Ischgli napló 2008

Ischgli napló 2008

December 5. csütörtök.

Kedves naplóm! Ezt a pár sort bevezetésnek szánom.

Elhatároztam ugyanis, hogy a síszabi alatt napról napra naplót vezetek és aztán elküldöm nektek. A házban, ahol lakni fogunk, nincs internet, ezért majd a jövő hét végén, vasárnap kapjátok meg. Egyben persze hosszú lesz, de mit tehetünk. Majd igyekszem elővenni az irodalmi magyaromat.

Jelenleg még egyedül ülök itthon, Miri kedden reggel elrepült Nancy-ba, ma este jön meg.

Na, hallom, megjött Miri, legalább is valaki éppen behatol a lakásba, majd holnap folytatom.

December 5. péntek

Miri szerencsésen megérkezett, a franciáknál minden rendben. Ami esetleg közérdeklődésre tarthat számot, szerda este a kongresszust szervező prof. lakásán vendégeskedett, ahol kiderült, hogy az a francia konyha, amit mi a vendéglőkben ezen a címen eszünk, nem egészen ugyanaz, amit a franciák maguk esznek otthon. Persze Gallia nagy és lehet, hogy amit mi ismerünk az valami más vidékről jön.

Ma még mindketten dolgoztunk, ezért délután 5 óra felé tettük meg az első úti előkészületeket. Először is elmentünk bevásárolni és vettünk egy kenyeret, egy csomag pirítóst, paradicsomot, zöldpaprikát, sajtot, egy szalámit, 5 liter tejet, egy vajat, egy doboz olajbogyót, egy tojásos heringsalátát, tojást, szőlőt, banánt, egy mákoskalácsot, egy gyümölcskenyeret, 24 doboz sört. Otthon felszeleteltem a szalámit, aztán még vagy 40 deka sonkát is, továbbá bepakoltunk 10 pár különböző virslit, egy 80 dekás szarvascombot, egy 70 dekás disznókarajdarabot, 2 üveg (szilva, barack) lekvárt. Becsomagoltunk cukrot, sót, borsot és erős paprikát, ecetet és olívaolajat, továbbá a kávéfőzőnket és 70 kapszula kávét (Nespresso, what else?). Aztán egy–egy üveg vörös és fehérbort, meg beraktuk a Gyöngyiék albániai ajándékát, egy üveg Skёnderbeu konyakot. És persze a laposüveget (Flachmann) is.

Persze beraktuk a léceket és a botokat, síruhákat, sisakokat és szemüvegeket és egyebeket, na meg a személyes holmikat.

Apróbetűs megjegyzés: Mirivel vettünk karácsonyra új síruhát ajándékba, ezért a régieket elajándékozzuk, ha valaki igényt tartana rá. Miri ruhái 38-asak, az enyémek meg 54-esek. Ha kell, a nadrágok felvarrhatóak.) Mirinek van még egy sícipője is, 39-es. Van még néhány apróság is.

Azért kellett ennyi enni-innivaló, mert olyan apartmant béreltünk, amihez van konyha is, de nincs ellátás. Ez így nem csak sokkal olcsóbb, hanem még kellemesebb is reggel-este együtt sütni-főzni és nagyon kényelmesen enni. Mi ezt nagyon szeretjük.

A szállás amúgy fejenként egy hétre, síkártyával együtt 335 €-ba került, amiből, ha levonom a 6 napos síbérlet árát (173,50), 161,50 marad. A síkártya már kedvezményes, ha nem laksz a faluban, akkor 194,50 lenne. A szállás tehát 23 € (a síkedvezmény nélkül 20) fejenként és naponta, szerintem nagyon szolid ár. Ischgl főszezonban amúgy az egyik legdrágább síterület, igazi schicki-micki társasággal.

A 173,50-es (a 194,50-es még inkább) síkártya persze nem gyerekjáték. Azért ideírom, amit erről olvastam: a heti síkártya 1963/64-ben 29 €-ba került, ami ma – a fogyasztási index (az infláció) szerint – 142 €-nak felel meg. Ma a kártya tehát 52 €-val drágább, ami kb. 40%-os nettó áremelkedésnek felel meg. Másrészről azonban akkoriban csak két primitív pálya volt, ma meg 39, az egyéb készülékekről (hóágyú, Pistenbulle, stb.) nem is szólva.

