Dunatúra 2013

A forrástól Dietachig – Dunatúra 2013 augusztus

Kis hijján 11 hónapja, 2012. szeptember 5-én küldte el Énekes György úr “Forráskeresés” címszóval Lukács László: A Duna forrásainál, Számvetés Donaueschingenben című alapos munkáját, mint ahogy írta figyelemfelkeltőnek.

Erre válaszoltan én még aznap, hogy “Azt jelenti ez a forráskeresés (a szó mindkét értelmében), hogy akkor jövőre Donaueschingentől indulunk?”

Erre válaszolta ő, hogy “NANÁ Nem akarok semmit se elkiabálni, de feltett szándékom, hogy a régi csapattal tegyük meg ezt a csodálatos túrát a forrástól egészen az új hazáig, vagyis Dietachig. Mint rendesen a Janival már dumcsiztunk telefonon, de most nincs pardon a túrázós változatot kellene megcsinálni. A táv hossza azonban lényegesen nagyobb kihívás mint az előző, vagyis komolyabb előkészületeket igényel, technikai és seggi értelemben is. A Jani szerint az Aug. vége lenne az ideális, bár most hamarabb kell indulni. Az időpontot az iskolaidőszak határozza meg leginkább. Már meg is vettem a szükséges térképet.”

Mint tudjuk, történt azóta egy és más. Megismétlődött a múlt évi ügy, miután nagyjából megegyeztünk a dologban, volt barátunk elkezdett keresztbe szervezni, amihez az idén én már nem vágtam jó pofát, hanem önhatalmúlag kitűztem az indulás dátumát. Ezen aztán annyira megsértődött, hogy most örök harag van és tényleg végleges a szakítás. Minden esetre mi, ahogy Gyuri is kívánta, nem augusztus végén hanem korábban, már 10-én nekivágunk.

Az indulás előtti napokban a bringákkal voltam elfoglalva, szerviz, meg egyebek. Miri meg a barátnőktől kapott utalványért vett végre egy Ortlieb kormány-táskát, amit azonmód felszereltem, de akkor meg nem volt helye a navinak, meg a műszernek, meg persze a lámpa sem látott át rajta, ezért néhány napot azzal töltöttem, hogy kitököltem, mi legyen a megoldás. Kicsit fúrtam, faragtam, esztergáltam, nagyon jó és majdnem szép is lett.

Csütörtökön a munka után elintéztük a bevásárlást, mert előzetesen megállapodtunk az étrendben és ehhez mi biztosítjuk a főfogások alapanyagát. Az ok prózai: a lakóautóban van ugyan egy 30 literes mélyhűtő is, de jobb a dolgokat előre a hűtőládában lehűteni és már fagyott állapotban betenni a kocsiba, akkor probléma nélkül túlélik az utazást. Este még a ház elé állítottam a kocsit, másnap, pénteken délelőtt bepakoltuk a cuccainkat, kicsit átnéztem a technikát, aztán visszaálltam annak a parasztháznak a parkolójába, ahol egyébként tarjuk. Az volt ugyanis a terv, hogy ott összeakasztjuk a szerelvényt és onnan indulunk.

Gyöngyiék már reggel elindultak Cserkútról Fehérvárra és onnan Janiékkal együtt tervezték az utat megtenni hozzánk. Délután 1-re ők is felmálháztak de elkövették a hibát, hogy indulás előtt ellenőrizték a lakókocsi fényeit és ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem égett a féklámpa. A lakókocsi ismeretlen volt, tegnap hozták el a bérbeadótól, a kocsira meg egy hete szerelték fel a vonóhorgot. Mivel a házi hibakeresés eredménytelen maradt, a két urak elmentek egy közeli szerelőhöz, ahol órákig dolgoztak a kocsin. Kiderült ugyanis, hogy a vonóhorog felszerelésekor nem jól illesztették a kábeleket, a csatlakozásnál akkora volt az ellenállás, hogy nem maradt annyi Amper a féklápa áramkörében, ami meghajtotta volna az izzókat. Végül azonban minden jóra fordult és nekivághattak. Az egyetlen kellemetlen fordulat az volt, hogy itthon kétheti töretlen napsütés után éppen ma rendesen beborult és 6 felé el is kezdett csöpörögni. Fél 9-kor, amikor a magyar csapat megérkezett, már éppen teljes erőből zuhogott. Miközben a lakókocsit leparkoltuk, tökre eláztunk. Mire megszárítkoztunk éppen elkészült a késői vacsora. Paella készült, de természetesen nem a kertben, mint terveztük, hanem fenn, a teraszon. Mire megettük a kaját, éppen annyira el is fáradtunk, hogy csak annyi erőnk maradt, hogy előkészítsük az ágyneműt és bekússzunk az ágyainkba.

Augusztus 10. szombat

Fél hatkor keltem, elrobogtam a közeli benzinkútra péksüteményért, 6-kor már a reggelinél ültünk, mert Zsuzska és Jani vonata 7:16-kor indult St.Valentinből. A lakóautóban ugyanis csak 4 személy utazhat, kettejüknek vonattal kellett megtenni az utat Donaueschingenig. Szerencsére ha időben megveszi az ember a jegyeket akkor igénybe veheti a Sparschiene programot, a jelen esetben fejenként 29€-ért vállalta az ÖBB és a DB a tetthelyre-szállításukat két (salzburgi és ulmi) átszállással.

Itthon még elpakoltunk egy kicsit, aztán 8-kor mi is nekivágtunk Linz-Salzburg-München felé. Elől a lakóautó, benne mi négyen minden cuccunkkal, a 8 napra szóló kajával és piával, a tartón 3 bringával, a csomagtartóban a kempingbútorkkal és a szerszámokkal, hátul egy Adria típusú lakókocsi Janiék cuccival és szintén 3 kerékpárral. Szóval rendesen felrakodva. Izgultam is, hogy egyáltalán elindul-e majd a kocsi a teherrel, de zokszó nélkül vette az akadályt és az autópálya első emelkedőjén sem kellett visszakapcsolni az 5. sebeségből. München előtt belefutottunk egy trafficjam-be, 50 percet araszoltunk egy ráfutásos baleset miatt. Persze, ha a helyszínelő 4(!) rendőrautóból valaki nekiállt volna forgalmat irányítani, sokkal gyorsabban ment volna a dolog. Münchentől aztán végigautóztunk a bajor Alpok lábánál az Allgäu-on keresztül Lindauig, onnan a Bodeni tó északi partján végig a tó északi csücskéig és aztán az utolsó 100 km-t a Schwarzwaldon át Donaueschingenig. Közvetlenül az uticélunk előtt 17:30-kor átmentünk a Duna hídján.  Ez volt az első találkozásunk a folyóval. Este 6-kor értünk a Riedsee Campingbe, ami a várostól nyugatra egy kavicsbánya után visszamaradt tó partján van. Mindjárt a bejáratnál, az első sorban kaptunk helyet Éppen csak leparkoltuk a kocsikat, amikor befordultak a kapun Janiék is. Itt most át is adom nekik a szót, mert a vonatozásról ők is írtak egy rövid beszámolót.

Beszámolónkat 2013. 05. 01-én 9 óra 56 perc időponttal kell kezdenünk, mert az utazásra vonatkozó, névre szóló jegyet ebben a momentumban vásárolta meg Tóni barátunk, munkaszüneti nap lévén reggeli után hasán a MacBookkal interneten. A vételár is ünnepire sikeredett, mert a jegyek személyenként 29,00 EUR-ba kerültek, amihez járult még 0,73 EUR un. tranzakciós költség. Ez valamiféle akciós jegy lehet, mert, napi áron átszámítva a 9.000 HUF a 12 órás utazásért (nettó 10 óra) igazán barátinak mondható.

De az utazás valójában igen nehezen indult!

Szóval az utazás előestéjének zord időjárása – eső, némi viharos széllel – valamint néhány órás késésünk a – vonóhorog elektromos csatlakozójának problémája miatt – nem tette lehetővé az eredeti terv szerinti esti program lebonyolítását és az útra történő felkészülést. Oly annyira, hogy reggel már csak egy gyors öltözésre kaptunk lehetőséget. Jó döntés volt az otthoni nyári öltözéket kissé melegebbé tenni, mert az eső után, az amúgy is lehűlt időben elkelt a meleg ruha egész napra. Jó időben, talán már 7 óra előtt a St.Valentin állomáson voltunk.

Salzburg volt az első célzott állomásunk, ahová negyed 8-kor indult a vonat. A korai időpontnak köszönhetően nem utaztak velünk sokan, inkább csak családok, kirándulók szálltak fel. A jegykezelő is jött hamarosan, elkérte az igazolványunkat, hogy a neten vásárolt/kinyomtatott jegyen azonosítsa a neveket. Nem volt gond, apró jellel ő is ellátta a papírt. Megjegyzendő, hogy a vonaton velünk szemben hátizsákos fiatal pár aludt, s nagy meglepetésünkre (a magyar jegykezeléssel ellentétben), a kalauz addig nem kérte a jegyüket, míg fel nem ébredtek! Többször elment arra, de soha nem piszkálta, ébresztgette őket, a világ legtermészetesebb módján kivárt. Kicsit több mint másfél óra múlva (menetrend szerint) Salzburgba értünk. Egy óránk volt a csatlakozásig, így azt fel akartuk használni nézelődésre. El is indultunk a városba, elsősorban Mozart szülőházát szerettük volna megnézni, de aztán – elsősorban az Zsuzska aggodalmai miatt miatt – visszafordultunk a vasútállomásra.

