Provence 2012 szeptember

Provence 2012 szeptember

 

Eredetileg júniusra terveztük ezt a túrát, hogy megnézzük a levendulavirágzást és szeptemberben gondoltuk a Balti tengert meglátogatni, de aztán arra gondoltunk, hogy akkor Észak-Németországban már hideg is lehet, ezért megcseréltük a sorrendet. Így utólag bölcs döntés volt. A virágtengert így ugyan nem láttuk, de az időjárás mindkét esetben kibírhatós volt.

A Provence is persze a nejem ötlete volt. A humán lánygimnáziumban a francia volt a második idegennyelv, amit tanult, aztán gyakorlásul eltöltött egy kis időt a belga rokonoknál is, az érettségi idején folyékonyan beszélte a nyelvet. Francia földre azonban akkor nem jutott el, ezt próbálja(juk) bepótolni. Most a dél lett az uticél.

Provence különleges éghajlati és földrajzi adottságai miatt az ősidők óta emberlakta terület, Mentontól keletre, a Grimaldi barlangban megtalálták a Cro-Magnon ember, a mai homo sapiens közvetlen elődjének a maradványait és nyomait. Orange és Avignon között a Rhone völgyében pedig a legrégebbi földművelő kultúrát, aminek a maradványai 6.500 évesek. A földközi tengeri hellenizáció 600 évvel Kr. előtt érte el a Provence-ot, a perzsák nyomása elől nyugat felé hajózó foca-i hajósok (Foca ma kisázsiai török város) alapították meg a védett marseillei öböl partján az első görög kolóniát, Marsalla-t. Innen kiindulva keletkeztek a további városok, Antipolis (Antibes), Nikea (Nizza), Glanon (St.Remy). A Kr. előtti 2. században aztán betörtek a kelták és a görögöknek szövetséges után kellett nézniük. Választásuk Rómára esett.

A marsallai flotta, a rómaiak mellett, Kathágó ellen harcolt a II. pun háborúban és az azt követő időkben a római légiók többször is segítettek a görög kolóniáknak a kelták ellen. Végül Kr. e. 123-ban Róma megalapította Gallia ulterior tartományt (a távoli Gallia, szemben a mai Észak-Itáliával Gallia citerior-ral), amit hamarosan Gallia narboniensisnek kereszteltek át és Aque Sextis-t (Aix en Provence) tették meg fővárosává. A következő években a betörő germánok ellen kellett többször is harcba küldeni a légiókat. Végül i. e. 52-re Julius Caesar-nak sikerült végérvényesen felszámolni a kelták és a gallok ellenállását. Marsalla azonban ekkor rossz lóra tett és azt követő viszályokban Caesar ellenfelét, Pompeiust támogatta. A válasz nem is késett, miután Julius császár lett katonai erővel törte meg a várost.

A római tartomány, a provincia, amikől Provence mai neve is származik, a Nyugat Római birodalom szétesése után előbb a gótok zsákmánya, majd a frankok territóriuma lett. Aztán a Nagy Károly-féle Szent Római birodalom része lett, majd a birodalom felosztása után a helyi hatalmak, Arles grófjainak birtoka lett. Innentől az ügy kurva bonyolult lett, fel sem sorolnám: a mindeféle keresztül-kasul házasodások miatt hol Aragonia, hol a Nápolyi királyság, hol a pápa fennhatósága alá került, egyes részei elszakadtak, majd ismét visszakerültek. Aztán a 16. századtól kezdve részenként a francia királyságba olvadt bele, utolsó területeit pedig a forradalom éveiben csatolták Franciaországhoz. Mindössze az Alpok fölközi-tengeri nyúlványi között megbúvó kis grófságok-hercegségek maradtak ki ebből a folyamatból, a Nizzai grófság pl. csak 1860-ban csatlakozott Franciaországhoz, Monaco meg máig is őrzi (látszólagos) függetlenségét.

A 19. században Provence-ot felfedezte magának az angol arisztokrácia, biztos elegük volt már a hideg, nyirkos, ködös és az ipari foradalomtól fojtogatóan szennyzett levegőjű szigetükből és csapatostól ide délre költöztek a téli hónapokra. Az 50-es évektől a nyugalomra és melegre vágyó nyugdíjasok telepedtek meg nagy számban. Aztán jöttek a művészek utánuk meg mi, a túristák. Mára Provence egyes részei, elsősorban a Cote d’Azur elviselhetetlenül zsúfoltak, többen már alig férnének el.


Szeptember 6., csütörtök

Mivel már tegnap este mindent rendesen becsomagoltunk, a bringatartóra felszereltem a Korzikáról már ismerős nem túl elegáns, de méretes dobozt, beleraktuk a kajakot és felraktuk a motorokat is az utánfutóra, ma reggel nem volt semmi más dolgunk, mint elugrani a pékhez friss süteményért, aztán még ittunk egy kávét és reggel 7-kor nekivágtunk. Az ég felhős volt, egy fél óra múlva, Linz után el is kezdett esni az eső és ez így is maradt mindaddig, amíg az Alpok északi oldalán voltunk. Sőt Bajorországban olyan alacsonyan lógtak a felhők, hogy az autópálya mellet helyenként ködfoltok voltak.

Gondolván az olasz gázolajárakra még Innsbruck előtt teletankoltunk és lassan felkapaszkodtunk a Brennerre, aztán a másik oldalon szépen lecsorogtunk a Garda déli csücskéhez. (Szeretném sporttársaim figyelmét felhívni rá, hogy a Brenner hágóhoz az olasz oldalon nagyon szép bringaút visz fel!) A Brenner után kisütött a nap és Bozennél már igazi nyár volt. Meg sem állva kereszteztük a Po síkságot és Genova előtt elértük a nyugati Alpok tengerig lenyúló hegyeinek az első hírnökeit. Az egyik benzinkútnál meg kellett állnunk tankolni és amikor ránéztem a gázolaj árára, majdnem hanyatt estem: 1,98€ volt literje! Ez azért már rablás a javából. Gevovánál aztán élesen jobbra fordultunk és a tengerpart vonalát követő autópályán mentünk egészen Savonáig, ahol az éjszakát szándékoztuk tölteni. A kézikönyvből kinéztük a legszimpatikusabb lakóautó parkolót és a navi aztán probléma nélkül odavitt bennünket. (Ezek a parkolók nem kempingek, sűrűn egymás mellett állnak a kocsik, általában csak egy-egy éjszakára áll meg ilyen helyen az ember. Az árak mérsékeltek, 5-15 €-ba kerül egy éjszaka. Van – persze nem a tengerparton – olyan is, ami ingyenes.) Szépen be is hajtottunk az automata kapun, már kezdtük volna keresni egy helyet, mikor rohanva érkezett valami alkalmazott, hogy ezen a helyen nem lehet utánfutóval megállni. Ugyan a parkolóhelyek legalább fele üres volt és igazán elfértünk volna, de szabály, az szabály, mennünk kellett.

Útban Provence felé

Nem volt mit tenni, kikerestünk egy új címet és 5 km után behajtottunk egy másik parkolóba. Spártai körülmények, zúzottkő szórás, az egész telepnek egy vízcsap és egy konnektor, de nekünk nem volt szükségünk semmi másra, csak a parkolóhelyre, vihettük az utánfutót és csak 14 €-t kértek egy éjszakáért. Mire gyorsan leparkoltunk 6 óra lett. Lementünk a tengerpartra, az út másik oldalára. Miri azonnal behajtott a vízbe, de én hidegeltem a dolgot ezért csak a partról figyeltem az asszonyt. Utána beültünk egy bárba és megittunk egy gyógysört. A kocsiban még megvacsoráztunk, zuhanyoztunk és már be is bújtunk az ágyba.


Szeptember 7., péntek

8-kor ébredtünk, megreggeliztünk és máris indultunk tovább. Ugyan a navi olyan 3 km múlva mondta, hogy kanyarodjak jobbra, de nem tettem, ezért 15 km-t csordogáltunk a parti úton, mire elértük a következő autópálya felhajtást. A fene sem érti, mitől olyan felkapott ez a tengerpart. A látvány, különösen valami magas útról, gyönyörű, de közelről persze más. Az út mellett kb. 20-30 méter szélesen húzódik a köves-kavicsos strand, az út másik oldalán meg már a hegyek vannak. Ahol a part kissé kiszélesedik, ott meg minden zugban emeletes házak állnak. Száguldani persze nem lehet, nem csak a kanyarok, hanem a sok bringás miatt sem, akik a hűvösebb reggeli órákban tartják a tréningjüket. A falukban meg egyébként is csak lépésben lehet haladni.

Aztán végül mégis felhajtottunk az autópályára. Itt Gyuri barátunknak nem nagyon lenne ajánlatos vezetnie, mert az út vagy 80 km-en át vagy hídon, vagy alagútban visz az út. Nem lehetett éppen olcsó megépíteni, ezért 20 km-enként más társasághoz tartozik, ennek megfelelően minden szakasz után külön kell fizetni, szerintem kurva drága. 100 km után kiértünk a lankásabb területekre, az út itt messzebb visz a tengertől. Egy helyen, hagyományosan a McDonaldsnál megebédeltünk. Itt, a kávézóban láttuk a világ leglassabb kávéfőző nőjét, aki ráadásul olyan hülye is volt, hogy a tejeskávé készítésénél előbb a meleg tejet öntötte a pohárba, aztán arra rá a kávét, de a tejet túlméretezte, ezért a kávé felét egyszerűen kiöntötte. Miri egy rántott kecskesajtot, én meg – talál először az életemben – egy hamburgert ettem. Egy óra múlva aztán Salon de Procence mellett elértük a Rhone folyó völgyét, onnan az autópálya is síkon futott. Végül Arles-nál átkeltünk a folyón, lehajtottunk az autópályáról és egy főúton délnek fordultunk. Az úton megelőzött bennünket két motorosrendőr, itt még igazi nyár van, a zsandárok is csak rövid ujjú trikót viseltek. Az út utolsó szakasza nem tartott sokáig és délután négykor behajtottunk a Le Clos du Rhone kapuján. A négycsillagos kemping a Camargue délnyugati csücskében Saintes Maires de la Mer mellett, közvetlenül a Petit Rhone torkolatában fekszik. Nagyon szép, bár így szeptemberre a száraz nyár végére minden kiég, a fű szinte teljesen eltűnik és előtűnik a homokos talaj. Bejelentkeztünk, kerestünk egy szimpatikus, árnyas helyet és beköltöztünk. Levettük a motorokat, kipakoltuk az asztalunkat és a székeinket és akkor kiderült, hogy a szőnyeget otthon felejtettük, pedig az az ilyen homokos talajon igencsak jó lett volna.

Az első tanyánk a “Le Clos du Rhone” kempingben

Gyorsan kifutottunk a partra. A széles, homokos tengerpartot hatalmas kövekkel védik a hullámveréstől, ezen belül hatalmas, középen több méter mély lagúnákat alakítottak ki, igazán ideális megoldás a fürdőzéshez. Bele is hajtottunk a vízbe, nekem ugyan kicsit friss volt, de még elviselhető. Uszikáltunk egy kicsit, kimásztunk a hullámtörőre, megbámultuk a falu idelátszó harangtornyát, aztán visszamentünk a kocsihoz. Elolvastuk a figyelmeztetést, hogy két veszély fenyeget bennünket: először is a tűz, mert a nagy szárazságban bármikor leéghet minden, ezért a grillezés és a nyílt láng használata szigorúan tilos, másodszor egy hirtelen jött áradáskor meg minden víz alá kerülhet. Egyetlen esetben sem foglalkozunk az értékeink mentésével, hanem hagyjunk mindent veszni, meneküljünk a hangszórókon adandó utasításoknak megfelelően, mert legfőbb érték természetesen az ember. Míg én kicsavartam és elrendeztem az elősátrat, Miri megfőzte a vacsorát, a Cucchinit tejfölös mártással, amihez elővettünk egy üveg bort meg egy ásványvizet és a kaja után csendesen fröccsözgetve töltöttük az első estét a Carmargue-ban.

A Camargue tulajdonképpen a Rhone folyó deltája

A Camargue egy nagyjából 40x45x45 km oldalhosszúságú háromszög alakú terület, aminek az alapja a Földközi tenger partja, a két szára pedig az Arles magasságában két ágra oszló Rhone folyó. Keleten a főág, a Grand Rhone majdnem egyenesen folyik, míg a nyugati mellékág, a Petit Rhone rendes kanyarokat vesz a torkolatig. A Camargue tehát a folyódelta többé kevésbé feltöltődött összesen több, mint 900 km2 nagyságú területe, ennek megfelelően teljesen lapos. A folyókat ma már gátak közé szorították, de a talajvíz szintje magas, elég egy méter mélyre leásni a homokos talajba és ott a víz. Ez a háromszög alakú terület és Petit Rhone-tól nyugatra, a Bourgogne csatornáig eső hasonló karakterisztikájú mintegy 80 km2 együtt képezik a Camargue Nemzeti Parkot. A park északi felén növénytermesztés folyik, a zöldségtermelés mellett nagy területen folyik a szőlészet-borászat, de a legfőbb termék a rizs.

A Camargue déli része természetvédelmi terület, itt szikes legelők vannak, ahol részben még ma is vadon tenyésznek a fehér színű camargue-lovak és nagy csordában legelnek a fekete színű bikák, amiket elsősorban a bikaviadalokhoz tenyésztenek, de a húsuk is a környék egyik specialitása. A legelők között enyhén sós vizű tavak vannak, szegélyükön széles és háborítatlan sással-náddal benőtt dzsungellel. A Camargue két alsó, tengerrel határos csücskén meg sólepárló telepek működnek.

Lefekvés előtt, a szürkületben egyszer csak több száz szitakötő került elő valahonnan, bőszen cikáztak össze-vissza, olyanok voltak, mintha egy háborús légiharcot utánoznának, aztán egy fél óra múlva varázsütésre eltűntek. Akkor mi is nyugovóra tértünk.


