Két keréken a Balaton körül 2012 augusztus

Két keréken a Balaton körül

Ebben a naplóban a szokásos szereplőkön kívül mások és többször is előfordulnak, ezért a Szabó családnál jól bevált módon már az elején felsorolom a darabban feltűnő személyeket. Akit itt csak csak Janiként emlegetünk, ő valójában János, egy 59 éves komoly férfiú, ha pedig Janiékat írok, akkor ebbe beleértendő az élete párja Zsuzska (Zsuzsanna – a hölgyek kora nem publikus, elég legyen annyi, hogy lényegesen fiatalabbak a párjuknál) is. Gyuri esetében Györgyről egy fiatalos, 57 éves úriemberről van szó. Dénes, úgy is, mint Dini és barátja (persze innentől már a mi barátunk is) Zoltán 30 és még valami évesek, szóval szemtelenül fiatalok. Aztán vagyok még én, a Tóni (62) és az én kedves nejem, a Miri (Miriam), vagyis együtt a mi. Persze nem feledkezhetünk meg Mártonról sem, szintén egy 30+ úriemberről, aki civilben György veje. Egy-egy kulináris epizódszerepben feltűnnek még Marcsi, aki Pisti (igazából persze István) felesége és Ferenc, egy korombeli barátunk.

János, György, Dénes, Ferenc, István és én egy balatoni kikötőből ismerjük egymást, ahol éveken át a hajóinkat tartottuk és így jóban rosszban együtt töltöttük a szabadidőnket. Sőt, mint azt a történet mutatja, ezt a szokásunkat (bár közben György és én is megváltunk a hajóinktól) továbbra is megtartottuk. Mi Mirivel Ausztriában töltjük a munkás hétköznapokat, a bringás csapat többi három tagja meg Budapesten él.

Mint arról az előző, a Passau – Bécs közötti, augusztusi kerépáros túrát megörökítő naplóban említést tettem, György barátunk kollégáival már májusban és mindössze 4 nap alatt sikerrel legyűrte a 360 km-es távot és ezen annyira felbátorodott, hogy fejébe vette, egy nap alatt körbe fogjuk bringázni a Balatont. Az ötletét június 6-án közölte mailban és Dénes meg persze mi is azonnal igent mondtunk. Janiék passzoltak. Később Déneshez csatlakozott Zoli is, így összesen öten, négy macsó és egy lány kezdtük meg a felkészülést. Eredetileg szeptember 29-én lett volna a megmérettetés, de kérésemre előrehoztuk augusztus 25-re.

Nekem már volt valamicske tapasztalatom a hosszútávú bringázással és a többórás megterheléssel kapcsolatban: még a 80-as években rendre megcsináltam az Olimpiai ötpróbákat, abban volt 100 km-es kerékpár (meg persze 27 km futás és 72 km evezés) is. Mivel én még emlékeztem a 25 év előtti nagy szenvedésekre, meg persze közben el is telt az a kis idő, miközben sajnos nem fiatalodtam, másnapra kellően meg is ijedtem a vállalástól és a magunk számára komoly edzésprogramot készítettem. Onnantól a hét minden száraz napján mentem legalább 30-35 km-t, Miri meg hetente négyszer edzett részben velem, részben önállállóan. Volt ott minden, a laza bemelegítéstől a rövid maximális terhelésig, de a hangsúlyt a magas átlagsebességre helyeztem. Nekem az volt ugyanis a fixa ideám, hogy sietnünk kell, mert a bringanyerget a 6. óra után egyszerűen nem fogja bírni a fenekünk, ezért olyan 28-30 körüli átlagot kell elérnünk ahhoz, hogy ezen idő alatt célba érjünk. Én tehát erre edzettem és erre kényszerítettem szegény nejemet is, aki istentelenül szívósnak bizonyult, jött velem mindenhova, sőt saját edzései alatt órákat töltött a környékbeli emelkedők leküzdésével. Mi ketten július végén futottunk egy 100 km-es próbakört, ahol a kitűzött átlag ugyan nem sikerült, de a 25-ös átlagot azért elértük. Ettől kissé megnyugodtam, mert a 8 óra menetidő még teljesíthetőnek tűnt.