Innét indultunk tovább Ulm felé, most már német vonattal. Hamar beazonosítottuk a jegyen szereplő vonatszámot a vágányszámmal, sőt még egy-egy betű is segített a felszállásban, jelezvén, hogy melyik szektorban milyen osztályú és jelzésű jegyekkel lehet felszállni. A helyjegyesek, kerékpárosok, nagycsomagosok segedelmére.

Semmi rohangálás, keresgélés. Ezen a vonaton is tisztaság, kellemes illat, ismét légkondi fogadott bennünket, elfoglaltunk egy „asztalos” négyes ülést, néha kérdően néztek ránk (talán valakinek a helyén ültünk?), de senki nem akart bennünket máshova terelni. Mindenhol volt konnektor, telefont, laptopot tölteni, a wifit viszont hiába próbáltam, nem sikerült. A vonaton ettük meg az ebédre kapott szendvicseket és München Hbf. érintésével egy óra tájékán Ulmba érkeztünk. Már a vonatból megláttuk a Dóm minden felett kiemelkedő tornyait, gyorsan el is döntöttük, lesz, ami lesz, elmegyünk a következő vonat indulásáig.

Egy óránk volt a nézelődésre. Sok fényképet készítettünk az egyedülálló építményről, de szombat lévén a hetipiac kínálata is lenyűgözött bennünket. Sok-sok pavilon, virágok, gyümölcsök… a nyüzsgés, de aztán vissza kellett igyekeznünk, mert hamarosan indult a harmadik „átszállás”.

Piros vonat belsejében is megnyugodva olvashattuk Donaueschingen úticélt. Ez a vonat kalauzzal már nem, de légkondival rendelkezett.

Fél ötig tartott a vonatozás. Az ablakból gyakran láttuk a kerékpárutat, ahol hozzánk hasonló vállalkozó szellemű sporik tekertek patak méretű Duna mellett. Megérkezés után a térképpel indultunk gyalogos túránkra. Kb. 4-5 km sétálgattunk, mire odaértünk. Jó volt az eligazítás, meg a vonatból is láttuk a kempinget.

Most, hogy valamennyien megérkeztünk, közösen vízszintesbe állítottuk és fixáltuk a kocsikat, közöttük gyorsan felállítottuk az asztalokat és székeket. A mai vacsorát Jani szervírozta, már otthon megfőzte a lecsót, most rizst főzött és virslit sütött hozzá. Utána még ettünk Miri tegnapi barackos sütijéből is, koccintottunk a lány valahányadik szülinapjára aztán a strapa után lefeküdtünk aludni.

Donaueschingenben, az első kempingben

Augusztus 11., vasárnap

Teljes hossz: 104 km, összes emelkedő 385 méter.

Reggel elrobogtam a kemping boltjába, vettem 30 zsemlyeszerűséget, aztán leültünk reggelizni. A megállapodás szerint mindenki hozott magával olyan és annyi hideget (kolbászt, sonkát, szalámit, sajtot, vajat, meg egyebeket, persze a zöldneművel paprika, paradicsom, stb.) együtt, amivel egy hétig elvan a reggelinél és jut a napi szendvicsekre is. Persze azonnal megtetszett a másé is (ezt eleve így is gondoltuk) és szabályos cserebere kezdődött. A kaja után elpakoltuk a dolgainkat, összekapcsoltuk a szerelvényeket, aztán mind a hatan bringára ültünk és bekerekeztünk a városba, hogy megkeressük a Duna forrását, hogy onnan nekivághassunk a túrának.

A Duna neve az indogermán eredetű, folyót jelentő „danu” szóból származik. (Ugyanez a szótő megtalálható számos folyó – Don, Donyec, Dnyeszter, Dnyepr – mai nevében is.) Ennek alapján nevezték a rómaiak a folyó Vaskapuig tartó felső folyása istenét Danuviusnak (legszebb ábrázolása Rómában, a Trajanus-oszlopon látható), az az alatti szakasz neve a görögök után hosszú ideig Istros volt. Csak amikor a 101-ben légiók elfoglalták Dákiát (nagyjából a mai Románia területét) is, terjesztették ki a latin nevet az alsó szakaszra is. A Duna 2.857 km-es teljes hosszával a Volga után Európa második legnagyobb folyója. Vízgyűjtője nagyjából 817.000 km2, közepes vízhozama 6.700 m3/sec. A forrásvidéke 1078 méterrel fekszik magasabban, mint a torkolata.

A Duna két patak, a Brigach és a Breg egyesülésével keletkezik olyan jó másfél kilométerre Donaueschingen városától. A Brigach a forrásától, ami a schwarzwaldi St. Georgen város Brigach negyedében, egy parasztház pincéjében fakad, még 40 km tesz meg ezen a néven, mielőtt a Breggel, aminek vize Furtwangentől az összefolyásig 45 km-t csörgedezik végül egyesül és Dunává válik. A német gyerekek a földrajzórákon be is magolják, hogy Brigach und Breg bringen die Donau zuweg (a Brigach és a Breg hozzák össze a Dunát). Az összefolyástól másfél kilométerre, Donaueschingenben, van a Fürstenberg hercegek kastélya. A ma látható épületek elődjeit 1720 körül elbontották és Joseph Wilhelm Ernst zu Fürstenbergherceg rendelkezésére nagyjából a mai is látható kastélyt épült helyettük. 1892-és 96 között átépítették, akkor került rá a kupola is. A kastély kertjében szintén van egy forrás, ami ugyan lényegesen kevesebb vizet szállít, mint e fönti patakok és hiába ismételgetik a furtwangeniek, hogy a mi Bregünk ráadásul hosszabb is, de – nem meglepő módon – a hercegi akaratnak megfelelően a kastély kertjében fakadót tekintik a Duna forrásának. Igaz, hogy már Hartmann Schedel 1493-ban írt Weltkronikájában is ez szerepel a Duna forrásaként, sőt az idősebb Plinius munkájában, a Naturalis Historiában is van utalás rá, mint a Danuvius forrására. A karsztforrás hozama 15-70 liter/sec. 1875-ben Adolf Weinbrenner tervei alapján épült a forrás fölé a ma is látható „kút”. Innen a víz egy földalatti kanálison át éri el Breget, a beömlésnél 1910 óta egy kis templomocska áll.

A kemping után hamarosan rátaláltunk a Dunamenti kerékpárútra, amin talán 5 km-t kellett “felfelé” tekernünk (miközben sűrű sorokban jöttek velünk szemben a korábban indult túrázók), amíg a kastély parkját el nem értük. Ahogy előre tudtuk is, 2015-ig éppen renoválják a forrást és a környékét, a parknak ez a szöglete le volt zárva, a kurvák ráadásul OSB lapokból kerítést is emeltek, ezért még be sem kukkanthattunk. Csak a mellette álló templom teraszáról vethettünk egy pillantást a forrásra. Az építkezésnek ebben a fázisában a templom dombját biztosítják a leomlás ellen, az éppen a domb lábánál álló kút igencsak elhanyagolt és szomorú képet mutat.

Ezek mögött a ronda OSB lapok mögött van a Duna forrása.

A kastélytól valamennyien elkerekeztünk a Breg és a Brigach összefolyásáig, ahol Franz Xaver Reich szobra áll, amin a Dunát, mint a Baar-anya ülében ülő gyermeket ábrázolja. (Baarnak nevezik a Schwarzwald és a Schwäbische Alb közötti fennsíkot, ahol a folyó kanyarog. Nota bene, én a buta fejemmel sokáig azt hittem, hogy Fekete erdő nevének megfelelően tényleg egy erdő, pedig az egy hegy.) Egy cseh házaspár közreműködésével szépen lefényképezkedtünk a Duna indulásánál,  mi Mirivel még átrobogtunk a bal partra is, ahol a 2.774-es folyamkilométer köve áll. (A folyók hosszát általában a forrástól mérik. Négy kivétel van: a Duna és az Inn 0 kilométere torkolatuknál van, a Rajna hosszát Konstanztól, az Elbáét a német/cseh határtól számítják.)

A Breg és a Brigach összefolyásánál, ahonnan elindul a Duna a 2779 km-es útjára

Az összefolyásnál aztán elváltak útjaink, Gyöngyiék még bóklásztak kicsit a parkban, aztán visszamentek a kempingbe, elindultak a szerelvénnyel a következő állomás, Sigmaringen felé, mi meg nekivágtunk a kerékpárútnak.

Az út eleje a Baar fennsíkon vezetett, az aszfaltos út ide-oda kanyargott a szántóföldek között, de emelkedő nem volt. 6 km múlva érjük el Pfohrent. Ahogy szokásos, a bringautakat itt is beviszik a településekre, had lássanak az utazók valami szépet, meg talán fogyasztanak-vesznek is valamit közben. Janiék azonban felfedeztek egy elkerülő utat, ezért ezt a városkát kihagytuk. Amúgy az 1.500 lakosú városka ma helyhatóságilag Donaueschingen egyik kerülete. A város látványossága az Entenburg, egy 1471-ben Graf Heinrich VI. von Fürstenberg rendeletére épített vizivár. A neve „kacsavárat” jelent, állítólag III. „kövér” Károly császár 888-ban kacsvadászatkor itt fulladt bele a mocsárba és a szelleme azóta is kísért (igazából Neudingenben halt meg). A várat 1567-től a vazallusoktól beszedett tizedek raktározására használták, innen a neve a Zehntscheune. 1871-ben átépítették, betemették a vizesárkokat és akkor épültek a sarokbástyák is. A kerülő után 3,5 km-rel értük el Neudingent. A 800 lakosú településen van a Fürstenberg hercegek kriptája.

