Izrael 2011 november

Én már évek óta készülődtem az izraeli utazásra, hogy egyszer saját szememmel láthassam, mi is van ott. Anyánk februárban lesz 80 és nem nagyon jutott szembe semmilyen ajándék, amire ne mondhatta volna, hogy „minek az nekem, fiam”. Aztán jött a stílszerűen isteni sugallat, mi lenne, ha egy szentföldi utazást kapna ajándékba, annak biztos örülne, nekem meg egy okkal több lenne, hogy végre nekivágjak. Úgy is lett, ahogy gondoltam, muter minden feltétel nélkül beleegyezett. Ugyan kicsit aggódott a szíve miatt, de én előre megkérdeztem a kardiológusunkat, hogy mehetünk-e. Még kipróbáltuk, hogy fel tud-e menni a dombra Cserkúton és a sikeres kísérlet után máris döntöttünk. Miriam rögtön csatlakozott, aztán még rábeszéltük a húgomat is, szóval összejött a négyes. (Ha valaki kérdezné, hogy szegény Iván sógorom meg miért nem jöhetett, annak tudnia kell, hogy a tervezésnél és a foglalásoknál még úgy tűnt, hogy neki az ápolás lesz a feladata.)

Kinéztük november második hetét, kikerestük a legkedvezőbb repülőjáratot és az El Al-nál mindjárt meg is vettük a jegyeket. Kerestünk két olcsóbb szállodát, egyet Jeruzsálem belvárosában, a Yafon, mert ott jár villamos is amivel el lehet menni az óvárosba, egyet meg Tel Avivban, a tengerparton, hogy szép idő esetén pihenhessünk egy kicsit és ahonnan a nagyon korán hazainduló repülőt kényelmesen elérjük. Aztán még béreltünk egy kis autót is, hogy mobilak legyünk és bejárhassuk az egész országot.

Utána meg vártuk egész nyáron és ősszel, hogy végre november legyen, de, mint tudjuk minden dátum eljön egyszer, és egyszer csak tényleg el kellett kezdeni pakolni.

 

November 6., vasárnap

Tegnap este, már az ágyban utánagondoltunk az indulásnak: hétfőn reggel valamikor éjjel 3-kor kellene felkelnünk és legkésőbb ½ 4-kor elindulnunk, ha időben Ferihegyen akarunk lenni. Tegnap óta viszont elég nagy nálunk a hajnali köd, ezért tartottunk tőle, hogy hétfő reggel rossz látási viszonyok között kell utaznunk, ilyenkor csak tiszta ideg az ember, aztán még a végén balesetbe is keveredhetünk. Szóval úgy döntöttünk, hogy azért a 80 €-ért nem kockáztatunk, ezért kerestünk a neten egy hotelt. Meg is találtuk a Stáció szállodát Vecsésen, ahol ráadásul egy hétig a távozás után is ingyen parkolhat az ember és benne van a repülőtéri transzfer is. Ha az egyébként esedékes parkolási költséget levonjuk abból a 25.000 forintból, amibe a szoba kerül, akkor tényleg nagyon kedvező az ár. Gyorsan telefonáltam és azon nyomban foglaltam egy szobát.

Vasárnap kényelmesen kezdtünk, 9 óra felé keltünk, még pakoltunk egy kicsit, aztán megállapítottuk, hogy mindent beraktunk és úgy 10-kor el is indultunk. Már mentem vagy egy jó félórát, mikor Miri közölte, hogy valami azért otthon maradt, nem csomagolt magának egyetlen darab fehérneműt sem. Azonnal fordultam volna vissza, de leintett, majd Győrben bemegyünk a TESCO-ba és vesz néhány olcsó bugyit, meg melltartót. Innen zökkenőmentesen mentünk tovább, már csak azért is, mert egy fia köd nem volt, viszont sütött a nap. A Moson pihenőben befizettük az autópálya díjat és Győrben elintéztük a bevásárolni valókat. Úgy 3 felé értünk Vecsésre, ahol én még az életemben nem jártam, csak annyit tudtam róla, hogy a döntően sváb lakosság kedvelt foglalatossága a káposzta savanyítása. A Stáció hotel a Gyál felé eső utolsó utcában van, a szobákból gyönyörű kilátás nyílik egy elhanyagolt legelőszerű területre és egy raktárbázisra. Bejelentkeztünk, megkaptuk a szobakulcsot. Aztán visszamentünk a recepcióhoz azzal, hogy másikat kérünk. „Miért, nem tetszik a szoba? De tetszik, sőt nagyon szép, a baj az, hogy csak egy ágy van benne. Jaj, bocsánat!” és már jött is a hölgy velünk az új kulccsal, nehogy megint valami baj legyen. Ebben a szobában már két ágy volt, de Miri most meg megkérdezte, hogy hogyan érjük el a wellness részleget. „Azt is szeretnék használni? Hát, ha már az árban már benne van, persze. Tudják mit, akkor adok egy szobát azon a szárnyon ahol a wellness van, akkor kényelmesen odasétálhatnak”. Na, így is lett, hiába, három a magyar igazság.

Beköltöztünk. A szoba vadi új volt, előttünk talán még nem lakott ott senki. Voltak kisebb hiányosságok, pl. a klozetpapír tartóját még nem fúrták fel a falra. Utána azonnal lementünk a bárba és ahogy megígértük magunknak, ittunk egy rendes sört. Közben elkezdtük az étlapot tanulmányozni. Nekem már a nyelvezete is unszimpatikus volt, mert én nem nagyon komálom, ha a kajákat becézően körülírják, de aztán az árak: levesek 2- 3.000, főétel 5-6.000, desszert 2-2.500 forint között + 10% koperta. Én nem vagyok a jó vacsora ellen, de itallal lett volna úgy 100 €, mindez a pestmegyei pampákon. Hát a nagy lófaszt

Mindjárt meg is kérdeztük a báros kislányt, hogy „hol van itt a városközpont? Az itten nincs. Na ne vicceljen, az mindenhol van. De itt tényleg nincs. Hát csak van itt egy városháza és ahol az áll, az a központ. Ja, az persze van”, itt, meg itt és elmagyarázta. Elindultunk, pedig hinnünk kellett volna neki. A sötétedő vasárnapban vagy egy órát, olyan 4-5 km-t bóklásztunk a 60-as években épült kockaházak rengetegében, míg rátaláltunk a Halász éteremre. Na ottan Miri szokás szerint előbb salátát evett (érdekes volt a káposztával töltött uborka, amilyen visszamaradt én vagyok, ilyet még csak nem is hallottam) én meg bekanalaztam a bugali(?)-levesemet (ez egy olyan mindent bele raguleves), aztán stílszerűen ettünk egy-egy vecsési töltött káposztát (ez errefelé habarás nélkül készül), és sört ittunk hozzá. Végül rendeltem, már az izraeli holnapra gondolva két kóser szilvát, aztán, mivel nagy út áll előttünk, még kettőt. Utána persze megint a végtelen gyalogút vissza. Hogy megvigasztaljuk magunkat egy cukrászdában vettünk két krémest, meg egy papsapka nevű tortaszerűt, de kár volt, egyiknek sem volt semmi íze, szóval kuka. Gyorsan kerítettünk még két fürdőköpenyt és egy órát üldögéltünk a bugyborékoló vízben, utána már csak az ágy és az alvás.

 

November 7. hétfő

A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 94. évfordulóján reggel ½ 7-kor keltünk majd a tollászkodás után a reggeli következett. Rajtunk kívül csak még egy 30-as férfi ült az asztaloknál, ezért a vendég/személyzet arány pont 1:1-re jött ki. A reggelit csak dicsérni tudjuk, minden volt és a gyümölcssaláta például friss volt és nem a konzervdobozból származott. Arról meg nem ők tehettek, hogy a baracklekvárt Magyarországon is barnaszénből állítják elő (attól persze az még hungarikum) és a dobozban szétvált egy szilárd és egy folyékony részre, ami a nyitáskor kifolyott, alig tudtam egy akrobatikus mozdulattal megmenteni a nadrágomat. ¾ 8-kor kijelentkeztünk, már várt bennünket a kocsi, csak még a telefonomat keresgéltem egy kicsit, végül az is meglett és röviddel 8 után a Lisztferihegy 2B csarnokában már meg is találtuk a családot.

Elbúcsúztunk Ivántól és beálltunk az El Al külön kis korridorral elválasztott „check in” ablaka előtti sorba. Kettesével engedtek be bennünket, előbb anyukámat és a húgomat, aztán Miriamot és engem. A pult előtt még két hivatalnok egy riport keretében gyorsan kifaggatott bennünket, hogy mit tervezünk, hova megyünk, vannak-e ismerőseink Izraelben, hol fogunk lakni, stb. Aztán odaléphettünk a pulthoz, megkaptuk a jegyünket és bementünk az indulási csarnokba. Egy órát várakoztunk, aztán jött az útlevélvizsgálat és egy újabb félóra után végre beszállhattunk a Názáreth nevű Boeing 737-200-asba és pontosan 10:00-kor elrugaszkodtunk a pesti betonról.

Amíg mi repülünk ti olvassátok el, amit Izraelről összeírtam. Szóval Izrael neve körülbelül annyit jelent, mint „istennel birkózó”. Eredetileg Jakab (tudjátok, akiről a leiterjakabot is elnevezték) kapta ezt a nevet, miután álmában egy titokzatos angyali lénnyel birkózott. Az ő leszármazottait nevezték először Izrael fiainak, izraelitáknak, vagy simán izraelnek. Amikor az önálló állam 1948-ban megalakult, a számos ötlet közül Mosche Scharet külügyminiszter javaslatára lett ez a neve.

Most itt nem foglalkoznánk a bibliai időkkel, azokat nagyjából úgyis mindenki ismeri, inkább onnan folytatnánk, amikor Krisztus urunk kiszenvedett a keresztfán, vagyis 35-től. Akkor már vagy 100 éve nem létezett az önálló zsidó állam, mert északi része Syria, a déli pedig Judea néven a római birodalom része lett. 68-ban felkelés robbant ki, mert az aktuális császár, Titus újabb adókat vetett ki és követelte, hogy a zsidók adják át a templom kincseinek egy részét is. (Ekkor épült a Colosseum, elsősorban annak a befejezésére kellett a pénz.) A zelóták vezette felkelést a légiók rövid úton leverték, a templomot kifosztották és Jeruzsálem egy részével együtt a földig rombolták, a zsidókat meg egyszerűen kitiltották a fővárosból. A lakosság egy részét már ez kivándorlásra késztette, de aztán a második, a Bar-Kochba féle felkelés leverése után, 135-ben a zsidókat, mint afféle notórius forradalmárokat és bajkeverőket módszeresen elüldözték a hazájukból és szétszórták őket a birodalom területén. Sőt Hadrianus császár elrendelte, hogy az addigi földrajzi nevek helyett, amik a valamikori zsidó államra emlékeztettek, ezentúl a régen eltűnt nép, a filiszteusok (philister) után a Palesztina nevet kell használni.

A Római birodalom bukása után Bizánc került hatalomra, de 636 után arab fennhatóság alá került a terület és onnantól persze a lakosság is túlnyomóan arabokból állt. 1099-ben, az első keresztes hadjárattal megjelentek a keresztes lovagok, akik majdnem 200 éven át, egészen 1291-ig uralták az általuk Jeruzsálemi Latin Királyságnak nevezett államot. A kereszteseket aztán a mamelukok, egy katona-rabszolga nép váltotta fel, akiket viszont 1517-ben az oszmánok szorítottak ki a hatalomból. Palesztina aztán egészen 1917-ig az Oszmán birodalom része maradt, amikor Németország és a monarchiánk szövetségeseként elvesztették az I. világháborút.

Az oszmánok uralkodásának 400 éve alatt Palesztinát nem tekintették önálló igazgatási egységnek, a régiót „Syria” részeként 3 „megyére” osztották. A korábbi Palesztina területén nagyon gyér volt a lakosság, elsősorban vándorló nomádok lakták.

1882-ben, az első úgynevezett alija (hazatérés) során települtek először vissza nagyobb számban zsidók Európából, ahol az egymást követő gazdasági és politikai represszáliák miatt nem volt maradásuk. A visszatelepülők – az általános magyar véleménnyel ellentétben – elsősorban nem bankárok, hanem földművesek voltak, akik hozták magukkal az intenzív öntözéses földművelési technikát. Az addigi csenevész mezőgazdaság fejlődésnek indult és az új zsidó települések körül nagy számban telepedett meg az addig vándorló arab lakosság is.