Szeptember 8., szombat

Ma terv szerint elindultunk az első motoros kirándulásra. Este ugyan megfogadtuk, hogy 6-kor kelünk, de mire kinyitottuk a csipáinkat, már 8 óra volt. Gyorsan megreggeliztünk, de Miriam alig evett valamit, mintha érezte volna, hogy mi jön. Szépen beöltöztünk a motoros jelmezünkbe, beprogramoztuk a navigációt, aztán start. Miri motorja azonban nem indult el, bármit csináltunk, se kép, se hang. Még csak nem is röffent. Ez már azért is furcsa volt, mert tegnap, amikor lepakoltunk az utánfutóról, megpróbáltam őket, mindkettő az első érintésre elindult. Akkor felhívta a szerelőjét, forgatta az önindítót és odatartotta a telefont a motorhoz. „Megszívta magát”, hangzott a távdiagnózis, ami azért nem volt valószínű, mert a CBR-nek már elektromos befecskendezése van, ha akarja, sem szívhatja meg magát, ráadásult teljes gázzal, szóval nyitott fojtószeleppel sem mozdult semmit. Mikor erre felhívtuk a mester figyelmét, akkor meg „biztos átnedvesedett valami a reggeli párában”, volt az új ötlet. Na mindegy is, ott nem álltunk neki a hiba okát keresni, átállítottam az enyémen a hátsó rugókat aztán ketten egy gépen elindultunk. Mindjárt ki is derült, hogy azért nincs még vége a dolognak, mert nálam meg nem stimmelt a „fülhallgató”. Indulás előtt, még kedden, hazafelé beugrottam a Büroshopba és vettem egyet 2,5 mm-es Jack-kel, mert az való a navihoz. Én ugyanis a kis képernyőt nem látom szemüveg nélkül, nekem hallanom kell, hogy most jobbra, most balra, stb. Itt derült ki, hogy a faszi egy 3,5 mm-est adott. Ezért úgy mentünk, hogy Miri, aki fiatal és még jól lát, a vállam fölött nézte a képernyőt és adta a parancsokat, most balra, most egyenesen, i tak dálse.

Az utunk első állomása a 30 km-re levő Auiges Mortes, vagyis „Halott víz” volt. A meglehetős forgalomban szépen, 70-el poroszkálva (a Nemzeti parkban mindenfelé 70-es táblák vannak) értük el a város határát. Az első körforgalomnál elkezdett az én motorom is akadozni, de csak azért, mert fogytán volt a benzin, átkapcsoltam a takarékra és minden ment tovább. A város szélén állt egy Super U, az egyik helyi Tesco, mellette egy benzinkút, ott megtankoltunk és behatoltunk a város központjáig. A városfal tövében, hogy a sorompót kikerüljük, kicsit unortodox módon, a járdán hajtottunk be a parkolóba.

A települést először Kr. e. 102-ben említi Gaius Marius, a neve, Ayga Mortas formában a 10. századtól használatos. Először 1240-ben lett a vidék a francia királyság része, ez volt az egyetlen kijáratuk a Földközi tengerre, IX. (Szent) Lajos király innen indult mindkét keresztes hadjáratára, ezért a várost jelentős kikötővé és erődítménnyé építette át. A megerősített város a fallal és a toronnyal a 13. század végére lett kész. A mai is ebben a formájában látjuk. 1538-ban ismét jelentős esemény színhelye volt, itt találkozott I. Ferenc francia király és a habsburg V. Károly, német-római császár, akik a tárgyalásaikkal a későbbi nizzai békeszerződést készítették elő. A város csak mintegy 100 évig maradt tengeri kikötő, aztán a folyók hordaléka lassan feltöltötte a partot. A város azonban nem néptelenedett el, mert a feltöltődött területen a középkortól sólepárlók működnek. A só abban az időben stratégiai termék volt, mert gyakorlatilag a sózás volt az egyetlen módszer az élelmiszer tartósítására. A sólepárló Saline du midi néven ma is működik.

A parkolóban, de már motoros ruha nélkül. Aiges Mortes belvárosának keleti kapuja.

Ma a tenger kb. 8 km-re van a várostól, de azzal az Arlesbe vezető hajózható csatorna köti össze. A város mai legfőbb látványossága a teljesen épen maradt középkori városfal a 10 kapuval. Belül a szokásos kép, szűk utcák, éttermek, bisztrók, cukrászdák, üzletek, többnyire mindenféle, turistáknak szánt kacattal. Körbe jártunk, de nem vettünk semmit. A városfal keleti oldalán húzódó csatorna egyben sporthajó kikötő is, de ezt most nem néztük meg, majd később: Auiges Mortesbe ugyanis vissza kell még jönnünk, itt van a legközelebbi szupermarket és a benzinkút is.

A városfal a nyugati kapukkal, benn meg üzlet, üzlet hátán.

Délben motorra szálltunk és továbbindultunk Arles felé. Arles neve a kelta időkben Arelate (mocsárvidék) volt. A településen Kr. e. 46-ban a későbbi császár, Gaius Julius Caesar katonai tábort létesített, ami után rohamos fejlődésnek indult. Virágkorát Constantin alatt érte el, aki Gallia fővárosává tette. 402-től pedig a Praefectura Galliarum, az egész Nyugat-Római birodalom legfőbb kormányzati hivatala is Arlesben működött. Arlesnál volt a két legjelentősebb hadiút, Via Agrippa és a Via Aurelia kereszteződése.

A 3. században püspöki, az 5. század elején prímási székhely lett. Bár a gótok és a szaracénok is elfoglalták és feldúlták, mindkét esetben újjáépült. 536 óta a Frank birodalom része, 879-től Burgund fővárosa volt és 1033-tól a Szent Római Birodalom része lett. 1220-tól független város lett, 1481-óta Provence, és ezzel együtt Franciaország része is. 1801-ig maradt püspöki székhely, azóta az Aix en Provence-i püspökség alá tartozik.

Arles ma egy 53.000 lakosú város, ami elsősorban a mezőgazdaságból és ahogy mi is láttuk, az idegenforgalomból él. A római időkből viszonylag jó állapotban fennmaradt az amfiteátrum,  mert a középkorban szabályosan beépült, egész kis falu keletkezett benne saját templommal. 1825-ben kezdték meg a benne és körülötte épült házakat lebontani és 1846-ra restaurálták a ma is látható formájára. A két emeletes, 60 boltíves épületben ma is rendezvényeket, elsősorban bikaviadalokat tartanak a 25.000 fős publikumnak. A római idők emlékét őrzi a szomszédos színház is, amit Augustus uralkodása alatt építettek. Épen maradt az alsó 33 sor a nézőtérből, ami ma is 12.000 nézőnek ad helyet, részben a színpad és az orchestra. 1661-ben itt találták meg a híres Vénusz szobrot, ami ma a Louvre-ban látható.

Mivel ma volt a Rizs ünnepe, az egész belvárost lezárták a forgalom elől. Motorral könnyű dolgunk volt, az egyik kis téren sikerült a járdán megállnunk és leparkolnunk. Levetettük a motoros cuccainkat, átöltöztünk a magunkkal hozott könnyű gúnyánkba és nekiindultunk. A lezárt részen mindenütt vásáros bódék, hatalmas piac, ahol elsősorban élelmiszereket árultak, volt ott a sajttól a húsokig és édességig minden. A városháza előtti téren kézművesvásár volt és egy sátorban bemutatták a rizstermelés legfontosabb lépéseit is. A hullámzó tömegben sétáltunk eléggé céltalanul, mikor Miri észrevette, hogy a plakátokon bikafuttatást is hirdetnek. Az információnál megtudtuk, hogy nincs messze és 10 perc múlva, 2-kor kezdik. Ez egy abrivado volt, tehát nem a TV-ben látott őrület, ahol a város utcáin szabadon engedik a bikákat és előlük menekülnek a vállalkozó kedvű őrültek. Itt lezártak és kordonokkal körülvettek egy kb. 300 méteres egyenes útszakaszt. Az erős csőből készült kordonok résein egy ember simán átbujthat, de a bika nem fér ki rajta.

A kordon mögött, biztonságban.

Az utca mindkét végén egy-egy nagyobb pótkocsi állt. Az egyik pótkocsi előtt felsorakozott 6 gardien (a helyi cowboyok), aztán a trombiták jelére kinyitották az ajtót, kiugrott három (később kiderült, kisebb és egyáltalán nem agresszív) bika, amiket a lovasok körbe vettek és átterelték őket a másik pótkocsiba. A közönség arra vállalkozó tagjai meg hátulról hozzáférhettek a bikákhoz, elkaphatták a farkukat, lassíthatták őket a futásukban, sőt egyszer egy csoport srácnak sikerült is az egyiket leteperniük. A gardien-ek meg vigyáztak, hogy senkinek se essen bántódása. A dolog népünnepély jellegét fokozta a fúvószenekar, akik folyamatosan gondoskodtak a zenei aláfestésről.

A hét gardien és közöttük a bikák.

A bikafuttatás után elsétáltunk az amfiteátrumig. Már az esti látványosságra, a bikaviadalra készültek, ezért le volt zárva, csak kívülről lehetett megnézni. A kórus és a szólisták is gyakoroltak, akik majd a viadal előtt és a szünetben szórakoztatják a nagyérdeműt. A jegyek elég húzósak, 60-110 €-ért kínálták őket. Nem vettünk, viszont egy kis étteremben ettünk egy tényleg nagyon jó paellát, az ásványvizekkel együtt 35,50-ért.

Az amfiteátrum és két jóllakott turista.

Kívülről megtekintettük a római kori színházat, be ide sem lehet menni, mert esténként használják nyári színházi előadásokra, talán napközben rendetlenséget hagynának a turisták. Előtte viszont egy 60-as hölgy spanyol dalokat énekelt, miközben gitárral és a két lábára szíjazott csörgődobokkal kísérte magát. Onnan aztán elsétáltunk a Place Forumra, ahol mindössze egy falba épült két oszlopmaradvány emlékeztet a római időkre. Itt van viszont a Caffe de la Nuit, ami van Gogh törzshelye volt és amit híres festményén is megörökített.

A stílusos egyszemélyes zenekar.   Ez lenne a Caffe de la Nuit.

Vincent Van Gogh 1888. február 20-án szállt ki a párizsi vonatból. A fényért jött, a kék égboltért és a napsütésért, sajnos aznap éppen havazott és jeges szél fújt. Hamarosan megjött a tavasz és vele a nap, a fény és a színek, amiket keresett. Innentől megszállottan dolgozott, festett minden nap, még az sem zavarta, hogy az erős szélben a vásznat a földbe vert karókhoz kell kötöznie. Beköltözött a „sárga házba”, rábeszélte barátját Gauguint, hogy látogassa meg és azt tervezte, hogy művészkolóniát alapít. Az idill nem tartott sokáig, egy veszekedés után, attól való félelmében, hogy legközelebb van Gogh akár meg is ölheti, Gauguin elhagyta a várost. Ekkor önbüntetésül levágta fülcimpáját. Először a városi kórházba szállították, ahonnan Saint Rémybe, egy intézetbe került, a városi polgárok nagy megkönnyebbülésére és örömére, akik elég nehezen viselték az alkoholista festő érzelmi kicsapongásait. Bár a városban mintegy 400 munkája született, egy sincs sem a város, sem valamelyik polgára, gyűjteménye birtokában, amit ma már bizonyára nagyon sajnálnak. A sárga ház elpusztult a háborúban, a többi a festményeken megörökített helyszín sem, vagy csak nagyon áttételesen ismerhető fel.

Ma a téren talpalatnyi hely nincs, mindenütt asztalok állnak a körben levő éttermek teraszaiként. Hogy ezt a rizs ünnepe tette-e, vagy máskor is így van, nem tudom, de egy szabad hely sem volt. Amúgy az egyik étterem felől hangos zene hallatszott, a népek ettek-ittak, hangoskodtak, igazi mediterrán hangulat.

Elsőre visszataláltunk a térre, ahol a motorokat hagytuk, ismét átöltöztünk és elindultunk, hogy megkeressük azt a híres hidat, amit van Gogh festményén látni. Sajnos az a híd már nem létezik, a helyén egy 2×2 sávos gyorsforgalmi út hídja vezet át a csatorna fölött. Helyette egy onnan 800 méterre levő, hasonló hidat mutogatnak a nem eléggé felkészült turistának.

Visszafelé még útba ejtettük a kemping melletti falut, Saintes Maries de la Meer-t. Első látásra nincs semmi különös, egy templom egy harangfallal, rengeteg étterem, meg egy kikötő. A városban és a mellette levő út mellett is minden parkoló tele volt, a népek kinn heverésztek a parton a jó nyári melegben. A kemping előtti tavacskánál még megcsodáltuk a rózsaszínű flamingókat, aztán bekanyarodtunk a helyünkre.

Miri persze nem bírta ki, rögtön startoltatta a motorját. Most sem indult, akkor kipróbáltam önindítózás közben teljes gázt adni és onnan lassan elvenni a levegőt. Olyan negyed állásnál aztán a többedik próbálkozásra előbb elindult két henger, utána három, majd a negyedik is, de nem járt valami rendesen, állandóan akadozott. Nem baj, Miriam elhatározta, hogy megy vele egy kört, menjünk vissza Aiges Mortesbe, amúgy is be kellene vásárolni. Elindultunk, de hamarosan elkezdett füstöt okádni a kipufogó, igaz nem kéket, hanem feketét. Akkor megelőztem, leintettem, ráugrottam a CBR-re és adtam a pofájának, ami a csövön kifért. A fekete füst miatt nem hittem, hogy kenési probléma van, de előfordulhatott volna, hogy hirtelen mégis beáll a motor, akkor már tegye nálam, talán jobban elboldogulok vele, ráadásul még ott van a kemping a közelben, haza is tolhatjuk. Szóval mentem vele néhány kört 10 ezer fölötti fordulaton és csodák csodájára egyszer csak megjavult, nem füstölt és húzott, mint ahogy kell. Fingom sincs, mi volt a baj, de szerencsére innentől minden rendben volt.1 Elmotoroztunk a városszéli szupermarkethoz és vettünk bort, sajtot, francia kolbászt és szalámit, kenyeret, olajbogyót és egy sajttortát, amiről otthon kiderült, hogy pudingtorta. Meg vettünk egy 3,5/2,5 mm-es adaptert a fülhallgatóhoz. Útban hazafelé még megálltunk egy zöldséges bódénál és vettünk mindenféle zöldségeket, paradicsomot, paprikát, dinnyét, szőlőt és fokhagymát is.

A kempingben még lementünk a partra és Miri megfürdött, de nekem ez a víz este már túl hideg volt. Végül szabályosan rám parancsolt, azzal érvelt, hogy aki 1.300 km-t autózik a tengerhez, annak bele kell mennie a vízbe, ha törik, ha szakad. Szóval én is alámerültem, mint Krisztus urunk a Jordánba. Utána jutalmul sült sertéskarajt kaptam rizzsel és olajbogyós paradicsomos márgással. Ez utóbbit Miri ott helyben konstruálta, nagyon jól sikerült.

Vacsora közben megérkezett a szomszédba egy olasz család és nekiálltak volna főzni ők is, de nem ment a gáz. Nosza neki is állt a papa palackot cserélni, de még nem látott balmenetes csavart. Húzták, vonták, ütötték. A végén eluntam, megmutattam, hogy ezt pont fordítva kell. Innen már ment is a csere, mint a karikacsapás, de gáz akkor sem lett. Végül aztán csak kiderült a turpisság, ebben a rendszerben volt a főcsapon kívül még egy biztonsági szelep is (okos, mert nem kell elindulásnál a főcsapot csavargatva elzárni, elég egy gombot megnyomni) és azt is aktiválni kellett volna. Végül lett gáz és a szomszédba is beköszöntött a béke. Mi még elborozgattunk, aztán ágyba bújtunk.