További 7 km múlva jött Geisingen. A 6.000 lakosú város a 16. században, a 30 éves háború alatt ideiglenesen a Fürstenberg hercegek lakóhelyéül szolgált, ez nagy lökést adott a fejlődésének. Sajnos aztán a háború végén elfoglalták a svédek, a hercegek elköltöztek és a város leszálló ágba került. Nem is maradt más, mit egy várrom. Viszont van itt egy szabályos, fedett görkorcsolya(inline)pálya és a városban egy 480 méteres, szintén a görkorisoknak speciálisan aszfaltozott útszakasz. Rendeztek itt már mindenféle versenyeket, még világbajnokságot is.

3 és fél km múlva átmenünk Hintschingenen és újabb 3 km után jött Immendingen. Az 5.600 lakosú város legjelentősebb munkaadója a hadsereg. A Schreiber-kaszárnyában (a névadó egy 1945-ben a harcok közben eltűnt, az orosz fronton végrehajtott vitézi tetteiért lovagkereszttel kitüntetett főtörzsőrmester) jelenleg 1.600-an szolgálnak. A 295-ös tüzérosztály, az 550-es páncélos-felderítő zászlóalj és a francia 3. huszárezred katonáin kívül több száz civil alkalmazott is a Bundesheertől kapja a fizetését. Már nem sokáig, 2016-ban felszámolják a bázist, többek között azért, mert megszűnt az egyik félelmetes ellenfél a Magyar Néphadsereg. Látványos még a városháza, az Oberes Schloss, eredetileg vízhajtású fűrészmalom volt, 1930-tól lakóház, utána menekülttábor, végül 1963-óta városháza.

A igazi látványosság azonban az Immendingentől kb. 2 km-re keletre levő „dunaelszivárgás”. A folyó vize itt elszivárog a Jura helység lyukacsos karsztüregein keresztül és kivéve a nagyon bővizű időszakokat a folyó medre teljesen szárazon marad. Az elszivárgott víz nagy része 12 km-re onnan az úgynevezett Aachtopfban ismét a felszínre kerül és 32 km után az Aach patakon keresztül Bódeni tóba folyik, így a felső Duna vize nem a Fekete, hanem a Rajnán át az Északi tengerben landol. Ezt mindenképpen meg akartuk nézni, a táblákat követve jutottunk el egy parkolóhelyig (itt egyébként a kerékpáros turistáknak megengedett a sátorozás is), ahol egy büfé és szerencsénkre illemhelyek is várják a nagyérdeműt. A parkolóhelytől keskeny gyalogösvény vitt ki a folyóhoz, ahol a víz szemmel láthatóan pang, alig folyik, de magát a szivárgást nem lehet észlelni, bár, ahogy az ember egyre lejjebb megy a víz mellett, a folyó egyre keskenyebb és sekélyebb lesz. Mivel nem tudtuk, mikorra fogy el teljesen, olyan 2 km múlva visszafordultunk. Egy helyen, ahol most magunk voltunk és csend lett, a jófülű Miri olyan kortyogást hallott, mint amikor egy lefolyón gurgulázik a víz. A parkolóban megettük az útravaló szendvicseinket, aztán újra nyeregbe pattantunk és továbbtekertünk. Olyan 3 km múlva a bringaút ismét a folyó mellett haladt és akkor láthattuk az itt már teljesen kiszáradt medret. Csak a kövek közötti kis iszap emlékeztetett a tavaszi vízfolyásra.

A víz egyre kevesebb lesz a mederben, míg végül egészen eltűnik

A száraz folyómedret követve hamarosan elértük Möhringent, Tuttlingen egyik külső kerületét, majd további 6 km után behajtunk magába a városba. Tuttlingen egy 33.000 lakosú járási székhely, ahol nincs különösebb látnivaló, de nekünk akkor is kedves hely, mert itt van az Aesculapnak (mindenféle sebészszerszámok), a Storznak (endoszkópok és mikrosebész-eszközök), a Martinnak (szájsebészeti eszközök), a Berchtoldnak (műtőlámpák) és más orvostechnikai cégeknek a központja. Ha ők nem lennének, akkor persze lenne más, de így az ő eszközeikkel barkácsolunk napról-napra.

Tutlingentől a Dunának új életet kell kezdenie: lassan lassan (szerencsére bővizű) kisebb patakok egyesülésével ismét folyóvá lesz. Mühlheim-ig az újjászületett folyó továbbra is a Baar fennsíkon kanyarog. A város után azonban elkezd szűkülni a Duna völgye, mert a folyónak át kell törnie Schwäbische Alb déli nyúlványának sziklái között: szűk, kanyonszerű sziklamélyedésben kanyarog a víz. Mellette általában 1-200 méteres, de helyenként csak 15-20 méteres terasz. Ezt követtük jó 20 km-en át. Itt a bringaút építői-kijelölői nem sokat cicáztak, a jobb parton kitábláztak a sóderes erdei utakat, ezeken bonyolódik a meglehetősen nagy kerékpárforgalom, helyenként, ahol az út már a keskeny teraszon sem fért el, gonosz emelkedőkkel és az apró köveken csúszós lejtőkkel. Sokszor kellett a nyeregben felállva felküzdeni magunkat a dombtetőre. Magában a völgyben nincs autóút, de működik a Hohenzollerische Landesbahn, egy magánvasúti társaság, a vonatok egyebek között a kerékpáros turizmust is kiszolgálják, sokan jönnek ki vele hétvégeken a terepre, a mai szombaton is rengetegen voltak.

A Duna kanyon egyik kiszélesedésében fekszik Fridingen, egy 3.000 lakosú város a történelmi belvárosában az 1330-ban épült Iffingen kastéllyal. Fridingen és Beuron között láttuk a „gombkészítő-sziklákat” (Knopfmacherfelsen), amik a folyókanyar partjait szegélyezik. A történet szerint egy gombkészítő mestert a tuttlingeni vásárból hazafelé a sötétben egy (szerintem gonosz) tündér rossz útra vezette és lovastól leesett a szikláról, aztán annyi.

A folyó a Schwäbische Alb sziklái között. Ez meg a szegény gombkészítő sziklája.

Olyan 10 km-rel a mai uticél előtt, Gutschein után újra kiszélesedik a völgy. A következő település, Mühlheim után látótávolságra kerül a vasárnapi uticél. Sigmaringben a camping közvetlenül a Duna és a bringaút mellett, egy folyókanyar nyugati részén, de közvetlenül a belváros szélén van. A táblát követve egy kis balkanyar után átgurultunk a bejáraton és csakhamar megtaláltuk a kocsikat. Kicsit fáradtak voltunk, ezért igencsak hálásak voltunk Gyöngyinek és Ivánnak, akik szépen beparkoltak, felállították a kempingbútort, nekünk nem maradt más dolgunk, mint beköltözni. A kemping maga elég egyszerű, a zuhanyzók és a WC-k a recepció mellett vannak, de azoknak, akik távolabb állnak, mint mi is egy konténerig kell csak elmenniük, ha rájuk jön a pisilés. A kempingbe odalátszik a Hohenzoller kastély (ma is a család birtokolja, ez a Hohenzoller hercegek sigmaringi ága, oldalági rokonságban vannak az angol királyi és a valamikori német császári családdal, viszont ők adták a román királyokat). Gyöngyiék útja sem volt teljesen sima: a mai szakaszon több helyen is útépítők dolgoztak, ilyenkor persze a GPS nem sokat ér, de egy-két felesleges kanyar után rátaláltak a helyes útra és már délelőtt elrték a kempinget. Ők már napközben felfedezték a belvárost, mi azonban a 104 km után inkább csak pihenni vágytunk. Gyorsan megfürödtünk, megfőztük a vacsorát, csirkét sült krumplival és uborkasalátával, megvacsoráztunk, aztán máris ágynak dőltünk. Még kicsit izgultam, mert a szomszédban népünnepély zajlott, odahallatszott a zene rendesen, de hamarosan letekerték az erősítőt és rendben elaludtunk.

A kempingbe odalátszik a Hochenzoller kastély.

Augusztus 12., hétfő

Teljes hossz: 136 km, összes emelkedő 320 méter.

