Római vakáció 2011 április

Római vakáció

Csütörtök az indulás és Ostia antica

2011. április 7-én háromnegyed 3-kor csöngött a vekkerként beállított handy, felpattantunk, felmarkoltuk a már előkészített csomagjainkat, egy nagyobb bőröndöt, egy hátizsákot és nejem persze a táskáját, beugrottunk a ház előtt a kocsiba és irány Schwechat repülőtere. 10 perc alatt elértük az autópályát és az éjszakai forgalomban kb. két óra autózás állt előttünk.

A történet, azonban nem ma, hanem 2010. december 12-én, az advent harmadik vasárnapján, Bécsben a Ballerinastrassen levő üzbég vendéglőben, a Samarkand-ban kezdődött. A schönbrunni kastélylátogatás után, útban a Városháza előtti Weihnachtsmarktra a Dénes – Viki – Bogi trió, továbbá a Jani – Zsuzska és a Miri – Tóni párosok ide ültünk be ebédelni. Előbb megettük a céklalevest, a „borscsot”, aztán ki ki a rendelése szerint többnyire valamilyen egzotikus főételt fogyasztott (a szerző báránybordát evett), majd előkerült az egész nap a hátizsákban cipelt MacBook és Tóni elővezette a római kirándulás tervét. Az előadó legnagyobb csodálkozására 10 perc alatt döntés született, április 7. és 11. között a csapat Rómába utazik. Sőt, a telefonos érdeklődésre a Budapesten maradt Gyuri – Kati házaspár is azonnal közölte, hogy természetesen ők is jönnek, Zsófi lányukkal egyetemben.

Azon nyomban online le is foglaltuk és kifizettük a repülőt és a szállodát, aztán felkerekedtünk a Karácsonyi vásárra, majd aznap este mindenki szépen hazament. Ezután az utazásig egy intenzív, egy passzív és végül ismét egy intenzív szakasz következett.

Az első, talán kéthetes intenzív szakasz az én tevékenységemhez köthető. Azt gondoltam ugyanis, hogy az lesz a legjobb, ha én előre mindent pontosan, kis túlzással percről-percre megszervezek. Hatalmas vehemenciával vetettem magamat a netre és kifundáltam, pontos és a közösség számára is ellenőrizhető módon, hogy hol a legkényelmesebb és a legolcsóbb parkolni, hogyan jutunk a legegyszerűbben a reptérre, hogyan érhetjük el a római hotelünket, mi az előnye és a hátránya a tömegközlekedésnek, a taxinak, mi mennyibe fájna ez nekünk. Utánanéztem a hotel referenciáinak, listába szedtem a római és a környékbeli látnivalókat. Leírtam a római tömegközlekedés sajátosságait, a belépők árait, a nyitvatartási időket. Felvettem a kapcsolatot egy Rómában működő magyar idegenvezetővel és még a fene tudja mi mindent csináltam, úgy gondolva, hogy ezzel valami hasznosat teszek. A napi rendszerességgel küldött leveleimre nem nagyon jött válasz, később kiderült, hogy nem is nagyon olvasták őket. Végül a magyar(országi) útitársak összegyűltek egy kellemes vacsorára, ahol az utazás is megbeszélés tárgya volt. Egy rövid lakonikus mailben közölték, hogy a parkolást maguk oldják meg, Rómában tömegközlekedéssel mennek a szállodába, idegenvezető nem kell, az egyik napon megnézik a Vatikánt, másnap elmennek a Piazza Fiorira, a város egyik piacára, a harmadikon meg megnézik Augustus palotáját a Palatinuson, továbbá a Colosseumot és valamikor kimennének a tengerpartra. Amúgy egyébként meg nem szeretnének romokat nézegetni és az egyik templomból a másikba menni.

Nálam ez azért kiverte a biztosítékot, abbahagytam a szervezést, helyesebben nekiálltam, hogy csak magunknak, Mirinek és nekem készítsem elő a túrát, a többiek meg, mint azt többször is hangsúlyozták („nem vagyunk egyformák”) az csinálnak, amit akarnak. El is döntöttük, hogy mi a kinézett schwechati MAZUR parkolóhelyen hagyjuk a kocsinkat, Rómában taxival megyünk a hotelig, aztán, ha lepakoltunk, aznap, csütörtökön kimegyünk Ostia Anticába, a Pompeji után a legépebben megmaradt ókori városba, pénteken a Vatikán a cél, a szombat témája az ókori, a vasárnapé meg a reneszánsz és a barokk Róma lesz. Ennek megfelelően írtam az itinert, nyomtattam a térképeket, néztem a Metrómegállókat és persze minden mást. Úgy gondolom, hogy a szűk 4 hónap alatt olyan 200 órát pöcsöltem a dologgal.

Azt hiszem érthető a meglepetésem, amikor az indulás előtt két héttel, egy újabb budapesti vacsora után újra intenzív levelezés kezdődött, amiből a legnagyobb csodálkozásomra kiderült, hogy talán a többiek is majd a MAZUR-nál parkolnak, aztán már foglaltak is egy kisbuszt, amivel majd Rómában a szállodába utazunk, meg felhívták a szállodát a szobák miatt, meg dúlt az információcsere a repülőtéri teendőkről. Szóval elkezdődött ugyan az, ameddig én már decemberben eljutottam. És persze nekünk illett csatlakoznunk, így lemondtam a már megrendelt taxinkat és szépen besoroltunk. Azt azonban meg kell hagyni, hogy a részletes napi programjukról nem nagyon árultak el semmit (talán csak főbb vonalakban létezett) ezért abban nem is nagyon egyezkedtünk. Ez a magyarázata annak, hogy a közös reggelitől a vacsoráig terjedő időben Mirivel külön utakat jártunk és persze az látnivalók leírásánál sem fordulnak elő a többiek.

Közben a hajnali pirkadatban elértük a repülőtéri kijáratot. A navigációs rendszer azonnal eltévedt, fingja nem volt, hogy merre kell menni. Éppen kezdtem volna dühöngeni, amikor megláttuk a parkoló és a reptér között ingázó buszt, szépen beálltunk mögéje és hamarosan meg is érkeztünk a MAZUR parkolóba. Ez a cég valahogyan szert tett közvetlenül a repülőtér mellett egy szép darab telekre, okosan aszfaltos-sóderes parkolót épített rá. A parkolás itt sincs ingyen, de még a fájdalomküszöb alatt van az ára, durván számolva olyan 8€ naponta. 15 percenként ingyenes busz jár a repülőtérre és vissza. Szóval 5:54-kor behajtottunk és beálltunk az 5. sorba, kivettük a csomagokat és szépen elindultunk a buszhoz. A 8. sorból ránk szóltak Dénesék, akik 4 perccel mögöttünk érkeztek frissen Pestről. A férj (31) – ha jól tudom – magánvállalkozóként építkezések lebonyolítását intézi, korban hozzá illő neje, Viktória jogász az OTP-ben, a 4 éves Boglárka meg óvodás. Így aztán öten felszálltunk a buszra és 20 perc alatt elértük az indulási csarnokot. Itt már vártak ránk Janiék Fehérvárról (János valahol úgy 50 és 60 között, mérnök a Raiffeisen Leasingnél, továbbá nála azért lényegesen fiatalabb tanárnő felesége, Zsuzska), akik Mosonmagyaróváron aludtak és sofőrös autó röpítette őket Bécsbe. Aztán kisebb-nagyobb cikk-cakk után befutottak Gyuriék is (György, a nagyjából simonkorú repülésirányító, titkárnő felesége, Katalin és kamaszkorú lányuk, Zsófi). Ők már előző este megérkeztek és a reptéri hotelben töltötték az éjszakát. Feladtuk a csomagjainkat, aztán vártunk egy kicsit, meg még egy kicsit, végül beszálltunk a gépbe és simán, egyenesen, mondhatni légvonalban elrepültünk Rómába. A repülőút olyan másfél órát tartott, ennyi elég is lesz, hogy összefoglaljuk uticélunk rövid, de velős történetét.

 

Róma, az örök város

A gyakran idézett „örök város” elnevezés először a Vergilius által írt Aeneis-ben olvasható, ahol a római főisten Jupiter Rómáról, mit a világ örökös középpontjáról és vezető szerepéről beszél. Aztán a 4. században, a császárság utolsó, hanyatló éveiben használták újra egyes szerzők, például Marcellinus és Clemens, a kifejezést. Szerintük Róma, mivel eddig is mindig úrrá tudott lenni a növekvő nehézségeken, örökké létezni fog. Hát, ahogy ma kinéz, mindenkinek igaza volt, Róma ma is létezik, éppen most készülünk meglátogatni.

A város területén végzett ásatásoknál előkerült leletek tanúsága szerint a város területe már Kr. előtt 1.000 körül is lakott volt, ahol latinok és szabinok éltek a területet uraló etruszkok vezetése alatt. Feltehetően a város neve is az egyik etruszk uralkodócsaládtól, a rumináktól származik, de, mint azt valamennyien már az iskolában megtanultuk, van erre egy másik magyarázat is. A saga szerint a fiatalabb etruszk herceg, Amulius Silvius letaszította trónjáról az addig uralkodó bátyját Numitort és a annak egyetlen lánygyermekét Silviát meg kolostorba, a szüzek közé száműzte, akinek így nem lehetett volna gyermeke, következésképpen az oldalági rokonok nem veszélyeztették volna a Amulius saját és leszármazottjainak az uralkodását. Az istenek azonban másként döntöttek és Mars, a háború reszortosa a templomban megerőszakolta Silviát (úgy látszik, ez az eljárás akkoriban az istenek által is praktizált szokás lehetett), aki 9 hónappal azután egészséges ikreknek adott életet. A gyerekeket persze Amulius nem nagyon szívlelte, és elrendelte, öljék meg őket, Silviát pedig végleg elkergette. A végrehajtók azonban – mint Hófehérke esetében is – az egészet a sorsra bízták, egyszerűen egy vesszőkosárba tették a csecsemőket és a Tiberis folyó sodrára hagyták őket. A gyorsan apadó vízben a kosár hamarosan megfeneklett, a bömbölő csecsemőket megtalálta egy nőstényfarkas és nyilván felismerve isteni származásukat nem felfalta, hanem megszoptatta őket. Itt talált rájuk a királyi főkondás Faustulus, aki már tudott az elűzött hercegnőről és gyermekeiről. Nem szólt senkinek, a gyermekeket magához vette és a Romulus és Remus nevet adta nekik.

Amikor a fiúk 18 évesek lettek, (egy meglehetősen bonyolult és a fővonal szempontjából nem túl lényeges mellékszál után) elhatározták, hogy várost alapítanak a Palatinus hegy lábánál, ahol a kosaruk annak idején partot ért. Az építésvezetői poszt megszerzésére versenyt írtak ki: aki alkonyatig több sast lát, az lesz a boss. (Innen ered a közkeletű magyar kifejezés, a „sasolás”.) Akkoriban volt még sas bőven, Romulus nyert 12:6 arányban és Kr. e. 753 április 21-én neki is látott a munkának. A városfallal és az árkokkal kezdte, amit a másodhegedűssé lett és irigykedő testvér kinevetett és egyszerűen átugrott rajtuk. Erre a feldühödött Romulus ott helyben agyonverte és egyben deklarálta: „így járjon mindenki, aki a városom falait átugorja”.

A városban aztán sok, máshonnan elűzött férfiember telepedett le, de hiányoztak a nők. Ezért Romulus sportversenyeket szervezett, ahova meghívta a környező népeket, így a nem messze lévő hegyekben élő szabinokat is. Aztán a vigasság tetőpontján a római férfiak kardot ragadtak és elűzték a vendégeket, de a szemrevaló lányokat visszatartották. Az átvert szabinok bosszút esküdtek, egy idő múlva erős szövetségesekkel tértek vissza. A túlerővel minden bizonnyal be is vették volna Romulus városát, de akkor a közben már feleségekké lett lányok a küzdők közé álltak, kitört a béke, helyreállt a rend és nem utolsósorban a helyes ivari arányoknak köszönhetően a város gyors fejlődésnek indult.

Mindenki döntse el maga, hogy a régészeknek, vagy a mesélőknek hisz inkább, de annyiban mindkét forrás egyezik, hogy a város alapítása valóban valamikor a Kr. előtti 8. században történhetett. A város a Tiberis keleti partján emelkedő 7 dombon (Mons Palatinus, Aventinus, Kapitolinus, Esquilinius, Caelius és Collis Quirinalis, Viminalis) épült.

Róma helyén kezdetben etruszk királyság volt, az általunk ismert első uralkodót Titus Livius Numa Pompiliusnak hívták. Őt még heten követték a trónon. Az utolsó etruszk királyt, Lucius Tarquinius Superbust a történet szerint Kr. e. 509-ben a városlakók – büntetésül, mert fia megbecstelenített egy fiatal nőt – elűzték. Superbus nem akarta annyiban hagyni a dolgot és szintén etruszk királytársához, Porsennahoz fordult segítségért. A Porsenna csapatai felvonultak és a Róma falai alatt felütött táborban felkészültek a város másnapi megrohamozására. Éjjel azonban belopózott a sátrak közé egy ifjú római nemes a Mucius nemzetségből, hogy a királyt megölje. Sajnos elvétette a célt, egy alattvalót szúrt le, akinek halálhörgése felriasztotta az őrséget. Az elfogott tettest a király tűzhalálra ítélte, a de a férfi maga tartotta bele a jobb kezét a lángokba, miközben a fájdalom legkisebb jelét sem adva odakiáltott Porsennának: még 300 ilyen fickó vár a városban arra, hogy megöljön. A király belátta, hogy a rómaiak tökös gyerekek, előbb utóbb beváltják, amit ígérnek, ezért inkább szedte a sátorfáját és hazament. Innentől Muciust meg, mivel a jobb keze odalett, Scaevolának, balkezesnek hívták. Hogy így volt-e, vagy sem, ma már lehetetlen kideríteni, Rómából minden esetre köztársaság lett.

A res publica szó szerint nyilvános ügyet jelent, ahol a az elképzelt ideálok szerint a nemesek, a patriciusok és a kisbirtokos parasztok, a plebejusok, ha nem is egyenlő súllyal, egyaránt részt vettek az ügyek irányításában. Innen az államforma hivatalos elnevezése, a Senatus Populusque Romanus (a római nép és szenátus), aminek rövidítése S•P•Q•R ami a „szandálos” hollywoodi filmekben cipelt hadijelvényeken gyakorta látható.

A republikának kezdetben nem volt írott alkotmánya és az öt alapvető szabály (minden hivatali megbízás egy évre szólt, ugyanaz a személy nem tölthette be két egymást követő évben, az újraválasztás előtt két évig semmilyen hivatala nem lehetett, minden hivatal élén két, azonos rangú személy állott és mielőtt valaki egy hivatalt elláthatott, tapasztalatot kellett szereznie az eggyel alacsonyabb hivatalban) is csak évszázadok alatt alakult ki véglegesen.

A klasszikus időkben az állam élén két szenátor állt, akinek kezében összpontosult az imperium maius, vagyis a korlátlan hatalom. A szenátori címig három előzetes hivatalban praetor- aedilis- és questorként kellett bizonyítani. A magasabb hivatalnokokat a comitia centuria, az alacsonyabbakat a comitia populi tributa választotta. A gyakorlatban persze inkább a vagyonos patriciusok kezében volt az irányítás, a plebejusok pedig inkább a végrehajtók voltak, ők adták a hadsereget. Katona ugyanis csak szabad, birtokos ember lehetett.

A köztársaság első évszázadában Róma lassan kiterjesztette hatalmát a környező városokra, ahol a hatalom megszilárdítására igencsak durva módszereket alkalmaztak, az elfoglalt városok lakosai többnyire rabszolgaságba vetették és javaikat a harcba győztes római polgárok között felosztották. A lassú, de folyamatos expanzióban törést okozott a kelták támadása, akik Kr. e. 387-ben elfoglalták és kifosztották Rómát. Az okozott károkat azonban hamarosan kiheverte és csakhamar meghódította a szamniták délre fekvő és az etruszkok északon elterülő területeit. Ekkor épült a város 7 dombját körülölelő servianusi városfal és az első vízvezeték is és a későbbi birodalom úthálózatának első tagjaként megépült a Via appia.

Úgy Kr. e. 280 körül kezdte el Róma az itáliai félsziget déli részének bekebelezését amivel konfliktusba került az addig ott hatalommal bíró görögökkel. A tarentini és pirruszi háborúkban sikerült a görögöket a hatalomból kiszorítani. Róma a vezető szerep megszilárdítására nem mint eddig, a korlátlan hatalom kiépítését alkalmazta, hanem új politikát követve az új területeken egy szövetségi rendszert hozott létre, amely a római kolóniákból és a bennük élő teljes jogú polgárokból, tartományokból, ahol a római jog szerint éltek, de a polgárok nem rendelkeztek választójoggal és az autonóm, saját törvényeik szerint élő területekből álltak. Ez a rendszer évszázadokon át működőképesnek bizonyult. (Itt célszerű lenne megjegyeznünk, hogy Európa régióinak akkori megítélése korántsem volt azonos a maiakkal. Akkor a kulturált, fejlett és gazdag országok a Földközi tenger partjain és körülöttük éltek, míg a ma fejlett technológiájú, gazdag Nyugat-Európa barbárok által is alig lakott dzsungel volt. Érthető tehát, hogy az expanzió inkább délre és keletre irányult és a mai Észak-Olaszországot is csak majd közvetlenül a Krisztus születése előtti években hódítja meg Róma.)

A következő hatalom, amivel Róma, egyébként a Szicília fölött uralom kérdésében, összetűzésbe került, Karthágó volt. A föniciaiak ellen vezetett 3, a római nevük után pún háborúknak nevezett hadjáratokban végül teljesen megtörték Karthágó hatalmát és Róma a Földközi tenger egész nyugati medencéjére kiterjesztette hatalmát. (Akit érdekel az ügy, utánaolvashat a szicíliai naplóban.)

A görög és pun háborúk után Róma a Földközi tenger medencéjének ura lett. A keleti irányú expanziónak volt még egy igen pozitív következménye: az elfoglalt területekről nagy számban érkezett rabszolga a városba, akik között szép számmal akadtak tudósok, iparosok, művészek is, akik aztán a város további fejlődésekor nem csak, mint fizikai munkaerő működtek közre. A győztes háborúk alatt Róma szakadatlanul növekedett és a serviusi falakkal körülvett területen igazi, több százezres nagyváros alakult ki. A köztársaság vége felé a városban 426 domus (földszintes, több belső udvaros „családi” ház, ahol persze több generáció és az udvartartáshoz elengedhetetlen nagyszámú rabszolga is lakott) és 1386 insula (akár 6-8 emeletes, vályogból, fából épült bérház) állt. A város ellátására a környékbeli birtokokon (latifundiumokon), elsősorban zöldségféléket, gyümölcsöt, tejet, tojást, húst termetek, a gabonát pedig a birodalom gabonatermelő területeiről, pl. Szicíliából szállították.

Érdekes módon éppen Róma sikeres hadjáratai és a territórium szakadatlan növekedése vezetett a köztársaság kríziséhez és bukásához. Eredetileg Rómában a nagybirtokos plebejusok és a kisbirtokos, vagy kézműves plebejusok között viszonylagos egyensúly volt. Az állandó háborúskodás egyrészt egyenlőtlenül terhelte a plebejusokat, mert a hadsereget alkotó légiókban ők katonáskodtak. Emiatt nem voltak képesek még a viszonylag kis birtokukat sem művelni. A győztes hadjáratok után tömegével áramlottak a fővárosba a birodalom perifériájáról a rabszolgák, akiket azonban csak a nagybirtokosok voltak képesek megvásárolni. A termelésbe (a mezőgazdaságba és a kézművesiparba egyaránt) belépő nagyszámú rabszolgával a termelés egyre olcsóbb lett, az árak folyamatosan estek. A csökkenő bevétel aztán megadta a kegyelemdöfést az akkori kisbirtokosoknak, „kisvállalkozóknak” is, tömegével elszegényedtek, birtokaikat kénytelenek voltak eladni a tőkeerős nagybirtokosoknak, illetve fel kellett adják a kézművesiparukat. Az elszegényedett, a proletárok közé lesüllyedt kisbirtokosok és kézművesek, akik a nagyvárosokba áramlottak, megtartották azonban választójogukat és tömegüknél fogva a politika előterébe kerültek. Sok másodrangú politikus kereste a proletárok kegyét, hogy a megszerzett szavazatokkal a patriciusok első sorába kerülhessen. Voltak persze, ha nem is nagy számban, a politikusok között igazi idealisták is, akik a személyes érdekeiktől függetlenül keresték a társadalmi feszültségek csökkentésének lehetőségét.

A polgárháborúk időszakát a Kr. előtt 133-ban egy ilyen idealista néptribun, Tiberius Semporius Gracchus által megkezdett reform vezette be. Grachus tervei szerint a nagybirtokosok földjeinek egy részét felosztották volna a nincstelenek között. Ezzel egyrészt csökkent volna a szakadék a legszegényebb és leggazdagabb réteg között, másrészt, megnőtt volna a hadra fogható férfiak száma (katonai szolgálatot továbbra is csak a birtokkal rendelkezők teljesíthettek). Az ehhez szükséges törvényeket sikerült is a szenátuson keresztülvinnie, de nyilvánvaló volt, hogy Gracchus hivatali idejének lejárta után a szenátus vissza fogja vonni őket és sosem kerülnek bevezetésre. Ezért Gracchus, az érvényes szabályok ellenében ismét jelöltette magát a hivatalra, ami nyilvánvalóan a demokratikus rend megtörését jelentette volna. Ezt kihasználva ellenfeleinek sikerült a tömegeket olyannyira feltüzelniük, hogy a néptribunt és mintegy 300 hívét a Kapitoliumon agyonverték. Az utána kirobbant felkeléseket pedig katonai erővel leverték. 10 évvel később Tiberius öccse, Gaius Semporius Gracchus ismét megpróbálta bátyja törvényeit megvalósítani, de neki is meg kellett halnia. A halála utáni utcai zavargásoknak most már több, mint 3.000 áldozata volt.

Több szerencsével járt Gaius Marius, aki a Gracchus testvérek politikájának folytatója volt. Marius azonban nem csak politikus, hanem sikeres hadvezér volt, akinek sikerült legyőznie az addig verhetetlen kimbereket és teutonokat. Nagy hírnévvel és katonáitól támogatva tért vissza Rómába, ahol konzullá választották. Kihasználva a politikai hatalmat, megreformálta a hadsereget: először is bevezette a professzionális (zsoldos) katonaságot és a légiókba most már a nincsteleneket is felvették. A rendszeres zsoldon túl, akik a 20 év szolgálati időt letudták, azok a leszereléskor az állami alapból kis birtokot kaptak. Ezzel egyrészt növelte a hadsereg létszámát és erejét, de ami még fontosabb, a katonák egyre inkább a hadvezérek, mint a római szenátus kliensei lettek. Mariusnak a hadsereg támogatásával már sikerült két egymást követő periódusban is megtartani a konzuli címet, amivel a köztársaság egyik alapvető szabályát hatályon kívül helyezték.

A Kr. e. 91 és 89 között a Rómával eddig csak szövetségi viszonyban levő provinciák kivívták a jogegyenlőséget, az ő polgáraik is választójogot kaptak. Szavazni azonban csak az szavazhatott, aki Rómában volt, és a választásokból így a távolabb élők és a periférián állomásozó légiók kimaradtak. A polgárháború következő 30 éve az egyes csoportok közötti belső harcokról szólt, ahol az egyes sikeres hadvezérek kerültek hosszabb rövidebb ideig hatalomra, gyakran váltogatva a szövetségeseiket.

Gnaeus Pompeius Magnus és Marcus Licinius Crassus a Spartacus-féle rabszolgafelkelés leverésben tüntették ki magukat. A hadjáratból visszatérve mindketten konzulok lettek. Pompeius követelte a szenátustól a győztes légiókból távozó nyugdíjas katonák járandóságát, amit azok az üres kasszára – ebben a háborúban nem volt gazdag zsákmány – hivatkozva elutasították. Egyik félnek sem volt akkora hatalma, hogy érvényesíthette volna akaratát, ezért Crassus szövetségre lépett egy fiatal, feltörekvő hadvezérrel, Gaius Iulius Caesarral. Ez a hármas hatalom, az úgynevezett első triumvirátus nem állt fenn sokáig. Crassus Kr. e. 53-ban elesett a perzsák elleni háborúban, az egykori junior partner, Caesar pedig elfoglalta majdnem az egész Galliát és a birodalomhoz csatolta. Ezzel a katonai sikerrel egycsapásra Róma egyik leggazdagabb patriciusa és legbefolyásosabb politikusa lett.

Míg Caesar gallokat aprította, Pompeius sem tétlenkedett Rómában és a szenátussal Consul sine collega-vá, azaz egyedüli kormányzóvá választatta magát és ebben a minőségében megparancsolta Caesarnak, hogy szereljen le és egyszerű polgárként térjen vissza Rómába. Iulius persze nem követte a parancsot, hanem csapataival átlépte a Rubicont, a Rómát körülvevő demilitarizált övezet határát és a főváros ellen vonult.

A Rubicon egy kis folyócska, amelyik valahol Ravenna magasságában az Adriába folyik. A köztársaság idején ennek és a vele szemben levő Arno folyónak a vonala képezte Róma határát, a mai Toszkána feletti területek már egy Rómán kívüli tartományhoz, a Provincia Gallia Cisalpina-hoz tartoztak. A szabályok szerint fegyveres erő nem tartózkodhatott Róma földjén. (Egy kivétel volt, a nápolyi haditengerészeti bázison állomásozó tengerészgyalogság.) Amikor Caesar csapataival Róma ellen vonulva átkelt a Rubiconon, mindent egy lapra tett fel, nem volt visszaút. Ekkor hangzott el a mondás: alea iacta est, „a kocka el van vetve”. Mint utólag kiderült, három 6-ost dobott. Miután Rómát bevette, követte a menekülő Pompeiust és szövetségeseit először a Peloponnézoszi félszigetre, majd Afrikába és végül Spanyolföldre, ahol végül is megsemmisítette őket. Pompeiust már Egyiptomban megölték. Ezzel Caesar Róma élethosszig egyedül uralkodó konzulja, Dictator perpetuus lett. Sohasem tudjuk meg, hogy ebben a helyzetben tényleg „igazi diktátorrá” lett volna, mert Kr. e. 44. március 15-én (március idusán) köztársaságpárti unokaöccse Marcus Iulius Brutus és annak barátja Gaius Cassius Longinus a szenátusban megölték. A legenda szerint Caesar ekkor mondta volna, hogy Et tu Brute? Hiába halt meg Caesar, az összeesküvők terve, a demokrácia helyreállítása azonban minden alapot nélkülözött. A hatalom azokra szállt, akik a legnagyobb katonai erővel rendelkeztek, Iulius Caesar unokaöccsére, Octavianusra és Caesar hadjáratainak hadvezéreire, Marcus Antoniusra és Marcus Aemilius Lepidusra. Az így létrejött alkalmi hármas szövetség, a második triumvirátus aztán könnyedén legyőzte minden belpolitikai ellenfelét így Kr. e. 38-ban Philippinél Brutus és Longinus csapatait is. Antoniusszal szemben, aki sok ellenfelének megkegyelmezett, Octavianus kegyetlenül elbánt a legyőzöttekkel és a köztársaság híveivel. Brutus fejét például Rómába küldte, hogy közszemlére kiállítsák. A bosszú elől menekülve sokan öngyilkosok lettek. Innentől kezdve már nem az volt a kérdés, hogy marad-e a republika, hanem, hogy mi lép helyébe.

A győzelem után felbomlott a triumvirátus és Kr. e. 36-ban, Szicília elfoglalásával Octavianusnak sikerült Lapidust is kiszorítania a hatalomból. Octavianus és Antonius között is egyre nőtt az ellenségeskedés. Antonius a vele szövetségre lépett egyiptomi királynő Cleopatra segítségével flottatámadást kísérelt meg, de Octaviánus előbb Kr. e. 31-ben győzött az actinumi tengeri csatában, majd egy év múlva elfoglalta Alexandriát is és ezzel a birodalom egyedüli uralkodója lett. Rómában ugyan megmaradtak a köztársaság intézményei, de a hatalom a princeps (= az első polgár) kezében, Octavianuséban összpontosult, akinek a szenátus az Augustus (= fenséges) címet adományozta.  Ő meg a jogfolytonosságot hangsúlyozandó felvette nagybátyja, Caesar nevét, innentől voltak Róma uralkodói cézárok, vagyis császárok.

Augustusszal a legerősebb kutya került hatalomra, ellenében senki sem léphetett fel a siker reményében és a régóta várt béke köszöntött a városra. Róma már addigra is nagy de jellegtelen város lett, tégla és vályogépületekkel. Augustus alatt indultak meg az első nagyszabású építkezések, ahol most már adtak a külsőre is. Egyre gyakrabban használtak márványt. A keleti tartományokból, elsősorban a görögök földjéről származó szobrászok és építészek máig álló díszes középületeket emeltek. A nincstelen városi lakosok élelmezéséről és szórakoztatásáról is gondoskodtak a panem et circensem jegyében. Augustus végrendeletében olvasható, hogy 320.000 embernek adott rendszeresen ingyenes kenyeret. Cirkuszok épültek és végül elkészült a 50.000 személyt befogadó Colosseum is. A Kr. utáni első század végére Rómából egy milliós nagyváros lett, vízvezetékekkel, szennyvízcsatornákkal, utakkal, nyilvános épületekkel, fürdőkkel, stb. A rendre pedig a vigiles, egy rend- és tűzőrség vigyázott. A városi élet központja a szenátus helyett a császári fórum lett.

Augustus közvetlen utódai Tiberius, Claudius, Caligula és Néró voltak. Az utóbbi uralkodása alatt. A 64 július 18-19-én kitört tűzvészben 9 nap alatt leégett Róma nagy része és egyes becslések szerint elpusztult a lakosság egy harmada is. Az „urban legend” szerint a várost maga Néró gyújtatta fel, hogy helyet csináljon az általa tervezett hatalmas palotának, de a valóságban a tűz kitörésekor a várostól 50 km-re, a nyári palotájában Antiumban volt. (Ez persze nem zárja ki, hogy ő volt a tűzvész értelmi szerzője.) A tűz megfékezése után a keresztényeket kiáltották ki bűnbaknak és a lakosság lelkes közreműködésével megkezdődött az első intézményes keresztényüldözés, vagyis a történelem első progromja. A legendák szerint ebben az időben végezték ki Szent Pált és Pétert is. A keresztények üldözését a későbbi császárok alatt folytatták, a keresztényüldözést elrendelő császári dekrétum volt az egyetlen, amit Néró halála után sem érvénytelenítettek.

Róma városának a tűzvész utáni újjáépítéséhez a birodalom területén minden nem római templomot kiraboltak és kincseiket a fővárosba vitték. Egyes magyarázatok szerint ez volt az oka a jeruzsálemi templom lerombolásának, a zsidók ellen később kirobbanó háborúnak is. Az újjáépítés során az utakat kiszélesítették, a házak magasságát 25 méterben maximálták és megtiltották a közös tűzfalakat. Felépült a császári palota, a Domus Aurea is, amit azonban Néró öngyilkossága után kifosztottak és felgyújtottak.

A rossz emlékű császár halála és egy évnyi hatalmi küzdelem után Vespasianus lett a császár majd őt követték leszármazottai, Titus és Domitianius. A három flavius után, Traianaus alatt érte el a birodalom a legnagyobb, 6,7 millió km2-es kiterjedését, Skótföldtől Núbiáig és Portugáliától Mezopotámiáig ért a római fennhatóság. (Nem is tudom, miért nincs a római autókon egy ilyen térkép!) A következő igen művelt uralkodó, Hardianus idején a város tovább növekedett és a kereszténységgel szemben is bizonyos tolerancia érvényesült. Új hódítások nem fűződnek a nevéhez, csak a meglevő határok stabilizálására törekedett. Ekkor épült Britanniában a Hadrianus-fal és érősítették meg a keleti határokat, benne a Duna menti limest is. Eközben sikeresen verte vissza a barbárok támadásait a mai Magyarország területén is.

A 2. században az antonius dinasztia alatt kezdődött meg a birodalom lassú szétesése. Marcus Aurelius alatt 166-ban a perzsa háborúból hazatérő csapatok egy szörnyű betegséget hurcoltak magukkal, a pestist, aminek pusztítása az egész birodalmat megrengette. Marcus Aurelius halála után fia, Commodus nem tudott úrrá lenni a nehézségeken, ezért ellenfelei meggyilkolták és 192-ben újabb polgárháború tört ki. A háború végére Septimius Severinus szerezte meg a hatalmat. Ő volt az első Afrikából származó császár. Uralkodása után az úgynevezett katonacsászárok ültek a trónon, akik a közel keleten és a Rajna-Duna határvidéken a gótok és az alamannok ellen védték a birodalmat, változó eredménnyel.

