Passau – Bécs kerékpáron 2012. augusztus

Passau – Bécs kerékpáron 2012 augusztus

Az egész kaland János barátunk alábbi, február 8-án kelt teljesen ártatlan mailjével kezdődött.

Szóval beszéltünk már többedszer egy Duna menti bringa túráról, Gyurival legutóbb úgy két hete. Van a Zoltánnak egy 7 személyes autója amit, ha megkapnánk, nagyban segítene egy ilyen túrán. Szóval, ha Dénes, Gyuriék, Tóniék és mi is benne lennénk egy ilyenben, akkor szervezzünk egy Passau-Bécs túrát valamikor augusztus végére!”

Jani ugyanis rendesen lefogyott az Újév és Húsvét közötti időben és szerette volna ezt az állapotot sportos élettel konzerválni. Mi azonnal igent mondtunk, György barátunk is erősen érdeklődött a dolog iránt, de ő sokallotta a Jani által kitűzött 6 napot, szerette volna 4 napra redukálni az időt. Ezután hosszadalmas, helyenként – mondjuk úgy – szenvedélyes vita bontakozott ki a dologról. Végül szakadtunk, mi és Janiék az eredeti időpontra augusztus végére, pontosan 18. és 23. közé tettük a túrát, György pedig a munkahelyén szervezett egyet májusra. Még márciusban kitűztük a szakaszokat, lefoglaltuk a szállásokat, felszereltük a bringáinkat csomagtartókkal és a hozzájuk passzoló zsákokkal, aztán már csak vártuk, hogy végre elérkezzen az indulás ideje. Az idő hol lassabban, hol gyorsabban telt és mint mindig, egyszer most is eljött a várva várt dátum.

Augusztus 17., péntek

Délután 5-kor megérkeztek az uti- és tettestársaink és együtt volt a quartett: Jani és felesége Zsuzska, Miriam és az ő jobbik fele én, vagyis a Tóni. A mi előkészített kerékpárjaink már a garázsban pihentek, oda kerültek a frissen érkezettek drótszamarai is. Még akadt egy kis munka a műhelyben, Zsuzska bringájára kellett gyorsan egy zászlórúd-tartót fabrikálnom, hogy a magyar trikolor ott loboghasson végig a Duna mentén. A jó időt kihasználva lementünk a kertbe és a teraszon megbeszéltük, ami hirtelen eszünkbe jutott. 7-kor feltálaltuk a vacsorát, csak egy kis sertéssültet rókagomba-szósszal és szalvétás gombóccal. Persze ittunk is hozzá sört, ahogy illik, meg valami kis rövidet is, végül eljött az éjszaka, lefeküdtünk, hogy holnap frissek legyünk.

Augusztus 18., szombat

Dietach – St. Valentin és Passau – Schlögen 15+45 km

Reggel, bár nem terveztük, jó korán ébredtünk. Még kicsit heverésztünk az ágyban, aztán fél 8-kor gyorsan elmentem a pékhez reggelire valóért, Miri gyorsan megterített és 8-kor már megjelentek az utitársak is. Rendesen megreggeliztünk és csináltunk magunknak néhány szendvicset az útra. Megtöltöttük a kulacsainak, végigjártuk a házat, mindent bezártunk, le- és kikapcsoltunk, amit csak kellett, aztán a garázsból előkerültek a bringák. Felraktuk a csomagokat, készítettünk magunkról egy csoportképet, pont 9-kor nyeregbe pattantunk és elindultunk St. Valentin felé.

Az indulás.

Az Enns folyót a kornstorfi vízierőmű gátján kereszteztük, addig könnyen ment, mert tőlünk odáig majdnem végig lejtett az út. A másik, alsó-ausztriai oldalon persze fel kellett kapaszkodni a folyó feletti teraszra és máris megtudtuk, hogy a cuccainkkal nem olyan egyszerű dolog egy dombra feltekerni. Volt egy kis lihegés, de amint legyőztük a kb. 1 km hosszú emelkedőt, ismét vízszintesbe fordult az út és nehézségek nélkül értük el a város határát. Itt Jani majdnem balesetet szenvedett: egy autós, aki a bringautat keresztezve akart a főútra ráhajtani, csak balra figyelt és nem vette észre az előtte jobbról elhaladó barátunkat. Amikor nagy gázzal elindult, majdnem fellökte Janit. Végül azonban az ijedtségen kívül más baj nem történt és összesen 15 km után megálltunk az állomáson. St.Valentin egy vasúti csomópont, itt mennek át a Bécs-Salzburg és a Bécs-Passau közötti vonatok, ez a hozzánk legközelebb eső állomás, ahol a négyvágányos fővonal elérhető.

A lányok az állomáson és a bringák a Rad Expressen.

Ahogy a menetrendben állt, 10:23-kor megérkezett a Rad Express, egy a nyári hónapokban Bécs és Passau között közlekedő speciális vonat, amire előzetesen online helyet foglaltunk. Beszálláskor kiderült, hogy már majdnem minden hely foglalt volt, de végül is minden bringát sikerült elhelyezni és mi is találtunk magunknak helyet a kerékpáros szakaszban. Sajnos a kalauz, aki a berakodásnál segített az első mozdulatával letörte a zászlótartót. Ez sem szegte kedvünket és még azt sem vettük nagyon a szívünkre, hogy hamarosan megérkezett egy hazánkfia is, amolyan dicsekvő nagypofa, aki előbb elégedetten konstatálta, hogy ő csoportja gyorsabb lesz, mert egy nappal hamarabb érnek, igaz nem Bécsbe, hanem Klosterneuburgba, aztán minden átmenet után azonnal elkezdett dicsekedni, hogy az elmúlt nyáron meg gyalog végigjárták az El Camino-t. Erre én még elég udvariatlanul közöltem, hogy az semmi, mi meg Korzikán voltunk. A faszi erre nem számított és elkotródott. Linz után ért el bennünket a kalauz, akinél be kellett mutatni a foglalás visszaigazolását és aztán megvehettük a nagyon kedvezményes jegyeket fejenként 21 €-ért. A jegyben még egy forró ital is benne volt, amit a büfében lehetett átvenni, így Wels után odabattyogtunk és ittunk egy-egy kávét. A vonat az utolsó kilométereket az Inn folyó mellett tette meg és pontosan, 12:04-kor állt meg Passauban. A várakozással ellentétben sikerült flottul kirakodnunk, semmink sem veszett el, semmi sem sérült meg. A bringákat még kitoltuk az állomás elé. Ott nyeregbe pattantunk és elindultunk felfedezni az óvárost.

A büfékocsiban és itt már a passaui állomáson.

A három folyó, a Duna, az Inn és az Ilz összefolyásánál fekvő város helyén már a kelták idejében település, az Oppidum Boiodorum volt, amit aztán az 1. században a rómaiak elfoglaltak és a Limes tagjaként, most már Castra batava néven erődöt építettek. Az erőd nevében a batava a germán származású zsoldosok nevére utalt és ebből lett, többszörös átalakulás után a város későbbi neve Passau. A rómaiak 476-ban hagyták el a vidéket, a területre a népvándorlás idején beszivárogtak a bajuwárok (bajorok) és hamarosan egy hercegség központja lett. 739-ben lett püspöki székhely és ekkor alapították a Niederburg kolostort, ami az Ilz mentén hatalmas birtokokkal rendelkezett. István királyunk halála után itt talált menedéket özvegye, (Bajor) Gizella.