Hétfőn a leghosszabb, a terv szerint is 130 km-es szakaszt kellett megtennünk bringán, ezért azt terveztük, hogy korán kelünk. Úgy számoltam, hogy legalább 8-kor el kell indulnunk ahhoz, hogy idejében megérkezzünk. A gyakorlatban persze a tervek módosultak egy kicsit. Én ugyan időben kikászálódtam az ágyból, de mikor 7-kor odaértem a kemping szomszédságában levő bevásárlóközpontba, a Kauflandba, kiderült, hogy az csak fél 8-kor nyit. Akkor visszabóklásztam a kocsikhoz és egy fél óra múlva Mirivel együtt visszabandukoltunk. Mindenek előtt vettünk két takarót. Az otthoni pakolásnál Dietachban még tombolt a nyár, éjjelente ment a klíma, hogy egyáltalán aludni tudjunk, ezért nem hoztunk paplant, csak a huzatot, „mert az is elég lesz.” Hát nem lett, az elmúlt éjjel bitangul fáztunk. Találtunk is két tetszetős darabot összesen 16 €-ért. Utána meg felkerestük a péket és megvettük a kajának valót, szóval mire asztalhoz ültünk, már 8 is elmúlt. Végül a szendvicskészítés és a pakolás után már fél 10 lett, mire elindultunk. Előre tudtuk, hogy a kötelezőkön kívül nem nagyon fogunk megállni, csak Ulmot nem akartam volna semmiképpen kihagyni. (Miri már volt ott egy kongresszuson, Zsuzska és Jani már látták idefelé. Gyöngyiék meg majd odabringázhatnak a következő kempingből.)

7 km múlva értük el Sigmaringendorf-ot, ahol semmi különös látnivaló nincs, én legalábbis előzetesen nem találtam ilyent. A következő városkánál, Scheernél szerencsére véget érnek a Schwäbische Alb sziklái, a folyó kiér a laposba és ennek örömére egy 1800-os hurkot ír le. A város fő látványossága egy 1485 körül épített kastély, amit a renaissance alatt átépítettek, ma is ebben a formájában látható. Magántulajdonban van, lakják, amúgy sem látogatható, így nem sokat vesztettünk. Ezután a folyó egy széles, lapos völgyben kanyarog, a bringaút nem követi szorosan a folyót, hanem az Au-ban, vagyis az ártéri réten vezet a kaszálók és a szántóföldek között. Egy helyen éppen a gólyák tartottak valami parlamentet, mert vagy 100 állt egy csapatban.

A következő város Mengen, aminek legfőbb látványosságait a favázas házakat láthattuk menetből. A falu előtt (tulajdonképpen Ennetachban) van még egy többször is kitüntetett Römermuseum is, de idő hiányában nem álltunk meg.

Aztán jött Hundersingen, különösebb látnivaló nélkül, nem így Binzwangen, ahol Miriam kedvére meg akartuk tekintenünk a függőkerteket. Ehhez le kellett kicsit térnünk a bringaútról, olyan 3 km múlva, már a faluban egy meredek emelkedő végén ott álltunk a bejáratnál, de tovább nem jutottunk, mert a kert hétfőnként zárva tart. A dolgot amúgy nem babiloni értelemben kell elképzelni, egyszerűen arról van szó, hogy báró Georg von Helfenstein a 16. században a kastélya mellett egy 16 méter magas falakkal megtámasztott platóra egy kertet építtetett. Miri azért felkapaszkodott a lépcsőkön és a kapu fölött bekandikált a kertbe. Mi meg bánatunkban megettük az egyik szendvicsünket, ittunk egy korty vizet, aztán újra nyeregbe szálltunk.

Egy igazán szép favázas ház. Ilyen a függőkert a kulcslyukon keresztül.

Összesen 36 km után értük el Riedlingent, ami meg arról híres, hogy a középkor óta sem le nem égett, sem nem rabolták ki, nem lőtték és bombázták, ezért – az élethez szükséges modernizálást kivéve – nagyjából úgy néz ki, mint anno.

Néhány kisebb falu után 45 km-nél jön Zwiefaltendorf, ahol a vidék dombosra vált és elkezdődnek az emelkedők is. Ráadásul az első teljesen váratlanul lepett meg bennünket, ahogy egy kis bokros részen befordultunk jobbra, egy 13%-os rámpa állta az utunkat. Hirtelenében alig tudtam valamennyire visszakapcsolni és nagyon megszenvedtem, amire felértem a tetejére. Szerencsére az egész talán, ha 500 méter hosszú volt. Ezen túl is volt egy kis problémám. Ugyan a fenekem általában már több órát is kibír a nyeregben, ma útközben mégis elkezdett fájdogálni a bal oldalam. Hamarosan kiderült, hogy lelazult a nyerek tartócsavarja és az ülés lassan hátra billent, ami miatt feltört a bőr (mármint a seggemen, nem a nyergen). Ugyan azonnal ismét beállítottam, de tudtam, hogy emiatt még szenvedni fogok egy kicsit.

Ezután dimbes-dombos, de többnyire aszfaltos úton tekertünk tovább. 10 kilométer után elértük Obermachtalt és kívülről megtekintettük a 30 éves háború után barokként újjáépített kolostort és utána rögtön el is tévedtünk. Én a Duna mellett néztem ki az utat, szerintem azt kellett volna követnünk, akkor a szomszéd faluban, Untermarchtalban utunkba esett volna a von Speth uraságok kastélya és temploma. A kolostor melletti dombra oda is látszott a kastély, de a GPS következetesen a másik irányba vitt bennünket. Végül egy helybelit kértünk fel a döntésre, ő a gépnek adott igazat és hamarosan rátaláltunk a folytatásra.

A következő 40 kilométeren kisebb városokat hagytunk magunk mögött, amik valamikor a schwäbisch Österreichhez tartoztak, vagyis a Habsburg korona részei voltak. 1379-ben tették rá kezüket a burkusok az úgynevezett vorderösterreichische városokra és csak 1805-ben kellett megválniuk tőlük, miután Austerlitznél Napóleon elverte őket. Innen telepítette ki Mária Terézia a svábok egy részét a török utáni időkben az elnéptelenedett magyar területekre.

110 kilométer után, délután fél négykor értük el Ulmot. A város előtt olyan 10 kilométerre a bringaút ismét közvetlenül a Duna partján futott, azon értünk el a történelmi belváros falai alá. Valamikor innen, a rakpartról startoltak a Donauschwaben az úgynevezett Ulmer Schachtellel (ulmi doboz), egy laposfenekű nagy ladikkal, amit csak egy útra építettek, az uticélnál szétszedték és a fáját építőanyagnak használták. Ulm persze a magyar vonatkozásain túl is egy jelentős város. Már 850-ben, amikor az unokák szétosztották a nagypapa, Nagy Károly birodalmát, Ludwig, der deutsche királyi Pfalz-cá tette. (Akkoriban szükség volt rá, hogy a legfőbb hűbérúr, a király esetenként személyesen megjelenjen és helyben irányítsa a dolgokat. Ez volt a vándorló királyok ideje. A Pfalz egyfajta udvarházat jelent, ahol ilyenkor a király és kísérete megszállt.) A 12. században önálló városi rangot kapott és elsősorban a kereskedelme révén jelentősen meggazdagodott. Fénykorát a 15. századra érte el, akkor a második legnagyobb önálló német város volt. A század végén feltűnt azonban a konkurencia, az augsburgi Fuggerek, majd az Amerika felfedezése után és a távol-keleti hajóutak elterjedése miatt áthelyeződő kereskedelmi utak miatt a város egyre vesztett a jelentőségéből. A város szülötte volt Albert Einstein is, akit azokban a bizonyos időkben megfosztottak állampolgárságától és kivezették az anyakönyvből is, de akire a mai ulmiak igencsak büszkék. Ulmban éltek a Scholl testvérek is, azon kevesek közé tartoztak, akik aktívan szervezkedtek a Hitlerei ellen, ami sajnos az életükbe került.

A ma 120.000-es város legismertebb épülete a Münster, vagyis a dóm. Az eredetileg római katolikus templom alapkövét 1377-ben rakták le és 1560-ban – pénzhiány miatt – befejezettnek nyilvánították. Közben 1530-31-ben a polgárok név szerinti szavazáson(!!!!) úgy döntöttek, hogy a templomot az evangélikus (református) hit szerint konvertálják, ennek megfelelően a belsejéből minden díszes dolgot eltávolítottak. A 19. században a város helyzete olyannyira megjavult, hogy elhatározták a dóm befejezését. 1844 és 1890 között folytak a munkák, közben a tornyot az eredeti tervekhez képest 10 méterrel magasabbra építették, a rossz nyelvek szerint csakis azért, hogy a kölni dómnál magasabb legyen. Ezt az ulmiak végig tagadták, de a torony a maga 161 méterével tényleg a világ legmagasabb templomtornya lett, 4 méterrel nagyobb, mit a kölni. A projekt nyilván elnyerte magának az Úrnak a tetszését is, mert az 1944. december 17-i bombatámadáskor a Dómtér minden épülete súlyos károsodást szenvedett, kivéve magát a Münstert.

Az ulmi Münster és előtte az utazók.

A rakparton leszálltunk a bringákról és a Metzgerturm (Hentestorony) alatti városkapun át bebaktattunk az óvárosba. A városháza melletti bringaparkolóban hagytuk a gépeket és elsétáltunk a Dóm térig. Tudtuk, hogy a húgomék valahol a városban vannak. Rövid telefon után máris összefutottunk velük a tér sarkán. Lefényképezkedtünk, megtekintettük belülről a templomot, aztán a következő utcában beültünk egy cukrászdába és ettünk egy fagyit. Kiderült, hogy Gyöngyiék a kempingtől elkerekeztek a leipheimi vasútállomásra, a bringákat ott hagyták, onnan bevonatoztak Ulmba. Ők tehát a fagyi után kényelmesen vonaton tették meg az utat, nekünk azonban ismét nyeregbe kellett szállnunk, mert volt még 25 km-ünk. Kicsit ropogtak a combjaim, amikor ismét mozgásba lendültünk. 10 km múlva, Thalfingennél elhagytuk Baden-Württemberget és beléptünk Bajorországba.