Közben persze a hármak is nagyon szorgalmasan edzettek részben a Dunakanyarban, részben éppen a tetthelyen, a Balatonon. Gyuri még egy új bringát is vásárolt és aki még eddig nem tette, az is áttért a klipszes pedálokra és cipőkre. Persze nem csak szegény nejemet basztattam, hanem a tettestársakat is halálra idegesítettem a mailjeimmel, amikben gyorsabb haladásra serkentettem őket, mert továbbra is azt hittem, hogy az alacsony utazósebesség miatt egyszerűen elfogy majd az „időnk és a fenekünk” és emiatt fel fogjuk adni.

Így telt-múlt az idő, eljött az augusztus 17-e, délután megérkeztek hozzánk Janiék és másnap nekivágtunk a Passau-Bécs bringatúrának. Mindent összevéve 6 nap alatt olyan 400 km-t kerékpároztunk a Duna-menti bringaúton, meg-megállva, ezt-azt megnézve. Jókat ettünk és ittunk, a kellemes szállásokon meg kipihentük magunkat. Bár rekkenő hőség volt és persze magunkkal kellett cipelnünk a csomagjainkat is, mégis nagyon élveztük és tényleg életre szóló élményben volt részünk. (Erről az utazásról külön beszámoló készül majd.) Azért a Balaton-kerülés végig ott motoszkált a fejünkben, ezért Mirivel néhányszor nagyobb sebességre kapcsoltunk és előrerohantunk hogy a héten ne csak az állóképességünket növeljük, hanem a gyorsabb pedálozást is gyakoroljuk. Persze nem aludt a „konkurencia“ sem, a három fiú 20-án a 120 km-es Budapest – Esztergom – Budapest távot rohanta le nagyon imponáló módon, amiről mi, az okostelefonoknak hála, azonnal értesültünk. Nem lettünk tőle nyugodtabbak, nem tudtuk, hogy elég lesz-e a teljesítményünk, tudjuk-e szombaton tartani a többiekkel a lépést?

23-án, csütörtökön este értünk haza a Duna-túráról, éppen csak lepakoltunk, megvacsoráztunk és utána az ágy. Másnap reggel bedobáltuk a lakóautóba a legszükségesebbeket, felraktuk a bringáinkat és már indultunk is Balatonfűzfőre a start helyére. Délután 3-kor értünk oda. Közvetlenül mögöttünk jöttek meg Janiék, akik ugyan nem vettek részt a tókerülésen, de nagyon fontos funkciójuk volt: ők főzték a pénteki és a szombati, a reményeink szerinti győzelmi ünnephez a vacsorát. Aztán öt óra felé megérkezett Gyuri és Márton is és egy órával később befutott Dini és Zoli is. Teljes volt a csapat. Lassan bepakoltuk a cuccainkat, kaját, váltóruhát, néhány gyógyszert és kötszert és a szerszámokat a tartalék alkatrészekkel a kísérő kocsiba.

Este még összeültünk egy megbeszélés erejéig. Úgy döntöttünk, hogy nem nagyon fogunk a balatoni bringaúton menni, mert azon egyszerűen nem lehet tempósan haladni, hanem – hozzátenném teljesen szabálytalanul – ahol lehet a 71-es és 7-es főutakon fogunk haladni, legfeljebb majd Keszthely körül, valamint Szántód és Akarattya között térünk rá a Balatoni körútra, mert így talán rövidebb lesz. Egyeztettük Mártonnal, aki a kísérő autó vezetésére vállalkozott az első találkozók színhelyét. A megbeszélést közös vacsora követte. Erre az estére, hogy a bőséges szénhidrátbevitellel is elősegítse a sikert, Jani főzött nekünk egy jó spagettit, amiből rendesen belaktunk és nagyon szerény alkoholfogyasztás után este 10 felé már nyugovóra is tértünk. Mi nem aludtunk valami jól, 3-tól mindketten csak forgolódtunk. Miriam egyre inkább félt, hogy a négy férfi között el fog veszni, nem fogja bírni az iramot. Én sem voltam biztos magamban, de azt persze megígértem, hogy semmiképpen nem fogom otthagyni, vagy együtt érünk vissza, vagy sehogy. Így szunyókáltunk egészen 5-ig és közben hallottuk, hogy megjött az megjósolt északi szél is, ami nekünk odafelé legfeljebb félszelet, sőt enyhe raumot jelentett.

