le lehet gurulni a rakpartra. Mi ezt nem tudtuk, ezért leküzdöttük magunkat a lépcsőkön. Közben időnként csöpörészett az eső, az aszfalt kicsit nedves volt, de ki lehetett bírni.

Start a Scwedenplatzon, a fagyizó terasza alól.

Egy idő után el kellett hagyni a csatorna partját, mert valami építkezés miatt lezárták a rakpartot és már csak a város határánál tértünk vissza a víz mellé. A Prater után el kellett döntenünk, hogy átmenjünk-e az autópályahídon, a szigetre és onnan a Steinsporn-hídon a Duna másik oldalára, ahogy a könyv mutatta, vagy egyelőre maradjunk a jobb oldalon. Én a jobb oldalt erőltettem, mert azt hittem, ha mi a csatorna partját követjük, akkor az alsó gátnál, Freudenau-nál a zsilipeken még átjuthatunk szigetre és onnan a bal oldalra. A Bécs belvárosában látható víz ugyanis egy csatorna, a Donau Kanal, amit az 1875-ös bécsi folyamszabályozáskor egy alsó és egy felső gáttal elzártak a folyótól, hogy megakadályozzák, hogy az árvizek „bejöhessenek” a belvárosba. Magát a főágat is átalakították, a kanyarokat levágták és egy hosszú keskeny szigettel két, párhuzamos ágra osztották. Persze nem lett igazam, a zsilipen nem lehet átkelni, ráadásul a kerékpárút egyre messzebb került a folyótól és végül bevitt bennünket a schwechati repülőtérre is, mert a jobbparti bringaút oda vezet. Tényleg bejutottunk egészen a terminálokig, aztán onnan nagyon kalandosan rengeteg cik-cakkal visszajutottunk a tulajdonképpeni bringaútra. A bringaút Fischamed után aztán rávitt bennünket a 9-es főútra, azon kerekeztünk közepes forgalomban Maria Ellenden át Haslauig. Itt a szezonban van egy bringakomp, amin át lehet jutni a másik partra. A kompkikötőt nem egyszerű megtalálni, mert a faluban ugyan ki van táblázva, de utána még hosszan kell a kátyús, sáros-homokos dunaparti földúton tekerni. Már azt hittük, hogy nincs is itt semmiféle komp, amikor végül is megtaláltuk a tábláját. Más semmi sincs, ami kompkikötőnek nézne ki. Mint kiderült, a katamarán alapra épített komp egyszerűen kifut a kavicsos partra, ott kell bekászálódni. Útközben a komphoz találkoztunk egy svéd nővel, aki Budapesttől Bécsig egyedül járta a Duna mentét. Szegény nem találta a kikötőt, ami persze nem is csoda. Miri felhívta a táblán levő telefonszámot, aztán átjön értünk a komp. Itt elég rendes sodrása volt a folyónak, de néhány perc múlva már a másik (bal) parton voltunk. Ezen a parton egy szabályos hajókikötő van, mellette az elmaradhatatlanan vendéglő, ez esetben a Humer’s Uferhaus. Hogy miért kapta a tulaj a keresztségben a Hümér nevet, kívülről nem derült ki. Svéd utitársunk azonnal tovább indult, mi a kikötőben megpihentünk, megettük a szendvicseinket, ittunk a kulacsainkból. Már most látszott, hogy csak késő este érünk az aznapi szállásunkra, ezért Miriam telefonált, hogy ki ne adják a szobáinkat, mert jövünk. A beszélgetés angolul kezdődött, de aztán a hölgy a telefon másik végén közölte, hogy nyugodtan beszélhetnek magyarul is. Ez Mirit meglepte, mert nem hitte volna, hogy magyar akcentussal beszéli az angolt.

Tízórai a kompolás után. Ha valaki arra járna, annak itt a telefonszám.

Az evés-ivás után továbbindultunk a nagyon helyesen Uferstraßenak, vagyis Parti útnak elnevezett aszfaltcsíkon. Az út a Dunára merőlegesen vezet, mert ki kell menni a Nemzeti Park árteréből, de olyan egy km után eléri az ember a gátat, annak koronáján vezet az EuroVelo 6. Szóval ismét a helyes úton voltunk. Ezen értük el 5 km után aztán a Duna hidat és azon átkelve Hainburg városát, ahol megint átjöttünk a jobbpartra. (Tulajdonképpen maradhattunk volna ott is, de akkor nem segíthettünk volna a svéd nőnek.)

Haiburg kapuja.    Az a kis “szőr” a horizonton meg már Pozsony.

A város után ismét a 9-es út következett, de most volt mellette egy bringaút, illetve egy alacsonyabb rendű aszfaltos út is, azon mentünk a szlovák határig. Itt aztán derékszögben balra fordultunk és a valamikori műszaki zár maradványai mellett, a határőrök valamikor szolgálati betonútján lementünk a Duna partjáig és azt követve értük el Pozsony határát. Végül éppen a belvárossal szemben, még a nevezetes forgó tetejű hídpilon előtt betértünk az Auspic nevű vendéglőbe és hatalmas mennyiségű mindenféléket ittunk, Janiék meg még egy kis palacsintát is elrágcsáltak. A bécsi kavarásom miatt Bécstől Pozsonyig 10 km-rel hosszabb volt az út, mint terveztük, de jutalomként elállt az eső, sőt a nap is kisütött közben, ezzel együtt javult a hangulatunk.

A pozsonyi várral a hátunk mögött.      Tovább a gáton.