Az erősödő alija-mozgalom támogatására hívta össze Bázelbe a magyar Herzl Tivadar az I. Cionista Kongresszust, ahol először vetődött fel az önálló zsidó állam megteremtésének ötlete. A cionizmus az állam helyét Dávid egykori birodalmának a helyén, a „szent földön” tudta csak elképzelni az addig helyben lakott arabok nyilvánvalóan ellenkező érdekei ellenére is. 1898-ra 5.200 zsidó telepes élt Palesztinában a mezőgazdasági „mintatelepeken”. A második Alija 1904 és 1914 között zajlott. 1909-ben megalapították Tel Avivot, az első modern zsidó várost.

Az I. világháború végén a nyertesek, Franciaország és Nagy Britannia felosztották egymás között az oszmánok egykori közel keleti gyarmatait és a dolog legalizálásához erre a Népszövetségtől mandátumot (megbízást) kértek és kaptak. Az 1920-as Népszövetségi konferencia San Remoban Nagy Britanniának ítélte azt a területet, amin ma Izrael és Jordánia osztoznak, azzal a meghagyással, hogy az angolok teljesítik az 1917. november 2-i Balfour-deklarációt és elősegítik egy zsidó nemzeti állam létesítését, aminek a területét az egyezmény azonban pontosan nem tisztázta. Azt azonban előírták, hogy a zsidóknak azokat a területeket kell átadni, amelyek 1917-ig a török porta közvetlen tulajdonában voltak. Az erősödő arab tiltakozás hatására aztán a britek 1922-ben a mandátumuk területet két részre osztották és a zsidóknak csak a Jordán völgyétől nyugatra eső részen (ez Ciszjordánia – nagyjából a ma Izrael által ellenőrzött terület) engedték a letelepedést. Ez a az egész brit mandátum területének mindössze a 22% volt és egycsapásra szertefoszlott a zsidók nagy és erős államáról, Dávid és Salamon királyságának restaurációjáról szőtt álma. A Jordántól keletre (Transzjordániában) pedig egy arab bábállamot hoztak létre egy bizonyos Abdullach mufti vezetésével.

1939-ig még három alija következett, aminek következtében a zsidó lakosság száma jelentősen megnövekedett. Lassan megváltozott a nevezéktan is és ha Palesztináról szó esett, akkor az alatt már csak a későbbi Izrael területét értették, Transzjordániát meg egyszerűen Jordániának hívták. Palesztina felosztására először 1937-ben az úgynevezett Peel bizottság készített tervet, amit a zsidók üdvözöltek, az arabok elutasítottak, ezért nem lett belőle semmi.

Aztán elkövetkezett a II. világháború, aminek a részleteibe most nem mennénk bele, de amíg a zsidó telepesek részéről mintegy 200.000 katona a szövetséges csapatok oldalán harcolt, addig a palesztinai arabok egyes vezetői Hitler szövetségét keresték. Amin Husseini, a jeruzsálemi főmufti 1941-ben Berlinben találkozott is ez ügyben Hitlerrel, sőt egyeztetett Eichmannal is a zsidókérdés „végső megoldása” ügyében, amire Palesztinában is lett volna igény. A világháború végén, az ismert okok miatt, ismét hatalmas bevándorlási hullám indult meg Palesztina felé. 1946-ban Transzjordánia területén megalakult a Jordán királyság.

Palesztina felosztásáról, a brit mandátum befejezéséről és egyben egy zsidó nemzeti állam létesítésről az ENSZ 1947. november 27-i, kétharmados többséggel elfogadott határozatában döntött. Jeruzsálem azonban nem tartozott volna sem az arab, sem a zsidó államhoz, hanem, mint úgynevezett corpus separatum, nemzetközi ellenőrzés alatt maradt volna. A tervet a zsidók képviselői azonnal elfogadták, míg az arabok azonnal ellenezték, mert a zsidók jelenlétét provokációnak tartották.

A brit mandátum 1948. május 15-én, egy pénteki napon éjfélkor járt le, de a Tel Avivban összegyűlt Nemzetgyűlés döntése után már 16 órakor, tehát még a naplemente előtt kikiáltotta Ben Gurion elnök Izrael államot. (Pénteken a naplemente után kezdődik a sabbat, ezért éjfélkor a vallásos zsidók nem vehettek volna részt az aktusban.) 11 perccel később az USA már el is ismerte Izraelt, a Szovjetúnió és a többi győztes nagyhatalom csak másnap.

Pontosan éjfélkor Egyiptom, Jordánia, Szaudi Arábia, Libanon, Szíria és Irak hadat üzentek és kitört a Palesztin háború. A harcok 1949 júliusáig tartottak és az új állam, mindenki csodálkozására nem csak, hogy nem semmisült meg, hanem még új területeket is inkorporeált. (A zsidóknak persze más volt a motivációjuk: aki valahogy túlélte a holocaustot, annak már nem volt hova menekülnie.) A csatározásoknak egy nemzetközi segítséggel létrejött fegyverszünet vetett véget. Az eredetileg tervezett palesztin arab állam azonban nem alakult meg, a nekik szánt területeket az arab államok (Jordánia – Westbank, Egyiptom – Gaza) foglalták el. Jordánia megtartotta továbbá Kelet Jeruzsálemet az egész óvárossal.

Egyiptom 1956-ban államosította a Szuezi csatornát, ezért Franciaország, Anglia és Izrael ravasz tervet eszeltek ki: Izrael megtámadja Egyiptomot és előretör a csatornáig, erre a két nagyhatalom, mint nemzetközi békéltetők beavatkoznak és megszállják a csatorna övezetét. Így is lett, de a csapatokat az ENSZ nyomására 1957. márciusára mindhárom ország visszavonta. Cserében Izrael visszakapta az 1948-ban elvesztett kijáratát a Vörös tengerre. Az egyiptomi határ területén pedig ENSZ csapatok őrizték a békét.

Nyugalom persze nem lett, megkezdődtek az arab terroristák támadásai. A helyzet aztán 1967-re pattanásig feszült. Májusban egyiptomi követelésre az ENSZ csapatokat kivonták a Sinai félszigetről. Május 18-án a Kairói rádióban a következő proklamációt olvasták fel: „Mától nincsenek többé ENSZ csapatok, akik eddig Izraelt védték. Türelmünknek vége. Mától nem panaszkodunk többet az ENSZ-ben Izrael miatt. Mától totális háborút vívunk Izrael ellen, aminek a célja a Cionizmus kiirtása.” Két nappal később hasonló értelemben nyilatkozott Hafez Assad, aki akkor Szíria hadügyminisztere volt. 22-én az egyiptomi haditengerészet blokád alá vette az Akkabai öblöt és elzárta Eliat kikötőjét. 24-én Egyiptom és Jordánia és Szíria katonai szövetséget kötöttek. Június 4-én csatlakozott hozzájuk Irak is és az elnök, Abdul Rahman Aref így nyilatkozott: „Izrael léte egy sajnálatos hiba, amit korrigálni kell. Itt az idő, hogy az 1848-óta történteket kitöröljük. Célunk nem lehet más, mint Izraelt lesöpörni a térképről.” Egyben az arab csapatok felvonultak az izraeli határok mentén.

A fenyegetés hatására izraeli légierő másnap, június 5-én hajnalban megelőző csapást mért a katonai szövetség tagjaira, akik az azt követő 6 napban megalázó vereséget szenvedtek. Izrael elfoglalta a Golán fennsíkot, Kelet Jeruzsálemet, a Westbankot és a Gaza övezetet is. Július 11-én fegyverszünet vetett véget a háborúnak. Június 22-én Izrael béketárgyalásokat javasolt a konfliktus lezárására és a vitás területi kérdések elintézésére, de ezt az arab államok elutasították. Az izraeli csapatok előretörésekor 175.000 arab, vagy ahogy azóta hívják őket, palesztinai menekült el a lakóhelyéről. Az elnéptelenedett területen megjelentek az első ultraortodox zsidó telepesek, akiknek jelenléte máig is feszültség forrása.

1973. október 6-án, a Jom Kippur, vagyis a zsidó megbékélés ünnepén az azt megelőző években a Szovjetúnió által felfegyverzett egyiptomi és szíriai hadseregek megtámadták Izraelt. A tervről, miszerint az ünnep miatt csak részben feltöltött izraeli hadsereg nem lesz képes ellenállni, hamarosan kiderült, hogy minden alapot nélkülöz és a 20-ig tartó harcokban a támadók ismét súlyos vereséget szenvedtek. Izrael elfoglalta az egész Sinai félszigetet és a Szuezi csatornát is ellenőrzése alá vonta. 1977-ben megkezdődtek a tárgyalások Izrael és Egyiptom között, aminek a végén 1977-ben a két állam békeszerződést kötött és kölcsönösen elismerték egymás határait. Izrael 1982-re kiürítette a Sinai félszigetet és Egyiptom ismét birtokba vehette a csatornát.

Izrael már 1967-ben de facto elfoglalta egész Jeruzsálemet, de 1980. július 30-án bejelentette, hogy az egy és oszthatatlan város egyben az állam fővárosa is. Egy évvel később pedig annektálta a Golán fennsíkot is. Ámbár mindkét terület ma is izraeli igazgatás alatt áll, a döntéseket az ENSZ továbbra sem ismeri el, többek között ezért is vannak az országok nagykövetségei nem a fővárosban, hanem Tel Avivban.

1981. júniusában izraeli gépek az Opera hadművelet keretében bombáikkal lerombolták az Bagdad mellett épülő osiraki atomerőművet, hogy az atomfegyver-képes plutónium előállítását megakadályozzák. 1982-ben PFSZ (Palesztin Felszabadítási Szervezet), Beirutba helyezte át főhadiszállását és onnan szervezte az Izrael elleni akcióit, ezért az izraeli hadsereg bevonult Beirutba. Miután a PFSZ kivonult Beirutból, Izrael még abban az évben elhagyta a libanoni fővárost, azonban az ország déli részén egy úgynevezett biztonsági övezetet még 1985-ig megszállva tartott. Izrael kivonulása után Libanont elfoglalta a szír hadsereg és csak 2005-ben vonult vissza.

1987-ben tört ki az első intifáda és megkezdődtek az öngyilkos merényletek, amiket csak 2000-ben szakította meg rövid időre a Camp Davidben zajlott béketárgylás. Bár az izraeli miniszterelnök, Ehud Barak vezette küldöttség kész lett volna messzemenő engedményeket tenni (feladták volna a 67-es, 6 napos háborúban szerzett területeik 95%-át), az Arafat vezette palesztin tárgyalók nem hajlottak semmilyen kompromisszumra. Még ugyanabban az évben kitört a második, Al Aqsa intifáda, aminek csak az 2005-ös Shram el Sheikhben aláírt Palesztin-Izraeli-Jordániai-Egyiptomi egyezmény aláírása vetett többé kevésbé véget.

A Szovjetúnió szétesésével újabb alija indult meg és összesen mint egymillió orosz zsidó telepedett le Izraelben. Ma Izrael lakossága 7,7 millió fő és a bevándorlás nélkül is növekszik, mert a fejlett ipari országok között itt a legmagasabb, 3.03 a fertilitási ráta. (Magyarországon ez csak 1.32, Ausztriában 1.39, szóval mi fogyunk.)

Egy évvel később, két izraeli katona elrablását megtorlandó Izrael ismét bevonult Dél Libanonba. 2008-ban pedig a Gaza területekről indított katyusa rakéták megtorlásaként Izrael bombázta a gázai Hamas támaszpontokat és később ugyanebből a célból egy földi offenzívára is sor került.

Talán, ha az arabok 1948-ban annyiban hagyták volna….

Izraelben ma viszonylag békés az élet és csak remélni tudjuk, hogy legalább egy hétig így is marad. Izrael ma egy nyugati mintára berendezett parlamentáris demokrácia, gyenge elnökkel (jelenleg Simon Peres) és erős miniszterelnökkel (ezidő szerint Benjamin Netanjahu). A két legjelentősebb párt a konzervatív Likud-tömörülés és a baloldali Awoda Munkáspárt. A kormányalakításnál azonban jelentős szerepük van a kis pártoknak, amelyek vagy vallási színezetűek, vagy egy réteget (pl. orosz bevándorlókat) képviselnek.

Ugyan a hadsereg civil kontroll alatt áll, ma is jelentős a politikai súlya. Becslések szerin Izrael mintegy 175.000 embert tart egy időben fegyverben, mozgósítás esetén pedig tovább 600.000 személyt hívhatnak be szolgálatra. Izraelben a férfiak 3, a nők 2 évre kötelesek bevonulni és 42 éves korukig rendszeresen részt kell venniük tartalékos gyakorlatokon is. A hadsereg gerincét a a saját fejlesztésű Merkava páncélosokkal (mintegy 1.500 db) felfegyverzett földi csapatok jelentik. A légierő mintegy 500 harci géppel és 200 helikopterrel rendelkezik. A haditengerészet 60 kisebb hajót, köztük 3 rakétahordozó fregattot és 10 korvettet, továbbá 3 modern tengeralattjárót tart rendszerben. Izraelé a világon talán a legmodernebb, részben saját fejlesztésű rakétaelhárító rendszere, ami a rövid-, közepes és nagyhatósugarú támadásokat is képes kivédeni. Izrael nem írta alá az atomfegyverzetet korlátozó egyezményeket és a szakemberek becslése szerint mintegy 200 termonukleáris robbanófejből áll a nukleáris arzenál. A célbajuttatáshoz nem csak a hagyományos légierő, hanem akár interkontinentális-ballisztikus rakéták is rendelkezésre állnak.