5-kor aztán felkeltünk és találkoztunk a csapat többi tagjával, akik szintén szedelőzködtek már. A reggeli toalett után aki tudott még, evett és ivott egy pár falatot és kortyot, beraktuk az éjjel lehűtött italokat, aztán mindenki a gépjéhez kapott, hogy lassan elinduljunk. Akkor ért engem az első kellemetlen meglepetés: az éjjel szépen leeresztett az előző este precízen felpumpált hátsó kerekem. Szóval én mindjárt belső cserével kezdtem, végül az is kész lett és nem volt tovább kecmec, el kellett indulnunk. Pontosan 6 órakor felsorakoztunk a kikötő kapujában, a „rajtvonalon” és nekivágtunk. Más fejébe nem láthattam bele, de én legalább annyira izgultam, mint Bradley Wiggins az olimpiai időfutam előtt. Az az érzésem, hogy a többieknél sem lehetett másképpen, mert nagy csendben tettük meg az első kilométereket.

A startvonalon reggel 6-kor: Zoli, Miri, Tóni, Gyuri, Jani – a kakukktojás, ő csak pisilni kelt fel – és Dénes

Az esti megbeszélésnek megfelelően nem is tököltünk sokat, azonnal a 71-es útra kanyarodtunk és felvettük a Dénes által diktált tempót. Akit az olvasók közül érdekelne a tempó változása és az egész túra lefolyása, az megtekintheti a http://www.endomondo.com/workouts/85446741 alatt. Szépen, nyugodtan, 26-27-es sebességgel poroszkáltunk, de nem sokáig, mert az alsóőrsi bucka tetején Mirinek defektes lett az első kereke. Gyorsan kicseréltük a belsőt, aztán tovább mentünk váltott vezetéssel. Próbáltuk az ideális sebességet eltalálni, mert így öten együtt még egy métert sem mentünk addig. Mi Mirivel itthon nagyobb sebességekre edzettünk ezért én szerettem volna kicsit gyorsabban menni, de végül is az eredeti 26-27-es tempó lett az általános utazósebesség.