1161-ben Barbarossa Frigyes alatt a püspökség hercegprímási rangra emelkedett és 1225-ben végre maga Passau is szabad város lett. A következő évszázadban – elsősorban a kézművesiparnak köszönhetően – jómódú településsé vált és hamarosan szemet vette rá a két szomszédos hercegség, Bajorország és Ausztria. A reformáció idején Passauban keletkezett az Ausbund, egy katolikus énekeskönyv, amit az amish people máig is használ. A szerzők a városban raboskodó anabaptisták, a reformáció radikális balszárnyának a képviselői voltak akik közül sokan itt szenvedtek mártírhalált.

1662-ben gyakorlatilag az egész város porrá égett. Utána olasz építőmesterek vezetésével épült újjá, ennek köszönhető mai, viszonylag egységes, olasz-barokkos kinézete. Passau városa 1803-ban elvesztette önállóságát és Bajorország része lett. Az 1972-es önkormányzati reform során a városhoz csatolták a környező településeket, ezzel területe megháromszorozódott és a lakói száma elérte az 50.000-et. 1978-ban alapították az egyetemet jogi, közgazdasági és informatikai fakultásokkal.

Az óváros, ahol a pályaudvar is található, a Duna és az Inn összefolyásánál fekvő keskeny földnyelven áll. A félsziget közepe kb. 15 méterrel magasabban van, mint a folyók partjai, ezen az alacsony dombon áll a Szent István dóm, ide mentünk el először. A Duna-partról induló utcák meglehetősen meredekek, nem is olyan egyszerű felbringázni a macskakövön a Dómtérig. A biciklijeinket nekitámasztottuk egy fának és szépen lelakatoltuk őket. A Dóm téret nyugatról maga a templom zárja le, vele szemben pedig a Lamberg kastély látható. A tér közepén, egyébkén a dómnak háttal állították fel az első bajor király, I. Maximilian (Sisi nagyapja) szobrát. A dóm tér felől látható, egyébként nem nagyon látványos nyugati homlokzatát a két kerek kupolájú barokk torony uralja. Elvegyülve a bejárat előtti turistatömegben mi is bementünk és megszemléltük a díszes barokk belsőt, mindenek előtt a mennyezet freskóit.

A Szent István dóm oltára és orgonája.

A dóm is a tűzvész után, 1668 és 1693 között épült újjá és nagyjából ma is ebben a formájában láthatjuk. A munkák során a késő gótikus főhajó és a kereszthajók egyes elemeit megtartották és ezeket ötvözték a barokk belsővel. A templomot 1972 és 80 között teljesen renoválták, megújították a freskókat és a stukkót is, így ma eredeti színeiben pompázik. A mennyezet hat boltív által osztott mezőit Carpoforo Tencalla és Carlo Antonio Bussi freskói díszítik, körülöttük és az oszlopfőkön Giovanni Battista Carlone stukkóival. A kupola freskóin Jézus az evangélistákkal, a szentély falán a templom névadója, Szent István megkövezése láthatók. Ugyancsak a megkövezési jelenetet ábrázolja a főoltár szoborkompozíciója, de ez már 1952-ből származik és Josef Henselmann munkája. A mellékoltárok azonban kivétel nélkül a barokk időkből származnak. Szintén a barokk idők tanúja az aranyozott szószék.

Igazi nevezetesség az orgona. Az évszázadok alatt 5 különböző orgonát építettek a dómba, aztán a renoválás során az Eisenbarth cégnek sikerült mind az ötöt úgy átépíteni és összefognia, hogy a ma egységes hangszernek 233 regisztere 17.974 sípja van, amivel a világ legnagyobb templomi (és a második legnagyobb) orgonája lett.

A dómtól után nem kellett messzire mennünk, a félsziget csúcsa felé már csak néhány száz méterre van a Benedek rendi Niederburg kolostor, ahol az első magyar királyné, Bajor Gizella sírja található. Gizella, II. „civakodó” Henrik bajor herceg és Burgundi Gizella lánya 10 éves korában, 995-ben lett az akkor már István névre keresztelt későbbi király felesége. Az királyné bajor kíséretének nagy szerepe volt a keresztény hit terjesztésében. István halála után, 1038-ban véreink, a magyarok fogságba vetették és csak 4 év múlva, 1042-be engedték szabadon Gizella bátyja, II. Henrik német-római császár „közbenjárására”. Még abban az évben belépett a passaui kolostorba, amit apátnőként vezetett 1060-ban bekövetkezett haláláig. Később az egyház boldoggá avatta. Sírja mai is a Niederburg kolostorban van, ami a jelek szerint valóságos magyar búcsújáró hely lett. Német és magyar nyelven is olvasható élettörténete, de a magyar változatból a fogság évei valahogy kimaradtak.

A Niederburg kolostor bejárata és Gizella sírja.

A kolostorból egyenesen a Schanzl-hídra hajtottunk és átkeltünk a Dunán az északi partra, majd néhányszáz méter után kereszteztük a harmadig folyó, az Ilz torkolatát is. Nem sokkal később, egy folyóparti teraszon megálltunk, visszatekintettünk a folyók összefolyására és a háttérben a passaui óvárosra és közben elmajszolgattuk a magunkkal hozott szendvicseinket. Itt láttuk meg először a kikötőben veszteglő Volga nevű üdülőhajót. Már fél 2 volt, amikor igazából nekiindultunk a mai első szakasznak. A bringaút itt közvetlenül a nagy forgalmú főút mellett, de attól biztonságosan, korlátokkal elválasztva vezet kelet felé.

Egy bajor kisvárosban, Obernzellben tartottuk az első szünetet. Kívülről megbámultuk a kastélyt, homlokzatán egy Szűzmáriával bajorkockás köpenyben, aztán egy családi ház kertjében működő kimérésben ittunk egy-egy radlert. Az italmérés kertje tele volt fazekasmunkákkal, utalva talán a város múltjára: valamikor a környéken bányászott grafit felhasználásával a fazekasok tűzálló olvasztótégelyeket készítettek az alkimisták legnagyobb örömére. Éppen, mikor leültünk érkezett meg a vonatbeli magyar „barátunk” csapata. Ők sem néztek ki valami profi bringás klubnak, de legalább a felszerelésük drága (fejenként 3 „Ortlieb” táska, darabja 120€), ők meg hangosak voltak.

A háttérben még Passau, itt meg már a kancsó a Radlerrel, a kerékpáros állandó kisérőjével.

A következő szakasz a Jochenstein-i vízierőművig tartott, ahol nem csak a folyón, hanem a határon is átkeltünk, a déli part ott ugyanis már Ausztriához tartozik. Az egyetlen emlékezetes az átkelésben, hogy egy meglehetősen szűk lépcsőházban először fel kellett cipelni a bringákat 3 emelet magasságba, a másikon meg le. Most már a déli parton tekerve hamarosan elértük Engelhartszell-t. A városkában 1286-ban ciszterci rendi kolostort alapítottak, amit II. József uralkodása alatt feloszlattak és az épületeket civil célokra használták. 1926-ban lett ismét kolostor, amit most az Elzászból elűzött, szigorú életrendjükről híres trappista rendiek alapítottak az addigra erősen leromlott épületekben. Jelenleg 7 szerzetes él a kolostor falai között. A szigorú életvitel nem akadályozza meg a barátokat abban, hogy sörfőzdét és messze földön híres likőrüzemet tartsanak fenn, ja kérem, valamiből élni is kell. Bementünk a kolostor 1754 és 64 között épült barokk templomába. A templom homlokzatát és tornyát éppen renoválják, frissen fel volt állványozva. A kolostor boltjában megnéztük a hatalmas likőrkínálatot, de bringán nem ajánlatos sem fogyasztani, sem pedig több napon át cipelni az italokat, ezért vásárlás nélkül távoztunk.