Az utolsó 10 km-t a folyómenti ártéri erdőben, egy nemrégiben frissen megszórt sóderes úton tettük meg, miközben lassan elkezdett sötétedni. A nehéz terepen Janiék kicsit visszamaradtak és az elágazásnál, ahol elfordultunk Riedheim felé, hiába vártunk rájuk. Aztán a telefonálás után kiderült, hogy útközben megláttak valahol egy táblát, aminél lekanyarodtak és most más úton, de ők is a kemping felé tekernek. Akkor mi is felpattantunk és 20 perc múlva behatoltunk a Schwarzenfelder Hof kapuján. Szokás szerint ott vártak már a kocsik rendesen felállítva, kipányvázva, a bútorok kirakva, sőt már kész volt a krumplisaláta is. Ugyan Janiék kavarogtak még egy kicsit, de fél 8-ra ők is a kempingben voltak. Még gyorsan megfürödtünk, megittuk a gyógysöröket-fröccsöket és megsütöttük a vacsorára szánt oldalasokat és császárhúst. Altatóra ma sem volt szükség, az új takarók alatt azonnal elaludtam.

Augusztus 13., kedd

Teljes hossz: 93 km, összes emelkedő 380 m

Reggel kicsit nehezebben kelt a csapat. Mi ketten Ivánnal fél 8 felé bringára pattantunk és betekertünk a Duna másik partján levő Leipheimbe, ahol egy pékségben megvettük a 25 péksüteményt. Az éjjel esett az eső, minden nedves volt, de a székeket szerencsére este elpakoltuk, ezért csak az asztalokat kellett száratra törölgetnünk, aztán a szokásos reggeli, szendvicskészítés, pakolás. Ma előbb visszamentünk a leipheimi hídig, de nem keltünk át rajta, hanem még az északi parton rákanyarodtunk a Duna gátjára és a sóders úton mentünk 8 km-t. Az eredeti tervek szerint onnan bementünk volna Gundelfingenbe. A város 1220-ban kapott városjogot, akkoriban épült a városfal és a három városkapu, közülük az alsó még mindig látható. A falaknak köszönhetően 1442-ben eredményesen védték a várost a polgárok von Brandenburg-Ansbach őrgróf ellen, amiért különleges jogokat kaptak. Van egy autómúzeumuk is, azt szívesen megnéztem volna, de valahogy elméláztam a dolgot, továbbmentem egy erőmű víztárolójának a partján, majd onnan Lauingen-ig. Lauingen a maga 10.000 lakosával egy a sok bajorországi sváb város közül.

Innen továbbmentünk Dillingenbe, ahol a legnagyobb látványosság a rokokó Szent Péter bazilika. Ugyancsak a rokokó jegyeit viseli a valamikori jezsuita kollégiumban kialakított Goldener Saal, vagyis aranyterem. Híres még a város valamikori plébánosa, Sebastian Kneipp, aki a 19.században a fürdő- és aromaterápia megteremtője volt. A város előtt kicsit előreszaladtunk, Janiék lemaradtak és egy másik úton érték el a főteret, ahol találkoztunk. Örömünkben azonnal be is ültünk egy cukrászdába. A fagyizás után megnéztük a városházát és láttuk a valamikori kastélyt, amiben ma öregeket ápolnak és bementünk a bazilikába is.

A dillingeni városkapu és a főtér.

A következő város Höchstädt, volt, ahol valami előttem ismeretlen okból zajlottak a spanyol örökösödési háború csatái. Az első 1703. szeptember 20-án, amikor a francia és velük szövetséges csapatok rendesen elrakták az osztrákokat, a második meg 1704. augusztus 13-án, de akkor fordult a kocka és a franciák és bajorok maradtak alul, igaz az osztrákokat már Prinz Eugen der edle Ritter, a kor legjelentősebb hadvezére vezette és oldalukon ott harcoltak az angolok is, akik ilyen messzire eljöttek, hogy a franciáknak árthassanak. A városban, a régi városházban van is egy kiállítás, ahol terepasztalon, 10.000 cink-katonával mutatják be az ütközetet, mi ezt idő hiányában kihagytuk. Híres még az 1589 és 1603 között Ludwig von Neuburg gróf kívánságára épült kastély és természetesen van egy gótikus templomuk is.

Gremheimnél átkeltünk a Duna jobb partjára, majd a településektől és a folyótól távolabb törtünk előre a bringaúton egészen Donauwörthig, ahol el kellett döntenünk, hogy bemenjünk-e a városba. Ehhez át kellett volna mennünk a másik partra, és a Dunától fel, a belvárosba, ami jól láthatóan egy domb tetején áll. Rövid tanakodás után úgy döntöttünk, hogy ezt most kihagyjuk és egyenesen a kempingbe tekerünk, ami a Duna és a Lech torkolat közötti háromszögben fekszik. Maga Donauwörth városa a fejlődését a őseinknek (már, ha a mi elődeink magyarok voltak) köszönheti. Az első szilárd hidat 955-ben verette I. (Nagy) Otto, hogy csapataival átkelhessen a Dunán és megütközhessen az Augsburg alá vonult magyarokkal. Onnantól évszázadokig szolgált a híd az Augsburg és Nürnberg közötti fontos útvonalon, ahol meg sok az utazó, ott sok a kereskedő és a vendéglátó, ahol meg ezek megtelepednek, ott sok a pénz is. Nyilván az amik is olvasták a Baedekerben, hogy a város fontos közlekedési csomópont (volt valamikor), ezért a biztonság kedvéért 1945 április 11-én és 19-én alaposan megbombázták a belvárost. Mára ismét felépült minden, a húgom napközben meg is nézte a Máriának ajánlott háromhajós templomot a 15. századból, a Német lovagrend házát eredetileg a 14. századból, jelenleg a rendőrség székel benne, a városházát 1236-ból(!), persze néhányszor átépítve, a Fuggerházat, a híres bankárok 1539-ben épült helyi kirendeltségét, az 1440-ben épült táncházat, amit ma színháznak használnak, az egyik városkaput, a Riederer Tor és más érdekességeket.

Akit igazán szeretnek, arra még a kesztyűt is ráadják.

A kemping a várostól olyan 8 km-re, de nem a folyók partján, hanem egy valamikori sóderbánya helyén keletkezett bányató partján van. Kis magánvállalkozás, a család házának alagsorában vannak a fürdők és a toalettek, de a minden tiszta, a pázsit nagyon szépen gondozott. Ma viszonylag korán odaértünk, szükség is volt az első három nap után a pihenésre.

Szépen sörözgettünk, fröccsözgettünk, aztán lassan elkészült a vacsora, ma pangasiusfilé volt rizottóval. (Aki nem tudná a halat magyarul cápaharcsának hívják, a hivatalos neve Pangasianodon hypophthalmus, a környezetvédők szerint szar, meg egészségtelen, mert Délkelet-ázsiában farmokon tenyésztik és onnan hozzák fagyasztva Európába. Nekünk azonban ízlett, el is fogyott mind a 12 szelet és betegek sem lettünk tőle. Igaz mi hozzá vagyunk szokva az ilyenekhez, megesszük a farmon tenyésztet csirkét és disznót is.) A vacsoránál megállapodtunk, hogy ezentúl úgy megyünk, mint a profik, elől megy a captain, akárki legyen is, a többiek meg zárt alakban követik, ha törik, ha szakad, mert akkor sokkal gyorsabbak leszünk.

Augusztus 14., szerda

Teljes hossz 125 km, összes emelkedő 320 m

Reggel elhoztuk a recepcióból a még tegnap megrendelt zsemléinket, reggeli, tollászkodás és pakolgatás, majd előbb visszabringáztunk Donauwörth határáig, hogy átkelhessünk a hídon a másik partra, aztán előbb a Duna gátján, később a folyótól kissé távolabb haladtunk. Az első falu a 400 lakosú Altisheim, amiről semmit sem sikerült kiásnom. Néhány km után elértük Leitheimet, ami ugyan még az előzőnél is kisebb falu, de van egy kastélya, amit mi csak messziről láttunk, megnézni csak előzetes bejelentkezés után lehet. A kastély 1680 és 1750 között több lépcsőben épült a közeli cisztercitakolostor nyári rezidenciájának. Az egyháztól a királyhoz került, aki eladta az udvarmesterének, végül több újabb tulajdonos közbejöttével a Messerschmitt alapítványé lett, akik most is igazgatják. Marxheim már egy nagyobbacska falu a maga 2.500 lakosával, nyilván, mert a falunál, közvetlenül a Lech torkolata alatt híd vezet át a Dunán. Itt az egyetlen látnivaló a plébániatemplom. Mi nem keltünk át a hídon, hanem továbbra is az északi parton mentünk. Hamarosan ismét rá kellett volna térnünk egy durva zúzottköves útra, amire most az egyre inkább sajgó jobb farpofámra gondolva nemet mondtam és egyszerűen rávezettem a csapatot a műútra, azon mentünk, amíg csak el nem értük Bertoldsheimet, majd Hatzenhofent és Riedensheimet. A falu után (az utóbbiban is van egy kastély) ismét visszatértünk a Dunához, majd Neuburg előtt átkeltünk a déli partra és behatolunk a városba. A fő látványosság persze itt is a kastély, aminek magja a 13. századból származik. A 16. században a reneissance jegyében átépítették, 200 évvel később pedig egyes részeit barokkizálták. Ma közkézben van, múzeumként működik és 4 állandó kiállításnak ad helyet. A városban évszázadok óta állomásozik valamilyen katonai egység, ma a Bundesheer 71., Eurofighterekkel felfegyverzett repülőezrede működik itt.