Izrael gazdasága magasan fejlett technológiájú piacgazdaság, ahol az állam részesedése magas, a munkavállalók 33%-a állami alkalmazott. Az GDP 195 milliárd dollár, az egy főre eső GDP a magyarénak kicsit több, mint kétszerese. Az állam adóssága a GDP 78%-a, tehát nagyon magas, bár különlegessége, hogy az állampapírok fele az USA kezében van és a másik fél nagy részét is kiválasztott magánbefektetők tartják a kezükben, ezért a fizetésképtelenség nem fenyeget. Ennek ellenére nagyok a társadalmi feszültségek, éppen az idén nyáron sörpört végig az országon egy masszív tiltakozási hullám a növekvő szegénység, munkanélküliség és a fiatalok gyakran kilátástalan helyzete miatt.

Mi közben 3:25 perces repülés után simán landoltunk Tel-Avivban, a Ben Gurion repülőtéren. Akinek van, előbbre állította az óráját egy órával és a gép elhagyása után azonnal jött az útlevélvizsgálat. Én álltam elől, a hölgy megkérdezte, hogy honnan és melyik légitársasággal jövök, meg, hogy csoporttal, vagy egyedül. Mondtam, kis családi csoport tagjaként érkeztem, akkor odahívtak mindannyiunkat, elmagyaráztam, hogy ki kicsodám is nekem és máris rats-fats beléptettek bennünket. Hamar megjöttek a csomagok is, csak Gyöngyi akarta egy idősebb úriember bőröndjét elorozni. De aztán minden rendeződött és mi elindultunk a SlomoSixth irodája felé, hogy átvegyük a bérelt autónkat. Kiderült, hogy előbb egy suttle-lal el kell mennünk a cég központjához, akkor megkerestük azt a kisbuszt, aminek az oldalán a cég logója virított és a borzasztóan nyekergő arab muzsika hangjaira (a sofőr nyilván palesztin volt) elgurultunk a kölcsönzőhöz. Gyors adminisztráció után még béreltünk egy navigációs dobozt is és már elő is állott a gépkocsi, egy Hundai i20-as, teletankolva, klímával, automata váltóval. A várakozásaimmal ellentétben a csomagjainkkal együtt kényelmesen belefértünk. Még felraktuk a navit a szélvédőre és máris robogtunk is Jeruzsálem felé. A lapos tengerparti sáv elhagyása után dimbes-dombos lett a táj elsősorban valami fenyőfajta erdővel, aztán a fel-le után egyszer csak megpillantottuk a várost. Jeruzsálem magas, szűk és mély völgyektől szabdalt dombokra épült. A sűrűsödő délutáni forgalomban simán elértük a belvárost.

A szállodánk, a Hotel Beit Avital a Jaffa(Yafo) utcában áll. Az autók innen ki vannak tiltva, viszont itt közlekedik a város egyetlen villamosa. Egy mellékutcában megálltunk, behordtuk a csomagokat a 30 méterre levő szállodába, aztán Mirivel megkerestük a parkolóházat. Nem volt messze, olyan 150 méter. A bejáratnál még bekukkantottak a csomagtartónkba is (bomba?) és máris találtunk egy helyet. Visszasétáltunk a hotelig, kaptunk egy wellcome kávét és a szobakulcsot. A hotel nagyon kicsi, egyetlen kétemeletes házacska a Yafo-n, néhány szobával. Napközben mint internet-kávéház működik, az egyik sarokban van egy kis pult, ahol egy gázrezsó és egy igazi olasz kávéfőző áll, a másikban pedig három computer. Az apartmanunk egy kis lakás lehetett valamikor, egy nappali egy kettős ággyal, kis konyhafülke, fürdőszoba és egy kis hálószoba. A két csillaghoz mérten nagyon tisztességesen néz ki és természetesen van ingyenes wifi is. Elosztoztunk az ágyakon, kicsit kipakoltunk, aztán helyi idő szerint fél 6-kor elindultunk az óvárosba. A villamosnak közvetlenül a ház előtt van a megállója. Külön bónusz volt, hogy a próbaüzem miatt a villamos most egy darabig ingyenes. Fel is pattantunk rá, aztán én elszámoltam a megállókat, ezért idő előtt leszálltunk, majd megint felszálltunk, végül aztán mégiscsak elértük az óváros. A kivilágított falak mellett sétáltunk a Jaffa kapuig ahol beléptünk a szent városba. Mindjárt ránk vetette magát egy fickó, hogy menjünk el vele a boltjába, ahol nagyon kedvezményesen bevásárolhatunk, de viszonylag röviden sikerült leráznunk. Én kis csalódásként éltem meg, hogy az óváros nem más, mint egy hatalmas bazár, ahol minden utcában a három vallás kösöntyűit árulják a sikátorok mindkét oldalán, a szentföldi utazók meg közöttük bolyonganak. Mi is így tettünk, mert ma még csak úgy, program nélkül akartunk szétnézni egy kicsit. Szóval mentünk előbb egyenesen előre, aztán kicsit balra, kicsit jobbra és hopp, máris ott álltunk a Szent Sír templom előtt. Ez egy kesze-kusza templomegyüttes, hat keresztény egyház próbálta meg Krisztushoz közel felépíteni a kegyhelyét, ezért a templomok szorosan egymás alá-fölé-mellé épültek. Mi is körbejártunk, egyelőre csak úgy előkészület nélkül és megsimogattuk azt a követ, ami Jézus urunk feküdt, amikor levették a keresztről.

A templom után visszasétáltunk a Jaffa útra, hogy keressünk magunknak egy vendéglőt, ahol megvacsorázunk. Néztünk jobbra, néztünk balra, de egyszerűen nem találtunk, mert nem is volt. A keresés közben lassan visszaértünk a szállodánkhoz, megkérdeztük a recepción, hogy hol van itt a legközelebbi étterem. „Hát – szólt a csodálkozó válasz – itt mindenütt vannak éttermek”, de a legjobb lenne, ha elbattyognánk a 300 méterre levő piacig, ott a bal oldalon több is van egymás mellett. Így is tettünk és máris kiderült, hogy mi volt a baj. Itt az étterem valami kis büfét jelent, előtte a járdán 4-5 asztalkával, ahol elmajszolgathatod a mindenféle szendvicsszerűségeidet, amit árulnak. Semmi konyha, meg meleg kaja, fedett hely. Na ehhez az erősen lehűlt esti levegőben nem volt kedvünk, ezért inkább bevásároltunk a piacon humuszt, valami pulykasonkafélét, olajbogyót, salátát, lepénykenyeret, süteményeket és a végén egy üveg bort és ásványvizet, aztán otthon, a szállodaszobában a konyhaasztalnál megvacsoráztunk. El lehettünk fáradva, mert mindannyian azonnal lefeküdtünk. Én még erőltettem volna az írást, Miri meg az olvasást, de hiába, mert hamarosan elaludtunk.

 

November 8., kedd

Eléggé el lehetett fáradva a csapat, mert reggel nagyon nehezen kászálódtunk ki az ágyainkból, de végül is 9-kor már mindenki menetkész volt. Előbb elvonultunk reggelizni. Most két idősebb úriember volt szolgálatban, az egyikük mindenféle zöldségeket pirított egy serpenyőben, majd ráütött négy tojást. Ez volt a reggeli fő attrakciója, meg lekvárok, méz, vaj a lepénykenyérhez és narancslé. És persze kaptunk (nagyon jó olasz) kávét is.

A reggeli után kisétáltunk a villamoshoz és ma elindultuk a másik irányba, a Hertzl-hegy felé. El nem tévedhettünk, mert pontos anyanyelvű útmutatást kaptunk egy Magyarországról visszatelepedett olyan 30-as, kis kerek fickótól, aki internetezni tért be a kávézóba. Mint arról már szó volt, Jeruzsálem (és az izraeli települések többsége) dombok tetejére épül, közöttük mély völgyekkel, a domboldalakon parkokkal és sétányokkal. Azért van csak egy villamos, mert a csak ezen a vonalon lehetett egy viszonylag hosszú, 10 km-es pályát kiépíteni, anélkül, hogy völgyhidat kellett volna ácsolni. Maguk a városrészek tiszták, ápoltak és pont olyanok, mint akár melyik modern város lakótepelei. A végállomástól olyan 10 perces kellemes séta lefelé a völgybe a Yad Vashem, a holokauszt emlékmúzeum. A múzeumról nem nagyon tudnék autentikus beszámolót írni, ezért meg sem próbálom. A történetet mindenki ismeri, még az is, aki az egészet tagadja. A múzeumban csak fényképekkel vagy filmekkel, ritkábban eredeti dokumentumokkal demonstrálják a tömeggyilkosságokat. Képi anyag van bőven, mert a német katonák, így az SS különleges alakulatainak a tagjai is szívesen kattogtatták Leica gépeiket, hogy a kivégzéseket megörökítsék. (Hihetetlen, de így van, a képek egy részét, a hátoldalon rövid kommentárral, hazaküldték a családnak, hogy ott is láthassák, micsoda hőstetteket visz véghez a papa a messzi idegenben.) A képeken látható személyek történetét aztán szívós munkával felkutatták és azt mesélik el. Hát, nehéz megállni bőgés nélkül. Ha valaki erre jár majd, biztos megnézi, mert szerintem az intézményesített állami zsidóüldözés, amiben kishazánk is igencsak szorgalmasan gyakorolt, a mai Izrael létének egyik alapvető oka.

A magyar zsidók deportálásának és kiirtásának saját kiállítása van, benne a Magyar Királyi Államvasutak egy vagonjával és az úgynevezett Auschwitz napló eredeti példányával. Lárvált és nyílt antiszemita olvasóimnak mindenesetre azt üzenném innen, hogy a zsidók elűzésére semmi esély, innen ők el nem mennek, innen őket sem fegyverrel, sem terrorral nem lehet elüldözni. Még egyszer nem fogják hagyni magukat lemészárolni, az biztos. Ennek az is a biztosítéka, hogy a múzeum melletti oktatási központba elvisznek minden frissen bevonult katonát, akiknek aztán bemutatják, milyen szörnyűséghez vezet, ha az ember az ellenállás helyett inkább a csendes beletörődést gyakorolja. Míg ott álltunk a buszra várva, kijött az iskolából 3 szakasznyi frissen berukkolt katonalány, na az ő arcukat soha sem fogom elfelejteni.

A múzeumból egy kisbusz vitt fel bennünket a villamoshoz, amivel egy óra felé visszamentünk a szállodába. Ittunk egy jó kávét, megettük a tegnapi sütijeink maradékát, kicsit kilógattuk a lábainkat, aztán elindultunk az óvárosba.

A szállodánk és előtte a villamosmegálló a lányokkal.

Jeruzsálem ma egy másfél milliós nagyváros, mégis, ha valaki „a” városról beszél, akkor általában az óvárost érti alatta. Jeruzsálem Kr. e. 1003-ban, szóval jó régen lett először a zsidó állam fővárosa, amikor Dávid (tudjátok az a parittyás Firenzéből) Hebronból ide áthozatta a frigyládát. Templomot is akart emeltetni neki, de szerencsére nem sikerült (Dávid ugyanis házasságtörő kapcsolatba került az egyik főtisztje feleségével, ezért nem volt méltó arra, hogy az Úr templomát felépítse). JHWH templomát aztán Dávid fia, Salamon, aki nyilván hűséges természet volt, építette fel. Ez lett volna az Első templom, amit aztán a Nebukadnesar vezette babiloniak úgy Kr. e. 586-ban leromboltak.

A Második templomot (Nagy) Heródes építtette. A munkákat Kr. e. 21-ben kezdték el, és mintegy 10 évig tartottak. A hatalmas, mintegy 200×200 méteres templom számára a régi templom helyén levő dombból egy kb. 500×400 méteres , szabályos négyszög alakú, kőfallal alátámasztott platót alakítottak ki. Ezt a templomot rombolták le aztán rómaiak 70-ben a felkelés megtorlásaként.

Közben persze történt más is a városban, többek között 35-ben megfeszítették Jézust. Amikor aztán Szent Heléna, Konstantin császár igencsak buzgó keresztény anyukája 330 körül Jeruzsálembe érkezett, Jézus vélhető sírja fölé templomot (a Szent Sír Templom első változatát) építtetett.