Az Euro-Velo 6 Pozsonyban rendesen kiépült, a jobb parton követi a Duna vonalát és egyenesen vezet egészen Dunacsúnyig. Ezen a szakaszon nem voltunk egyedül, nagyon sok országúti versenybringás rótta a délutáni köreit, úgy látszik Peter Sagan (aki nem tudná ő a Cannondale szlovák sprintere) sikere nem véletlen, van szlovák utánpótlás bőven. Dunacsúnynál felhajtottunk a gátra, ahol térképek magyarázzák el a nagyérdeműnek, hogy hogyan is van ez az egész erőmű. Nekünk külön szerencsénkre volt egy szakavatott vezetőnk, Simon János okleveles vízépítő mérnök, aki részletes magyarázattal szolgált. Szóval. Pozsonytól a Duna folyása az osztrák szakaszhoz képest meglassul, mert kiér a Kisalföldre. Ennek megfelelően lerakja a hordaléka nagy részét, ágakra szakad (ez lenne a Szigetköz), sekély lesz, medre vándorol, stb. A lényeg, hogy az év nagy részében nehezen hajózható és még ez a korlátozott hajóút is csak állandó kotrással biztosítható. Valamikor Budapesten mi is aláírtuk azt az egyezményt, ami a hajóút biztosítását írja elő a dunamenti államoknak. Ennek a megoldására készült volna a Bős-Nagymaros rendszer. A Szigetköz teljes hosszának megfelelően, a szlovák oldalon épült egy, a Dunától független 35 km-es (üzemvíz)csatorna. A csatorna felső végén, Dunakilitinél, magyar területen épült egy zsiliprendszer, ami a Dunát kb. 3 méterrel megemelte és egyben vizet részben a Szigetközbe, részben a csatornába vezette volna. A 3 méteres duzzasztás egészen Pozsonyig hat, onnan tehát a hajóút Kilitiig és onnan az üzemvízcsatornán át a Szigetköz aljáig biztosított. Mivel a csatorna, a talaj esésének megfelelően egyre mélyül, alul, Bősnél, ahol csatornát ismét egy gát zárja le, már 15 méter az esése. Itt a felduzzasztott vizet 8 Kaplan turbinára vezetik, ami az áramtermelés (8×90= 720MW) után az alvízcsatornába kerül és további 9 km után ismét egyesül a Dunával. Eredetileg az erőművet csúcsra járatták volna, vagyis csak akkor eresztettek volna le vizet rajta, ha szükség lett volna az áramra. A löketszerű vízeresztés persze árhullámszerű vízmozgást eredményezett volna Bőstől lefelé, ezért elkezdődött a nagymarosi duzzasztó építése is, ami a Duna visszaduzzasztásával az „árhullámot” kisimította volna és egyben a Duna kanyarig megoldotta volna a hajózás problémáját is.

Mint tudjuk, Magyarország 1989-ben felmondta az 1977-ben megkötött szerződést és úgy döntött, hogy nem építi tovább a projektet és a már kész kiliti művet nem helyezi üzembe, a nagymarosi művet visszabontja és ezt követeltük a csehszlovákoktól is. A mi bátorságunkhoz persze hozzájárult, hogy az akkoriban hatalomra került politikusok és a nekik súgó szakemberek szerint a „buta tótok” egyedül nem képesek befejezni a művet és amikor azok bejelentették, hogy folytatják az építkezést, azzal intézték el a dolgot, hogy nem kell a fenyegetésüknek bedőlni, blöff az egész.(Akkor a szövetségi csehszlovák kormány a helyi szlovák kormány hatáskörébe utalta a döntést, Csehszlovákia felbomlásától pedig értelemszerűen az önállóvá lett Szlovákia vitte tovább az ügyet.)

A (cseh)szlovákok meg másként gondolták, Dunacsúnynál, az eredeti, dunakiliti duzzasztómű fölött olyan 10 km-rel, már szlovák területen, építettek egy új záróművet, amivel üzemképessé vált a projekt szlovák oldalon levő része, persze a Nagymarosi gát és a csúcsra járatás nélkül, folyamatos üzemmel. Ez volt (lett) az úgynevezett „C” variáns. Azóta is így működik. A mostani folyamatos turbinaüzem miatt alig kerül víz a régi Dunamederbe, a Szigetközben a megépült fenékküszöbök ellenére a környezeti károk hatalmasak, szerintem nagyobbak, mint amit az eredeti duzzasztómű okozott volna. Persze pereskedtünk is. A nemzetközi bíróság mindkét felet elmarasztalta a szerződésszegés miatt és arra kötelezte őket, hogy tárgyalásokon tisztázzák az ellentmondásokat. Ebből meg semmi sem lett, az utolsó, eredménytelen találkozó 2006-ban volt, azóta tudomásom szerint semmi. Az eseményeket valamennyien átéltük, akkoriban ez folyt a csapból is, de most már elő sem kerül a téma. Szerintem jól elbasztuk, akik akkor Kiliti ellen szónokoltak, a döntést meghozták, biztos nyugodtan alszanak azóta is.

A “C” variáns tárgya, a dunacsúnyi duzzasztómű.                    Osztrák-magyar érdeklődők a gáton.