December 6. szombat

Nem keltünk korán, hova siettünk volna. Még néhány apróságot elintéztünk, elbúcsúztunk a Papáéktól és 10-kor nekiindultunk. Dietach – Enns – Salzburg – „das grosse deutsche Eck”- Innsbruck – Inntalautobahn – Arlberg Schnellstrasse – Ischgl összesen 430 km, valamivel kevesebb, mint 4 óra (persze 390 km autópályán). Az utolsó 25 km-t már a 188-as számú főúton, a Paznaun-völgyben tettük meg, állandóan fölfelé jöttünk, maga a falu 1400 méter magasan van. A völgy közepétől már igazi tél van, legalább fél méteres hóval.

Aki még nem járt erre, nem is nagyon tudja, hogy hol van. Eddig én is csak úgy sejtettem. Ez kérem kurva messze van, szerintem ez már nem is Ausztria (maguk az osztrákok is úgy gondolják, hogy tiszta véletlen, hogy ez a rész még hozzájuk tartozik). Innsbrucktól gyakorlatilag a Bodeni tóig egy kelet-nyugat irányú, előbb széles, de egyre keskenyedő völgy húzódik, ez az Inn folyó völgye. A völgy az alpok gerincétől északra van és innen ágaznak ki délre (tehát az Alpok vízválasztója felé) kisebb szűkebb völgyek. Egyes völgyek végén hágó van, át lehet menni Olaszországba, vagy Svájcba, mások meg vakon végződnek. Az első a Wipptal (Tal=völgy, ez megy a Brenner hágóhoz. Tudjátok, ahol Hannibál az elefántokkal, ma meg itt megy az autópálya.), aztán az Ötztal (itt találták meg a jégbe fagyva a bronzkori embert az Ötzi-t), aztán a Pitztal (ez arról híres, hogy ide járnak Ödön és Marietta síelni). A következő a Reschenpass (a Pass maga hágót jelent) ez megy St. Moriztba és Meranba (emlékeztek még a gaz merániakra a Bánk bán-ból, akik a magyarok dolgát úgy megkeserítették) és a Paznauntal, itt vagyunk most mi. A Paznauntal vége télen zárt, nyáron át lehet menni Montafonba. Legfelső faluja Galtür. Erről is biztosan hallottatok már, ezt a falut döntötte romba 31 áldozatot követelve 1999. február 23-án egy hatalmas lavina.

Mi azért jöttünk most ilyen kurva messzire, mert itt mindig van már ilyenkor hó, aztán meg előszezonban olcsó, meg még nem is voltunk itt sosem.

A faluban a GPS elvesztette a fonalat, de a háziasszony telefonos vezetésével 5 perc alatt megtaláltuk a szállásunkat a „Chalet Sophie”-t.

A Chalet Sophie, a szállásunk.                     Kilátás a szobánk ablakából.

A ház 1982-ben épült, 4 szintes. Mi a földszinti 2-es apartmanban lakunk, az ablakok az utcára, illetve a szembelevő hegyoldalra néznek. Az egész kb. 30 négyzetméter: előszoba, fürdő zuhanyzóval WC-vel, a nappaliban konyhapult, étkezősarok, a hálóban dupla ágy (nagyon kényelmes). Szóval a szokásos. Rendesen fűtenek, gatyában is elviselhető. Reggelire rendeltünk 2 zsemlét és 2 Kornspitz-et, kitöltöttük a bejelentőt, átvettük a kulcsokat, meghallgattuk a házirendet. Gyorsan bepakoltunk, aztán elmentünk sétálni. A falu egy meglehetősen szűk völgy kiboltosulásában fekszik, elsősorban a keleti lejtőre építkezve. Sok hely nincs, ezért az utcákban a házak gyakran úgy összeépültek, mint a villánykövesdi pincesor. Összesen 4 – 5 házsor van egymás fölött. Minden ház szálloda, vagy panzió, egyszerű civil házat egyet sem láttunk. Az épületek nagyon ápoltak, még az osztrák viszonyokhoz képest is.

Van egy kis templom körülötte a sírkerttel. Az élesszemű Miri rögtön felfedezte a szállásadó famíliánk az Aloys-család sírhelyét. A papa volt hosszú évekig a falu polgármestere.

A falusi templom és a Silvrettabahn falubeli állomása.