Innen azonban már simán tekertünk a következő, Ober Ranna-nál levő hídig, ahol ismét átkeltünk a Dunán, mert az északi parton, Freizellben meg akartuk látogatni a Witti hajóépítő műhelyt. Mint utólag kiderült, az egész osztrák szakaszon csak ez az egy hagyományos cég maradt állva a műanyaghajók elterjedése miatti csődhullám után. Ők továbbra is fából (igaz, nem deszkából, hanem „Drieschichtenholz”-ból, iparilag ragasztott fenyőfából) építik a hagyományos ladikokat, vagy ahogy itt hívják, Zille-ket. Ahogy közeledünk, látjuk ám, hogy a kikötőjük előtt nagy sátorban folyik a mulatság fúvószene kíséretével. Kiderült, hogy éppen ezen a szombaton tartotta a helyi viziklub a kikötő 20 éves fennállásának ünnepét evéssel-ivással-dínomdánommal egybekötve.

A Zille gépháza és a híd.

Előbb odaporoszkáltunk Frau Wittihez, aki 20€-ért kölcsönzött nekünk egy nagyobbacska Zillét egy 15 lovas Tohatsu motorral és máris kihajtottunk a folyóra. A ladik alja természetesen teljesen lapos, ezért a hosszú test már ezzel a szerény teljesítménnyel is siklásba hozható, hátránya persze, hogy nem nagyon szereti a hullámokat, éles kiel hiányában nagyon pattog a vízen. Ezt meg Zsuzska érezte egy kicsit zavarónak, de mikor látta, hogy nem tervezem felborítani a csónakot, hamarosan megnyugodott. Lefelé mentünk és elmotoroztunk a „Schlögen-Schlinge”, vagyis a híres kettőskanyar aljáig, oda, ahol az első éjszakai szállásunk lesz.

A Gasthof Reisinger a vízről.

A visszautat is simán abszolválva visszaadtuk a ladikot és beültünk mi is az ünneplő közönség közé inni valamit. Még ott méláztunk egy kicsit, szépen elmúlt az idő és eszünkbe jutott, hogy nekünk még oda is kell érnünk az éjszakai szállásunkra Inzellbe. Mondták is a háziak, hogy igyekezzünk, mert a kompok csak este 7-ig járnak, így aztán gyorsan telefonáltunk a panzióba, hogy nem vesztünk el, jövünk máris, ki ne adják a szobáinkat, majd nyeregbe pattantunk és elrobogtunk a kompig. Ezeket a kerékpárkompokat is Witti úr gyártja, a Duna osztrák szakaszán ezek hordják-viszik a kerékpáros turistákat a két part között általában 2 €-ért. A kompos látva, hogy sietünk, azonnal átvitt bennünket. A partot érés után már csak 3 kilométer volt a szállásig, végre este fél 8-kor jelentkeztünk a Gasthof Resinger-ben.

Az ünneplő hajósok sátrában és a bringakompon.

Ez egy igazi családi vállalkozás, papa, mama, nagyszülők, gyerekek. A recepcióban éppen a nagypapa volt az ügyletes, de neki a vacsoraidőben az italokat is fel kellett szolgálnia, a többiek meg főztek, mosogattak és kihordták az ételeket, ezért először leültettek bennünket és kaptunk a cég számlájára egy Most-ot, hogy jobban teljen a várakozás. Jó 20 perc múlva került elő a nagymama, aki a kulcsosztást is felügyeli, megkaptuk a kulcsokat és elfoglaltuk a Dunára néző, erkélyes, nagyon szép szobáinkat a második emeleten. A ház egy gyönyörűen átalakított valamikori hajóépítő műhely, a várakozás alatt a Stube (így hívják a belső vendéglátó helységeket) falán láthattuk a fényképeket, ahol a nagyapa még mindenféle csónakokat, ladikokat, uszályokat épített. Aztán jött az üvegszálas műanyag és más után néztek. Jó érzékkel a vendéglátást választották, a ház előtt talán ha 7-8 méterre megy el a kerékpárút, a szezonban tele vannak vendégekkel. Persze nekik a nap legkevesebb 16 órát tart. Gyorsan rendbe tettük magunkat, aztán mi is lementünk a teraszra vacsorázni. A ház specialitása a bécsi szelet, mi is azt rendeltük és kaptunk is egy nagyon tisztességes adagot nem egészen 10€-ért. Aztán meg persze megittunk egy sört, később meg egy bort. Míg ott eszegettünk iszogattunk lassan besötétedett, elfogytak a bringások és a motorcsónakázók, lefeküdtek a szomszéd asztalnál hangoskodó gyerekek is. A beállt csendben és nyugalomban mi is elálmosodtunk és 10 óra felé lefeküdtünk.

Augusztus 19., vasárnap

Schlögen – Mauthausen 75 km

Ahogy tegnap este megbeszéltük, fél 9-kor találkoztunk a reggelinél. Nem volt okunk a panaszra, a reggeli egyszerű, de elegendő volt, egyikünk sem maradt éhesen. Ráadásul a kaja közben vendéglős a konyhaajtóban állva egy kis tangóharmonika-koncertet adott a tiszteletünkre. A nagymamánál kifizettük a szobáinkat, aztán a szobákból lecipeltük a csomagjainkat. A nagypapa a garázsból előhozta a bringáinkat, felmálháztunk és 10 óra felé elindultunk tovább a Duna déli partján. Itt a kerékpárút egyben egy közforgalmú út is, de autót alig láttunk, csak horgászok jönnek-mennek rajta, azok is igyekeznek, hogy a bicikliseket ne nagyon zavarják. A csodaszép napsütésben és az árnyékos parti úton kísértük a folyót, ami ezeken a kilométereken mindkét oldalon 50-100 méter magas, meredek gránitfalak között kanyarog, alig van hely az aszfaltos út számára. A sziklák közé szorított keskeny folyóvölgy végét az Aschach-i vizierőmű zárja le, onnatól eltűntek a meredek falak és a folyó völgye hirtelen kiszélesedett.

Mi itt hárman várjuk, hogy Jani lefényképezze a Volgát, amint kihajózik az Aschach-i erőmű zsilipjéből.

A városkában a bringaút a folyóparti sétányon vezet, ezért akaratlanul belekerültünk az Aschach-i búcsú forgatagába, onnan már a következő, a Wilheringi erőmű által felduzzasztott, tószerűen kiszélesedő folyó gátján tekertünk az Ottesheim-i kompig. Ez a komp egy „felső drótköteles” járgány, ami 1871-óta szállítja a nagyérdeműt a két park között. Induláskor egyszerűen a folyásirányhoz képest szögbe állítják a kéttörzsű úszótestet és a köteleken futó csigák vezetésével a folyó sodra áthajtja a másik oldalra. (Igaz a kikötés közben volt még valami kis motorberregés is.) 2.50-ért kelhet át az ember bringástól a Dunán. Mi azért mentünk át az északi partra, mert innentől Linzig a déli parton nincs bringaút, a forgalmas főúton kellett volna tekernünk. A legnagyobb örömünkre ismét összefutottunk a magyar csoporttal, akik nem nagyon voltak gyorsabbak nálunk.

Az Ottensheimi kastély és a komp.