A bringaút itt rávezet a duzzasztógátra, aminek a végénél egy mesterséges szigeten keresztül rákanyarodik az üzemvízcsatorna jobb gátjára és azon fut tovább. A duzzasztómű mellet épült egy rafting pálya-egy sporthotellel. Nem véletlenül eredményesek a szlovákok a vadvízi evezésben. Innentől a gát koronáján, egy elsőrendű széles, aszfaltos úton tekertünk tovább. Kilitinél láttuk a teljesen elkészült magyar duzzasztóművet, ami a gátak nélkül, magában áll az ártéri fűzfák között. Engem nagyon meglepett, hogy milyen hatalmas az üzemvízcsatorna. Már az 500 méteres szélesség is lenyűgöző, de ahogy egyre lejjebb megy az ember, egyre magasabbak lesznek a gátak és lassan a templomtornyokkal egyszinten biciklizik az ember.

Késő délután, még a gáton elért bennünket egy kis zivatar. Ismét beöltöztünk, de mire olyan fél óra múlva elértük a bősi duzzasztót, már el is állt és ismét kisütött a nap. A duzzasztóműnél véget ér a jobb parti bringaút, mi is felkanyarodtunk az erőmű gátjára és átkeltünk a bal partra és másfél km után elértük az aznapi uticélt, Bőst. Az álmos kisváros határában még áll az építők lakótelepe, gondolom ma is sokan dolgoznak a cégnél. Jani a város központjában levő Árpád hotelben (hogy ez az az Árpád-e, nem tudjuk) foglalt szállást. Valamikor este 6 után leparkoltunk a kerthelység előtt, ahol már állt néhány bringás turista gépe. Összesen 130 km-t tettünk meg és 7 és fél órát ültünk a nyeregben. Felcuccoltunk az elég érdekes színűre kifestett emeleti szobákba, aztán zuhanyzás után kiültünk mi is a teraszra söröket inni (Zsuzska persze kólát) és vacsorázni. Mikor 10 óra felé ágyba bújtunk, nem kellett sokáig a birkákat számolni, hamar elaludtunk.


Július 29. kedd

Reggel éreztük a combjainkban és még inkább a fenekünkben az előző napi hosszú szakaszt. Lassan azért felkeltünk, összekészülődtünk, a fenekünket bekentük gyógykenőccsel, aztán lementünk reggelizni. A szokásos reggeli várt bennünket és a bringatúrázó közönséget. Aztán lecipeltük a csomagjainkat és kiszabadítottuk a kerékpárjainkat, amiket a személyzet a záráskor beállított az étterembe. Felpakoltunk, elbúcsúztunk a kissé talán túlzó módon testhezálló ruhában öltözött tulajdonostól és aztán nekivágtunk a mai szakasznak.

A vendéglátóink és a start.

Előbb visszamentünk az erőműhöz, helyesebben előtte egy elágazásnál balra tartva hamarosan felértünk az alsó üzemvízcsatorna gátjára. A gát tetején a tegnapihoz hasonló elsőosztályú bringautat találtunk. 9 km után értük el Szapnál az üzemvízcsatorna és a Duna összefolyását, onnan a gát már nem közvetlenül a folyó partján, hanem az ártér szélén futott, rajta a bringaúttal. Minősége itt is az osztrákéval vetekszik, széles, kifogástalan aszfalttal. Helyenként érdekes sorompó zárja le, hogy megakadályozzák a kocsik felhajtását: a tervező szándéka szerint bringával át kellene tudni hajtani rajta, de olyan jól azért nem sikerült, az áthajtást jobb, ha senki sem kockáztatja meg, inkább körbe megkerüli.

Így mentünk egészen a Medve nevű faluig, ahol éppen folytatják a bringaút építését. Helyenként már elkészült, helyenként még éppen készül. Kicsit tologattuk a bringákat az építési területeken, de néhány km után aztán tényleg vége lett az aszfaltozásnak. Mivel nem akartunk a füves ösvényen továbbmenni, ezért a gátat elhagyva egy bekötőúton bebringáztunk Kulcsodba és onnan az igazán nem túl forgalmas közúton mentünk tovább Csicsón át Kolozsnémáig. Itt a falu közepén Jani felfedezett egy szépen kiépített ivókutat, ahol pótoltuk az elvesztett folyadékot és meg is pihentünk. Kiderült, hogy Miriam bringáján a bal oldali pedál klipsze nem működik. Szerencsére csak lelazult a csavar, sikerült helyben megcsinálni.

A közúton értük el a következő települést, Ipolykeszit, ahol a közút sem vitt tovább, helyesebben ki kellett volna menni rajta a 63-as főútra és azon át Csallóközaranyosig. Ez meglehetős kerülő lett volna, ezért úgy döntöttünk, hogy mégis inkább a földúton megyünk tovább. Nem volt nagyon okos döntés, mert kemény terepre kerültünk, ami a városi bringákkal és a csomagokkal igazán megnehezítette a dolgunkat. Végül aztán csak elértük a falut és mivel délfelé járt az idő, beültünk a helyi étterembe és megebédeltünk. Rendesen ettünk-ittunk, a végén a gazda alig akart elengedni bennünket. Azt mondta, aludjunk náluk, akkor délután kimehetnénk a szőlőjébe és eliddogálhatnánk. Sajnos ez az időtervbe nem fért bele, ezért ismét bringára pattantunk, de most már végig a 63-as főúton tekerve értük el Komáromot. A főút elég forgalmas volt, de szerencsére elég széles ahhoz, hogy biztonságosan haladhassunk rajta. A városban le se szálltunk, hanem egyenesen átvágtunk a városon, áttérve a 64-es útra átkeltünk a Vág folyó hídján, de közvetlenül a híd után ismét letértünk a part menti közútra és azon mentünk Zsitváig, ahol elfogyott az út és nekünk megint fel kellett mennünk a 63-as főútra és azon tekerni egészen Dunamocsig. Ott szerencsére megint letérhettünk a part menti bringaútra. Nyergesújfaluval srégen szemben megálltunk és Jani barátunk majdnem megfürdött a Dunában, de legalább a vádlija közepéig belement. Utána már csak néhány km-t mentünk a part menti úton és Ebednél ismét kimentünk a 63-as főútra, aztán azon tovább Párkányig.