Ezután a Dunától távolabb, az ártéren tekerünk, átmentünk még Weicheringen, ahol egy sörözőben ittunk valamit a déli melegben és csak közvetlenül Ingolstadt előtt térünk vissza a folyóhoz. Ha Ingolstadt, akkor Audi. Kicsit utánaolvastam az Audinak, íme: valamikor volt Chemnitzben egy autógyár, a Horch. A név a gyáralapító nevéből származik, de németül akkor is azt mondják, hogy horch!, ha azt akarják, hogy hallgasd meg, jól figyelj arra, amit mondanak. Na, ez a Horch úr 1910-ben összebaszott a cégvezetéssel, becsapta rájuk az ajtót és Zwickauban új céget alapított, aminek a neve az audi latinul jelenti azt, amit németül a horch, vagyis, hogy hallgass (ide). Az Audi 1932-ben aztán egyesült további 3 járműgyártóval a DKW-vel (Zschoppau), a valamikori anyacéggel, a Horch-hal és a Wanderer-rel (Chemnitz) Auto Union néven. Az ott gyártott kocsik (az Auto Union volt a háború előtt az Opel után a második legnagyobb német járműgyártó) ezt szimbolizálandó, egy 4 összefonódó karikából álló emblémát viseltek. A fent említett városokat 1945. április 17-én elfoglalta a 3. Amerikai hadsereg, de július végén – az előzetes megállapodásoknak megfelelően – átadta a Vörös hadseregnek és Bajorországba vonult vissza. A járműgyárak krémje, mérnökei, előmunkásai, tisztségviselői kicsit tartottak a szovjet közigazgatástól, ezért az amikkal mentek és éppen Ingolstadtban telepedtek le. Ingolsadtot, bár sok ipari üzem működött a városban és környékén, valamilyen okból nem bombázták. Az épen maradt üzemeken hamarosan megkezdték néhány háború előtti modell építését, majd a bajor állam és a Marschall terv pénzügyi segítségével újra megalakult a vállalkozás. 1948-ban a chemnitzi cégregiszterből törölték az Auto Uniont, így az ingolstadtiak felvehették a régi nevet, de érdekes módon a kocsijaikat DKW néven forgalmazták. 1958-ban átvette őket a Mercedes Benz, de a DKW modellek még ezek után is a régi hagyományoknak megfelelően kétütemű motort kaptak. Az meg senkinek sem kellett, 60-as évek elején már 30.000 kocsijuk állt a raktárban, ezért az új modellekbe már a Mercedes-Benznél kifejlesztett négyütemű motort építették. Ez volt az F103-as, amit már Audi néven adtak el. Onnantól az egyes modelleket Audinak hívták és már számmal jelölték. 1962 és 65 között a VW felvásárolta az Audi részvényeit, akkor éveken át VW bogarakat is gyártottak. 1968-ban jelent meg az áttörést hozó 100-as modell. 1969-ben jó érzékkel egyesültek az NSU-val, megkapták a neckarsulmiak pompás sportmotorjait és gyorsan elterjedt a cégről, hogy innovatív, sportos, minőségi modelleket épít, ezért a VW-n belül rájuk esett a választás: ők építik a konszern felső középkategóriás és prémium modelljeit. Míg az ingolstadti üzemek szárnyaltak, a Chemnitz környéki gyárak az NDK-ban szopóágra kerültek, előbb jóvátételben leszerelték őket, aztán az újjáalakult zwickaui gyárban a Trabantot, a chemnitziben az IFA-t, a zschoppauiban meg az MZ motorokat produkálták.

Állítólag Ingolstadt nem csak az Audiról szól, tényleg, ahogy bogarászom a dolgokat, van a 130.000-es városban minden, középkori városmag, városkapu, kastély, templomok, múzeumok, sőt a 19. század elején épült erődítmény maradványai is, de sajnos nem álltunk olyan jól az időben, hogy legalább az Audi múzeumot megnézhettük volna. Ha valaki az olvasók közül rászánná magát, a belépő vezetés nélkül 2€ fejenként.

Az Ingolstadt utáni 40 km-en átmentünk egy sor falun, illetve városkán. Irschingről gyakorlatilag semmit nem találtam, nem is volt semmi különös, Vohburgban menetből megtekintettük a városkapukat, a késő középkori várat és a szemünk elé kerül a Bayernoil olajlepárló üzeme és a mellette álló erőmű is. Wackersteinben vetettünk egy pillantást a kastélyra, Pförringben meg a főtér házaira. Neustadtban a legfőbb látványosság az óváros a középkori házakkal, tehát el sem kerülhettük őket. Bad Gögginget általában a termálfürdője miatt keresik fel a népek, mi ezt most nem vettünk igénybe. Ezután belefutottunk az egész túra legrosszabb szakaszába, ökölnyi zúzott köves földút a közvetlenül a folyó partján, ahol helyenként az árvízi iszap maradványából álltak ki a kövek csúcsai. Folyamatos káromkodások közepette értük el Weltenburgot, ahol a nap legfőbb látványossága vár ránk: a követlenül a folyóparti kolostor után ugyanis a D6, vagyis a dunamenti kerékpárút egyszerűen a vízbe vezet. Itt töri át ugyanis a folyó a Fränkische Alb déli nyúlványait, a víz magas sziklafalak között kanyarog, ahol még arra sem volt hely, hogy egy keskeny bringautat építsenek, itt kötelezően hajóra kell szállni. A 617-ben alapított bencés kolostort udvarában egy nagy forgalmú söröző működik, ahol a 800-as évek óta helyben főzött sört és persze mindenféle harapnivalókat árulnak. Itt találkoztunk Gyöngyiékkel, akik már délelőtt beköltöztek a soros kempingbe, utána bringára ültek, visszakerekeztek Kelheimig, megnézték a Befreiungshallet, aztán hajóra ültek és 40 perc alatt feljöttek a kolostorig. Így együtt mi is leültünk egy asztalhoz és szükségletek szerint megittunk egy-két korsóval a helyi specialitásból.

Itt kezdődnek a Fränkische Alb sziklái. A barnasör, a bencések 1.000 éves specialitása.

Végül megvettük a jegyeket (a hajók félóránként indulnak, a jegy bringástól 7.70€-ba került). A 7 km-es hajóút lefelé 20 percig tartott. Itt a folyó meredek sziklafalak között kavarog. Az áttörés természetvédelmi terület és a világörökség része, az ingajáratban közlekedő két hajón és kézzel hajtott járgányokon kívül más vizijárművek nem is használhatják.

Hajónk, a Kelheim. Már másodszor látják, láthatóan mégis tetszik.

5 km hosszú, 110 méter széles, helyenként 25 méter mély.

A hajóút végén pedig a sziklák tetején mi is megpillantottuk Kelheim egyik nevezetességét a Befreiungshallet, vagyis a Szabadság emlékművet, amit I. Lajos bajor király emeltetett annak a 18 német népnek a tiszteletére, akik végül is legyőzték Napóleont. Az alapkőletétel 1842-ben történt és 1863-ra lett kész az emlékmű. Az alaprajz 18-szögletű, utalás arra, hogy a lipcsei Népek csatája és Waterloo is a hónap 18. napján zajlott. A körben lehelyezett 18 oszlop fölött az említett 18 népet megtestesítő szobor áll. Belsejében 29 méter átmérőjű, 45 méter magas terem van, a római Panteonhoz hasonló kupolával. Biztos jól néz ki közelről, meg a teraszáról nagyon szép a kilátás a Dunára és a városra, de mi a nap végén már nem bringázunk fel addig, inkább meghallgattuk a húgom szóbeli beszámolóját.

A kikötőben aztán mind a hatan ismét nyeregbe szálltunk. Ahogy átkeltünk volna a városon belebotlottunk az Erntedankfest felvonulásába, ahol a helyi egyesületek (a sörfőzőktől a vizisíelőkig) masíroztak a fúvószenekarok taktusára.

A sörfőzők kocsija és a magyar turisták.

Végül egy domb tetején elértük az aznapi kempingünket: egy helybeli gazda az udvarában fogadja a turistákat. A füves területet a csűrön keresztül lehet a járművekkel megközelíteni. Amúgy elég egyszerű a berendezés, de végül csak zuhanyozhattunk és utána következett a vacsora, tejszínes-túrós és lekváros palacsinták, miből – persze nem teljesen arányosan, hanem inkább elvtársiasan elosztva – összesen 45 darab fogyott. A kaja után aznap sem volt hosszú társalgás, hamarosan mindenki nyugovóra tért.