Én most nem is emlékszem semmi különösre, egyenletesen haladtunk és a terveknek megfelelősen értük el az első pihenő helyét Révfülöpöt. Itt már várt bennünket Márton a kocsival. Végül a vasútállomás parkolójában álltunk meg. Gyorsan ettünk-ittunk valamit a bekészített rezervából és akinek kellett, az elment pisilni. Ez okozta az első komolyabb bonyodalmat az ügyben, eltartott egy darabig, amíg rátaláltak a WC kulcsára. Végül is minden jóra fordult, még feltöltöttük a palackjainkat és máris indulhattunk tovább. A terv szerint innen 20 km múlva tartottunk volna egy rövid technikai megállást, de a sors közbe szólt, mert Ábrahámhegy után most én kaptam egy hátsó defektet. Sajnos éppen hátul sertepertéltem, amikor elkezdett a bringa hátulja szitálni. Amíg bámészkodtam, a többiek szépen elhúztak és hiába üvöltöztem, hogy defektem van, nem hallották meg. Szóval gyorsan nekiálltam a szerelésnek. Közben kiszámoltam, hogy a 10-15 perc alatt, amíg én bütykölök, a többiek olyan 5-7 km-t tesznek meg és ha én 32-es tempóval is megyek utánuk, akkor is legalább egy jó óra, amíg utolérem őket. Ez tehát nem alternatíva, mert nagyon elfáradnék bele, de közben ők is megállnak majd egy negyedórára és akkor biztos találkozunk. Még a pihenő előtt észrevették, hogy hiányzok, próbáltak is elérni telefonon, de én azt a kísérő kocsiban felejtettem. Így Dénes elindult vissza, hogy megkeressen, vele már 4 km után találkoztam, aztán jött szemben Zoli is, végül a Badacsony utáni, út menti parkolóban ismét együtt voltunk. Akkor telefonon odahívtuk Mártont is megejtettük a kicsit későbbre tervezett pihenőt és mindjárt feltöltöttük a kulacsainkat is. Megállapodtunk, hogy Keszthelynél találkozunk ismét. A 71-es úton mentünk tovább, most már minden baj, vagy akadály nélkül. A 84-es becsatlakozása után hirtelen megnövekedett a forgalom, de nem ért bennünket az autósok részéről egyetlen atrocitás sem. Végül a Keszthely előtti körforgalomnál lekanyarodtunk a kerékpáros útra, ezzel le szerettük volna rövidíteni a távot. A bringaút azonban sokszor derékszögű kanyarokkal tűzdelt rövid szakaszokból állt, gyakran kellett majdnem nullára fékezni, majd onnan felgyorsítani. (Én a városon átvezető főutat elég jól ismerem, mert évekig erre jártam haza Pécsre, szerintem maradhattunk volna azon is.) Végül a város alatt, már a gesztenyés fasorban tértünk vissza a főútra és megálltunk a MOL kútnál. Evés, ivás, kis pihenés, pisilés után mentünk tovább. Itt a főút a bringaúttal párhuzamosan halad. Már elég jó kis meleg volt, a főúton a tűző napon tekertünk, a bringaúton meg árnyék volt, ezért Fenékpusztánál hirtelen elhatározással rávezettem a csapatot a bringaútra. Nem kellett volna. A kerékpáros út talán másfél méter széles volt, nagy kétirányú forgalommal, ahol a mindenféle nációból való sporttársak csak 15-18 km-es sebességgel „hasítottak”. Állandóan előzni kellett, ezt a megelőzöttek közül sokan nem jól viselték, Achtung, Achtungot, meg Pozor, Pozort kiabáltak. Legjobban Miri szívta meg, aki akkor leghátul ment, mert a szembejövők miatt sokszor már nem fért be az előzésbe, teljesen le kellett fékeznie és onnan felgyorsítani, hogy beérjen bennünket. Szerencséjére olyan 3-4 km után fel is adtam és visszakanyarodtam az útra, most már a Berénybe vivő Balaton utcába. További 3 km után, egy autóbaleset miatt lezárták az utat, ott álltak a rend őrei, hozzánk legközelebb a gyengébb nem képviselője, egy főtörzs. Mindjárt rám is kiáltott, hogy álljak meg. Nyilván úgy képzelte, hogy 1 méteren belül sikerülhet is nekem, persze nem így lett, igaz így is pont előtte stoppoltam. Most kisebb – finoman mondva nem éppen barátságos – szóváltás következett, azután visszaparancsolt bennünket a bringaútra amit szerinte „egészséggel használhatunk” jelentsen ez bármit is. De kibaszásból nem engedett át bennünket az éppen előttünk levő felhajtáson, hanem vissza kellett volna mennünk jó 2 km-t. Nem ez történt, mert simán átvágtunk az árkon és a bozóton, 2-3 km-t mentünk még a bringaúton és aztán szépen visszatértünk az autóútra. Így mentünk egészen Keresztúrig, ott meg pofátlanul felhajtottunk a 7-esre. A széles úton, amióta kész az autópálya, alig van forgalom, nagyon jól elfértünk a szélén, nem zavartuk a kocsikat, sem azok bennünket. Ezen a szakaszon kicsit lelassultunk, a csapat egybetartásához előbb 24-25-re, aztán 22-23-ra kellett csökkenteni a sebességet. Szerencsére már jött Bélatelep, az ebéd tervezett színhelye, ahol egy nagyon szocreál bódénál állt neki táplálkozni a csapat. Gyögy és Zoltán hot-dogot, Márton gyrost pitában, Dénes meg egy hamburgert fogyasztottak. Mi érzékeny gyomrú kapitalisták ezt kihagytuk és egy zsemlét, ill. kiflit ettünk parizerrel. Kétségtelenül elfelejtettük, hogy nem nagyon illik egy vendéglátó helyen zacskóból étkezni, de nem szóltak érte.

Az ebéd és a rövid pihenő jót tett, mert nagyon jó tempóban mentünk tovább. Egyedül Lellén kerültünk komolyabb balesetveszélybe, egy degenerált faszi és nemkevésbé hülye párja a tök üres utat éppen akkor keresztezték a biciklijükkel, amikor mi jöttünk. Alig bírtam elkerülni azt a hülye picsát. A Szemes és Földvár közötti dombokat is leküzdve egyszer csak ránkdudáltak egy roskatag Mitsubishi kisbuszból, hát kiderült, hogy Gábor, György fia majdnem teljesen véletlenül éppen arra járt és üdvözölte az apukáját. Szántódnál letértünk ismét a Balatoni körútnak nevezett bringaútra, ami itt a településeken átvezető zegzugos vonalvezetésű közforgalmi utakat jelenti. Ezeken araszoltunk tovább előbb Zamárdiig, ahol egy rövid megállás erejéig ismét találkoztunk Mártonnal és Gáborral. Csak éppen újratöltöttük a kulacsainkat és máris mentünk tovább a végtelen utcákon. Szabadinál kerülő útra hajtottunk, mert a Klub Aliga le volt zárva. A falu végénél, az egész kör legmagasabb pontján utoljára találkoztunk a kísérő kocsinkkal, ittunk még egy kortyot a hideg vízből és aztán nekivágtunk az utolsó 15 km-nek.