Mi van az étlapon, mit együnk?                                      Fejesugrás bukóban, mert kicsi a víz.

A városban egy hosszú lejtős, széles út vezet a Dunához, de nem megy föl direkt a hídra, ahhoz kicsit keresgélni kellett. Maga Párkány nem tett nagyon mély benyomást ránk. Megálltunk viszont a Mária-Valéria híd északi hídfőjénél és bőszen lefényképeztük magunkat és Esztergom városát, aztán átgurultunk a hídon, magunk mögött hagyva a túra szlovák szakaszát. (A híd a Phare program segítségével 2000-2001-ben épült újjá. Azért lett olyan magas a középső íve, mert az EU ragaszkodott a megnövelt magassághoz, ami a nagymarosi duzzasztás esetén a hajóforgalmat nem akadályozza. Talán, ha kihal a mi korosztályunk, az utódok megint nekiállnak a dolognak. A híd minden esetre nem lesz akadály.)

A párkányi hídfőben, hátul a bazilikával.                   A hercegprímás szolíd otthona.

Esztergomba érve még le kellett győznünk a túra talán legkeményebb 2 kilométerét, az egész napi bringázás után még fel kellett tekerni a dómhoz, a Szent István térig, mert a szállásunk az onnan nyíló Papnevelde utcában, a Szent Adalbert hotelben volt. Mikor leszálltunk 113 km-t mutatott az óra és 6 és fél órát ültünk a bringákon. Nagyon tisztességes szobákat kaptunk, igazán szép, csöndes környezetben. Miután lepakoltunk és a bringáinkat elhelyeztük a zárt parkolóhelyen, lezuhanyoztunk és a recepciós ajánlatára elmentünk a Prímás pincébe vacsorázni. A prímás most nem valami cigányzenészre utal, hanem a tulajdonosára. Nem csak a hotel, hanem ez az étterem is ugyanahhoz a céghez, a érsekséghez tartozik, szóval a hercegprímás, Erdő Péter bíboros a gazda. Az étterem a dómhoz felvezető lépcsősor alatt hatalmas, téglából épült boltívek között várja a nagyérdemű közönséget. Igazán mindenkinek csak javasolhatjuk, ha erre jár keresse fel. Kiváló a konyha és igen emelkedett a környezet. Mi is nagyon rendesen megvacsoráztunk, aztán hazakúsztunk a szállásunkra és már aludtunk is.

Útban a vacsorához.                                               Romantikus este gyertyafénnyel.


Július 30., szerda

Bár az éjjel egy kicsit meleg volt, a nyitott ablaknál elég jól aludtunk mindketten. A szokásos reggeli tollászkodás után összeraktuk a holmijainkat, bepakoltuk a táskáinkat. Közben már hallottuk a kopogást az ajtón, az utitársak már mentek reggelizni, mi is lementünk az étkezőbe. A szokásos kontinentális büféreggeli várt bennünket, utána még kifizettük a szobáinkat, mindenki elvégezte a még visszalevő dolgait és aztán felcipeltük a táskáinkat a bringáinkhoz, felpakoltunk és nekivágtunk a mait szakasznak. Az éjjel kivételesen nem eshetett a környéken, de az előző esők nyomait láthattuk: a víz rengeteg hordalékot mosott le a dombokról a dunaparti utakra, sok helyen még a durva kőalap is kilátszott. Ezeken a rettenetesen köves-homokos utakon egyensúlyoztunk a reggeli napsütésben, de a Fűzfa utcán át szerencsére hamarosan elértük a bringautat. A térkövekből kirakott kerékpárosút itt közvetlenül a Duna mellett, de a magasabban fekvő parton fut. Viszonylag új lehet, mert még elég jó állapotban van, csak helyenként emelték már meg a gyökerek a burkolatot. A várakozásommal ellentétben alig volt rajta forgalom, szinte alig találkoztunk valakivel, azok sem bringás turisták, inkább helybeli lakosok voltak.

A térköves szakaszt hamarosan aszfaltos burkolat váltotta fel, azon csorogtunk nagyjából a város közigazgatási határáig, amikor a bringaút hirtelen véget ért és ki kellett mennünk a 11-es számú főútra. Az főúton elég rendes volt a forgalom, sok nehéz járművel és a bringásoknak itt külön probléma, hogy az út széle erősen elhasznált, töredezett, kátyús, emiatt időről időre befelé kellett húzni, ami meg az autósoknak nem tetszett. Zsuzska meg rendre közvetlenül Jani mögött, de tőle befelé bringázott, sokszor igazán aggódtam miatta.