Alig, hogy partot értünk, azonnal beültünk egy cukrászda teraszára és ittunk valamicskét, mert közben kora délután és ezzel együtt betyár meleg lett. A cukrászda után egy fogásból bebringáztunk Linzbe. A bringaút először a négysávos főút a Dunától távolabbi, északi oldalán vezet, csak a városban visz le a folyópartra. Linz városa eredetileg a Duna másik, déli oldalán volt, az északi parti települést Urfahr-t csak 1919-ben csatolták Felső-Ausztria fővárosához. Ennek megfeleően a belváros is a déli parton van, a főtérhez át kellett kelnünk a folyón. Ahogy az északi parton rákanyarodtunk a hídra, mit láttunk a folyó másik oldalán? Ott állt a Volga, a Bruckner-ház előtti kikötőben. A hajó, sok másikhoz hasonlóan szintén bringatúrákat kínál az utasoknak: a reggeli után a népek partra szállnak, ráülnek az egyik előkészített kerékpárra és elbringáznak a következő találkozás pontig, ahol délután ismét felveszi őket a hajó. Aztán vacsora után a hajó továbbmegy és valahol ismét kiköt, és másnap reggel ismét kerékpározás következik. A hídon átérve, bekanyarodtunk a főtérre, ahol az olasz fagyizóban, a Gardában vettünk egy-egy nagy tölcsér fagylaltot és az árnyékban üldögélve lassan elnyalogattuk őket. Mivel mi Linzben gyakorlatilag otthon vagyunk és a város nevezetességeit utitársaink is látták már, a fagyi után a Nibelungen hídon át visszamentünk az északi partra. Délen a kerékpárút az ipari negyed, a vegyiüzemek és az acélművek mellett visz el, ezt ki akartuk hagyni, ráadásul a mai szállásunk is az északi parton volt. Egyre melegebb lett, ezért a város határában megálltunk a Pleschinger See-nél, egy valamikori kavicsbánya tavánál, ami a szerényebb anyagi helyzetű városlakók kedvelt fürdőhelye. Mi is fürdőgatyára és bikinire vetkőztünk, aztán irány a víz. Jó egy óráz áztattuk magunkat, aztán így felfrissülve a folyóparton elbringáztunk az Abwinden-i erőmű iparcsatornájáig. Innen éppen 17 km-re van a házunk, elég lett volna átkelni az erőmű gátján és egy jó háromnegyed óra alatt haza is érhettünk volna, de a program nem így szólt. Éppen az ellenkező, északi irányba fordultunk és egy kis időre elbúcsúztunk a folyótól, mert a bringaút olyan 15 km-en át nem a folyó mellett, hanem a települések között kanyarog. További 4 kilométer után érkeztünk meg azaz napi szállásunkra, a Radlwirt-be.

János itt még reménykedik egy jó vacsorában.

Ez a panzió egy átépített parasztházban működik, szerencsénkre nagy, hatalmas gesztenyefák árnyékolta kerthelységgel. A neten azzal dicsekszenek, hogy többször elnyerték a legjobb vendéglátó hely büszke címet, de az nem derült ki, hogy ki adományozta a kitüntetést. A recepciós hölgy a frászt hozta rám, azt állította, hogy sem az én, sem a feleségem nevén nincs szállás foglalva. Végül is aztán kiderült, hogy mégis volt, csak éppen Antal néven. Miután a félreértés tisztázódott megkaptuk a szobáink kulcsait, beraktuk a bringáinkat egy folyosóra és a csomagjainkkal felkapaszkodtunk itt is a második emeletre. A szobák itt is kifogástalanok voltak. Zuhanyzás után kicsit heverésztünk, de aztán az éhség-szomjúság csak lehajtott bennünket. Az itallal nem akadt gond, de az étlapról kinézett sertéssült már nem volt, ezért a lányok rántott csirkét ettek salátaágyon, én meg egy sertéssültet vadász módra, serpenyőben. Azt hiszem Jani nem a legjobban választott (pontosan már nem is tudom, hogy mi volt az), ráadásul a desszertnek kért áfonyás joghurt kurva savanyúra sikeredett. Szerencsére a sör valamennyire feledtette a kaja miatti bosszankodását. Ezen a napon nem vártuk meg, amíg teljesen besötétedett, már a csirkékkel nyugovóra tértünk. Én még erőltettem valami olvasást, de hamarosan elaludtam.

Augusztus 20., hétfő

Mauthausen – Grein 50 km

Reggel ismét gyönyörű napsütésre ébredtünk, eltartott 8-ig, amíg kikászálódtunk az ágyból. Ismét fél 9-kor reggeliztünk, kifizettük a szobáinkat, felmálháztunk és elindultunk Mauthausen szomorú látványossága, a valamikori koncentrációs tábor felé. Az utikönyv szerint két út visz fel a mai emlékhelyhez egy rövidebb, aminek egy szakasza 14%-os emelkedő és egy hosszabb, amivel ez megspórolható. Össze is beszéltünk, hogy inkább az utóbbit választanánk. Szépen el is indultunk a Radlwirth-től nyomdokvonalban, és olyan 4-5 km után odaértünk egy kereszteződéshez, ahol Miri hátulról rám kiáltott, itt jobbra! A vezérürü rögtön bekanyarodott, mögöttem a kis csapat és szépen visszakapcsolva elkezdtük legyűrni a lejtőt. A harmadik kanyar után aztán ott virított a tábla: 14%. Hát akkor már nem volt visszaút, felálltunk a nyeregben és rettenetesen fújtatva és izzadva feltekertünk a legjaván. Ott egy parasztház árnyékában kicsit megpihentünk, összeszedtük magunkat és legyőztük az utolsó 500 métert is. A parkolóba folyamatosan érkeztek a kerékpárok, de tulajdonosaik mind a hosszabb utat választották. Csak egy hölgy volt, aki szintén a meredeken jött fel, az utolsó métereken furcsán kígyózva.

A KZ-Lager bejárata és a magyar emlékmű.

Mauthausen az emberiség rettenetes közelmúltjának egyik borzasztó tanúja. Megnyitásának közvetlen előzményeként Berlinben megalakult a DEST, az SS kubikus és kőbányász kft-je, ami hamarosan megvásárolta a Linztől 12 kilométerre levő kőbányát. Elképzelésük szerint a Linzben tervezett monumentális építkezésekhez (Hitler Linzet a III. birodalom nemzetiszocialista mintavárosának szerette volna átépíteni) a bánya szürke gránitja keresett lesz. A kőbánya különösen úgy lett nagyon jó üzlet, hogy a kő kitermeléséhez rabokat használtak, akiket amúgy is az SS halálfejes osztagai tartottak fogva. A munkaerő biztosítására 1938 augusztus 8-án nyitották meg a kőbánya melletti dombtetőn a német III. birodalom egyetlen 3. fokozatú büntetőtáborát, aminek célja „A meg nem javítható bűnöző és antiszociális elemek megsemmisítése munkával” volt. A háború kitörése után a kőbányászat hamarosan a háttérbe szorult, mert a háborús veszteségek nem tették lehetővé a nagyszabású építkezéseket. Ezzel szemben egyre több munkáskezet igényelt a hadiipar, ezért egyre másra alakultak Mauthausen melléktáborai, ahol az SS a haditermelésben érintett cégeknek adta bérbe a foglyokat. A tábort 1945 május 5-én szabadították föl az amerikai 11. páncéloshadosztály csapatai. Majdnem 7 éves működése alatt 197.464 foglyot regisztráltak Mauthausenben, akik közül mintegy százezren pusztultak el a brutális bánásmód, az éhezés és a tervszerű gyilkolás miatt. További 120.000 ember halt meg az 52 melléktáborban. Megöltek több tízezer szovjet hadifoglyot is, akiket a sokatmondó „Kugel” akció keretében szállítottak Mauthausenbe és nem kaptak sorszámot. Nem részletezném az ott látottakat és hallottakat, jó két órát töltöttünk az emlékhely bejárásával és már bőven elmúlt dél, amikor a sokkoló élmények hatására meglehetősen hallgatagon tovább indultunk.