1. Ma már tudjuk, hogy a befecskendező nyomásszabályozó-szelepe volt rossz.


Szeptember 9., vasárnap

Reggel, amikor felébredtem még csak éppen szürkült, de nem volt mit tenni, fel kellett kelnem pisilni. Érdekes, a motorokon most nem volt pára, hamarosan kiderült, hogy miért, felhős volt az ég. A kora reggeli kávé alatt mindketten olvasgattunk egy kicsit, aztán felkászálódtunk és elmentünk kenyérért. A kemping boltjában nem csak baguettet, hanem kiflit is láttunk, azt is vettünk gyorsan kettőt. Mire megreggeliztünk és elpakoltunk fel is szakadtak a felhők és kisütött a nap, így az is eldőlt, hogy ma vízre szállunk. Szépen kiraktuk a kajak hozzávalóit a fürdő előtti betonplaccra és röpke másfél óra alatt összeraktuk. Alaposan beolajoztuk az aluváz csatlakozóit, sőt a végén még beleöntöttem a kajak aljára egy vödör vizet is, hogy inkább édesvíz szivárogjon a csövekbe, mint a sós tengervíz. Az alumínium a sós vízben ugyanis nagyon gyorsan korrodál, különösen, ha nincs eloxálva, mint a mi orosz járgányunk csövei. Mire mi is összekészültünk és a kiskocsin letoltuk a csónakot partra, elmúlt dél is. Fél egykor aztán ellöktük magunkat a parttól és a hullámtörő megkerülésével kieveztünk a Földközi tengerre. Már megint nekem kellett eldöntenem, hogy merre menjünk, ezért jobbra fordultam és hamarosan bekanyarodtunk a Petit Rhone torkolatába. Háromnegyed (hát)szelünk volt, de a segítségért cserébe nem hűtött bennünket a légmozgás, kurva melegünk lett, rólam csak úgy szakadt a víz. A folyó itt meglehetősen széles, 2-300 méter is megvan, de sekély lehet. A part nem magas, talán, ha egy méteres, a víz széle a kanyarok belső ívén eliszaposodott, tele uszadékfával. Rengeteg a madár, a kisvízben hatalmas szürkegémek álltak. A parton pedig a szokásos fekete bikák legelésznek ráérősen.

A Petit Rhone a helybeliek hajóival. Csupa bika, tehén egy sem.

A folyón intenzív a hajóforgalom, leginkább motorcsónakok és kishajók járnak ki és be. A torkolattól olyan 2 km-re van az első part menti kikötő: a parton a legszebb szocreál hagyományokat idéző bódék és kiszuperált lakókocsik, a vízen meg kisebb-nagyobb horgászcsónakok, hajócskák. Ide nem jutott el a turizmus, ezek a helybeliek kalyibái és csónakjai. A természetvédelmi területen idegen talán nem is kaphat kikötői engedélyt. Egy helyen csónak-kölcsönző működik, leginkább kenukat adnak bérbe a vállalkozó kedvű látogatóknak. A turisták azonban leginkább hajóról ismerkednek a folyóval: a torkolatban állomásozik a Tiki III nevű szörnyeteg, egy Mississipi gőzöst utánzó, de azoknál lényegesen kisebb személyhajó, természetesen csavarhajtással és passzívan forgó lapátkerékkel és a falu kikötőjéből indul két olyan 25 méteres jacht, amik a tengerről a folyóba is behajtanak. Ilyenkor nagyon rendes hullámokat vernek, a kajakosok legnagyobb örömére.

A Tiki III. menetben. Ez meg a Bac du Sauvag.

Másfél óra múlva értük el uticélunkat, a Bac du Sauvag kompot. Ez a komp furcsa is egy szerkezet, az biztos. Az iránytartásról egy a folyó felett kifeszített drótkötél gondoskodik, a dízelmotor pedig igazi lapátkerekeket hajt (talán, mert a part mellett olyan sekély a víz, hogy a csavar már az iszapot kotorná). Itt a folyó talán 60-70 méter széles lehet, a menetidő ki és beszállással sem lehet több, mint 5 perc. Személykocsikat, bringásokat, sőt lovasokat visz ingyenesen(!) az egyik partról a másikra.

A komp kötele középen nincs magasabban a víz fölött, mint 3 méter (mint később olvastam 2,70), a komp fölötti folyószakaszra tényleg csak csónakok mehetnek fel. Itt ér véget a Tiki túrája is. A nyugati hídfőben egy kis vendéglő fogadja az átkelésre várakozókat, sajnáltuk is, hogy nem hoztunk magunkkal pénz, akkor mi is beülhettünk volna egy italra. Így csak a magunkkal hozott vízből húztunk egy rendeset és elindultuk hazafelé. Nem sokkal fél 4 után értünk partot a strandon, gyorsan megfürödtünk, aztán feljöttünk a kocsihoz enni valamit. Végül is sárgadinnyét ettünk pudingtortával, aki még nem kóstolta volna, próbálja csak ki nyugodtan, mert nagyon finom. Estig már csak olvasgattunk, iszogattunk ezt-azt.


Szeptember 10., hétfő

Erre a napra pihenőt kértem és kaptam Miritől. A nejem a napot a strandon töltötte, én pedig visszamentem a júliusi utazás egyik színhelyére, Rügen szigetére, amennyiben kiolvastam Katharina Peters „Hafenmord” című, olyan hármas alá krimijét. Érdekes úgy olvasni egy könyvet, hogy minden helyszínen személyesen is jártál. Este (francia)kolbászos, lecsós spagettit ettünk egy helybeli homoki fehér társaságában.


Szeptember 11., kedd

Reggeli után kicsit szorongtunk Miri motorja miatt, de azonnal indult. Így aztán eldübörögtünk Arlesbe, de most a várost elkerülve kelet felé elhagytuk a Rhone völgyét és bemotoroztunk a mészkőből áll dimbek-dombok közé, végül pedig az egyik ilyen domb tetején épült Baux (bó) falucskáig. A településhez rendes szerpentin visz fel, a korai óra ellenére rengeteg kocsi és busz állt már a parkolókban. Szerencsére két motornak való hely mindig akad, ezért hamarosan leparkolhattunk, lazítottunk az öltözékünkön és bementünk a városkapun.

A környékből meredek falakkal kiemelkedő sziklaplató területe 800×200 méter, ami jól védhetővé teszi ezért bizonyítottan már a bronzkortól lakják. A középkorban egy 79 falus feudális birtok központja volt, a grófok a családfát Baltazárig, a Háromkirályok egyikéig vezették vissza, ezért a címerükben ott díszlett a betlehemi csillag. Az erődítmény fénykorát a 12. és 13. században, a lovagkorban élte. 1426-ban kihalt az akkor már hercegi család és az erődítmény a birtokkal együtt az Anjouk tulajdona lett. A vallásháborúkban a hugenották központja lett, ezért Richeliau 1632-ben a királyi csapatokkal elfoglalta és a várfalakat magukkal a lakókkal lebontatta. 1641-ben Baux-t a király a Grimaldi családnak ajándékozta hálából, hogy azok Dél-Franciaországból kiűzték a spanyolokat. Ezzel a monacoi hercegek a „Baux-grófja” címet viselik mindmáig, bár a falu a forradalom óta ismét francia tulajdon. 1822-ben a falu mellett egy kékes színű ásványt találtak, amit bauxitnak neveztek el. A környék szerencséjére hamarosan akadt könnyebben és gazdaságosabban is kitermelhető bauxit, így a falu megmenekült az iparosodástól.

Baux a szomszédos dombról és pillantás délre a falu egyik teraszáról.

Ez a falu is a turistákból él, akik nagy elszántsággal kerengenek a szűk utcákon, bár nincs ottan semmi különös, azon kívül, hogy mindent egy kis helyre zsúfoltak. Most a fő látványosság egy Grace Kelly fotókiállítás volt. Lézengtünk egy kicsit a faluban, de hamarosan ismét motorra szálltunk és most északnak haladva egy szerpentinen leereszkedtünk a folyó völgyébe és 30 km múlva megérkeztünk Avignonba. Itt is sikerült a Rhone partján azonnal leparkolni, míg a kocsik hosszan köröztek, hogy valami helyet találjanak.

Avignonban célirányosan bementünk a belvárosba, mert tulajdonképpen csak a pápai palotát szerettük volna meglátogatni. Útközben persze óhatatlanul átvágtunk a belvároson, előbb a Rue Victor Hugo-n, a bevásárlóutcán, a Rue de la République-on és a főtéren, a Place de l’Horloge-on. Az egyik sarkon, egy kis bárban ettünk egy szendvicset és ittunk egy ásványvizet, még megnéztük Franciaország egyetlen bejegyzett panama-kalap boltjának kirakatát, de aztán már tényleg a pápai palota következett.

Az a bizonyos kalapos és a pápai palota bejárata.

A 13. század elejére Rómában a trónharc, az intrika és a politikai gyilkosság is mindennapossá vált, ezért a rövid ideig uralkodott XI. Benedek halála után a pápai trónra lépett V. Kelemen a francia király „Szép” Fülöp támogatásával 1304-ben már francia földön, Lyonban koronáztatta magát. A pápai rezidencia előbb Venaissinban volt, ami már akkor is pápai tulajdonban volt. Kelemen után XXII. János, a korábbi avignoni püspök lett a pápa, aki 1309-ben átköltözött Avignonba. Utódja, XII. Benedek, egy magasan képzett cisztercita felépíttette az úgynevezett „Régi palotát” és VI. Kelemen alatt épült fel az „Új palota”.

A régi és az új palota udvara.

Sőt 1348-ban a férjgyilkosság vádjával eléje került I. Johanna nápolyi királynőt csak azután mentette fel a vádak alól, miután a királynő várost és környékét kedvezményes áron 80.000 guldenért eladta neki. Ezzel Avignon egészen a forradalomig pápai birtok maradt. Az 1352-től 62-ig trónon levő VI. Ince építette a ma is látható városfalat. Az utolsó avignoni pápa V. Urbán volt, XI. Gergely 1377-ben a király ellenkezése ellenére visszaköltözött Rómába. (Onnatól a palotában a pápai megbízott lakott.) A francia kardinálisok nem vették ezt tudomásul és ellenpápát választottak, ezzel megkezdődött a kettős pápaság kora, amit majd az 1414-es konstanzi zsinat zár le. A bejárat előtt még megrohantak az „álsüketnémák”, akik 10 €-t kértek a támogatásukra. Szerencsémre csak 3.50 volt nálam apróban, abból 2.50-et odaadtam, hogy leszálljanak rólam. A palota bejárása az audioguide-dal jó két és fél órát tartott. Aki arra jár, ne hagyja ki, de ha már látta Vatikánt, akkor ne várjon hasonlót. Az avignoni palota a középkor végén épült dísztelen, józan gótikus együttes, ráadásul a forradalom alatt műhelyekké és társbérletekké alakították, ami szintén nyomokat hagyott rajta. Vatikán már a reneissance jegyében épült és azóta sem bolygatta senki.

A tanácsterem és a kápolna.

A palotából elsétáltunk a Pont Saint Bénézet-hez, „az” avignoni hídhoz. Az eredetileg 22 nyílású híd a 12. században épült és nem csak a folyót, hanem a benne fekvő szigetet is átívelte. A szigeten tartott népünnepek alatt táncoltak a híd alatt, szóval „sous le pont”. Ebből lett az idők folyamán „sur le pont”, vagyis a hídon, mert az jobban hangzik, bár a híd olyan keskeny, hogy nem is nagyon volt alkalmas a táncra. Aztán a Rhone 1688-as árvizében a híd nagyja leomlott, csak a város felőli négy íve maradt meg.

Mivel mi előtte állunk, nem szűr, hanem avant lö pon davinnyó onidansze, onidansze.

A városfal mellett visszasétáltunk a motorokhoz, ahol olyan ügyesen tologattam az enyémet, hogy eltörtem a jobb visszapillantó tükrömet. Bosszankodva indultam el a mai utolsó helyszínre, a Pont du Gard-hoz, a valamikor 50 km hosszú, az Uzés környéki forrásoktól Nimes városáig épült vízvezeték egyik épen maradt aquedukt-jához.

Ma sem tudja senki, hogy hogyan sikerült a nagyon kanyargós vonalvezetésű vízvezetéket megépíteni úgy, hogy a lejtése mindenütt 24 cm/km legyen. Ennek a vezetéknek volt része a híd ami Gardon folyó völgyén ível át és az 1. század elején épült. A híd 3 emeletes, a 6 íves alsó szintje 142 méter hosszú, 6 méter széles és 22 méter magas, a középső szintje 11 ívből áll, amik összesen 242 méter hosszúak, 4 méter szélesek és 20 méter magasak. Végül a legfelső szinten 35, 4 méter széles és 7 méter magas ív hidalja át a 275 méteres távolságot. A híd valamennyi része az opus quadratum technikával, faragott mészkőből épült, mintegy 1.000 ember dolgozott rajta 3 éven át.

Az ismerős hölgy mögött a Pont du Gard.

Útközben a Garmin eltévedt, de a táblák alapján végül is rendesen megtaláltuk. A látogató központ előtt nagy parkoló, a parkolás ára 18 €, ami egyben a belépőjegy is. Aki gyalog, vagy bringával jön, ingyen nézheti meg. A híd minden részletében lenyűgöző, érdemes volt eljönni. Még lesétáltunk a folyóhoz, Miri, mint valami kacsa, azonnal beleszaladt a vízbe lábat áztatni. Úszni amúgy sem lehetett volna, mert így, a nyár végén legfeljebb 20-30 centi mély lehetett. A látogató központban még ittunk egy kis ásványvizet, aztán vissza a motorokhoz.

Hazáig már nem történt semmi, nemsokkal azután, hogy átkapcsoltam a tartalék benzinre, találtunk egy benzinkutat is, szóval egy óra alatt hazaértünk, pedig az egyik bódénál még be is vásároltunk egy kis szőlőt, dinnyét, hagymát és paradicsomot. Vacsorára pulykasültet ettünk paradicsomsalátával, kenyérrel.