Az út Pilismarótnál elhagyja a Dunát és csak Dömösnél tér vissza a folyóhoz. A dömösi hajóállomáson mi is megálltunk egy rövid pihenő, ivás és pisilés erejéig. Aztán tovább a 11-esen Visegrádon és Dunabogdányon át Tahitótfaluig. A faluban szabályos bringaút van, ami elhagyja a főutat és lemegy a Duna partjára, aztán néhány 100 méter után rávezet a Petőfi sétányra, ami a falu határában ismét a 11-esbe torkollik. Így aztán megint azon mentünk ismét Szentendréig, a Pap sziget déli csücskéig, ahol lekanyarodtunk a Duna korzóra és 500 méter után elértük a város “közepét”. Itt a szokásos turista forgalom fogadott bennünket, kis tanakodás után – mivel már jócskán délidő volt – beültünk a “Görög kancsó” étterem teraszára ebédelni. Az étterem a Görög utca sarkán áll, ebből azt hihetné az ember, hogy Szentendrén komolyabb görög kolónia élt, de nem: a kissé feljebb levő téren van a szerbek görög-katolikus temploma, az utca oda vezet, innen a név. Az étterem étlapján azonban nem rác, hanem tényleg görög ételeket kínáltak. Amúgy jó a konyha, a hideg eperlevesük Miriamnak annyira megtetszett, hogy be kellett menjek a konyhába megkérdezni a receptjét.

Kényelmes evés-ivás után felszedelőzködtünk és elindultunk Budapest felé. Szentendrétől már tényleg bringaút vezet a fővárosig, de milyen? Én eddig Európa számos országában turistáskodtam kerékpáron, de túlzás nélkül állíthatom, ez a szakasz bármikor eséllyel indulhatna a “Kontinens legszarabb bringaútja” címért. A közvetlenül a Korzó utáni szakasz az ártéren fut, helyenként elöntötte a víz, mivel nem tisztították le, az esők után csúszós, iszapos maradt. De az még istenes volt. Úgy látszik az EU pénzből nem futotta egy gyaloghídra a Bera patak fölé, mert a pataknál egyszer csak véget ért az út, a Duna partjáról vissza kellett menni a főútig, az ottani hídon át a túlpartra és onnan vissza a Dunához. Na, a híd után megkaptuk rendesen, egy rettenetesen sáros, gödrös, szinte járhatatlan szakasz következett a Római partig. Ott sem lehetett teljesen fellélegezni, mert a bringaút közös az amúgy szintén rendkívül elhanyagolt aszfaltos-sóderes partmenti sétánnyal, ahol bőszen kerülgetheti az ember a sétálókat és ugrathat a csónakházak vízreeresztő sínjein. Az Aranyhegyi patak hídja után beviszik a kerékpárosokat a rendkívül koszos-piszkos valamikor gázgyári negyedbe. Itt át kellett kelnünk egy 300 méter hosszú tócsán, ami az utat teljes szélességében ellepte. Zsuzska egy helyen majdnem tengelyig merült a levesbe, de szerencsére megúszta a bukást. Végül elértük Óbudát, ahol a kerékpárút bevisz a Fő térre. Gondolom csodálkoznak is a külföldiek, mit keres ez a néhány régi ház a panelek között.

Az Árpád híd után jön az EuroVelo 6 magyar szakaszának a csúcspontja, a Tímár utcai felüljáró. Ezt egyenesen a bringásoknak építették, ennek megfelelő hosszú rámpákkal, a kerékpárút egyenesen rávisz, de a felhajtás elején ott virít a tábla: kerékpárral behajtani tilos. Ez tényleg a faszság teteje. Állítólag a perzekutorok gyakran állnak ott lesben és szorgalmasan büntetik a vétkeseket. Jani és Zsuzska szépen felhajtottak, szerencsére most nem volt büntetés. Mivel mi nem rebellis magyarok, hanem szabálykövető osztrákok vagyunk, természetesen áttoltuk a gépeket.

Először még Óbudán, lányaink itt meg már a Bem rakparton.

Onnan már csak egy ugrás volt a Bem rakpart, ahol elkészültek a kötelező fotók (mondanom sem kell a többi három itt is simán behajtott a járdára, a gyalogosok közé), aztán tovább a Petőfi hídig és azon át Pestre. A pesti hídfőtől néhány száz méterre van az Angyal utcában a Corvinus hotel, az aznapi szállásunk. Az aznapi adag 75 km volt, amit 10 perc híján 5 óra tekeréssel abszolváltunk.

Lepakoltunk, a bringákat betoltuk a mélyföldszinti tárolóba és elfoglaltuk a szobáinkat. Itt is nagyon kellemes szobákat kaptunk. Fürdés, tollászkodás után kicsit kifújtuk magunkat, aztán 7-re kisétáltunk a Ferenc körútra, ahol találkozónk volt a Kátai családdal. Ott is voltak teljes számban. A szülők nem sokat változtak (azt a keveset is csak előnyükre), de a gyerekek rendesen növekszenek.

Együtt elsétáltunk a Ráday utcába és kiültünk egy thai-étterem teraszára, ahol többé és kevésbé autentikus távolkeleti ételeket fogyasztottunk a szükséges európai sörökkel együtt. Közben persze nagyon kellemesen eltársalogtunk. Szerencsére nem történt semmi egetverő, amióta nem láttuk egymást. A vacsi után, olyan 9 óra magasságában visszasétáltunk a körútra, elbúcsúztunk a vendéglátóinktól, lassan hazaandalogtunk a szállodába, aztán már csak az ágy következett.