A labilis politikai helyzetben időszerűvé vált Róma védelmének a megerősítése is, ezért 270-ben Aurelianus császár új, 19 km-es falat építtetett, amivel most a közben a városfalon kívül került épületeket is védték. Az új falon belül 1747 domus, 44.602 (!) insula, 3 amfiteátrum, 11 fórum, 31 színház, 2 hatalmas cirkusz, 11 nagyobb és 865 kisebb fürdő, 10 nagy bazilika (a szó akkoriban még vásárcsarnokot jelentett), 290 áruház, 28 könyvtár, 433 templom szorongott. A 36 diadalíven kívül tereit több száz szobor díszítette. A vízellátásról 14 aquaeductus gondoskodott.

A sok épület mellet alig jutott másra hely, az utcák sikátorszerűen szűkek voltak, a ráadásul a mindennapi élet java is a szűk utcákban folyt. Külön császári rendelet szólt arról, hogy legalább a borbélyok és a kocsmárosok fedett helyen működjenek. Bár a robbanómotort majd csak jó 1.500 évvel később kezdték el használni, a zaj már akkor is elviselhetetlen volt, Horatius szerint a városban emiatt sem alkotni, sem dolgozni, sem aludni nem lehetett.

Diocletianus alatt a 4. században kezdődött meg a késői antik periódus, amit erélyes centralizáció (a provinciák önállóságának megszüntetésével) és a bürokratizmus emelése jellemzett. Az állami ügyeket felosztották egy nyugati és egy keleti civil és katonai szférára, mindegyik élén egy senior augustus és egy junior caesar állt. A központosítással egy időben az igen vallásos császár elrendelte az eddig békében élő keresztények újbóli üldözését, ami a kutatások szerint az addigi a legsúlyosabb atrocitásokhoz vezetett.

Diocletianus visszalépése után Constantinus vette át a nyugati senior augustus hivatalát. Nem elégedett meg csak a nyugati területek feletti hatalommal, lépésről lépésre megsemmisítette az ellenfeleit végül keleti ellenlábasát Maxentiust (aki egyébként a sógora volt) is és 324-re az egész birodalom egyedüli uralkodója lett. Két, a későbbiek szempontjából igencsak jelentős tette emeli ki a császárok sorából: a kereszténység legitimálása és Konstantinápoly alapítása, ahová a császári székhely került. Ő építtette a Vatikán dombon az első Szt. Péter dómot is.

A császárok aztán többet már nem is tértek vissza Rómába. Nagy Theodosiusnak, az utolsó császárnak, aki keleten és nyugaton egyaránt uralkodott, már Milánóban volt a székhelye. Halála után 395-ben fiai Honorius (nyugat) és Arcadius (kelet) két részre osztották a birodalmat, de Honorius is Ravennából irányította a nyugati birodalmat.

A hunok előnyomulása nyugat felé dominóeffektus szerűen feldöntötte az addigi rendet: az eddig Kelet-Európában élő népeket nyugatra szorította, akik új hazát kerestek maguknak. Előbb elveszett Pannonia, Britannia, Gallia és Hispania, majd az itáliai félszigeten is megjelentek az első germán törzsek. Rómát először 410-ben előbb a vizigótok, majd 455-ben a vandálok fosztották ki. (Én eddig azt hittem, hogy a vizigótok valami vízről nyerték a nevüket, de nem: a vízi előnév a vesi-ből, ami annyit tesz nyugati, származik.) A valamikori legyőzhetetlen légiók akkorra már nem léteztek. A római polgárokból verbuválódott, elkötelezett katonák helyére 100 nyelvű zsoldoscsapat lépett, akik a rómaiakat részben maguk is elnyomóknak tartották. A hunok ellen még valamennyien vitézül harcoltak, mert azoktól mindenki rettegett, de a gótokban inkább már a felszabadítókat látták.

Így eshetett meg, hogy a mindössze 10.000 harcos élén álló germán Odoaker 476-ban lemondatta az utolsó Nyugat-római császárt Romulus Augustust és maga lépett a helyébe, bár – leginkább szóban – ő és utódja Theoderich is a konstantinápolyi császár alattvalóinak tekintették magukat. Az gótok uralkodása alatt a város lakossága gyorsan csökkent és a 6. század elejére olyan 100.000 lehetett. Az ókori Róma sorsa a kelet római császár, Justitianus által a gótok ellen vezetett hadjáratban pecsételődött meg, a város környéki csatákban 537-ben lerombolták a vízvezetékeket. A várost csak egy hajszál választotta el a teljes megsemmisüléstől.

Nagy Theodosius a kereszténységet ugyan államvallássá tette, de Jézus követőit az állam nem támogatta, nem lett kizárólagos, magyarul a más vallásúakat nem üldözték. Érdekes módon ennek ellenére, ha lassan is, de növekedett a római keresztény egyház fejének, a pápának a befolyása. A római keresztény közösség vezetői egyben Római püspökök voltak, akik hivatalukat Pétertől eredeztették. Először a 385 és 399 között működött püspököt, Siriciust nevezték egyben pápának is, a cím első kizárólagos viselője pedig I. Gergely (590-604) volt. A görög eredetű pápa szó „atyát” jelent. Elsőként I. Leó viselte a Pontifex maximus címet is, ami Gratianusig a mindenkori császár kiváltsága volt és ebben a használatában a legfőbb papi méltóságot jelöli.

A császári hatalom meggyengülésével a pápák az úgynevezett Konstantini ajándékozásra – amiben a császár Róma városát mindenestől a katolikus egyházra hagyta volna – hivatkozva jogot formáltak most már az egész város és a környéke feletti világi uralomra is. Ugyan az ajándékozó okiratról már a 15. században kiderült, hogy hamisítvány, de amíg kellett, hatott valamit. Az egykori Nyugat-Római birodalomban a helyi hatalmasságok, az őrgrófok kezébe került a hatalom. Közülük egyesek már az új istenben hittek, ezért I. Gergely és I. Leó pápák már a közben az új vallásra áttért gall, germán és angolszász grófok támogatását is élvezhették. A szász zarándokoknak még egy külön várszerű épületet (Borgo a német Burg szóból) is emeltek a Vatikán domb lábánál.

A pápai állam alapítását hivatalosan ma a longobárd királlyal, Liutpranddal kötött egyezmény idejére, 728-ra teszik. Az egyezményben a király Róma városa körül további területeket adományozott és ezen a területen egyben elismerte a pápa világi (hübéresi) jogát is.

Róma a pápával együtt, vagy talán ennek ellenére is örökre eltűnt volna a térképről, de a régmúlt dicsősége, a világbirodalom és a kizárólagosan uralkodó, istenekké avatott császárok emléke szinte megbabonázta a barbár népek uralkodóit is. Bár Róma egyre lejjebb csúszott, a császárság nimbusza makacsul tovább élt. Ezért amikor Európában feltűnt az első középkori központosított hatalom, a Frank birodalom, az uralkodó, III. (Kis) Pippin követ útján érdeklődött a Zakariás pápánál, hogy hozzájárul-e, hogy a királyi címet viselje. Az igenlő válasz után 751-ben az a frankok királyává választották. Ő lett a történelem első keresztény uralkodója. Ezzel egyrészt megerősítette saját és leszármazottjai trónját, de egyben legitimálta a pápai hatalmat is. Amikor aztán a következő longobárd király, Aistulf az elődje által kötött egyezményt felrúgta és a pápától a birtokait visszakövetelte, a közben beiktatott II. István pápa Pippinhez fordult segítségért. A francia fegyverek árnyékában 754-ben Querzyben megkötött egyezmény a pápának biztosította a Római hercegséget.

Pippin fia, I. (Nagy) Károly pedig az aktuális pápával, III. Leóval 800-ban már Rómában a Szent Római Birodalom császárává kenette magát. Innentől tekintették a katolikus uralkodók hatalmát „isten kegyelméből” valónak, ahol a pápa személye volt az összekötő kapocs az égi és földi hatalom között. Mivel koronájuk innentől kezdve a római pápától is függött, az uralkodók egyben a pápai hatalom legjelentősebb támaszai lettek. További következmény, hogy az uralkodók országaikban kereszténységet kizárólagos vallássá tették és a középkorban a más hitűek, a „pogányok” lettek az üldözöttek, mint azt a mi Istvánunk és a Koppány háztartásába tartozó magyarok esete is bizonyítja. (Az ókori világbirodalom és az élén álló mindenható imperátor emléke még 1.000 év múlva is fontos motiváló tényező volt, többek között Napóleon, Mussolini és H. Adolf is ezt az ábrándot követték. Sőt, szerintem O. Viktor is nagyon szeretne Augustus lenni.)

Persze nem mindenki ismerte el a pápai hatalmat. Amikor a mohamedán terjeszkedés Afrikából átcsapott Itáliára is, 846-ban a szaracénok elfoglalták Rómát és a Vatikán dombon levő templomot a többi épülettel együtt kifosztották. A dóm biztosítására és saját védelmére 850-ben IV. Leó pápa a Borgora és az Angyalvárra támaszkodva a új városfalat építtetett, ami alig néhány épületet zárt körbe a folyó nyugati partján. Az így létrejött várost, ami még a mai Vatikánnál is kisebb volt, nevezték Leoniania-nak. A munkákat jórészt az előző évi Ostiai tengeri csatában ejtett szaracén hadifoglyokkal végeztették.

Az folyó másik oldalán, az ókori, aurelianiusi fallal körülvett város gyakorlatilag elpusztult. A környező kertészkedő latifundiumok, mivel a zöldségre-gyümölcsre nem volt szükség tönkrementek, a gazdálkodásban az állattenyésztésé lett a főszerep. A valamikor virágzó város elgazosodott, a házak romjain bokrok nőttek, a Capitolium új neve Monte Caprino – Kecskehegy, a Forumé Campo Vaccio – gulyalegelő lett. A megmaradt lakosság több kisebb városban-faluban, a Capitolium alatti Cittá Capitolinában, Transtevereben, a pápa székhelye körüli Lateranban és a már említett Borgoban talált menedéket. A város új urai az az őrgrófok lettek: Colonna család Augustus mauzoleumát, Orsiniak Pompeius színházát, a Savelliek Marcellus színházát alakították lovagvárrá. A  Frangipani grófok pedig a Palatino és a Colosseum körül építették fel erődítményüket. A X. században ezek a családok uralták Rómát, ők adták a pápát is.

A középkori pápák ideológia hatalmukat nem csak megvédték, hanem folyamatosan erősítették a világi hatalommal szemben. Politikájukban kihasználták a világi hatalom birtokosainak folyamatos, egymás elleni törekvéseit. Az invesztúraharc során például VII. Gergelynek 1075-ben sikerült „canossajárásra” kényszerítette IV. Henrik német-római császárt, III. Sándor eredményesen harcolt I. Frigyes Sándor német-római császár és és II. Henrik angol király ellen is, VIII. Bonifác pedig kiadta az Unam Sanctam bullát, amiben kimondta a pápák korlátlan vallási hatalmát és adószedési jogát a keresztény világban.

(Ide beszúrnám, hogy a francia királyok és a német-római császárok elleni pápai sikerek már csak azért is csodálatra méltóak, mert a mai Olaszország legnagyobb része a korai középkortól kezdve a francia forradalomig előbb a frank- később pedig a német-római birodalom része volt. Ebben, mint egy sziget helyezkedett el a pápa által valóságban birtokolt Római hercegség, ami az idők során újabb területekkel gyarapodott, de a császárok birodalmához képest majdnem jelentéktelen volt. A „csizma” legdélibb részén meg a Nápolyi királyság működött, erről részletesebben a „Szicíliai naplóban” foglalkoztam.)

Igencsak ellentmondásos tehát a pápák legendás középkori hatalma. Ők Jézus földi helytartói, szavukra figyel az egész középkori Európa, véleményük egyben törvény is, de szegények, kezükben nincs semmi végrehajtó hatalom, befolyásuk még a saját városukra sem terjed ki teljesen. Amikor a Gaetani családból való II. Gelasius pápa került a trónra, a rivális Frangipaniak megrugdosták és bebörtönözték. A Róma körüli területek, a Patrimonium Petri feletti világi uralom is csak névleges volt, az igazi hatalmat a városköztársaságok és a hűbéri fejedelemségek birtokolták. Ráadásul a korai feudalizmusban a pénz alárendelt szerepet játszott, a természetben lerótt tizedek meg kézen-közön rendre elvesztek.

Az őrgrófok magában a városban is egyre másra lakótornyokat emeltek és a város képe a mai San Gimignanora hasonlíthatott. A lakótornyok egyben védhető erődítmények is voltak, ahol a családok meghúzhatták magukat a konkurencia támadása esetén. Még ma is látható a császári fórumok mögött a Torre dei Conti és a Gaetani család tornya, a Torre delle Milizie. A családok nem csak egymással, hanem a pápával is állandó konfliktusban voltak és az egyházfők csak külső segítséggel tarthatták meg széküket. Az ellenségeskedések csúcspontján az egyébként is francia származású V. Kelemen pápa a francia király biztatására 1309-ben elhagyta Rómát és a pápa székhelye a francia Avignonba került. Csak 1378-ban foglalta el ismét a frissen megválasztott IV. Orbán Szent Péter örökségét. Őt meg persze a francia bíborosok nem ismerték el és ellenpápát állítottak. A kettős pápaság intézménye ezúttal a Konstanzi zsinat döntéséig, 1417-ig tartott, ahol V. Mártont választották meg a katolikus egyház fejéül. Az addig eltelt 100 évben Róma tovább bomlott: a négy városka lakossága 17.000-re csökkent, a pápák addigi székhelye, a Lateráni palota leégett, beomlott.

A XV. század elején a középkori katolikus egyház székhelye, Róma városa nyomorúságos porfészek volt, alig pislákoló közösségi élettel, aminek gazdasági alapját az állattenyésztés és az antik épületek márványának eladása képezte. Míg Itália az akkori világ kereskedelmi-gazdasági központja volt, Róma jelentéktelen maradt. Itáliában (pl. Velence, Pisa, Firenze) és másutt is Európában (Köln, Párizs, Bécs) csodálatos templomok épültek, Rómában gyakorlatilag semmi sem történt. Az egyetlen művészi tevékenység a cosmata volt, az antik épületek tört márványanyagát csiszolták és illesztették össze, amivel a templomok padlóját, a belső teret és síremlékeket díszítették.

A reneszánsz fordulatot hozott a város életében. A quattrocento második felében – érdekes módon pont akkor, amikor az egyház befolyása általában meggyengült – mind a pápaság, mind pedig maga a város fejlődésnek indult. A fejlődés motorja a hűbéri rendet felváltó primitív kapitalizmus volt. A kézművesipar fejlődése, a kibontakozó kereskedelem és a termékcserét felváltó pénzforgalom maga után vonta az anarchia felszámolását. A rablólovagok, az utakon vámot szedő számtalan városocska és lovagi államocska a fejlődés útjában álltak, megkezdődött a nagyobb gazdasági-politikai egységek kialakítása. Az itáliai communák korszakát lassan a helyi fejedelemségek váltották fel, központi, abszolút monarchikus hatalommal.

A pápák a reneszánszig valamilyen formában mindig a világuralmat célozták meg és még a mélyponton is a caput mundi, a keresztény világ feje címet viselték. A fordulat Rómában leginkább abban állt, hogy innentől kezdve a regionális, valódi földi uralom megszerzésére törekedtek. Fontosabbnak tűnt számukra a környező Urbino, vagy Faenza megszerzése, mint Bizánc elvesztése (amivel persze egy fontos konkurens is eltűnt a színtérről). De nem nagyon izgatta őket az oszmán birodalom térnyerése a Balkánon, vagy Közép-Európában sem. Amikor a nemsokkal korábban megtalált Laokoon csoport szobrát kiállították, annak Rómában nagyobb visszhangja volt, mint a mohácsi csatavesztésnek. A Borgia, Rovere és Medici pápák legnagyobb gondja saját itáliai hatalmuk kiterjesztése, befolyásuk megőrzése volt, ennek szolgálatába állítják a vatikáni diplomáciát. Hol a franciákkal szövetkeznek a spanyolok ellen, hol a Habsburgokkal a franciák ellen, máskor Velencével, Firenzével, Nápollyal együtt, vagy éppen ellenük. A figyelem előterében maga Róma és a város építése állt, a megkezdődött nagyszabású építkezéseket búcsúcédulák árusításával finanszírozták és a praxist akkor is folytatták, amikor a reformáció csúcspontján fél Európa Róma ellen fordult.

Az Avignonból visszatérő pápa már nem a nehezen védhető Lateráni palotában, hanem Vatikánban települ le és V. Miklós és a Borgia Sándor pápák Hadrianus császár mauzóleumát igazi erődítménnyé, az Angyalvárrá építik át. Bár Európában a kereszténység széttöredezik, a római pápai hatalom megszilárdul. A pénzforgalom megindulásával végre befolynak az adók, sőt a bankházak segítségével az egyház külföldi jövedelmének egy része is a Vatikánba kerül. A pápai állam fellendülésével lassan újra benépesül a város. A Vatikánnal szembeni keleti parton, a valamikori Mars mező területén és a Tevere kanyarulatában felépül a reneszánsz Róma. Az Angyalvár előtti hídtól öt sugárút indul ki: a folyó mentén a Via Giulia, a Campo dei Fiorihoz vivő Via dei Banchi, a mai város központjába, a Piazza Venetiahoz vezet a Via papale (mai nevén a Corso Vittorio Emanuelle), a Qurinale tövéig, keleti irányba futó Via dei Coronari és Pincióhoz vezető Via Tor di Nona.

IV. Sixtus pápa és d’Estouteville kardinális kezdeményezik a zarándokok kapujától, a Piazza del Popolotól kezdődően három sugárút megnyitását, a folyóparton futó Strada di ripettat (aminek kövezését a kurtizánok adójából fedezik, de a nevét nem a rosszlányokról, hanem a folyón levő kikötőről kapta) a középen a Piazza di Veneziaig vezető Via del Corsot és és a Piazza del Spagnahoz vivő Via del Baubinot. Kezd kialakulni az új Róma, 1526-ra a lakosok száma eléri az 50.000 főt.

A reneszánszkori pápai udvarban dúlt a nepotizmus, a családi politika, a pápák igyekeznek természetes fiaikat, rokonaikat bíboros címmel jutalmazni, vagy jól jövedelmező állami hivatalba helyezni. A valamikor ősi római arisztokráciát, a Colonnakat, a Cenciket, a Gaetanikat és a Savelliket felváltják a Della Roverek, a Mediciek, a Farnesek, a Borghesek és a Barberinik. A hatalomhoz és persze pénzhez jutott új arisztokrácia versenyre kel, ki tudja a legszebb palotát, a legpompásabb templomot emelni. Életformájukká válik a művészek, művészetek pártolása, Róma vonzza az Itáliában felvirágzott reneszánszt. Amiben nincs változás, nem kímélik az antik Róma emlékeit. A valamikori, 7 halomra épült város romvidék marad, amit az építészek egyszerűen kőbányának tekintenek.

A reformáció viharait szerencsésen túlélt katolikus egyház a XVI. században az ellenreformációval ellentámadást indít. Megkezdődnek a vallási háborúk időszaka. A török porta terjeszkedésével a közel-keleten át vezető kereskedelmi utak eldugultak és ezzel egy időben (éppen ennek ellensúlyozására) a kereskedelem a Földközi tengerről az Atlanti- és az Indiai óceánra tevődött át. Megnyílt a horizont, Róma Japántól Paraguayig az egész világba elküldte követeit, a jezsuitákat, akik isten dicsőségre, gyakran nem éppen kíméletes módszerekkel terjesztették a keresztet. A felfedezések korának római politikája ismét a világuralom lett. A befolyásért és hatalomért harcoló egyház, az Ecclesia militans fővárosa, Róma az Ecclsiea triumfans, vagyis a győzedelmeskedő egyház hatalmát akarta sugározni. Ennek művészi kifejezése a barokk, illetve a rokokó jegyében fogant építészet: Rómában egyebek között felépült a világ legnagyobb, legdíszesebb temploma, a Szt. Péter katedrális.

Az építkezések csillagászati összegeket emésztenek fel: a reneszánsz idején II. Gyula még évi 350.000 scudit fordít erre a célra, a barokk fénykorában VIII. Orbán építőipari költségvetése már 2.000.000 scudira rúg. A katedrális építésénél semmi sem lehet akadály, a barberini családból származó Orbán még a Pantheon bronzlemezeit is lebontatta a Szt. Péter oltárának baldachinjához. Ekkor lett szállóigévé Rómában: amit meghagytak a barbárok (barbari), azt elpusztítják a Barberinik. A fejlődés hatására a lakosság száma már elérte a korabeli Velencéét, a 100.000 főt és a további építkezésekhez teret kellett találni. Kézenfekvő lett volna a folyó mellett tovább terjeszkedni, de fölütötte a fejét a trópusi malária. A korabeli okos emberek hamar rájöttek, hogy a betegség valahogy a folyó árterével, a kiöntött posványos-büdös vízzel áll összefüggésben (innen is a neve: mal aria = rossz levegő), ezért inkább a magasabb területeken forszírozták az építkezéseket.

V. Sixtus megbízása alapján a kor meghatározó építésze, Fontana dolgozta ki az új utak tervét, amivel egyébként az egyházi törekvéseknek is teret adott: az új sugárutaknak, azon túl, hogy a környező dombokat kötötték össze a belvárossal, egyben a zarándokok kapujától az antik Róma peremén épült ókeresztény bazilikákhoz is elvezették a látogatót. Az új utak a város terjeszkedését a dombok külső peremére terelte, a város természetes központja, a domboknak a folyóra tekintő lejtőjén álló antik Róma maradványai a fejlesztésből kimaradtak. Ez a mai város szerencséje, mert így legalább részben megmaradtak az ókori épületek.

Róma világhatalmi törekvéseit először a francia forradalom ingatta meg, a mindaddig vallásos római katolikus Franciaországban szétverték az egyházat. Az észak-olaszországi szövetséges keresztény hatalmakat, a Piemonti királyságot és a Habsburgokat Napóleon az itáliai hadjáratban legyőzte és a pápa támasz nélkül maradt. Napóleon 1797-ben Rómát is elfoglalta, ráadásul a pápa elvesztette Modenát, Ferrarát és Bolognát, továbbá le kellett mondania a franciaországi birtokairól is. Válaszul pápa kiátkozta a korzikait, aki meg innentől fogva a pápát egyfajta házi őrizetben tartotta. VII. Pius pápa végül arra kényszerült, hogy egyezményt kössön az akkor még Első konzulként működő Napóleonnal. Az 1801-ben aláírt konkordátumban a pápának le kellett mondania a katolikus államokban viselt minden állami hatalmáról és fel kellett oszlatnia a jezsuita rendet. A francia csapatok római bevonulásával az pápai állam időlegesen megszűnt. Végül Napóleon rákényszerítette VII. Piust arra is, hogy a koronázására Párizsba utazzon. Az előző császárok, Nagy Károly és a Német-Római uralkodók még maguk mentek Rómába a pápai áldásért, Napóleon azonban ragaszkodott a Notre Damhoz. Bár a pápa mindenben a császár kedvében járt, végül csak a várost és pápai állam egyes területeit kapta vissza, sőt, amikor vonakodott egy az angolok ellen kovácsolt szövetségbe belépni, 1808-ban a francia csapatok ismét bemasíroztak Rómába. 1809. május 7-én Napóleon Bécsben kihirdette a pápai állam jogfosztását minden világi hatalmától. Mivel VII. Pius továbbra is hajthatatlan maradt, 1812-ben egyszerűen a fontainebleaui kastélyba internálta.

Pius javára írhatjuk, hogy a fogságban is erős maradt, fenntartotta követeléseit, sőt egyszer még éhségsztrájkba is lépett. Végül 1814-ben a szövetséges csapatok szabadították ki. A Bécsi Kongresszus 1815-ben ugyan reparálta a pápa uralmát, de 1848-ban, a forradalomban ismét megfosztották trónjától és kikiáltották a Római köztársaságot. A pápa francia fegyverek védelmében csak egy év múlva térhetett vissza a trónjára. A stabilitás nem tartott sokáig, a pápai államhoz tartozó itáliai régiók 1860-ban önként csatlakoztak az újonnan alakult egységes Olaszországhoz. 1861-ban pedig a savoyai házból való II. Viktor Emánuel trónra lépésével megalakult az alkotmányos monarchia, az Olasz Királyság.

Bár a római hercegség elveszett, maga Róma városa a pápa kezében maradt. Garibaldi csapatai ugyan 1867-ben megkísérelték magát Rómát is elfoglalni, de a terv az 1849-óta ott állomásozó francia csapatok és a svájci gárda ellenállásán meghiúsult. Csak mikor 1870-ben a porosz hadüzenet miatt a francia csapatokat hazarendelték, sikerült II. Viktor Emánuelnek Rómát (lényegében harc nélkül) is bevennie. A pápát megfosztották hatalmától és Róma 1871. január 26-án az egységes Olaszország fővárosa lett. ( Kicsit előreszaladva az időben: a pápa és Vatikánváros jogi-diplomáciai helyzete csaknem 60 évig tisztázatlan maradt. Végül hosszas tárgyalások után 1928. február 11-én Pietro Gaspari bíboros, államtitkár és Benito Mussolini miniszterelnök aláírta az úgynevezett Lateráni egyezményt, amiben a pápa elismerte, hogy Róma az Olasz Királyság elidegeníthetetlen része és fővárosa. Az olasz állam pedig garantálta az újonnan alapított pápai állam politikai és területi szuverenitását. Bővebben lásd a vatikáni fejezetben.)

II. Viktor Emánuel 1878-ban meghalt, trónját I. Umberto foglalta el. Rómából, a most már egységes Itália fővárosából egy modern nagyvárost akartak létrehozni. Szabályozták a Tevere folyót, amivel elejét vették az áradásoknak és egyben véglegesen megszüntették a maláriát is. Ez persze azzal járt, hogy lebontották a folyó fölé kiugró festői középkori házakat, és szükségtelenül elrontották a Tevere-sziget eredeti hajóformáját. Ezekben az évtizedekben, a fórumokat és a környező dombokat kivéve ismét beépült-népesült az antik Róma területe is. A gyorsan növekvő lakosság elhelyezésére bérkaszárnyák épültek, emiatt elbontottak számos egykori villát és parkot is. Bérházakat emeltek a Vatikán és a Monte Mario dombjai közötti mezőn, a Praton is. Diocletianus császár fürdői mellett felépült az új főpályaudvar, a Termini. A pápával szemben császár hatalmát szándékoztak szimbolizálni a király, II. Viktor Emanuel megalomániás emlékművével és az Angyalvár mellé épített hatalmas igazságügyi palotával.

Umberto 1900-ban bekövetkezett halála után III. Viktor Emánuel került a trónra. A „boldog békeévek” után 1915 május 23-án Olaszország az antant oldalán belépett az I. világháborúba és az Alpok déli lejtőin véres csatákat (Isonzo, Doberdo) vívott az osztrák-magyar csapatokkal. Rómára a háborús események közvetlenül nem hatottak. A békeszerződés Itáliának ítélte Dél-Tirolt és Isztriát.

A területi gyarapodás ellenére az ország szociális problémái nem oldódtak meg, az élesedő társadalmi feszültségek elősegítették a szélsőséges mozgalmak kialakulását. A jobboldali radikális fasizmus gyorsan teret nyert és 1922. októberében a párt vezetője, Benito Mussolini elérkezettnek látta az időt a hatalom megragadására. Az észak-olasz munkáslakta nagyvárosokból, elsősorban Milánóból kb. 50-60.000 híve élén elindult Rómába. A négynapos akció a Marcia su Roma (Római menetelés) néven vonult be a történelembe. Bár a fasisztáknak alig volt katonai erejük, a megrémült király – konzervatív tanácsadóira hallgatva – 1922. október 30-án kinevezte Mussolinit miniszterelnöknek. 1925-re aztán egy totalitárius fasiszta diktatúra jött létre, ami egészen 1945-ig (a végén, mint Salói Köztársaság) létezett.

A fasiszta idők kezdetére Róma lakossága elérte a 900.000 főt és elsősorban a forgalom növekedése miatt ismét elérkezett az idő a város képének átalakítására. Az egypárti városvezetés nagyszabású, helyenként radikális építkezésbe kezdett. A belvárosban végrehajtott változások elsődleges célja az antik Róma örökségének feltárása volt. Persze elsősorban nem régészeti, hanem politikai céllal: 1936. május 9-én – az eredményes abessziniai hadjárat után – Mussolini a város történelmi romjai fölött ünnepélyesen bejelentette a Római Birodalom újjáalakulását. Ezen túl megépült a Via del Teatro Marcellino amivel a Capitoleum pereméről az autóforgalmat a barokk belváros elkerülésével egyenesen Ostia felé vezette és a Corso del Rinascimento, amivel a Piazza Navonat forgalommentesítették. A Barberini tértől induló Via Vittorio Veneto pedig a szállodanegyed forgalmát rendezte. A szakemberek kevésbé tartják szerencsésnek az Augustus mauzóleuma körüli tér rendezését és a Vatikánnal való kiegyezés örömére az Angyalvártól a Szt. Péter térig vezető Via della Conziliazione megnyitását.

A fasiszta időszak legnagyobb építkezése az EUR negyed felépítése volt. Az elképzelések szerint a városnegyed az olasz fasizmus fennállásának 20. évfordulójára, 1942-re tervezett világkiállítás helyszíne lett volna, innen is a neve Esposizione Universale Roma. A kiállításból aztán a világháború miatt semmi sem lett.

A EUR a belvárostól a tengerpartra vezető út mellett épült, megfelelően az akkor aktuális „Rómát a tengerhez” jelszónak. A főépítész, Marcello Piacentini 1938-ban mutatta be a terveket, ahol az egyes épületek és a köztük levő terek más, neves tervezők munkái voltak. A az úthálózat elrendezése megfelelt az ókori építészet szabályainak: észak-déli főutak un. cardok és a rájuk merőleges kelet-nyugati decumanusok hálózata, a találkozási pontokban monumentális épületekkel. Modern épületeket emeltek klasszikus anyagokból, mészkőből, tufából, márványból. Egyes épületek stílusa gyakran az ókorra emlékeztet, de megtalálhatók a további irányzatok is egészen a 20. századi racionalizmusig. Az EUR leginkább ismert épülete a Colosseo quadrato, ami 1938 és 43 között épült Palazzo della Civita Italiana éven épült és az olasz nép történetét mutatja be az ókortól a fasizmusig. A hatemeletes mű árkádai a colosseumra akarnak emlékeztetni.

(Időben kissé előreszaladva: az építkezések 1943-ba megszakadtak és csak az 50-es években folytatódtak. Akkor épült a Nemzeti Őstörténeti és Néprajzi Múzeum, a Római civilizáció Múzeuma és az 1960-as olimpiára készült sportcsarnok, a PalaLottomatica. A világon elsőként itt épült meg egy a városközponton kívüli pénzügyi központ. Itt forgatták 1961-ben Anonioni trilógiájának középső, Napfogyatkozás című filmjét Alain Delonnal és Monica Vittivel, ez volt az egyik háttere a Hudson Hawk – Egy mestertolvaj aranyat ér című akcióvígjátéknak Andie McDowell és Bruce Willis főszereplésével.)

Közben persze zajlottak a II. világháború eseményei. 1943. július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, majd a sziget elfoglalása után szeptember 3-án magán a csizmán is. Erre szeptember 8-án az olasz kormány különbékét kötött a szövetségesekkel, Mussolinit elfogták és bezárták. (Őt néhány nappal később Otto Skorzeny ejtőernyősei kiszabadították és az un. Saloi köztársaság vezetője lett. Végül a partizánok 1945. április 28-án kivégezték.) Az olasz békekötésre válaszul szeptember 10-én a német csapatok gyakorlatilag ellenállás nélkül megszállták Olaszországot. A görög Kefalonia szigetén történt eseményekre válaszul (a lefegyverzésnek ellenálló 5.000 olasz katonát a német hegyivadászok szeptember 18. és 23. között lemészárolták – lásd még „Corelli kapitány mandolinje” Nicolas Cage-dzsel és Penelope Cruzzal), október 13-án a Badoglio kormány hadat üzent a III. Birodalomnak. A németek elleni előrenyomulás nagyon lassan haladt és csak 1944. június elején érte el Rómát. Az itáliai német csapatok főparancsnoka, Alfred Kesselring, nem utolsósorban XII. Pius pápa befolyására Rómát nyílt várossá nyilvánította és július 4-én harc nélkül feladta.

1946. május 9-én, hosszú uralkodása után, III. Viktor Emánuel lemondott a trónról és fia, II. Umberto lépett a helyére. Uralkodása igazi pünkösdi királyság volt, mert 33 nappal később, június 2-án népszavazások eldőlt, hogy Olaszország és benne Róma városa, csaknem 2.000 év után ismét köztársaság lett.

Róma ma 2,7 millió lakosával Olaszország legnagyobb városa. A városnak 19 kerülete (municipio) van. A 60 fős önkormányzatban jelenleg 35 helyet a Berlusconi vezette párt, a Popolo della Liberta (szó szerint „Szabadság népe”) foglal el és ők adják a polgármestert, Giovanni Alemannot is. Na, ennyi a történet, vissza a mába.