A faluból indul három gondolás sífelvonó, egy négyszemélyes (Pardatschgratbahn), egy nyolcszemélyes (Fimbabahn) és egy 16 személyes (Silvrettabahn). A falu alatt egy kb. 500 méter hosszú alagút húzódik, ez köti össze a sífelvonók állomásait. Az alagutakban mozgójárda. Az utcákból és a nagyobb szállodákból liftek, vagy mozgólépcsők viszik a síelőket az alagútba. Fenn a felszínen nem sok látszik.

Ez az utcánk végén levő lift bejárata Mirivel.     Ez meg a falualagút északi része a mozgójárdákkal

Jelenleg a vendégek nagyrészt németek és lengyelek(!), akiket nyilván a szezoneleji árak vonzanak. Azért Ischgl Lengyelországtól még sokkal messzebb van, mint Steyr. A főszezonra azonban biztos kicserélődik a vendégsereg, a reklámok és infotáblák, az étlapok oroszul is olvashatóak. (Valóban sok lehet erre az orosz. A múlt szezonban egy őrült idegenforgalmi „szakember” nyilvánosan, a rádióban javasolta, hogy vezessenek be egy „oroszkvótát”, mert túl sokan vannak és “sajátos kultúrájukkal” zavarják a hagyományos tiroli képet. Alig tudták a dolgot kimagyarázni, mert ezek az oroszok nem nézik a pénzt és mint tudjuk a pénz beszél.)

Közben beesteledett, meg hideg is lett, ezért hazamentünk, virslit sütöttünk zöldségekkel és tojással. Megvacsoráztunk és olvasgattunk, meg tv-t néztünk.

December 7. vasárnap

Nagyon jól aludtunk, nyolc után ébredtünk, reggeli toalett. A szoba kilincsén lógott egy vászonzsákban a péksütemény, megreggeliztünk, felöltöztünk, aztán felpakoltuk a síjeinket és irány az első lift. Az időjárás nem volt sem jó, sem rossz. Felhős volt, de a felhők 2000 méter körül voltak. Időnként egy-egy ablakban kisütött a nap, szállingózott a hó. A „Fimbabahn”-hoz mentünk, azzal mentünk fel a platóra. Azt már tudjuk, hogy a falu egy szűk völgyben fekszik, ilyen helyen nem nagyon lehet síelni.

A keleti hegyoldal fölött kb. 1000 méterrel van azonban egy kb 4x10km-es tojásalakú plató. A plató szélét félkörívben kb 5-700 méter magas hegyek zárják le. A gondolás liftek a plató közepére visznek fel. Innen indulnak sugárirányban a további liftek a hegycsúcsok felé. Ha ott kiszáll az ember kb. 3-4 km hosszan síelhet ismét a plató közepéig. Olyan, mint egy hatalmas aréna (így is hívják: Silvretta Arena), minden pontjáról be lehet látni az egészet. 16 ülőlift (4-es, 6-os, 8-as) és 4 kis csákányos lift szolgálja a nagyérdeműt. Az aréna közepén vannak a kezdők pályái.

A Silvretta Aréna alja, innen mennek a liftek a körben levő hegyek tetejére. Az aréna alja 2400, a látható csúcsok kb. 3000 méter magasak. A pályák 4-500 méter szintkülönbségűek, a leghosszabb kék pálya 4 km. hosszú. Az alsó laposabb részen vannak a tanulópályák, tányéros lifttel.

Ha valakinek ez kevés, igénybe veheti a szomszédos Svájc vendégszeretetét is. Az arénát képező hegycsúcsok másik oldalán is van egy hasonló aréna a „Samnaun”. A hegycsúcsok vonala a határ. Az ischgl-i síkártya oda is érvényes, a határ szabadon átjárható. (Ez egyelőre elméletileg illegális, de éppen most pénteken 0.00 órától Svájc is a schengeni közösség része, akkortól a svájci határon sehol nincs útlevélvizsgálat. A vámvizsgálat persze mindenütt marad, Svájc nem EU tag. Nagyon jól preparált, széles, tisztán belátható kék és piros pályák vannak, összesen 39 darab. Ha Énekes Gyuri jönne, ő is megtalálná a számítását: van itt néhány – igaz nem túl hosszú, viszont kurva meredek – fekete pálya is.