Augusztus 15., csütörtök

Teljes hossz: 118 km összes emelkedő: 410 m,

Miután megreggeliztünk, lerobogtunk a lejtőn a folyópartig és pár km után, Poikamnál a hídon átkeltünk a Duna déli (jobb) partjára és hamarosan érintjük Bad Abbachot. Bad Abbach egy fürdőváros, ugyanaz a kénes víz bugyog itt a földből, mint ami Harkányban. Már a rómaiak is henteregtek benne, de 1754-ben felfedezte Maria Anna bajor nagyhercegnő is, aki ivó- és fürdőkúrával, valamint szigorú diétával küzdött a fene tudja milyen betegségek ellen. A kúra idejére odatelepült az egész udvar tokkal-vonóval, az éhezés okozta rossz hangulat javítására koncerteket és színházi előadásokat tartottak, szóval kellettek a művészek is. Azóta is sikkes odajárni, ami a városnak jólétet biztosít. Amúgy a barokkos voluta (sajnálom, ez a magyar neve is) házhomlokzatokon kívül sok látnivaló nincs, van egy bástyatorony, ami a 30 éves háborúban a svédek által lerombolt vár maradványa, van egy evangélikus és egy katolikus templom, egy gyaloghíd, ami a Szabadidő-szigetre vezet, ami a Duna-Majna-Rajna csatorna építésénél keletkezett.

A fürdőváros után csak két kisebb falun, Oberndorfon és Mattingen vitt át a bringaút, amikről nem nagyon találtam semmi tudnivalót. 30 km után azonban behajtunk Regensburg belvárosába. Regensburg egy 140.000-es város a Duna folyásának legészakibb pontján. A folyó völgyét északról a Frank Jura és a Bajor erdő dombjai, délről az Alsó-bajor dombság határolják. (Per analogiam Fekete erdő, a Bajor erdő is egy hegy.)

A városban a bringaút a Duna partján fut, azon mentünk a belvárosig, ahol leparkoltunk és felhívtuk a húgomékat, akik megálltak a szerelvénnyel egy Autohofon és bebringáztak a belvárosba. Néhány perc múlva láttuk is őket a Domplatzon. A kötelező fotók után behatoltunk a templomba, aminek az építését 1273-ban kezdték el és 600 év után először 1872-ben fejezték be. Bár a dóm egyben a regensburgi püspöki templom is, egyedülálló módon nem a katolikus egyház, hanem a Bajorország tulajdona. Persze itt áll a püspöki kastély és a régi városháza is. A templomlátogatás után leültünk egy fagyizóba és elnyaltunk néhány gombócot, aztán Gyöngyiék visszamentek a kocsihoz, mi pedig a Steinerne Brücken, vagyis a Kőhídon át, amit 1135 és 46 között építettek éppen a prágai Károly-híd mintájára, visszatértünk az északi partra.

A Dóm előtt szűk a tér, csak ez fért bele az optikába. A Steinerne Brücke inkább tűnik tágasnak.

A híd lábánál van a Historische Wurschtkucheln, egy kis tér, ahol hurka-kolbászsütő bódék állnak egymás mellett (innen a neve: történelmi kolbászkonyha) és ami állítólag a világ legrégibb ilyen intézménye. Mi ezt most a korai óra miatt kihagytuk és nem néztük meg a Hajózási múzeumot sem, ami közvetlenül hurka-kolbász tér alatt van. A múzeum tulajdonképpen két kiszolgált hajó, az 1922-ben épült kerekesgőzös, az Érsekcsanád (ma Ruthof) és a 42-ből származó dízelvontató a Freudenau.

Az ipod 5-tel panorámaképet is lehet csinálni.

Miután átbringázunk az Steinerne Brücken és az utána következő gyaloghídon, előbb átgurulunk két szigeten, az Alsó- és Fölsőwöhrdön. Az Európacsatorna (Duna-Maina-Rajna csatorna) építésével, ami innen, a Regen folyó torkolatától indul, kialakult egy harmadik sziget is, amit szintén kereszteztünk és így átértünk az északi partra és azonelértük Schwabelweisset, ami ma már nem önálló város, hanem Regensburg egyik kerülete. Innen a bringaút ismét nagyjából a folyóparton futott, így értük el 10 km múlva Donaustaff városát a Walhallaval. A Walhalla a folyótól távolabb, magasan a domboldalban áll, ezért lemondtunk róla, az állítólag nagyon szép kilátás dacára.

A germán mitológiában Walhall egy szent hely, ahol a germán háborús isten Odin lakik. Minden germán harcos, aki a csatában hősként esik el, a Walkürök révén ide kerül, aztán a Walkür csókjára ismét életre kel. A donaustaffi Walhall ezzel szemben nem valami elképzelt germán mennyország, hanem kézzelfogható dolog, I. Maximilan bajor király építtette, miután 1807-ben elhatározta, hogy a legjelentősebb német (nyelvű) személyiségeknek egy templomot emel. 1825-ben kezdődött az építkezés és 1842-re fejezték be az ókori görög márványtemplomokat utánzó épületet. A templom 66.7 méter hosszú, 31,6 méter magas és 20 méter magas. A teremben ma 130 mellszobor látható, utoljára 2010-ben került oda a költő Heinrich Heine szobra. További 64 neves személynek pedig emléktábla őrzi az emlékét.

A továbbiakban is az északi parton maradva és érintettük Demling, Frengkofen, Kiefenholz, Pondorf, Kössnach falukat, és végül a 95. km körül értük el a 10.000-es Bogen városát. Természetesen itt is van főtér, rajta az eredetileg gótikusnak épült, de később barokkizált Szent Flórán templom, a Bogenhíd, rajta a Nepomuki Szent János szobrával. A falu fölötti Bogenbergen áll a Mária mennybemenetele templom, de oda már nem mentünk fel.

Menetben a végtelen bringautakon.

Bogen után visszatérünk a Dunához és a parton mentünk még vagy 20 km-t, aztán az autópályahídnál balra fordulva felmentünk a kempinghez. Azért fel, mert az út végig, ráadásul az utolsó km-en 100 métert emelkedik, ami, ha jól számolom egy 10%-os rámpát jelent. Külön bónuszként a főútról még egy ennél is meredekebb 300 méteres kis szerpentin vitt a recepcióhoz. Mi Mirivel föltekertünk, igaz, rendesen beleizzadtunk. Ez a kempingünk egy vállalkozó kedvű paraszt udvarában volt, aki az egyébként legelőnek használt meredek domb tetején két teraszt készített a kempingelők szolgálatára. A kemping vizesblokkja viszont vadi új volt, a legszebb, amit eddig valaha is láttam. A mi kocsijaink a felső teraszon álltak, csodálatos kilátással a Duna völgyére. Vacsorára chevapcici készült hagymasalátával, utána addig iddogáltunk a tájat bámulva, amíg teljesen besötétedett.

Augusztus 16., péntek

Offenberg – Kasten 87 km összes emelkedő 470 méter.

A nap Miriam szorgalmi feladatával indult. Fenn a hegyen nem lehetett péksüteményt kapni, ezért reggel fél 8-kor teljesen önkéntes alapon gyorsan lebiciklizett a faluba a pékhez és hozott nekünk 30 zsemlét. Most még csak meg sem izzadt bele. A reggeli után csak úgy lezúdultunk a hegyről a Dunáig és balra fordulva követtük az északi parton a bringautat. 10 km múlva értünkDeggendorfoba Deggendorf egy 30.000-es település, járási központ, kb. 1.000 éve létezik, 800 éve van városi rangja, ennek ellenére sok látnivaló nincs, a múzeumokon (Helytörténeti- és Kézművesmúzeum) ajánlják a főteret a városházával, a plébániatemplomot a barokk oltárával és a Grabkirchet (a “Szent sír” templomot). A Grabkirche története szerintem már csak aktuálpolitikai okokból is megér egy kis kitérőt: 1337-re a deggendorfi polgárok rendesen eladósodtak a városban élő zsidó kereskedőknél és pénzváltóknál. Az adósság törlesztése egyre nehezebben ment, amikor egy napon egy a zsidó családnál a szolgáló keresztény lány otthon elmesélte(?), hogy a zsidók zsarolására az áldozáskor a szájába tett ostyát nem nyelte le, hanem kivette a szájából és zsebre vágta. Amikor 10 darab összegyűlt, akkor átadta a zsidóknak, akik a szentelt ostyát megszentségtelenítették. (Ez sem ment olyan egyszerűen, azt gondolná az ember, hogy leköpték, vagy ilyesmi, de nem, előbb tövisekkel akarták átszurkálni, de nem ment, utána megpróbálták kalapáccsal összetörni, az is eredménytelen volt, ezért méreggel telt zacskóba tették és a kútba hajították. Ezzel két legyet is ütöttek egycsapásra, egyben a kutat is megmérgezték.) „Nem elég, hogy ránk tukmálták a szaros pénzeiket, most még ez is” kiáltották az adósok és szabad utat engedtek indulataiknak. Nem sokat gatyáztak, mint manapság, tüntetés, bíróság, parament, hanem nekiláttak direktben. A progromban a városban élő zsidó családokra simán rágyújtották a házat, aki kiugrott, agyonverték. Amint ennek az egyszerű és gyors végtörlesztésnek híre ment, a nem egészen ortodox módszert a környező városokban is bevezették, ma senki meg sem tudja becsülni, hogy hány zsidó halt bele. Mindegy is, a jól sikerült pénzügyi manővert utólag a világi hatalom is elismerte, 1609-ben XIV. Henrik, bajor herceg törvényben biztosította a valamikor deggendorfi adósok leszármazottjait, hogy minden, a zsidók kezében volt adóslevél semmis, ami meg azt a kis gyilkosságot illeti, na az is rendben van. A deggendorfiak a tetteik pozitív fogadtatását látva, hogy annak valami kis emléket is állítsanak, a városfal mellett (egyes források szerint a leégett zsinagóga helyén) egy templomot építettek, amit a Szent sírnak ajánlottak. A templom hamarosan búcsújáró hely lett, ahova évente több tízezer ember zarándokolt, hogy ezzel is nyomatékosítsa az ostyaszentségtelenítő tudjukkik elleni érzéseit. Először 1992-ben(!) vetett véget a püspök a dolognak. Csodálom is, hogy Magyarországon még nem égnek a bankok.