Van aki még keresi a csomagját.

A reptéren már várt bennünket egy Renault kisbusz és két másik, teljesen ismeretlen nővel egyetemben elvitt bennünket a hotelünkbe, az American Palace-ba. A nagyon előkelő név egy (olasz) 4 csillagos szállodát takar az EUR városrész keleti szélén. Eleve tudtuk, hogy nem valami nagy szám az egész, de olcsó volt, ráadásul olyan 300 méterre tőle van a B (kék) földalatti egyik végállomása a Laurentina és egy buszpályaudvar. A megálló neve az útra utal, ami az ókorban Rómától a közeli kisvárosba, Laurentniába vezetett.

Kikászálódtunk a kocsiból, kifizettük a 100 €-s viteldíjat és adtunk 5 € jattot (a borravalóra a buszban kiakasztott A4-es felirat figyelmeztetett). A szállodában gyorsan bejelentkeztünk, leraktuk a csomagjainkat a kamrába, mert a szobák még nem voltak készen és átsétáltunk a hotel sarkán levő bárnak nevezett büfébe enni valamit, mert mindannyian kurva éhesek voltunk. A rövid repülőúton az Austrian Airlines csak egy almát és egy 2 dl valamilyen üdítőt adott. Egy kis kávé, meg valamilyen süti-pizza után elsétáltunk a Metróhoz. Megvettük a 3 napos, buszra is érvényes turistajegyeket (á 13 €) és fejenként 2-2 további vonaljegyet, darabját 1€-ért a mai napra. Aztán beszálltunk a vonatba és a 3. megállóban átszálltunk a re, a római HÉV-re amivel mi ketten Ostia Antica-ig, a többiek pedig a tengerpartig, a Lido di Roma-ig utaztak.

A HÉV megállótól kb. 500 méterre van a kiásott és részben restaurált város bejárata. Befizettük a 6,50 €-s belépőket és ráléptünk a város főutcájára a Decumanus maximusra.

A romváros, az Ostia Antica Pompei mellett a világ egyik legjelentősebb, római kori emlékeket feltáró ásatása. Eddig a nemzetközi részvétellel folyó munkák a város mintegy kétharmadát tették látogathatóvá.

Az ostia az ostium (= szájadék) latin szóból ered és hűen tükrözi, hogy a valamikori város a Tiberis (Tevere) folyó torkolatánál keletkezett. Az ókori Róma kikötője volt, 23 km választja el a centrumtól és a feltöltődés miatt már régen nem a tengerparton fekszik.

A folyó az ókorban ilyen hurkot írt le.

Ostia volt az első római colonia, vagyis a város által alapított település. Elsőként egy katonai tábor létesült, amivel a folyótorkolat felől magát Rómát védték. Ebből a táborból nőtte ki magát aztán a kikötőváros és lett a római kereskedelmi flotta egyik fontos támaszpontja. (Az ókori Róma hadiflottája a Nápolyi öbölben, illetve Ravennánál állomásozott.) Mint arról a korabeli dokumentumok tanúskodnak, i. e. 217-ben innen hajózott ki az ellátóhajókból és a kísérő hadihajókból álló konvoj, hogy a Spanyolföldön a Hannibál ellen küzdő hadsereget ellássa. 6 évvel később pedig innen indult el maga Gnaeus Cornelius Scipio Calvus a seregével a punok elleni háborúba. Ostia kereskedelmi kikötője a maga korában Alexandria és Karthágó konkurense volt.

Kr. e. 87-ben, a polgárháború alatt Gaius Marius katonái ugyan kifosztották, de hamarosan kiheverte a pusztítást. Augustus uralkodása alatt tovább bővült, akkor épült az első színház és a mellette levő piactér. Tiberius alatt készült a város fóruma. Mivel a tengerpart egyre messzebb került, Claudius alatt a város egy hatalmas, mesterséges kikötőmedencét kapott, amit 54-ben Nero avatott fel. Traianus rendeletére pedig egy további kikötőmedence épült, Portus néven, de ezt már a várostól kissé messzebb ásták ki a rabszolgák.

Ostia a 2. században érte el fejlődésének csúcspontját. Ebből az időből származik a ma is látható nyilvános és privát épületek többsége. Fénykorában a városnak kb. 50.00 lakosa volt. Szűcsök, kötélverők, hajóépítők, kereskedők telepedtek le. A legfontosabb itt kirakott áru a Szicíliából és Észak-Afrikából származó gabona volt. A város bukásához előbb az járult hozzá, hogy Konstantin császár Portusnak, ami addig Ostia egyik külvárosi kerülete volt, külön városi rangot adott és ezzel maga is kereskedelmi jogot nyert. Később pedig rendeletileg Ostiát Portussal együtt Rómához csatolta. Az önálló és kizárólagos kereskedelmi jog elvesztését nem ellensúlyozta az sem, hogy Ostia Nagy Konstantin uralkodásától kezdve püspöki székhely lett és akkoriban ott volt a püspöki kollégium dékánjának a székhelye és temploma.

Az 5. században Róma, az akkor még milliós nagyváros hanyatlásnak indult, a kereskedelmi forgalom és ezzel együtt a kikötőváros jelentősége is csökkent. 540-ben, amikor a bizánci és keleti-gót csapatok Róma körül küzdöttek, Ostia rövid időre ismét fontos utánpótlás kikötő lett. 800-ban Róma új ura, Gergely pápa a valamikori várostól keletre egy világítótornyot és egy megerősített települést (Gregoriopoli) létesített a folyótorkolat felügyeletére.

849-ben a kikötő előtt zajlott az Ostiai tengeri csata a szaracén és pápai-nápolyi flották között. A keresztény hajókat maga IV. Leó pápa áldotta meg, ami nem is maradt hatástalan: az ütközet csúcspontján vihar tört ki, mire a pápai hajók visszahúzódtak a kikötőbe. A vihar elültével ismét megtámadták a a nyílt vízen a vihar által megtépázott szaracénokat. A csatában győztes pápai flotta sok hadifoglyot ejtett, jórészt velük építtették fel a Vatikánt körülvevő első falat.

A középkor elejére Rómának mindössze 15.000 lakosa maradt és nem volt többé szüksége saját kikötőre. A kereskedelem elhalása után a lápos vidéken újra és újra fellángoló malária végül Ostia csaknem teljes elnéptelenedéséhez vezetett. Ez lett a mai romváros szerencséje. A folyó áradásai után a hordalék egyre inkább betemette az épületeket. Bár a reneszánsz és barokk-kori építkezések idején a kőrablók itt is megjelentek és elvittek mindent ami márványból volt, mert azt Rómában el tudták adni, a téglafalakat nem nagyon bontották le, mert a tégla a kutyának sem kellett. A falakat, íveket, födémeket csak a természetes erózió pusztította. Az épületek falai többnyire megmaradtak az első emelet magasságáig, néhány helyen még a második emelet is áll. És persze az iszap alatt megmaradtak a mozaikok is.

A mai, modern Ostia szerencsére az antik várostól délnyugatra épült, ezért nem volt útjában az ásatásoknak. A 14. századtól ugyan egy vámhivatal is létesült a lassan ismét fejlődésnek indult kereskedelem kontrollálására. Sajnos az 1557-es nagy árvizet követően a folyó új, a várostól távolabbi medret talált magának, ami a várost nehéz helyzetbe hozta. Ráadásul 1613-ban a pápák ismét kiásatták és modernizálták a Trajanus idejében épült Tiberis-csatornát, aminek elkészülte után a hajóforgalom Ostiát teljesen elkerülte.

Miri a Decumanus maximus 200 éves kövein

A város irányítása a római birodalomban szokásos módon működött. Élen a két évre választott két tisztségviselő, a duoviri álltak. A köztársaság és a korai császárság idején egyes gazdag családok dominálták a városi életet. Így például a Kr. előtti 1. században egy bizonyos Gaius Cartilius Policola nyolcszor töltötte be a vezető tisztjét. Utána a családjának tagjai (akik sokszor ugyanazt a nevet viselték) három generáción át, egészen Hadrianus uralkodásáig, ki sem adták a kezükből a város vezetését. Először a 2. századtól választottak meg a családok kívüli személyeket.

Mivel a város Róma kikötője volt, működtek itt a városi önkormányzattól független római hivatalok is. Ilyen volt az Annona, amelyik Róma élelmiszerellátásáért felelt. Az Annona kezdetben egy kontrollált magánvállalkozás volt, amit később államosítottak. A vállalkozás élén questor állt, akit a római prefektusok irányítottak. A questor ellenőrizte a tengeren át érkezett áruk átvételét, raktározását, elosztását és berakodását a dereglyékre amik a városba hajóztak. Egyben ő ellenőrizte a minőséget is és hagyta jóvá az áru ellenértékének a kifizetését a magánvállalkozóknak.

A városban a későbbi céhek elődei, a corporak és collegiak is működtek, amik a különböző kézműveseket szervezték és látták el őket munkával. Ezek már pontosan úgy működtek, mint a középkori céhek: a vállalkozások tulajdonosai képviselték a saját, az alkalmazottaik és egyben a szakma érdekeit is. A corporák nyomát az „egyesületi házak” maradványai mutatják, számos a funkcióra utaló felirattal és emlékművel.

A városnak több jelentős temploma volt. Voltak köztük nyilvános „állami” épületek, mint pl. a capitoliumi templomegyüttes, de számos, magánházakhoz épült mitreo is ismert, sőt működött egy zsinagóga is. (A mitero egy kicsi, sziklaüregbe vájt, vagy legalább részben a földbe ásott helység, ahol az általában maximum 20 fős csoport Mitreus istent tisztelhette. Ez a vallás a római birodalom keleti peremvidékéről terjedt el, mint Zarathrustizmus egyik mellékága. A keresztény vallás térnyerésével gyorsan vesztett a jelentőségéből. Az egyik legismertebb mitreo egyébként Fertőrákoson található.) A legjelentősebb a nyilvános templomok közül a Jupiternek, Junonak és Minervának szentelt Capitolium, ami a városközpontban, a fórum északi oldalán áll. A jelenleg csak nyomokban látható épület Hadrianus alatt épült és 35×15,5 méter alapterületű. Az épület egy 21 lépcsőfok magas pódiumon állt és mivel jól látható volt, a köveit később sajnos szinte teljesen elhordták, még a 15. században is megemlítik, hogy jó minőségű márványt lehet ott találni. A templom előtt egy faragványokkal díszes márványoltár állott. Az úgynevezett „kerek templomot” (Tempio rotondo) már a 19. században, 1802 és 4 között kiásták a romok közül és az időjárás sajnos megtette a magáét, ma meglehetősen rossz állapotban van. A III. Gordianus alatt (az ásatáskor egyébként előkerültek a császár szobra is), 222 és 235 között épült kör alakú templomépülethez egy bejárati előcsarnok csatlakozott. Az épület a város központjában állt és a nagyságából arra lehet következtetni, hogy nagyon fontos kultikus szerepe lehetett a közösség életében. A templom falában 7 mélyedés van, ahol feltehetően szobrok álltak. Jó állapotban maradt ránk a Mythras kultusz kegyhelye, a Mitreo delle terme del Mitra. Mint ahogy a római Birodalom minden más városában, Ostiában is egy sor meleg vizes nyilvános fürdő állt a polgárok rendelkezésére. Közülük egyesek császári szubvencióval épültek, a belsejükben mozaikborítással, márványburkolattal és a helységekben álló szobrokkal.

A legnagyobb, a város központjában álló fürő, a Terme del foro, a Fórumfürdő, vagy inkább a Fórumhoz tartozó fürdő, amit 160 körül Gavius Maximus a praetorialprefektus építtetett és amelyiket a 4. század végéig többször is renováltak. A falait 3 méter magasságig márvány, a padlóját pedig fehér-fekete mozaik borította. A Mithrasfürdőt Hadrianus császár alatt építették és szintén a 4. században újították fel. A fürdő falait az adományozók domborművei díszítették. Különösen jó állapotban maradt ránk a fürdő föld alatti vízellátó rendszere. Itt két, egymás fölé épített serleges vízkerék állt, amivel a rabszolgák a vizet a ciszternából a fürdőbe továbbították. A rendszer kapacitása mai becslések szerint 1 m3/óra volt. A keleti városrészben levő Neptun fürdőt szintén Hadrianus alatt építették és a finanszírozáshoz a császár 2 millió sesterciussal járult hozzá. Magát a fekete-fehér mozaikokkal borított fürdőt egy gazdagon díszített előcsarnok egészítette ki. A kikötői fürdők Thermae maritimae a városfalun kívül, a kikötő kapu a porta marina közelében épültek. Az épületet még Traianus uralkodása alatt kezdték el és Hadrianus idején fejezték be. A feljegyzések szerint még a 6. században is üzemelt. Ennek a fürdőnek is fekete-fehér mozaikok borították a falát, egyikük, az atlétákat ábrázoló, ma is megcsodálható. A nyilvános fürdők mellet számos, magánházakhoz tartozó fürdő maradványai is előkerültek az ásatások során.

A Neptun fürdő mozaikpadlója

A város centrumában álló színházat a kelet-nyugati irányban futó főutca, a Decumanus maximus mellett építtette Augustus uralkodása alatt Agrippa. Ebben az időben 3.000 nézőt tudott befogadni, mi kevésnek bizonyult, ezért később többször is átépítették és megnagyobbították. A színház téglából épült, a ma látható formáját a 2. században nyerte, az egyik olvasható felirat szerint a renováció Septinus Severinus és Caracalla alatt történt. A nézőtér tribünje alatt 16, kívülről elérhető üzlet működött. Az ülőhelyek és a színpad, tovább a földszint padlója márványborítást kaptak. Sajnos a márványt a későbbi korokban elhordták. A színházat a régészeti feltárás után renoválták és nyaranként ma is előadásokat tartanak benne.

A Fórum szintén a város centrumában épült, a ma látható formájában szintén Hadrianus uralkodása alatt. A fórumot három oldalról négy épület vette körül, északon állt a capitoleumi templom, délen Roma istennő és Augustus temploma, nyugaton pedig basilica és a curia. A fórumul szolgáló teret a már említett főutca osztotta két részre. A határolóépületek térre néző felén oszlopos árkádokat alakítottak ki. A curia épületében működött a várost igazgató tanács, az ordo decuriorum. Az ülésterem 11.50×12 méteres, a képviselők ülései 7 lépcsőben helyezkedtek el, a terem körül pedig szintén fedett, oszlopokkal határolt nyitott kerengő futott körbe. A maradványokon láthatóak a város polgárainak névsorát megörökítő táblák.

A különböző helyeken fellelt kőbevésett feliratok szerint a városban többször is tűz pusztított. Emiatt Dominicus alatt „Császári Városi- és Tűzőrség” létesült, aminek a kaszárnyájában (Caserma dei Vigili) mintegy 400 tűzoltó élt és tartott állandó ügyeletet. A Hadrianus alatt átépített és kibővített kaszárnya közepén egy nagy udvar, körülötte fedett kerengő volt, amiből a lakószobák nyílottak. A kaszárnyához saját latrina és fürdő tartozott és a bejárattal szemben egy templom állott. A tűzőrség kb. 250 körül megszűnt.

Közvetlenül a színház mögött volt a 110×80 méteres „Egyesületek tere” . A teret árkádok szegélyezik, innen 80 további helység nyílott. A ránk maradt mozaikok és feliratok szerint hajózási és kereskedelmi egyesületek egyesületek „irodái” lehettek, sőt egyesek talán más városbeli „céhek” lerakatai voltak, erre utalhatnak az Alexandria, vagy Sabratha feliratok. Az építészek és kőművesek egyesülete egy szintén Hadrianus alatt létesült épületkomplexum a Triclinia volt a Fórum közelében. A nevét a nyugati szárnyban található négy étkezőről kapta, mindegyikben egy-egy a helység három oldalfala melletti széles, heverőszerű alkalmatossággal (tricliniával), amint félig fekve ettek. A lépcsők maradványai arról tanúskodnak, hogy az épületek legalább egy emeletesek voltak. Az udvaron levő szobor talapzatában olvasható a 350 egyesületi tag neve.

A Róma kikötőjeként fungáló városban több raktár (horrea) is volt, amikben a tengeren érkezett árukat ( gabonát, bort, olajat és egyebeket) tartották, amíg tovább nem szállították őket. A raktárak többnyire azonos mintára épültek: egy tetővel fedett központi udvar és körülötte a raktárhelységek. Egyesek több emelet magasak voltak. A legnagyobb raktár, a horreae magnae a város központjában Claudius alatt épült és utána többször is bővítették. A számítások szerint a 100×100 méteres alapterületű raktárakban akár 6.900 tonna gabonát is tárolhattak. Ez a raktár csak romjaiban maradt meg. Lényegesen jobb állapotban láthatunk két kisebbet, a horrea epagathianat és epaphroditianat, ahol az udvart számos mozaik díszítette. Egyes helységeket bonyolult zárakkal látták el, feltehetően valami értékesebb árut tarthattak bennük.

A városban mindhárom, a római korban szokásos háztípust megtalálhatjuk. Az átriumházak a gazdag polgárok házai voltak. A ház utcai bejárata mellett kétoldalt üzlethelységek, vagy műhelyek voltak. A bejáraton át jutott az ember a belső udvarba, az atriumba, ahonnan a további helységek nyílottak. Az átrium közepén esetleg egy impluvium, egy medence állott, amiben a tetőről összegyűjtött esővizet tartották. A peristyl ház olyan volt, mint egy kettős atriumház, ahol az átriumból egy további folyosón át lehetett a második belső udvarba, a peristylbe jutni. Ezt az udvart általában árkádok szegélyezték és csak azon túl nyílottak a lakóhelységek.

Idővel annyira megnőtt a város lakossága, hogy csak bérházakban, úgynevezett insulákban lehetett őket elhelyezni. Sok átrium és prstylházat lebontottak, hogy helyettük isnulákat építsenek. Ezek többszintes téglából felhúzott házak voltak. Míg az átriumházakban a lakóhelységek az udvarra nyílottak és onnan kapták a fényt is, az insulákban a lakásások az utcára néző ablakot kaptak. Az utcafronton emeletenként egy-egy nyitott folyosó futott, amiből a lakások nyílottak. A bérkaszárnyák egyes lakásai meglepően luxussal készültek, talán a háztulajdonos lakhatott bennük. Az insulákkal egy időben épült családi házak, a domusok továbbra is átriummal, vagy peristyllel készültek, de csak a leggazdagabbak engedhették meg maguknak.

Az antik források több helyen is utalnak a város és a korai kereszténység kapcsolatára, sőt Ostia még egyes mártírlegendákban is előfordul. Érdekes módon azonban az ásatások alig hoztak a felszínre olyan emlékeket, amik a korai kereszténységre utalnának. 1997-ben egy németek által finanszírozott ásatás során sikerült egy nagy, háromhajóst bazilikát azonosítani, ami a Liber pontificalisban megemlített, Konstantin által alapított püspöki templom lehetett. A leletek szerint a templomot a 4-től a 9. századig használhatták. A városfalon kívül több coemeteriumot, korai keresztény templomot és egyben temetkezési helyet is feltártak. A legjelentősebb a 4. században épült 43×16 méteres egyhajós templom, amiben 25 sírt is találtak. Ez az épület is a 9. századig működött, aztán a város elnéptelenedésével együtt elhagyták. Jelentős emlék a városfalon kívül 1961-ben megtalált zsinagóga, az első, Palesztinán kívül épült zsidó imaház, amit az első században, még a jeruzsálemi templom lerombolása előtt építettek. Az ásatások alatt előkerültek a díszesen faragott tóraszekrény maradványai (rajta a 7 ágú gyertyatartóval) és egy kemence is, ahol a péssach alatt a maceszt sütötték.

Délután 4-ig bóklásztunk a városban, persze nem egyedül, mert mindenféle nációból való érdeklődők és több iskolai osztály is ott nézelődött, de nem volt tömeg. A főutca végén kimentünk a valamikori folyópart vonalában épült aszfaltos útra a büfében ittunk két ásványvizet és úgy sétáltunk vissza a kijárathoz. Nagy nézelődésben nem is vettem észre, hogy a kopasz fejemet kicsit megkapta a nap, de egyelőre csak a fejbőröm égett egy kicsit. A HÉV-nél talán 10 percet vártunk a vonatra. Útközben észrevettük, hogy a szomszéd kocsiban utaznak a cimboráink, akik a tengerparton töltötték a napsütéses délutánt (Jani szerint 27 fokos meleg volt), sőt volt ott valami kis alvás is.

A szállodában elfoglaltuk a szobáinkat. Hát a kétágyas szobák tényleg nagyon kicsik voltak, az ágy körül oldalazni kellett, de a fürdő viszonylag tágas volt és szerencsére tiszta. A szálloda igazi handycapje a fekvése: egyik oldala egy forgalmas 2×2 sávos főútra, illetve egy kereszteződésre néz, ahol a végállomásra tartó és onnan induló buszok különösen nagy zajt csapnak. Csak teljesen zárt ablakok és leeresztett redőny mellett lehet kibírni. Nyáron maga lehet a pokol, a front délkeletre néz, légkondi meg nincs. Megbeszéltük, hogy 6-kor megvacsorázunk a szálloda saját éttermében. Gyors zuhanyzás után máris lementünk a lobbyba, ahol kiderült, hogy az étterem sajnos csak 7-kor nyit. Addig egy rövid séta után, egy közeli kocsmaszerűség teraszán sörözéssel, kólázással ütöttük el az időt, és 7-kor pontosan besétáltunk az ajtón. Igazán gyorsan berendeztek nekünk egy 10 személyes asztalt. Mindenki rendelt bőségesen. Szerintünk az egyébként tisztességesen kinéző és tisztességes adagokat kiállító étterem az átlagos olasz árakhoz képest nem volt drága, egy háromfogásos menü 23 €, egy üveg fehérbor 10-12 € 1 liter ásványvíz 4 € volt, plusz persze a 10% felszolgálási díjjal.

Az előző éjjeli alig alvás, a napközbeni császkálás és a vacsora, meg persze a bor hatására hirtelen ledöntött bennünket a fáradtság és mikor fél 9 körül ágyba bújtunk, szerintem azonnal elaludtunk.

 

Péntek – Vatikán és a pápák

Ma 7-kor akartunk volna kelni, de elaludtunk és csak fél nyolcra értünk le reggelizni. Mondjuk a reggeli nem volt nagyon nagy durranás, ha kicsit túloznék, akár még szarnak is minősíthetném. Az olaszokat menti kicsit, hogy arrafelé nem nagyon szokás a reggeli, meg ha van is, akkor valami kis édességből meg kávéból szok állni. De ez meg egy hotel és ott meg illett volna a mi kedvünkben járni. Nem tették, egy nagyon kérdéses minőségű szeletelt sonka, meg egy sajt és paradicsomszeletek, továbbá keménytojás. Aztán meg croissant (igaz annak jó) és valami kis lekváros süti. Kávé az automatából, egyszerűen ihatatlan. Legalább a péksütemény friss volt. Hát ezt rágcsáltuk egy darabig, de hamar véget vetettünk az élvezeteknek.

8-kor elindultunk a Metro felé, a mai program a Vatikán és a pápák körüli dolgokat célozta. A terv szerint a mi földalattinkkal elmegyünk a Treminiig (ez Róma központi pályaudvara), ottan átszállunk a piros vonalra és azzal utazunk egészen ig. Onnan már csak kb. 500 méter lesz a bejárat a Vatikán-múzeumba. Az utazás háromnegyed órát tart és mialatt mi a reménytelenül zsúfolt kocsikon odaérünk, olvassátok el ezt a rövid összefoglalót a Vatikánról.

Vatikánváros ma egy valóságos önálló világi állam, Vatikán területe, élén a választott abszolutisztikus uralkodóval, a pápával, amely egyben egy nem anyagi természetű önálló jogi személyként működő institúciónak, a Szentszéknek is helyet ad.

Vatikán történetének kezdete egybeesik az ókori Róma legfényesebb időszakával, az első császárok uralkodásával. Talán Vatikán és az egyházi állam esetében is legjobb lenne az „alapítóval” kezdeni. Volt ugye a két zsidó testvér, Simon és András, akik Kafarnumban laktak és Genázáret tavon halásztak, mert ez volt a mesterségük. Egy szép napon éppen kivetették a hálójukat, mint rendesen, amikor éppen akkor arra járt egy vándorprédikátor, bizonyos Jézus, a názáreti és azt mondta nekik, hogy „Kövessetek engem, és azt mívelem, hogy embereket halásszatok.” Hallgattak a hívó szóra, ott is hagyták a hálót, családot, mindent azonnal és tanítványul szegődtek. És amikor a közös kalandok során egyszer Simon Jézusnak címezve azt mondta, hogy „Te vagy a megváltó, az egy élő isten fia”, akkor erre Jézus azt válaszolta, hogy „Szikla vagy te (görögül Petrus) és erre a sziklára fogom a templomomat (egyházamat) építeni és neked adom a mennyország kulcsát” Innen tehát Simon új neve, a Péter.

Aztán jöttek a nagyhét eseményei, Jézus elfogása, Simon-Péter előre megjósolt háromszori Jézus-tagadása, majd – hogy Jézus próféciái rendre beigazolódtak – a még buzgóbb hitélet. Innentől Péter misszionáriusként működött Jeruzsálemben és már az első hittérítő beszéde után állítólag 3.000-en tértek át az új hitre. Amikor azonban a szintén hittérítőként működő kollégáját, Istvánt halálra kövezték, megértve a finom célzást, elhagyta Jeruzsálemet és az akkor a Római birodalomhoz tartozó Anatólia területén, Antiochiaban működött, ahol püspökként vezette az újonnan alapított keresztény közösséget.

Arra vonatkozóan, hogy innen Rómába ment volna, nincs az égadta világon semmi adat, az Újszövetség sem tesz erről említést. A máig élő legenda szerint pedig pont ez történt, a fővárosba ment, ahol szintén hittérítőként tevékenykedett. Itt azonban jobban szem előtt lehetett, mint az eldugott Anatóliában, mert Néró uralkodása alatt elfogták és halára ítélték. Ő is szegény a kereszten végezte, de Pétert – saját kérésére (még a halálban sem akart egyenrangúnak látszani a mesterével) – fejjel lefelé szegezték a fához.

Mint azt a gimnáziumban megtanultuk, az antik Róma a Tiberis folyó keleti partján levő 7 dombra épült. Az ezekkel szemben nyugati parton levő domb, a Vatikán-domb (Ager vaticanus) még a Krisztus utáni első században is a városfalon kívül feküdt és a folyó lápos-vizenyős partjaival szemben a száraz talaj igencsak alkalmas volt arra, hogy a holtakat ide temessék. Na erre, a Mars-mezővel szembeni a temetődombra a város terjeszkedésével az 1. században gazdag villák épültek, így itt építkezett a későbbi Caligula császár anyukája, Agrippia is. Caligula a dombon egy kis Circust emeltetett, ahol elsősorban kocsiversenyeket tartottak. Néró aztán a cirkuszhoz még egy palotát is építtetett, továbbá egy új Tiberis-hidat, aminek a megmaradt középső íve még ma is látható.

Szóval a legenda szerint ebben cirkuszban (más vélemények szerint meg éppen a cirkusz melletti dombon) történt meg 64-ben, vagy 67-ben Péter kivégzése, majd halála után a személyzet nem sokat vesződött a legfelül bevert szög kihúzásával, hanem egyszerűen levágták a holttest lábait és a testet a cirkuszon kívül ásott sírba temették. A Péter által alapított római keresztény gyülekezet azonban illegalitásban is továbbra gyakorolta vallását és a sír egyfajta búcsújáró hely lett. Péter helyét pedig egy új vezető, akit püspöknek hívtak, vette át. Sajnos a püspököket rendre elfogták és kivégezték, évszázadokon át majdnem mindegyik valamilyen erőszakos halált halt.

Az addig üldözött keresztények sorsában 313-ban azonban fordulat történt: I. (Nagy) Konstantin császár és szövetségese Licinius Milánóban megállapodtak abban, hogy minden ember szíve joga szerint választhat magának vallást és ezzel az elméletben létrejött a szabad vallásgyakorlás jogi alapja. Gyakorlatilag meg persze ez után is történtek csúnya dolgok a hit, akár éppen a kereszténység nevében, szabadjon itt csak az szent inkvizícióra utalnom. (Én azt hiszem, hogy ebben a hirtelen vallási toleranciában igencsak nagy szerepe lehetett Konstantin anyukájának, aki buzgó katolikus volt.)

Mindegy, a történetünk szempontjából fontos lépés volt a milánói egyezmény, mert attól fogva a híveket tovább nem üldözték, sőt 10 évvel később Konstantin császár Péter sírja fölé egy bazilikát emeltetett és ezzel megteremtette a mai Vatikánváros alapját.

Az építkezéshez szükséges szabad terület kialakításához a Péter-sír mögötti dombot „legyalulták” és a földdel a környező lejtőket a sírokkal együtt feltöltötték. Az öthajós bazilika mindössze 2 év alatt elkészült (talán, mert az anyag egy része kéznél volt, a templomhoz a valamikori cirkusz köveit használták) és 326-ban fel is szentelték. A bazilika apsisában állt a Péter sírját borító márvány sírkő. 468-ban Simplicius pápa átépítette az oltárt, ami ezáltal magasabb és nagyobb lett, hogy az eucharistika szabályai szerint tudjanak rajta misézni. A sírhoz ezután az oltár alatt épült kriptán keresztül lehetett hozzáférni.

Telt, múlt az idő, Péter sírja fölötti templom körül hamarosan további épületeket emeltek, amikben a Péter sírjához látogató zarándokok laktak. 846-ban a szaracénok elfoglalták Rómát és a Vatikán dombon levő templomot a többi épülettel együtt kifosztották. A dóm biztosítására 850-ben IV. Leó pápa a domb tetején álló épületegyüttest kőfallal vetette körül az így létrejött várost nevezték Leonianianak. A munkákat jórészt az előző évi Ostiai tengeri csatában ejtett szaracén hadifoglyokkal végeztették. A 12. században, III. Jenő alatt felépült a falon belül az első palota is. III. Ince a palotát megnagyobbította és a városfalat is renoválta.

1309-től 1377-ig a pápa székhelye a franciaországi Avignonba került és a katolikus egyházat még további 37 éven át belső hatalmi harcok, pápák és ellenpápák konfliktusai gyengítették. A viszály elülése után, 1417-től lett Vatikán a pápa székhelye ahol az újra egységes katolikus egyház hatalmának a szimbolizálására nagyszabású építkezéseket terveztek, de a törökök sikeres előrenyomulása, Konstantinápoly eleste miatt a megvalósítást el kellett halasztani.

Elsőként 1477 és 80 között, IV. Sixtus rendeletére épült fel egy új kápolna, ami ma is a pápa nevét viseli. A kápolna freskóinak munkálatai további 3 évig tartottak, a felszentelésre 1483-ban került sor. Közben tisztázni kellett a konstantini bazilika sorsát. A korabeli feljegyzések szerint a sorozatos átépítések hatására végül nem volt más, mint mellékoltárok és kápolnák szinte átláthatatlan egyvelege. Ezen az utolsó jelentős 1451-es átépítés sem változtatott lényegesen, ezért a helyén II. Gyula pápa alatt megkezdődött egy új, monumentális templom építése.

1506-ban rakták le az új dóm alapkövét a későbbi „Veronika”-oszlopnak megfelelően. (Az oszlopban alakították ki azt a kis kamrát, ahol a katolikus egyház egyik legszentebb ereklyéjét, a sudarium christit őrizték. A legenda szerint ezt a kendőt nyújtotta át Veronika Jézusnak, útban a Golgota felé, hogy arcáról a vért és izzadságot letörölhesse. A kendő állítólag megőrizte Jézus arcmását. De senki ne tévessze össze a Torinói lepellel!) Ugyancsak Gyula megrendelésére épült az összekötő szárny a Belvedere palota és a középkori szárny között és jött létre a Belvedere udvar. (II. Gyulának az építkezéseken kívül volt még egy másik máig ható intézkedése: 1505-ben szükségét érezte, hogy székhelyét egy elit zsoldoscsapat őrizze. Akkoriban a svájci zsoldosok voltak Európa legjobb katonái, ezért megkérte a svájci küldöttet, hogy küldene egy kontingenst Rómába. Miután a katonák finanszírozását a Fuggerek, a vallásos augsburgi bankárok magukra vállalták, 1506-ban meg is érkezett az első 150 svájci gárdista Rómába.) A dóm melletti területen pedig 1589-ben, V. Sixtus rendeletére megkezdődött a pápai palota építése és a következő évszázadokban a felépültek a ma is látható épületek. Az építkezést nagyrészt az úgynevezett Péterfillérekből (önkéntes, direkt a pápának szánt adományokból) és búcsúlevelekből finanszírozták. A dómot 1626-ban szentelték fel és hamarosan kiépült az előtte levő tér is.