Július 31., csütörtök

Én ugyan szokás szerint végigaludtam az éjszakát, de Miriam szerint éjjel komoly vihar vonult át a város fölött. Mire reggel felkászálódtunk már ismét sütött a nap. A szokásos pakolás és reggeli tennivalók után megreggeliztünk. A hotel tele volt német, osztrák és angol nyugdíjasokkal, reggelire meg a kontinensen szokottat kaptuk, igaz, sült szalonnával turbózva. Aztán kivittük a csomagokat, felmálháztunk és fél 10 felé el is indultunk. Az Angyal utcából átkeveredtünk a Soroksári út másik oldalára és a Lechner Ödön fasoron keresztül értük el a „kulturális negyedet”. A Nemzet színházát megkerülve aztán áthatoltunk a Rákóczi híd alatt és a Kvassay úton át rátértünk a Hídépítő útra. Onnantól nekem csak József Attila és a város „érdes része” járt az eszemben. Donaueschingentől idáig még ilyen látványban nem volt részünk, gondolom az erre járó bringás turisták meg is örökítik a dolgot, hogy otthon elhiggyék nekik, mit láttak. Aztán egyszer csak levisz a „bringaút” az EuroVelo 6 hivatalos magyar szakasza a vízpartra, na ennél a környéknél szerintem még a Csernobil környéki zárt terület sem lehet sokkal rosszabb. Végül ismét egy aszfaltos szakasz jött, szerencsére rendezettebb környezettel, azon értük el a Gubacsi hidat és azon túl a Vizisport, Meddőhányó, Horgászpart és az Alsó Duna utcákon át az M0 hídját, amin átkeltünk a Csepel szigetre. Innen szigetszentmilósi és szigethalmi kalandozások következtek, aztán rátértünk a Parkerdő útra, ami a semmibe vezetett. Helyesebben itt egy darabig földúton kellett volna mennünk, de az meg az éjjeli eső után járhatatlan lett. Van is erről egy szép képünk. Ugyan csak talán másfél km lett volna, mégis vissza kellett fordulnunk és egy hosszú kerülővel értük el Ráckevét, ahol hídon ismét áttértünk Hunniába. Innentől végig a part melletti úton, a horgásztanyák előtt tekertünk Dömsödig. A város után megálltunk egy garázs-áruháznál, leginkább, mert Mirinek nagyon megállhatnékja volt. Egy óra múlva Szigetcsép határában beültünk egy büfébe és ettünk-ittunk valami csekélységet.

Ez itt kérem az EuroVelo hivatalos magyar szakasza.                              Rövid pihenő Szigetcsépen

Hamarosan elértük a tassi zsilipet, de onnan megint elfogyott az aszfaltos út. Egy darabig erőltettük a kavicsos terepen, de aztán elegünk lett belőle és végül – mivel ez volt az egyetlen alternatíva – felmentünk az 51-es főútra. Akkor még nem tudtuk, hogy ennek a döntésnek népmesei elemei is vannak. Ott hangzik el rendre a legkisebb fiú szájából „uram királyom, életem, halálom”, mielőtt nekifutna a próbának. Szóval ezen az úton valamennyiünknek halálfélelme lett, aggódtunk azért a szaros kis életünkért. A leggonoszabb ellenfelek a buszsofőrök voltak, nem szaroztak, rendesen ránk húzták a gépet. Valamennyien megváltásnak éreztük, amikor elértük az 513-as kereszteződését, amin aztán lassan begurultunk Dunavecsére. Ugyan a szállásunk a következő faluban volt, de ott nincs egyetlen étterem sem, ezért itt álltunk meg a Sarok étteremnél, a Fő utca 116 alatt. Kinn az útra néző teraszon rendesen megebédeltünk és vacsoráztunk, aztán már teli hassal tekertünk át Apostagra, ahol egy magánházban volt a szállásunk. Az érkezésig 94 km-t tettünk meg és 5 és fél órát ültünk a bringákon. A vendégház valamikor a nagyszülőké lehetett, melléje épültek a gyerekek, aztán a nagyszülőktől megörökölték az unokák, akik vendégházzá alakították és üzemeltetik. Az unoka felesége járt el az ügyünkben, ő a legnagyobb szerencséjére valahol máshol lakik a faluban, így valamennyire távol tarthatja magát az anyóstól, akin már első pillantásra látszik, hogy ő a családban a mértékadó. A vendégszobák használatát erősen korlátozza, hogy a család mániákus gyűjtögetőkből áll, minden polc, szekrény, vitrin tele van különböző szarokkal a porcelán szarvastól a népművészeti ihletésű faragványokig. Egy éjszakára azért elfértünk, mert nekünk nem is volt nagyon cuccunk. Az sem okozott problémát, hogy a két vendégszobához csak egy fürdő-WC tartozott, barátian megosztoztunk rajta.

Miután kipucoltuk magunkat kiültünk az udvaron a fedett teraszra főtt kukoricát és dinnyét majszolni, mert Jani útközben telefonált a háziaknak, hogy este szívesen ennénk valami ilyesmit. Meg ittunk valamilyen bort is, aztán közben beesteledett és nyugovóra tértünk.


Augusztus 1. péntek

Éjjel megint nagy vihar volt, rendesen esett, így az utitársaink kiakasztott ruhái nem száradtak meg. Szerencsére a szállásadónk éppen megjött a reggelivel. Amíg mi kint az udvari pergola alatt megreggeliztünk, hazavitte a cuccokat és a gépben megszárította. Mire indultunk már ismét minden rendben volt. Búcsúzáskor kaptunk még egy-egy virágot a csomagtartóra, aztán nekivágtunk.

Gazdagon terítettek reggelihez.                                       A háziasszonyunkkal az indulás előtt.