Az akarattyai lejtő alján, a maratonok legszebb hagyományainak megfelelően nyújtott hajrát kezdtem. A Kenese végét jelző táblánál sikerült leráznom az utolsó üldözőmet is, de Fűzfő szélén természetesen megálltam. A megállapodás úgy szólt, hogy együtt indulunk és együtt is érünk célba. Egy-két percen belül mindenki odaért, ott ismét szépen csapatba fejlődtünk és végül 17:13-kor rajvonalban áthaladtunk a kikötő kapuján.

A célfotó: Gyuri, Tóni, Miri, Zoli és Dénes.

11 és negyed óra hosszat voltunk úton, ebből 8 óra 13 percet töltöttünk effektíven a nyeregben. Megtettünk 201 km-t, az én bringaórám szerint 24,5-ös átlaggal. Az első 100 km-t 3:54, a másodikat 4:19 alatt tettük meg, nem is nagyon lassultunk, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Zamárditól Akarattyáig, még ha akartunk volna, sem tudtunk volna gyorsabban menni.

A megtett kör az endomondón, ahogy Dénes zsebében rögzítette az adatokat.

Az érkezés után fogadtuk a barátok és ismerősök gratulációját, mindenki gyorsan telefonált mindenkinek, aztán kibújtunk a bringás gúnyánkból és a Balatonba vetettük magunkat. Utána jöttek a hideg sörök és fröccsök. Meglepetésünkre elbúcsúzott tőlünk Márton, akinek estére már fővárosi programja volt és ezért hazavonatozott. Este 7-kor ültünk asztalhoz, elfogyasztottuk Jani kreációját, a „Könnyű nyári pörköltet”, ami a nevét meghazudtolóan őrölt paprika és hagyma nélkül készült, ennek ellenére lehetne éppen hungarikum is, mert piros-fehér-zöld színben pompázik. Ráadásul igazán nagyon finom is. Miután már tényleg nem tudtunk többet enni, gyorsan megettük még Marcsi pogácsáit is, utána jött az asztal melletti lassuló beszéd és az időnként szendergés. Végül az ágy következett, valamennyien reggel 8-ig húztuk a lóbőrt.

Vasárnapra szép napos, de bitang szeles időre ébredtünk, közeledett a hidegfront. Bár senki sem panaszkodott izomlázra, de a reggeli után kicsit hosszabban üldögéltünk, mint szokásos. 11-kor lassan elkezdtünk pakolni. Először is a kísérő kocsiból kiraktuk a személyes cuccainkat és kidobtuk a kb. 20 üres pillepalackot. Mire a dolog nagyjával elkészültünk és beköszöntött az ebédidő, éppen készen is lett a lecsó, Ferenc alkotása, utána pedig ismét Marcsi jóvoltából muffinokat csipegettünk. Asztalbontás után, fájó szívvel búcsúzni kellett. 3-kor először mi indultunk útnak, gondolom egy órán belül már mindenki úton volt. Győr után értük el az esőzónát, de Bécstől ismét minden száraz volt, igaz, legalább 15 fokkal hidegebb. Háromnegyed 8-kor értünk a ház elé, aznap már nem sok történt itt nálunk.

A vasárnapi ebéd utáni áhítat közben: Zoli, Dénes, Pisti, Marcsi, Zsuzska, Jani, Miri, Tóni és Feri. Gyuri volt a fotós.

Véget ért a nagy kaland, eddig egyikünk sem ment még egyben 200 km-t. Utólag is nagyon jó döntés volt kihagyni a bringautat. Először is mert a balatoni bringaút egy nagy szar, ha van is, akkor keskeny, az aszfalt minősége meg sokszor kriminális. Az utakat az önkormányzatok (természetesen) nem ápolják, oldalt benövi őket a mindenféle gizgaz, meg bokor, amitől még szűkebbek lesznek. Gyakran meg nincs is bringaút, csak egyszerűen kitesznek egy táblát mondjuk a járdára, hogy lehet rajta bringázni. Van olyan hely, ahol a mindössze 1,2 méter széles aszfaltcsík a járda és a bringaút is egyben, ráadásul oda nyílnak a házak kiskapui is. Másodszor szezonban ez a szegényes kerékpárút is reménytelenül túlterhelt, nem lehet rajta nagyobb sebességgel haladni, aki nem csak túrázni szeretne, hanem sportolni, az legjobb, ha kerüli a Balatoni körutat. Nekünk most szerencsénk volt, egy kivételtől eltekintve senki sem basztatott bennünket, hogy nem a bringaúton mentünk. Lehetett volna másként is, az utunk 90%-án ott virított a kerékpárral behajtani tilos tábla. Amúgy persze autóutak minősége is sokszor kritikán aluli és mindez a Balaton körül, az ország második legfontosabb idegenforgalmi attrakciójánál.