Egy sípálya persze levisz a völgybe is, aztán a város felett elágazik, hogy mindenki hazasíelhessen a házáig. Ez a pálya azonban helyenként kicsit meredekebb és ha valaki délután már fáradt, nehezen veheti az akadályt. Ezért sokan a gondolával jönnek vissza az arénából a faluba. Sőt, fent, a gondolák végállomásánál símegőrző szekrénykék, vagy micsodák vannak, oda délután 2 €-ért be lehet zárni a felszerelést, nem kell cipelni.

Ez itt egy kicsit meredekebb, fekete pálya.     Miri a gyógysörrel, már a Vilmoskörte után.

Szóval egész nap itt, a plató osztrák oldalán síelgettünk, egyszer meg lementünk egészen a faluig is. Itt ittunk két Vilmos-körtét és két sört aztán továbbmentünk. A felhők időnként lejjebb jöttek, ilyenkor rosszul lehetett látni, ezért lejjebb jöttünk mi is. Időnként meg erős, hideg szél fújt. Nagyon sajnáltuk, hogy a laposüveget otthon hagytuk.

Háromszor fogtam a hátammal havat. Egyszer elestem álló helyzetben, kétszer menetben, de ártatlan helyzetben, inkább az elsőnapi hülyeség, mint a feszített szituáció miatt. Miri persze nem esett egyszer sem.

3-ra elfogytak (sic!) a lábaink, ezért hazajöttünk. Vacsorára szarvascomb volt vadász módra krumplis gombóccal, aztán lefeküdtünk és már csak ápoltuk egymást.

December 8. hétfő.

Reggel csodálatos napra ébredtünk, ragyogó napsütés, szikrázó hó, lenn a faluban is -5 fok. A fájós lábammal és tomporommal nagy nehezen felkeltem és elláttam magam szociálisan, aztán megterítettem reggelihez. A zsömlék ma is a kilincsen lógtak, kezdetét vehette a táplálkozás. Formabontó módon fejenként legalább 3-3 kávét ittunk, aztán Miri kezelésbe vette a Flachmann-t. A tegnapi napból tanulva megtöltötte az albánok nemzeti hőséről, Skander Bégről elnevezett konyakkal aztán 10 óra felé nekivágtunk. A gondolában ülve feltűnt, hogy a frissen preparált pályákon senki nincs, ezért ahogy kiszálltunk, visszavágtattunk a Mittelstation-ig. Klassz volt, csak úgy porzott a hó utánunk. Aztán megint a gondola következett. Fenn, a platón gondosan tanulmányoztuk a térképet, mert – mint azt tegnap elhatároztuk – át akartunk csusszanni Tell Vilmosékhoz. A következő két felvonóval el is értük a hegygrincet, ahol egy tábla figyelmeztetett, hogy elhagyjuk az Osztrák köztársaságot, aztán a 80-as jelű 8 km hosszú pályán leereszkedtünk Samnaun felé. A falucska tele van boltokkal, ahol állítólag vámmentesen lehet vásárolni. Az árak azonban így is magasabbak, mint Ausztriában adóval, meg mindennel együtt. Már csak ezért sem vettünk semmit.

Mirivel az osztrák-svájci határon. Az egyik „vámmentes” bolt, itt éppen órákat árulnak.

A falu útjait – egyet kivéve – nem takarítják, ezért nagyszerűen lehet sível közlekedni. A főtéren rövid pihenőt tartottunk és rendesen meghúztuk a laposüveget. Gyomrainkat rövidesen kellemes melegség lepte el, az albán útitársunk hálája, mert eljuthatott Svájcba. Ki hitte volna, amikor Durresban az üvegbe töltötték, hogy ilyen kalandokban lesz még része.

A falu alján van a felvonó, ami visszavitt bennünket a síterepre. A felvonó emeletes gondolájába 180 mindenféle nemzetiségű síelő fér bele. Nem akarnám az ördögöt a falra festeni, de ha ezt Osamáék egyszer kiszagolják,… Most nem volt semmi gubanc, minden rendben ment. Délután a svájci sípályákat teszteltük, még a szűzhavas technikát is gyakoroltuk. Olyan jól sikerült, hogy majdnem betörtem Miri orrát. Fél 3-kor aztán ismét átkeltünk a hegygerincen és hazajöttünk az EU-ba. A hegygerincen áll egy házacska, az osztrák határőrök és vámosok bódéja. Biztos ők is ismerik a svájci árakat, ezért nem ült benne senki.

A határállomás. A tábla felirata szerint ez itt az Osztrák Köztársaság államhatára, közlekedés csak érvényes útlevéllel. A Hütte teraszán,                a sörre várva.