A pápa állam középkori, a reneszánsz és barokk alatti történetével és a mai pápai állam kialakulásával a történelmi összefoglalóban már foglalkoztunk. Vatikán ma a világ legkisebb szuverén állama, területe 0,44 km². (Az államhoz tartozik még 13, a Vatikánvároson kívüli terület is.) Vatikán egy abszolutisztikus monarchia, élén az élethosszig választott uralkodóval a pápával. Jogilag a pápa egy személyben gyakorolja a törvényalkotói, bírói és végrehajtói hatalmat is.

Vatikánvárosban kettős hatalom létezik: míg Vatikán egy területtel bíró független állam, a Szentszék egy nem állami, hanem egy a hitéletet vezető, nem területhez kötött független nemzetközi-jogi intézmény, amely egyben a diplomáciai kapcsolatokért felelős. Egyszerűbben: a Szentszékre azért van szükség, mert Európában a 19. században szétvált az állam és az egyház. A katolikus egyház tisztségviselői szuverén világi államokban végzik munkájukat, ők az adott ország állampolgárai és rájuk is vonatkoznak az illető állam törvényei. (A pécsi püspökség ügyében is a magyar államügyész nyomoz.) Ugyanakkor, vallási-liturgiai kérdésekben, a pápa, mint a katolikus egyház feje is irányítja őket. Mivel az egyik állam, esetünkben Vatikán nem avatkozhat bele egy másik állam belügyeibe, szükség volt egy, a világi hatalomtól független intézményre. Ez lenne a Szentszék, élén szintén a pápával, aki vallási kérdésekben utasíthatja egy másik állam állampolgárait, de csak az adott állammal kötött egyezményben – az úgynevezett konkordátumban – meghatározott mértékig.

Ezért a pápai követeket nem a Vatikán állam, hanem a Szentszék apostoli nunciaturája küldi ki. Következésképpen Vatikán állam nem tagja az EU-nak és az ENSZ-nek, az EU-hoz azonban számos kétoldali egyezmény köti. Egyebek között ilyen egyezmény alapján lett az euró a hivatalos pénznem és bocsáthat ki az állam €-érméket.

Vatikánvárosban általában érvényesek az Olasz köztársaság és a Római önkormányzat törvényei, bár csak egy formális felülvizsgálat után lépnek életbe. Gyakorlati törvényalkotás csak Vatikán és a Szentszék gazdasági és pénzügyi kérdéseivel kapcsolatban folyik, ahol a döntés egy 7 kardinálisból álló grémium, a Pápai komisszió dolga. A végrehajtó hatalom a Vatikáni kormányzóság kezében van, jelenlegi vezetője Giovanni Lojo kardinális. A belső biztonságra a mintegy 110 fős svájci gárda és a vatikáni rendőrség ügyel. Az államnak 932 bejelentett lakosa van, akik közül 522 vatikáni állampolgár. Az állampolgárság azonban funkcióhoz- és időhöz kötött. A vatikáni állampolgárok házastársai is állampolgárok lesznek, de ez egy esetleges válásnál automatikusan megszűnik. Az ilyen házasságból származó gyerekek 25 éves korukig viselhetik a vatikáni állampolgárságot. Vatikánban kb. 3.000 alkalmazott is dolgozik.

Jelmezben szolgálunk és védünk: a svájci gárda

Vatikánnak saját futball bajnoksága és természetesen válogatottja is van, mivel azonban nincs egyetlen szabályos futballpályájuk sem, Vatikán nem tagja a FIFA-nak. Vatikánban nincs fodrász, kórház, iskola, van viszont egy bevásárlóközpont, egy gyógyszertár és több benzinkút. A Vatikáni múzeumban működik egy önkiszolgáló vendéglő, egy pizzéria és egy kávézó. Vatikánban nincsenek privát ingatlanok, az állampolgárok a hivataluk idejére lakást kapnak. A lakbér nagyon alacsony, a fizetés 4%-a. Az áram és a telefon ingyen van. A legalacsonyabb vatikáni fizetési osztály kb. havi 1.300 €-t jelent, de nincs sem jövedelmi, sem pedig forgalmi adó. A pápának azonban nincs sem fizetése, sem más állami jövedelme. A vatikáni alkalmazottak érdekeit saját szakszervezetük védi, a heti munkaidő 36 óra. Vatikánban a világon a legmagasabb a katolikusok és az írástudók aránya, mindkettő 100% és itt a világon az egy főre eső bűnesetek száma is. A főként zsebtolvajlások tetteseit nagyon ritkán tudják elfogni, mert azok azonnal Olaszországba szöknek. A vatikáni „kétszemélyes” fogdát ma raktárnak használják. A Vatikánban elfogott bűnözőket átadják az olasz hatóságoknak, akik kötelesek őket átvenni és vatikáni jog szerint elítélni.

Bár Vatikán a katolikus egyház központja és a pápa egyben a római püspök is, a püspöki székhely ma is a Kathedrale di San Giovanni in Laterano. Sőt a vatikáni egyházközség temploma sem a Szent Péter dóm, hanem a Sant’ Anna dei Palafrenieri.

Na, közben mi is elértük a állomást, kiszálltunk és kissé erőltetett menetben elindultunk a Vatikán múzeum felé. Hiába siettünk, már elmúlt 9 óra, mire odaértünk. Ennek azért van jelentősége, mert előre online megrendeltük a jegyeinket (ez 15+4 €-ba került) és 9-re kértünk időt, hogy ne kelljen a jegyért sorba állni, meg azt gondoltuk, hogy reggel kevesebben leszünk.

A múzeumi bejárat nem a Szent Péter tér felől van, hanem a Viale Vaticanoról nyílik. Tényleg mindjárt be is mehettünk és egy majdnem repülőtéri biztonsági ellenőrzés után elértük a pénztárakat, ahol a kinyomtatott rendelésünket igazi jegyre cserélték. (Hogy ne lehessen félreérteni: a Vatikán egy magánmúzeum és a Rómában szokásos múzeumi kedvezmények – pl. RomaPass – itt nem érvényesek.)

A Vatikáni múzeumok esetében valóban a többes szám helyes, mert a pápai államban a következő múzeumok állnak a tisztelt látogatók rendelkezésére:

A Vatikáni pinakotheka (magyarul ugyan kissé érdekesen hangzik, de ebben az esetben egy igazi görög szóról van szó, ami képtárat jelent). Az épület 1932-ből származik. XI. Pius pápa rendeletére Luca Beltrami építette lombardiai reneszánsz stílusban, hogy a képgyűjteményt a 16 teremben rendezetten elhelyezhessék. A vatikáni képek jelentős részét 1797-ben Napóleon magával vitte Párizsba és először csak a Bécsi kongresszus döntése után került vissza a pápai államba. A képek és faliszőnyegek a középkortól a 19. század elejéig tartó időszakból származnak és időrendben lettek kiállítva. Egyes képek a Szent Péter bazilikából származnak, ahol az eredeti festményeket alapján mozaikkal helyettesítették. A képgyűjteményben, többek között, megcsodálhatjuk Giotto, Fra Angelico, Peruggio, Leonardo da Vinci, Raffaelo, Tiziano, Frederico Barocci, Caravaggio, Guido Reni, Carlo Maratt és Peter Wenzel munkáit.

A vatikáni apostoli könyvtár, a Szentszék tulajdona, valószínűleg a világ legértékesebb ilyen gyűjteménye. A Vatikánban keletkezett darabokon kívül itt van a Palatina-könyvtár egy része és Christina svéd királynő könyvtára. (A Palatina eredetileg Heidelbergben volt, onnan vitték 1622-ben Rómába – közben az iratok egy része elveszett, ill. megsemmisült – és a Bécsi kongresszus után csak a német nyelven írottak kerültek vissza németföldre.) A gyűjtemény a 150.000 kézírásos kötet mellett 8.300 ikunabelt (Gutenberg módszerével nyomott könyvet), 70.000 térképet, rézkarcot, több, mint 200.000 autographot (neves személyek kézírásos feljegyzéseit), továbbá 300.000 érmét és kitüntetést őriz. A raktárakban összesen mintegy 2 millió könyv és kézirat található. Hosszú renoválás után a könyvtár 2010 szeptember 20-óta ismét látogatható.

A Pius-Kelemen múzeumot XIV. Kelemen pápa alapította és VI. Pius bővítette ki. A múzeumi épület híres része a négyzetes toronyba 1512-ben, II. Gyula rendeletére épített spirál alakú lépcső, a Scala Bramante, ami VIII. Ince pápa palotáját kötötte össze a várossal. Ma a múzeumban ókori görög és római szobrokat állítanak ki.

A Gergelyi Egyiptom múzeumot 1839-ben XVI. Gergely pápa alapította és ma nagyszámú, ókori egyiptomi leletet láthatunk benne, többek között papirusz-iratokat, múmiákat, a „Halál könyvét” és a Grassi-gyűjteményt. A Gergelyi Etruszk múzeumot ugyancsak XVI. Gergely alapította két évvel korábban, 1837-ben, ahol nevének megfelelően etruszk emlékeket, továbbá nagyszámú ókori görög vázát és állítanak ki. A Gergelyi világi múzeum (Gregoriano profano) eredetileg 1884-től Lateránban működött és onnan került át 1970-ben a Vatikánba. A gyűjteményben eredeti görög, vagy görög alkotások római másolatát, római szobrokat, domborműveket a Kr. utáni 1. – 3. századokból láthatunk.

A Vatikán-történeti múzeumban a pápák közlekedési eszközeit, kocsikat, hintókat, autókat, sőt az első vatikáni gőzmozdony modelljét is megnézhetjük.

A Chiaramonti múzeumot az alapítóról, a Chiaramonti családból való VII. Pius pápáról nevezték el és kb. 1.000 szobrot, szobortöredéket, reliefet, szarkofágot őriznek benne. Híres még a múzeum mozaikpadlója.

És persze a sztár, a Sixtusi kápolna (La capella sinistra) Baccio Pontelli tervei alapján, IV. Sixtus pápa uralkodása alatt épült 1475 és 83 között. Az épület 40,9 méter hosszú, 13,4 méter széles és 20,7 méter magas. Arányai nagyjából a salamoni templom proporciójának (szélesség x 3 = magasság x 2 = hosszúság) felel meg. A mennyezete egyszerű félhenger, bordák és ívek nélkül. A kápolnában ül össze a konklave, vagyis a pápaválasztó ülés.

Mi a hosszú utat választottuk és az egyiptomi és az etruszk múzeumok után mentünk a kápolnába. Onnan mentünk a képtárba és nagyjából 12-kor voltunk ismét az utcán. Nincs értelme az egyes műveket elemezgetni, de nekem egy kicsit csalódás volt, mert csak ehhez egy egész hónap kellene, meg persze maximum egy kis csoporttal, nem ám azzal a tömeggel, ami ott volt. A Sixtusi kápolnában egyszerűen ijesztő volt, alig lehetett mozogni, hatalmas zsibongás 50 csoport vezetővel, szóval aki a freskókat akarja élvezni, a neten van sok nagyon jó felbontású fotó, azokon jobban láthatja a teremtőt meg a bibliai alakokat, mint helyben.

A múzeumból kétszer jobbra kanyarodva értük el a Szent Péter teret, ahol teljes gőzzel folytak már a húsvéti mise előkészületei, Széksorok, kordonok és mindenütt gigantikus képernyők, hogy mindenki jól láthassa majd a pontifex maximust.

A Piazza retta és a homlokzat.

A tér két részből áll: a dóm előtti előtérből, a trapézformájú Piazza retta-ból és az ovális, oszlopokkal övezett tulajdonképpeni Szt. Péter térből. A tér Vatikán-állam területéhez tartozik és a kétoldalt álló oszlopsor egyben az államhatár is.

Az első, úgynevezett konstantini bazilika előtti területen az 5. században, Symmachus pápasága alatt egy kút épült, innentől kezdve nevezték a templom előtti területet írásban térnek. A következő, 6. században aztán a tér és az Angyalvár között, az addigi Via Corneliának megfelelően egy Szent Péterről elnevezett porticus (fedett, zárt út) épült.

A ma is ismert Szent Péter tér kialakítása sokkal később, 1400 körül kezdődött. IX. Bonifác a porticustól északra levő épületeket lebontatta, de az építkezés itt megrekedt és csak jó pár évvel később, II. Pius alatt folytatódott. 1460-ban kezdődtek az akkori bazilikába vezető lépcsősor munkálatai Isaia di Pisa irányításával. Egy év múlva megbízták a szobrász Paolo Romano-t a katolikus egyház két emblematikus figurájának, Szt. Péter és Szt. Pál hatalmas szobrainak elkészítésével. A szobrok ma is ott állnak a tér és az előtér határán, arccal a dóm felé.

A további munkálatok már az új dóm 1506-ban megkezdődött építkezésével kapcsolatban folytak. 1585-ben V. Sixtus pápa felállíttatta a tér közepén a ma is látható oszlopot. Az obeliszket még Caligula hozatta Egyiptomból és állíttatta fel a cirkusza közepén. A 322 tonnás oszlop felállításához, nehéz gépek hiányában, 900 ember és 75 ló ereje kellett. Az obeliszk két oldalán egy-egy 14 méter magas szökőkút áll, a jobb oldali Carlo Maderno, a bal oldali Carlo Fontana munkája. Az obeliszk a tér geometriai középpontjában áll. Az ellipszis két „gyújtópontját” egy-egy Centro del Colonne feliratú bronzlemez jelzi.

Az obeliszk és a colonnadok

Közben 1626-ban felszentelték az egykori konstantini bazilika a helyén épült új dómot és időszerűvé vált a tér átépítése is. A teret a mai formájára VII. Sándor pápa megrendelésére 1656 és 1667 között építette Gian Lorenzo Bernini.

A közvetlenül a dóm homlokzata előtti 12.300 m² nagyságú „előtér” Michelangelo Kapitólium terének mintájára épült és trapéz alakú alaprajza elősegíti, hogy a mélyebbnek látsszon, mint a valóságban. Ezáltal a dóm amúgy széles homlokzata keskenyebbnek tűnik és a kupola magasabbnak látszik.

A Szt. Péter tér ellipszisének hosszabb átmérője 340, a rövidebb 240 méter, területe 35.300 m² . Az oszlopsorok 284 darab, 15 méter magas, négy sorban álló dór oszlopból állnak. Ha a látogató a fentebb említett gyújtópontok egyikére áll, az oszlopsorok pontosan takarásba kerülnek. Az oszlopok feletti 3,2 méter nagyságú domborművek pedig 144 szentté avatott személynek állítanak emléket. A tér az obeliszk felé minden irányból lejt. Az obeliszk körül a kövezetben egy szélrózsa mutatja a fő irányokat.

Eredetileg a tér gyakorlatilag zárt volt, csak keskeny utcákon lehetett megközelíteni. Amikor a zarándokok aztán a térre léptek, meglepte őket a hatalmas tér látványa. Ez az effektus ma már nincs meg, mert 1950-re elkészült az annak idején még Mussolini tervezte a Via della Conciliazione, ami felől a tér ma már messziről belátható.

1981. május 13-án itt a téren lőtt rá Mehmet Ali Agca, a török származású szélsőjobboldali terrorista II. János Pál pápára. A helyen, ahol a pápát a támadás érte, ma egy fehér márvány emlékkő fekszik, rajta a pápa címerével és a merénylet dátumával.

Miután körbejártuk e teret, beálltunk a sorba és egy félórás sorban állás után átjutottunk a biztonsági kapun és a Szt. Péter dóm előtti zárt területre léphettünk.

Az első tervek készítője és 1506-ban megkezdett építkezések első vezetője Bramante volt. Az 1514-ben bekövetkezett halála után Raffaelo, Antonio Sangallo és Baldassare Peruzzi folytatták, de a munkálatok nagyon lassan folytak. Közben többször is változtak az elképzelések, hogy a templom alaprajza végül is egy görög, vagy pedig egy latin kereszt formája legyen. 1547-ben vette át az építkezést Michelangelo, aki a bordázott kupolát is tervezte. Már állt az épület centrális része és Giacomo della Porta a kupolát is felépítette, amikor a Trienti zsinat után végre eldőlt, hogy a dóm egy római kereszt formájában épül meg. A hosszabb főhajót és a barokk homlokzatot aztán 1606 és 14 között Carlo Moderno fejezte be. Végül 1626 november 18-án VII. Urbán pápa felszentelhette Szt. Péter új sírtemplomát.

A templom főhajója 187 m hosszú és és 27,5 m széles. A két oldalhajó együttesen 138 méter hosszú. Az épület alapterülete 15.160 m² és nagyjából 20.000 ember befogadására alkalmas. A főkupolán kívül 8 kisebb kupola fedi, belsejében 800 oszlop és 390 hatalmas szobor, 45 oltár osztják meg a teret.

A bejárat oszlopcsarnokát Carlo Moderno építette 1607 és 1614 között. A 8 hatalmas oszlop 27 méter magas és alul 3 méter az átmérőjük. A homlokzat felülete nagyobb, mint egy futballpálya

A főbejárat feletti oromzaton (balról jobbra) 10 apostol, Szt. Tádé, Szt. Máté, Szt. Fülöp, Szt. Tamás, Szt. Jakab (az idősebb), Szt. András, Szt. János az evangelista, Szt. Jakab a fiatalabb, Szt. Bertalan, Szt. Simon a kánai és végül (a Júdás helyett beválasztott apostolként) Szt. Mátyás látható. Középen maga Jézus a megváltó, balra tőle pedig Keresztelő Szt. János, szobrai állnak. Maga Simon Péter hiányzik. A két szélső alaktól befelé egy-egy Guiseppe Valadier által 1790-ben készített óra látható. Az órák alatt egy-egy harang függ.

Az oszlopcsarnokhoz balról csatlakozó oldalszárnyban, a Károly-szárnyban a templomban elsőként megkoronázott Nagy Károly lovasszobra áll, aztán a falmélyedésekben négy nőalakot, a Mértékletességet, az Igazságot, a Okosságot és a Bátorságot láthatjuk. A jobb oldali, úgynevezett Konstantin-szárnyban pedig Nagy Konstantin lovasszobra és további 4 nőalak, a Könyörület, a Hűség, a Remény és az Egyház állnak.

Az oszlopcsarnokból 5 bejárat nyílik a templomba, a két szélen és középen három nagyobb, közöttük két kisebb. A bal oldalon áll a Halál kapuja, mert valamikor ezen a kapun át vitték ki a koporsót a templomi szertartás után. XXIII. János végrendeletének megfelelően 1964-ben készült Giacomo Manzu tervei után és Jézus keresztre feszítésén kívül Mária halálát, Abel Káin általi meggyilkolását, Szt. József halálát, Szt. Péter keresztre feszítését, István megkövezését ábrázolja.

A következő kisebb kapu a Jó és a Gonosz kapuja nevet viseli és pápa 80. születésnapján, 1977-ben állították fel.

A középen levő főkapu a legöregebb és még a konstantini bazilikából származik. 1445-ben készítette Antonio Averuline, akit Filaretenek (= jóbarát) is hívtak, innen a kapu mai neve. A Porta Filarete általában zárva van. A kapuszárnyak munkái és többek között Péter és Pál apostolokat, a mártiriumot és a megrendelő IV. Jenő pápa életének egyes jeleneteit mutatják.

A második kisebb kaput a Sacrament névvel illetik. Általában ezen keresztül lehet belépni látogatáskor a bazilikába.

Az északi bejárat, a Szentkaput csak a Szentévekben nyitják csak ki. (A „szentév” 25 évenként kerül megrendezésre. Az utolsónak 2000-ben a „Christus heri, hodie, semper” – Krisztus tegnap, ma, örökké – volt a jelmondata.) A nyílást a kapu mögött a Szentév elmúltával befalazzák. A következő Szentév első napján (legközelebb 2025 január 1-jén) megjelenik a pápa teljes harci díszben és egy ezüstkalapáccsal áttöri a falat, amit aztán lebontanak és feltárul a kapu. A Porta sancta bronzkapuját Vico Consorti tervezte és 1950-ben a „szent év” ünnepségeire készült.

A Filatrete kapuval szemben, fenn a mennyezet alatt látható Giotto híres mozaikja a Navicella, amely már a konstantini bazilikában is látható volt. A rajta látható jelenet a Máté evangélium történetét mutatja: a tanítványokat, akik a viharos tavon egy csónakban hánykolódnak, amikor megjelenik a vízen járva Jézus és megnyugtatja őket, hogy nem lesz semmi baj, valóban el is áll a szél. Ez felbátorítja Pétert, aki megkéri Jézust, segítsen neki is a vízen sétálni, mire biztatást kap: ha erős a hited magad is járhatsz vízen! Ki is száll a hajóból, de néhány sikeres lépés után megijed, elveszti hitét és egyből elmerül. Végül maga Jézus menti ki a vízből. A jelenlegi helyére 1674-ben került, miután a barokk mozaikművész, Orazio Manenti a régi, többszörösen megsérült maradványok alapján újra elkészítette.

A Filatrete kapu fölött pedig az az erkély látható, ahonnan az új pápa megválasztását bejelentik (Habemus papam!), illetve innen osztják a pápák az orbi et urbi áldást.

Miután a Sacrament kapun beléptünk a templomba, balra kanyarodtunk, mert én egy olyan listát készítettem a látnivalókról, ami az óramutató járásának megfelelően írta le a dolgokat.

Balra az első a keresztelőkápolna, aminek kútja eredetileg II. Ottó német-római császár porfirin szarkofágjának – ami az Angyalvárban állt – a fedele volt. 1600-ban aztán szükség lett rá a dómban, a császár maradványait áttették egy egyszerű kőszarkofágba és a katakombákban eltemették. (Ha lehet innen már nem írogatnám, hogy a következő, meg a következő és így tovább, hanem csak azt, hogy mit láttunk.)

A Mária bemutatása oltár. Az eredeti festményt Romanelli alkotta, ennek alapján készítette el Cristofari a mozaikot 1726 és 28 között. A képen azt a jelenetet láthatjuk, amikor Szűzmáriát szülei, Anna és először mutatják be a templomban. Az oltár alatt X. (Szent) Pius az eddig utolsó szentté avatott pápa (1904-1914) fekszik. (XIII. Gergely pápa – ő lenne a jelenlegi kalendárium bevezetője is – nagyon szerette a mozaikokat, ezért iskolát, a Scuola del Mosaico-t alapított, ahol mozaikművészeket képeztek. Ennek az iskolának a növendékei és végzősei készítették a bazilika mozaikjait és lassan valamennyi, eredeti oltárképet mozaikokkal helyettesítettek. Az eredeti olajképek ma a Vatikán múzeumban őrzik.)

Az átváltozás oltára. Egyházi fogalmak szerint átváltozásnak nevezik azt az időszakot, illetve folyamatot, ami Jézus megkeresztelkedése és mennybemenetele között történik. Raffaello 1520-ban készült festményét 9 éves munkával 1767-re sikerült mozaikká változtatni.

A Kelemen kápolna. Az 1600-ban, a Szentévben felavatott rendkívül díszes kápolnát az akkor uralkodó VIII. Kelemen pápáról (1592-1605) nevezték el.

Szent Gergely oltára. A képen az 590 és 604 között működött Szent (Nagy) Gergely pápa látható. Ő vette fel elsőként a pápák egyik máig használatos címét „Isten szolgáinak szolgája”.

A hazugság oltára Roncalli festményének 1604-ben készült mozaikválozata. A kép Ananias megbüntetését mutatja. Az említett úriember megígérte az apostoloknak, hogy eladja a földjét és a kapott pénzt az egyháznak adományozza. Miután a telken sikeresen túladott, csak a pénz egy részét adta oda, egy részt magának tartotta és azt hazudta, hogy csak ennyit kapott. Péter nyilvánosan megdorgálta a hazugot, aztán ujjával Ananiasra mutatott, aki erre holtan esett össze. Három órával később pontosan ugyanez történt a nejjel, Sapphirával is.

Az oszlop főhajó felőli oldalán van Szt. Péter bronzszobra, ami Arnolfo di Cambio munkája. A szobor 1300 körül készült és ár a konstantini dómban is állt. A látogatók – Péter áldását remélve – hagyományosan megérintik, vagy megcsókolják a szobor jobb lábát.

Szent Longinus szobra. Ő volt az a római katona (centurion = százados), aki a kereszten levő, már meghalt Jézus oldalába szúrt a lándzsájával, mire a sebből véres víz folyt. Ez a folyadék Longinus szemébe fröccsent, mire az addigi kínzó szembetegsége azonnal meggyógyult. Longinus rájött, hogy Jézus tényleg nem akárki volt. Szóval megkeresztelkedett és maga is hittérített Kappadokiában. Állítólag vértanuhalált halt.

Szent Heléna szobra. Ő volt volt Nagy Konstantin császár anyukája és ő volt az, aki a Háromkirályok sírját meg Szent Péter láncát, továbbá Pontius Pilatus lépcsőjét a Szentföldön megtalálta.

A bazilika középpontjában áll a pápai oltár ami a korábbi oltárok fölé épült a 16. században és VIII. Kelemen pápa szentelte fel 1594 június 5-én. Az oltár fölött pedig a 6.200 kg bronzból készült nagyon díszes, igazi barokk tabernákulum (= sátor, baldachin). A baldachin Bernini tervei szerint 1624-től 1633ig készült. A ciborium mennyezete 20 méter magas lábakon áll.

Szent Péter sírja. A mai Szent Péter dóm néhány méterrel magasabban áll, mint a konstantini, ezért Róma első püspökének sírjához egy kis mélyedés vezet.

A Jézus szíve oltár Margareta Maria Alacoquenak, az 1647 és 90 között élt francia apácának állít emléket, akinek háromszor is megjelent az úr és megmutatta a szívét. Szent Margit a Jézus-szíve imádásának kezdeményezője és a hasonnevű rend egyik alapítója. 1920-ban avatták szentté.

A Mi asszonyunk az oszlopon kápolna és oltár egy képről kapta a nevét, ami eredetileg a konstantini dóm egyik oszlopán volt. A képet 1607-ben helyezték át a mai helyére. A kápolna falán látható dombormű a Szent Leó pápa találkozása Attilával, a hunok királyával, akit sikerült rávennie, hogy forduljon vissza és ne támadja meg Rómát.

Szent Petronella oltára. A leányzó Simon-Péter lánya volt, akiről ugyan az evangéliumokban szó sem esik, de aztán hirtelen megjelenik a legendákban és akkor kiderül, hogy egy római nemes, bizonyos Flaccus szemet vetett rá, de ő nem akarta feladni szüzességét és ezért mártírhalált halt. Ráadásul a 8. században aztán hirtelen megtalálták a sírját, maradványait exhumálták és a régi, konstantini bazilikában újra eltemették a Pippin-Nagy Károly kápolnában. Végül onnan kerül a mai dómba. A mozaik Guercino 1623-ban készült festménye alapján készült.

A templom északi, jobb oldali kereszthajójában tartották a1869-ben az első Vatikáni zsinatot, amit a következő évben, az olasz csapatok bevonulásakor záródokumentum nélkül meg kellett szakítani.

A Szent Erasmus oltára a Diocletianus császár uralkodása idején mártírhalált halt antiochiai püspöknek állít emléket.

Szent Processus és Matrinius oltára. Az urak voltak a római börtönőrök, akiket fogsága idején Szent Péter megtérített és megkeresztelt és akiket ezért halálra ítéltek és kivégeztek. A mozaik a kínhalálukat mutatja be. Földi maradványaikat az oltár alatt őrzik.

Szent Vencel oltára. Vencelt meg ismerjük ugye Prágából. Vencelünk cseh hercegként született és 922-től mint király uralkodott. 935-ben bátyja Boleslav tőrbe csalta és megölte. Nem volt tehát keresztény mártír, de mivel sokat munkálkodott a kereszténység csehországi elterjesztésen az egyház szentté avatta.

Szent (Nagy) Basil (Vazul) oltára. A szent 330 körül született a mai Törökország területén Caesareaban és fiatal korában kolostort alapított, ahol az aszkézis szabályai szerint élt és tanulmányozta a szent írásokat. 370-ben Ceasarea püspöke lett és ebben a minőségében 9 éven át működött. Természetes halált halt

Szent Jeromos (Hieronymus) oltárát egy Dalmáciában született pap, teológus, tanár emlékére állították, akit az egyik egyházatyának tartanak. A korának egyik legműveltebb embere volt, ő fordította elsőként latinra az addig görög nyelvű bibliát. 73 éves korában természetes halált halt. Az oltár mozaikja a Domenichino képe alapján készült. Az oltár alatt fekszenek XXIII. János földi maradványai.

A Segítő Miasszonyunk oltárképe kivételesen egy fára készült olajfestmény, ametiszt, alabástrom és más féldrágakő díszítéssel. A képet a konstantini bazilikából hozták a jelenlegi helyére. Az oltár alatt őrzik I. (Nagy) Gergely pápa földi maradványait.

A következő kápolnát az imádkozni akaró híveknek tartják fenn és ezért egyszerű ateista látogatóknak nem illik zavarni az áhítatot.

Toszkánai Matild emlékműve. A 11. és 12. században nagy vita-veszekedés volt az uralkodók és a pápa között a hatalom kérdésében. IV. Henrik Német-Római császár is vitába keveredett VII. Gergely pápával, hogy ki is nevezheti ki a német püspököket. (Ez volt az invesztura-vita.) A pápa 1076 decemberében úton volt Rómából Augsburgba, ahol egyes hercegek új királyt szándékoztak választani. Ezt Henrik semmiképpen sem hagyhatta, csapataival elébe ment és megakadályozta, hogy átkeljen az Alpokon. A pápa Canossában, Toszkánai Matild várában talált menedéket és nyomban kiátkozta Henriket. Henrik először hasonló stílusban válaszolt, de később be kellett látnia, hogy egy Szent Német-Római császár nem lehet meg a pápa nélkül, ezért 1077-ben elzarándokolt Canossába (ez lenne az a bizonyos Kanosszajárás) és bűnbánatért esedezett. Végül is megszületett közöttük az egyezség.

A következő kápolna Szt. Sebestyén nevét viseli, benne Paolo Cristofari mozaikjával, ami Domenichio festménye alapján 1730-36-ban készült. Az oltár alatt fekszenek XI. Ince pápa maradványai. Az oltár bal oldalán áll XII.Pius pápa (1939-58) szobra, akinek a II. világháború alatti és utáni szerepét máig eltérően ítélik meg, a jobb oldalon pedig XI. Pius szobra látható, akinek hivatali ideje alatt (1922-39) a Lateráni szerződést megkötötték.

A végére maradt a templom szerintem legnagyobb hatású és legismertebb műve, a Pieta. Az olasz pieta szó irgalmat, szánalmat, könyörületet és szűkebben értelmezve Mária fia elvesztése feletti gyászát jelenti. A szobrot 1499-ben 24 éves korában készítette Michelangelo Buonarroti és ez az egyetlen műve, amit szignált is, jól látható a felirat MICHAEL. ANGELVS. BONAROTVS. FLORENTIS FACIEBAT. A szobornak van egy sajnálatos magyar vonatkozása, 1972. június 5-én a 33 éves magyar származású, ausztrál állampolgár Tóth László „én vagyok a Krisztus” felkiáltással rárontott a szoborra és egy kalapáccsal letörte a Madonna bal karját és súlyosan megsebesítette az orrát, a bal szemét és az arcát. A restauráció óta a szobor páncélüveg mögött áll, de a kincstárban látható egy szabadon megközelíthető másolata is.

Kb. két óra felé jöttünk ki a templomból és indultunk el a Via Conziliazionén az Angyalvár felé, a 800 méteres úton még ettünk egy-egy szendvicset meg ittunk egy kis ásványvizet.

Már útban az angyalvár felé

Az Angyalvárat eredetileg Hadiranus mauzelóumának szánták és az építkezést még életében, 135-ben elkezdte az építész Demetrianus, de csak a következő császár, Antonius Pius alatt, 139-ben lett kész. A mauzóleumba temették Hadianuson kívül a feleségét Sabinat, Antonius Piust és nejét Faustinát, továbbá Lucius Verus, Marcus Aurelius, Commodus, Septimius Severinus és Caracalla császárokat.

A mauzóleumnak lapos henger formája van, magassága 20, átmérője 64 méter. Peperinből, egy vulkanikus kőből és római betonból épült. Az 12 méter magas négyszögletes, márvány borítású lábazat 84×89 méteres. A falakat kívülről a Tivoliból származó római mészkővel, travertinnel borították. A henger tetején kertet építettek, közepén egy kis kerek templommal, aminek csúcsán Hadrianus, mint napisten hajtotta quadrigáját (négylovas kocsiját). Ez a manapság kissé furcsa építészeti stílus annak idején teljesen szokványos volt. A mára rommá lett Augustusi mauzóleum, vagy Caecilia Metalla Via Appia antica melletti sírja hasonlóan nézett ki. Valamennyi építmény az etruszk temetkezési szokások nyomán, azok stílusában keletkezett.

Aurelanus császár a megnövekedett Rómát a barbárok fenyegetése miatt új fallal vette körül, amit Honorius és Arcadius a 4.- 5. század fordulóján megerősítettek. Az építkezések során a mauzóleumot citadellaként a falba építették. A 6. században Totila gót király már támaszpontjául tette.