Aznap tényleg nagyon meleg volt, kora délután Gyuri bringakomputere 37 fokot mutatott árnyékban, mégis viszonylag jól bírtuk. Igaz, előtte már hetekkel értekeztünk a folyadékpótlás fontosságáról, mindenki rendesen készült hűtött vizekkel és izotóniás porokkal és ittunk is közben rendesen.

Rengeteget segített, hogy a vezető mögött a többiek szélárnyékban mehettek. Ha a jövőben bármikor is együtt bringáznánk, egy kis időt kell szakítanunk rá, hogy együtt gyakoroljunk és rendesen belőjük a dolgot, hogy tényleg zártan mehessünk. Persze előre meg kell állapodni a váltásról is, nem lehet a véletlenre bízni.

Azt hiszem, hogy ebben a formában mi már nem kerüljük meg többet a Balatont. Ha olyan valaki olvassa a beszámolót, aki erre készülne, annak azt javasolom, különösen, ha hölgyek is vannak a csapatban, hogy szervezzék a pihenőket a benzinkutakhoz. Ott mindig lehet hideg italokat apróbb kajákat kapni és kulturáltak a WC-k is.

Nem félek a naplót nyilvános dicsérettel lezárni, bár nyilván nagyon is elfogult vagyok a dologban. Szerintem a nap igazi hőse Miriam volt, aki végig jött velünk, nem hallottuk panaszkodni, bárhol, bármilyen gyorsan is mentünk, tartotta a tempónkat. Pedig ami a testi adottságokat illeti igencsak hátrányban van velünk szemben. Tessenek megnézni a startnál és a célban készült fotókat: minden fiú jó egy fejjel nagyobb nála.

Akkor most a szabad tér, a résztvevők rövid rezüméjével.

Dénes: Körülbelül 8-9 éve hagytam fel a bringázással. Akkoriban még Zolival jártuk a Szentendre, Dobogókő, Visegrádi útvonalakat, majd a családalapítással ez teljesen meg is szűnt. A kerékpár a garázsban pihent, csak 2 éve vettem elő, amikor Tóniékhoz voltunk hivatalosak egy 2 napos túrára, ahova családostul mentünk. Ezután a drótszamár visszakerült a garázsba. Minden télen terveztem, hogy majd tavasztól ismét elkezdem a tekerést, de semmi nem lett belőle. Idén júniusban mégis (némi külső befolyásra) elkezdődött a rendszeres tekerés, igaz nem túl hosszú távokkal és nem is őrült versenytempóban.

Gyuri felhívására (ezért egyébként örök hála) azonnal (és meggondolatlanul) jelentkeztem és elkezdtem a felkészülést. Hétről hétre jobban bírtam a távokat és a tempóm is nőtt. 10 hétig tartott a felkészülés, ez alatt kb 1.100 km-t tekertem le. Utólag már látom, hogy ez nagyon kevés volt. A nagy napot váltakozó lelkesedéssel vártam. Néha úgy éreztem, hogy 25-ös tempóval akármennyit le tudok tekerni, néha azt gondoltam, nagyon korán elvérzek majd. A Balaton-kerülés nagyon jól indult. A Bélatelepi megállóig semmi bajom nem volt, fáradságot alig éreztem. Tudat alatt éreztem, hogy ebédhez nem kéne leülni, de olyan jól esett egy kis pihenés. Ennek hatására a hátralévő út már egyre nehezebbé vált, Siófokon már nem szívesen ültem vissza a nyeregbe, és onnantól hazáig gyakorlatilag rám várt az egész brigád, a tempóm drasztikusan lecsökkent.