Mi rögtön az egyik vendéglőhöz (Hütte) siklottunk. Miri egy forraltbort (Glühwein) én meg a vesekő ellen egy sört fogyasztottam. Aztán egy darabig még élveztük a lenyugvó nap sugarait, de fél négy felé hazasiklottunk. Miri a forraltbortól új erőre kapott és szabályosan száguldott lefelé, én meg csak úgy öregesen követtem, messze lemaradva.

Úgy döntöttünk, hogy palacsintát sütünk vacsorára. Sajnos lisztet nem hoztunk, aztán túrót is akartunk venni, ezért nem is öltöztünk át, csak cipőt váltottunk és usgyi a boltba. Csak a bolt előtt jutott eszünkbe, hogy ma nálunk ünnep van (Szűzmária fogantatása – szép kis ellentmondás!). Nem baj, sajtos pirítóst eszünk, majd holnap eszük palacsintát. Ja, ma egyszer sem estem!

December 9. kedd

A reggel a szokásosan telt, ma is 10-kor indultunk. Az idő ma is ideális volt, sütött a nap, megint -5 fok volt a faluban. A gondolával fel, aztán a Mittelstation-ig vissza, utána néhány menet az arénában, majd a mai fő attrakció, a Fimbatal meglátogatása.

Sportos nőm teljes harci díszben. Útban a Fimbatal felé, én azért gondterheltebb pofát vágok.

Ez a völgy az arénán kívül fekszik, az a jó benne, hogy a pálya, ami levezet, több, mint 6 km hosszú. Két lifttel értük el a csúcsot, aztán onnan le. Ehhez mondjuk nem rossz, ha már egy kicsit tud az ember síelni, mert így élvezetes is a dolog. (Kezdő is lemenne biztos, de eltartana egy darabig.) Mivel ez a völgy szélirányban fekszik, most is rendesen fújt a szél és a hófúvások helyenként egész érdekes formációkat hoztak létre.

Az arénába visszaliftezve előbb a déli részen síeltünk. Itt két fekete pálya is van, ezeket próbálgattam és eltűnődtem a színezésen. Van itt a faluba levivő pályán egy-két piros lejtő, ami biztosan meredekebb, mint ezek voltak. Amúgy nem volt rossz, fostam ugyan, de minden rendben ment. Most már nem is a lejutás a probléma, hanem a stílus: ugyan egyenletesen váltogatom az oldalakat anélkül, hogy felgyorsulnék, de nem tudok olyan szép szabályos íveket leírni, mint szeretnék. Félek, még mindig, hogy elvesztem a kontrollt a dolgok felett, ezért túlságosan is fékezek, nagyon „túrom” a havat. A kék és a közepes piros lejtőkön már megy a dolog, ott tényleg szépen „rá tudok ülni a hegyre”, meg tudom fogni a léc élét és szép íveket írok le anélkül, hogy elveszteném a sebességemet. Úgy számolom,ha szorgalmasan gyakorlok és elélek is addig, 70 éves koromra a fekete pályán is le tudok majd suhanni, mint egy profi.

Egy órától a fekete pályák árnyékba kerültek, ezért átmentünk a másik oldalra és ott edzettünk tovább. Szerintem jól is ment a dolog, csak a combikáink egyre inkább égtek, ezért fél háromkor megálltunk az Alpenhaus-nál. Ez a vendéglő nyerte a múlt évben a „Legápoltabb vendéglátó hely az Alpokban” címet , mondjuk nem véletlenül. Egyszerűen pazarul néz ki kívül-belül és maga a WC olyan, hogy én akár el is laknék benne egy darabig. Mi az italainkkal kiültük a teraszra napozni elnézegettük az arénát és mind a ketten arra az ötletre jutottunk, hogy ezt nektek is látni kell!

A büfénél nagy a tumultus, a pályán meg alig vannak.

A gondolával mindenki gond nélkül fel tud jönni és az arénában a tudásának megfelelő pályán síelhet. Mivel minden pálya találkozik középen, az eltérő síelni tudás ellenére, gyakorlatilag együtt lennénk. Merjünk nagyot álmodni!, mondta egy kedvelt magyar politikus. Én ugyan őt – más okból – nem nagyon szeretem, de ebben az esetben mégis meg kellene fogadnunk a tanácsát. Nem tartom lehetetlennek, hogy a jövő évi előszezonban, úgy, mint most mi, az egész csapat eljönne ide. A disznóvágáson majd szóban is előadjuk.