Mai elnevezése 590-ből származik, amikor Rómában pestis pusztított és a könyörgő körmeneten I. Gergely pápának megjelent a mauzóleum fölött Gábriel arkangyal és a pestisjárvány végét jövendölte azzal, hogy kihúzott kardját, az „Úr büntetését” visszacsúsztatta a hüvelyébe. A pestis valóban elmúlt. Erre az epizódra emlékeztet a bronz angyalfigura, Peter Anton von Verschaffelt munkája 1748-ból. Eredetileg a helyén egy Gugliemo della Porta általa faragott márványszobor állt, amit ma az Angyalvár udvarában láthatunk.

Mihály arkangyal a hüvelyébe teszi a kardját

A 10. században a pápák tulajdona lett és gyakran szolgált menedékül. 1084-ben ide barikádozta el magát VII. Gergely, amikor IV. Henrik császár elfoglalta Rómát. III. Miklós pedig 1277-ben egy, a valamikori városfalba integrált teljesen zárt 800 méteres folyosót (Pasetto borgo) épített Vatikán és az Angyalvár közé. 1527-ben, amikor a Sacco di Roma során V. Károly csapatai kifosztották a várost, ezen keresztül menekült VII. Kelemen és egy hónapig bezárkózott az Angyalvárba. Ide menekült VII. Pius is Napóleon elől.

A pápák a 15. században az épületet két emelettel megmagasították majd gyönyörű lakosztályokat építettek. A 16. századból származó Sala Paolina egyike a legszebb ma is látható termeknek. Ezzel egy időben VI. Sándor a védelem megerősítésére 4 bástyát állíttatott. A kincseskamrát V. Sixtus alakította ki, amiben a titkos archívum egy részét is elhelyezték.

De nem csak pápai menedékként, hanem az alsó szintek börtönként is szolgáltak. Itt tartották fogva pl. Giordano Brunot, Galileo Galileit és Alessandro Cagliostrot (ő egy 18. századi alkimista) is. A 18. század végétől aztán a pápák kezdték elhanyagolni az Angyalvárat. 1870-óta állami tulajdon és először ekkor is börtönként szolgált. A századfordulón teljesen restaurálták, múzeumot rendeztek be benne és 1933-ban megnyitották a nyilvánosság előtt.

Leszurkoltuk a fejenként 2,50 €-s beléptidíjat és minden biztonsági intézkedés nélkül átléphettük a küszöböt. Az épületnek mai formájában öt szintje van. Alulról egy 122-méteres spirálban futó rámpa visz fel a tetejére. Az első két szinten volt a börtön, valamint a gabona- és olajraktárak. A harmadik szint a katonáké volt, innen nyílik a két belső udvar. Az Angyaludvarból lehet bejutni a 4. szintre, pápai lakosztályba és a múzeumba. II. Pál, VII. és VIII. Kelemen és X. Leo lakosztályaiban Raffaelo tanítványainak (Perino del Vaga, Giulio Romano) freskói, továbbá Giliano da Sangallo és Doneto Bramante loggiái és a kincseskamra láthatóak. Egészen felül, a teraszon Gábriel szobra mellett áll egy harang a Campana della Misecordia, ami a szépség mulandóságára emlékeztet.

A teraszon megbámultuk a tényleg nagyszerű kilátást, kikerestük a holnapi túra főbb célpontjait, aztán lementünk a földszintre, hogy átsétálhassunk az Angyalok hídján. A hidat még Hadrianus császár építtette, aki a Mars-mezőt akarta a mauzóleumával, a mai Angyalvárral összekötni. Az akkoriban a császár második előneve után Pons Aeliusnak hívott építményt 134-ben avatták fel.

Mai nevét a 17. századi átépítésnek köszönheti: Gian Lorenzo Benini és tanítványai a barokk jegyében 10 nagyméretű angyalszobrot állítottak fel rajta. Mindegyik angyal valamilyen, a passióban fontos szerepet játszó tárgyat (keresztet, töviskoszorút, lándzsát, kendőt, stb.) tart a kezében. A híd déli bejáratánál pedig Szent Péter és Pál szobrai láthatók. A hídnak eredetileg csak három nyílása volt, az átépítés során mindkét oldalon eggyel-eggyel kibővítették.

Az Angyalok hídja hosszú ideig Róma fő hídjának számított. Ezrével tolongtak rajta a zarándokok, akik bűnbocsánatért jöttek a városba illetve Vatikánba. Az ő kiszolgálásukra, vagy helyesebben megkopasztásukra a híd mindkét oldalán bódék állta, ahol mindenféle csecsebecsét árultak. A hatalmas tömegben lovaskocsik is át szerettek volna kelni a folyón. Nem is kellett soká várni a tragédiára, 1450. szeptember 19-én, a megvadult igáslovak miatt kiváltott pánikban 172-en haltak meg. V. Miklós pápa a bódékat azonnal leontatta és megtiltotta, hogy bárki bármi módon akadályozza a szabad forgalmat.

Az angyalvár a szemközti hídfőből

Központi helyzetéből fakadóan a hídon nem csak angyalokat, hanem a kivégzett bűnözők lecsapott fejeit is szokás volt kiállítani. 1585 karácsonyán például Givanni Valente rablóvezér fejét tűzték ki közszemlére. A legenda szerint V. Sixtus alatt több volt a fej a hídon, mint dinnye a piacon.

Most nem álltak lándzsára tűzött fejek, csak a minden nációbeli turisták tolongtak és fényképezkedtek bőszen a szikrázó napsütésben. Mi meg elindultunk a kb. 2 km-es túrára, a Lepanto nevű földalatti állomásra. Az állomás az 1571. október 7-én lezajlott tengeri csatának állít emléket, ahol a „Keresztény Liga” legyőzte az Oszmán birodalom hajóhadát. Hát eléggé elfáradtunk, de végül is elértük a Metrót és azzal szépen elmentünk a San Giovanni nevű állomásig, mert ott van a Lateráni katedrális és a palota.

Laterán I. (Nagy) Konstantin (Constantinus) császár uralkodása óta a pápáknak, mint Róma püspökeinek a hivatalos székhelye. Ma Lateránban van a San Giovanni in Laterano bazilika és az ahhoz tartozó ősi keresztelőkápolna, az ősi, azóta lebontott püspöki palotából fennmaradt kápolna, a Santa Santorum és az ebédlő, a triclinium egy részlete, valamint a barokk korban, a 16. században épült „új” püspöki palota.

A terület neve a római Laterani családra utal, eredetileg az ő tulajdonuk volt. 60 körül Néró elkobozta, mert a családot császár ellenes összeesküvéssel vádolták, így került a császárok birtokába. Amikor Marcus Aurelianus a 2. században felépíttette a róla elnevezett városfalat, Laterán a falon belülre került. 226-ban Septimius Severinus a telek egy részét visszaadta a családnak.

A 4. században a területen Maxentius császár elit katonáinak, az Equites singularesnek a kaszárnyája állt. Miután Maxentiust ellenlábasa Konstantin legyőzte (Maxentius el is halálozott a csatában), az új császár elődjének még az emlékét is igyekezett kiradírozni. A kaszárnyát lebontatta és a helyére egy keresztény bazilikát épített a hozzá tartozó keresztelő kápolnával (baptisteriummal) együtt. Azt nem tudjuk, pontosan mikor lett a bazilika a római püspök székhelye. De ez volt az egyetlen nagy templom, ami a városfalon belül feküdt (a másik kettő, a Szent Péter és a Szent Pál a városon kívül álltak), ezért ebből lett a katedrális. A homályos kezdettől függetlenül mai is a Lateráni bazilika az Omnium urbis et orbis ecclesiarum mater et caput, vagyis „A világ templomainak a feje és föld és a város valamennyi templomának anyja”. Eredetileg a Megváltónak (Salvator) szentelték, később vette fel Keresztelő Szent János (San Giovanni) nevét. A bazilika mellett felépült a püspöki palota is és a pápa, aki egyben a római püspök is, innentől kezdve innen irányította a nyájat és a 19. századig a pápákat is a San Giovanniban koronázták.

Mint arról a bevezetőben már szó volt, a középkorban kiderült a Lateráni palota egyik nagy hátránya, hogy az akkor szokásos rablótámadások ellen nem lehetett megvédeni. Már a középkorban is Vatikánba és az Angyalvárba menekültek a pápák, ha szorult a kapca. Az avignoni időszak alatt, 1309-től meg a pápai palota és a bazilika üresen maradt és állaguk erősen leromlott. Az Avignonból visszatért pápák székhelye már Vatikán lett. Végül a villámcsapástól kiégett, romos palotát V. Sixtus lebontatta és helyére 1586-ban felépítette az új palotát, amit onnantól pápai nyári rezidenciaként tartanak számon. Az 1650-es Szentévre a rossz állapotban levő bazilikát is átépítette és barokkizálta az építész Francesco Borromini. Ennek során átalakította a belső teret, a főhajó eredetileg 14 boltívét ötre redukálta, a befalazott mélyedésekbe pedig felállították a 12 apostol hatalmas szobrait, Bernini tanítványainak a munkáit. A homlokzatot aztán 1736-ban Alessandro Galilei alakította ki. A kiállított 7 méter magas alakok közepén Jézus, balra Keresztelő szent János, jobbra Szent János, az evangelista, kétoldalt pedig fontos keresztény személyiségek szobrai állnak.

A Lateráni szerződés óta a Latrán a pápai állam extraterritoriális tulajdona. A palotában ma a pápai állam hivatalai működnek, egyes részei a nyilvánosság által is látogathatóak.

A lateráni bazilika jelenlegi főpapja Agostino Vallini kardinális. Érdekességként ideírom, hogy a templomnak van egy tiszteletbeli kanonokja is. Erre a címre (protocanonico) a Francia köztársaság mindenkori elnöke tarthat igényt. A szokás még IV. Henrik idejéből származik, amikor az addig protestáns király, hogy a párizsi trónt elfoglalhassa, áttért a katolikus hitre. (Innen származik a mondás: Párizs megér egy misét.) Ellenszolgáltatásul a korona mellé megkapta tiszteletbeli kanonoki címet is. Nicolas Sarozy 2007. december 20-án lépett ebbe a hivatalba.

A Cathedrale San Giovanni in Laterano

Az öthajós bazilika egyes részei még a 4. századból származnak. A főbejárat kapuszárnyai a Forum romanum Curiájából származik és a császári hatalom átmenetét a pápai hatalomba akarnák szimbolizálni. A középkorban kibővített és új apsissal kiegészített kórus mozaikjai 1288 és 99 között készültek. A restaurálásnál aztán kiegészítették Assisi Szent Ferenc és a Paduai Szent Antal figuráival.

A főoltár fölött álló ciborium 1367-ben készült és benne helyezték el Szent Péter és Pál koponyáját. A templomban van számos pápa sírja is, sok síremlék azonban az átépítés során megsemmisült.

Híres a templom melletti kolostor kerengője is. Valószínűleg Vasaletto építette 1215 és 1232 között. Az egyenként 36 méteres járatok árkádjait gazdagon díszített, részben csavart oszlopok tartják. Szép példája a középkori cosmatának. Az udvar közepén még a 9. századból származó kút áll. A falakon az eredeti, ősi bazilika átépítésekor felszabadult emlékek, mint például Annibaldi della Molara síremléke, vagy az eredeti Magdolna-ciborium részlete.

Már jöttünk volna kifelé, amikor ránk vetette magát egy kissé idősebb helybeli hölgy, aki “telefono, telefono”-t suttogva odavonszolt bennünket a jobbról utolsó oldalhajóhoz. Végre megértettük, hogy mit akar: ezen a helyen valami egyedülálló az akusztika: ha a boltívet tartó egyik oszlop tövében, a fal felé fordulva elsuttogsz valamit, akkor aki attól 10 méterre, a másik oszlop tövénél hallgatózik, mindent olyan jól hall, mintha direkt a fülébe suttogtad volna.

A ma nyolcszögletes keresztelőkápolna az egész kereszténység legöregebb ilyen építménye és valamennyi később épül baptisterium prototípusa volt. Még Konstantin építtette 315-ben és eredetileg valószínűleg kerek volt. Eredetiek a mozaik egyes részei és a porfirinből készült oszlopok. A bronzkapu is az 5. századból és az utolsó ilyen darab, ami ég az antik időkből származik. A falfestmények és a belső berendezés a 17. századból származnak, Carlo Marattas képén pedig éppen Konstantin császár rombolja le az aranyborjút, ami persze csak allegória és semmi valóságalapja nincs.

A mai Lateráni bazilikával srégen szemben, egy római vízvezeték maradványa előtt áll a San Salvatore della Scala Santa, amiben megtalálhatjuk az eredeti palota még megmaradt részeit, a Legszentebb kápolnát, a hozzá vezető Szent lépcsőt és Tricliniát. Innentől kezdve azért már erős hit kell a dolgok értékeléséhez.

A Szent lépcső, a Scala santa állítólag Pontius Pilatus (az a kézmosós) palotájából, Jeruzsálemből származik, amit Konstantin nagyon vallásos anyukája hozott volna 326-ban magával onnan Rómába. Figyelem, ezt a lépcsőt, Krisztus szenvedésére gondolva, csak térdelve szokás megmászni. A lépcső eredetileg a palota feljáratában voltak, onnan kerültek V. Sixtus rendeletére a 16. században a jelenlegi helyükre. A boltív felette Domenico Fontana munkája. 1723-óta a márvány lépcsőfokokat diófa borítás védi a kopástól. A 2., 11. és 28. lépcsőfokon kihagytak egy ablakot, hogy mindenki jól láthassa rajtuk Jézus vérét (!). Annak aki térden megmássza a lépcsőket, évente egyszer, plusz néhány ünnepnapon általános feloldozás jár. Más napokon meg részbeni feloldozás a jutalom. Ottjártunkkor is számosan vették igénybe ezt a bónuszt.

A Legszentebb kápolna, a Sancta Sanctorum az ősi pápai palota maradványa. Állítólag már a 4. században is meg lett volna, bár ennek semmi hiteles forrása sincs. Első írásos említése a 9. század közepéről származik, de még Capella Laurentii néven. A Sancta Sanctorum név először a 12. században tűnik fel. A mai kápolna két másik között áll: az egyik Szent Laurentiusnak, a másik Szent Szilveszternek a nevét viseli. Ma kinézetét III. Miklós pápának köszönheti, aki az eredeti háromból két oltárt eltávolított, márvány (cosmata) padlót csináltatott és a falfestményeket is megújíttatta. A freskókon Szent Ágnes, Péter, Pál, István, Laurentius és Miklós életének jeleneteit láthatjuk. A presbitérium római módra mozaikkal borított, a csavart oszlopocskák között kép a 17. századból származik. Az oltár mögött van Jézus csaknem életnagyságú képe. A festmény az 5.századból való, Krisztust trónon ülve ábrázolja. Különlegessége, hogy a mai egyházi felfogás szerint nem emberkéz műve. Bár Szent Lukács kezdte el, de már az angyalok fejezték be. Az oltár fölötti párkányon pedig ott a felirat: NON EST IN TOTO SANCTIOR ORBE LOCUS, vagyis nincs a világon szentebb hely ennél.

A Legszentebb volt valamikor a pápa házi kápolnája és ebben őrizték a legfontosabb relikviákat. Mindenek előtt Szent Péter és Pál koponyáját, amiket aztán V. Orbán vitetett át a bazilikába. A további kincseket ma a látogatók a Vatikán múzeumban, a Könyvtárban tekinthetik meg.

A triclinium az ősi pápai palota ebédlőjének maradványa a templom déli oldalán. Ma úgy tartják, hogy III. Leo alatt épülhetett, valamikor 796 és 810 között. A ma látható mozaik egy 18. századi rekonstrukció és azt a jelentet ábrázolja, ahol Jézus az apostolokat megbízza a hittérítéssel. A homlokfalon a bal oldalon a Jézus átadja a kulcsokat Péternek, továbbá Konstantinnak a labarumot ( a Jézus monogramjával díszített hadijelvényt), a jobb oldalon meg Leo veszi át a palliumot (a papi nyakszalagot), továbbá Nagy Károly Róma zászlóját Pétertől.

A triclinium

Az épületegyüttes előtti téren, a Piazza San Giovanni in Lateranon áll Róma legnagyobb obeliszkje. A magában 31, alapjával együtt 47 méter magas oszlopot még Nagy Konstantin fia II. Constantinus hozatta egy direkt erre a célra épített hajóval Egyiptomból 357-ben. A III. Thutmosis fáraónak szentelt obeliszk a Circus Maximus spinájában állt és egy földrengés alkalmával aztán ledőlt. 1587-ben ásták ki a romok alól és hozták a jelenlegi helyére.

A templom körüli tér teljesen kihalt volt, mire végeztünk mindennel. Egyrészt este háromnegyed 6 lett, a turisták már hazamentek, másrészt nem nagyon láttunk autókat sem. 1993. július 28-án az oldalbejárat előtt autóbomba robbant, amitől palota homlokzata is súlyosan megsérült. A klasszikus építőmestereket dicséri, hogy az épületek statikája nem szenvedett súlyos kárt és a javítás is gyorsan lezajlott. A bomba a pápának küldött figyelmeztetés volt, mert előzőleg Szicíliában szenvedélyes beszédben szólított fel a maffia elleni harcra. Azóta a térre nem lehet autóval behajtani.

Kissé fájó lúdtalpakkal indultunk el a Metro felé, közben megálltunk az egykori városkapu alatti kis tinicukrászdában (az asztaloknál komoly pofával tizenévesek váltották meg éppen a világot és persze közben bőszen dohányoztak). Mire kihozták a Martiniket meg megittuk, meg fizettünk máris késésbe kerültünk. Megállapodtunk ugyanis, hogy este 7-kor ismét együtt vacsizunk a szálloda éttermében. Szóval hazaviharzottunk és 7:10-kor beestünk az étterembe, de a barátok nem voltak ott. Kiderült, hogy a vacsora fél 8-kor lesz, de nem itt, mert Jani barátunk valami tengeri herkentyűt szeretne enni.

Így aztán fél 8-kor el is indultunk az hotel recepciósának útmutatása szerint és valóban el is értük az éttermet. Volt ott hal tényleg, már a bejáratnál ott feküdt a jégen egy méteres példány, de sajna kiderült, hogy az nem a magyar pénztárcának való, így kisebb, itt most nem részletezhető baszakodás után végül is egy büfé teraszán kötöttünk ki, ahol olcsón de rendesen megvacsoráztunk. Aztán útban hazafelé még betértünk egy cukrászdaszerűségbe is valami édességet nassolni. 9-kor ismét ágyban voltunk.

 

Szombat, a romok napja, az antik Róma emlékei.

Szombaton reggel kicsit később keltünk, mert fél 9-re beszéltük meg a reggelit. Mikor kijöttem a fürdőszobából már az ágyamon várt a meglepetés: Miritől kaptam a bringámra egy nagyon szép kis nyeregtáskát a tartalék belsőnek és a levegőpatronnak. Mert, hogy aznap voltam éppen 61. Kis pusziváltás után lementünk az étterembe. Az ünnepi alkalom ellenére a reggeli ugyanaz a szar volt, mint tegnap, semmi változás. Úgy 10 óra felé indultunk el a mai túrára, megint a Metróval a Circo massimo megállóig. Onnan először délkeletnek mentünk, hogy meglátogassuk az antik Róma egyik látványosságát, Caracalla fürdőit.

A fürdőket Caracalla császár parancsára 212 és 216 között építették. A fürdő területe 220×114 méteres volt, a fürdőmedencéken és a parkokon kívül torna- és gyűléstermek, továbbá könyvtár és fodrász állt a kb. 2.000 vendégek szolgálatára. A vízellátást az Aqua marcia nevű vízvezeték biztosította. A fűtésről egy kombinált meleg levegős és padlófűtés gondoskodott: a mintegy 100 rabszolga által kiszolgált fatüzelésű kazántól agyagcsövek vezették a meleg levegőt a padlózat alá, majd a helységek szélein kis nyílásokon át keveredett a benti levegővel. A hatalmas caldarium, vagyis a izzasztóterem tetejét kettős cseréptetővel fedett 35,8 méter átmérőjű kupola borította.

Mivel a fürdő a szegénynegyedben épült, feltehető, hogy a császár a plebs kényeztetésére állíttatta. A diocletianusi fürdőhöz hasonlóan ezt is ingyenesen látogathatták. Az 5. századig biztosan használták, de 536-ban a gótok lerombolták a vízvezetéket és ezzel a fürdő megszűnt. 847-ben egy földrengés alkalmával súlyosan megsérült, majd jöttek a kőrablók. A 16. században a Farnese család tagjai, különösen II. Pál pápa működtek ebben közre, a leszerelt szobrokkal és márványdíszekkel részben saját palotájukat díszítették, részben a Szent Péter dóm építésénél szolgált nyersanyagul. Manapság a fürdő romjai között a Római Opera rendez szabadtéri előadásokat.

A fürdőtől aztán visszamentünk a Metro felé, aztán onnan tovább olyan 3-400 métert és máris ott voltunk a Circus maximusnál. Már a Kr. előtti 7. évszázadban sikerült a Palatinus és Aventinus dombok közötti ingoványos területet csatornázással kiszárítani és a szabaddá vált füves mező igencsak alkalmas volt hadijátékok rendezésére. Állítólag maga a király, Lucius Tarquillius Priscus adott parancsot az első fatribün megépítésére, amik az azt követő évszázadokban a nézők súlya alatt többször is összedőltek, számos halálos áldozatot követelve.

Először Julius Caesar építtetett márvánnyal borított, lépcsőzetes masszív nézőteret. Augustus tovább folytatta az építkezést, az ő parancsára állították fel az első obeliszket is a küzdőtér csúcsán. A vele szembeni második obeliszket pedig II. Constantinus parancsára helyezték el a cirkuszban. (Az augustusi obeliszk ma a Piazza Popolon, a második pedig a Laterani palota előtt áll.) Domitianus még a Palatinuson álló palotáját is megnagyobbíttatta, hogy onnan láthassa a játékokat. Traianus alatt az akkor már téglákból, kövekből és ókori betonból álló építményhez egy hatalmas császári páholy is épült. A Circus maximus a 4. században épült ki véglegesen. Akkorra kb. 385.000(!) néző követhette a küzdelmeket. Nem csak a befogadóképességet, hanem a méreteit (600×140 méter) tekintve is minden idők legnagyobb szórakoztató létesítménye volt. A cirkuszt akkori állapotában részletesen ábrázolja a márványbányájáról híres Luna városában, a Mozaikok házában, a 4. századból származó padlómozaik.

A római cirkuszok küzdőtere hosszúkás alakú volt, az egyik felén, a startboxok miatt egyenes, a másikon kerek véggel. A teret középen egy építmény osztotta fel két részre, végpontjain (spinae) a két obeliszkkel. A kocsiknak a spinákat az óramutató járásával szemben 7 hétszer kellett megkerülniük. A spinák végén, egy állványon 7 tojás alakú jel állt, amikből egyet, ha a kocsik elhaladtak, mindig levettek. A tojások száma mutatta a hajtóknak, hogy hány kör van még hátra.

A szűk fordulókör miatt a versenyek kritikus pontja volt a spina megkerülése. Hogy a centrifugális erőknek ellentarthassanak, a hajtók általában a legerősebb lovukat fogták be balra, a forduló belső felére. Ennek ellenére rendszeresen történtek súlyos balesetek a fordulók közben.

A kocsiversenyek költségeit is az állam viselte és a belépés ingyenes volt. A köztársasági időkben egy versenynapon 12 futamot bonyolítottak le. Ezt a császári időkben 24-re emelték. A futamok közötti időt akkoriban még nem reklámokkal, hanem az istenek képmásának körbehordozásával és díszes elefántcsont kocsik felvonultatásával töltötték ki. A versenyek a Kr. e. 5. századtól egészen 550-ig, a keleti gót Totila király uralkodásáig, tehát több, mint 1.000 éven át voltak a szórakoztatás eszközei.

A cirkusz fő profilja a kocsiverseny volt, de azért rendeztek itt gladiátorküzdelmeket és nyilvános kivégzéseket is. Nem a Circus maximus volt a kocsiversenyek egyedüli ilyen színhelye Rómában. A Mars mezőn állt a Circus flaminus, a mai Vatikán területén működött Néró cirkusza, és a Via Appia mellett pedig a Circus Maxentius gondoskodott a népség szórakoztatásáról. A görög stílusú, tehát atlétikai versenyek számára azonban Julius külön ideiglenes cirkuszt épített. Ebből lett a mai Piazza Navona helyén a Domitianus cirkusza.

A 6. századtól kezdve lassan szétesett a Circus maximus. Az arénát legelőnek használták. A keleti részén épült fel a templom Santa Lucia in Settizodo, egy másik részét az őrgróf Frangipan család használta erődítménynek. A Szent Péter bazilika építéséhez meg elhordták a még meglevő márványüléseket. A 19. században a nyugati részén egy gáztartályt építettek és utána az egész terület beépült kézműves-iparos műhelyekkel. 1930-ban kezdték meg a terület rekultiválását.

Ma az egykori cirkusz egy szabad, füves terület, amelyen az ókori építmény körvonalai kivehetők. A keleti kanyar mögött 1936-ban kezdett ásatások feltárták a tribünök maradványait. Mint tapasztaltuk, a helybeliek füves területre hordják kutyáikat, a mai turistákat nem a száguldó harci kocsik, hanem a kutyaszar-kupacok veszélyeztetik.

A város közepén levő nagy, szabad területen ma is tartanak látványos, nagy tömegeket vonzó rendezvényeket. 2005-ben itt volt a Live8 koncert (200.000 néző), 2007-ben itt játszott a Genesis (500.000 néző) de itt ünnepelték 2006-ban az olaszok a világbajnok futball válogatottjukat is.

A cirkusztól kb. 300 méter megtétele és egy épülettömb megkerülése után jut el a dolgozó a Forum boariumra. A Palatinus délnyugati sarka és a Tiberis közötti terület neve a latin bos (=marha) szóból származik és a valamikor marhavásárteret jelöli. Ezen a helyen a folyó sekély volt, ezért más az ősidők óta itt volt a gázló és itt épültek meg az első hidak. A vásártér partján volt a városi kikötő, a Portus Tiberinus. Ugyan a Kr. e. 4 században, Ostia Antica felépültével elvesztette elsőrendű kereskedelmi szerepét, de hosszú ideig még fontos átrakókikötő volt. Csak a 2. században szűnt meg, amikor helyén raktárépületeket emeltek.

Mindjárt, ahogy a térre kiértünk, balra megláttuk a Santa Maria Cosmedin templomot, amelyiknek 1632-óta az előcsarnokában áll a Bocca della verita, vagyis az „igazság szája”. A korong pavonazetto márványból készült. Ez a márványféleség a mai Törökországban, Iscehisar városa (valahol félúton Ankara és Antalya között) melletti kőbányában fordul elő, szürkés a színe és viszonylag finom kristályai vannak.

Az igazság szája

A kő átmérője 175 cm és 19 cm vastag, súlya 1.200 kg. Öt nyílás van rajta: kettő-kettő a szemeknek, és az orrlyukaknak, egy pedig a szájnak. Ezeken túl a palástján két további lyuk van, ahol fémkampókkal a falhoz erősítették. Eredeti felhasználását illetően többféle nézet is közkézen forog. Az egyik, magasztos szerep szerint a kő az Ara Maxima Herculisből, Herkules oltáráról származik. Más istenekről, Oceanosról, Tritonról, sőt az egyiptomi Jupiter Amonról is szó van. A másik profánabb magyarázat szerint a kő a fő szennyvízcsatorna, a Cloaca maxima egyik lefolyója volt. Ennek az lenne a bizonyítéka, hogyha a követ lefektetjük, akkor a homorú felszínén a nyílások kerülnek legalulra, a felület kopása a felette zajlott forgalomra utal és a közelben futott a szennyvízcsatorna.

De mindegy is, mi volt régen, most az igazság szája: ha valaki bedugja kezét a szájába és közben a kérdésekre hazug választ ad, a kő leharapja a pracliját. Igazán ismertté az 1953-ban készült Római vakáció című film tette, amiben Audrey Hepburn és Gregory Peck eltitkolják egymás előtt valódi kilétüket és ezzel a kis hazugsággal a fülük mögött teszik próbára a követ.

A Forum boariumon ma is látható Hercules Victor (a győzedelmes Hercules) temploma. Kr. e. 120 körül épült kör alakú, 14,8 méter átmérőjű épület, közepén egy kerek cellával, körülötte 19 darab, 10 méteres, tufából készült alapzaton álló korinthoszi oszloppal. Az oszlopok fölötti záró kőszegély (architrav) és az eredeti tető hiányoznak, helyettük cseréptető borítja. 1132-ben Szent Istvánnak szentelt keresztény templom lett belőle, a 17. századtól Santa Maria del Sole a neve.

Nem messze látható a kikötő istenének Portunusnak a Kr. e. 100 körül épült temploma. A görög templomoktól megkülönbözteti, hogy ennél a négyszögletes cella az alap széléig ér és a falban féloszlopok állnak, csak az előtér a porticus építésénél alkalmaztak szabadon álló ion oszlopokat. Az ilyen megoldás neve pseudoperipteros. Az épületet tufából és travertinből építették, de a díszítő elemek és az oszlopok recézése nem faragottak, hanem az kori betonból, opus caementinumból készült stukkók. 872-ben Santa Maria in Gradelis néven keresztény templommá szentelték. A név valósznűleg a valamikori, a Tiberishez vezető lépcsőkre utal. A 15. századtól már Santa Maria Egiziana a neve. Ottjártunkkor éppen masszívan felállványozták, de érzésem szerint nem nagyon lesznek kész vele mostanában.

A Forum boarum észak-keleti sarkán állt a Janus quirinus. Mai elképzelések szerint egy fontos, a cloaca maxima feletti ókori útkereszteződésben állt és az ívekkel fedett nyílásai a négy utca kiindulópontjai lehettek. Az építmény téglából és ókori betonból, mint kötőanyagból állt. Külső díszítése más ókori építményekről leszedett anyagokból készült. A homlokfelületein 12-12 falmélyedés van, amikben minden bizonnyal szobrok álltak. Az ívek zárókövein istennők, Roma, Minerva, Iono és Ceres képmása díszelgett. Az ív azért maradhatott fenn, mert beépült a Frangipani család középkor erődítményébe. Először 1830-ban bontották ki a környezetéből, amikor sajnos tévedésből az oromzat párkányát is eltávolították.

Utunk következő állomása a Tiberis szigete volt. A mindössze 270 méter hosszú és 67 méter széles szigetecske a legenda szerint akkor keletkezett, mikor Róma utolsó királyát, azt a bizonyos Tarquinius Superbust a nép elüldözte és egyben a király földjeiről a gabonakalászokat mérgükben a folyóba dobták. Ezzel szemben a szigetnek komoly szerepe volt benne, hogy Róma egyáltalán létrejöhetett. Az ezen a helyen keskeny két ágon könnyebb volt az átkelés és nyilván ez is hozzájárult ahhoz, hogy környékén az emberek megtelepedtek. A sziget ókori alakja emlékeztetett egy bárkára, amit egy korábban a közepén állt obeliszk, mint egy árboc csak alátámasztott.

A másik történet szerint amikor Kr. e. 293-ban a városban járvány ütötte fel a fejét, a szibilli könyvek útmutatása szerint a város követeket küldött Epidaurosba, Aesculapius, az orvosok és a gyógyítók istenének szent helyére. Amikor a hajók (Triarák, háromevezősoros gályák) kikötöttek a Mars mező melletti parton, a magukkal hozott szent kígyó belecsobbant a folyóba és a szigetre úszott. Rögtön neki is álltak és a szigeten egy templomot emeltek. Már az építkezés elkezdésére megszűnt a járvány és a templomot két év múlva annak rendje ‘s módja szerint birtokba is vették. Nem is csoda tehát, hogy a templom mellet aztán házak épültek, ahol a gyógyulni vágyó betegek vártak a csodára, sokszor nem is hiába, mert a helyszíni feliratok szerint sokan meg is gyógyultak. Sőt azokat a rabszolgákat, akik betegségük miatt nem tudtak dolgozni és ezért uruk terhére voltak is a szigetre küldték. Claudius császár aztán elrendelte, hogy azok, akik a szigetről gyógyultan visszatérnek, felszabadulnak a rabszolgaság alól.

Az ókori templom helyén 1000-ben III. Ottó német-római császár (akkor Róma a német-római birodalom része volt) templomot emeltetett amiben elhelyezték Szent Bertalan csontjait. (Szent Bertalan a 12 apostol egyike elsősorban a Fekete tenger vidékén prédikált és valahol ott is érte a mártírhalál: hóhérai élve megnyúzták. A maradványait tartalmazó koporsót a Szicília melletti Lipari szigetén vetette partra a tenger, ott is temették el. Onnan hozta őket magával a szaracénokkal háborúskodó II. Ottó Rómába.) 1113-ban II. Paszkál pápa restauráltatta (akkoriban épült a harangtorony is) majd 1583-ban Martino Longhi építész tevei alapján átépítették. 1624-re készült el az új homlokzat. A templombelsőt 1739-ben barokkizálták, majd 1852-re a historizmus jegyében ismét átalakították.