Apostagból aztán egy mellékúton indultunk el Dunaegyháza felé, majd azon át Soltig. Solttól meg nem volt más alternatíva, fel kellett hajtanunk az 51-es útra, azon mentünk Hartáig és azon át Dunapatajig. A forgalom szerencsére itt kisebb volt és viszonylag kényelmesen tettük meg a nagyjából 20 km-t. Dunapatajnál ismét átváltottunk egy alsóbbrendű útra és azon kerekeztünk Ordason, Géderlakon, Dunaszentbenedeken és Uszódon át Foktőig. Az volt a terv, hogy a foktői komppal átmegyünk a pannon oldalra és nagyon megörültünk, amikor már a falu előtt, egy nagy körforgalomnál megpillantottuk a kikötőt mutató táblát. Aztán hamar kiderült, hogy itt valami nagy gabonafeldolgozó telep van (tényleg hatalmas) és annak van egy saját uszálykikötője, de a komp nem innen indul. Sőt a foktői kompot senki sem ismerte, kiderült, hogy azt errefelé meszesi kompnak hívják. Bár a komp onnan légvonalban csak 3 km-re volt, út híján be kellett mennünk Foktőre és onnan tovább Kalocsára, aztán a város széli utcák egyikén átválthattunk a meszesi útra. Végül kora délután álltunk meg a kompkikötőnél. Volt időnk az indulásig (maga a komp a másik oldalon dekkolt), ezért beültünk a Kék Duna csárda teraszára ebédelni. A vendéglőben nagy élet folyt, éppen egy buszra való nyugdíjas klub mulatozott és táncolt a szintetizátoros lakodalmas rock ütemére. Aki ezt abban a kurva melegben túlélte, biztosan nincs szüksége kardiológusra. Ebéd közben láthattuk az egyik budapesti evezősklub hajóit – többek között egy sárkányhajót is – völgymenetben, akik egynapos evezőstúrát szerveztek Bajáig. Még ott, az ebédlőasztalnál eszébe jutott Zsuzskának, hogy ő az egyik osztályával, amikor Domboriban táboroztak, meglátogattak egy kékfestő műhelyt Tolnán. Azt mi is szívesen megnéztük volna, ezért telefonon találkozót beszéltünk meg szenior főnökasszonnyal.

Foktő főutcáján.                                                       Jön a kompunk.

Kettőkor átjött a komp, beszálltunk és hamarosan Gerjenben voltunk. Innentől már csak egy ugrás volt Tolna városa, ahonnan egyebek között a Minkek is származnak, az apai nagyapám még tolnai volt. A városban egyenesen a kékfestőkhöz gurultunk.

Fél öt felé értük el a kékfestő műhelyt. Egy tipikus hosszú ház utcai szobájában van a bolt, az utána következő lakást már nem lakják, aztán jönnek a műhelyek. A korombeli hölgy szépen elmagyarázta és részben meg is mutatta, hogy hogyan folyik az anyagok előállítása, hogyan készítik elő a pamutvásznat, hogyan viszik fel a mintázófákkal a mintát, hogyan festik, mossák és végül mángorolják az anyagokat. Az üzletet már átvette a következő generáció, a fia járja a bel- és külföldi kézművesvásárokat a portékával. Szerencsére ott helyben is lehetett vásárolni az anyagokból, ezért aztán Miri rendesen betárolt belőlük és még én is kaptam egy kékfestő kötényt. Azóta kiderült, hogy a lány nagy üzletet csinált, mert nálunk a hasonló anyagok métere 5-6-szor annyiba kerül, mint Tolnán. Sikerült az új szerzeményeket valahogy elraknunk, aztán szépen elbringáztunk a Heléna hotelbe, ahol az utolsó szállásunk volt. A recepciónál elárulták, hogy van egy wellness részleg is szaunával, ezért miután felcuccoltunk a szobába a lányok és Jani lementek izzadni. Azért rendes elhivatottság kell ahhoz, hogy az egész napos nyári bringázás (81 km és 4 és fél óra a nyeregben) után az augusztusi melegben még szaunázzon is az ember egy jót, de nem vagyunk egyformák. Én minden esetre bekapcsoltam a szoba klímáját és heverésztem egy kicsit.

A szenior főnökasszony a mintázófával.                        Ha valaki szintén megnézné, itt a cím.

Nem sokkal később megérkezett Gyöngyi és Iván is. Sajnos, mint kiderült a húgom tisztán technikai okok miatt nem tudta elhozni a bringáját, ezért nem is tud holnap velünk tekerni. Ezt valamennyien nagyon fájlaltuk, de mit lehet tenni, ha egyszer a fránya szomszéd hirtelen elvitte a sógor utánfutóját. Így aztán hatan leültünk vacsorázni. Meglepően jó volt a kaja és persze sörökkel is szolgálhattak. Amúgy tele lehetett a hotel, mert másnap rendezték Domboriban a “XXX. SporTolna triatlon fesztivált” összesen, vagy 350 résztvevővel és ehhez jöttek még a gyerekkorú indulók is. A vacsora után már nem volt más programpont, mit az alvás, amit nagyon eredményesen teljesítettünk is.


Augusztus 2., szombat

Felvirradt a túra utolsó napja. A szokásos reggeli pakolászás után mind a hatan megreggeliztünk. Mi a bringások aznap kényelmesen, a csomagok nélkül mehettünk, mert a cuccainkat beraktuk a BMW-be. Az uticél a mohácsi komp kikötője volt, oda beszéltünk meg találkozót a sógorékkal és Jani is oda rendelte Ádámot a kora délutáni órákra.