Az üldögélés után még felmentünk a tetőre és onnan aztán haza: ez a pálya egyben 14 km(!) hosszú, van benne egy két meredekebb szakasz. Mire hazaértünk, pont mindkettőnknek elfogyott a szuflája. Egy gyors kávé után rögtön elmentünk bevásárolni (palacsinta!!!) de hazafelé mindketten nagyon húztuk már a lábunkat. Ráadásul a Dorftunnel-ben ma egy kicsit tovább mentünk, mint kellett volna, ezért elkerültük a liftet, gyalog kellett felkapaszkodni a házig.

(Tényleg, miért nincs Cserkúton is egy Dorftunnel (falualagút)? Nyugdíjas uránbányász még mindig van elég. A Gyöngyiéknél lehetne a bejárat, aztán a kocsmánál és az Alpesi magasságában 1-1 lift. Onnan meg egy felvonó a babás szerkövekig. Biztos jót tenne a turizmusnak. A hülyéskedést félretéve, csak ebbe a síterepbe, ami gyakorlatilag egy falut szolgál ki, az elmúlt 5 évben 120 millió eurót, kb. 30 milliárd forintot, invesztáltak. Persze itt csúcsidőben 12.000 szállóvendég van. Valószínű tehát, megéri és valamikor biztos meg is térül majd. A pécsi kulturális főváros legalább kétszer ennyibe kerül majd, aztán egy év múlva csak a gond lesz az épületekkel, a kutya sem jár majd arrafelé. És persze soha a kurva életbe meg nem térül. Nem mindegy tehát, hogy mibe fekteted a pénzedet. Ezt nekünk még gyakorolni kell.)

Ilyen lenne a bejárat a Gyöngyiéknél és ezek mennének a babás szerkövekhez.

Az előbb le is kellett dőlnünk egy kicsit, de most már készülnek a palacsinták, úgy, hogy be is fejezem mára, jó estét, jó étvágyat!

December 10. szerda

A tegnapi palacsintával kezdeném: sajnos úgy hozta a sors, hogy a fokhagymakrémleves (pirított kenyérkockákkal) után még vagy 7 db-ot megettem, részben túróval, részben baracklekvárral. Szóval nem volt valami diétás este.

Ma reggelre, mint az várható is volt, elromlott az idő, az éjjel beborult és késő délelőttől már havazott is. Ez persze nem tesz jót a síelésnek. Egyrészt az éjjel megfagyott preparált hóra ráesik a friss, ami nem köt az alsó réteghez, ezért helyenként terheléskor megcsúszik s a kanyarban nagyon nehéz lábon maradni. Aztán idővel a síelők összetúrják a havat és akkor meg a buckákat kell kerülgetni. A legrosszabb persze, hogy a felhőkben(ködben) nem valami jól lehet látni, ami különösen engem sújt: a szokásos pirosan színezett szemüvegen át, ami ugyan az ultraibolya fényt kiszűri (már, ha van), a piros-zöld színtévesztők nem látnak valami részletgazdagon. Én is csak a kontúrokat tudom valahogy kivenni, nem látom például a gödröket, buckákat vagy mélyedéseket. Ezekbe aztán bele is hajtok, majd kitöröm a nyakamat.

Az aréna közepe még jó volt, de a hegycsúcsok masszív ködben voltak, ezért lefelé, a falu felé eső völgyekben síeltünk, ami a rossz látás mellett erősen megviselt, A helyenként nagyon meredek lejtőkön állandóan túlkoncentráltam, minden izmom görcsben, stb. Szóval jól be voltam szarva. Miri szerint semmi csoda nem történt, a síhéten szerdára eddig még mindig depresszióba estem, ezért a mai is teljesen rendben van. Szóval ma szarul ment a dolog, alig vártam, hogy vége legyen. Szerencsére fél 3-ra a felhők még lejjebb szálltak, a látás lenn is romlott, ezért bementünk az Alpenhaus-ba enni valamit.