Mi nem tudtunk azonnal bemenni, mert közben elkezdődött a mise, ezért a templom előtti téren beültünk egy kis kávézóba és ittunk végre egy rendes capuccinót, aztán mert a mise még tartott, még egyet. Aztán kiözönlöttek a hívek (többnyire apácák és szerzetesek) és mi is bemehettünk. 2002-ben II. János Pál a templomot a mártírok emlékére szentelte fel. Az összesen hat oldalkápolna többek között az európai, az ázsia-óceániai, a dél amerikai mártírokra emlékeztet, de külön kápolnájuk van a kommunizmus és a fasizmus áldozatainak is. Valahogy az inkvizíció és egyéb egyházi praktikák áldozatai kimaradtak. Látványos volt még az oltár fölötti, román stílusban festett Mária freskó és az 1000 körül készült, gazdagon díszített márványkút. A gyógyító erő kihasználására pedig az irgalmasrend kezelésében a templom mellett ma is kórház, az Ospedale Fatebenefratelli működik a szigeten.

A Pons Cestius

A sziget két hídon, a 62-ben épült és máig álló Pons Fabriciuson és az eredetileg 46-ban épült és 370-ben megújított Pons Cestiuson érhető el. Az utóbbi hidat a 19. században ismét átépítették. A szigetről átsétáltunk a keleti partra és szépen araszolgattunk a Palatinus domb lábánál a császári fórumokhoz, közben megcsodáltuk az Augustus által épített városkaput és a vele szemben álló színház maradványait. A színházra egyszerűen lakóépületeket építettek a későbbi századokban. Itt is láttuk, mint az már Lateránban, a városfalnál is feltűnt, hogy az ókori Róma jó 4 méterrel a jelenlegi utcaszint alatt feküdt. Ennyi törmeléket, szemetet, folyami hordalékot rakott rá a területre az a majdnem 2.000 év.

A város eredeti fóruma a Forum romanum a császárság kezdetére teljesen beépült és az újak létesítésére, amivel a császárok saját emléküket óhajtották az utókornak megőrizni, már nem volt hely, ezért a Forum romanumtól (észak) keletre nyitottak erre a célra új területet. A középkorban aztán ezeket az ókori építményeket is kizsigerelték, márványukat elhordták, a kőanyagukból részben meszet égettek, részben pedig a reneszánsz és barokk Róma építéséhez használták fel őket. Először a 18. század elején kezdtek hozzá a területen az ásatásokhoz, az épületek maradványainak a megőrzéséhez és részbeni restauráláshoz.

A császári fórumok most a Piazza Venetia, illetve a Santa Maria di Loreto templomától délkeletre, a Colosseum felé húzódó, téglalap alakú sávban található, amit átlósan vág ketté a főút, a Via dei Fori Imperiali de részben túlterjednek a vele szögben találkozó Via Alessandrinan is. Ha főutat követjük, rögtön bal oldalon láthatjuk Traianus fórumát. Traianus az antonius ház második tagjaként 98-tól, haláláig 117-ig uralkodott, közben eredményes hadjáratokat vezetett a Balkánon és a mai Románia területét, az akkori Daciát is a birodalomhoz csatolta. Uralkodása alatt érte el a birodalom a legnagyobb kiterjedését. Az itt látható fórumon kívül számos más építménnyel, így vízvezetékekkel és fürdőkkel gazdagította Rómát.

A Traianus fórum volt a legutolsónak épült és a legnagyobb a császári fórumok közül. Eredetileg 300×185 méteres lehetett és 112-ben a Traianus oszlop felállítása után vették birtokba. Építését a dák háborúk gazdag zsákmányából finanszírozták. A fórumnak több funkciója is volt, innen hirdették ki a császári törvényeket és itt került sor a congiara is, amikor a császár pénzt osztott szét az alattvalóinak. Bár Constatin császár a saját diadalívének díszítésére több márványdomborművet leszedetett, az 5. századig jó állapotban lehetett. A fórum nyugati részén állt Traianus temploma, ami után egy félkör alakú, oszlopokkal szegélyezett tér következett. A teret két könyvtár (a latin és a görög) zárta le, közöttük állt Traianus diadal-oszlopa, ami ma is megcsodálható és amit a győztes daciai hadjárat emlékére állíttatott. Az oszlop a talapzatával és a tetején álló szoborral együtt 39,83 méter magas. Talapzatának domborművei dák fegyvereket ábrázolnak. A talapzat két kamrát rejtett, az egyikben helyezték el a császár aranyurnáját, a másikból nyílik a csigalépcső, ami 185 lépcsőfokával a szobor talapzatára visz fel. Összesen 43 keskeny rés gondoskodik a lépcsőház megvilágításáról. Maga az oszlop 29,78 méter magas és palástján spirálban, 22 fordulattal futó domborművek ábrázolják az 101 és 108 közötti hadjárat főbb eseményeit. Összesen mintegy 2.500 65-70 cm-es figura meséli el a történetet, maga a császár mintegy 60 alkalommal fordul elő. A nagy részletességgel kidolgozott figurák sajnos csak alul vehetők ki. Az oszlop tetején eredetileg Traianus aranyozott bronzszobra állt, ezt 1587-ben V. Sixtus pápa rendeletére Szent Péter apostol szobrára cserélték. Az oszlop 29 darab carrarai márványtömbből épült, együttes súlyuk kb. 1.100 tonna.

Traianus oszlopa

Az oszlop után kelet-nyugati irányban állt a Basilica upia, a valaha Rómában állt legnagyobb (170×60 méter) ilyen épület. Három oszlopsora öt hajóra osztotta, a két keskenyebb végén lekerekített volt. Ma csak a bazilika oszlopsorainak a maradványa látható helyenként az épület alapjának a körvonalai is felismerhetőek. A bazilika után dél felé egy oszlopsoroktól övezett, téglalap alakú központi tér volt, aminek déli végén, egy boltíves kapun lehetett kijutni. A tér közepén állott Traianus monumentális lovasszobra.

A sorban a következő az Augustus fórum. Bár Augustus már a Philippinél megvívott győztes csata után, ahol legyőzte Brutust és Cassiust, Caesar két gyilkosát, megfogadta, hogy győzelmi emlékművet fog építeni, de a fórumot és központi elemét, a Mars ultor (a bosszúálló Mars) templomát csak 40 évvel később emelte. A carrarai márványból épült templomot minden oldalán 8 oszlop határolta. Közepén egy Mars szobor állott, a cellában pedig Caesar kardját ás a légiók jelvényeit őrizték. Az előtér közepén Augustus emlékműve állt, ahol a császár éppen egy harci kocsit hajtott. Az előteret egy oszlopos kerengő zárta le, benne antik hősök, mint Aeneas, Romulus, korábbi királyok és a köztársaság emblematikus alakjainak szobraival. Közvetlenül a fórum mögött, mintegy annak részeként egy magas fal emelkedett, ami a Suburratól, az akkori nem túlságosan jóhírű vöröslámpás negyedtől választotta el. Ma csak a fórum hátsó részének maradványai, a Mars templom pódiumával, 3 oszloppal és a fal részletével láthatóak, az első részük áldozatul esett az útépítésnek.

Közvetlenül az Augustus fórum mellett látható az úgynevezett Nerva fórum maradványa, amit Domitianus kezdett el, de Nerva császár fejezett be. Mivel összeköttetést teremtett Vespaianus Béke-templomával (Templum pacis) és magával a Forum romanummal is, ezért Forum transitoriumnak, „átjárófórumnak” is hívták. A 120×45 méteres, oszlopokkal és fallal övezett fórum területén egy Minerva templom állt, amit 1606-ban V. Pál pápa lebontatott és az építőanyagát a Fontana Paola és a Borghese kápolna építésénél használták fel. Ma a Nerva fórumból mindössze egy rövid falmaradvány és két korinthoszi oszlop látható.

Az út másik oldalán, már a Forum romanum felé áll a legöregebb császári fórum a a Forum Julium, amivel Caesar bővítette ki az eredeti fórumot. A Kr. e. 54-ben lekezdett építkezés igencsak bonyolult és költséges volt. Az épületek elhelyezéséhez el kellett távolítani a Capitolium lejtőjének egy részét, át kellet helyezni a Curia és a Senatus épületeit és ki kellett üríteni az akkor még idáig terjedt Suburra egy részét is. Az költségeket a galliai hadjárat zsákmányából fedezték. A legfontosabb része a Venus Genetrix, vagyis a Julianus család isteni ősanyjának temploma volt. (Bővebb magyarázat erről a Forum romanumnál a Venus és Roma templománál olvasható majd.) Caesar a templomot és a fórumot a nyertes Pharsalosi csata után, amiben legyőzte riválisát, Pompeiust, szentelte fel. A fórumot aztán már Augustus idején fejezték be teljesen és a tőle később keletre felépített Augustus és Traianus fórumok építésénél részben ismét átépítették. Ma a Forum Julium maradványainak csak a nyugat felé eső része tekinthető meg, a többi részét 1932-ben, az útépítésnél befedték.

Miután végigjártuk a császári fórumokat, a Via dei Imperiali és a Via Alessandia kereszteződésénél átkeltünk az úton és máris megérkeztünk a Forum romanum bejáratához. Mint azt már előre is tudtuk, szombattól Húsvétig minden állami kézben levő múzeum ingyenes volt, szóval kaptál egy jegyet és már mehettél is.

A római birodalom minden városában a politikai, vallási és gazdasági élet központja a fórum volt. Valamennyi közül a legősibb, a Forum romanum nem csak a város, hanem az egész birodalom „főterének” számított. A Forum romanum a három domb, a Mons Capitolius, a Patatinus és az Equilinus közötti völgyben épült. Ezen a helyen egy vizenyős, ingoványos rét volt, amit a csatorna, a Cloaca maxima megépítésével sikerült kiszárítani és a területre Kr. e. 490-ben felépült az első két, Saturnusnak és Castornak emelt templom. A templomok közötti tér hamarosan a nyilvános városi élet megszokott helye lett és nem véletlenül ennek az északi oldalán egy újabb tér, a comitium létesült, ahol – egyelőre a szabadban – a szenátusi üléseket tartották. Később felépült mellette a szenátus első épülete, a curia, mellette pedig a rostra, a nyilvános szónokok pulpitusa.

Julius Caesar idejében a comitia feloszlott, Caesar a teret jelentősen megnagyobbíttatta és létrejött a Forum Julianum. Az első igazán jelentős átépítés azonban Augustus uralkodása alatt történt, új, hatalmas, márványborítású épületeket emeltek, amik a császári család, a Juliusok hatalmának az isteni eredetét támasztották alá. Az átépített, most már Polluxnak és Castornak szentelt templom és a halála után már isteni rangra emelkedett Julius Caesar emlékére emelt Divus Julius, továbbá az áthelyeztetett szónoki emelvény más hangsúlyt adott a térnek. A császárok alatt a Forum romanum elsősorban vallási központ lett, míg a politikai élet áttevődött a néhány méterrel északnyugatra épült császári fórumokra. Utolsó építményként, már IV. Bonifác pápa idején 608-ban állították fel a Phokas-oszlopot, az aktuális kelet római császár tiszteletére.

A birodalom összeomlásával és a kereszténység térnyerésével a Fórum gyorsan elvesztette a jelentőségét. Az új neve Campo Vaccino, vagyis marhalegelő lett. A reneszánszban fedezték fel ismét, mint kőbányát és a megkezdett építkezésekhez jórészt innen szerezték az anyagot. Először a 18. század végén fordult az emberek érdeklődése ismét az ókori emlékek felé, azóta megpróbálták a még megmaradt romokat megőrizni.

A bejárati ösvény és a fórum főutcájának, a Via Sacra kereszteződésében, a bal oldalon van Faustina és Antonius Pius temploma. Ez a legjobb állapotban megmaradt antik templom egész Rómában. Antonius Pius császár emelte 141-ben a fiatalon meghalt felesége, Faustina emlékére. Az ókori épületet a 11. században katolikus templommá alakították, ezért maradhatott fenn a következő évszázadokban. A kereszteződésben jobbra fordulva a jobb oldalon vannak a Basilica Aemilia maradványai. A 70×30 méteres, háromhajós épületet Kr. e. 179-ben építették Marcus Aemilius Lepidus és Marcus Fulvius Nobilior, akik városi cenzorok voltak. (Annak idején a censorok felügyeltek a városban a jó erkölcsre, továbbá vigyázták város vagyonát.) Mivel az épület ezután többször is leégett és mindig csak az Aemilius család építette újjá, ezek nevét viselte. Véglegesen aztán 410-ben, amikor Alarich gót hadai kifosztották Rómát, rombolták le. Utána meg a pápák építőmesterei jöttek a kövekért. A következő épület volt a Curia Iulia. Mint a neve is mutatja, Iulius caesar építtette és a római Szenátus ülésterme és bírósági tárgyalások színhely volt. A bazilikának egy főhajója és két, oszlopokkal határolt oldalhajója volt, apszisában a bírói emelvénnyel. A mai állapotában (itt most egy teljesen jellegtelen épület áll) nehezen lehet az ókori kinézetét elképzelni. Érdekesek a lépcső köveibe karcolt játéktáblák, amik arról tanúskodnak, hogy voltak kevésbé eseménydús napok, amikor a személyzet ráért a társasjátékra. A curia mellett annak melléképülete, a Secretarium senatus állt, amiben a bizalmas, a nyilvánosságot kizáró tárgyalások folytak. Ennek a helyén épült a 6. században egy Szent Martinának szentelt keresztény templom épült. Ezt az ősi templomot 1588-ban V. Sixtus az 1577-ben alapított római Művészeti Akadémiának ajándékozta, akik 1640-ben a barokk jegyében felépítették a ma is látható Santae Martina et Luca bazilikát. (Szent Lukács – Luca az építőművészek védőszentje volt.)

A Curia előtt volt a rostra, a nyilvános szónoki emelvény. Nevét hajók ott kiállított döfőorráról (rostrum) nyerte, amiket a Kr. e. 338-ban a volcusok elleni tengeri csatában zsákmányolt hajókról szereltek le és hoztak Rómába. Itt hangzott el Antonius híres gyászbeszéde Caesar holtteste felett (Shakespeare szavaival): „Barátaim, rómaiak, földijeim,
Figyeljetek rám. Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni, A rossz, mit ember tesz, túléli őt; A jó gyakorta sírba száll vele. Ez legyen Caesar sorsa is. A nemes
Brutus mondá, hogy Caesar nagyra vágyott: Ha ez való, úgy súlyos bűne volt,
És Caesar érte súlyosan lakolt meg.” És aztán innen szónokolt Ciecero, amikor Antoniust kritizálta és amiért meg kellett halnia. Közvetlenül a rostrum mellett állt a Miliarium aureum, egy aranyozott bronzoszlop, ami a birodalmi úthálózat 0 kilométere volt. Innen származik a mondás, „minden út Rómába vezet”. Most itt egy ronda fémtető alatt éppen valami ásatás van, rendesen feltúrták a köveket.

Ha a Curia előtt a Via Sacran állva a bazilika előtt balra fordulunk, akkor beleverjük az orrunkat egy háromnyílású építménybe Septimius Severinus diadalívébe. A 203-ban épített diadalív a császár és fiai, Caracalla és Geta a perzsák felett aratott győzelmének állít emléket. A diadalív a középkorban egy családi erődítmény része volt és csak később bontották ki, ezért meglehetősen jó állapotban maradt fenn. Az építmény travertin alapokon álló téglakonstrukció, amit kívülről az Athén melletti bányákból hozott márvánnyal borítottak. Az emlékmű 20,88 méter magas, 23,17 méter széles és 11,20 méter mély. A középső nyílás 12×7, a szélsők 7,8×3 méteresek. A diadalívtől jobbra egy fekete márványkövet látunk, a lapis nigert, amit Romulus sírjának helyeként tisztelt az utókor.

A diadalív mögött srégen jobbra van a Santa Giuseppe dei Falegnami templom, alattuk az ókori Róma állami fogháza, a mamertini börtöncellák. A két egymás alatt elhelyezkedő kőfalú üreg eredetileg valószínűleg ciszterna lehetett, később a kivégzésre várókat tartották fogva benne. Ez volt a siralomháza Catalinának és társainak is. Mivel állítólag Szent Péter is itt raboskodott, a keresztény időkben előbb kápolnává alakították, később felépült a ma is látható templom.

Közvetlenül a diadalív mögött van a Concordia és mellette a Vestpasianus templom. A Concordia istennőnek állított templom helyén állítólag már Kr. e. 396-ben egy szentély állt annak apropójából, hogy az elégedetlen plebejusok kivonultak a városból, hogy saját várost alapítsanak. Miután a patriciusoknak sikerült kiengesztelni őket és visszatértek, hálából a létrejött megegyezésért Camilius felépítette a egyetértés istennőjének az első templomot, de a mai romok már a Tiberius alatt átépített templom maradványai. Az épületet estenként szenátusi ülésteremnek is használták. Mellette három korinthoszi oszlop jelzi Vespasianus és Titus templomának nyomát, amit az isteni rangra emelt elődök emlékére emeltetett Domitianus császár. Tovább jobbra látható, emelvényen álló nyolc oszlop pedig Saturus templomának a maradványai. Az templom eredetije a Kr. e. 6. században épült és mind Augustus, mind pedig Septimus Severinus alatt átépítették.

A diadalív mellett látható három kőgyűrű az umbilicus urbis, a város köldöke, ahol az alvilág találkozott a való világgal és ahol az alvilági istenek kiengesztelésére áldozatokat mutattak be. Mögötte van az Augustus által berendezett új szónoki emelvény maradványa. Ma előtte áll a Phocas-oszlopa. A 16,5 méter magas oszlopot valószínűleg valamelyik antik palotából hozathatta ide a kelet-római császár egyik római helytartója. Phocas dicsőségét felirat zengi, bár inkább csak egy véreskezű gyilkos volt, aki elődjét és annak öt fiát kegyetlenül meggyilkoltatta.

A Saturnus temploma mellett vannak a Basilika Julia maradványai. A 101×49 méteres épületet Julius Caesar kezdte el és Augustus fejezte be. A pillértalpak helyei világosan mutatják a központi csarnok és az oldalhajók elhelyezkedését. A bazilika mellett állt a dioscurák, Castor és Pollux temploma. Nagy becsben álló istenek voltak, ők segítették győzelemre Kr. e. 496-ban köztársaságiakat az elűzött királyt, Tarquinius Superbust támogató latinokkal szemben. A dioscurák temploma mögött volt Augustus temploma, aminek egyik hajójába a 6. században beleépítették a Santa Maria Antiqua keresztény templomot. A templomban 6. századi ókeresztény falfestmények és 7.- 8- századi freskók láthatóak. A dioscurák temploma előtt a tér keleti végén állt Caesar temploma és kettejük közé épült fel Augustus diadalíve, ami mára nyomtalanul eltűnt.

A dioscura templomtól előtt jobbra volt Juturna nimfa szent forrása, amit ma egy négyszögletes ciszterna, a Lacus iuturnae jelöl. Mellette láthatóak a 20 oszlopos kör alakú Vesta templom maradványai. A Vesta templomban a Trójából hozott láng égett állandóan és erre felügyeltek, ezt táplálták a Vesta szüzek, akik a szentély mögötti palotában laktak. A 7 vesta szüzet sorsolással választották ki. Nem fogadtak örökös szüzességet, 30 évesen leszerelhettek és akár férjhez is mehettek. Ha azonban korábban elcsábultak élve eltemették őket. A Vesta szüzeket nagy társadalmi megbecsülés övezte és, mint a palotájuk maradványai is mutatják, a szolgálati idejük alatt nagy luxusban éltek. A palota udvarán ciszternák maradványai vannak, mert a szüzek nem használhattak vezetékes, hanem csak esővizet.

Ilyen volt egy Vestaszűz

Via sacran tovább menve a Colosseum felé, a bal oldalon a következő egy kis, kerek szentély, Romulus temploma áll. A szép antik bronzkapus épületet Maxentius császár építtette fia emlékére. A sorban a következő a császárkori Róma egyik legépebben ránk maradt középülete a Basilca di Massenzio, aminek monumentális tömbje kiemelkedik a forum romjai közül. Az épületet még Maxentius emelte, de legyőzője Constatinus kisajátította magának és saját szobrát állította fel benne. A háromhajós bazilika 100×76 méteres volt és a 25 méter magas északi oldalhajójának a boltozatai – persze a márványdíszítés nélkül – ma is állnak.

Ha a Via sacran továbbmegyünk a Colosseum felé, akkor a császárság idején állt legnagyobb épületet, a Venus és Roma templomának maradványait láthatjuk. A furcsa párosítás Róma alapításának legendájával függ össze. A rómaiak sem szerették volna, ha kiderül, hogy valami primitív ősöktől származnak, amikor meg más népeknek, például éppen az általuk leigázott görögöknek olyan szép, királyoktól származó vérvonala van. Nekiálltak keresni és aki keres az talál is: már Vergilius is egy szép eposzban számolt be róla, hogy a rómaiak gyökere Trója városában volt. Szóval: Trójában harcolt egy a trójaiakkal szövetséges, Dardaniaból való herceg Aeneas. Nem volt akárki, apukája a szép és férfias Anchises – egyébkén Laokoon öccse -, anyukája meg nem más, mint a szerelem istennője Aphrodite (Rómában Vénusz) voltak. Ez az Aeneas a Diomedesszel vívott harcban megsebesül és anyukája kimentette a várból, miközben Apollo ködfüggönyt vont köréjük álcázásul. Aeneast Pergamonba vitték, ahol Leto és Artemis ápolásával meggyógyult és megerősödött. Trója eleste után apjával (akit a vállán cipelt) és fiával, Askansiossal (latinul Julus-szal) együtt Odüsszeusz módjára évekig bolyongott, míg végül a későbbi Róma környékén telepedett le. Julus alapította az ősi Alba longa városát, akinek királyai Róma királyai is lettek. Romulus és leszármazottainak ereiben tehát királyi, mit királyi isteni vér csörgedezett. Sőt a Juliusok magától Aneas fiától vezették le a családfát. Mivel Aneas anyja Venus volt, a szerelem istennőjét tágabb értelemben Róma ősanyjának (genetrix) tekintették, ezért szentelték a templomot a szerelem és a város saját istennőinek. A hatalmas, 117×38 méteres épületet Hadrianus császár építette, amiben egy ikertemplom kapott helyet. A Colosseumra tekintő keleti apszis megmaradt, boltíve alatt Venus szobra állott. A másik, Roma istennő szobrának helyet adó apszis 1615-ben az akkor épült kolostor része lett. (A kolostor a 12. századból származó San Francesca Romana keresztény templom része.)

A kolostor sarkán áll Titus diadalíve. 81-ben emelte a császár a lázadó zsidók legyőzésének és Jeruzsálem kifosztásának emlékére. Az egyíves építmény kazettás boltozata alatt két dombormű látható: az egyiken a császárt ábrázolták, amint négylovas kocsin hajt a diadalmenetben, a másikon a Jeruzsálemből származó kincseket prezentálják. A diadalív a középkortól a Frangipan család erődítményének egyik bejárata volt, ezért nem bontották el a későbbiekben. Először a 19. század végén szabadították ki a környezetéből és restaurálták.

A Titus-ívnél, a Via Sacra és a Via Nova kereszteződésétől visz fel az út a Palatinusra, ahova – még mielőtt a Colosseumot felkerestük volna, mi is felmentünk. A Mons Palatinus a város bölcsője. A hagyomány szerint ennek a négyszögletes dombnak a tetejét szántotta körbe Romulus és jelölte ki ezzel az általa alapított város határát. Ebből az időből maradt vissza a Casa Romuli, egy szegényes viskó, miben, ha minden igaz, eredetileg maga a városalapító lakott. A Kr. e. 3. században a dombon templomokat építettek, amik közül ma még a Magna Mater (Kybele), Victoria és Apollo kegyhelyeinek romjai láthatóak. A köztársaság idején, az 1. század elejére a Palatinus Róma Rózsadombja lett, gazdag családok villái álltak a területen, így itt lakott Cicero, Crassus, Gaius Octavius, Catullus is.

Először Augustus császár építette fel a dombon palotáját és utána innen uralkodott számos utódja is. A császár paloták összefoglaló neve volt a palatinum, ebből alakult ki az olasz palazzo, az angol palace, a német Palast és persze a magyar palota is. A domb északnyugati szögletében, egy 200×250 méteres területen, ami 1550-től Alessandro Farnese kardinális tulajdona volt, Giacomo Barozzi di Vignola tervei alapján felépült Európa első botanikus kertje az Orti farneisiani. Ehhez földdel feltöltötték Tiberius császár palotájának a maradványait és az így kialakított teraszon elsősorban mediterrán, távolkeleti és délamerikai növényeket ültettek. A 19. században megindult ásatások folyamán a kert egy részét is felbontották, majd a feltárás végén a kövek közé rózsabokrokat és citrusféléket ültettek. Az eredeti tavacskák és kutak némelyike és a két reneszánsz pavilon ma is megvannak.

Ha felmegy az ember a dombra, legjobb ha először a már említett kerten át elsétál az északi oldalig. Itt a domb egy meredek partoldallal esik le a völgybe. Ha itt lenéz a turista, akkor egy kis kerek tetejű épületet láthat, Szent Theodor kápolnáját. A monda szerint ezen a helyen feneklett meg a vesszőkosár az ikrekkel, itt, a meredek alatti bokros részen szoptatta meg őket a farkas és erre lakott Faustulus, a pásztor, aki végül is felnevelte őket. Augustus ezen a helyen egy kör alakú nimpheumot építtetett, amiben felállították az ikreket szoptató farkas bronzszobrát. Ezt alakíttatta aztán Theodorus a ma is látható kápolnává. A dombnak a kerttel ellentétes másik, északnyugati sarka mélyebben fekszik. Itt volt az ősi város, a Roma quadrara egyik kapuja, a Porta Mugonia, ami a tehenek bőgésére utal, itt hajtották le őket a Tiberishez itatni. Ennél a soroknál képzelték el a mitológiai szörny, Cacus barlangját is, akit Heraklész győzött le. Az erre vezető lépcsőt ma is Cacus-lépcsőnek hívják.

A saroktól a domb közepe felé haladva érjük el a Magna Mater (Cybele) templomát. A Magna Mater kultusza a a korai kőkorszaktól egészen az ókorig tartott, ahol az termékeny ősanyát istenítették. Az eredeti kultusz megmaradt szobrain az anyaság és a termékenység jelei eltúlzottak, hasonlóan a Willendorfi Venushoz. A római Magna Mater templomot Kr. e 189-ben építették, ami 111-ben leégett, ezért Quintus Metellus konzulsága alatt Kr. e. 109-ben újjáépítették. Augustus idején 30/40 körül renoválták és legalább a 3. századig fenn is maradt. Mára a templom pódiuma, az oszlopok bázisai maradtak fenn. Ezekből kiindulva a templom 33×17 méteres lehetett. A Cybere mellett egy szegényes viskót mutogatnak a közönségnek, mint Romulus egykori otthonának maradványát.

Ettől keletre egy kisebb méretű, védőtető alatti palota, a Casa di Livia áll, ami valószínűleg Augustus feleségének, Liviának a domusa volt. Ez lehetett az oka, hogy míg az egymást követően felépített császári paloták az elődök építményeit nem nagyon kímélték, a Casa di Livia gyakorlatilag mégis érintetlen maradt. A házba Livia vélhetően csak Augustus halála után költözhetett be. A ház igen jó karban maradt fenn, az átriumból nyíló ebédlővel, konyhával, a bejárattal szembeni helységben három falfestménnyel. Livia házától a Forum felé egy mélyedésben futott a boltozatos tetejű alagut, a criptoporticus. Ebben a földalatti járatban ölte meg egy testőre 46-ban az őrült császárt, Caligulát (ő volt az, aki lovát, Incitatust konzullá nevezte ki). Más feljegyzések szerint később itt osont ki a balga Claudius császár felesége a kéjsóvár Messalina a suburrába, hogy szabadon hódolhasson a testi élvezeteknek.

A Casa di Livia mellett, attól délkeletre, a már meglevő Augustus ház elé építette a flavius dinasztia harmadik tagja, Domitianus a saját palotáját. Északi, bejárati oldalán három díszcsarnok emelkedett. A középső, a Aula regia volt a trónterem, ahol az ünnepélyes fogadások zajlottak. A jobb oldali volt a Basilica, a tanácskozó és ítélőcsarnok, a bal oldali pedig a házi templom. A csarnokok után az oszlopokkal övezett belső udvar, a peristilium következett. Innen nyílt a déli oldalon a hatalmas ebédlő, a triclinium. Az ebédlő mögött, már részben a domb lejtőjén állt a könyvtár és még egy sor kisebb helység. Ezek mögött meg az emelvény, ahonnan a császár a Cicus maximus előadását figyelhette.

A Domitianus palota után a sorban Augustus házának maradványai következnek. A telket a későbbi császár még a második triumvirátus idején, a Naulochosi tengeri győzelme után, Kr. e. 36-ban kapta ajándékba. Valamikor Krisztus születése körül épült fel a ház, ami a korabeli történetírók szerint a gazdag polgárok szomszédos házaihoz képest inkább szerénynek volt mondható. Amikor Augustus 12-ben elnyerte a legfőbb papi méltóságot, a pontifex maximust, a ház egy részét, amint ezt a szabályok előírták, a nyilvánosság számára is megnyitotta, ezért a persitiluma közepén egy kis templom állt. A mellette álló fehér épületben, egy valamikor kolostorban székel a palatinusi ásatások felügyelősége és egy múzeum.

Augustus háza után délkeletre a 185 méter hosszú és 85 méter széles stadion következik. Nem tudni pontosan, hogy melyik dinasztia emelte, általában Domitianus művének tartják. Közepén egy félköríves exedra feltehetően a császár páholya volt. Azt sem tudjuk, hogy a stadion rendezvényei nyilvánosak voltak-e, vagy pedig csak válogatott publikum előtt folytak.

A délkeleti sarokban vannak Septimius Severinus palotájának a maradványai. Itt a domb már érezhetően laposodik, ezért az épületeket hatalmas árkádsorok támasztották alá. Ezek a pillérek fennmaradtak, nagyon szép kilátás nyílik róluk a reggel meglátogatott Circus maximusra és Caracalla thermáira. Jó időben még az Albanoi hegyek is idelátszanak.

Septimus Severinus palotájából a Via di San Gregorion sétálunk vissza a Colosseum előterében álló Constantini diadalívhez. 312. október 28-án Contantinus a Saxa Rubra melletti csatában legyőzte ellenlábasát Maxentiust és ezzel a birodalom egyedüli uralkodója lett. Ennek emlékére állíttatta a diadalívet, amit 315. július 25-én avattak fel. A konstantini a legfiatalabb és egyben a legnagyobb a még meglevő diadalívek közül. 21 méter magas, 25,7 méter széles, és 7 méter mély. A legnagyobb különbség mégis az, hogy a díszítőelemei és a rovátkolt felületű korinthoszi oszlopok, más, régebbi műemlékekről származnak.

Nagy Constantin diadalíve

A diadalív előoldalán 4 oszlop áll, lábazati reliefjük győzelmi isteneket, katonákat és foglyul ejtett barbárokat ábrázolnak. Az ívek sarkain allegorikus dekoráció, istenségek, megszemélyesített évszakok, folyóistenek láthatóak. A középső ív fölött szárnyas győzelmi istenek fekszenek. A kisebb ívek fölött pedig Konstantin hadjáratának és a hatalom megragadásának a történetét ábrázolták: a nyugati oldalon kezdődik a Milánóból való elindulással, majd a déli oldalon Verona ostromával, végül a csata ábrázolásával folytatódik. A keleti oldalon láthatjuk a bevonulást Rómába, az északin pedig a Forumon tartott beszédét örökítették meg. Az első oldalon látható 8 feltűnő, párosával elhelyezett medalion Hadrianus idejéből valók és vadászjeleneteket ábrázolnak. A reliefek fő figurája Hadrianus volt, de a fejét lecserélték Konstantinéra, valamint apjának i Constantinnak és harcostársának, Licinusnak a képmására. A fő nyílást diszítő domborművek pedig a Traianus fórumán állt Basilica ulpiából kerültek ide. A szobrok közötti reliefek Marcus Aurelius Markomannok elleni hadjáratának jeleneteit örökítették meg. A kutatók még ma is vitáznak arról, hogy a régebbi művek felhasználása a spórolás következménye volt-e, vagy inkább Konstatin elődeivel szembeni felsőbbrendűségét volt hivatott kifejezni. A diadalívtől most már csak pár méter volt mai utunk utolsó állomása a Colosseum.

A Colosseum az antik Róma legnagyobb amfiteátruma és egyben a legnagyobb zárt építmény volt az egész birodalomban. Eredeti neve Amphiteatrum Flavium volt, a flaviusokról, akiknek uralkodása alatt épült. A ma használatos neve utalás egy, a Néró által állíttatott és a halála után Sol, vagyis a napisten dicsőségére átnevezett hatalmas szoborra, a Colossosra, amelyik 3. század végéig az amfiteátrum mellett állt.