Aztán megjöttek a moszlimok és a herodesi templom helyén, a platón 668 és 691 között felépítették a Sziklamecsetet (a szikla fölé, ahonnan állítólag Mohamed az égbe szállt Allahhoz egy rövid konzultációra) és néhány évvel később az Al Aqsa mecsetet (ami a moszlimok Mekka és Medina után harmadik legszentebb helye).

Aztán jöttek a keresztesek, akik még építettek néhány templomot, aztán meg az oszmánok, akiknek jeles uralkodója, I. (Nagy) Szulejmán – akit mi magyarok is jól ismerünk – 1535-ben felépíttette a ma is látható magas városfalat. A mai óváros ezek között a városfalak között fekszik Jeruzsálem keleti szélén. Az óváros majdnem szabályos négyzet alakú és olyan 1×1 km-es. A négyzet délkeleti sarkában emelkedik a kb. 20-30 méter magas 500×400 méteres lapos Templomhegy, rajta a Sziklamecsettel és az Al Aqsa mecsettel. A templomhegy nyugati támfala tövében pedig a siratófal van (innen a zsidó neve „nyugati fal” is).

Maga az óváros négy negyedre oszlik: északnyugaton a keresztény, északkeleten az arab, délnyugaton az örmény és délkeleten (tehát a siratófallal érintkezően) a zsidó negyed. Krisztus utolsó útja, a Via Dolorosa és a megfeszítés, a sír és a feltámadás helye fölé emelt Szent Sír templom az arab negyedben van. Az óváros különleges hely tehát, ahol néhány száz méteren belül vannak a három nagy monoteikus világvallás legszentebb helyei.

Mint ahogy már szó volt róla, 1948-ban a jordán Arab légió elfoglalta Kelet Jeruzsálemet és ezzel együtt az óvárost is. A Templomhegyet ápolták, a többi negyedet (az arabot is), bennük a keresztény és a zsidó ereklyékkel, elhanyagolták. A legrosszabbul persze a zsidónegyed járt, mert lakóit elűzték és a gazda nélkül maradt épületek jó része leromosodott. A hatnapos háborúban az izraeli csapatok visszafoglalták (meglehetősen nagy véráldozattal, mert nem vetettek be nehézfegyverzetet). A zsidó negyed újjáépült, kiszabadították és hozzáférhetővé tették a siratófalat, rendbe tették a városfalat és környékét és a falon belül a nyilvános épületeket. A Templom hegy az arab helyi közigazgatás a Waqf kezében maradt még azután is, hogy Jeruzsálem ismét Izrael fővárosa lett.

Ha valaki nem látná, ezt nem én fényképeztem. Az előtérben a téglalap alapkú Templom hegy, rajta a Sziklamecset és az Al Aqsa mecset. A hegy bal felső sarkánál látható a Siratófal előtti tér. Jobbra fenn az arab negyed a Via Dolorosával.

Most is 4 megállót utaztunk a villamossal, aztán be a Jaffa kapun. Érdemes volt a novembert választanunk, mert nem volt akkora tömeg, mint hittem. Átvágtunk a bazáron a Templomhegy lábáig, ott jobbra fordultunk és 200 méter után ott álltunk a Siratófal bejáratánál. Mivel ez a zsidók legszentebb helye, erősen őrzik és csak a repülőtereken szokásos ellenőrzés után lehet bemenni a fal előtti térre. Maga az imahely olyan 100 méter hosszú, felén a nők, felén a férfiak imádkozhatnak. Az egész tér egy zsinagógának számít, ezért fedetlen fejjel nem szabad belépni. Feltettem a fejemre a kölcsönzött kippát, a lányok kendőt vettek, aztán elváltunk egymástól, ők jobbra, én balra mentem. Ahogy ott álltam a hatalmas kövek előtt, amik valamikor „a” templom nyugati határát képezték, felettük a legszentebb szentéllyel, benne a frigyládával, tényleg úgy éreztem, hogyha valahol, hát itt tényleg jelen van az Úr. Kifejezettem sajnáltam, hogy nem vagyok sem vallásos, sem zsidó, mert akkor én is részt vehetnék a szertartásban. Még bekukkantottam az alagútba is, ami a Siratófaltól az arab negyedig húzódik és ami szintén az imahely része. Ide már tényleg csak az imádkozók mehetnek be.

A Siratófal a zsidónegyed felől.                          Egész közel az Úrhoz.                              Ismét együtt a fal előtt.

Negyed óra múlva találkoztam a lányokkal, akik szintén megtekintették a nekik fenntartott faldarabot. Persze nekik is kendőt kellett viselniük, ráadásul ők nem fordíthattak hátat a falnak, kifelé hátrafelé kellett araszolniuk. Na, innen elmentünk a templomhegy délnyugati csücskéig, mert innen állítólag fel lehet jutni a mecsetekhez. Be ugyan nem mehettünk volna, ahhoz a Waqf előzetes írásos engedélye kell, de legalább kívülről szívesen megnéztük volna. Kiderült, hogy a Templomhegy most két napig a gyauroknak zárva van, valami mohamedán ünnep miatt.

Hát nem volt mit tenni, akkor ezt a pontot kihagytuk és a zsidó negyeden át átvágtunk a a bazár főutcája felé. Még az ideúton láttunk ott egy vendéglőt, amit elfogadhatónak tűnt. Közben, ahogy a meglehetősen meredek lépcsőn kúsztunk felfelé, elém ugrott egy rabbi, ha nem is teljes harci díszben, de valami kis papírral a kezében és azonnal megáldott előbb engem, aztán a Mirit és általunk minden leszármazottunkat és mindezt nagyon jutányosan, 50 Sékelért. Helyesebben ő inkább egy százast akart volna, mint azt közölte, de Miriam közölte, hogy neki ez csak a felét érte.

Szerencsésen megtaláltuk az éttermet, beültünk, azonnal kaptunk 8-féle salátát és szószt, meg persze kenyeret és mire a hús megérkezett, már annyira jól laktunk, hogy abból alig ettünk. Szerencsére adtak csomagolóanyagot, így szépen magunkkal vihettük a maradékot holnapra. 440 Sékelt fizettünk, fejenként 6.500 forintot, de ha elosztjuk két napra, tényleg nem tragikus.

Na, a kaja után már nem olyan ruganyos léptekkel, de elhatoltunk a Via Dolorosa elejére és onnan követtük Jézus urunkat. Mi persze nem cipeltük a keresztünket, meg előzőleg meg sem korbácsoltak bennünket, viszont sokszor nem tudtuk, hogy merre kellett menni, rendre eltévedtünk. De nem adtuk fel és megkerestük mind a 8 stációt, ami a Szent Sír templomon kívül van. A keresztény emlékek az arab negyed bazárjában elszórva fekszenek és többé kevésbé csalódást okoz a látogatónak az elhanyagolt környezet. Én nem nagyon értem, miért nem ér meg a keresztény egyházaknak és a híveknek néhány dollárt, hogy kártalanítsák az arab kereskedőket és a Via Dolorosát felvásárolva a stációk környezetét megfelelően kialakítsák.

Aztán elértük a Szent Sír templomot. Ez egy egymás fölé, mellé, alá épült épületegyüttes, amit több keresztény egyház együtt használ. A baj csak az, hogy sokszor a már az oszmánok alatt kötött megállapodások ellenére sem sikerül elosztani a hívek adományait és nem ritkán tetlegességig menő vita tör ki isten szolgái között. A főbejárat mögött található az a kő, amire Jézus holttestét fektették, amikor levették a keresztről megmosták és beolajozták. A kő nagy becsben áll, a hívek mindenféle kendőkkel törölgetik, hogy a szövet felvegye az olaj nyomát és ezáltal beszenteltessen. Láttam ott egy polgárt, aki – nyilván megbízásból – egy hátizsáknyi, legalább 50 darab konyharuhaszerűséggel érkezett és igazán alapos munkát végzett a dörzsölést illetően. Ettől jobbra láthatók a Golgota sziklájának maradványai. Tetején egy további templom oltára alatt meg van egy lyuk, amiben az az ominózus kereszt állt. A hívek szépen sorba állnak és kettesével bebújnak az oltár alá és ott imádkozhatnak vagy 15 másodpercig, aztán csere.

Itt állt a kereszt.                         Ezen feküdt a Corpus Christi.                           És itt volt a sziklasír.

A kőtől balra van a szent sír kápolnája. Ugyan az a szikla, aminek üregében Jézus teste feküdt a feltámadásig, már nincs meg, mert a középkorban a fölötte akkor áll templomot és magát a sziklát is lerombolták az arabok. Ennek ellenére itt is hosszú sor áll a török kioszkot utánzó kápolna körül és csak 5-ösével, egy nagyon szigorú görögkeleti pap parancsait követve nyerhetnek bebocsátást. Mi egyik sorban állást sem vállaltuk, mindössze csak a szent követ simogattuk meg, helyesebben Gyöngyinek a sálját is sikerült felszentelnie.

Mivel Miri kicsit elcsapta a gyomrát a vacsival, vettünk egy üveg vodkát hazafelé a szomszéd orosznál, aztán otthon alaposan megkóstoltuk. Az egész napos császkálás után mindannyian eléggé fáradtak voltunk, lefeküdtünk. Kicsit még mímeltük az olvasást, de aztán villany leo.

 

November 9., szerda

Ma reggelire tojásrántotta és sós túróspalacsinta volt a szokásos lekvárok és mogyorókrémek mellé. Reggeli után elsétáltunk a parkolóházba és kiváltottuk az autónkat 74 Sékelért. Úgy terveztük, hogy elmegyünk Jerikóba és onnan a Genasareti tóhoz a Jordán völgyén át, de nem sikerült, mert a GPS nem ismerte fel Jerikó városát. Jellemző dolog, a zsidók ugyan elfoglalták a Westbankot (így híják az a gömböc formájú területet, amit eredetileg, 47-ben a palesztinoknak ítéltek), de mivel a nemzetközi egyezmények a területgyarapodást nem ismerik el, a navigációs programban egyszerűen nem létezik. Ott álltunk tehát valahol Jeruzsálemben, de semmi esélyünk sem volt a városból kivezető utat megtalálni, ezért megfordítottuk a túra útvonalát és beadtuk Názáret városát, ami már Izrael területén fekszik. Ezt szépen le is nyelte és elindultunk nyugatra, Tel Aviv felé. Végül a repülőtér előtt északnak fordultunk és rátértünk a 4-es útra, ami a tengerparttal párhuzamosan halad északnak. Izraelben az utak tényleg nagyon jó állapotban vannak. A két autópályán (1-es Tel Aviv – Jeruzsálem és a 6-os észak-déli) kívül az többi egyszámjegyű főút is többnyire kétszer két sávos, kifogástalan aszfalttal. Az „igazi” Izraeli territórium itt csak egy kb. 30 km széles földsáv, amin három párhuzamos főút, a tengerparti 2-es, a 4-es, amin mi mentünk és a már említett 6-os fizetős autópálya fut észak-déli irányba.

A lapos tengerparti sáv északnak haladva egyre szűkül és közelebb jönnek a hegyek. A síkságon intenzív mezőgazdasági művelés folyik, minden talpalatnyi területet megmunkálnak. Hogy meddig tarthat még a mezőgazdasági művelés, nem tudom, mert mindenütt gőzerővel építkeznek és a terület erősen fogy, igaz az épülő házak jó része toronyház, talán éppen a terület szűkös volta miatt. A lakótelepek általában ápoltak és tiszták, de lakatlan területeken az utak mellett bőven látható szemét is.

Fél egy felé értük el uticélunkat, Észak-Galilea peremét. Itt átváltottunk az Észak-keletre vivő 65-ös útra, ami elhagyta a tengerparti sávot és egyre magasabbra vezettet a dombok között. A völgyek azonban szélesek, szemmel láthatóan szépen megmunkált, jó termőfölddel. Sőt itt az út mellett számos tócsát(!) is láttunk, tegnap, vagy tegnapelőtt rendesen eshetett az eső. Názáret városának a bibliai időkben néhány száz lakosa lehetett, ma azonban olyan Steyr nagyságú és egy délkeletre néző domboldalon fekszik. A város lakói túlnyomóan arabok, vagy arab származásúak, ennek megfelelő a városkép: szűk, nem túl tiszta utcák rettenetesen összevissza forgalommal, mindenhonnan áradó arab muzsikával. Sikerült leparkolnunk egy udvarban, amit a tulaj parkolóként üzemeltet és elindultunk a templom felé.

A Jövendölés-templom bejárata.                                            Itt közölte Gábriel a jó hírt.