Szeptember 12., szerda

Felhős égre ébredtünk, a szél északnyugatira váltott, de meleg volt, továbbra is egy gatyában lehetett rohangálni. Szokás szerint reggelivel indítottunk, utána elmentem a kocsival a szervizállomásra vizet vételezni és a használt dolgokat leadni. Mire elkészültem, majdnem dél lett és a terv szerint gyalog besétáltunk a szomszéd faluba, Saintes Maries de la Merbe. A falu szélén kis fehér házak állnak, pont olyanok, mint amiket van Gogh festett annak idején. Eredetileg vályogból (? tudom, bajos, errefelé nem nagyon van agyag, minden csupa homok), vagy miből épülhettek, van is még egy-két ilyen tapasztott falú, de mára többnyire a falak modern építőanyagokból állnak, de a tető nádból van és a tetőgerincet valamilyen anyaggal betapasztják és ezt is fehérre festik. Ma ezekben nem a falu szegényei laknak, hanem kiadják a mindenfelől ideérkezett turistáknak.

Egy “fehér ház” és mögötte az Etangban a flamigók

A következő látványosság a kikötő, amit elsősorban a sporthajók töltenek meg, de állt ott néhány halászhajó is, meglepően kiadós motorizációval. Egy 7-8 méteres csónakon már egy legalább 200 lovas 6 hengeres külmotor lógott, de láttunk ugyanekkorát 2×150 lóval is. (Másnap aztán megjött a mistrál, akkor rögtön megértettem, hogy kell az ekkora motor, ha a halászok haza is akarnak jönni.) Még felfedeztük, hogy a kikötő sarkán egy kis épületben, ami az egymás mellett álló 5 ablak miatt úgy néz ki, mint a pénztárak egy nagyobb állomáson, reggelenként 9 órától árulják a frissen fogott halat.

Közvetlenül a kikötő mellett áll az aréna, ahol a bikaviadalokat rendezik. Előtte egy híres bika VoVo bronzszobra áll. Az aréna bejáratánál ült egy kis csoport nyugdíjas a magukkal hozott székeken. Olyanok voltak, mint régen, amikor a húsbolt előtt vártak az emberek. Miri megérdeklődte, hogy mire mennek rá, kiderült, hogy ma délután fél négykor ingyenes(!) bikaviadal lesz és már odaültek, hogy jó helyet kapjanak. Ha mi is be akarunk menni, legkésőbb fél 3-ig érjünk vissza, mert legutóbb 3-kor már nem volt hely. Ezt persze nem hagyhatjuk ki, nem is az ára miatt (amúgy 9 € lett volna egy jegy), hanem a kíváncsiság miatt.

Addig először elmentünk a templomhoz és felmásztunk a tetejére, ami a teljesen lapos és földszintes faluban kilátóként is működi, utána pedig megtekintettük magát a templomot. Aki, velem szemben tud franciául, annak már feltűnt, hogy a falu neve Szent Máriákat, jelent, így többes számban. A hagyomány szerint a két Máriát, Mária Salome-t és a Mária Jakobe-t, akik Jézus közvetlen környezetéből származtak, követői és tanainak hirdetői voltak, Palesztina partjainál büntetésül egy csónakba ültették evezők nélkül és az úr kegyelméből valahogyan itt értek partot. (Más források szerint hárman voltak, a harmadik lett volna Mária Magdaléna, Jézus szerelme, aki éppen magától a megváltótól volt terhes – lásd még a Da Vinci kód című filmet!) Itt csatlakozott hozzájuk Sara la Kali, a cigánylány, aki a szegények istápolója volt és ezért később szintén szentté avattak. Ahol a hölgyek partot értek, forrás fakadt, ami fölé kápolna, aztán templom épült, amit a tenger felőli támadások miatt erődítményszerűen átépítettek. Ebben a formájában áll ma is, szigorú, román, vaskos szürke kőépület. 1448-ban állítólag megtalálták a szent hölgyek utazóládáját (ma is látható az oltár fölötti falmélyedésben), amitől a templom és a falu búcsújáró hely lett. Két búcsút tartanak, körmenettel, amikor a Máriákat kis csónakban megúsztatják a tengerben is, május és október végén. A Szent Sára miatt pedig a cigányok is búcsúhelynek tekintik és a májusi körmenetre több ezren jönnek el szerte Európából.

A templom a tetején és a boltívek alatt. Ott fenn az oltár fölötti mélyedésben áll a Szent Máriák utiládája.

Ő pedig a Szent Sára, a cigányok védőszentje.

Közben ugyancsak ebédidő lett, az egész falu nem más, mint egy nagy étterem, nosza, beülünk valahova és eszünk egy bouillabaies-t, a híres francia hallevest. Soha jobb alkalom, szemben van a halászkikötő. Szerencsére előbb elolvastuk, hogy mit is kérnek érte, éppen 35 € lett volna. Hát a nagy lófaszt!, hogy magamat idézzem. Még két-két pohár bor és máris egy százas. Ennyiért nem ízlene, szóval az ebédről lemondtunk. Benéztünk egy bringakölcsönzőhöz, 15 €-ért kaphatunk egyet egy napra, ha arra kerülne a sor. Néztünk egy ügynöknél lakást/házat is, az átlagos ár 3-4.000 €/m2.

Fél 3-kor ismét ott voltunk az arénában és leültünk a már ismert nyuggerek közé, gondolván ott vannak a legjobb helyek. A várakozás elég unalmas volt, jöhettünk volna később is, volt még negyed négykor is hely bőven. Az homokos küzdőtér átmérője olyan 20 méter lehet, körülötte kétcollos deszkából épült erős palánk, az mögött egy másfél méter széles körgyűrű. Ezen a védett, gyűrű alakú téren belül is vannak további védőpalánkok a személyzet számára. Az egyik oldalon van a La Presidence, az elnökség (az elnök és két ülnök) páholya, akik a viadalt vezénylik. Az elnökkel szemben a kapu, a Toril, ahol beengedik a bikát.

Az aréna előtt VoVo szobra, a bejáratnál pedig a várakozó nyuggerek.

A provence-i bikaviadal vértelen küzdelem. A bika szarvainak a tövére színes spárgákat, a Ficelles-t csavarnak, ezek között a homlokán egy összekötő spárga, a Derriére le front, az alatt egy kokárda, a két oldalon egy-egy makknak (Glans) nevezett kösöntyű van. A cél, hogy a viadorok a kokárdát, a makkokat és a spárgákat leszakítsák. Ehhez egy kis szerszámot használnak, ami olyan, mint egy kis fémből készült, de tompa fésű. Ezen a napon is 6 bikával küzdöttek, mint rendesen, a harmadik után 15 perces szünettel. A bikák mindegyike 15 percig marad a porondon, függetlenül attól, hogy leszakították-e róla a jeleket.

A kezdéskor felvonul a 6 raseteur és a két tourneur az elnök bemutatja őket. A raseteur-ök a tulajdonképpeni küzdők, igazán jó felépítésű, 20 és 30 közötti atlétikus fickók, a tourneur-ök meg 30+ kicsit már potrohos valamikori raseteur-ök, valamennyien fehér trikóban, fehér nadrágban, zokniban és cipőben. Aztán megszólal a trombita, beengedik a bikát, elég haragosnak tűntek. (Később tudtuk meg, hogy ezeket úgy tréningezik/kínozzák, hogy nem nagyon tűrik, hogy a fejükhöz, vagy a szarvukhoz hozzáérjen bárki is.) Közben az elnök elmondja, hogy mi a bika neve, melyik tenyészetből való, mi az előtörténete, és mennyit érnek a jelek. Aztán a második trombitajelre beugrálnak a porondra a viadorok és megkezdődik a játék: a tourneur-ök magukra vonják a bika figyelmét és akkor a bika mögül, mondhatni raumból megindul az egyik raseteur és elfutva a bika előtt megpróbálja lekapni a fejéről az egyik trófeát. Erre persze a bika is beindul, üldözőbe veszi a faszit, aki átugrik a kerítésen, így helyezve biztonságba magát.

A raseteur a bika szarvai közé kap, lezében egy ilyen eszközzel, hogy leszakítsa a trófeákat.

Akár sikerült, akár nem, utána menekülni kell, mert a bika nem viccel.

A találatokat a Carmen bevezetőjének dallamával kísérik és az elnök be is mondja, hogy ki, mennyi pénzt is nyert aktuálisan. A különösen szép támadásokat és mozdulatokat külön is díjazzák, függetlenül attól, hogy sikerült-e valamit a jelekből leszakítani. Persze a közönség figyelemmel kíséri a bikát is, mennyire vad, küzdőképes, mennyire ellenálló, stb. Most például a 3. bika kétszer is átugrott a palánkon a a raseteur-ök után (akkor mindenki a pótpalánkok mögé bújt, illetve beugrott az arénába), sőt egy helyen át is törte a deszkát, a közönség hangos ovációjától kísérve. Mivel a bikák is túlélik a küzdelmet, ez kihat a további karrierjükre. Ettől a bika értéke növekszik, egye nagyobb, jelentősebb, corridákon léphet fel, egyre nagyobb lesz a fellépti díja, amit a tenyésztője kap. A már említett VoVo a talán valaha volt leghíresebb bika, 1945-ben jött a világra és 1951 és 59 között számos emlékezetes fellépése volt.

Míg mi a bikaviadalt bámultuk egyre jobban beborult, elkezdett szemerkélni az eső és a szél viharosra erősödött, ráadásul jó pár fokkal esett is a hőmérséklet. Az ötödik bika után dideregve hazakocogtunk, nem is volt kedvünk főzni, hideget ettünk és rumos teát ittunk hozzá. Mielőtt lefeküdtünk volna, még lebontottam az elősátrat, mert tartottam tőle, hogy a szélben egész éjjel nyikorogni fog.

 

Szeptember 13., csütörtök

Reggel 8-kor keltünk, mert tegnap úgy döntöttünk, hogy elmegyünk a halpiacra és ma halat sütünk vacsorára. A nap ugyan zavartalanul sütött, de nagyon erős, hűvös, északnyugatira fordult szél fújt, megjött a mistral. Miri látta is (a fürdőszobaablakból odalátni a szomszéd TV-jére), hogy a brit szigetek felett egy rendes ciklon forog, ami egész Nyugat-Európában felhősödést okozott, de idáig csak a hűvös levegő ért le. Hogy kicsit összebújhassunk, egy motoron mentünk: korán érkeztünk, még minden zárva volt, ezért sétáltunk egy kört. Ilyenkor minden szebbnek tűnik, mert nincs az az embertömeg mint délután. 9-kor aztán kinyitott a két baloldali pénztár és kirakták a mai zsákmányt. Nem volt sok hal, de legalább drága, a különböző fajtákat kilónként 8, 14, 18 és 30 €-ért árulták. Persze fingunk sem volt, hogy mi micsoda. Még legjobban a legolcsóbb nézett ki, azt, ha el is rontjuk nem lesz nagy kár érte. Szóval vettünk egy 1 kilós muge-t (a szakértőknek Chelon labrosus, de magyarul is megtaláltam, úgy meg szürke tengeri pérhal a neve). Az halász, amíg megpucolta, elmagyarázta, hogy a legjobb faszénen megsütni, ami a kempingben ugye a tűzveszély miatt nem lehetséges, szóval marad a lábos.

A hal a hűtőszekrénybe került, mi megreggeliztünk és aztán elindultunk, hogy felfedezzük a szűkebb környékünket. Az első állomás a Chateau d’Avignon volt. A kastély a 18. században épült az Avignon családnak, akik 5.000 hektáros birtokuk szélére, a Petit Rhone partjára húzatták fel az eredeti épületet. A grófokat a 19. század végére mindenféle betegségek megtizedelték, ráadásul az üzlet sem ment olyan jól, ezért 1893-ban eladták Louis Prat-Noilly-nak egy gazdag marseille-i kereskedőnek, aki átépítette vadászkastélynak, egyben beleépített mindent, amit az 1889-es párizsi világkiállításon látott. A kastély egy hatalmas, gyönyörűen gondozott parkban, öreg platánok között áll. A recepció a valamikori gazdatiszti épületben van, a belépőjegy 4 €-ba került, ezért kaptunk egy-egy gépi idegenvezetőt is. A főépületben megmaradt az eredeti berendezés. A drága bútorok, szőnyegek mellett megtekintettük a diófa falburkolat mögé rejtett radiátorokat, a fürdőszobákat a fűtött fürdőkádakkal, a ma is modernül ható konyhát a hatalmas kályhával, ami nyáron a meleg vizet is szolgáltatta és a vízöblítéses WC-ket. Amúgy a szennyvizet felfogták és mechanikai és biológiai tisztítás után öntözésre használták. A főépülettől 300 méterre van a vízmű, ahol eredetileg egy gőzgép emelte ki a folyóból a vizet. Ma is a 120 éves szivattyú forog, igaz, egy villanymotor hajtja. A percenkénti 50 m3 nagy részét öntözésre használják, kisebb része többfázisos tisztítás után a víztoronyba kerül, ahonnan nem csak a kastélyt, hanem a szomszédokat is ellátták ivóvízzel. A gőzgép hajtott egy kis dinamót is, a termelt egyenáramot akkukban tárolták és esténként azzal világítottak. Megnéztük a kazánházat is, ahol egy Babcock and Wilcox szerkezet adta a központ fűtéshez a vizet, mellette volt a garázs, fölötte a sofőrlakással. Sajnos az eredeti automobil már nincs meg. A kastély akkoriban nagy szenzáció volt, mintául szolgált több hasonló építkezésnek. Az eredeti birtokból azonban csak 200 hektárt tartottak meg, elsősorban szőlőt termeltek.

A Chateau és phenő a platánok alatt.

Az utunk következő állomása a Camargue múzeum. Délben itt is ebédszünetet tartottak, ezért a nyitásig kisétáltunk a rizsföldekre. A rizs aratásáig még volt jó 4 hét, a táblák még élénk zöld színűek voltak, de a kalászokban már ott voltak a rizsszemek.

Errefelé dominálnak a rizsföldek, csatornák és szivattyúházak.

Végigsétáltunk az 1514-ben, még jóval a rizskultúra előtt épült csatorna partján, a nyárias napsütésben. Ide már nem ért el a világ zaja, elképzeltem, hogy itt is nagyon nyugodtan lehetne éldegélni, ha a betevőért nem kellene a földet túrni. A csatorna partján szivattyúállomások állnak, azzal emelik ki a vizet a betonozott öntözőárkokba, amikből kis zsilipeken keresztül árasztják el a rizsföldeket. Itt még horgászni is lehetne, a csatorna parton feküdtek egy legalább 10 kilós harcsa maradványai, körülötte az éjszakai küzdelem és vacsora maradványaival. Valami ragadozónak tegnap jó fogása volt.