Még Augustus alatt, Kr. e. 29-ben a Mars mezőn szentelték fel Róma első kőből épült amfiteátrumát, a Stallius Taurust. Külsejéről és méreteiről ma semmit sem tudunk, viszont az biztos, hogy 64-ben a nagy tűzvészben ez is teljesen kiégett. Még abban az évben ugyanazon a helyen felépült egy fából készült ideiglenes épület. Közben Néró az Equilinus domb lejtőjén nagyszabású palotaépítésbe fogott. A nérói Domus Aurea kertjei elfoglalták a Palatinus és az Equilin dombok közötti mélyedést is, itt állt a hatalmas szobor.

Néhány évvel Néró bukása után, 72-ben az új császár, Vespasianus a kertek területét visszaadta a nyilvánosságnak és megkezdődött egy új, minden eddiginél nagyobb amfiteátrum építése. Az építkezést a jeruzsálemi templom 70-ben történt kifosztásakor elorzott kincsekből finanszírozták. Az eredetileg háromemeletesre tervezett épület Vespasianus halálakor, 79-ben már csaknem teljesen kész volt. Három egymás fölé helyezett, egyenként 80 ívből álló árkádsorból állt. Az árkádokat a földszinten dór, az első emeleten, ion, legfelül pedig korinthoszi féloszlopok tartották. A császár fiának és utódjának, Titusnak a kívánságára az épületet egy emelettel megtoldották. A negyedik szint azonban nem íves, hanem masszív falból állt, négyszögletes ablakmélyedésekkel.

A Colosseumot 80-ban, mint arról a történetíró, Cassius Dio beszámol, egy 100 napos ünnepségsorozattal nyitották meg, többek között gladiátor- és állatviadalokat (állítólag 5.000 egzotikus állatot öltek meg a megnyitáskor) és tengeri csatát is láthatott a nagyérdemű. A nézők 80 bejáraton át léphettek be a nézőtérre. 4 bejárat a VIP látogatóknak szolgált, többek között itt lépett be a császár, a szenátorok, a vesta szüzek és a papok. A köznép a maradék 76 bejáratot használhatta. A keresztfolyosók és a lépcsők segítségével mindenki rövid úton elérte a helyét. Ez a szisztéma lehetővé tette, hogy az arénát 15 perc alatt megtölthesse a publikum és mindössze 5 perc kellett hozzá, hogy kiüríthessék. Nyilván a kiözönlő nép képe lebegett az építők előtt, amikor a szisztémának a vomitaria (=hányás) nevet adták.

A Colosseumban 50.000 nézőnek volt helye. A podiumnak nevezett első sorban ültek a szenátorok. A császári páholy, a pulvinar is itt volt. Külön ülőhelyük volt a vesta szüzeknek is, akik hagyományosan meg kellett, hogy tekintsék a játékokat. A következő sorokban, a maenianum primumban kaptak helyet az equisites, vagyis a lovagok. Az maenianum secundum, vagyis a másodosztály két sectorra oszlott: alul, az imumban ültek a gazdagabb polgárok, felettük, a summumban meg a szegényebbek. A nők és a csórók meg legfölül, a Titus által épített fakonstrukción, a maenianum summum in ligneisen álhattak.

A Colosseum alaprajza egy ellipszis, a hosszú tengely 188, a rövid 156 méter. Kerülete 527, magassága 48 méter. A játéktér is ovális, tengelyei 86, illetve 54 méteresek. A kerek forma egyrészt megakadályozta, hogy a küzdő felek valamelyike a sarokba húzódva védhesse magát, másrészt a nézők is jobban áttekinthették az eseményeket. Az Arena padlója fából készült, amit esetenként részben, vagy egészben eltávolíthattak. A padlózat alatt téret eredetileg nem építették be és akár vízzel is eláraszthatták. A mesterséges tavon aztán tengeri csatákat rendeztek, mint az bizonyíthatóan a megnyitáskor is történt. Először Titus öccse és utódja, Domitianus alatt építették át a pincét a ma is látható formájára. Nem csak a halálraítélteket és a küzdelemre váró vadállatokat zárták ide, de itt kapott helyet egy meglehetősen bonyolult színpadtechnika is, mozgatható díszletekkel, süllyesztőkkel, csapdákkal, stb. A Colosseum pinceterét földalatti folyosó kötötte össze a gladiátorok szomszédos kaszárnyájával, a Ludus magnusszal. A Titus által épített felső falról vízszintes oszlopok nyúltak be a nézőtér fölé, amik hatalmas árnyékoló napvédőket, a velariumokat tartották. A vásznak kezeléséhez a nápolyi öbölben levő flottatámaszpontról, Miseumból hozattak tengerészeket Rómába.

A Colosseum a római császárok idején mai szemmel elborzasztó játékok folytak, amiknek a költségeit az uralkodók állták. Az amfiteátrumba a belépés ingyenes volt. A szokásos műsorhoz tartoztak a gladiátorküzdelmek (munera), az egymásra uszított vadállatok harca (venatio) és a halálraítéltek szétmarcangoltatása ragadozóállatokkal (damnatio ad bestias). Esetenként a halálraítélteknek egymás ellen kellett fegyverrel küzdeniük, ennek a látványosságnak a damnatio ad ferrum volt a neve. Hogy hány tíz, vagy százezer ember halt meg az évszázadok alatt a római polgárság szórakoztatására, senki sem tudja. És akkor az állatokról még nem is beszéltünk.

A Colosseum nappal és éjjel

Bár Róma a birodalom kettéosztása után nem volt főváros többé és a császárok Milánóban és Ravennában, vagy éppen Konstantinápolyban székeltek, a colosseumi játékok tovább folytatódtak. Az utolsó gladiátorküzdelmekre 435-ben került sor. Honorius uralkodásától már csak az egymásra uszított állatokban gyönyörködhetett a publikum és azt még a keleti gótok uralkodása alatt is megrendezték. A feljegyzések szerint az utolsó cirkuszi játékokra 523-ban, Nagy Theodorik uralkodása alatt került sor. A kereszténység az ilyenfajta szórakozást elvetette, de Róma gyors hanyatlása is hozzájárult ahhoz, hogy a 6. század közepétől a Colosseumot eredeti céljára nem használták többet.

Innentől kezdve a masszív falak és járatok között a város lakosai kerestek menedéket és lakásként használták. Két erős földrengés, 847-ben és 1349-ben is hozzájárult pusztulásához. A 12. századtól kezdve a Frangipani család erődítményének a része volt. Róma későbbi urai a pápák azonban egyszerűen kőbányának tekintették ezért a legfelső szint csak az északi oldalon maradt meg. A folyamatos pusztulás csak a 18. század elején állt le, amikor XIV. Benedek pápa a Colosseumot a Keresztény mártírok emlékhelyének nyilvánította és 1744-ben a további rombolást megtiltotta. Először a 19. században kezdtek hozzá a romos épület feltárásához, megőrzéséhez és részben restaurálásához. Mire végigjártuk az amfiteátrumot, le, meg fel a lépcsőkön, körös körbe a teraszokon, hát eléggé elfáradtunk. Kiaraszoltunk hát a diadalívhez, mert itt beszéltünk meg találkozót a többiekkel este fél 7-re. Leültünk a park korlátjaira és hallgattuk a bömbölő megafonokat: éppen a római diákon tartották a nagygyűlésüket, ahol diszkrimináció ellen és a fiatal értelmiségek jobb megbecsüléséért tüntettek.

Fél hét után csengett a telefon, hogy a csapat a Colosseum másik oldalán vár, onnan aztán elsétáltunk a Via San Giovanni 88-ba, Lucio Luziano éttermébe, ahova este 7-re foglaltak asztalt. Ez egy kicsi, nagyon népszerű és forgalmas étterem, igen-igen szolid árakkal. Persze azt hiszem, hogy a KÖJÁLL, vagy az itteni Amtsarzt már csak a több éve nem festett falak miatt is rögtön bezáratná, meg gondolom a konyhában dolgozók mindegyikének sincs rendben a munkavállalási engedélye, de mi egy kellemes estét töltöttünk ott. Én egy rendes halat ettem, mondjuk a sült krumpli kicsit odaégett, de sebaj, a paradicsomsaláta jó volt. Fehérbort ittunk hozzá, és még a 4 €/literes kannásbor is kibírható volt (bár ilyet mondjuk itthon egyikünk sem inna meg, de a Colosseum tövében minden másképp van). A vacsora végén még egy kicsit megünnepeltek, Janiéktól kaptam egy csomó tescos szemüveget, hogy jobban láthassak, a többiektől meg egy kissé pikáns kötényt, azután simán hazametróztunk és szépen lefeküdtünk.

 

Vasárnap, a reneszánsz és a barokk Róma

Reggel 8-kor keltünk, az ég befelhősödött, kicsit hűvösebb lett, ezért a hátizsákba beraktuk az esőkabátokat is és lementünk reggelizni. Sajnos vasárnap is ugyanaz volt a kaja, én már sem a sonkát sem a sajtot nem bírtam látni, kiflis-lekváros napot tartottam. Fél 10-kor indultunk és egy szeri átszállással értük el a Colosseo állomást. Onnan olyan 6-700 méterre, fenn Equilinus dombon áll a San Pietro in Vincoli, mai utunk első állomása.

A templomot Licinia Eudoxia, III. Valentinus római császár neje alapította és egy, a 2. századi ősi keresztény templom romjain épült. Az alapkőletételre 431-ben került sor és a templomot 8 évvel később III. Sixtus pápa szentelte fel. A következő évszázadokban többször is átépítették, többek között Giuliano Rovere bíboros anyagi támogatásával, akit aztán 1503-ban II. Gyula néven pápává választottak. A templom ma a lateráni Ágoston rendi szerzetesek imahelye.

A templom nevét azokról a láncokról (vincoli = láncok) kapta, amiket Szent Péter hordott a fogsága alatt és amely láncokat a templomban egy üvegvitrinben a látogatók meg is tekinthetnek. A legenda szerint a már említett Eudoxia anyukája hozta a láncok egy részét Jeruzsálemből, ahol Péter egyszer már fogságban volt és ezeket aztán I. Leó pápa összehasonlította azokkal a római láncokkal, amiket kivégzése előtt viselt. Csodák csodájára a két lánc pont összeillett(!). Nem is kellett más, mint egy templomot emelni, aztán egy vitrint csinálni, amiben a csodalánc közszemlére kerülhetett.

A templom elsősorban azonban mégis II. Gyula pápa Michelangelo által készített síremlékéről híres, rajta Rachel, Lea (Jakob feleségei, akiknek gyermekei az izraeliták egyes törzseinek alapítói voltak) és Mózes szobraival. Az emlékmű a tervek szerint 40 nagyméretű figurával készült volna, de 1506-ban Gyula feladta a tervet és Michelangelo elhagyta Rómát. 1508-ba tért aztán vissza, hogy a sixtusi kápolna freskóit megfesse. Amikor 1513-ban Gyula elhunyt, Michelangelo újra nekikezdett és elkészítette, immár egyszerűbb formában, a síremléket.

A dühös Mózes a szarvacskákkal

A Mózes szobor Michelangelo egyik legfontosabb alkotása. A szobor Mózest a kőtáblákkal és rajtuk a tízparancsolattal ábrázolja, amikor lejött a Sinai hegyről és az izraelieket éppen az aranyborjú körüli tánc közben érte. A fején látható két szarvacska egy félreértés eredménye. A zsidó írásban nincsenek magánhangzók, csak mássalhangzók és az ószövetségben a megfelelő helyen a három betű „krn” állnak. Ha a betűk közé egy-egy „e” kerül, a keren annyit jelent, hogy (fel)szarvazott. Ez a változat évszázadokon át érvényes volt és innen vette Michelangelo is. A későbbi kutatások szerint, amikor a biblia különböző fejezeteit egymással összevetették, jöttek rá, hogy helyesen két „a”-ról lenne szó. A karan pedig annyit jelent, hogy fényességes, dicsőséges. Azért ez mindjárt másként hangzik.

Mózes szobra eredetileg a szarkofág egyik sarkán állt volna, ez magyarázza a kissé szokatlan testtartást. A figura arcának félelmet keltő kifejezése a szobrász eredeti szándéka volt. Mint tudjuk, Mózes a borjú miatt igen csak bosszús volt és a nap végére 3000 ember halt meg a Levi nemzetség bosszújától. Az ülő szoborban megörökített „mozgás” titkát többen is megkísérelték megfejteni, így többek között Sigmund Freud is, aki egy egész monográfiát szentelt a dolognak.

A templomtól csak pár száz méter a földalatti Cavour állomása, ott ismét vonatra pattantunk és elutaztunk a megállóig. Onnan már csak 200 méter az ókori város kapuja és mögötte a Piazza del popolo.

A Piazza del popolo, a „Nép tere” az ókor óta fontos csomópont, valamikor itt érték el várost azok, akik észak felől, a Via Flaminian, vagy a Via Cassian jöttek a Rómába. A tér közvetlenül a városkapu, a Porta Flaminianál, közvetlenül a városfal mögött feküdt. Ami a tér nevét illeti, több magyarázat is létezik. Az egyik szerint arra utal, hogy a nép pénzéből épült, még egy másik szerint a szónak semmi kapcsolata sincs a mai popolo szóval, a tér az itt állt nyárfákról (pioppo) kapta a nevét. A reneszánsz kori városrendezéskor a tér három fontos sugárút kereszteződése lett: a Via del Corso, ami az ókori utca, a Via Flaminia nyomát követi és a Piazza Venetiaig megy, a Via Ripetta, ami a valamikori Tevere-kikötőhöz és onnan a Vatikánhoz fut és a Via del Babuino, ami a Piazza di Spagnahoz és onnan tovább, a Santa Maria Maggiore bazilikához vezet. A három utca kereszteződését a népnyelv Tridentenek (háromágú szigony) hívja. A téren többek között nyilvános kivégzések is zajlottak, az utolsó már az átépítés után 1826-ban.

A Piazza del Popolo a Pincioról

A tér mai, neoklasszicista stílusát Giuseppe Valadiernek köszönheti, aki VII. Sándor pápa megrendelésére a 1793-ban az első terveket készítette. Ezen még egy trapézformájú tér szerepelt, de amikor 1811 és 22 között végül is megépült, már az új tervek alapján két félkörré lett, hasonlóan Bernini Szent Péter teréhez, azzal a különbséggel, hogy Valadier a térbe a körben álló fákat is belekomponálta.

A tér közepén egy egyiptomi obeliszk áll. A Heliopolisból, ahol I. Sety és II. Ramses fáraókat dicsőítette, hozták Kr. e. 10-ben Augustus parancsára Rómába. Eredetileg a Circus maximusban állt, onnan hozta át 1589-ben Domenico Fontana az akkori, V. Sixtus pápa rendeletére végrehajtott előző városrendezés kapcsán. Az obeliszk maga 24, a talapzattal együtt 36 méter magas. Három oldalán Sety, a negyediken Ramses idejéből származó vésetekkel. Ezzel együtt Fontana még egy szökőkutat is épített a tér közepére, amit aztán 1818-ban áthelyeztek a Piazza Nicosiara. Akkor kerültek az obeliszk köré a vízköpő oroszlánok.

A tér északi oldalán, a jelenleg Porta popolonak nevezett kapu, mellette az egyik oldalon a Santa Maria del Popolo templom, a vele szomszédos kolostorban állítólag Martin Luther is megfordult. A déli oldalon állnak az „ikertemplomok, a Santa Maria in Monte Santo, amit Carlo Rainaldi épített a 17. században. A bal oldalra pedig Fontana felépítette a Santa Maria dei Miracolit. Mivel az első templom telke lényegesen kisebb volt, Rainaldi az egyik tornyot kerekre, de a másikat oválisra építette, hogy a vizuális szimmetria teljesülhessen.

A Santa Maria del Popolo története az első századig nyúlik vissza. Az első Keresztes hadjáratban 1099-ben a keresztényeknek sikerült elfoglalniuk Jeruzsálemet. Az efölött érzett örömének adva kifejezést II. Paszkál pápa egy kápolnát építtetett, amit Szűz Máriának ajánlottak. A kápolna építésének megkezdése előtt a területet ördögűzéssel megtisztították, mert a hagyomány szerint valahol itt temették el Nérót és féltek, hogy szelleme kísérteni fog.

IX. Gergely 1213 és 27 között átépítette és templom rangjára emelte és egyben átadta az Ágoston-rendnek. A templom műkincsekben szokatlanul gazdag. Az ágostonrendi bazilika a 15. század második felében, mindenek előtt IV. Sixtus, VIII. Ince és VI. Sándor uralkodása alatt a római vallási és szellem élet központja volt. Aki akkor a pápák kegyébe akart kerülni, nagyvonalúan adományozott a rendnek. Az adományokat azonban sokan egyfajta befektetésnek tekintették, ami más módon biztosan megtérülhetett. Az egyik legnagyobb adománytevő Vannozza de’ Catanei grófnő Sándor pápa maitresse volt, aki ezzel gyermekei, Cesare és Lucretia Borgia helyzetét akarta stabilizálni.

1472 és 80 között aztán Baccio Pontelli és Andrea Bregno bazilikává alakították. Végül 1655-60-ban Bernini alakította ki a ma is látható formáját. Jobb kéz felől az első a Rovere kápolna, amit Domenico della Rovere építtetett 1488-ban. Az ő sírján kívül itt nyugszik a bátyja, Cristoforo és az unokatestvére, Giovanni Castro is. Az oltárképen Szent Jeromos életének fejezeteit örökítette meg Pinturicchio.

Jobbra a következő a Cybo kápolna, aminek freskóit eredetileg szintén Pinturicchio festette, de Fontana 1682-87-ben, a család megrendelésére átalakította. A harmadik kápolna ismét egy delle Rovere, ezúttal Basso adakozásából készült és Szent Ágostonnak ajánlott. A festmények Pinturicchio tanítványainak a munkája. Jobb oldalt az utolsó a Costa kápolna. Eredetileg ez is a rovereéké volt, tőlük vette meg 1488-ban a portugál bíboros Giorgio Costa. A síremlékét 1508-ban Bregno egyik tanítványa készítette.

Az oltár mögött van a Maggiore kápolna Ascanio Maria Sforza kardinális sírjával. A diadalívhez hasonló síremléket, az első ilyent Rómában, II. Gyula pápa építtette a kardinálisnak, aki ugyan személyesen inkább ellenfele volt, de a franciák elleni küzdelemben szüksége volt a milánói sforzák segítségére. A pápa jószándékát kifejezni akaró kápolnát a szobrász Andrea Sansovino készítette. A boltív freskóját, a „Mária megkoronázása”-t szintén Pinturicchio festette.

Az ettől balra levő Cerasi kápolna elsősorban Caravaggio képeiről („Szent Péter keresztrefeszítése” és „Szent Pál megtérése”) híres. Az egészen balra, a sarokban van a Theodoli kápolna, amit Giulio Mazzoni épített.

A bal oldali kápolnák közül az oltár felőli első a Szent kereszt kápolna, benne egy a 14. századból származó kereszttel. A festményeket a flamand Pieter van Lind készítette a Cybo család megbízásából. A következő a sorban a Mellini kápolna, amit tolentinoi Szent Miklós emlékére állítottak. Az oltárképet Agostino Masucci, a kupolát Giovanni Manzoni festette. A bal oldali utolsó előtti a Chigi kápolna, ami a bankár Agostinio Chigi megbízásából, Raffaelo tervei alapján 1515-ben épült. A bankárnak és öccsének Sigismondonak a síremlékeit később, már 1655-ben készítette Bernini. Ő alkotta a két szoboralakot, a „Habakuk és az angyal”-t és a „Daniel”-t is, míg a másik kettő, a „Jónás” és „”Éliás Raffaelo egyik tanítványának, Lorenzettonak a munkái. Az oltárképet 1534-ben Sebastiano del Piombo, a boltozat freskóit 1557-ben Francesco Salviati festette. Bal oldalt a kijáratnál eredetileg a Giovanni Montemirabile bíboros kápolnája volt, ezt később azonban keresztelő kápolnának alakították át.

A tér keleti oldalán emelkedik a Pincio dombja, északi részén a Villa Borghese parkjával. A domb elé épült szökőkút Róma istennőjét ábrázolja a Tiberis és Arienne folyókkal. A tér szemben levő oldalán pedig Neptun áll két tritonnal. A Neptun kút mellett hosszú lépcső vezet fel a Pincio platójára, a tér felé egy kilátóerkéllyel, ahonnan szép kilátás nyílik a Vatikán felé. Aztán tovább sétáltunk a Villa Borgese mentén, a domb párkányán a Villa Mediciig. A Villa Medici Lucius Licinius Lucullus valamikori palotájának romjain áll. Az épületet 1564 és 74 között Nanni di Baccio Bogio és Annibale Lippi építették. A nevét Ferdinando de’ Mediciről (a „nagy” Cosimo negyedik fiáról, aki később maga is Toszkána nagyhercege lett) kapta, aki 1574-ben megvásárolta, hogy antik gyűjteményének darabjait elhelyezhesse benne. 1633-ban Galilei börtöne volt. 1803-óta a napkirály által 1666-ban alapított Római Francia Akadémia székhelye.

(A Villa Borghese nem egy épület – mint ahogy eddig én is hittem – hanem egy hatalmas, kb. 5 km² nagyságú parkban. A területet 1605-ben vásárolta meg Scipione Borghese bíboros, V. Pál pápa unokaöccse. A hosszú ideig nyári palotául is szolgáló Casinot 1613 és 16 között építették Giovanni Vasanzio és Flamio Ponzio. A villa 1901-óta állami tulajdon és helyet ad a galériának, a világ egyik legjelentősebb privát műgyűjteményének. Mi nem mentünk el addig, annyi időnk nem maradt. Ha valakit esetleg érdekelne, annak ide írom, hogy a Casino eredeti belső díszítéséből és falfestményeiből nem sok maradt, de a kardinális privát kápolnájában ma is láthatóak Claude Deruet freskói. A Casinoban eredetileg az antik szoborgyűjtemény állt és a festmények a borghesék városi palotájában lógtak. 1682-ben oda került Olimpia Aldobrandini gyűjteményének egy része is. Jelentős veszteséget okozott, amikor Camillo Borghese feleségül vette Paulin Bonapartet. Sógora, Napóleon nyomására aztán a herceg kénytelen volt a gyűjtemény legszebb darabjait (154 szobrot, 170 mellszobrot, 160 domborművet, 30 antik oszlopot, stb.) eladni, amik azóta is a párizsi Louvre büszkeségei. A gyűjtemény a 19. században ismét tovább gyarapodott, elsősorban azokkal a darabokkal, amik a család birtokában levő területeken folyó ásatások során a felszínre kerültek. Ma a gyűjteményben többek között Antonello da Messina, Bronzino, Caravaggio, Leonardo da Vinci, Raffaelo, Guido Reni, Rubens, Antono Tempesta, Tizoano, Veronese festményei és Bernini, valamint Canova szobrai láthatók.)

A Villa Medici után megpihentünk és megettük a reggelinél elorzott almát és körtét aztán elsétáltunk a Spanyol lépcsőig. A lépcső építése XIII. Ince pápa városépítési ambíciójának az eredménye. Megépüléséig a mélyebben fekvő Piazza di Spagna (Sapanyol tér) és a magasabban, a teraszon álló Santa Trinita dei Monti (Szenháromság) templom között egy gazzal, bokrokkal benőtt meredek lejtő volt, ami nem illett a városképbe. A tér a rajta álló vatikáni spanyol nagykövetségről kapta a nevét. Nem csak az épület, hanem az egész tér is spanyol felségterület volt. Aki engedély nélkül tartózkodott rajta, akár a spanyol, hadseregbe is besorozhatták. Sőt a téren élt a menedékjog is, szükség esetén asylt is lehetett kérni a spanyol koronától.

A Spanyol téren áll a Pietro Bernini (a „Nagy” Bernini, Giovanni apja) által 1628 és 29-ben épített szökőkút, a Fontana della Barcacca, vagyis a „Bárka kútja”. A hagyomány szerint az 1598-as karácsonyi nagy árvízkor az áradás egy bárkát sodort ide, ami a víz visszavonuláskor itt megfeneklett. Ez ihlette a művészt a csónak alakú szökőkút elkészítésére.

Annak idején a lépcső építése a franciák miatt hosszú évekre elhúzódott. A Santa Trinita építését ugyanis még XII. Lajos francia király finanszírozta és utódja szerette volna, ha az odavezető lépcső is a francia korona dicsőségét hirdeti. A francia követ Etienne Gueffier – mint azt a lépcső alján levő feliraton olvasható, már 1661-ben egy jelentős összeget hagyott a célra, de a lépcső csak 1725-re készült el, mint az a szintén a feliratból látható OPUS AUTEM VARIO RERUM INTERVENTU, vagyis különböző közbejött okok miatt. Ok azonban csak egy volt a pápa és a francia király ellentéte: mindketten maguknak akarták tudni a lépcsőt. A napkirály, XIV. Lajos a lépcső tetején saját lovasszobrát akarta felállítani, amit a pápa természetesen elutasított. Végül XIII. Benedek akarata érvényesült, a lépcsőt 1721-ben római stílusban kezdték építeni és a közben trónra lépett XV. Lajosnak be kellett érnie egy emléktáblával. A már elkészült lépcsőt XII. Kelemen egy obeliszkkel akarta lezárni, amit meg persze a franciák nehezményeztek. Végül 1789-ben, amikor a francia királynak egészen más gondja akadt, mint a lépcső, állították fel az obeliszket. A vetélkedésnek máig is nyoma maradt, a lépcső oszlopai felett ma is felváltva láthatók a bourbon liliomok és Ince pápa címerállata a sas.

Alig látszik a Spanyol lépcső a sok hülye turistától

A lépcső tervei Francesco de Sanctistól származnak, aki a XI. Kelemen által kiírt pályázatot megnyerte. Sanctis előzőleg a Tevere parti kikötő, a Ripetta építésénél már bizonyította, hogy tud lépcsőt építeni (a kikötőt azóta lebontották). A lépcső egy centrális és két oldalsó résszel indul és a három rész az emelkedő harmadánál egy közös teraszba torkollik. Onnan két oldalsó lépcső vezet a második teraszra, amik közrefogják a támfalat. Innen aztán egy szűkebb középső lépcső vezet a felső teraszra, hogy ismét kettéválva érje el a templom előtti teret. Ezzel a hármas osztással akarta az építész a templom névadóját, a Szentháromságot szimbolizálni.

Fenn, a templom előtt téren áll a város egyik a római korból fennmaradt obeliszkje. A Szentháromság templom 153 és 87 között épült ez 1494-óta fennálló kolostor mellett. 1816-ban restaurálták és átépítették. 1828-ban egy francia apácarendnek a Szent keresztnek a gondjaira bízták, akik az épületeket 2006-ig használták. Azóta egy másik, immár nem csak apáca, hanem egyben szerzetesrend, a Jeruzsálem-társaság kezében van. A spanyol lépcsőtől a Viktor Emánuel emlékműhöz vitt az utunk.

A Piazza Venzia és a Forum Romanum között, Via del Corso déli végén áll II. Viktor Emánuel király és egyben az olasz egység emlékműve. A 63 méter magas emlékmű hivatalos neve az Il monumento de kinézete miatt a népnyelv csak macchia di schiverenek, vagyis „írógépnek”, illetve torta nunzialenek „esküvői tortának” nevezi. Szokásosak még a „jéghegy” és a „műfogsor” elnevezések is. Az emlékmű Sacconi tervei szerint épült 1885-től és 1911-ben szentelték fel, de csak 1927-ben fejezték be véglegesen. A hatalmas, márvány építmény az akkoriban Európában szokásos „nemzeti” érzelmeket óhajtotta kifejezni. Széles, lépcsőzetes alapzata közepén, Róma istennő szobra alatt van a Haza oltára és az Ismeretlen katona sírja, felette a király 12 méter magas bronz lovasszobra. Az örökmécses lángját kéttagú díszőrség vigyázza. Az emlékmű felső részén pedig egy 15 méter magas oszlopcsarnok áll. Az épületben működik a Risorgimento intézete és múzeuma. (A risorgimento szó szerint újjászületést, megújulást jelent, de Itáliában az egységes Olaszország megteremtésének időszakát, az 1814/15-ös Bécsi Kongresszus és az 1870, a Vatikáni Róma elfoglalása közötti éveket értik alatta.) Hát tényleg elég rondán fest a hatalmas fehér építmény.

Az emlékművel szemben van a Velence tér. A Piazza Venetia igazi híressége a Palazzo Venetia. Valószínűleg Alberti tervei alapján épült a velencei bíboros Pietro Barbo megrendelésére 1455 körül. 1467-ben Barbo-t II. Pál néven pápává választották. Néhány évig ebben a palotában volt a pápai székhely, de 1470-ben átköltözött a Vatikánba, innentől a palota a szentszék velencei követének a rezidenciája volt. Ez idő alatt a palotának számos királyi vendége volt, többek között itt szállt meg a ferrarai herceg, Boros d’Este, VIII. Károly francia király és V. Károly német-római császár is. A Campo formioi béke után,1797-től pedig a habsburgoké lett és a vatikáni osztrák követ székelt benne, közben a bécsi építész, Anton Barvitius vezetésével restaurálták és átépítették. 1916-ban Itália tulajdona lett, 1943-ig Mussolini kormánypalotája volt, az erkélyről számos beszédet intézett a római néphez. Innen proklamálták többek között 1940-ben a Franciaország és Anglia elleni hadüzenetet.

A palota az első, korai reneszánsz római palota. A három sorban elhelyezkedő, márvánnyal keretezett ablakok, a barnás homlokzat és a lőrésszerű ornamentika középkori hangulatot kölcsönöznek az épületnek. Az udvar felől látható oszlopok a Colosseumra emlékeztetnek. A palotában jelenleg múzeum is működik.

Az épület környékét az Viktor Emánuel emlékű építésekor együtt rendezték. Ennek során áthelyezték az eredetileg a palotához tartozott ókeresztény San Marco bazilika előcsarnokát. A templom a IV. században épült és a IX. században átépítették, ekkor készültek a mozaikok. A famennyezet már reneszánsz munka. 1911-ben vele szemben a palota tükörképeként felépült a Generali Biztosítótársaság épülete. Erre is, mint a Palazzo Venetián volt, felkerült a Velencei Köztársaság jelképe a szárnyas oroszlán ami azóta is a biztosító jelképe. A tértől jobbra, közvetlenül az emlékmű mellett-mögött van a Capitolium.

A Capitolium a középső és a legkisebb azon hét domb közül, amikre az antik Róma épült. A dombon északon és délen egy-egy kis kiemelkedés volt, közöttük egy kis mélyedéssel. Az északi kiemelkedés neve arx volt, utalva az ezen a helyen valamikor álló erődítményre. Ennek helyén épült Kr. e. 343-ban Iuno Moneta temploma. A Iuno Moneta templom melletti műhelyben valamikor pénzérméket vertek, rajta az istennő képmásával. A Moneta szóból származik számos nyelvben pénz neve: németül Münze, angolul money. Magyarul ugyan pénz, de Pesten is van monetáris tanács. A templom másik oldalán pedig az Auguraculum nevű terület feküdt, itt működtek az augurok, a hivatalos jósok, akik minden vállalkozás előtt megvizsgálták, hogy a terv tetszik-e az isteneknek. Az Auguraculum fölé épült a 6. században a Santa Maria in Arecoeli keresztény templom. A déli kiemelkedésen pedig az ókorban az úgynevezett „capitoliumi triász” állt, vagyis Iupiter optimus maximus capitolinus, Iuno et Minerva, a római vallásgyakorlás legfontosabb temploma. A szent hely nem csak Róma, hanem az egész birodalom vallási központja volt és ezzel nagy volt a politikai jelentősége is. A konzulok, mielőtt hivatalba léptek, itt mutattak be áldozatot és ide vezetett minden hadjárat után a diadalmenet.

Ez a domb is valóságos romkert volt már a reneszánsz idején, amikor III. Pál pápa 1536-ban megbízta Michelangelot a terület rendezésével. A művész egy most nem délre, az ókori városközpont fórumai, hanem egy északnyugatra, az új centrum, Vatikán felé nyitott teret tervezett, a tér körül három épülettel, a középen a Szenátori palotával, amiben ma a római Városháza működik. Az épület előtti lépcsők alatt középen Minerva szobra, kétoldalt pedig két szoboralak, akik a Tiberis és a Nílus folyókat szimbolizálják. A Szenátori palota egyben lezárja a teret a Forum romanum felé. A jobb oldalon épült fel a Conservatori palota, a bal oldalon pedig az Új palota (Palazzo nuovo) áll, amikben az ókori leleteket bemutató múzeum kapott helyet. Az épületek homlokzata az úgynevezett „kolosszális” oszloprend képét mutatja a több emelet magas, korinthoszi oszlopok imitációjával.