Olyan 10 perces séta után ott álltunk a Jövendölés-templom bejáratában. Állítólag itt jelent meg Máriának, aki éppen vízért ment a kúthoz, Gábriel arkangyal és megjövendölte, hogy terhes lesz és világra hozza majd a megváltót. (Azért elképzelem, mi lett volna, ha nem a türelmes József a férj. A fiatal feleség elmegy a kútra, hazatér és bejelenti, hogy terhes, de nem a férjtől, hanem a szentlélektől. Hát biztos leesett volna néhány pofon.) Maga a templom egy modern betonépítmény 1969-ből és a még a keresztesek által épített bazilika romjai fölé épült és amit a mamelukok 1263-ban leromboltak. A romok közepén áll az a sziklamélyedés, amiben a kút volt és ahol az arkangyal a jó hírt közölte. A templom falain és kinn a kert körüli kerengő falán modern festmények, mozaikok, domborművek és egyéb művészi alkotások, amiket a keresztény országok ajándékoztak. Mária országát nem találtuk köztük. A templomkert északi felén áll még egy másik kisebb templom, a Szent József is, ami meg Jézus nevelőapjának a háza fölé épült volna. Tényleg van ott néhány egymással összefüggő sziklaüreg és gödör.

A hátunk mögött József lakása.                                 Cserkúti zarándokok Názáterben.

A templom után, a visszaúton Miri már olyan éhes volt, hogy egy helyi büfében evett egy nagyon arabos szendvicset, mi meg ittunk egy kis ásványvizet, aztán 20 Sékelért visszakaptuk az autónkat és a tulajdonos útmutatását követve kicseleztük a navigációt és sikerült elkerülnünk a belváros közlekedési káoszát. Hamarosan elértük Kána városát, ahol Jézus urunk a menyegzőn a vizet borrá változtatta. Ez ma egy teljesen jellegtelen arab település. Nem is álltunk meg, hanem továbbmentünk a Tiberias felé. A dombok itt 3-400 méterrel magasodnak a tengerszint fölé, a tó meg 200 méterrel a tengerszint alatt fekszik, ezért egy hosszú, meredek úton mentünk lefelé a városhoz.

Tiberiast 17-ben alapította Herodes Antipas , Galilea zsidó királya (a Nagy Herodes egyik fia, az, aki elé Jézus is vezették) Tiberius császár uralkodása alatt, innen a neve. Jeruzsálem és a Templom lerombolása után a zsidó vallási-szellemi élet körpontja lett. A keresztesek uralma és a mamelukok dúlása véget vetett a szellemi műhelynek, de a 1761-ben Nagy Szulejmán Joseph Nasinak, egy Portugáliából az inkvizíció elől menekült zsidó hercegnek ajándékozta a várost és környékét. A Palesztin háború idején felerészben arabok, felerészben zsidók lakták, de a harcok alatt az arabok nagy része elmenekült. Tiberias ma igazi üdülő- és fürdőváros, a világ bármely hasonló helyeiről ismerős szállodasorral és pálmafákkal szegélyezett tengerparti sétányokkal. A város ma is zsúfolt volt, a parkolóhelyek dugig, mi is csak már a városon kívül tudtunk megállni és közelről megnézni a tavat.

Tiberias a Genazaret tó partján.                                                  Én egyelőre a vízben,

A Genazareth tó számos helyen kapcsolódik Krisztus működéséhez: többek között itt volt a hegyibeszéd, a vízenjárás, a vihar lecsendesítése, itt halásztak Simon-Péter és András. Maga a tó kulcsszerepet játszik a modern Izrael (és Jordánia) életében, ez ugyanis az egyetlen édesvízforrás. A közeli Golán fennsíkon eredő Jordán folyó vize itt 21 km hosszú és 12 km széles tóvá torlódik. Bár mélyebb rétegeiben sós víz van, a felszíni édesvíz szolgál Izrael legnagyobb részének ivóvizeként. Egy másodpercenként 28m3 kapacitású vezeték szállítja az ivóvizet Tel Avivba és a Negevbe. A tó déli részéből ered a Jordán folyó déli szakasza, ami meg az egész Jordán-völgy vízellátásának a biztosítéka. Akié a víz, az a helyzet (az élet) ura, senki sem gondolhatja komolyan, hogy Izrael bármilyen nyomás és ENSZ határozat hatására kivonul a Golánról és a tó keleti partjáról és Szíria jószándékára bízza a saját vízellátását.

de akinek erős a hite, az megpróbálhatja máshogy is.

Amikor az autónkba visszaültünk, lassan sötétedni kezdett. Végighajtottunk a tóparti úton, a 90-esen, ami Metulától a Golán legészakibb csücskétől a Jordán völgyében visz le a Holt tengerig, sőt azon túl a a legdélibb pontig, a Vörös tengeri Eliatig. A Jordán Izraeli területen ered a tóból, itt egy olyan zsiliprendszer van, mint a Sión Siófoknál. Maga a folyó itt talán 3 méter széles, alig van víz benne, nyilván zárva vannak a zsilipek, visszatartják a vizet. A tótól délre ismét a mezőgazdaság dominál, itt kibucok művelik a földet, egybe tévedésből be is mentünk. Olyan, mint akármelyik magyar TSZ volt: gépszínek, raktárak, de a lakótelep drótkerítés mögött van és az automatikus kapun csak a helybeliek közlekedhetnek. Az út mellett kilométereken át banánültetvények húzódnak. Olyan 30 km múlva értük el a checkpoint-ot, amin keresztül végül csak beléptünk az arab önkormányzat fennhatósága alatt álló területre. Meg sem kellett állnunk, befelé úgy látszik senkit sem ellenőriznek, de aki kifelé, Izraelbe jön, annak megnézik a papírjait. Innentől egycsapásra megváltozott a kép, a mezőgazdasági művelés gyakorlatilag megszűnt, vagy legalábbis az útról nézve nem volt nyoma. Még települést is alig láttunk. Közben teljesen besötétedett és jól láthattuk a túlsó, jordániai parton fűzérszerűen kivilágított utakat és falvakat.

Este 6-kor értük el Jerikó városát, de a sötétben semmit sem láttunk. Hamarosan nyugatnak fordultunk az 1-es útra és 25 km után elértük Jeruzsálemet. A belépés előtt ismét átmentünk egy checkpoiton, ezúttal vissza Izraelbe. Az ellenőrzés befelé is csak látszólagos, egy 3 sávos autópályán özönlik a nép a városba, lehetetlen a szabályos kontroll. Volt aztán még egy kis probléma a GPSszel, kicsit eltévedt a városban, de miután újra startoltattuk, megtaláltuk a garázsunkat.

Mi ketten anyámmal egyből hazamentünk, a lányok meg még bevásároltak egy kicsit a piacon, vettek kenyeret, gyümölcsöt és néhány sütit meg persze sört is. (Itt a sörösüvegnek nagyon célszerű füles kupakja van, nyitó nélkül is működik.) Megvacsoráztunk, megettük a tegnapról maradt húst és salátákat a mai kenyérrel és szószokkal, ittunk rá sört és a végén még egy kis vodkát is aztán 8-kor lefeküdtünk és szerintem azonnal el is aludtunk.

 

November 10., csütörtök

Ma a reggelinél láttuk, hogy full house van, minden asztal foglalt volt és az urak nem győzték sütni a tojást, olyan gyorsan fogyott. Volt ott egy kóser konyhát vezető fiatal házaspár, mindketten borzsztóan elhízva, akik külön edényt hoztak magukkal a tükörtojáshoz. A tumultus ellenére sikerült fennakadás nélkül megreggeliznünk és fél 10 körül elindultunk. Hideg zuhanyként ért bennünket a garázs mai számlája, mert 80 Sékelt kértek az éjszakáért. Amikor azzal érveltünk, hogy tegnap két napra 72-t fizettünk, azt a választ kaptuk, hogy tegnap tévedtek, ma ennyibe kerül. Mit volt mit tenni, dühöngtünk ugyan, de kifizettük (bár, ha jól meggondolom más nagyváros belvárosi garázsában is kifizettük volna a 15 €-t) és nekiindultunk a mai túrának. Mivel a mai utunk is az arab autonóm területre, a Westbankra vezetett, a GPS-nek ma sem vettük semmi hasznát, a gép csak az 1949-es határokat ismeri el és az azóta létrejött változásokat nem akceptálja. Viszonylag egyszerűen rátaláltunk az 1-es főútra, ami kelet felé visszavitt bennünket Jerikó felé. Jeruzsálem határát az Olajfák hegyétől délre léptük át. Az onnatól a Holt tengerig lefelé lejtő úton először a Szent György kolostort néztük meg. A kolostor egy keskeny sziklavölgyben, a Wadi Qelt-ben fekszik a Jerikó fölötti hegyekben. Az odavezető autóút szeszélyesen kanyarog a majdnem fehér színű sziklás sivatagban. A téli esők vizét a sziklahasadék ciszternaszerűen összegyűjti, ezért tudtak itt a 6. században a kopt szerzetesek megtelepedni. A kolostor épületeit részben a meredek sziklafal keskeny platóira építették, részben a sziklába vájták.

A Szent György kolostor.                                                  Ez már a Holt tenger.

Még elhárítottuk néhány üdítőital- és kösöntyűárus nem túl erőszakos ajánlatát és máris folytattuk utunkat a Holt tenger felé. Csakhamar átléptük a tengerszint magasságát, és tovább ereszkedtünk lefelé, amíg csak a már tegnap említett 90-es utat el nem értük. A kereszteződésnél van a tenger északi vége, ezért aztán délnek fordultunk és miután az első benzinkútnál megtankoltunk, követtük a tenger nyugati partját. A Holt tenger a Kelet Afrikai árok hasadékának legészakibb részén mintegy 420 méterrel a tengerszint alatt fekszik. Azért mintegy, mert vízszintje álladóan csökken. A Jordán folyóból, ami végül is a Holt tengert „táplálja” már évek óta annyi vizet vesznek ki, hogy a természetes párolgást a befolyó víz mennyisége már nem pótolja. Persze a vízszint csökkenésével párhuzamosan nő a sókoncentráció, ami most átlagosan 28%. A sóoldat összetétele jelentősen eltér a szokásos tengervizétől, ott a konyhasó dominál, itt meg 51% magnéziumklorid, 14,4% kálciumklorid és csak 33% nátriumklorid. A tenger felülete ma olyan balatonnyi, kb. 800 km2, a párolgással persze ez is csökken. Mivel a nagy sókoncentráció miatt a tó vizének a fajsúlya lényegesen nagyobb, mint az emberi testé, szépen lebegünk benne. Ez nem is egészen veszélytelen, mert ha valaki fejjel előre lebukna a vízbe, nem tudna, vagy csak nagy nehézségek árán a szokásos technikával talpra fordulni. Ezért itt a fejesugrás tilos. A Holt tenger vízcsökkenését viszonylag egyszerűen meg lehetne akadályozni azzal, hogy vizet vezetnének bele a Vörös tengerből. Mivel a víz 400 méteres eséssel érné el a Holt tengert, több lépcsőben is lehetne energiát termelni vele. A csatorna, illetve vezeték költségét ma 5 milliárd dollárra becsülik, tehát nem észvesztően nagy összegről van szó, de a beruházást, a bizonytalan politikai helyzeten túl fékezik a környezetvédők aggodalmai is. A Vörös tenger vizében sok a szulfát, ami a holt tengeri kálciummal gipszet képezne és mindent fehér lepedékkel vonna be. Majd meglátjuk, melyik lobbycsoport lesz a győztes.

A tó mellett haladva 5 km múlva feltűntek a Qumran hegység kopár sziklái. Az arab szó azt jelenti, hogy szürke romok, egy zsidó városra utal, amit 68-70-ben, a felkelést követően a római X. légió elfoglalt és lerombolt. A szó általánosan a város romjai körüli üregekben 1947 és 56 között talált, a Kr. e. 250-től Kr. u. 40-ig terjedő időben keletkezett mintegy 850 iratmaradvány (Holt tengeri tekercsek) miatt vált ismertté.

Az En Gedi kibuc strandjának parkolója és bejárata.