Mauthausen után a bringaút a parasztok kukoricatáblái között kanyarog és átmegy a környék kis falvain is. A következő uticélunk a Mitterkirchen melletti „Kelta Falu szabadtéri múzeum” volt. Útközben láthattuk a 2002-es dunai árvíz óta épült hatalmas töltéseket, körgátakat, zsilipeket és egyéb védműveket, amikkel az akkor teljesen elöntött településeket akarják megvédeni a jövőbeni áradásoktól. (Jani, mint egykori focista elégedetten nyugtázta, hogy még a focipálya is a töltésen belülre került, a labdarúgást még egy komoly árvíz sem akadályozhatja.) Most már csak az utómunkálatok folynak, az utakat, járdákat aszfaltozzák. Talán, ha minden kész lesz, a bringaút is visszakerül a folyó mellé. Mittelkirchen mellett a 80-as években földmunka során találtak rá egy kelta falu maradványaira, mintegy 50 sírra, többek között egy szekérsírra is. 1988-ban kezdődött meg a múzeumfalu építése, csak akkor használatos anyagokból, fából, nádból, szalmából, vályogból készültek az épületek. Erdélyből hoztak ácsokat, akik még járatosak voltak azokban a technikákban, amikkel vas és acél alkalmazása nélkül, csak természetes anyagokból sikerült felépíteni a múzeum-települést. Az 1991-ben megnyitott kiállításnak évi 20.000 látogatója van. Az épületeket mi csak kívülről tekintettük meg, mert közben a bringázástól és a nagy melegtől annyira megszomjaztunk, hogy a múzeumi körséta után azonnal elindultunk keresni egy vendéglőt. Sajnos nem jártunk sikerrel, mert a bringaút Mitterkirchen után 4-5 kilométerre ismét lemegy a Duna töltésére és jó 20 kilométeren át elkerüli a lakott településeket. Végül csak délután 4 óra felé Dornach-nál értünk ismét a civilizáció közelébe. Innentől a bicikliút a 3-as számú főút és a vasút mellett fut és az utak találkozásánál áll a Strudelgauer Jausenstation. Ide betértünk. Kinn a szabad teraszon már nem is volt hely, de egyébként sem volt alkalmas ott elülni, mert legalább 40 fok volt. Így beültünk a nemdohányzó helységbe és egymás után ittuk az almaleveket szódával. Azivás után kiderült, hogy most meg már elég éhesek is vagyunk ezért mindjárt meg is ebédeltünk. Hárman a napi menüt rendeltük, erőlevet palacsintatésztával, paprikáscsirkét rizzsel, salátával, Miri meg svájci párizsi-salátát evett.

Az ebéd után felkerekedtünk és eltekertünk a mai végállomásig, a 10 kilométerre levő Greinig, az egész osztrák Duna egyik legszebb városáig. Csak a szállás címe volt meg, de aztán Miri Iphon-jával navigálva (ez a reklám helye) hamarosan megtaláltuk a Brucknerstraße-t. Kiderült, hogy a mai szállásunk fenn, a falu feletti dombon, a folyótól olyan 3 km-re volt. Nem nagy örömmel, de azért felbringáztunk az egyre emelkedő úton a családi házig. Egy idősebb házaspár, Frau és Herr Kloiblhofer adja bérbe a házuk emeletén levő 3 szobát. A szobára ma sem lehetett semmi panasz, minden tip-top volt. A zuhanyozás után, rövid tépelődést követően lesétáltunk a Duna partra, mert a nejem szerint itt van az egyik leghíresebb osztrák cukrászda, a Schörgi, amit nem lehet kihagyni. A cukrászda Dunára néző teraszán kaptunk helyet, a sütemény- és fagyiválaszték tényleg óriási, aki arra jár ne felejtsen el betérni. Én nem fagylaltoztam, hanem kinéztem magamnak egy krémest (ez Ausztriában kivételesen jobb, mint Mo-on) és egy máktortát, a többiek mindenféle fagylaltkelyheket, sőt Jani egy „fagylat-pizzát” rendeltek.

Így néz ki a  Schörgi és a fagylalt pizza.

A krémes és a torta hamar lecsúszott, nagyon megirigyeltem, ahogy a többiek a fagyijukat kanalazgatták a kellemes esti melegben, ezért én is rendeltem egy kis kelyhet. Az édességek után kisétáltunk a folyóparti sétányra, az első, amit megláttunk a Volga volt, ott vesztegelt a kikötőhelyen, az alkalmazottak éppen a bringákat vitték fel a fedélzetre, az utasok meg a városban csámborogtak. Nagyon szép este volt, a víz mellett igazán romantikus hangulattal. 8 óra felé lassan visszabattyogtunk a szállásunkra. Már előzőleg is felfedeztük, hogy a folyosón levő hűtőszekrénybe a gondos háziak bekészítettek néhány üveg bort, sört, ásványvizet, ezért a desszert után azonnal kiültünk a teraszra fröccsözni. A teraszról jól lehetett látni a túlsó part dombjait (magyaroknak hegyeit) és feltűnt, hogy pont az egyik csúcsán valami nagyon világít, mintha egy magányos ház állna ott.Aztán, mintha kocsik fényit is láttuk volna. Nem tudtuk mire vélni a dolgot, ki lehet az a hülye, aki oda építkezett? Ott üldögéltünk a megválaszolatlan kérdéssel vagy egy órát, aztán elálmosodtunk és mindenki szépen elment lefeküdni.

Augusztus 21., kedd

Grein – Spitz 70 km

Reggel a legnagyobb csodálkozásunkra felhős volt az ég. Viszonylag korán keltünk és 8-kor már az asztalnál ültünk. A reggelihez a ház télikertjében terítettek a háziak és amíg ott pusztítottuk a császárzsömlét a felvágottakkal és ittuk a kávékat, az üvegtetőn át láttuk, hogy egyre vastagabbak lesznek a felhők. Mire megettük a reggelit, már esett is. Na, erre nem számítottunk, volt ugyan nálunk esőruha, de nem szándékoztunk elővenni, helyette kicsit elkezdtük húzni az időt. Például megkérdeztük, hogy mi a fene az a fény a dombtetőn, kiderült, hogy az egy vendéglő és turistaház és a másik oldalról kibírhatós út visz fel hozzá. Az eső aztán hamarosan elállt és a háziúr biztatására, hogy szerinte több eső már nem is lesz, a számla kiegyenlítése után útnak indultunk. A még vizes úton gurultunk lefelé a központba. A túra tervezésekor még úgy volt, hogy meglátogatjuk a város két nevezetességét a színházat és a hajózási múzeumot. Aztán mégsem lett a tervekből semmi. Az 1791-ben a „régi” városháza épületéből rokokó stílusban felépített és az utóbbi években eredeti állapotában helyreállított 161 férőhelyes színházat azért nem néztük meg, mert csak 10-kor nyitott és a mai 70 km miatt nem akartunk olyan későn nekivágni az útnak. A hajózási múzeumot meg azért nem, mert a Sachsen-Coburg und Gotha család alapítványának tulajdonában levő, a 16-17. században átépített eredetileg erődítménynek épült kastély, amiben működik, dombon áll és oda extra fel kellett volna bringázni. A Duna parton jobbra fordultunk, mert ma a a déli parton akartuk folytatni az utunkat, ezért előbb visszamentünk a város előtt 2 km-re levő hídig. Útközben a városszéli Aldiban vettünk egy kis gyümölcsöt, bringás kaját és ásványvizet és utána átkeltünk a folyón.

Mire a déli partot elértük, lassan felszakadoztak a felhők és kezdett az aszfalt is felszáradni. Greintől 2 kilométerre értük el a valamikor rettegett Struden, vagyis az örvényes felső végét, ahol a folyó szabályozása és az erőművi duzzasztás előtt a Duna egyik legveszélyesebben hajózható szakasza volt. Az 5 kilométer hosszú szakaszon a mederben sziklák és szigetek között áramlott és örvénylett a víz ami sok hajónak és hajósnak lett a végzete. Mára ebből semmi sem maradt, a sziklákat felrobbantották, a medret kikotorták, akár még hajóvonták is találkozhatnak, ha éppen akarnak.