Visszamentünk a múzeumba és mindenek előtt megismerkedtünk a camargue-i bortermelés történetével. Az 1860-as években Amerikából behurcolták a filoxerát, egy a levéltetűfajták közé tartozó rovart, aminek megvan az a rossz szokása, hogy az évekig a föld alatt élő lárvája elrágja a szőlő gyökerét. A kártevő 25 év múlva elérte a hagyományos francia bortermő vidékeket és majdnem teljesen kipusztította a szőlőskerteket. Egy kivétel volt, Camargue, ahol addig csak néhány hektáron, elsősorban saját fogyasztásra termeltek a gazdák szőlőt és bort. Ott a gyökerek a homokos talajban, enyhén sós talajvízben álltak, azt meg nem szereti a filoxera. Ha a szőlőültetvényeket télen 7 hétig sós vízzel elárasztották, akkor a lárvák el is pusztultak. Ez a felismerés hatalmas lökést adott a szőlészetnek, a századfordulón már 20.000 hektáron termelték a bor alapanyagát. A fák azonban nem nőnek az égig, kiderült, hogy Amerikában vannak a filoxérának ellenálló vadszőlőfajták. Megkezdődött az oltó-hadművelet: az amerikai vadszőlő vessző tetejére nemes, európai szőlőfajták szemeit oltották. A növény gyökere amerikai lett, amit a rovar nem rágott meg, felül meg mondjuk cabernet souvignon, amit viszont az emberek szerettek. A hagyományos francia bortermelés, valamennyiünk nagy örömére, újraéledt és a Camargue-ban termelt borok iránti kereslet visszaesett. Ma mindössze 400 hektáron termelik a homoki borokat, a sables-ket.

A szőlőket kivágták, de megmaradtak a csatornák, és az árasztásos technika ismerete, ésszerű volt a rizstermelés meghonosítása. Amikor aztán a II. világháború alatt Franciaország elvesztette kapcsolatát a távol keleti gyarmataival, Camargue maradt az egyetlen rizsforrás. Mára ugyan a termelés itt is rendesen visszaesett, de még most is 16.500 hektáron vetnek és aratnak. Az aratás után a nálunk is ismert módon, szárazon művelik meg a táblákat, aztán áprilisban az újra fellazított talajba vetőgéppel vetik a rizst (és nem palántázzák, mint Ázsiában). Vetés után elárasztják a parcellát és víz alatt tartják 6 hétig, amíg a növény ki nem kel és meg nem erősödik. Onnantól csak annyi vizet kap, amivel optimálisan fejlődhet. A periódus végére megint majdnem teljesen száraz lesz a föld, ezért rámehetnek nehéz gépekkel is, kombájnnal arathatnak. 3-féle rizst termelnek, a hagyományos fehéren kívül létezik vörös és fekete fajta is. A fehéret hántolják és utána fényezik, mi így ismerjük a boltból.

Aztán betekintést nyertünk még az állattartásba is. A mezőgazdasági művelésre alkalmatlan területet legelőek használják. Van juh és kecsketenyésztés is, de dominál a ló és bika(?). A ló egy a prehisztorikus időkből származó saját fajta, viszonylag kis termetű, szürke színű. Különlegességük, hogy az orrlyukaikat be tudják teljesen zárni, mint a fókák, hogy a víz alól is lelegelhessék a zsenge nádhajtásokat. Szabadon élnek, évente egyszer befogják őket, hogy az előző évben született csikókat megvizsgálhassák és regisztrálhassák. Akkor kapják meg a billogot is, mert, bár vadon élnek, gazdájuk azért van. Akkor választják ki azokat is, akiket aztán lovagláshoz idomítanak. A hátaslovak egy részét a helyi marhahajcsárok, a gardian-ek használják a mindennapi munkájukhoz, nagyobb részükön azonban a turisták tehetnek vezetett lovastúrákat a természetvédelmi területen.

Miri szerint a camargue-lovak nagyon szépek.

A bika mögé azért került kérdőjel, mert a hét alatt, amíg a Camargue-ban voltunk, csak bikákat, esetleg ökröket láttunk, tehenet ellenben egyet sem. Márpedig tehén nélkül nincs bika sem. Hogy hol vannak a tehenek, nem derült ki. A bikák viszont szabadon bóklásznak csoportokba verődve. Közülük választják ki aztán a legjobban kinéző állatokat a bikaviadalokra. Ezeket aztán tréningbe fogják, a szarvaikra erős kötelet kötnek, aztán azzal kényszerítik az állatot mindenféle neki nem tetsző pozícióba. Amire rendesen kiépül a pavlovi reflex, a bika nem nagyon szereti, ha a szarvai felé nyúlkálnak. Amelyik állat nem látszik küzdő típusnak, az meg elveszti a tojásait és idővel a polgárok asztalára kerül. Mi is megkóstoltunk több, ökörből készült kolbász és szalámit, igazán finomak.

Fekete bikák az Etang de vaccares partján

A múzeumól kijövet, amikor átöltöztünk a motorokhoz, feltettem a szemüvegemet a hátsó ülésre, ami onnan szépen le is esett. Na, majd mindjárt felveszem, gondoltam és azonnal el is felejtettem. Egy óra múlva jutott ismét eszembe, amikor már megérkeztünk a Saline-be. Nem is tudom, lehet, hogy Dr. Alzheimer már a spázban van? Közben körbemotoroztuk az Étang de vaccares-t a legnagyobb, 6.555 hektáros enyhén sós vizű tavat. A víz sekély, átlagosan 50 cm-es és persze a csapadéktól függően változik a nagysága is. A tó szigorú védelem alatt áll, a vízi madarak paradicsoma. Nagy számban élnek itt rózsaszínű flamingók is. Egy kis területén osztrigatelep működik. Elhagyott vidék, a monda szerint a sásas-nádas dzsungelban él egy félig ember, félig kecske testű kentaur szerű kreatúra is.

A Rhone főágának tengeri szájadékénál működik a sólepárló telep a Saline du Giraud. Összesen 300 hektáron vannak a medencék, ahol az útikönyv szerint „a sókészítő szakmunkások, a saunier-ek nagy szakértelemmel” termelik a sót. Azért nem látszik az olyan kurva bonyolultnak: a medencék egyre inkább koncentrálódó vizét egymásba vezetgetve, az utolsó lépcsőben hagyják kiszáradni és a 10-15 centis sókérget aztán nagy scraperekkel lehántják és hegyekbe gyűjtik, évente összesen vagy 500.000 tonnát. Az étkezési sót persze tovább finomítják, fluorozzák, jódozzák. A táj itt tényleg elég monoton, de élénkíti a képet, hogy a medencék vize, a só koncentrálódásakor lilás, vöröses árnyalatot vesz fel (Miriam szíves közlése). Persze mi is vettünk néhány kilót, alig volt drágább, mint a boltokban.

A sólepárló kazetták és a végeredmény.

A hangulatnak nem ártott a viharos szél sem.

Mire itt is végeztünk, a szél tényleg rendesen viharos lett, időnkén akkorát lökött a motorokon, hogy alig lehetett tartani a nyomot. Hazafelé még megálltunk egy zöldségesnél, vettünk ezt azt, meg persze mindenféle színű rizseket is. Otthon aztán kevés olajon kisütöttük a halat és fekete rizst ettünk hozzá paradicsomsalátával. A hal és a saláta finom volt, a fekete rizsát még szoknom kell.


Szeptember 14., péntek

A mai napra ismét kajakkirándulást terveztünk, most el szerettünk volna evezni a falun túl a dűnékig, amik a tengert az Etangtól elválasztják, összesen olyan 20-25 km lett volna. Ébredéskor minden nagyon jól nézett ki, majdnem szélcsend, volt, már azt hittük, hogy a front utáni szél szépen elvonult, de korai volt az örömünk. Ugyan maradt a felhőtlen ég és a zavartalan napütés, de mire leültünk reggelizni, már ismét a tegnapi erővel fújt a mistral, az egyetlen különbség az volt, hogy már nem tisztán északról, hanem északkeletről jött. A kajakozásról ezért fájó szívvel, de le kellett mondanunk, az evezést illetően ezen a szabin nem volt szerencsénk. Reggeli közben még megfigyelhettük a francia egészségügy egyik szolgáltatását: a francia szomszédunkhoz kiszállt a házi betegápoló nővér a kisautójával, korán reggel 5 kémcső vért vett madamtól és szépen elköszönt. Én még ilyenről nem hallottam, de végül is miért ne. A házaspár egész nyáron a kempingben lakik, nyilván ez idő alatt a helybeli körorvos gondozza őket.

A reggeli után mit volt mit tenni, szétszedtük a kajakot, gondosan el- és kimostuk az alkatrészeket édesvízben, aztán szépen elpakoltuk a dobozba. Elég flottul ment, a mosogatással együtt is megvoltunk vagy másfél óra alatt. Nagyszerű munkaterápia, ha veszel egy ilyen szerkezetet, addig sem unatkozol. Mikor elkészültünk vele, szépen kibandukoltunk a strandra. Csak a legszívósabbak ültek kinn, mert a szél rendesen vitte a homokot, a víz meg olyan hideg lett az elmúlt három napban, hogy csak a hollandok mertek bemenni. Végül is a homoktól távol, a hullámtörő gát tetején üldögéltünk, itt ugyan rendesen fújt a szél, de legalább nem lett tele a szemünk-szánk homokkal. Délután 3-ig napoztunk, nekem kicsit meg is égett az orrom, aztán felmentünk a kocsihoz, ittunk egy jó kávét, felöltöztünk és motorra szálltunk. Most is Aiges Mortesbe mentünk és először meglátogattuk a helyi kikötőt, mert az a múltkor elmaradt. A város most a tengerparttól 10 km-re van, de közvetlenül a belváros mellett húzódik az Arlesbe vivő hajózható csatorna. Aiges Mortes-nál van az első híd, ezért idáig még a vitorlások is feljönnek. Nézegettük a hajókat, most már elsősorban a motorosokat és Miri ki is jelentette, hogy nem nagyon szeretne még évekig a kikötőmólókon sétálni és bámulni, ahogy a hajósok kinn ülnek a decken a kényelmes karosszékeiken. Amint nyugdíjba vonulok és elég időnk lesz a dologra, máris vennünk kell egyet, aztán irány Európa belvizei és tengerpartjai. Úgy látom elég erős az elhatározás. A kikötőben találkoztunk egy 35 körüli szívós, sportos kinézetű, de inkább apró albán hölggyel, aki egy totál megrakott bringán és mögötte egy utánfutóval, amiből egy nagyobbacska border colli (ez egy kutya) bámult kifelé, járja a világot. Olaszországból indult és Spanyolországba tart, nem kis teljesítmény és bátorság.

Miri mostanában egy ilyenen gondolkodik. Mire a komphoz értünk, már alacsonyan állt a nap.

Az áruházban aztán vettünk egy ’s mást: estére palacsintát terveztünk, ezért vettünk egy habverőt, mert az otthon maradt. Aztán túrót, egy cseresznyelekvárt és mazsolás vanilliakrémet. Meg persze sajtot, vajat, 6 gesztenyés joghurtot (Miri szerint elsősorban az üvegek miatt, mert azok olyan csinosak és otthon majd lehet bennük mindenféle krémeket szervírozni), tájjellegű szalámit, zöldpaprikát, fügét és ruhacsíptetőt. Hazafelé még bekanyarodtunk egy pincészetbe, vettünk 3 fehér, 3 vörösbort és 3 rozét is. A hazafelé vezető úton kicsit eltévedtem, helyesebben most egy másik utat követtem a táblák alapján, mint eddig, ezért betévedtünk a Petit Camargue-ba is. A folyót aztán a kompon kereszteztük, ami ingyenesen áll a reggel 7 és este 7 között nagyközönség szolgálatára és félórás taktusban jár oda vissza.

Otthon Miriam még elugrott a recepcióba, szeretett volna képeslapot küldeni a lányainak. Postaláda ugyan volt, de sem lapot, sem bélyeget nem lehetett kapni. Aztán elkészültek a palacsinták, megvacsoráztunk, kicsit olvasgattunk még, aztán lámpaoltás.


Szeptember 15., szombat

Ma, 8 nap után elhagytuk a Camargue-ot, ezért a reggeli után nekiálltunk pakolni, Miri benn, én kinn pakoltuk össze a dolgainkat, utána elbattyogtunk a szervizállomásra. Mire végeztem, elém állt egy geci német, hogy nehogy más megelőzhesse, a nagysasszony meg már ott állt őrt a vízcsapnál. Mondom neki, hogy álljon már előrébb vagy 5 métert, mert nem tudok kihajtani. Mire ő elkezd oktatni, hogy ő tudna. Hát, mondtam egy egyszerű mikrobusszal én is tudnék, mire ő még lakóautóval is tudna. Akkor kicsit emelt hangon elmagyaráztam a faszfejnek, hogy én már akkor autóztam, amikor ő még csak a fütyijével játszott és húzzon már előre, mert nem fogok miatta előre-hátra szarakodni, forgolódni, amikor ezt egy mozdulattal is megtehetem. Közben elég szigorúan nézhettem, mert aztán csak előrébb állt. Ő ugyan „egy” német volt és a németek többsége határozottan kedves, de az ilyenek miatt alakult ki az osztrák sztereotípia: a németek elviselhetetlenek. Visszatolattam a helyünkre, felraktuk a motorokat, mögénk kötöttük az utánfutót, aztán kijelentkeztünk. Kellemes meglepetés ért bennünket, a kempingért csak 20 €-t kértek naponta. Akkor szépen elindultunk Arles felé, közben teletankoltunk. Arlesben eszünkbe jutott, hogy tegnap úgy terveztük, hogy veszünk még bort, mert 2,40 €-ért megéri, ezért a város szélén, ahol egy tábla jelezte, lekanyarodtunk az útról. Kis szenvedés kezdődött, mert a borászatot ugyan sehol sem találtuk, viszont ott forgolódtunk a keskeny utakon, tolatgatva a hosszú szerelvénnyel. Végül feladtuk és elindultunk a Cote d’Azur felé.

Valószínű, hogy a programozásnál Miri arra a kérdésre, hogy mehetünk-e fizetős autópályán nemmel válaszolt, mert a várakozással ellentétben a navi levezényelt bennünket Marseille felé egy nemfizetős autópályára. Végül is nem bántuk meg, mert láthattuk a Rhone torkolattól keletre eső vidéket is. Valahol minden országban megtermeli az ipar is a nemzeti jövedelemből ráeső részt, Franciaországban ez az egyik ilyen vidék. Hatalmas petrolkémiai üzemek, ipari létesítmények mindenütt. Persze a sivár, köves pusztaság másra nem is lenne jó. Mintha a marsjáró képeit nézegetnéd. Aztán kiértünk az Etang Barre partjára. Ez egy akkor tó, vagy öböl, mint a Balaton keleti medencéje, de a dűnéken át egy 2-300 méteres csatorna összeköti a tengerrel. A csatorna fölött legalább 50 méter magas híd vezet át, nagyobb hajók is bejárhatnak alatta. Magának az öbölnek a partján is egymás mellett állnak a nehézipari létesítmények, köztük meg a munkások panelszerű lakótelepei. Itt mondjuk nem szívesen élnénk. A Etang nyugati partján van Európa leghosszabb kifutójú repülőtere, Le Tube, amíg tartott a Space Shuttle program, vész esetén ide is leszállhattak volna az amik.