Innentől a part gyakorlatilag lakatlan, bár látható az emberkéz nyoma, az út mellet régebbi és frissen ültetett datolyapálma ligeteket láttunk, de települést nem. Egy jó ¾ óra múlva elértük a Checkpointot, ahol visszaléptünk Izraelbe. Már előre kinéztük, hogy az En Gedi oázis és kibuc strandjánál állunk majd meg, hogy megmártózunk a tenger vizében. A fürdő előtt tágas parkoló, a magas parton öltöző és WC várja a nagyérdeműt. 2 Sékelért lehet bemenni az öltözőbe és 10-ért bérelhet az ember egy törölközőt. Miután így felszerelkeztünk, elindultunk a víz felé. Muterunk ugyan még tett egy halvány kísérletet rá, hogy a vizet elkerülje, de végül belátta, hogy az ítélet végleges és engedelmesen követett bennünket a partra. Igazán többet is költhetett volna a helyi illetékes a dologra, a vizet csak nagy nehézségek árán lehet a sziklákon megközelíteni. Ma már nem lehetetlen műanyagból és nirostából olyan cölöpöket és stéget készíteni, amik még a Holt tenger vizével is dacolnának. Mindegy, szerencsésen belebotorkáltunk és bukdácsoltunk a kb. 22 fokos vízbe, ahol kezdetét vette az esztelen lebegés. Mint valami béna kacsák. Én meg közben arra gondoltam, milyen hülye is az ember. Ebben a vízben egyetlen élőlény sem él meg, még a vízimadarak is messze elkerülik, de mi képesek vagyunk belemenni. Na, ott esetlenkedtünk a vízben vagy egy fél órát, aztán alaposan lezuhanyoztunk, ismét átöltöztünk (újra 2 Sékel) és továbbmentünk Massada felé.

A vízpróba szerint amelyik vízbevetett nő nem süllyed el, az boszorkány.

Massada a zsidók nemzeti emlékhelye, ahol most egy egész turistaközpont épült. Massada egy lapos tetejű (tábla)hegy a holt tenger partján, amit egy viszonylag mély szakadék választ el a tenger melléki plató többi hegyeitől. Erre az egyedülálló hegyre építtetett Heródes Kr. e. 40 és 30 között egy erődítményt és palotát. Az erődítményt abban az időben bevehetetlennek tartották, mert nem csak nehezen megközelíthető, erős falai, hanem hatalmas vízkészletei és élelmiszer raktárai voltak, ami miatt akár évekig is állhatta volna az ostromot. Ennek ellenére Kr. után 66-ban a római helyőrség által őrzött erődöt egy meglepetésszerű éjszakait támadásban elfoglalta egy sikariáknak (sikaria=tőr) nevezett zsidó rohamcsapat. Aztán 73-ban meg a 973 zsidó által tartott erődöt megostromolta a már említett X. légió 15.000 katonája. Itt már nem volt meglepetés, hanem szisztematikus ostrom: a hegy lejtőjéhez odahordott kövekből egy rámpát építettek, amin át nehezebb ostromgépeket is a falhoz vihettek. Az ostrom végén, a döntő római támadás előestéjén a zsidó védők kollektív öngyilkosságot követtek el, mintsem rabszolgaságba hurcolják őket. Massada azóta is a zsidó szabadságvágy és áldozatkészség szimbóluma. 1992-ig ezen a környéken minden évben hadgyakorlatot tartottak, aminek a végén az újonnan bevonultak itt tették le a katonai esküt, a végén a fogadalommal: Massada nem eshet el többé!

Massada a levegőből, jobbra a még a X. légió által odahordott rámpa és a római tábor.

Ma nem kell tőrrel a fogak között kúszni, vagy a rámpán nehéz fegyverzetben masírozni, mert a táblahegyre egy svájci cég által épített alpesi gondolás felvonóval is fel lehet menni. A látogatás végén a turistaközpont éttermében megebédeltünk, Miri még egy fagyit is elnyalt. Hazafelé a Holt tenger déli végénél ráleltünk egy hotelegyüttesre. A Neve Zohar 10 ötcsillagos szállodája a kissé pénzesebb bőr- és mozgásszervi betegeknek kínál gyógyulást. Innen nyugatnak fordultunk és a 31-es úton, egy hosszú-hosszú emelkedőn felkaptattunk a holt tengeri árokból a Negev sivatag platójára. Na itt, mint azt a neve is mutatja, nem sok minden van. Az első település Arad(!), utána az út mindkét oldalán apróbb falvak voltak a letelepült nomádok (ők ugyan arab eredetűek, de nem palesztinok) nem túl jól kinéző viskóival. Hát kell még nekik egy kis idő, nem lehet a középkorból egyből a 21. századba ugrani. Be’er Sheva városa előtt ismét északnak fordultunk, most a 60-as útra és hamarosan belépve a Westbankra utolsó állomásunk, Betlehem felé fordultunk. Mentünk mentünk, közben megfigyeltük a drótkerítések mögötti zárt zsidó telepek és a palesztin falvak közti hatalmas különbséget. A zsidó telepesek vagy a saját pénzüket ruházzák be, vagy kapnak valahol hitelt, az palesztinok meg nem. Pedig az Izraellel szemben álló arab államok úgy mutathatnák ki a szolidaritásukat, hogy befektetnek az testvérek által kormányzott területre, de úgy látszik nem biztosak a megtérülésben. Az üzlet meg ugye nem szerelem dolga.

Mire Betlehembe értünk, teljesen besötétedett. A város előtt kiderült, hogy vannak itt nehézségek. Ugyan a térkép szerint a városba, ami talán 10 km-re van Jeruzsálemtől, legalább 5 út vezet, de ezek járhatatlanok, mert a második intifáda alatt – mivel az öngyilkos merénylők többsége Betlehemből érkezett semtexszel bélelt kabátjában – a város köré egy falat építettek. De nem ám olyan kis szart, mint annak idején Berlinben, ez itt legalább 3 emelet magas. Ezért ma Betlehembe csak egy helyen lehet behajtani, de, hogy pontosan hol, azt a térkép nem mutatja. A táblák szerint a főútról még jó helyen hajtottunk le, de onnan már semmi sem segítette tájékozódást, a további kereszteződésekben Betlehem nem volt kiírva, így azonnal elvesztettük a fonalat. Mit volt mit tenni, visszafordultunk, pedig annyira meg akartuk nézni a jászolt.

Na innen már csak egy ugrás volt a Jeruzsálemi Checkpoint, onnan meg a szálloda. Ma, bosszúból nem mentünk be a garázsba, hanem egy másik parkolóba álltunk. Mondjuk fizetni itt is kell majd, de talán nem 80 Sékelt. Én azt hittem, hogy Massadában letudtuk a vacsorát is, de nem, mert következett egy kiadós hideg vacsora sörrel és természetesen vodkával.

És most következzen a hihetetlen történet a feketén dolgozó szorgalmas zsidókról. Éppen ledőltünk a vacsi után, amikor valahonnan hangos flexelés, kalapálás, fúrás, meg mindenféle más hasonló zaj jött. De olyan hangosan ám, hogy úgy tűnt, ott állnak a melósok az ágyunk körül. Hát majdnem így is volt. Mint kiderült, a szomszéd ház hátsó fele, aminek az utca felé eső részén egy cipőbolt van, a hotelhez tartozik és éppen most újítják fel. Nyilván feketén, ezért a brigád csak a főmunkaidő végén, este felé tudja elkezdeni a fusit. A mi ágyunk egy falmélyedésben állt és a fejtámla mögött csak egy sima, egyrétegű gipszkarton fal választott el bennünket az építkezéstől. Nosza ugrottam is a portásért és becígöltem a szobába, hogy ez mi a franc itt. Rögtön, mondta és eltűnt a hotel mögötti utcában. Hamarosan visszatért és közölte, még egy negyedóra és csend lesz. De mint azt mindenki tudja, nem lett. A végén aztán mérgemben ököllel akkorát basztam a gipszkarton falra, hogy kiesett a fugázógipsz. Erre a gépi munka abbamaradt, de a vödrözést, malterozást, téglarakást persze továbbra is élvezhettük. Meg ezek a zsidók ott olyan nagyon vidám emberek voltak, hogy állandóan röhögtek, meg kiabáltak. Én nem vártam meg a műszak végét, hanem bevettem egy altatót és hamarosan elaludtam.

 

November 12., péntek

Arra ébredtem Jeruzsálemben, hogy beteg vagyok, vagy leszek. Rettenetesen fájtak a végtagjaim, mint valami vírusinfekciónál, de nem értettem, mert sem nem köhögtem, sem a torkom nem fájt és taknyos sem voltam. Ma a terv szerint átköltözünk Tel Avivba, a tengerpartra. Mivel ez csak olyan egyórányi utat jelent, úgy döntöttünk, hogy ma hiánypótlunk és amit még nem láttunk, mind megszemléljük. Korán keltünk, megettük a már kissé unalmas reggelit, kijelentkeztünk a hotelból, a parkolás az új helyen ezúttal csak 60 Sékel volt. Ma mindenképpen meg akartuk nézni Templom hegyet, az Olajfák hegyét és a Gecsemáné kertet. Szerencsésen átkeltünk a városon és Miri addig forgolódott az óváros északkeleti sarkánál, míg fel nem fedezte, hogy ott egy benzinkút sarkában van egy parkolásnyi hely. Szóval oda szépen beállt és a benzinkutas csodálkozva elkerekedő szemét ignorálva biccentett neki, bezárta a kocsi és nekivágtunk. Most a Heródes kapunál, az arab negyednél mentünk be az óvárosba. A Teplomhegyhez vezető úton benéztünk a Szent Anna templomba (csak a gyengébbek kedvéért Anna Mária anyja, tehát Jézus nagymamája volt). A templom udvarában láthatóak a Bethesda ciszternák maradványai is. A vízgyűjtő aknáknál mondta volna Jézus egy 38 éve béna embernek, hogy „kelj fel és járj!”, amit az megfogadott és felpattant. Na azóta a hely neve „bet hasada”, vagyis a kegyelem háza. A fonetikus átírás, a Bethesda meg manapság sok kórház nevében is előfordul, persze nem azért, mert ott csodálatos gyógyulások történnének.

A Szent Anna templommal szomszédos épület pedig mindjárt Mária szülőháza (legalább is az áll a táblán), szóval azt sem lehetett kihagyni. Természetesen az is egy kis görögkeleti templom. Végül elértük az Oroszlán kaput, ahol a hegyre felvivő út indul. A kapunál izraeli fegyveres és civil arab őrség fogadott bennünket, rögtön kiszúrták, hogy nem vagyunk helybeliek és megkérdezték, hogy mit akarunk? Hát meg szeretnénk nézni a Sziklamecsetet, meg az Al Aqsát. Hát, ma sajnos nem lehet, mert ilyenkor csak moszlimok mehetnek fel. Gyauroknak legközelebb vasárnap. Na Miri mindjárt kezdett volna reklamálni, hogy ez azért nem igazságos, mert bezzeg a keresztény és a zsidó helyekre mindig, még mise alatt is, bemehetnek az arabok is, ide meg napokig nem, mert hol ünnep van, hol meg mise, de nem volt mit tenni, visszafordultunk. (Ilyenkor nem csak, hogy kizárólag moszlimok mehetnek be, hanem ha valaki idegen azt állítaná, hogy neki is ez lenne a vallása, akkor azt az őrség civil tagja helyben levizsgáztatja és csak, ha rendesen megfelelt, akkor mehet be.)

Most az Oroszlán kapunál mentünk ki és végiggyalogoltunk a keleti fal mellett. Itt a domb lejtőjén arab sírok vannak és szemét, meg szemét, amerre csak látni. Hogy miért nem takarítanak össze, ha már ez annyira a szent helyre vezető út, nem tudom. Na, beültünk a kocsiba és egy jól sikerült manőverrel rákanyarodtunk az Olajfák hegyére vezető útra. A távolság csak olyan 2 km, de előbb meredeken le, aztán meg fel kellett volna mászni és ettől anyánkat meg akartuk kímélni. Itt aztán turizmus pur volt, busz busz után, kocsik, araszolgatás. Végül azonban fenn a hegyen szerencsésen be tudtunk slisszanni egy parkolóhelyre. Ma az Olajfák hegye, legalábbis a nyugati lejtője egy zsidó temető. Az ószövetség szerint ugyanis itt zajlik majd az utolsó ítélet, itt állva (ülve, lebegve?) dönti majd el az Úr, hogy le, vagy föl. Nyilván, aki itt fekszik előbb kerül majd sorra, ezért már a bibliai idők óta ide temetkeznek. Vannak is a modern síremlékek között több, mint kétezer éves kövek is. A hegyről pont rálátni a Templom hegyre, légvonalban talán 1.500 méter lehet. Ott éppen megkezdődött a moszlim istentisztelet az Al Aqszában, a teret betöltötte az „Allah akbar”. Az olajfák hegye tehát kopár, nincs már rajta olajfa, de a domb lábánál levő Gecsemáné kertben igen (a gecsemáné egyébként az olajprés héber nevének magyaros átírása). Itt, a Minden Nemzetek temploma körül áll még néhány nagyon-nagyon öreg olajfa. Ezek talán még látták Júdás áruló pusziját Jézus arcán.

A Templom hegy az Olajfák hegyéről.