A következő település Niederalteich volt, ahol egy bencés kolostor és ennek megfelelően egy szép templom áll 1739-ből, a barokk időkből. Az idei árvízben a város mind az 1.800 lakosát evakuálni kellett, mert a közelben átszakadt egy gát és a település nagy része víz alá került. A 3.800 lakosú Winzerben a plébániatemplomon és a városházán kívül ajánlanak még egy (a szó szerinti fordításban) „Tégla- és Mészmúzeumot” , továbbá 2005 óta van ott egy (gondolom amatőr) csillagvizsgáló is. Mi midkettőt kihagytuk. Aztán érintettük Hofkirchent, ahol szintén egy késő gótikus plébániatemplom áll.

Vilshofen a szemben levő parton van, a mi oldalunkon csak a sportrepülőterét (az 1.800 méteres beton futópályán kisebb közforgalmú gépek is leszállhatnak) kerültük meg. Azért említem meg mégis, mert innentől kezdve a folyó ismét egy viszonylag szűk, gránitsziklák által határolt völgyben folyik. A völgy egy úgynevezett antecendens áttörés következménye, ami annyit tesz, hogy a folyó medre már régebben kialakult és amikor az alapkőzet elkezdett felemelkedni a víz az emelkedéssel egyidőben lépsről-lépésre mélyítette ki a medrét, miközben a meder helye nem változott. Errefelé a parti sziklák olyan 100 méter magasak, csak délebbre, már Ausztriában, Schlögennél emelkednek 180 méterig. Innentől mi is ebben a szűk folyóvölgyben törtünk előre, míg a 60. kilométer táján, egy vizierőmű gátján áttértünk a déli oldalra és további 5 km múlva berobogunk Passau belvárosába.

Ismét Passauban. A kaját már megrendeltük, a sör megjött, ezért vigyorgunk annyira.

Mindenki emlékszik még az idei árvíz képeire,gyakorlatilag az egész óváros víz alá került. Nem tudom, hogyan csinálták, de ennek semmi nyomát sem láttuk, a helybeliek augusztus végére mindent rendbe hoztak. A dóm előtti téren találkoztunk Gyöngyivel és Ivánnal, akik a kempingből visszajöttek megnézni a várost. Mivel mi egy éve már minden érdekes helyre bekukkantottunk, most elhatároztuk, hogy a templom- és múzeumlátogatás helyett inkább eszünk valami igazi bajor ebédet. Végül a külvárosban találtunk is egy megfelelő éttermet és a kerthelységben rendesen ettünk-ittunk. Sajnos innen még volt, vagy 10 kilométerünk a kempingig, nagynehezen ismét felnyergeltünk és elindultunk a déli parton. Innentől már elsőrendű, aszfaltos bringaút vezetett a tábláig, ahonnan megtudhattuk, hogy beléptünk az Osztrák köztársaság területére. Egy jó félóra múlva megpillantottuk a kempinget. Éppen akkor jött a gondnokasszony, megmutatta a helyünket, beálltunk a kocsikkal, kipakoltunk és egy rövid séta után leültünk sörözni, fröccsözni, mert a vacsorát ugye már előzetesen elintéztük.

Az a kék tábla már Ausztriában van. Az utolsó kemping Kastenben.

Augusztus 17., szombat

Kasten – Winkling 113 km, összes emelkedő 410 méter

Reggel megjelent a helybeli pék egy mikrobusszal, megvettük a szükséges pékárút, megreggeliztünk és azonnal nekivágtunk az utolsó szakasznak. Ismert terepen mentünk, végig a déli parton Ottensheimig, “hatalmas”, a simában 26-27-es tempót tartva. Ott átkeltünk a Dunán a komppal, Linzben Jani szertartásosan megfürdött a Dunában, megettük a szendvicseinket, aztán még szintén Linzben egy hajón működő kávéházban ettünk egy jó fagyit is és aztán megállás nélkül tekertük le az utolsó 40 km-t. Astennél az erőmű gátján átkeltünk a mi oldalunkra és a szokásos házi edzőpályánkon egyszerűen hazabringáztunk. Fürdés után megsütöttük az eredetileg péntekre szánt grillkolbászokat, kinyitottunk két üveg pezsgőt és az utat befelyezettenek nyilvánítottuk.

S. János a Duna habjaiban Linz-Urfahrnál. Olasz kávéház a Dunán, szemben Miri rendelőjével.

Akkor most a számok és a tanulságok: Az egész utazás, a házunktól-a házunkig összesen 1.200 €-ba került mindennel, üzemanyaggal, vonatjeggyel, szállással, kajával, piával együtt. Fejenként 200€ egy ilyen utazásért igazán nem sok. Egész úton jól éltünk, semmiben nem szenvedtünk hiányt. (Az 1.200 €-ban nincs benne a lakókocsi bérlete és persze az utiköltség hozzánk sem.)

Bringával megtettünk összesen 776 km-t, a lakóautó a lakókocsival meg 1.246 km-t ment. A naponkénti átlagos 110 km-t a nyeregben mindenki zokszó nélkül teljesítette, az utolsó napokra úgy mentünk, mit egy igazi bringás csapat, elől egy captain törte a szelet, a többiek meg szélárnyékban tempóztak. Ennek megfelelően egyre gyorsultunk, az utolsó napon (a tiszta menetidővel számolva) 21-es átlagot mentünk. Ebben persze annak is szerepe volt, hogy Ausztriában a bringautak szentek, mindenütt szélesek, elsőrendű aszfalttal, míg a svábok és különösen a bajorok nem csinálnak ebből olyan nagy ügyet. Kitesznek egy táblát, ez itt a kerékpárút, menjetek!

Az idő, mint tudjuk pénz, ezért a tervezésnél igyekeztem az utazást rövidre szabni. Ami a fizikai teljesítményt illeti, nem is volt ezzel baj, de a napi szakaszok megtétele nagyon sok időbe tellett, a biciklizésen kívül alig jutott másra idő. Az a tudat, hogy az ember képes napi 110 km-t egy túrabrigával akár terepen is letekerni, jót tesz az önbecslésnek, de  a pihenésnek az a módja túlontúl aktív. Ha újra szervezek valami hasonlót, biztosan rövidebbre szabom a szakaszokat és beiktatok pihenőnapokat is.

Az ötletem, hogy legyen a túra alatt a támaszpontunk a lakóautónk, alapjában véve bevált. Megkértük a hugomat és a sógoromat, hogy legyenek segítségünkre a dologban. Reggelente a reggeli és a személyes ügyek elintézése után közösen öszzepakoltuk a dolgainkat, ráakasztottuk a Fordra a Janiék által bérelt kis Adriát, Miram betáplálta a következő kemping koordinátáit a GPS-be, aztán mi nyeregbe szálltunk, Gyöngyiék meg elindultak a kocsival az új szálláshelyünkre. (Volt, hogy előtte, volt, hogy utána, de úgy is adódott, hogy közben megnézték a látnivalókat.) Bár ezt eredetileg nem kívántuk tőlük, de az uticélnál mindig rendesen beparkoltak, kirakták a kempingbútorokat és az edényeket, ezért amikor mi is megéreztünk, már csak a fürdés maradt, utána azonnal neki lehetett állni a vacsorafőzésnek. Elsőrendű szolgáltatás, amit ezúttal is nagyon köszönünk. Amit megettünk-megittunk a 8 napban, mind “hazulról” vittük magunkkal, csak a reggelihez és a napközbeni/útközbeni szendvicsekhez való péksüteményeket vásároltuk meg frissen.

Reggeli sürgés-forgás szerelvény körül. Egy ekkora lakókocsival még jól elboldogul a Ford.

Tartottam tőle, hogy a lakókocsi túlterheli a lakóautót. Feleslegesen féltem, a kocsi jól bírta, 80-90-nel vígan húzta a kis Adriát, még az extrém meredek utakon is. Történt azonban valami, amivel nem számoltam: mindkét oldalon eltörtek a lakóautó hátsó lámpabúrái. Meg is gyanúsítottam Ivánt, a sofőrt, hogy tolatásnál nagyon „aláengedte” a lakókocsit, de ő ezt vehemensen tagadta. Az is lehet, hogy a lakókocsi eleje a gázkasztnival éles kanyarodásnál beleüt a lakóautó hátuljába, mert a tervezésnél nem számítottak rá, hogy a vontató jármű ilyen széles lehet. Minden esetre a jövőbe erre a lehetőségre is gondolni kell és valami megoldást kell találni a dologra.

Van még valami, amit ugyan nem én szerveztem, de mégis jól sült el: a túra alatt végig kiváló időnk volt, sem eső, sem erős szél nem zavart bennünket. Úgy látszik az időjárásfelelős is támogatta az utazást.

Leave a Reply