Aztán felpattantunk a drótszamarainkra és kissé visszafelé mentünk Domboriba, hogy rátérhessünk a gáton vezetett bringaútra. A „bikeline” utikönyv még nem tudott róla, de Jani már olvasta egy bloggon, hogy innentől a szekszárdi hídig már elkészült az aszfaltozás, csak a feljutás kalandos egy kissé, mert alul a dzsuvában meg kell kerülni a gátőr házát, amit még nem bontottak el. Útközben találkoztunk még egyszer Ivánnal, aki szintén kiautózott Domboriba, csak azt nem tudtuk, mit mesélt a rendezőknek, hogy beengedték a már lezárt triatlonos utiszakaszra.

Kis küzdelem után feljutottunk a gátra és a nagyon szép, aszfaltos bringaúton mentünk minden különösebb esemény nélkül az M9-es Szekszárd fölötti hídjáig. Hétágra sütött a nap, igazi augusztusi meleg lett hamarosan. A hídon aztán átkeltünk a bal partra. Feltűnő volt, hogy a gyalogjárdán, amit a bringások is használnak, nagyon sok helyen felpúposodott az aszfalt, pedig a hidat csak néhány éve adták át, ráadásul olyan egetverően nagy forgalom nincs is rajta. Ezen még a velünk utazó szakember is elcsodálkozott.

A szakember a Szent László hídon.                                   Egy kép a túránk névadójáról.

A másik oldalon is kiépült már a bringaút a gát koronáján, azon mehettünk egészen Bajáig. Két dolog foglalkoztatott csak bennünket: a helyben lakók, illetve a horgásztanyák tulajdonosai szívesen használják a bringautat a kocsijaikkal, szóval meglehetős volt a forgalom. Egyes sofőrök szépen lehúzódtak, de itt is vannak persze pofátlan szemetek, aki leszorítják a bringaútról a bicikliseket. Szerintem ez is hungarikum. A másik meg a bögölyök. Az ártéri erdőkből iszonyú mennyiségben vetették ránk magukat a vérszívók, ezért egyre gyorsabban hajtottunk. Egészen 30km/órás sebességig követtek bennünket és időnként még akkor is sikerült landolniunk rajtunk. Szóval rendesen összecsipkedtek bennünket, viszont a Bajáig tartó utat igen hamar megtettük. A városban egyenesen a Sugovica partjára tekertünk és a csónakkikötő mellett beültünk egy söröző teraszára, hogy a nagy melegben elvesztett folyadékokat pótoljuk.

Ivószünet a Sugovica partján.                                     Vegyes forgalom a bringaúton.

Dél körül vágtunk neki az utolsó szakasznak. Baján jobban is kitáblázhatnák az EuroVelo folytatását. Mi egy darabig a számos helybeli kerékpárost követtük, de aztán kiderült, hogy nem kellett volna, mert az a bringaút Vaskútra vitt. Meg kellett fordulnunk és visszamenni a városba, ahol végül megtaláltuk a csatlakozást. A kerékpárútnak ez a szakasza is kifogástalan, nagyszerűen lehet rajta haladni. Délutánra iszonyú meleg lett, a párás levegőben hamarosan ismét nagyon megszomjaztunk, de az út közbeni egyetlen kocsma be volt zárva, így aztán eléggé kiszáradva értük el délután 3 felé a mohácsi rév szigeti oldalát. Mikor öt és fél óra tekerés után leszálltunk, 84 km-t mutatott a számláló. A komp indulásáig rávetettük magunkat a büfére és hatalmas mennyiségben döntöttük magunkba a mindenféle hideg italokat.

Aztán a Csata nevű komp szépen átvitt bennünket Mohácsra, ahol már vártak ránk a kocsik, a Szent János utcában, a parkolóhelyen átöltöztünk civilbe, felraktuk a bringákat a csomagtartókra és következett a túra utolsó pontja a búcsú-ebéd-vacsora. Eredetileg ezt ott Mohácson a Révkapu vendéglőben akartuk megejteni, de a húgomék jobbat tudtak.

A célban, a komp mohácsi rámpáján. Szemmel láthatóan nem fogytunk a túrán.

Szépen rátértünk az Eszéki útra, aztán a régi szép időket idézve útlevélvizsgálat után beléptünk Horvátországba, kisebb kanyargások után a batinai híd előtt kiléptünk Horvátországból, átmentünk a Duna fölött és a másik oldalon beléptünk Szerbiába. Négy útlevélvizsgálat és regiszráció 10 km-en belül. Aztán egy km után letértünk a főútról egy mellékútra, ami kivitt a Dunapartra és egy holtág szájadékánál megtaláltuk Pikec Csárdát, ami messze földön (most már Ausztriában is) ismert a halászléjéről. A halászlé itt frissen készül, meg kell várni a 30-40 percet, míg a rendelés után elkészül. Úgy, ahogy elkészült, a főzőbográcsban teszik fel az asztalra és természetesen kapsz hozzá gyufatésztát is. Kiültünk a teraszra és a még erős délutáni napsütésben derekasan izzadva megvártuk a halászlevünket, aztán rendesen bekajáltunk, amitől meg még jobban izzadtunk. Persze ittunk is mindenfélét rendesen.

Mi Gyöngyivel és Ivánnal még csak várjuk, de Zsuzsi már megkapta a halászlét (gyufatésztával).

A kaja után, már ott a Baracska földjén elbúcsúztunk, aztán visszafelé is végigcsináltuk a határátlépéseket. Már esteledett, amikor Mohács alatt elértük a körforgalmat, ahol elváltak útjaink. Zsuzska és Jani Fehérvár felé vették az irányt, mi meg elkanyarodtunk Pécs-Cserkút felé. Még villogtattunk a reflektorainkkal, ezzel ért véget a harmadik kerékpáros Duna túra.


Leave a Reply