Miután a Templom hegyet törölnünk kellett, volt még időnk, még egyszer megpróbálkoztunk Betlehemmel. A várost a GPS persze most sem fogadta el, de Miri trükkösen beadta a 60-as utat, mert tegnap azon jöttünk el a város mellett. Gondoltuk, ma a világosban csak megtaláljuk a helyes bejáratot. Na, el is indultunk, most én vezettem. Mentünk, mentünk, de csak nem értük el Betlehemet. Aztán kiderült a turpisság, mert mi tegnap a várostól délre voltunk a 60 úton, most meg a városból északra kivezető szakaszon mentünk Galilea felé. Na, mikor ez kiderült, feladtuk, nem lesz jászolos kép karácsonyra, visszamentünk a városba és rátértünk a Tel Avivba vezető útra.

Másfél óra autózás után értük el a hotelt. Közben átvágtunk az óváros egy részén és átaraszoltunk a piacon is. A Hotel Liber Sea Shore épülete közvetlenül a tengerparton, helyesebben a tengerparti Slomo Lahat sétány mellett áll. (Slomo Lahat volt a polgármester, amikor a sétány épült.) Leparkoltunk a Kavkaz nevű orosz étterem előtt és megkerestük a recepciót. Egy nagyon szép (tényleg nem tudom találóbban kifejezni) 30 év körüli férfi fogadott bennünket, bejelentkeztünk, megkaptuk a kulcsot. A szállodának nincs garázsa, de az épület mögötti (amúgy teljesen lepukkadt) udvarban van egy nyilvános parkoló, ahol találtunk is egy helyet. Itt az árak szolidabbak, mit a fővárosban, a 3 nap 100 Sékelbe került. Na, kaptuk a csomagjainkat és beköltöztünk. Ez most egy nagy szoba, benne 4 fekhely, egy nyikorgó kettőságy a brit dominium korából, de új matracokkal, egy valami bonyolult felépítésű, talán kihúzható fekhely, amin muter aludt. Szegény Gyöngyi meg egy nem túl szépen összeütött deszkapriccsen hált, igaz a lécekre egy jó állapotú, vastag rugós matracot tettek. Nem volt szép, de legalább kényelmes. Volt aztán egy kis konyhasarok, meg persze egy fürdőszoba is.

Én bevettem valami gyógyszer és aludtam egy kicsit. Nem nagyon, de lázas voltam. A többiek meg elmentek kicsit bevásárolni, meg felfedezni a környéket. 3-kor hazajöttek, ittunk egy kávét, meg ettünk valami süteményeket, aztán 4-kor együtt nekivágtunk a sétának, ezúttal észak felé. Rendes szél fújt (olyan fűzfői 6-os, egyébként 3-4-es), de egyenletesen, pöffök nélkül. Rengeteg szörfös és kite-os hasított és siklott, sőt egyesek még fürödtek is, bár a víz azért nem lehetett több 18-19 foknál. A végtelen promenádon egymás mellet az elegáns szállodák (Hilton, Regency, Carlton, stb.) és persze luxus apartmanok. Helyi idő szerint ¾ 4-kor lement a nap. A lassan beálló sötétben elmentünk a helyi Yacht klub kikötőjéig, aztán vissza. Olyan ½ 6 felé aztán beültünk az orosz vendéglőbe vacsorázni. Anyánk valami levest (de nem borscsot, mert azt szeretett volna, de éppen nem volt) Miri „piroskit” (hússal töltött kelttészta-táskát, de nem pirogot, mert az olyan, mint a lasagne), Gyöngyi grillezett csirkeszárnyat, én meg piláfot (marhahússal) ettünk.

Mikor kimentünk, olyan kis érdekeset éreztem a hasam tájékán. A többiek még üldögéltek a tengerparton, de én gyorsan elbúcsúztam és gyorsan felmentem a szobába, helyesebben a mellékhelységbe. Éppen időben, mert ott azonnal kiderült, hogy hol a betegség forrása, úgy fostam, mint egy gém. Egy jó fél óra múlva megérkezett a család is. Még elbeszélgettünk egy kicsit, aztán lefeküdtünk olvasgatni. Pont, amikor elaludtunk volna, hatalmas ordítozás kezdődött, 4 fiatal fasz beköltözött a szomszéd szobába és a nyitott ajtó mellett ordenáré módon üvöltöztek. Hiába üvöltöttem rájuk, tudomást sem vettek rólam, folyt tovább a műsor. Amikor meg becsukták az ajtót, mindjárt jött valaki, aki elkezdte ütni-rúgni a szegény nyílászárót. Akkor újra indult az egész, többen a folyosón, azok négyen meg a szobában ordítoztak. És ez így ment legalább fél egyig.

Nekem személy szerint, bár kurvára idegesített a dolog, nem volt valami nagy veszteség, mert gyakorlatilag úgy is egész éjjel a klozeton ültem. A többiek aztán elaludtak, én meg továbbra is az ágy és a mellékhelység között ingáztam.

 

November 12., szombat.

Reggelre kissé elpilledtem, szerencsére erre a napra egyébként is pihenőt iktattunk be. A többiek reggeli után kimentek a strandra, én meg még pihiztem egy kicsit. A hölgyek közben meg is ebédeltek, pizzát ettek a promenád egyig büféjében. Én ebből, az éjszakai élmények miatt, inkább kimaradtam. Aztán délután fél kettő körül én is kimentem utánuk. A napon kellemes meleg volt, fürdőruhában, én rövidnadrágban, heverésztünk a napozóágyainkon, amit összesen 48 Sékelért béreltünk. Miriam még a vízbe is bemerészkedett, igaz, csak derékig.

Novemberben a Földközi tengerben.

Aztán két óra felé megérkeztek a strandra az éjjeli szomszédaink, akikről kiderült, hogy egyszerűen nem tudnak társalgási hangnemben kommunikálni, még az egymás közötti információcsere is jórészt üvöltve történt. Szóval röviden bugris bunkók. Már kezdtünk rendesen reszketni a küszöbön álló éjszakától, amikor Gyöngyi felment valamiért a szobába és utána közölte, éppen most cserlélik az ágyneműt a szomszédban, a faszok tehát kiköltöztek.

Végül 3-ig maradtunk a strandon, akkor felmentünk a szobába. Kicsit olvasgattunk, ½ négy körül Miri kiment megnézni a naplementét. Aztán 6 óra felé még egy parti séta következett és aztán ágyba bújtunk és végre az áldott csendben mindannyian átaludtuk az éjszakát.

 

November 13., vasárnap

Ma a reggeli után megejtettük az utazás utolsó kirándulását, megnéztük Cesarea maritimat, helyesebben annak romjait. A mai várost Keisarijanak hívják és kb. 50 km-re északra fekszik Tel Avivtól. Most a tengerparton futó 2-es számú, 2×2 sávos autóúton autóztunk. Kicsit csalódottak voltunk, mert a várakozásokkal ellentétben az út nem közvetlenül a parton, hanem a víztől 500-1.000 méterre fut. Persze gondolhattuk volna, hogy így lesz, mert itt a part végig homokos strand és oda a parti homokdűnék miatt nem szerencsés utat építeni, mert erősebb szélben a ráhordott homoktól csúszna az aszfalt, mint a jég. Olyan egy óra alatt értük el az emlékhely bejáratát. Ez volt az első eset, hogy belépti díjat kellett fizetni, a személyenkénti 38 Sékel (7.50€) nagyjából az európai áraknak megfelelő.

A várost Kr. e. 20-ban kezdték Heródes király parancsára építeni, aki elhatározta, hogy Alexandria mintájára itt is egy kikötővárost létesít. Csak az volt a probléma, hogy ezen a parton sehol sincs egyetlen természetes öböl sem, ami a hajóknak védelmül szolgált volna, ezért kénytelen volt két egymás felé görbülő mólót építeni, pont úgy, mint azt késői utódai tették a Balaton déli partján. Előbb fából 20x10x10 méteres fakalodákat készítettek, azokat a helyükre vontatták és vulkanikus eredetű kőzúzalékkal töltötték fel őket. A mész-cementszerű kőzúzalék a sós vízzel keveredve egy betonszerű szilárd kőzetté állt össze, amire aztán a mólókat és a kikötői épületeket emelték. A kikötő fölötti parton pedig templomot emeltetett patrónusa, Augustus császár dicsőségére. A város a kikötőtől nyugatra épült fel és a római stílust követte: volt színháza, cirkusza, nyilvános fürdői, fóruma és kereskedőnegyede is. Heródes palotája pedig közvetlenül a parton áll, az alsó terasza nyilvános volt, itt egy édesvizű fürdőmedence szolgálta a polgárok kulturált pihenését, a felső terasz pedig a privát lakosztályt foglalta magában. A város vízellátásáról pedig egy 10 km hosszú, a Karmel-hegységig római mintára épült vízvezeték gondoskodott. A város kikötője a második legfontosabb ilyen építmény volt az egész Földközi tenger medencéjében.

A felirat második sorában olvasható, hogy …TIUS PILATUS.

Kr. u. 4-ben Herodes meghalt és a város közvetlenül római kontroll alá került. Két évvel később a római procuratorok lakhelye lett, aki ettől kezdve csak kivételesen tartózkodtak Jeruzsálemben. Így került ide Pontius Pilatus is, aki 26-tól 36-ig volt Palesztina prefektusa. A palota körüli ásatások során került a felszínre egy kőbe vésett felirat, ami bizonyítja, hogy személye tényleg létezett és a zsidók földjén működött. Az Újtestamentum szerint Pál apostol két évig ebben a városban raboskodott.

Jeruzsálem lerombolása után, 70-től Palesztina főváros lett és a korabeli híradások szerint a 2. század végére mintegy 125.000 lakosa volt. A Római birodalom lassú sorvadása a várost sem kímélte, de utána a kikötő és a város bizánci befolyás alá került, ismét felvirágzott és az 5.-6. század fordulóján újra kb. százezren lakták. Az új urak persze átszabták a város képét is: Augustus templomát lebontották és helyére egy görögkeleti keresztény templom került. Beépítették a cirkusz területét is, legalábbis a tribünök helyére most lakóházak kerültek. Justinianus császár alapította a város híres könyvtárát. A bizánci hatalom 619-ig tartott, amikor a várost elfoglalták a perzsa sassanikok, majd 640-től az arabok. Innentől a város gyors hanyatlásnak indult, bár kikötőjét még vagy 50 évig használták.

1101. május 17-én aztán a város az I. Balduin által vezetett keresztes hadak kezébe került. Mivel az arabok előzetesen nem adták meg magukat, a várost teljesen kifosztották és a lakóit lemészárolták. A romokon új, a réginél ugyan kisebb, de erős falakkal védett várost építettek, a kikötő fölött egy háromhajós katolikus templommal. A keresztesek alatt Cesarea a Szentföld legfontosabb kikötővé lépett elő, a keresztény zarándokok túlnyomó többsége itt szállt partra. A város egyben püspöki székhely is lett. Ez az állapot 1275-ig maradt fenn, amikor a Baibars szultán által vezetett mamelukok háromnapos ostrom után elfoglalták, kifosztották és felgyújtották. Az új hatalomnak a városra nem volt szüksége, ezért romos állapotban maradt, maradék lakói elvándoroltak, a kikötő az enyészeté lett. Helyzetén az sem változtatott, hogy a 16. században a mamelukokat felváltották a törökök (helyesebben az oszmánok).

A 19. század végén jelentek meg új telepesek, boszniai moszlimok, akiket az osztrák-magyar monarchia hivatalnokai üldöztek el, miután 1878-ban okkupáltuk a területet. Aztán jött az elő világháború (ami éppen a Bosznia miatt tört ki), az angol mandátum évtizedei, majd a második világháború is és a város helyzete alig változott. 1948-ban aztán bosnyákok leszármazottai még a zsidó csapatok megérkezése előtt elmenekültek és a terület teljesen lakatlanná vált. Végül a háború után a területet megvásárolta és csaknem azonnal az új Izrael államnak ajándékozta Edmond James de Rotschild báró, aki egyben egy alapítványt létesített, amelyiknek a támogatásával és megkezdődött a zsidó telepesek berendezkedése. (Az alapítvány ezen túl évente ma is mintegy 100 millió Sékellel – olyan 6 milliárd forinttal – támogat múzeumokat és oktatási intézményeket.) A modern város körül ma 170 vállalat és vállalkozás működik elsősorban a hi-tech területén mintegy 5.500 alkalmazottal.

Heródes palotája előtt.                  Mi itt nem kínozzuk az anyukánkat, hanem éppen segítünk neki.