A kör egyelőre kipipálva, egy darabig nem tervezek ilyen távú túrákat, max 100 km-eket lövök be célnak, és inkább a hegyre menetelt fogom gyakorolni. Nagyon örülök, hogy végül is sikerült mindenkinek teljesíteni a távot, szerintem 2 év múlva, mindenkinek gyerekjáték lesz ez a táv. Akkor már nálam is szóba kerülhet a Pelso.

Gyuri: Közös bringázgatásunk azért már néhány éve elkezdődött, ami a Fertőtó megkerülésében csúcsosodott ki valamikor 2004 őszén. Abban az időben elég sokat tekertünk különböző összeállítású baráti csapatokkal, de nem igazán teljesítményre, hanem élvezetre hajtottunk.

Részemről a kerékpár mindig is jelen volt az életemben, de sose ekkora mértékben, mint az utóbbi kb. 10 évben és mostanában még jelentősebb szerepet kapott. Tavaly nyáron sikerült testben jelentősen fejlődnöm (= meghíztam rendesen) és egy késő őszi mérlegelés alkalmával ijedten leugrottam a mérlegről, meg se várva mi is lesz a végeredmény. Ez is motivált, hogy rendszeres edzésekbe kezdjek és sikerült is jó néhány kilót leadnom.

Nos, a túra: tényleg izgultam és volt is miért, mert legalább két mélypontom volt. Az elsőnél a feladást fontolgattam egy ideig. A másodiknál azt vettem észre, hogy szinte állandóan én vagyok a sor végén és folyamatosan távolodik tőlem a csapat. Mikor kétségbeesésem végén sikerült feltenni az olvasó szemüveget és megláttam, hogy 25,5 el tekerek, kialakult bennem, hogy én max. ezt bírom és közölni kell a többiekkel, miszerint menjenek csak, én meg majd jövök, de végigcsinálom. Talán a közeledő ebéd, a múló félben lévő fejfájásom, és a többiek türelme okán, de elvetettem az ötletet és próbáltam tartani a tempót. Ekkor érkeztünk Földvár elé és jöttek a dombok, ahol nagyon jól jött a, főleg Tónitól jövő biztatás. A túra utolsó negyedére, ötödére viszont kissé feltámadtam, hogy mitől ki tudja és sikerült is a Tónival tartanom egy darabig, amikor megindította, kiprovokálta a véghajrát. Csak az volt a baj, hogy észrevette az árnyékomat, ahogy a nyakán lihegtem és még eggyel feljebb kapcsolt, ja, neki még volt egy belső fokozata! Jövőre jöhet a Pelso, de addig is tervezgetek és invitálok mindenkit, hátha össze tudunk hozni még egy csomó kellemes tekerést. Nagyon bízom abban, hogy fogunk még sokat együtt tekerni, akár nagyobb csapatban is, akár teljesítmény akár túra változatban. Ne féljetek, tovább folytatom az ötletelést.

Zárásul egy vallomás: hiszitek, vagy se, akár csak a dunai túrán, de péntektől vasárnap estig sikerült ismét híznom!

Miri: két és fél éve kezdtem el kerékpározni, nem azért, mert nagyon szerettem volna, hanem mert Tóni sokat bringázott és rendszeresen kapacitált, hogy menjek vele. Egy szezon túrabringa után a múlt évben ültem először versenygépre és – most utólag bevallom – bizony nem okozott különösen nagy örömöt a Stevens Impala, én egyáltalán nem éreztem úgy, hogy könnyebb vele menni, mint a túrakerékpárral. Szenvedtem az üléssel, a váltóval, a kormánnyal, de leginkább a klipszekkel, nagyon féltem az eséstől. Nem lenne igaz, ha azt mondanám, hogy kényszerből bicikliztem, de egyáltalán nem éreztem úgy, hogy ezt magamnak, magamért csinálom. Ettől a túrától meg különösen féltem: egyedüli nő a férfiak között. Hiába biztatott az „edzőm”, hogy nagyon jól megy már, hiába mentem el a szabadidőmben egyedül is edzeni, bár egyre jobban bírtam, nem nagyon hittem, hogy tartani tudom veletek a lépést. Először szombaton, a déli parton múlt el a szorongásom, akkor éreztem úgy, hogy érdemes volt annyit edzenem. Nem fájt semmim, nagyon jó erőben voltam és végre úgy éreztem, hogy ezt most maradéktalanul magamért teszem, egyszerűen azért, mert szeretem, mert örömet okoz. Nem is fogom abbahagyni és már előre is örülök a jövő évi versenyeknek.