A tér közepén áll Marcus Aurelius császár szobra, amelyik a véletlennek köszönheti a létét. A középkorban a fémgyűjtők az összes ókori bronzszobrot beolvasztották. Ez az egy is azért maradt meg, mert a Lateráni palota előtt állt szoborról vallásos bronztolvajok azt hitték, hogy a kereszténységet legalizáló Konstantint ábrázolja. Ma szobor másolta áll a téren, a történelem és még inkább a savas esők által megtépázott eredeti a Múzeumban látható, helyenként még felismerhető rajta az eredeti aranyozás is. A szobor talapzatán a császárt dicsőítő felirat olvasható. A dombon fekvő térhez egy széles lépcsősor (rampa) vezet fel. Amikor tér után ismét lementünk a rámpán észak nyugat felé battyogtunk és olyan 500 méter után el is értük a Trevi kutat. A kút körül annyi ember volt, hogy alig lehetett mozdulni.

Kr. e. 19-ben a győztes hadvezér és konzul Marcus Agrippa a Panteon mellett nyilvános fürdőket létesített és ezek vízellátására felépíttette az Aqua virgo vízvezetéket, az egyetlent, ami az antik időktől egész napjainkig működik és amelyik a szabin hegyekből, 26 km távolságból szállítja a vizet a városba. A 12. században a vezeték végé, a mai Via del Corson, három medencés kifolyót építettek. Valószínűleg innen (tre = három) származik a városrész és a szökőkút mai neve. 1453-ban V. Mikós pápa a vízvezeték restaurálása során a kifolyókat áthelyezte a térre. Leon Battista Alberti tervei szerint a kifolyók most a tér egyik épületének a homlokzatára kerültek, alattuk egy egyszerű négyszögletes medencével, felettük a pápa címerével. A vezeték következő szanálásra 1561 és 70 között, VII. Pius alatt került sor. 1640-ben VIII. Orbán pápa megrendelésére látott hozzá Bernini a tér és a szökőkút átépítésének, de a munkák – leginkább a pénzszűke miatt – gyakran akadoztak. Végül is csak a teret nagyobbították meg, a kút építése elmaradt. Ezzel egy időben a tulajdonos, Conti di Poli gróf két új épületszárnnyal bővítette a palotát, aminek a homlokzatán a kifolyók voltak.

Több eredménytelen nekifutás után végül XII. Kelemen pápa nyilvános pályázatot hirdetett, amin több neves építész vett részt. Nem kis meglepetésre Nicola Slavi kapta a megbízást, aki addig még csak két szökőkutat épített. 1732-ben kezdett hozzá a munkához, ami most már a Poli palota homlokzatának teljes hosszát elfoglalta. Ez ellen a gróf panaszt nyújtott be, de a panaszt elutasították. 1735-ben Kelemen fel is szentelte a kutat, bár közel sem volt még kész. A munkákat még az új pápa XIV. Benedek alatt is folytatták. A lassú előrehaladásnak nem csak az ismétlődő pénzhiány, hanem Salvi kóros precizitása is volt az oka: a kút szikláit például tízszer építtette újra, míg végül megelégedett az eredménnyel. Végre aztán Salvi maga is meghalt és az utód Giuseppe Pannini hamarosan befejezte a kutat. A munkáknál tartották magukat Salvi terveihez, csak Oceanus szobrát csináltatták újra a szobrász Pietro Braccival, mert az eredeti alakot Benedek túlságosan darabosnak és brutálisnak találta.

A szökőkutat 1872-ben, 1989-91-ben és 1999-ben renoválták. 2006-ig a vízvezeték ivóvizével táplálták, akkor azonban egy bagger megsértette a vezetéket és ezt az alkalmat kihasználva, hogy egyben a vízpocsékolást is megszüntessék, egy keringtető-szivattyús rendszert építettek, azóta a kút vize hetenként csak egyszer cserélődik. Rögtön ki is használta ezt egy idióta, aki 2007-ben vörös festéket dobott a vízbe, amitől minden klassz vörös lett. Hetekig takarították a köveket, míg végre sikerült eltüntetni.

A kút, mint már arról szó volt, a Poli palota falához épült és központjában egy diadalív áll. Előtte egy sziklateraszon állnak a figurák, a víz egy alattuk levő egy lapos medencéből folyik ki. Salvi a természetnek az embert fenyegető erőit szándékozott bemutatni. A jobboldalon úgy tűnik, mintha a szikla már áttörte volna a falat. A benyomást még csak erősíti az erősíti a vízfolyás okozta zaj, amit már a mellékutcákban is hallani lehet. Salvi sokáig kísérletezett, hogy milyen sziklafelülettel érhető el, még viszonylag kis vízmennyiség felhasználásával is, a kívánt akusztikai hatás. A sziklákon mindenütt tritonok és lovak láthatóak azt az érzést keltve, hogy rögtön a nézőre rontanak. Felettük, a már a diadalív középső ívénél áll a tenger istene Oceanus. A két oldalsó ív alatt az egészséget és a termékenységet szimbolizáló figurákat helyezett el az építész. Felettük egy-egy dombormű: a jobb oldalon egy szűz (latinul virgo) mutatja meg a Agrippának és a légionáriusoknak a forrást, bal oldalon Agrippa ad parancsot a vízvezeték építésére. A kereszttartón négy allegórikus figura helyezkedik el. A feliratok az építést finanszírozó pápákat ünneplik, legfelülre pedig XII. Kelemen címere került.

A legenda szerint, aki a jobb válla fölött egy pénzdarabot dob a kútba, az még visszatér Rómába, aki kettőt, az beleszeret egy római hölgybe, vagy úrba és aki hármat, az egybe is kel vele. A kútból a városgondnokság évente mintegy 600.000 €-t szed össze, amit a Caritason keresztül jótékony célra fordítanak. A pénzdobálás nem régi dolog, először 1954-ben a Three coins in the Fountain című amerikai film szereplői csinálták először. A film három ami lányról szól, akik Rómában keresik a boldogságot. A fim azonos című betétdala Oscart nyert. Ha valaki meg akarná hallgatni, én Dean Martinnal ajánlanám az 1955-ös gáláról. Az én korosztályom számára emlékezetes Anita Ekbert és Marcello Mastroianni éjszakai fürdőzése a kútban a Dolce Vita című 1960-ban készült Fellini filmben. Miután Miri is beledobta az obulusát a vízbe, elindultunk a Piazza Chigi felé, hogy megnézzük a hasonnevű palotát és az előtte álló oszlopot.

A Trevi kút. Miri biztosan újra eljön, mert bedobta az obulusát, ahogy kell.

A palotát az Aldobrandini család építtette 1578 és 87 között. A nevét a Chigikről, egy bankárcsaládról kapta, akik 1659-ben megvásárolták. A 18. század végétől előbb a Spanyolország, majd 1878-tól az Osztrák-Magyar monarchia bérelte és a pápai államhoz rendelt nagykövetek palotája volt. 1916-ban a Chigi család eladta az államnak, előbb a Gyarmatügyi minisztérium, 1922-től a Külügyminisztérium működött benne, 1961-óta pedig az olasz miniszterelnök, ez idő szerint Berlusconi székhelye.

A Palota előtti téren áll  Marcus Aurelius oszlopa. Az oszlop ma is ott áll, ahova eredetileg állították, a valamikori Mars mező északi részén, csak ma ezt a helyet éppen az oszlop miatt Piazza Colonnanak hívják. Mivel a lábazat felirata 1589-ben, amikor restaurálták, „eltűnt”, nem biztos, hogy már a császár életében, a 176-80-bani markomannok és a szarmaták elleni győztes hadjáratok után, vagy csak a 180-ban bekövetkezett halála után kezdték építeni, de egy a közelében talált felirat szerint csak a 196-os évben állították fel. Az oszlop összesen 39,72 méter magas, ebből a reliefekkel borított hengeres rész 29,62 métert tesz ki. Eredetileg mintegy 4 méterrel magasabb volt, de a restaurálásra a tér ilyen magasságban feltöltődött és ezért az eredeti lábazat egy része a föld alá került. A lábazat tetejének a figurái addigra olyan rossz állapotba kerültek, hogy egyszerűen eltávolították őket. Az oszlop tetején eredetileg a császár szobra állt, de az 1589-re már eltűnt és V. Sixtus pápa rendeletére helyére Pál apostol szobrát állították. Az oszlop 27 carrarai márvány blokkból áll. Az oszlop átmérője 3,7 méter, a belseje üreges és 190 lépcső vezet a tetején levő platformig. A lépcső a turisták számára zárva van. Az egyes márványblokkokat ólomból öntött szögekkel tartották egyben, amit aztán fémrablók szépen kivéstek. Az így keletkezett ronda lyukakat aztán befugázták. Az oszlopon spirálalakban a sok veszteséggel járó, de végül is győztes Markomann-háborúk eseményeit örökítik meg. A hadjáratot a barbárok betörésére válaszul indították: a légiók átlépték a limest és a jelenlegi Duna–Tisza közén, Szlovákiában és Csehországban küzdöttek a markomannok és a szarmaták ellen. A két hadjárat eseményeit középen egy hadi istennő domborműve választja el egymástól. A történet a Dunán való átkeléssel kezdődik. A figurák fejei aránytalanul nagyok, hogy a mimikát is ábrázolhassák. Az oszloptól talán 300 métert kellett mennünk a Pantheonig. Ez a nagyszerű műemlék persze az antik Rómához tartozik, de praktikus okokból került szombatról vasárnapra.

Marcus Aurelius oszlopa

A Patheon, mint azt a neve is mutatja (Pan = mind, összes, Theos = isten) valamikor egy, a valamennyi római istenségnek ajánlott templom volt. Az épület első változatát Agrippa, Augustus barátja és hadvezére emeltette az Actuimi tengeri csata emlékére Kr. e. 27 és 25 között. Már ez is egy kerek épület volt, aminek méretei valószínűleg megegyeztek a ma láthatóéval. A 80-as évben Rómában pusztított tűzvész alatt azonban teljesen kiégett, ezért Domitianus császár újjáépíttette. Ennek a változatnak a kinézetéről semmit sem tudunk. Nem is állt sokáig, mert 110-ben, egy villámcsapást követően ismét porig égett, ezért Hadrianus uralkodása alatt újra felépítették. Onnantól egészen az 5. század elejéig használták kultikus célokra, és a források szerint Honorius császár uralkodásától kezdve kihasználatlanul állt.

A kelet-római császár Phokas 608-ban IV. Bonifác pápának ajándékozta és már 609. május 13-án felszentelték, mint Santa Maria ad Martyrest. Az alakja miatt azonban a hívek maguk között inkább Santa Maria Rotonda néven emlegették. Amikor az kelet-római császár II. Konstans meglátogatta Rómát, leszedette az aranyozott bronzlemezeket a kupoláról és magával vitte Konstantinápolyba. Valamikor valamiért az előcsarnok, a pronaos két keleti oszlopát is kicserélték. 1270-ben az bejárat fölé egy tornyot építettek, ami helyett a 17. században VIII. Orbán kéttornyos variációt emeltetett. A 15 és 16 századokban rendezték az épület körüli teret.

A Pantheonba észak felől, a Piazza della Rotonda felől léphetünk be. A bejárat előtti 33,10×15,50 méteres előcsarnok pontosan úgy néz ki, mint egy antik római oszlopos templom. A teljes hosszában húzódó három lépcsősor fölött 8, sima felszínű korinthoszi oszlop áll. Az oszlopok anyaga gránit és az egyiptomi Mons Claudianuson levő kőbányából származik, de az oszlopok alapköve márványból készült. Az oszlopok fölötti párkányon látható felirat már a hadrianusi időkből származik: M(arcus) AGRIPPA L(ucii) F(ilius) CO(n)S(ul) TERTIUM FECIT, vagyis “Marcus Agrippa, Lucius fia, készítette harmadik konsuli ideje alatt”. Egy lényegesen kisebb betűkből álló felirat a Septimius Severinus és Caracalla császár alatti renoválásról szól. A homlokzat ma üres, eredetileg egy sas domborműve volt rajta, a karmaiban a Corona civicaval (= tölgykoszorú, a legmagasabb katonai kitüntetés). A pronaos belsejének terét 4×2, vörös gránit oszlop osztja három hajóra. A két oldalhajó apsisaiban feltehetően Augustus és Agrippa szobrai álltak. A középső hajó a kb. 6 méter magas kapuhoz vezet, a kutatók szerint maga az ajtó akár az eredeti, agrippai változat is lehet. A pronaos és a rotunda között egy kubus alakú építmény köti össze a sátortetőt a kupolával.

A Pantheon bejárata

A rotunda átmérője és magassága egyaránt 43 méter. A fal opus zementinummal falazott égetett téglákból készült és egy 7,5 méter vastag és 4,5 méter mély, gyűrű alakú öntött beton alapon áll. A falak kívülről egyszerűen tagoltak, jól láthatóak a boltívek, amikkel a kupola nyomását elosztották. Mára a falakat külső márvány borításából alig maradt néhány négyzetméter.

Szerencsére az eredeti, színes belső gyakorlatilag máig érintetlen maradt. A padlót nagy négyzeteket és köröket mintázó porfír, gránit és sárga márvány burkolat borítja. A körbefutó fal magasságban két zónára oszlik: alul hét mélyedés és a bejárat osztják meg, míg a felül mindössze a bejárat feletti boltív és a vele szembeni kalotta törik meg a monoton felületet. A falmélyedések váltakozóan félkör és szögletes alapterületűek. Minden mélyedés sarokpillére korinthoszi oszlopfőben végződik és a mélyedés nyílásában két-két korinthoszi oszlop áll. A hátfalon 3-3 fülke található, a mélyedések közé is további fülkéket építettek. A fülkékben eredetileg valószínűleg szobrok álltak.

Felül a hatalmas, 43,45 méter átmérőjű, monolit szerkezetű, ókori betonból, az Opus caementinumból épült kupola. A súly csökkentésére egyrészt könnyű kőzetet (tufát és habkövet) kevertek a betonhoz, másrészt a falvastagság csökkentésére öt koncentrikus körben elrendezve 28-28 vékony falú kazettát alakítottak ki, ahol az egyes sorok kazettái egymáshoz képest kissé elcsúsznak. Eredetileg a kazetták kék színűek voltak a közepükön egy-egy bronzcsillaggal. A kupola közepén van a 9 méter átmérőjű nyílás, az opaion, ami a bejáraton kívül az egyetlen fényforrás. A beeső eső elvezetésére a padló enyhén domború, a széleken kis lefolyókkal. A kupolát kívülről bronzlemezek borítják. (Az opus cemetinum égetett mészből és a nápolyi öbölben talált tufa megőrlésével előállított trasszból, valamint homokból és esetleg kőből kevert ókori betonféle, ami már víz alatt is kötött. A technológiát aztán elfelejtették és csak a 19. század elején fedezte fel ismét a francia Louis-Joseph Vicat. A portlandcement szabadalmát pedig 1824-ben jelentette be az angol Joseph Aspdin. És e helyütt mindjárt adózhatnánk annak a zseninek, aki annak idején a kupolát megépítette, ami még mai is a világ egyik legnagyobb ilyen építménye. Monolit beton, mert betonacél még nem volt. És persze egyben, folyamatosan öntve, mindezt kézi erővel. És még csak a neve sem maradt fenn a pallérnak.) A Pantheonban számos reneszánsz festő, építész és szobrász mellet vannak eltemetve az olasz királyi család tagjai is.

Közvetlenül a Pantheon mögötti kis téren áll a Santa Maria sopra Minerva. A basilika Róma egyetlen gótikus temploma. A neve arra utal, hogy a templomot egy korábbi római Minerva-kegyhely romjaira építették (sopra = fölött, fölé). III. Miklós pápasága alatt, 1280-ban két domonkos rendi szerzetes Sisto Fiorentino és Ristoro da Campi kezdték el az építését, amit csak 1370-ben fejeztek be az utódok. A bazilika az egyik első építmény volt Rómában, ami boltívekkel készült. Mai formájára már a barokk idejében építették át Carlo Moderno tervei szerint, a bordázott boltívek is már a neogótika jegyében készültek. A kapuk a 15. századból származnak. A templom ma is a Domonkosrend tulajdona. A templom zárdája múltban többször is inkvizíciós tárgyalások színhelye volt, többek között itt zajlott Galileo Galilei pere is, itt mondták ki rá az ítéletet 1633 június 22-én és itt hangzott el a dacos „eppur si mouve!”.

A templom előtti téren áll Róma egyik legfurcsább szobra, a Pulcino della Minerva. Az alkotást Gian Lorenzo Bernini tervei alapján tanítványa, Ercole Ferrata készítette 1667-ben. Egy elefántról van szó, amelyik a hátán egy egyiptomi obeliszket hordoz, amit Dominicanus császár kertjében találtak. Ez a legkisebb obeliszk Rómában, eredetileg Aprie fáraó idejében, a 23. dinasztia alatt készült valamikor Kr. e. 580 körül. Diocletianus császár idejében hozták Rómába és állították fel a közelben állt Izisz -templom előtt. A szobor talapzatán a megrendelő, VII. Sándor pápa szavai olvashatóak: „az erős hit a tudás legfőbb támasza”. A templom homlokzatán a Tiberis/Tevere árvizek legmagasabb vízállásait láthatjuk.

A Pulcino

Belül a reneszánsz Carafa kápolnában Filippo Lippinek a 15. század második feléből származó freskói láthatóak, amiket Oliviero Carafa bíboros megrendelésére festett. Mivel a kápolnát Aquinoi Szent Tamás tiszteletére is építették, gyakran Szent Tamás kápolnának is nevezik. Ebben a kápolnában őrizték Szent Tamás relikviáit 1511-ig, amikor Nápolyba vitték őket. Az képeken Mária életének két jelenetét, az Annunciatont (ahol Gábriel Arkangyal bejelenti Máriának, hogy fiút fog szülni) és az Assumtiont (Mária mennybemenetelét) örökítette meg. Az oltár fölött Szent Tamás bemutatja Carafat a szűznek, a jobb oldali falon pedig Szent Tamás dicsőítését láthatjuk. Carafa bíborost 1555-ben IV. Pál néven pápává választották, az ő sírja, Pirro Ligorio alkotása is a kápolnában látható. A Capranica kápolnát díszítő stukatúrt 1573-ban Marcello Venusti készítette. A kápolnában, az Andrea Bregno által készített síremlékben nyugszik Domenico Capranica bíboros. Az oltártól balra áll Michelangelo által 1515-ben elkezdett és 1521-ben tanítványa, Raffaele de Montelupo által befejezett márványszobra a „Megváltó Krisztus”. Az Aldobrandini kápolnában Federico Fiori vászonképe látható 1594-ből, továbbá VIII. Kelemen szüleinek, Salvestro Aldobrandininek és Luisa Datinak a síremléke, amit Giacomo della Porta alkotott. A Penyafort kápolnában az Andrea Bregno által alkotott síremlékben nyugszik Juan Diego de Coca bíboros. Melazzo da Forli freskóján pedig az „Ítélkező Krisztus két angyallal”-t láthatjuk. Az oltár alá temették Sienai Szent Katalin testét (feje a sienai San Domenicoban van), aki a 1380-ban a sekrestyében lelte halálát (valószínűleg éhen halt a folyamatos böjt miatt). A templomban van továbbá X. Leó, VII. Kelemen, VII. Orbán és Guillaume Durand bíboros sírja is. A templom után az út megint elvezetett a Pantheon előtt és most egy hosszabb séta következett a Piazza Navonaig.

Kr. e. 46-ban Julius cézár a Marsmezőn egy inkább csak ideiglenes cirkuszt építtetett, amiben atlétikai versenyeket rendeztek. Domitianus császár 85-ben a helyén monumentális 275×106 méteres stadiont épített, amiben több, mint 30.000 néző foglalhatott helyet. A porózus mészkőből emelt épület egyes maradványai ma is láthatóak. A stadion emeleti építményéből sajnos semmi sem maradt. A gazdag szobordíszítésből is mindössze egy torzó maradt fenn, a Pasquino. (A 15. században élt Rómában egy púpos, de – talán éppen ezért , a fogyatékát túlkompenzáló – mindig bohóckodó szabómester, Pasquino. Az építkezéseknél előkerült szobortöredék hasonlított hozzá, ezért elnevezték azt is Pasquinónak. Azóta, egészen napjainkig szokás maradt, hogy a szobor alapzatára az aktuális politikát és a politikusokat gúnyoló verseket ragasztanak. Ma már a szatirikus költeményeket is pasquillnek hívják.) Bár a vértelen atlétikai versenyek közel sem voltak olyan népszerűek, mint a gladiátorjátékok, a kapitóliumi játékokat, az Agonákat egészen a 4. századig rendszeresen megrendezték őket. Az Agonból lett a tér mai neve Navona.

A középkorban a stadion tribünjei alá, illetve helyükre házak épültek, a stadionból végül egy tér lett, ahol egy darabig még lóversenyeket tartottak, többek között a „Giostra del Saracinot, a Szaracén tornát”. A tér alakjában máig megőrizte a stadion küzdőterét. 1477-ben IV. Sixtus pápa a kapitoliumról ide helyezte a piacot, végül 1495-ben a tér kőborítást kapott. A stadionon belül azon a helyen, ahol a legenda szerint Szent Ágnes mártírhalált halt, keresztény templom épült. Sempronius prefektus szerette volna fiának feleségül az akkor 12 éves Ágnest, de a lány az ajánlatot elutasította arra hivatkozva, hogy ő az Úrral már eljegyezte magát. Az emiatt feldühödött prefektus a lányt halálra ítélte. Mivel a római jog nem engedélyezte szüzek kivégzését, Sempronius a meztelen Ágnest keresztül vonszolta az utcákon egy bordélyházig. Ezalatt csodák történtek. A lány imájára a haja megnőtt és befedte a testét, hogy elfedje szégyenét. Azok a férfiak pedig, akik megpróbálták megerőszakolni, rögtön megvakultak. Máglyán akarták megégetni, de a fahasábok nem égtek. Erre a főtiszt kihúzta a kardját és torkon döfte Ágnest éppen ott, ahol ma a templom áll. Mivel a bárányokat is így vágták le, Ágnest gyakran egy báránnyal együtt ábrázolják.

A tér mai formáját a barokk korban nyerte el. 1470-ben Antonio Pamphili megvásárolt a tér déli részén 3 házat. Miután leszármazottját, Givanni Battistat 1644-ben X. Ince néven pápává választották, az új egyházfő megbízta Girolmo Rainaldi és Francesco Borromini építészeket, hogy az örökséget igazi palotává építsék át. Mikor a palota elkészült, a pápa a sógornőjének, Olimpia Maidalchininek ajándékozta. A palota 1920-óta a brazil követség székháza, bár csak 1961-óta Brazília tulajdona. A palota egyik szárnyában pedig az Olasz Filharmónia akadémiája működik.

Donna Olimpia azt tervezte, hogy az egész teret átépítteti a valamikor császári fórumok mintájára. Ennek első lépéseként Borromini a térig meghosszabbította az antik vízvezetéket, az Aqua Virgot, aminek vizével aztán a Bernini által épített „Négy folyó” szökőkutat (Fontana dei Ouattro Fiumi) táplálták. A kútban négy hatalmas férfifigura szimbolizálja az akkor ismert világ négy kontinensének nagy folyóit, a Dunát, a Nílust, a Gangeszt és a Rio de la Platát. Közöttük egy obeliszk áll, amit Maxentius cirkuszából, a Via Appia mellől hoztak ide, hogy az ókori cirkusz képét utánozzák. A tér északi oldalán áll a Neptun szökőkút. Központjában a tenger istene éppen egy polypot szúr le háromágú szigonyával, körülötte pedig tritonok díszítik a medencét. A déli oldalon pedig a „Mór szökőkútja” (Fontana del Moro) látható, középpontjában a delfinnel viaskodó etióp mórral. Az 1574-től Giacomo della Porta által készített kutakat Bernini átépítette.

A Piazza Navonán is csak úgy hemzsegnek a turisták

1652-től kezdődően az építész Rainaldi fivérek és Barromini átépítették a Sant’Agnese in Agone templomot. A két magas, ovális torony és a kupolák harmonikusan illeszkednek a tágas térhez és a három szökőkúthoz. Az eredeti szándék szerint a templom lett volna a Pamphili család temetkezési helye. Az új pápa, VII. Sándor azonban száműzte Donna Olimpiát Rómából,mert a hölgy nem csak az építészetbe, hanem a politikába is szívesen beleszólt. Új tartózkodási helyéül San Marinot jelölték ki, ahol egy falut, San Martino al Ciminot a Rómából hívott építészekkel Barrominivel és Berninivel teljesen átépíttetett: a forma és a méret azonos a Piazza Navonával.

A Palazzo Pamhilj-jel szemben áll a Nostra Signora del Sacro Cuore, egy a 12. sz épült templom. A kasztíliai III. Ferdinánd király alapította és a spanyol származású pápák állandóan bővítették. 1818-ig spanyol felségterület volt. Mai kinézetét a 19. században nyerte el az építész Luca Carimini közreműködésével. A szomszédos épület a Palazzo Lancelotti-Torres, amit a 16. században a Malagából származó salernoi püspök, Ludivico Torres építtetett. A templommal és a spanyol zarándokok szállásával együtt valamikor egy valóságos spanyol szigetet képezett a téren. A tér déli részét a Palazzo Braschi uralja. A palotát a valamikori, 15. századi Palazzo Orsini helyén építették 1792-től és IV. Pius városi palotájául szolgált. Az épületben ma a Museo di Roma működik. (Az épület egyik sarkán áll a már említett Pasquino.) A 17. és 18. században, augusztusban szombatonként bedugaszolták a három szökőkút lefolyóit és hagyták, hogy a víz a konkáv felületű téren összegyűljön. A nagyobbacska tócsában aztán ott pancsikolt a város apraja és nagyja. Esetenként még maga a pápa is tiszteletét tette az inondaten, ő persze nem gatyában, hanem csónakról nézte a fürdőzőket. Ma itt rendezik a Befanat, a január 6-ig tartó karácsonyi vásárt. A téren megint rengeteg ember akiknek festők próbálták eladni műveiket, az egyik ilyen üzlet a szemünk láttára köttetett meg. A tértől már csak két utcára volt a mai és az egész vakáció utolsó állomása, a Santa Maria della Pace.

A jelenlegi templom helyén eredetileg egy, Szent Andrásnak ajánlott épület, a vízhordók és vízárusok temploma állott. A Nápollyal és Milánóval megkötött békeszerződés után az előzetes fogadalmának megfelelően rendelte el IV. Sixtus pápa a templom teljes átépítését 1482-ben. A templom melletti kolostor kerengőjének építéséhez pedig 1500-ban kezdett hozzá Bramante, Oliviero Carafa bíboros megbízása alapján. A homlokzat 1655 és 57 között épült Pietro da Cortona tervei szerint, VII. Sándor pápa rendeletére, aki a pestistől való félelmében fogadta meg az átépítés finanszírozását.

A templom egyhajós, ami után a nyolcszögletű, kb. 28 méter magas kupola alatti központi tér következik. A teret végül egy négyszögletes kórus zárja le. A hajóból és a központi, kupola alatti térből négy-négy oldalkápolna nyílik. A kupola hasonló a panteonéhoz, de itt a központi nyílást, az opaiont már egy laterna fedi be.

A homlokzat a római építészet egyik jeles darabja, több szempontból is egyedülálló. Eleddig a homlokzat egy egyszerű sík felület volt, amit aztán az építész kedve szerint díszíthetett. Cortona először szakított ezzel a hagyománnyal: A földszintre egy félkör alaprajzú előcsarnokot épített, dór oszlopokkal, rajtuk egy ión stílusban készült íves zárószegéllyel és lapostetővel. Az előtér fölött, azzal mintegy ellenpontot képezve, a templom homlokzata konkáv, elrendezése szintén ionikus. Ráadásul az emeleti homlokzat síkja jelentősen a földszinti síkja mögé épült, ami az előtér nagyságát optikailag még inkább megnöveli és jelentőségét emeli. Emellett a templom előtti teret környező házakat kissé alacsonyabbra építették és a homlokzataikat is átalakították, miáltal az egész nagyon egységes képet mutat. Da Cortona a tervezésnél minden bizonnyal felhasználta a színházépítésben szerzett tapasztalatait. A templom homlokzata úgy néz ki, mint egy színpad, a templom előtti tér, mint egy nézőtér, a környező épületek pedig, mint páholysorok hatnak. A templom félkör alakú oszlopsora volt a Szent Péter tér corronádjának az előfutára. A kupola freskóját, a Mária bemutatása a templombant Baldassare Peruzzi festette. A jobb oldali első kápolna Agostini Chigi temetkezési helye lett volna, aki megbízta barátját, Raffelot a freskó elkészítésével. Raffaelo az ívek fölötti négy szibillát (Cumea, Persica, Phrygia, Tiburtia) még maga festette, de a négy próféta már tanítványának, Timoteo Vittinek a munkája. Chigit végül is nem ide, hanem Santa Maria del Popoloba helyezték végső nyugalomra. A bal oldali első kápolna építésének megbízója Chigi barátja, Ferdinando Ponzetti bíboros volt. Az oltárképet A Madonna Szent Brigittával és Katalinnal szintén Peruzzi alkotása. A jobb oldali második kápolna Antoni da Sangallonak készült. A freskókat Perino del Varga, a síremléket Vincenzo de Rossi készítették. A bal oldali második kápolna oltárképe vázlatát maga Michelangelo készítette és ennek alapján festette Marcello Venusti. A főoltárat 1611 és 14 között Carlo Moderno építette. Az oltár Madonna képe csodatevőnek számít, a legenda szerint sírni kezdett, miután valaki egy követ hajított feléje.

A templom híres kerengőjét a sekrestyén át, vagy a Via Arco dell Pace 5 felől lehet megközelíteni.1500-tól 4 éven át épült és a híres építész, Donato Bramante első ismert munkája. A földszint és az emelet teljesen eltérő építészeti megoldásai annak idején hangos kritika forrásai voltak, ma pedig az akkori unortodox megoldást humanizmus kifejezőjének tekintik. A kerengő közepén levő teret egy műanyagkupolával beborították, ezekben a hetekben egy fotókiállítás képeit láthatja a nagyérdemű.

Most még haza kellett jutnunk. A legközelebbi Metróállomás, a Termini is jókora távolságra esett tőlünk, ezért inkább felszálltunk a 64-es buszra és azzal csorogtunk a főpályaudvarig. Ott aztán fel a Metrora és irány a szálloda. Este 7-kor még elmentünk azokba a büfékbe, ahol pénteken ettünk és megvacsoráztunk. Onnan rövid séta a szállodáig és utána már csak az ágy.

 

Hétfő, a hazautazás

Reggel korán keltünk, gyorsan összecsomagoltuk a dolgainkat, azaz, ha összecsomagoltuk volna, de nem tudtuk a bőröndünket bezárni. Ott szentségeltünk egy kicsit, aztán összekötöttünk egy övvel, lementünk, kifizettük a szállodai vacsorát és az idegenforgalmi adót, megettük azt a szörnyű reggelit és már jött is a kisbusz, amivel kirobogtunk a repülőtérre. Ott becsomagoltattuk a bőröndöt nájlonba. Nagylelkűen akartam adni a faszinak 2 € borravalót, mire közölte, hogy ez egy speciális biztonsági(?) csomagolás és 9-be kerül. Igaz rá is ragasztott valami Security vinyettát. Onnan aztán minden a szokásos, szépen le is ültünk a D a beszállókapunál és várakoztunk csendesen, míg az indulás előtt 10 perccel ki nem derült, hogy a bécsi gépet áttették egy másik kapuhoz. Nosza átsiettünk és mindjárt be is szálltunk. A landolás után a gép még a tenger fölött vett egy nagy balkanyart és utána elrepültünk Róma fölött, még vetettünk egy pillantást Vatikánra, a Pantheonra, a Forumra és egy teljesen eseménytelen másfél óra múlva a kapitányunk simán letette a gépet a betonra. Csak az volt a baj, hogy a hölgy tudott egy rövidebb utat, 10 perccel korábban értünk oda a tervezettnél és várni kellett a lépcsőre. Végül ez is megoldódott. Kiszálltunk megvártuk a csomagjainkat, aztán a csapat egyik fele elment reklamálni, mert a rakodók két bőröndöt is összetörtek. A jegyzőkönyvek felvétele után mindjárt neki is álltunk búcsúzkodni, Janiékért már ott állt a sofőr az előírásszerű táblával, Gyuriék a reptéren parkoltak, mi meg Dénesékkel buszra szálltunk a Mazur felé. Szerencsére az autóink ott álltak békésen. Ott mi is könnyes istenhozzádot mondtunk egymásnak, bepakoltunk, kifizettük a parkolást és elindultunk hazafelé. Kronstorfban még gyorsan megebédeltünk és 16:10-kor beálltunk a ház előtti parkolóba. Itthon aztán kiderült, hogy a mi bőröndünk sem romlott el, csak van benne egy pöcök, ami ha úgy áll, ahogy akkor állt, akkor nem hagyja magát becsukni. Szóval a mi római kalandunk a pöcök átállításával ért véget.