Marseille előtt aztán véget ért a nemfizetős autópálya, mi is átprogramoztuk az útmutatónkat és Aix en Provence-nal felmentünk az eredetileg tervezett útra. 20,50 és 2,40 €-ért mehettünk el Antibes-ig, ahol lekanyarodtunk a part felé. Úgy képzeltük, hogy szépen odatalálunk a part menti útra, azon megyünk kelet felé mindaddig, amíg csak meg nem látunk egy szimpatikus kempinget, aztán ott majd megállunk. Hát nem így lett és senkinek nem is ajánlanám, hogy lakókocsival, vagy lakóautóval ezt a megoldást válassza. A part menti települések egymásba érnek, zegzugos utcákkal, szűk körforgalmakkal. A magas házak és persze a domborzat miatt sem látod, hol a tenger, csak a nap után lehet tájékozódni. Ráadásul szombaton is erős a forgalom, kilátástalanul keresed a helyes utat, a többiek dudálnak, rázzák az öklüket, te meg örülsz, hogy eddig még nem törted össze a kocsidat. Végül megláttuk a lejáratot a tengerhez, már éppen elkezdtem kanyarodni, amikor kiderült, hogy ez egy aluljáró, max. 2,20-as magassággal. Na akkor elszakadt nálam a cérna. Végül Mirit kiküldtem, hogy a mögöttünk már besoroltakat intse hátra, akkor hangos káromkodások közben szépen visszatolattam, rá a másik sávra, akkor meg persze azok dudáltak. Volt kupleráj rendesen, ugyan Mirinek még futtában kellett beugrania a kocsiba, de végül mégis visszataláltunk a helyes pályára. Nem részletezem, további iszonyú tortúra után először Antibes után értünk le a tengerparti útra, de ott meg kilométereken át nem volt kemping. Mondtam Mirinek, hogy ne nagyon menjünk már tovább, mert lassan Olaszországban leszünk. Végül a táblákat követve Cagnes sur Mer nevű városka mellett felkanyarodtunk a szárazföld felé és egy szűk völgyben mentünk egyre feljebb. A táblák szerint van itt valahol egy kemping, de hol? Mentünk, mentünk, az út egyre keskenyebb lett, ha kellett volna sem tudtunk volna megfordulni. A teljes bizonytalanságban megkérdeztünk egy helybelit, aki megerősítette, hogy igen, itt van nem messze a Riviéra kemping. És tényleg, elértük a völgy felső végét, átmentünk egy hídon a patak fölött és visszafordultunk a völgy másik felén húzódó útra, aztán már csak 1 km és ott volt a bejárat. Csak két csillag, de nagyon rendes, szép árnyékos, nagy platánfákkal, pálmákkal, szép úszómedencével. Mondjuk a WC-ben nincs papír, de amúgy tiszta minden. 24€ naponta, végül is maradunk, mert ha nem a parton van, akkor a távolság miatt így is, úgy is motorozni kell. Az utazási tortúra miatt annyira elfáradtunk, hogy a parkolás és lepakolás után ettünk egy kis sajtot, meg ittunk egy kis bort (előbb fehéret, aztán vöröset, ahogy ez illik) és rögtön lefeküdtünk.


 

Az új telephely a tengertől 6 km-re, de azért a Cote d’Azur-on

Szeptember 16., vasárnap

Ebben a kempingben olyan csend van, mint Cserkúton, ha nagy ritkán elmegy egy kocsi a zajvédő kerítés másik oldalán, már azt is észreveszi az ember. Most is 10 órát aludtunk és szunyókáltunk, mielőtt felkeltünk volna. Elmentem kenyérért, itt a baguette csak 80 centbe került, igaz, kicsit rövidebb is és a tésztája egy kicsit sárgás, de szerintem finomabb, mint az eddigiek. A reggeli a szokásos volt, aztán lassan felöltöztünk, Miri beprogramozta a navit úgy, hogy a tengerparti promenádon vezessen bennünket, aztán fél 10-kor elindultunk, irány Monaco.

Az Alpok tengerig érő nyúlványai közötti kis öbölben a görög időkben kikötő létesült és az öböl fölötti sziklaplatón egy nagy Herkules-templomot emeltek, ami miatt a helyet hamarosan Monoikos-nak „egy ház”-nak nevezték. Innen a név. A monacoi hercegek, a Grimaldik eredetileg Genuából származtak és a 13. századtól uralják ezt az egyébkén semmire sem jó 2 km2-es területet. Az azóta eltelt 800 év alatt számtalanszor kerül genuai, spanyol, francia, szárd, habsurg, stb. függőségbe, de végül valahogy mindig visszatértek a Grimaldik. Az eredeti dinasztia 1731-ben kihalt. A beházasodott Goyon-Matignon familia felvette a nevet és persze átvette az uralmat is.

1853-ban adta a herceg konceszióba a játékkaszinó jogát. Az azt követő években a kaszinó többször csődbe került, de aztán a 20-as években hirtelen divatba jött, az addig koldusszegény államocska bevételei hirtelen megnőttek és a herceg eltörölte a személyi jövedelemadót. Ez aztán különösen a 60-as évektől mágnesként vonzotta azokat, akiknek volt mit az adóhatóság elől elrejteniük. Hogy meddig marad még meg ez a látszatfüggetlenség nem lehet tudni. Bár 2005-ben államközi szerződésben rögzítették, hogy a Moancoban élő francia állampolgároknak is annak rendje és módja szerint adózniuk kell, továbbá de facto a francia kormány nevezi ki a legfontosabb monacoi tisztviselőket és a hercegség amúgy is mindenben Franciaországtól függ (innen kapnak a víztől a benzinig, az élelmiszerektől az áramig mindent és még a szemetet is oda kell szállítaniuk), már az EU is állandóan növeli a nyomást az adóparadicsomi állapot felszámolására. A jelenlegi uralkodó Albert gondjait növeli, hogy a kaszinó 2007-óta legfeljebb nullszaldós, sőt megint zártak már veszteséggel is és a túlhajtott beruházások miatt Monaco el is adósodott. Ennek ellenére én nem nagyon izgulok az ott élő 32.000 lakos (ebből olyan 7.000 államplgár) miatt. Egyelőre, ahogy nézem, még elég jól megy nekik.

Szépen lecsorogtunk a partra a patak másik oldalán futó úton és rákanyarodtunk a kétszer-kétsávos útra. Ezen az úton olyan 30-as a tempó. Egyrészt sok a bringás, akik nem a bringaúton, hanem a kocsiúton mennek, másrészt kilométerenként fekvőrendőrök és közlekedési lámpák is lassítják a forgalmat.

Közben elhagytuk a nizzai repteret, ami magában is egy különlegesség. A város előtti tengeröblöt feltöltve létrehozott mesterséges félszigeten építették ki a kifutópályákat. Maga a le- és felszállás sem egyszerű manőver, mert a zajterhelés csökkentése érdekében a pilótáknak a tenger felől kell megközelíteniük a leszállópályát és először attól 800 méterre egy 90 fokos fordulóval állhatnak rá az irányra. Startkor meg a take off utáni 4. másodpercben máris ki kell fordulniuk a tenger fölé. Ez persze nem akadálya a forgalomnak, évente 10 millió utas fordul meg a reptéren. Ami most nekünk feltűnt, az a kerítés mellet 6 sorban parkoló, legalább 70-80 privátjet volt, amik szépen ott vártak az utasaikra.

Nem mentünk tehát gyorsan, de erre is számítottunk, kényelmes motorozás, közben nézelődés, de aztán Nizza közepén egyszer csak megállt minden. Kiderült, hogy ma volt a Nice-Triatlon, ezért a sétányt és az utat teljesen lezárták és a forgalmat beterelték a városba. Egy jó félórát araszoltunk a dugóban, alul a négy henger, felülről meg a nap fűtött. Csak azért nem csordogált az izzadság a seggem vágásában, mert azon ültem. Ráadásul a nő a Garminból állandóan ismételgette „Elhagyta az utat, forduljon meg!” Próbáltam a keresztutcákon a tengerparttal párhuzamosan menni, hogy aztán néhány km után visszamegyünk a tengerparti útra, de ez nem volt olyan egyszerű, mert sok utca egyirányú, mentünk ide-oda és már fogalmunk sem volt róla, hogy hol vagyunk. Végül valahogy a régi kikötőben landoltunk. Itt nem volt tovább, zsákutcába kerültünk. Közel álltam hozzá, hogy egyszerűen visszamegyek a kempingbe és kifekszem a napra. Végül is szabadságon vagyok. De inkább mégis újra indítottuk a Garmint és aztán – bár a navi hamarosan teljesen lefagyott – valami csoda folytán mégis feljutottunk a Monacoba vivő N7-es főútra. Az elején még gyorsan megtankoltunk és aztán viszonylag simán elértük a hercegséget. Az út Nizza után tulajdonképpen a tengerparton, de a víz fölött 3-400 méterre visz, helyenként csodálatos kilátással az öblökre.

Az a bizonyos kilátás és egy mosolygós kilátó.

A programnak megfelelően a kaszinónál landoltunk és elkezdtem parkolóhelyet keresni. Nem is mentem messzire, talán 3-400 méterre, a második utcában, a Hotel Hermitage mellett találtam is szabad helyet, de amikor megálltam, sehol nem láttam a nejemet. Na, akkor ijedtem meg igazán. Én szokás szerint nem vittem a telefonomat, semmi esélyünk nem volt arra, hogy valahol találkozzunk. Bár előre nem állapodtunk meg a dologban, de reméltem, hogy ahol utoljára látott, megállt és várja, hogy visszamenjek. Tényleg így volt, visszafutottam a sarokra és már gördültek is a kövek a szívemről, ott állt szegény és várt rám. Végre ő is leparkolt, akkor átvedlettünk turistába. Még ránéztünk az órára, a 36 km-hez mindössze 3 óra kellett! Átöltöztünk. Miri egy rövid, könnyű nyári ruhát, az autóvezetős cipővel én meg rövid nadrágot és egy V. I. Lenin képével díszített vörös pólót vettem fel. Ez utóbbi célzatos volt. Sajnos Lenin már vesztett és véglegesen győztek a kurva kapitalisták, de szerettem volna, ha tudják, hogy bár nem vagyok gazdag én büszkén viselem a sorsom. Ennek ellenére állandóan József Attila sorai jártak a fejemben: „De szeretnék gazdag lenni, Ferrarival járni kelni…”. Itt több a Ferrari, a Masseratti és a Bentley, mint nálunk az átkosban a Trabant meg a Wartburg. Amúgy a Ferrarinak sem mehet olyan jól, később láttuk az üzleten a táblát, „Ha nem lennék éppen itt, érdeklődjenek a szomszédban, a Rolls Royce-nál”. Úgy látszik, nem telik két alkalmazottra. A Lenin trikómmal amúgy senki sem foglakozott, úgy jártam vele, mint Bástya elvtárs, le se szart senki. Csak egy korombeli orosz turistanő örült meg nekem:”Vladimir Iljics in Monaco”, kiáltotta és máris készített rólam egy fotót. Szpaszíba – pazsáluszta, szóltak a két sokat megélt elvtárs bucsuszavai.

Így kell: madame a Casino előtt.

Elindultunk a gyalogtúrára. Pont 30 éve jártam már erre és a tudatlanok magabiztosságával vezettem a nejemet a kikötő felé. Helyesebben a rossz irányba, mert ugyan a kaszinó melletti duplakanyart és az alagutat is megismertem, látom mindig a TV-ben, a Monaco GP-n, de onnan balra indultam. Jó félórát tartott, míg beláttam, hogy tévedtem. Így viszont kiderült, hogy Monte Carloban is van szabadstrand, ahova minden polgár simán bemehet. Közben váltogattuk az utcákat, lifteztünk a szintek között fel és le. Itt is hasonló a helyzet, mint Hong Kongban, a helyhiány mindenféle elegáns megoldásra kényszeríti a városlakókat, csak itt a nyilvános forgalom számára nyitott helyeket sokkal szűkebbre szabták. Nézegettük a kirakatokat, szandálok 3-500 €-ért, luxuskocsik 2-300.000-ért, lakások 1.050.000-tól felfelé, bérlet 3-5.000 szobánként. Végül visszaküzdöttük magunkat az alagútig. Itt fájdalomdíjként megebédeltünk, halat ettünk és utána még desszert és kávé is volt, igaz, csak vizet ihattunk. Az árát nem írom ide, de egyszer élünk, mint azt az egyszeri spiritiszta olyan találóan megállapította.A kikötőben nagy rendetlenség fogadott bennünket. Egyrészt, mert épül a Monaco Yacht Club új székháza, másrészt teljes erővel folytak a Monte Carlo Boat Show 2012 előkészületei: mindenhol hatalmas sátrakat állítottak fel, már benn álltak a luxusjachtok, sorban, sűrűn egymás mellett.

Ekkora jachtokhoz ekkora konektor jár.

Amúgy a mólókon szabadon lehetett járni kelni, láthattuk a szorgos személyzetet, amint bőszen mosták, fényezték a hajókat. Ott akkor mindjárt meg is fogadtuk, ezt a lehetőséget nem hagyjuk ki, szerdán nyit a kiállítás, akkor visszajövünk ide és kicsit körülnézünk. A kikötőben ingázik a Bateau Bus, egy kis motoros, ami két €-ért átvisz a másik partra (ez olyan 200 méter) de ezzel megspórolsz vagy egy km-t, szóval átmentünk, mert Mirinek fájni kezdett a lába a „high heels”-en aztán megkerestük a Forma 1 startját, ott én beálltam a pole-ba és gyorsan elstartoltam.

A pole-ban. Jól kaptam el a startszignált, nem fulladtam le, egyenletesen gyorsítottam a belső íven az első jobbkanyar, az Avennue d’Ostende felé.

Ennyi sport után, a szomjunkat oldandó egy utcai automatánál ittunk két ásványvizet, aztán a Casino újbóli érintésével visszasétáltunk a motorokhoz. Visszavedlettünk motorosoknak. A hazavezető utat néhány kisebb hiba ellenére simán tettük meg, bár a forgalom most is elég erős volt. Amint bekanyarodtunk a kempingbe vivő útra, elénk került egy német házaspár egy lakókocsival. 3 km után az út egyre keskenyebb lesz, ráadásul egy szakaszon egy nagyobb gipsy telep színesíti a képet, itt aztán ők is elbizonytalanodtak, hogy jó helyen járnak-e? Segítőkészen eléjük kanyarodtunk és elmagyaráztuk, hogy tényleg itt a kemping és már csak 2 km van hátra, ne csüggedjenek.