Tóni: nem is történhetett volna szerencsésebb dolog velem, mint a nyári bringatúra és a Balatonkerülés. Én eddig is rendszeresen sportolgattam, de ez végre igazi kihívás volt, az egész nyarat végigedzettem, helyesebben végigedzettük. Hálás vagyok Gyurinak az ötletért és a szervezésért, mert most olyan kondiban vagyok, mint már régen nem. Természetesen nem is hagyom abba a rendszeres edzéseket sem ősszel, sem télen. A síszabiig megpróbálok még néhány kilót leadni, tavasszal meg igazi alapozásba kezdek, mert a nejjel mindenképpen végig akarjuk csinálni a Pelso kupát és minden bizonnyal más amatőr-versenyen is el fogunk indulni. Örülök nagyon, hogy végigcsináltam, de hihetetlenül egyszerűen ment. Mint már szombati vacsoránál is említettem, a körön hiányoltam a katarzist, szenvedésre, a holtpontokra, a völgyekre készültem. Ezzel szemben szinte semmi sem történt, semmim sem fájt, nem is voltam különösen fáradt, minden teljesen simán ment: reggel elindultunk és este megérkeztünk, ennyi. Miri szerint ez az utolsó mondatom a szokásosan nagy pofámat bizonyítja, de most tényleg (nem csak) erről van szó. Hülye vagyok, az biztos, de én valami drámára számítottam. Ha normális lennék, akkor örülnöm kellene, hogy nem lett. Ami meg a pofámat  illeti, majd az igazi versenyeken megmutatják nekem a sporttársak, hogy hol van a helyem és milyen kis pondró vagyok igazából.

Zoli: Én és a kerékpár cirka 10 éve találtunk egymásra egy eurosportos Tour de France közvetítés alkalmával. A kiváló magyar kommentátoroknak és az izgalmas hegyi szakaszoknak hála úgy döntöttem én is megpróbálom mit bírok.

Nem vagyok sportember, sose leszek, de egy jó tekerésre sose mondok nemet. Amikor Dini felvetette az Balaton kerülés ötletét egyből igent mondtam. Nem készültem annyit mint a többiek de valahol belül éreztem, hogy mennie kell. Voltak azért aggályaim is, mert nem szeretek se síkon tekerni, se tempót menni. Én az emelkedőket kedvelem és amióta tekerek inkább a hegyekben kerestem a kihívást. Ráadásul pár nappal a Balaton kör előtt egy felkészülési tekerés alkalmával, kisebb hőgutát kaptam. Ez eléggé letörte a “szarvam”. Már nem csak a távtól tartottam hanem attól, hogy bírom-e majd a meleget.

Nem aludtam túl jól az előző este, így szombat reggel elég komor arccal vágtam neki a 71-es útnak. Dinivel 25-27-es tempót beszéltünk meg és ehhez próbáltam tartani magam. Nem tudtam, hogy a csapat többi tagja mit bír, de azt igen, ha ez alá megyünk tartósan akkor sötétben fogunk beérni.

Az első 80 km (a 2 defektet leszámítva) nagyon gyorsan lement. A váltva vezetés nem ment ugyan óramű pontossággal csak úgy érzésre, de senkinek se lehetett panasza, sebesen faltuk a kilométereket. Aztán 90 km környékén letértünk a bicikli útra és ezzel párhuzamosan eljött számomra a mélypont. Fájt mindenem, ráadásul nem tudtunk folyamatos tempót menni ami belőlem nagyon sokat kivett. Úgy gondoltam, nem hangoztatom, mennyire nem bírom. Megyek amíg tudok aztán majd lesz valahogy. Jól tettem, hogy csendben maradtam. Amíg azon gondolkodtam miért is jó nekem, hogy itt szenvedek a 40 fokban, addig észrevétlenül elmúlt a fájdalom és lábam már szinte magától ment. 150 tájékán már úgy éreztem bármennyit le tudnék még tekerni!

Jó volt beérkezni és belegondolni,hogy megcsináltam de ezzel párhuzamosan meg is fogalmazódott bennem, hogy többet nem fogok ilyen hosszú távot menni. 200 km a nyeregben inkább a fájdalomtűrésről szólt mintsem a fizikai megpróbáltatásról. Mindennek ellenére szívesen részt veszek a jövőben bármi hasonlóban! Már bennem is megfogalmazódott egy új cél. A legnagyobb tavunk meghódítása után a legmagasabb hegyünk csúcsára gondoltam!

Leave a Reply