Már tegnap morfondíroztunk rajta, hogy jó lenne, ha lenne valami ünnepi alkalom, aminek örve alatt bemehetnénk az étterembe. Első javaslatomat, miszerint ünnepeljük meg az első házaságkötésemet (mi nem napra pontosan 10-én, de a közelben volt) Miri elutasította, így nem maradt más hátra, mint az „Általános Emberi Jogok Chartája” elfogadásának (Plenáris ülés, ENSZ Palota, New York, 1948. december 10.) 60-ik évfordulóját megünnepelendő tértünk be az étterembe. Miri eredetileg úgy gondolta, hogy felmegyünk az emeletre, ahol kiszolgálás is van. Már a lift melletti tábla „VIP Club” sem volt biztató, de amikor megláttuk, hogy hogyan vannak az asztalok megterítve, az árlapot meg sem nézve, mégis inkább az önki részbe mentünk.

Sajtlevesek, salátatál, almáspite, illetve császármorzsa almaszósszal, sör és üdítő voltak az ünnepi fogások. Az árak még a fájdalomhatáron innen, kb 35%-al magasabbak, mint a cserkúti Alpesiben.

A kaja után még egyszer alászálltunk a faluba. Ez volt a nap koronázása. A köd sűrűbb lett, ráadásul sötétedett is. Mindegy, most itthon ülök az asztalnál, ép kezem-lábam. Remélem, holnap jobban megy.

December 11. csütörtök

Reggelre kelve kiderült, hogy éjjel alig néhány centi hó esett, ellenben a felhők egészen lejöttek, alig 2-300 méterre a falu fölött lógtak. Elég kilátástalan volt a helyzet, kivéve, ha az aréna már a felhők felett fekszik, mert akkor ott már süt a nap.

Úgyhogy fél tízkor neki is indultunk és szerencsénkre a felhők nem voltak valami vastagok, az arénában tényleg mindenfelé jól lehetett látni. A nap ugyan nem sütött, mert egészen magasan még egy felhőréteg volt, de a levegő tiszta volt. Előbb az osztrák oldalon mentünk egy-két kört, aztán átlendültünk a svájci arénába és ott folytattuk. A svájci oldal egyébként a kezdő síelők paradicsoma, nagyon jó kék pályák vannak és ma alig voltak rajtunk kívül mások.

Itt a felhők – azok az a vatta a völgyben – felett vagyok látható, jobbra meg már alattuk, mert a vatta most fölöttem van.

Igaz, hogy csak pisilni, de bementünk egy ottani vendéglőbe is. Ez sem volt éppen utolsó. Érdekes módon a napi ajánlat első helyén Dom Perignon-t hirdettek,195 Euroért üvegjét, de bárhogy is forgattam a fejemet, sehol nem láttam őfelsége 007-es számú ügynökét. Hogy rajta kívül ki iszik napközben ilyen drága pezsgőt, nem tudom. Bár orosz barátunk nagyon gyanús. Napok óta látunk egy kb. korombeli orosz úriembert, aki az egyik legfeltűnőbb síruhában pompázik. Eddig még csak hasonlót sem láttunk, nyilván valami egyedi darab. Tartozik még hozzá egy húsz évvel fiatalabb, modellkülsejű igencsak vékony hölgy is. A dolog egyetlen szépséghibája: a felső metszőfogak aranyból készült koronái igencsak vonzzák a síelő közönség tekintetét.

Fél 1-ig megszakítás nélkül síeltünk ami csak belefért, akkor hazajöttünk Ausztriába. Éppen akkor fenn is befelhősödött, alig lehetett látni valamit. Mindjárt el is kezdtem panaszkodni, hogy nem látok, meg ilyenek, meg talán jobb lenne hazamenni, de aztán Miri elvágta a vitát azzal, hogy itt is pont úgy van, mint a vitorlázással: ha fúj a szél akkor azt, ha meg nem fúj, akkor meg azt kell gyakorolni. Ha tehát a felhők miatt nem látunk rendesen, akkor azt gyakoroljuk, hogy hogyan kell félvakon síelni. Hát gyakoroltuk. Elég furcsa érzés. Menet közben nem látod, mi jön, előfordulhat, hogy hirtelen lejt a pálya és a lábad kiszalad alólad, de az is lehet, hogy éppen egy buckára lépsz. Ennek ellenére síeltünk még egy jó órát és vasárnap óta először estem el, szerencsére minden következmény nélkül. Belehajtottam egy gödörbe, elakadtam és egész egyszerűen pofára estem. Csakhamar Miri is padlót fogott, így aztán beültünk egy forralt borra és rumos teára.