A déli parton a bringaút közvetlenül a vízparton visz, aztán Freyensteinnél beletorkollik az LH91-es közforgalmi útba, onnantól vegyes forgalomban mennek a bringások egészen Ybbs-ig. Itt már több volt a kocsi, de az autósok általában tiszteli a biciklis népet. Az 5.000 lakosú városkában, ahogy György barátunk ezt meghagyta, meglátogattuk a helyi kerékpármúzeumot, ráülhettünk néhány muzeális darab replikáira, felmásztunk a kiállított velocipedre és máris csattogtak a fényképezőgépek. Megnéztük szűkebb hazánk híres termékét a Steyrer Waffenrad-ot és annak mindenféle változatait és a 20. század elejéről való első versenybringákat. Mire kijöttünk a múzeumból teljesen eltűntek a felhők, hétágra sütött a nap és ismét rettenetesen meleg lett.

Utitársaink a velocipéden.

Ybbs után megállás nélkül tekertünk Melkig és a kikötő előtt beültünk egy kerthelységbe inni valamit. Leginkább a Radler fogyott, abból többet is lehajtottunk. A városban nem nagyon forgolódtunk, az apátság megtekintését eleve nem terveztük, ezért a legrövidebb úton átkeltünk a hídon az északi partra és keletről behatoltunk a Wachau-ba, a Duna Melk és Krems közötti völgyébe, az osztrákok leghíresebb borvidékére. Az út itt nem a Duna parton, hanem a szőlők és gyümölcsösök között visz és először Aggsbachnál értük el ismét a partot, ahol Jani kifejezte abbeli igényét, hogy megfürödne a folyóban. Le is gurultunk a parti strandra, egy padon átöltöztük és barátunknak végre, életében először sikerült alámerülnie a hűvös habokban. A hűvös szót itt most nem átvitt értelemben kell használni, szerintem a Duna kifejezettem hideg volt, én csak térdig merészkedtem bele.

Van aki csak térdig, van aki meg nyakig merül a hideg Dunába, ráadásul szemmel láthatóan élvezi is

A rövid pihenő alatt észrevettük, hogy igencsak megéheztünk és szomjaztunk, ezért gyorsan ismét bringára pattantunk és elindultunk egy Heurigert keresni. Ausztriában Heurigernek hívják egyrészt az új, azévi bort és a borosgazda által üzemeltetett időszakos borkimérést is. A rendeletet, ami megengedi a Winzereknek, vagyis a szőlősgazdáknak, hogy saját borukat és egyéb saját maguk által előállított élelmiszerüket közvetlenül, minden különös engedély nélkül árulhassák, még II. József császár uralkodása alatt, 1784. augusztus 17-én adta ki a kancellária. Az 1960-as évekig ételeket nem nagyon kapott a betérő vendég, szokásos volt, hogy a borkóstoláshoz a látogatók úgy vitték magukkal az hideg elemózsiát, mert helyben csak kenyeret esetleg diót kaptak. Ma már általános szokás, hogy a borhoz mindenféle hideg borkorcsolyákat kínálnak.

Milyen az a Vénusz-tál? Hát ilyen! Csak ebből 4 fogyott.

Végül Willendorfban találtunk rá egy Buschenschankra. A szokás szerint a gazda a háza bejárata fölé kiakasztott csokorral, a Buschen-nel jelzi, hogy a borkimérés, az Ausschank nyitva van. A ház mögötti teraszon állt öt egyszerű sörözőasztal a hozzájuk tartozó padokkal ahol végre leülhettünk és nekiálltunk rendelni. Előbb egy liter bort és két Vénus-tálat (rajta véreshurka, szalámi, sült tarja, köörözött, torma), egy adag vaddisznó-sonkával és egy sajttálat, meg Wachauer Leibchen-t (ez egy péksütemény). Ezt szerintem 10 perc alatt bepucoltuk és mivel még éhesek voltunk rendeltük mindent, kaját-piát, ami csak az étlapon volt és csak ettünk és ittunk jó egy órán át folyamatosan. Jól is laktunk, de be is rúgtunk rendesen. Előbb még felmásztunk a ház fölötti dombra és megnéztük a helyet, ahol a Willendorfi vénuszt megtalálták. A múlt század elején a helyen – mivel a vasútvonal építésekor több, emberkéz által megmunkál követ találtak – bécsi régészek ásatásokba kezdtek és 1908. augusztus 7-én szenzációs leletre bukkantak: egy 11 cm magas, mészkőből faragott, nőt ábrázoló figurára, amelyiken a nőies jegyek, a mellek, a csípő és a fenék túlzó módon hangsúlyos. A figura korát 25.000 évre teszik, még a kőkorszakban alkotta a művészi hajlamú elődünk, aki nyilván a női nem nagy tisztelője volt.

Mi ugyan nem vagyunk olyan híresek, mint a Willendorfi vénusz, de  lagalább jobban nézünk ki.

A régészeti félóra után kerékpárra ültünk és kiderült, hogy fejenként 1 üveg bor elfogyasztása után is nagyon jól tud az ember biciklizni. Már szépen esteledett, mire Spitzben elértük a Haus Österreicher-t aznapi szállásunkat. Ez egy igazi belvárosi hotel, ahol az egymást követő generációk folyamatosan bővítették az épületet, mára egy meglehetősen zegzugos folyosórendszer jött létre. Az ide-oda ellenére hamar megtaláltuk a szobáinkat. Az ablakaink most a város fölötti szőlőskertekre néztek, az ablakok alatt, de karnyújtásnyira egy vasútvonallal. Már izgultam is, hogy a zaj miatt majd nem tudunk aludni, de az elfogyasztott wachaui bor valósággal leterített bennünket, szerintem fél óra múlva mindannyian aludtunk. Ugyan hoztunk magunkkal a pincéből egy üveg bort, amit még meg akartunk inni, de erre már ne került sor. A vonatok menetrendjéről sem tudok semmit mondani, vagy nem is járt arra egy sem, vagy olyan mély volt a narkózis, hogy észre sem vettem.

Augusztus 22., szerda

Spitz – Zwentendorf 60 km

Ma arra ébredtünk, hogy a domboldalon valaki egy motoros puttonnyal permetezte az előző napi eső után a szőlőt. A tegnapi kalandból nem maradt semmi, mindannyian frissen ültünk a reggelinél. Ma, miután elpusztítottuk, ami az asztalunkra került, nem ültünk azonnal a drótszamárra, hanem előbb elsétáltunk a spitzi Hajózási múzeumba. Megint szépen sütött a nap és a langyos reggeli levegőben kényelmesen poroszkálva tettük meg a 2-3 km-t. A múzeum a dunai hajózás történetét mutatja be egészen a gőzhajózás kezdetéig. A múlt század elején felvett filmek mutatják be a tutajosokat akik a folyó felső folyásáról a nagyvárosok környéki fűrészüzemekbe vitték a fát. A korabeli hajótípusok modelljei átfogják az egész dunai hajóparkot az egyszerű ladiktól egészen Mária Terézia fregattjáig. Életnagyságban állítottak ki egy hajóvontató szerelvényt, amivel a nehéz norica lovak húzták a folyással szemben a dereglyéket. Miri máig is beszél arról, milyen jól trenírozottak voltak a lovak. Amikor a vontatmánnyal célba értek, egyszerűen a parthoz állítottak egy dereglyét, de semmi rámpa, a lovak egyszerűen beleugrottak a hajóba, úgy vitték őket ismét vissza a kiindulási állomásukra. Videón láthattuk viszont régi ismerősünket, Witti urat, aki bemutatta, hogy hogyan készül egy klasszikus dunai Zille. A kiállítás nagyon érdekes volt, elég sokáig nézelődtünk és majdnem dél volt, amikor visszaértünk a hotelbe és újra bringára szálltunk.