Este 6 lett, mire hazaértünk, lepakoltunk. Rendesen elfáradtunk, nem volt kedvünk főzni, hideget vacsoráztunk, én még vettem a recepcióban két üveg érdekes italt (csak valami tequila aroma-limonádé-sör keveréket kaptam), Miri meg klasszikus hosszúlépéseket ivott, aztán 8 felé lefeküdtünk. Egy darabig még mímeltük az olvasást, de szerintem 9-kor már mindketten aludtunk.

 

 

Szeptember 17., hétfő

Valószínűleg elfáradhattunk tegnap, mert bár 8-kor ébredtünk, de csak 10-kor keltünk fel. Kényelmesen megreggeliztünk, aztán mindketten elkezdtük húzni az időt. Végül aztán megegyeztünk, hogy előbb kifekszünk a swimming-pool mellé napozni. A dolog kellemesen indult, de 12:00-kor megjelent a gondnok és elküldött bennünket a medencétől, mert az fél háromig zárva van. Menjünk csak szépen ebédelni. Ez aztán a csúcsfaszság! Pont a legnagyobb meleg idején bezárják az uszodát. A miért kérdésre csak az volt a válasz, mert így szól a szabály. Azért a békazabálók sem egészen normálisak.

Végre egy kis igazi szabadság.

Szóval akkor „hazaoldalogtunk”, ittunk egy kávét és körbenéztünk, hogy mit is csinálhatnánk. Végül Saint Paul de Vence-re esett a választás. A falu közvetlenül a kemping fölött, a völgyet kísérő hegygerincen fekszik és légvonalban nincs messzebb, mint egy km, de az úton 16 km-t kellett motorozni.

Útban Szent Pál felé. Ez meg az a híres fal.

A falucskát I. Ferenc király rendeletére 1537-ben vették körül magas kőfallal, ami mindmáig megmaradt – nyilván sohasem ostromolták, nem tett kárt benne senki. Ennek ellenére nem lett volna belőle semmi különös (hasonló, fallal körülvett város-falu van erre elég), de a parttól 5-6 km-re levő idilli falut felfedezték maguknak a művészek, akik közül számosan, például Chagall, Utrillo, Matisse,Vlaminck és Braque élt és festett hosszabb-rövidebb ideig itt. Maga Chagall a község temetőjében nyugszik. Bár neves művész ma nem él Szent Pálban, a néhányszáz lakos mintegy 50 stúdiót, kiállítótermet és legalább ugyanennyi szuvenírboltot működtet, ahol megpróbálják az utcákon tömegesen hömpölygő turistákra valamelyik művészi alkotásukat rásózni. Mi csak az egyik chocholatier-ben vettünk egy díszdobozt, amiben majd a karácsonyi vanilliás kiflit tartjuk, meg 10 deka mandulás, csokiból készült „olívabogyót”. A falu keskeny utcái elég lejtősek, de csak gyalog járhatóak, gyakran láttunk a levegő után kapkodó turistákat.

A városfal bejárata előtti téren hagyományosan boule-t játszanak, most is négy csapat dobálta nagy szakértelemmel a fémgolyókat. A motorparkolónál Miri felfedezett egy kioszkot, ahol végre megvehette a képeslapokat és ha már ott volt vett egy provence-i szakácskönyvet is.

Hazafelé betértünk a Leclerc-be, ami szintén egy itteni Tesco és bevásároltunk egy kicsit. Végül úgy döntöttünk, hogy halat, közelebbről dorado-filét és mindenféle tengeri apróságokat (polipot-rákot-kagylót) veszünk és paellát vacsorázunk zöldsalátával. Persze kellett citrom is, meg zöldpaprika és holnapra paradicsom a reggelihez. Ja, vettünk még 6 doboz rendes sört is a kiszáradás ellen.

Mire elkészült a vacsora, benépesült a kemping, olyan sokan jöttek a sötétedés előtt. Még szépen kényelmesen eszegettünk, iszogattunk, aztán mosogatás, zuhany és irány az ágy.


Szeptember 18., kedd

Ma Grasse-be kirándultunk. Így gondolom keveseknek mond valamit a városka neve, de ha megemlítem Patrick Süskind „Das Parfum” című könyvét, vagy még inkább az abból 2006-ben Tom Tykwer rendezésében készült Parfüm című filmet, ahol a zseniális szaglószervű sorozatgyilkost, Jean-Baptiste Grenouille-t Ben Wishaw , Bandinit, a parfumier-t pedig Dustin Hoffmann játsszák, akkor mindenkinek rögtön eszébe jut, hogy tényleg, a történet közepe ebben a városkában játszódik. Grasse, ez a ma 52.000 lakosú város ugyanis „A parfüm nemzetközi fővárosa”.

Grasse az Alpok kifutásánál, egy meredek sziklafal előtti platón, kb. 20 kilométerre van a tengerparttól. A város a középkorban elsősorban a bőrfeldolgozásáról, bőrárúiról, különösen a kesztyűiről volt híres, de a cserzőműhelyektől inkább büdös, mint illatos volt a levegő. A kézcsók, mint üdvözlési forma általánossá válásával, 1600 körül jöttek divatba az illatosított kesztyűk, ezért a grasse-iak okosan megkezdték az illatanyagok kivonását a környék virágaiból, ami olyan jól sikerült, hogy 100 év múlva szinte teljesen felhagytak a bőrművességgel és inkább már csak a parfümök előállítására koncentráltak. A valamikori melléküzemágból lett a fő üzlet és ez máig is így maradt. A város környéki dombokon minden talpalatnyi helyen az illatanyagokhoz fontos növényeket, elsősorban jázmint, narancsot, rózsát, levendulát termeltek, de ide jutottak további feldolgozásra a Hátsó-Indiából és Afrikából származó egzotikus növényi kivonatok is. Mára a virágtermelés jelentősen visszaesett, mert a virágokat inkább olcsón termelő országokból, például Marokkóból, Bulgáriából, Törökországból importálják, másrészt a molekulák többségét egyszerűen kémiai úton állítják elő. Az importtal együtt 2004-ben mintegy 10.000 tonna növényi alapanyagot dolgoztak fel. Az illatanyagoknak azonban csak nagyon kis része kerül a parfümökbe, a többségüket továbbadják ipari felhasználásra és kozmetikai-, mosó- és mosogatószereket illatosítanak velük, de jelentős mennyiség kerül az élelmiszerekbe is az ízérzés fokozására. A városban dolgozó kémiai üzemek mintegy 4.000 munkást foglalkoztatnak ma is. A valamikori virágmezők helyét felparcellázták és villák, lakóházak, üzletek épültek a helyükön.

A város ismertségéhez az is hozzájárult, hogy Napóleon nővére annak idején itt keresett gyógyírt mellkasi fájdalmaira. Nem tudni mi használt, a mediterrán meleg, a tenger felől áramló sós levegő, vagy a virágtenger illata, de a hölgy meggyógyult, ezért nem csodálható, hogy nem sokkal később maga Queen Viktória is a város rendszeres vendége lett egész udvartartásával együtt. Az angol nemesség követte az uralkodó szokását, majd megjöttek a Rotchildok és Európa többi tehetős családjai. A város szélén álló hatalmas luxusszállodák ma is emlékeztetnek erre az időre.

A város azonban továbbra is a parfümfeiről híres, ma is több, mint 30 cég működik Grasse-ben, mint például a Fragonard, a Galimard, a Molinard, a Fleuron de Grasse és a Guy Bouchara. (Félreértés ne essék, ezeket eddig én sem ismertem, csak úgy kimásoltam egy ismertetőből.)

Közeledünk Grasse-hoz.

A reggeli után azonnal motorra szálltunk és először a Grassétól 10 km-re keletre fekvő Plascassier–be mentünk, ahol az utikönyv szerint a Domain Manon-ban minden nap délelőtt másfél órás vezettet túrákon mutatják be egy ma is működő virág- (rózsa és jázmin) termelő gazdaság működését. Az út a tengerpartról felfelé, a hegyekbe vezetett, ennek megfelelően rendesen kanyargós volt. Hellyel közzel még élvezhette is az ember a motorozást, de többnyire csak vánszorogtunk teherautók, buszok és a hegyektől megszeppent síkvidéki népek, hollandok és németek kocsijai között. Kis keresés után meg is találtuk a kívülről egyszerű kertészetnek kinéző műintézményt, de nem jártunk szerencsével: a szezonon kívül, így szeptemberben már csak szerdánként van lehetőség a látogatásra. Nem baj, szépen továbbmentünk Grasse-ba. Elég rendes szerpentinen értük el a várost, a városhatárban levő üzemek között tényleg olyan illatos a levegő, mint valami parfümériában. A történelmi belváros szélén azonban megállt a forgalom: a nyugdíjas turistákat szállító buszok nem tudták elkerülni egymást a kanyarokban, rendes dugó lett. Ilyenkor igazán előnyös, ha motorral van az ember, mert a résekbe-járdára pofátlanul bele- és felhajtva valahogy átvágtuk magunkat és a belváros szívében, egy járdán, kissé szabálytalanul parkolva megálltunk. Rövid átvedlés után máris bementünk a Parfümmúzeumba.

A Musée intenationale de la Parfumerie-t egy a 18. században épült házban rendezték be, ahova 4 €-ért engedik be az embert. Először egy üvegházba vezet a látogató útja, ahol a legfontosabb alapanyagokat adó növényekkel ismerkedik meg az ember, utána pedig 18 teremben mutatják be az illatanyagok felhasználásának módozatait a mezopotámiai kultúrától egészen napjainkig. Az alsó szinten pedig az ipari parfümkészítés gépeit, berendezéseit tekintheti meg a látogató és videofilmeken vethet egy pillantást a modern kémia műhelyeibe. Kiderült, hogy a kifinomult orr ma is mértékadó: a parfümier által kikevert a új termékeket tömegspektrográffal analizálják és az egyes összetevők arányait aztán egy illat-bankban archiválják, aminek alapján a kémikusok mindig újra kikeverhetik ugyanazt a parfümöt. Van a múzeumban illat-rejtvény is: a preparátumokat szimatolva kell kitalálni, hogy milyen növény volt az alapanyag. Az épület a forradalom alatt, 1793 és 95 között a megyei konvent székháza volt, itt ülésezett a forradalmi bíróság is és az udvar közepén, ott, ahol ma a szökőkút van, állt a guillotine. A terror alatt használták is rendesen, a kerítésen márványtábla örökíti meg azon szerencsétlenek nevét, akiknek itt fejüket vették. Olyan 2 óra hosszat tartott, míg az audioguide vezetésével átvágtuk magunkat a múzeumon.

Kis szimatolás a növényházban. Ilyen egy “illatorgona”.

A múzeum után beültünk egy kávézóba, ittunk volna egy kávét és egy ásványvizet, de az nem volt, hanem szódát ajánlott a tulaj. Végül érdekes módon capuccino és jegestea lett a dologból, de így is meg voltunk elégedve. A következő állomás a környék népviseletét bemutató kiállítás volt, ahonnan egyből a Fragonard cég parfüm üzletébe mentünk. Szerintem legalább 30 különféle parfümöt próbáltunk ki, amíg kiválasztottuk azt, amit végül megvettünk. Természetesen nekem is mindet meg kellett szagolnom. Egyébként a szimatom tényleg nagyon jó és amúgy is tudtam már, hogy a szaglásunk kitüntetett helyet foglal el a párkapcsolatokban. Nehezen hihető, de mára bizonyított tény, hogy a partner kiválasztásánál a szaglás fontosabb, mit a látás. Az általunk kiválasztott illatanyagok ugyanis jellemzőek a genetikus kódunkra és a párválasztásnál (igaz, elsősorban a nőnemű fél) igyekszik olyan egyeddel kopulálni, akinek az övétől leginkább eltérő az örökítőanyaga, mert így sokkal nagyobb egy sosemvolt kombináció, egy igazán sikeres utód létrehozásának az esélye. Sajnos a parfümöknél nem olyan egyszerű a helyzet. Mint éppen megtanultam, minden parfüm, hasonlóan, ahogy hangjegyekkel egy szimfónia is leírható, egy parfüm is identifikálható az úgynevezett illatjegyekkel: 12 illatjegy van, amik párolgási sebessége különböző. Ezekből úgy állítják össze a parfümöt, hogy álljon egy „fej-illatból”, ami egy intenzív, de viszonylag rövid hatású, gyorsan elpárolgó együttest jelent, aztán a „szív-illatból” ami órákig tartó illathatást kelt, végül az „alap-illatból”, ami akár egész nap érezhető és az egész parfüm karakterisztikáját adja. A boltban a kiválasztásnál csak a „fej-illat”ra hagyatkozhatunk, mert a frissen kifújt próbát szagolgatjuk, pedig a meghatározó a „szív-illat” lenne, amit majd csak egy fél-egy óra múlva éreznénk. Ennek a tudatában sokat tököltünk. Végül is egy „Sorenza” névre hallgató kompozíció mellett döntöttünk. Megjegyezném, hogy nekem nagyon tetszett a Patchouli is, bár a „fej-jegyei” valóban kissé intenzíven hatnak. A szívjegyei viszont különösen kellemesek. Aztán egy kisebb parfümériában is beleszagoltunk a választékba és nem tudtunk a fiatal Jázminnak ellenállni, szóval abból is vettük 100 ml-t. Még ugyanabban az utcában láttunk egy kihívó, magassarkú szandált is, amit tényleg nagyon olcsón kínáltak, szóval az is a szatyorba kerül. (Az eladó szerint az utolsó darab volt, de amikor egy óra múlva ismét arra jártunk, megint kinn állt egy hasonló.) Utána még egy kellemes sétát tettünk a kesze-kusza utcákban.

Grasse-ban keskenyek és zegzugosak az utcák. Ez pedig a híres parfumiere, Fragonard szobra.

Nem mentünk el a dómba, pedig ott egy eredeti Rubens függ a falon és nem látogattuk meg a tengerészeti múzeumot sem, amelyik a város szülöttjének Francois-Joseph Paul Graf de Grasse admirálisnak állít emléket, aki a Chesapeake bay-i csatában legyőzve az angol flottát, segített megnyerni az amiknak a Függetlenségi háborút.

4 óra felé ismét motorra ültünk és a sűrűsödő, tényleg kellemetlen délutáni forgalomban hazajöttünk a kempingbe. Vacsorára sertéssült készült és sört ittunk hozzá, aztán az esti toalett után már este 8-kor eltettük magunkat holnapra.