Körbesétáltunk az ókori város romjain, megnéztünk két 10-10 perces filmet a város történetéről, megcsodáltuk a bizánci házak mozaikjainak a maradványait, körbesétáltuk a keresztesek valamikori erődítményének a falait, aztán szépen hazaautóztunk. Anyukánk lepihent, mi meg kimentünk a piacra, mert Gyöngyi szeretett volna Ivánnak tengeri szivacsot venni. Hosszas keresgélés után rá is találtunk egy üzletre, ahol kedvezményesen (15 Sékel/db) adták őket. Utána még ittunk egy kávét, meg vettünk valami gyümölcsöt és nekem datolyát meg fügét (ezeket aranyáron adták). Egyébként a piac mérete és kínálata lenyűgöző, friss zöldségek és gyümölcsök tonnaszám, és az olyan teljesen szokásos dolgok is, mint a krumpli, vagy hagyma is gyönyörűen néztek ki. Meg persze halak, rákok, húsok és mindenféle, ami a konyhához csak kellhet. A kíséretemben levő hölgyek egyöntetűen azon a véleményen voltak, hogy egy ilyen piac itthon sem lenne rossz.

Búcsúséta a tel avivi parton.

Mire visszaértünk a szobába, már közeledett a naplemente, azért mindannyian kimentünk a homokra és most a víz mellett (én), vagy a sekély vízben tapcsikolva (a lányok) sétáltunk vagy másfél órát. Végül a hölgyek ettek egy falafel-lel és mindenféle szószos zöldségekkel töltött pitát, aztán még vettünk 4 üveg sört és végül az iddogálva a szobában beszélgettünk és olyan 10 óra körül lefeküdtünk.

Még egy pillantás a szállodasorra, mielőtt lemegy a nap.

 

November 14., hétfő

Mindenki aludt valamennyit, én talán a legkevesebbet, 3-ig, amikor fel kellett kelni. Fél 4-kor kocsiba ültünk és elindultunk a reptérre, helyesebben a SlomoSixt-hez, hogy visszaadjuk a kocsit. Útközben egyszer csak elkezdett cseperegni az eső, sőt később jobban nekieredt. Nagy mázlink volt, mert később megtudtuk, hogy többnapos eső ígérkezik. A mi hetünk gyönyörű napsütésben telt. Igaz, hideg most sem volt, a kocsi hőmérője 18 fokot mutatott. A Slomonál éjjel nappal nagyüzem van, most is több átvevő és irodista várt a kocsikra. Az átvevő belenézett a kocsiba, aztán azt ajánlotta, hogy a visszaadás előtt tankoljuk tele, mert ha ők teszik, akkor a benzin 60%-kal drágább lesz. Úgyhogy elmentünk még egy közeli kúthoz, tankoltunk vagy 25 litert és aztán leadtuk a kocsit.

Egy Mazda-transporterrel azonnal elvittek bennünket a repülőtér 3-as termináljához és amikor a csarnokba bementünk, éppen ½ 5 volt, pont két órával az indulás előtt. Előbb egy végtelen sorbanállás után következett a szokásos riport: kik vagyunk, mit csináltunk, hol jártunk, kivel ismerkedtünk meg, mit viszünk, egyáltalán mi a viszonyunk egymáshoz. Aztán megröntgenezték a csomagjainkat, Gyöngyi és én átmentünk, de Miri és muter extra kontrollra kellett, hogy menjenek a bőröndjeikkel. Mivel anyám sem héberül, sem angolul nem beszél, Mirinek kellett fordítania. Mivel azonban éppen nem jutott eszébe a gyógyiszap kifejezés, azt mondta: „anya, most nem jut eszembe a szó, amit kérdez, de te nézz egyenesen a faszi szemébe és mond neki, hogy nem! Ilyen ravasz módon lassan megmagyarázták, hogy amit a röntgen lát, az nem kétszer félkiló kristályos robbanóanyag, hanem holt-tengeri fürdősó, ezért hamarosan végeztek. Utána legalább 30 perc a „check in” ablaknál, végre feladtuk a csomagokat, megkaptuk a jegyeket. Aztán a személyi biztonsági ellenőrzés. Vannak ott a szokásos röntgenen és kapun kívül még valami ügyes szerkezetek: olyan, mint egy nagyon hosszúnyelű kanál, ahol a kanál részbe belefognak egy kis 3×3 cm-es vékony szivacsarabot, azzal végigsimogatják a csomagokat és mindent, ami gyanús, aztán a szivacsot beteszik egy masinába (ez valami spektrográf lehet), az meg a szivacson át szagmintát vesz és kiírja, ha valami robbanószergyanús dolgot talált. Bennünket nem szagolgattak, de így is eltartott a dolog. Utána már csak az útlevél vizsgálat és pecsételés volt hátra. Hát éppen a „last call”-ra értük el a gépet, már mindenki benn ült a helyén. Gyorsan mi is besurrantunk és máris kitoltak bennünket a turbinastarthoz.

Az start előtt közölte a kapitány, hogy Budapesten éppen -6 fok van. Anyánk még harisnyát sem húzott, minek, mondta, meleg van. Na majd Pesten biztos felöltözik. A repülés zavartalanul telt, pont időre landoltunk Pesten, hamar átestünk a formaságokon és ½ 10 felé máris rátaláltunk Iván sógorunkra, aki már várt ránk. Még együtt elautóztunk Vecsésre az autómért, ami szerencsére ott várt bennünket a hotel parkolójában. Talán még kicsit beszélgettünk volna, de anyánk, szokás szerint elvágta a fonalat, „na, akkor gyerekek mindent nagyon köszönünk, szervusztok, puszi-puszi” és ezzel véget is ért az utazás. Engem Miri még hazahozott Dietachba és mivel több szendvicset meg kenyeret nem bírt már látni, estére csirkepaprikást főzött nokedlivel.

Amíg nem látta az ember, nem tűnik föl, hogy Izrael milyen kis ország. A nemzetközi egyezményekben rögzített területe 21.000, az okkupált területekkel együtt is csak 28.000 km2, nagyjából akkora mint a Tiszántúl (ami kb. 25.000 km2). Ennek a felét is a Negev sivatag teszi ki, amivel nem nagyon lehet sok mindent kezdeni. A maradék mintegy 15.000 km2-en 7.7 millió ember él, szóval itt sűrűn vannak.

Míg ott voltunk, békés volt a helyzet. Fegyvereseket csak a Jeruzsálemi óváros egyes kapuiban és az utak ellenőrzési pontjain láttunk, ők részben civil öltözékben (farmer, T-shirt, dzseki, sportcipő és persze a csípőnél a Tavor TAR 21), részben uniformisban és M4-essel a vállukon álldogáltak egyedül, vagy párosával. Egyébként sehol semmi fegyveres és rendőrt is alig láttunk. Ez persze nem jelenti, hogy nincsenek, de nekünk nem tűntek fel. Az egy esti betlehemi tévelygést kivéve sohasem éreztük magunkat bizonytalanságban, vagy veszélyben, ott is inkább a kilátástalanság zavart. Szemmel láthatóan mindenki nyugodtan utazik, autózik mindenfelé a palesztin autonóm területeken keresztül is. A folyamatos kontroll persze mindenütt látható, a villamoson például állandóan körbejár valaki és figyeli, nincs-e valahol egy őrizetlen csomag. Ettől azonban egyikünk sem kezdett el félni, inkább növelte a biztonságérzetet. Ha valaki tehát elszánná magát az útra, csak bátoríthatjuk.

Béke persze máig sincs és erről már azok az okos politikusok gondoskodtak, akik annak idején a terület felosztásnak a tervét kimódolták. Ennek megfelelően Izrael állam (a sivatagon kívül) két, olyan magyar megyényi területből állt volna, amit egy hosszú, mindössze 30 km széles földnyelv kötött volna össze. Egy ilyen alakzat fenntartása már békeidőkben sem könnyű, de ellenséges környezetben meg teljességgel lehetetlen. A konfliktusok jó része azóta sem szűnt meg és én nem is hiszem, hogy belátható időn belül megoldást nyernének. A valamikori Izrael ellenes szövetség gyakorlatilag szétesett: Libanon csak vegetál, Irakban ott vagyunk mi, Szíria most egy darabig mással lesz elfoglalva, Jordánia a vízért, Egyiptom meg a Szuezi csatornáért már hivatalosan békét kötött. Ráadásul az izraeli hadsereg kemény dió, nehéz lenne megtörni, ezért környező államok fegyveres támadásától nem kell tartani. A négy vitás terület közül a Golán fennsík és Jeruzsálem sorsa szerintem eldőlt, ezeket Izrael annektálta és amíg a világ világ, nem fog lemondani róluk. Ami a Westbankot illeti, itt még lesznek konfliktusok. A Fatah vezette arab önkormányzat azt szeretné, hogy a területen egyáltalán ne legyenek zsidók, csak és kizárólagosan palesztinok. Erre persze a zsidók azt válaszolják, hogy Izraelben is élnek arabok, nem is kevesen (ilyenkor az észak galileai arab többségű városokat szokták elsősorban például felhozni), teljesen háborítatlanul, akkor miért ne élhetnének a Westbankon zsidók is. A már meglevő zsidó telepek lakóinak többsége ráadásul neoortodox, vagyis a régi, nagy Izrael ábrándját követik és a bibliára hivatkozva ősi hazájuknak tekintik a területet. Már csak ezért sem lehetne egyszerűen elmozdítani őket. Minden feszültség ellenére ma a helyzet konszolidáltnak tűnik, legalábbis nincsenek nyílt fegyveres konfliktusok. Persze azt is tudni kell, hogy a Westbank lakossága Izraeltől függ, a kövön, homokon és a jó levegőn kívül nincs ott semmi, minden Izraelből jön: a víz, a gáz, a benzin, az áram az építőanyag, sőt még az élelmiszerek többsége is.

A Gaza területnek még a közelébe sem mentünk, bár csütörtökön jó másfél-két órát autóztunk olyan területen, ami a Fadshar 3 rakéták hatósugarába esik. Szerencsére éppen nem lőttek. Izrael 2005-ben teljesen kivonult Gazából, ott most a Moszad ügynökein kívül nincs más zsidó. Gazában a szélsőséges Hamas az úr (note bene, demokratikus választáson jutottak hatalomra, mint annak idején Adolf is), doktrínájuk legfontosabb tézise: Izraelt el kell törölni a föld színéről. A területet ezért érthetően drótkerítés választja el Izraeltől és a palesztinok csak az öt, szigorúan őrzött határátkelőhely egyikén léphetnek be (általában dolgozni járnak át). Miközben ide is Izraelből jön a villany, az üzemanyag, az élelmiszer, gyógyszer és egyebek (víz itt kivételesen van, csak kutat kell fúrni), a fiúk a pincékben rakétákat és aknavetőket bütykölnek és esténként azzal lövöldözik a zsidó településeket. Ezzel szemben áll az izraeli doktrína, miszerint egyetlen támadás sem maradhat megtorlatlanul, mint tudjuk, a zsidóknak nagyon rossz tapasztalataik vannak a türelmes kivárással. Úgy hiszik, ha minden támadást azonnal kemény ellencsapás követ, akkor azért a barkácsolók jobban meggondolják a dolgot. Igyekeznek a rakétaépítőket izoláltan levadászni, de ha másként nem megy, megindulnak a hadsereg buldózerei is és lerombolják a gyanús épületeket is. Izrael alapvető érdeke, hogy megakadályozza nehézfegyverzet bejutását Gazába, ezért természetesen ellenőrzik a hajóforgalmat is. Amit most a törökök játszanak, az nem humanitárius akció, hanem tiszta provokáció. Egyiptom eddig szintén lezárta a Gaza felé eső határát és hivatalosan akadályozta a fegyvercsempészetet. Hogy mi lesz a forradalom után, nem lehet tudni, de a veszély, hogy egy hatalomra kerülő iszlám kormányzat majd más politikát követ, igencsak reális.

Szóval várható még forrongás, de mi szerencsésen megjártuk az utat. Én azért a villamoson, meg a bazár forgatagában és a keresztény szent helyeken, ahol nagy tömeg volt, forgolódtam egy kicsit, hogy látok-e valakit feltűnősen vastag télikabátban, de semmi ilyent sem láttam. Reálisabb veszély volt, hogy esetleg anyánkkal lesz valami, de persze ez is felesleges aggódás volt. Muterunk valóságos csoda, két infarktus, szívműtét és egy agyvérzés után jött fáradhatatlanul mindenhova, bukdácsolva lebegett a Holt tengerben, szökellt az ásatások kövei között, mászkált a sivatagban, ha kapott, akkor evett-ivott, ha éppen nem, akkor sem panaszkodott. A strapabírását illetően minden félelmem teljesen alaptalannak bizonyult. Sőt.

Izrael ügye nem csak a nemzetközi politikában, de számunkra sem lezárt ügy. Amikor hazaértünk, Mirit itt várta már az amerikai Multispeciality Foundation for Aesthetic Surgical Excellence meghívása a jövő évi kongresszusukra 2012. november 13. és 17. között Jeruzsálembe, mint “Faculty member”. Szóval Betlehemet nem adjuk fel, jövőre ismét nekifutunk.