A kerékpárút a főút mellet visz végig a Wachaun, kivéve a településeket, ahol okosan beviszik a kerékpáros turistát a központba, talán kedve támad enni-inni, vagy éppen venni valamit. Mindegy, csak költse a pénzét. Mi most sehol sem álltunk meg, amíg az első állomást Dürrnsteint el nem értük. A dürrnsteini vár a középkortól kezdve fontos erődítmény volt. Nagy Károly unokája, „Német” Lajos, akinek az osztozkodáskor birodalom keleti harmada jutott, 860-ban az egész Duna-völgyet a salzburgi püspöknek adományozta. A püspök után jöttek az őrgrófok, a 11. században került a falu a kuenlingek birtokába, ők építették a falu fölötti sziklára a várat is. Ebben a várban tartották fogva 1192 decemberétől 1193 márciusáig a keresztes hadjáratból hazatérőben levő Oroszlánszívű Richárdot. 1477-ben elfoglalták Mátyás király hadai és 1485-ig a magyar korona része volt. 1645-ben az idáig nyomuló svéd csapatok a vár egy részét felrobbantották. 1683-ban ide menekült I. Leopold császár, itt vette a hírét, hogy Bécs felszabadult a török ostrom alól és hazatérhet. Dürrnstein 2000-ben, a Wachauval egy időben az UNESCO világörökség része lett.

Az a kis csücsök ott a távoli hegycsúcson a Dürnsteini vár maradványa, ez meg a csapat a falu bejáratánál.

Ma nem kell fegyver a város bevételéhez, elég egy vastag pénztárca, vagy egy jól fedezett hitelkártya. Az utcákon sűrű tömegben vonultak a turisták, köztük mi is a bringáinkat tolva. Hogy azért ne hagyjuk el a falut üres kézzel, Miri vett nekünk egy kis édességet, egy csokoládéval bevont sárgabarackszeletet, amit azon rendje ‘s módja szerint fel is faltunk. Dürrnstein után egyből Kremsig tekertünk, ahol kiesebb tévelygések után végre rátaláltam a híd feljárójára és átkeltünk ismét a déli partra. Innentől megint a Duna gátján fut az út. Gondolva a szombati Balatonkerülésre, Mirivel egy kicsit gázt adtunk és előrerohantunk egy 5 kilométeres szakaszon és megkerülve a traismauer-i jachtkikötőt, beültünk a kikötő éttermének a teraszára. Itt aztán elég hosszasan vártunk a barátainkra, nem azért, mert mi olyan nagyon gyorsak voltunk, hanem, mert Zsuzska defektet kapott és eltartott a belsőcsere. Végül is valamennyien megrendelhettük az italokat és meg is ebédeltünk. Mind a négyen rántott csirkét ettünk krumplisalátával. Még ebéd közben egyre erősebb lett a szél, gyorsan becsukták az napernyőket. Nekünk az északnyugati szél jól jött, mert csak úgy repített bennünket kelet felé.

Az ebéd után már nem siettünk, kényelmes tempóban tettük meg az utolsó 20 km-t Zwentendorfig. Előbb eltekertünk az AKW-Zwentendorf, vagyis az atomerőmű épülete előtt. Az erőmű valamikor az osztrák ipar büszkesége volt, de hamarosan elnyerte az „Eddigi Legnagyobb Veszteséggel Járó Beruházás” büszke címet. A 723 MW teljesítményű nyomottvizes reaktor és a teljes berendezés 1977-re készült el (Miriam is megtekintette akkoriban egy gimnáziumi osztálykirándulás keretében), és már csak a fűtőelemek behelyezése volt hátra, amikor a konzervatív Osztrák Néppárt (ÖVP) kampányba kezdett és kikényszerített egy népszavazást. A „feketék”, ahogy errefelé nevezik őket, bár a környezet védelmében propagáltak, valójában a népszerű szocialista kancellárt Bruno Kreiskyt akarták diszkreditálni a választások előtt. A szavazáson résztvevők nagyon kis többséggel (50,47%), de elvetették a reaktor üzembehelyezését. (Kreisky ennek ellenére fölényesen nyert.) Maga az erőmű 380 millió €-ba fájt és 1985-ig, amikor véglegesen eldőlt, hogy soha nem is fogják elindítani, további 1 milliárdot költöttek rá. Ráadásul fel kellett építeni a szomszédságban, Dürnrohrban egy szénerőművet. Aztán az eredményt az is erősen relativálja, hogy a szomszédos országokban, Csehországban, Szlovákiába és Magyarországon, „karnyújtásnyira” Zwentendorftól vagy 20 blokk üzemel azóta is. Az erőmű most elsősorban turistalátványosság hetente: egy napon, péntekenként vezetett csoportok látogathatják. Aki kíváncsi rá, jóelőre jelentkezzen, mert a várakozási idő nyáron 3-4 hónap. Mivel nekünk nem volt foglalásunk, meg igazság szerint nem is nagyon érdekelt volna bennünket a dolog, csak kívülről láthattuk a blokkot és azonnal továbbmentünk a faluba a Moosbirbaumerstraße-ig, ahol a Zelenka családnál szándékoztuk tölteni az éjszakát.

Bringázott is, szerelt is, igazán felteheti a lábait.

A családi ház kertjében áll a külön vendégház 4 kétágyas szobával. Beköltöztünk, én még a swimming poolba is beugrottam. A tisztálkodás után Mirivel elugrottunk a helyi Sparba, vettünk egy kis sajtot és szőlőt az üveg vörösborhoz, amit a Wachau óta cipeltem a zsákomban, aztán mind a négyen kiültünk a teraszra és elborozgattunk, amíg be nem sötétedett. Közben hallottuk, ahogy Frau Zelenka (akivel egyébkén személyesen nem találkoztunk) jó negyedórát kiabált a 16 éves fiával, mert az megint nem tanult semmit, pedig egy hét múlva matematikából pótvizsgáznia kell. Mielőtt még lefeküdtünk volna, láttuk, hogy vihar készülődik és megint erős szél kerekedett. Még kicsit összepakoltunk a teraszon, betoltam a bringámat a garázsba, aztán már az ágy következett. Altatóra ma sem volt szükségem.

Augusztus 23., csütörtök

Zwentendorf – Bécs és St.Valentin – Dietach 60+15 km

Hát eljött az utolsó nap is. Az éjjel eshetett, de reggelre ismét kék volt az ég, meleg nap ígérkezett. A reggelinél egy asztalhoz kerültünk egy úriemberrel, aki szintén Zelenkáéknál lakott. Kikérdeztük kiféle, miféle, kiderült, hogy kertész és Tullnban, a virágkiállításon árulja a portékáját. Kicsit tanakodtunk is, hogy esetleg megnézzük-e? A kaja után szépen összepakoltunk, kifizettük a számlánkat és nekivágtunk az utolsó szakasznak. Kimentünk a Duna partjára és a kerékpárút hamarosan Tullnba vitt bennünket. Útközben láttunk több bringást is, akikkel már a kezdet óta ismét újra és újra összefutottunk, nyilván ők is 6 napra tervezték a túrát, mint mi. Amint elértük a kikötőt már benn állt a Volga is. A városba vezető útnál még tanakodtunk egy kicsit: magában Tullnban nincs semmi, egy lapos város az egész, de talán a virágkiállítás. A körkérdésnél kiderült, hogy a csapatunk részéről nem mutatkozott nagy érdeklődés a kiállítás megtekintésére, ezért azonnal továbbhajtottunk. Hamarosan megjelentek az út mellett a hétvégi házak, nyaralók, csónakházak, közeledtünk már a fővároshoz. Előtte azonban még ott volt Klosterneuburg és az apátság, szóval letértünk a bringaútról és letekertünk az épületegyüttes földalatti garázsába, ahol bezártuk a gépeket és liftek közötti kis tévelygés után bementünk az apátság turistacentrumába.