Szeptember19., szerda

Máról, bár egész nap úton voltunk, nem nagyon tudok mit írni. Ma ugyanis elmentünk a szabink egyetlen igazi motoros túrájára, a Verdon Nemzeti Parkba. Grasse-ig már a tegnap megismert úton szenvedtünk a körforgalmaktól és a fekvőrendőröktől, de onnan rátértünk az N85-ös főútra, amit Route Napoleonnak is neveznek. Ezen az úton jutott el a császár Párizsba, amikor megszökve Elba szigetéről 1815. március 1-én Antibesnél ismét francia földre lépett. Minden elismerésünk az uralkodóé, az út rendre keresztezi az idáig lenyúló Alpok vonulatait, nem is áll másból, csak szerpentinekből. Bár nyilván nem gyalog, hanem lovon ment, de így sem lehetett kis strapa. A nép pedig mindenütt üdvözölte, a konzervatívok menekültek, kár, hogy az egész 100 nap múlva Waterloonál olyan szomorú véget ért.

Az út 130 km volt oda és ugyanannyi vissza, meglehetős monotóniával: az egyenesben meghúzod, felkapcsolsz egyet-kettőt, aztán gáz le, rendesen meghúzod az első fék kallantyúját, kuplung be, visszakapcsolsz, segget be a belső ívre, aztán egy kis gázzal befekszel, közben a hátsó fékkel kicsit még korrigálsz, ha kell. Aztán, ha látod a kijáratot, megint fokozatosan ráhúzol a gázra, az ív vége felé meg gyorsítasz, ami a csövön kifér. Ezt legalább kétszázszor. Bárhogy is igyekeztem, nem sikerült Mirit leszakítanom, mindig ott lihegett a nyomomban.

Castellane városánál letértünk a napóleoni útról a D952-re, ami elvitt bennünket a tulajdonképpeni célhoz, a Verdon folyóhoz, amelyik előbb még szélesen csordogál a medrében, de aztán eltűnik két szikla hasadékában és megkezdődik a kanyon, ami a legmélyebb pontján 700 méter mély, Európában állítólag a a legmélyebb ilyen. Ez az extrém sportolók Mekkája, elsősorban sziklamászók, raftingolók és kanyon-úszók teszik kockára az életüket. Most, amikor ott jártunk, több busznyi ilyen őrült érkezett, beöltöztek neoprémbe, mentőmellény és bukósisak, aztán be a vízbe, úszni. Nem volt egyszerű feladat, annyi szent, mert a víz helyenként csak 5-10 cent mély volt. Bennünket nem nagyon hatott meg a dolog, ha itthonról délnek indulunk, 50 km-en belül van legalább 3 ilyen völgy, de hollandoknak, belgáknak (magyaroknak?) nagyon imponáló lehet.

Állandó üldözőm egy rövid fotó-szünetben. A Verdon-völgy bejárata.

A 952-es útból ágazik el a D23-as, ami az útikönyv szerint valami egészen extrém dolog, lélegzetállító kanyarok, szédítő meredekek. Hát ki is próbáltuk, a szabályosan kijelzett kereszteződésnél le is kanyarodtunk, de van egy kis baj, ezzel az úttal: ilyen egyszerűen nincs. Az aszfaltcsík csak 3 km hosszú, levisz a folyóhoz az egyik hasadék elé és ott egy tágas fordulókörben véget is ér. Pedig minden térképen és magán a guglin is jól látható. Visszamentünk a 952-esre és kerestük a további leágazást, de nem találtuk.

A kanyon alján, aztán két óra múlva már a vendéglő teraszán.

Így aztán szépen elindultunk hazafelé. Castellaneban megint megálltunk, ittunk valami a nagy melegben, meg ettünk egy csekélységet. Már éppen zárt a főtéren a hetipiac, de még vettünk egy kiló krumplit és egy kis padlizsán a vacsorához és szépen hazamotoroztunk.

Vacsorára sült sertéskaraj készült krumplipürével és párolt zöldségekkel, előbb egy sörrel, később meg vörösborral kísérve. Eléggé elfáradtunk a 260 km-en, szóval nem kellett dajkálni bennünket.


Szeptember 20., csütörtök

Ma, ahogy terveztük, visszamentünk Monacoba, a hajókiállításra. Reggel kicsit korábban indultunk, hogy délután időben itthon legyünk, legyen időnk még egy kicsit ejtőzni, meg a motorokat is fel kellett raknunk. Szóval az obligatórius reggeli után máris nekivágtunk a már ismert úton. Ugyan volt egy-két dugó, de azokat a motoron szépen megoldottuk. Monte Carlo határán minden eldugulni látszott, hogy a kiállítás miatt, vagy csak szokásosan, nem tudjuk. Ennek ellenére viszonylag flottul haladtunk és mondhatni, „mint rendesen” megérkeztünk a Casino elé, de most nem volt olyan egyszerű még a motoroknak sem parkolóhelyet találni, nyilván nagyon sokan járnak dolgozni motorral, vagy mopeddel, de néhány kör után csak akadt két alkalmas hely. Megálltunk, átöltöztünk (mindketten az alkalomhoz illően, Miri szinesbe, én meg világoskék trikóban és navy-blue rövidnadrágban) és máris irány a kikötő. A régi kikötőmedence telis-tele volt jachtokkal, persze mindegyik inkább 40 méter fölött, 10 hajó közül csak 1 volt vitorlás. 11-kor már a bejárat előtt álltunk. Biztosak voltunk benne, hogy kell majd belépő díjat fizetni, de az összeg, 70 € fejenként egy kicsit elgondolkoztatott. Végül is úgy döntöttünk, bemegyünk, mikor lesz még valaha lehetőségünk luxusjachtokat látni belülről. Szépen oda is mentünk a recepciós kislányokhoz, ahol az egyikük, még mielőtt fizetésre került volna a sor, nagyon készségesen elmagyarázta, hogy ezekkel a belépőkkel csak a mólókon sétálhatunk és bemehetünk a mindenféle tartozék kiállításra, de a hajókra csak az mehet fel, akinek meghívása van a gyártótól, vagy a kereskedőtől. De nekünk olyan nincs! Hát akkor meg kell győzniük a kereskedőt, hogy Önök komoly érdeklődők. Ugyan taktikusan direkt 4 napos szakállal mentem, hogy úgy nézzek ki, engem az euromilliók nem nagyon izgatnak, de úgy azért nem néztünk ki sem együtt, sem egyenként, hogy hihető legyen, a közeljövőben soknullás összeget öröklünk a nagypapától, amit hajóba fektetnénk. Akkor bekaphatjátok, mondtuk és kifordultunk a bejáratból.

A bejárat, amiből visszafordultunk, így a kiállítást csak messziről láthattuk.

Most tényleg sajnáltam, hogy V. I. Lenin teljesen az aktualitását vesztette, ezek a gecik nem félnek már semmitől sem, kirekesztik maguk közül a szegényembert. Majd csak jön megint valami forradalom és akkor felgyújtunk mindent.

Ha már újat venni nem tudunk, a kikötőből visszafelé még tájékozódtunk a használt piacot illetően. Egy 150 láb körüli 10 éves motorosjacht 8-10 millió Euró körül van. Mivel momentán éppen nincs ennyi pénz a számlánkon, érdeklődtünk bérlet felől is. Egy 43 méteres motorjacht heti bérlete a szezontól függően 75-85.000 €. A hajón 4 kajüt van, tehát 8 személynek éppen megfelelő. Ebben az árban benne van a captain és 7 fő személyzet, továbbá a motorcsónak, a két jetski és a búvárfelszerelés használata. Persze külön felszámolják az üzemagyagot, a 15 csomós cirkálósebességnél 900 litert esznek az összesen 3.000 LEs MTU dízelek óránként. Most még keresünk három házaspárt, akik egyenként 50-60.000 €-val beszállnának egy kéthetes földközi tengeri túrába. A kaja kérdését nem sikerült tisztáznunk, Miri szerint az is extra, de az a pár ezer már igazán nem számít. Azért az itt röpködő millióktól és százezrektől kicsit megszeppentem. Ha egy ilyen hajóval odébbmész 50 km-t, akkor sokkal több olajat fogyasztasz, amivel mi egész évben fűtünk és vizet melegítünk.

Ha az asszony megáll a kirakatnál, akkor a férfi jól teszi, ha keres egy defibrillátort.

Szóval a maradék büszkeségünkkel visszasétáltunk a motorokhoz, visszavedlettünk a motoros ruháinkba és hazamotoroztunk. Már itt a szűkebb hazánkban bevásároltunk egy kicsit, aztán kifeküdtünk a medence szélén a napra, az legalább ránk is rendesen süt.

Aztán még felraktuk a motorokat, kicsit összepakoltunk, megettük a vacsorára sütött francia kolbászokat (bizony, finomak ezek is), ittunk hozzájuk egy jó üveg fehérbort, aztán belekezdtünk egy rozéba, most meg már az ágyban fekszünk, hogy rendesen kipihenhessük magunkat, mert holnap indulás van haza. Még nem tudjuk, hogy egy fogásból megtesszük-e az 1.000 km-t, vagy megállunk majd valahol, majd meglátjuk, milyen kedvünk lesz.


Szeptember 21., péntek

Egy fogásból hazajöttünk, fél 10-kor indultunk a kempingből. Még a Cote d’Azuron volt egy kis dugó, de szerencsére egy negyed óra múlva az is feloldódott, aztán Cremona melletti ebédet és a tiroli vacsorát kivéve, folyamatosan nyomtuk. Mindössze annyi történt, hogy a Brenneren átkelve elmúlt a nyár, igaz, cserébe szép zöldre váltott a táj. Előbb kikapcsoltuk a „klímát”, magyarul felhúztuk az ablakokat, Innsbrucktól meg már bekapcsoltuk a fűtést is. Fél 12-kor álltunk meg a ház előtt, semmi pakolás, azonnal be a házba. Még meglepett bennünket, hogy itthon minden milyen tágas és a lakásban mennyi a hely, aztán még egy gyors zuhany és már bújtunk is az ágyba.


Rövid összegzés

Ezzel a szabadsággal kicsit meghosszabbítottuk a nyarat. Amikor elindultunk, itthon megjött az első igazi őszi eső, odalenn meg végig nyárias meleg volt. Mindössze egy felhős délutánunk volt pár csepp esővel és három szeles napunk, közülük kettőn elkelt a pulóver, egyébkén alsógatyában lehetett rohangálni. Sőt, motorozás közben sokszor szenvedtünk is a melegtől. Persze a szárazság miatt minden kiégett, száraz, színtelen volt.

Oda-vissza megtettünk a lakóautóval 2.654 km-t, ehhez jön még az összemotorozott 1.100 km. Az út oda és vissza is teljesen simán ment, a Ford jól bírta a 600 kilós utánfutót is. El is határoztuk, hogy jutalmul kap tavaszra egy tempomatot, mert jól jönne az a hosszú órákig tartó autópálya-szakaszokon. Az olasz és a francia autópályadíjakról már értekeztünk az előző naplókban, az árak nem sokat változtak, a mieinkhez képest nagyon drágák, de nincs alternatíva. Ezt a távot főúton megtenni, pláne lakóautóval, utánfutóval kétszer ennyi időbe és ötször ennyi idegbe került volna.

A francia főutakon egymást érik a körforgalmak, a lakott területen meg fekvőrendőrökkel lassítják a forgalmat, kétkerekű járgányal egyik sem valami kellemes. Ennek ellenére Dél-Franciaországban nagyon jó motorozni, mert a helybeli népség-katonaság jó része maga is motorral, vagy leginkább mopeddel közlekedik. Mindenki megszokta, hogy a motorok az autók között lavíroznak, a lámpánál, dugónál előre mennek. Az autósok türelmesek és megértők, mindig hagynak elég helyet. Ráhúzást, kifékezést egyszer sem láttunk. Motorral mindenütt meg lehet állni, még ott is, ahol egyébként tiltva van, nem szól senki, még a rendőr sem. A csúcs egyébként az az ablakpucoló kisvállakozó volt, akinek a mopedére egyik oldalon rá volt kötve egy 3 méter hosszú létra meg a hosszúnyelű kefék. Így motorozott a két sáv között. Ettől egy osztrák rendőr ott helyben sokkot kapna.

Ha valaki Provence-ban bringázni szeretne, csak biztathatom, sok a bringás, a versenygépekkel a főúton mennek, a dolog megszokott és elfogadott, senki nem idegeli magát miatta. Legtöbb helyen a főutak szélén 1 m-es bringasávok vannak, ami a komfortot fokozza. A Camargue kivételével azonban nagyon hegyes a terep, aki itt bringázik, készüljön fel a szenvedésre alaposan és persze nézze meg, hogy a fékjei rendben vannak-e.

A Camargue és a Rhone völgye minden tekintetben klassz volt. Ha valaki gondolkodna rajta, hogy oda szervezi egy szabadságát, csak rajta, nem fog csalódni. Ami azonban a Cote d’Azur-t illeti, hát oda csak az menjen, aki gazdag és bevásárolja magát valami elegáns tengerparti szállodába, vagy nem a tengerpartért és a fürdésért megy, mint mi. 30 éve jártam már arra. Tudom az emlékezet szelektív, meg meg is kopik, de erre nem számítottam. Ma a Cote d’Azur olyan, mintha Buda Komáromtól Mohácsig tartana, azzal a különbséggel, hogy a rakpart mellett lenne még egy 10 méter széles sétány és egy 10-20 méter széles kavicsos vízpart. A másik irányban pedig az első 5-7 kilométeren emeletes házak, azután 15 km mélységig villák, azon túl pedig olyan 20-25 km-ig házak, tágas kertekkel lennének. Bárhova mész, lakott területen, városban vagy, szabadon maradt part sehol sem létezik és persze tömeg mindenütt. Klassz lehet, ha reggeli előtt a szállodából kimész a promenádra kocogni, bringázni, vagy görkorizni, és megint más, ha a 16. sorból kocsival lemész a partra, hogy lásd a vizet is. Hogy hol parkolsz közben, az meg a te gondod.

Végül, ahogy szokásos, az utikassza számai:

Üzemanyag (kocsi+motorok)                          764

Autópályadíj                                                  216

Kemping                                                       317

Bevásárlás (élelmiszer, belépők, apróságok)    475

Étteremben                                                   125

Összesen                                                    1.897 €

A kiadások fele az “utiköltség” volt. Az autópályán a lakóautóért máshol személykocsi-tarifát fizetsz, Olaszországban és Franciaországban már az emelt, 3-as tarifa érvényes, plusz az utánfutóért is kérnek valamit. A dízelolaj is fogyott rendesen, a kocsi utánfutóval jóval 4 tonna felett van, ráadásul ott van még a nagy homlokfelület. A két motor együtt is megeszik, vagy 10-11 litert 100 km-en. A többi költség ehhez képest szinte szerénynek tűnik. Ha itthon maradunk, olcsóbban megúsztuk volna de akkor meg miről írtam volna naplót?


Leave a Reply