Az apátságot 1114-ben alapította III. (Szent) Leopold őrgróf abban a reményben, hogy püspöki székhely lesz belőle. A püspöki széket a fiának szánta, a babenbergeknél is nyilván az volt a szabály, hogy az első fiú örökli a trónt, a második lesz a püspök, a harmadik pedig elmegy a keresztes-hadjáratra. A terv az ügyben illetékes passaui püspök ellenállásán megbukott, így 1133-ban átvették az Augustin-rendiek. Először a 16. században, III. Maximillian főherceg révén lett a habsbug korona tulajdona. A román stílusú templom és rendház barokkos átalakítása már a 17. században megkezdődött, de igazi lökést IV. Károly trónra lépése adta, aki egy a loirei Chambord kastélyhoz hasonló szimmetrikus, 4 belső udvaros, soktornyos épületté szerette volna átépíttetni középvonalban nyugaton a templommal, keleten pedig egy barokk toronnyal, ami egyben a főbejárat is lett volna. A munkák meg is kezdődtek, de Károly 1740-ben bekövetkezett halála után hamarosan teljesen leálltak. Ma ebben a „félkész” állapotban láthatjuk, csak a központi torony és a jobbszárny, a császári apartmanokkal készült el, a balszárny máig hiányzik.

A Klosterneuburgi apátság előtt. Onnan már csak egy ugrás volt a főváros határa.

Sajnos az apátságot csak vezetett túrával lehetett megtekinteni, de magyar nyelvű idegenvezetés nem volt, ezért a látogatásról lemondtunk és folytattuk az utat. Hamarosan elértük Bécs határát és a táblánál beültünk egy tipikus büfébe, ahol egy meglehetősen molett hölgy egy ugyancsak rövid ruhácskában gondoskodott a nagyérdeműről. Míg kihozta az italunkat és mi megiszogattuk őket kicsit kinyújtóztattuk a lábainkat a fák árnyékában. A frissítők után ismét a járgányok következtek. Előbb a Duna partján haladtunk, de Nußdorfnál rákanyarodtunk a Donaukanal, vagyis a bécsi Duna-csatorna partjára és most már annak mentén tekertünk a bringaúton. Végül a Ferenc József rakparton felmásztunk a lépcsőkön és máris a Schwedenplatz-on voltunk, a belváros kellős közepén. Itt, ahogy terveztük is, beültünk az Eissalon teraszára és rendeltünk egy-egy nagy fagylaltkelyhet. Meg is érdemeltük, mert aznap 35 fok volt árnyékban.

A fagyival nem spórol az ember, különösen, ha megszolgálta.

Innen a Stefansdomhoz és a Kärtnerstraßen át az Operaházig toltuk a biciklijeinket, mert a hatalmas tömeg miatt nem is próbáltunk felülni. Az Opernringen kicsit szellősebb volt a helyzet, ott már ismét pedáloztunk, majd a Hofburgnál balra kanyarodva rátértünk a Mariahilferstraßera, ami aztán egyenesen a nyugati pályaudvarig vitt bennünket. 70 percet kellett várnunk a vonatunkra, addig ettünk-ittunk a büfékben egy csekélységet, végül szépen feladtuk a bringáinkat, beszálltunk és beültünk a rezervált helyeinkre. Jó félóra múlva megjött a kalauz és én átadtam az előre online megváltott jegyeinek. És az Önök jegyei? – kérdezte. Hamarosan kiderült, hogy kicsit elbasztam a dolgot. Három héttel korábban lefoglaltam a helyeket magunknak és a bringáknak és a rendelés után közölte a laptop, hogy fizessek 12 €-t fejenként. Azt meg is tettük és még el is csodálkoztunk, milyen olcsó a jegy, mert normálisan olyan 40 € szokott lenni. De nem gyanakodtunk, mert a RadExpressen is meglepően olcsó volt. Nyilván valami itt is turistakedvezmény kaptunk, gondoltam. Hát nem, a 12 € csak a bringák viteldíja volt, nekünk külön meg kellett volna váltani a pénztárnál. De nem lett belőle tragédia, ott helyben megvehettük a jegyeket és még kaptunk is valami csoportos kedvezményt, mert így fejenként csak 30€-ba került.

A bécsi Nyugatiban.

Onnantól a vonatút már események nélkül telt, pontosan értünk St. Valentinba. Ismét felmálháztuk a bringákat és szépen hazatekertünk. Helyesebben megálltunk egy Pennymarktnál és vettünk néhány szelet húst vacsorára. Aztán otthon szépen lepakoltunk, a bicikliket betettük a garázsba, megfürödtünk, megsütöttük a húst, pommes fritest és salátát csináltunk hozzá és szépen nyugisan megvacsoráztunk. A kaja után kiderült, hogy Janiék rendesen felkészültek a záróbankettre, mert átadták az érmeinket, ami igazolja országnak-világnak, hogy megtettük a Donauradweg Classic-ot. Nyilván elég fáradtak lehettünk, mert este 10-kor már mindannyian aludtunk, már csak azért is, mert másnap el kellett indulnunk a Balatonra. Szombaton kora reggel starthoz akartunk állni a Balatonkerülésen, de ez már egy másik történet, akit az is érdekel, olvassa el következő naplót is.

Most még röviden az utikassza számai, hogy támpontul szolgáljanak azoknak akik a túrát utánunk szeretnék csinálni:

Utiköltség: 62 €

Szállás: 130 €

Étel-ital: 120 €

Összesen: 312 €

A fejenkénti 312 € egy hat napos osztrák nyaralásért a főszezonban inkább (nagyon) kevés, mint sok. (A barátainknak persze el kellett jönni hozzánk és tőlünk a végén haza is menni. Aki Magyarországról jön, annak az oda-vissza 800 km-re való üzemanyagot is hozzá kellene adni.) Kétségtelen, hogy a szállások kiválasztásánál és az étkezéseknél igyekeztünk figyelni az árakra, de aki elolvasta a naplót, láthatta, hogy nem éheztünk, nem szomjaztunk és mindig nagyon tisztességes helyen laktunk.

A szállásokat már márciusban lefoglaltam, ennek ellenére minden klappolt, mindenhol tudták, hogy jövünk és mindenhol fillére annyit fizettünk, amiben előre megállapodtunk. A házigazdáink mindenütt nagyon kedvesek és korrektek voltak, dacára annak, hogy augusztus végére már biztos elegük van a turistákból.

Az időjárással nagy szerencsénk volt, azt a pár csepp greini esőt leszámítva végig nyár volt. Érdekes módon bringán a rekkenő hőség jobban elviselhető, mint a strandon heverészve, csak a folyadékpótlásra kell figyelni. Nálunk a sör, a Radler és a Gesprizter Most (almabor-fröccs) volt a terápia alapja, de Zsuzska esete bizonyítja, hogy az is túlélheti a túrát, aki nem iszik csak kólát és almalevet.

Hogy ebből a naplóból se maradjon ki a politika, én a magyar kormányoknak azt ajánlanám, hogy akár az IMF kölcsönből, de szélsebesen építsék meg a magyar Duna melletti bringautat Rajka és Mohács között (de rendesen, nem olyan szart, mint a Balaton körüli). Ez több tízezer munkahelyet teremtene és több százerer turista további Euro-milliókat hagyna az országban. Jobb beruházás lenne, mint a Mercedes Kecskeméten.

Leave a Reply