Az alkoholtól az asszony ma is szárnyakat kapott. Ugyan úgy terveztük, hogy most már hazamegyünk, de ismét kiderült az ég és ezért ráhúztunk egy kicsit. Ilyenkor Miri tényleg száguld lefelé, mint egy profi, mindegy, hogy piros, vagy fekete pályáról van szó. Ugyan nem tudtam vele lépést tartani, de láss csodát, most nekem is olyan jól ment, mint talán még soha. Végül is összesen – az ivászatot leszámítva – tisztán öt órát síeltünk, tényleg már tiszteletreméltó sebességgel és időnként már elviselhető stílussal is.

Gyorsan lepakoltunk, ittunk egy jó kávét meg ettünk egy kis kalácsot, aztán kimentünk a faluba körülnézni, meg bevásárolni, mert elfogyott a vajunk. Meg olajat is vettünk, mert én csak olívaolajat csomagoltam, holnapra pedig alma lesz Schlafrock-ban. Azt meg abban nem lehet kisütni.

Ma este Spagetti Carbonara lesz zöldsalátával. Már pirulnak is a sonkakockácskák, remek az illat, majd holnap folytatom.

December 12. péntek.

Reggel meglehetősen intenzív hóesésre ébredtünk, látnivaló volt, hogy egész éjjel esett, kb. 20-25 cm friss hó volt mindenütt. Ez persze azt jelentette, hogy a sípályákon is friss hó van, mert a Pistenraupe-k (ezek a hernyótalpas sípályacsinálók) már előző este elvégezték a dolgukat és a pályák azóta érintetlenek. A friss havat még nem dolgozták össze az előző rétegekkel. Ráadásul a hegyek egészen le a völgyig felhőben voltak. Tovább az ágyban maradtunk, mint szokásos, sőt a reggeli után még vissza is dőltünk, mert a balfasz hazudós meteorológusok azt ígérték, hogy délre felszakadozik a felhőzet. Ebből estig természetesen nem lett semmi.

Végül 11 felé felcihelődtünk és nekiindultunk síelni. Nem ment rosszul, már a körülményekhez képest, de a körülmények olyanok voltak, hogy két óra múlva maga Miri ajánlotta, hogy menjünk haza, mert ez így edzésnek ugyan nagyon jó, de most már inkább szenvedés, mint élvezet. A mély hóban síelni ugyanis nagyon erőt rabló dolog, hátra kell ülni a síre, hogy a friss havon is irányítható maradjon (különben az orra mélyen belefúródik a hóba és „megvezeti” a lécet, arra megy, amerre akar és nem arra, amerre az ember szeretné, aztán ebből előbb utóbb nagy esések származnak). A hátraülős helyzet meg nagyon igénybe veszi a combokat, hamarosan remegni kezd az ember fiának a lába. Szóval 2 óra felé hazajöttünk, ittunk szokás szerint egy jó kávét én még gyorsan egy sört is a vesekő ellen, aztán Miriam a következőt mondta: „én most felöltözöm és elmegyek fel a hegyre sétálni. Ki is néztem egy utat. Ha akarsz, eljöhetsz, de ha nem jössz akkor sem haragszom.” Természetesen erre a sértő feltételezésre nem is válaszoltam, hanem vettem a kabátomat aztán gyerünk.

Felmentünk a Silvretta Bahn-nal a Mittelstation-ig (az elején tévedtem, a kabinok nem 16, hanem 18 személyesek). Ott kiszálltunk és követtük az egyik „Winterwanderweg”-et (magyarul téli sétautat), ami egy szintén preparált ösvény, hótalp nélkül is jártható, nem süllyed bele az ember a hóba. Nagyon klassz volt, ilyet még nem csináltam, eztán majd fogok. Ráadásul, ha az ember gyereke bepakolna egy hátizsákba valami enni- és innivalót, könnyen egy egész napos program lehetne belőle.

Miri vándorlás közben a téli erdőben. A preparált túraúton kívül ilyen mély a hó.

Fél 5-re értünk haza. Kifizettük a szállást. A már kialkudott 670 € volt, plusz 15 €-t fizettünk a reggeli péksüteményért. Megkérdeztem, ha valaki nem akarna síbérletet váltani, akkor a szobák fejenként és naponként 30 €-ba kerülnének. (Ilyenkor kapna az ember egy Gutschein-t, amivel, ha mégis síelni akarna egy-két napot, a pénztárnál kedvezményt kapna.) Kérdés persze, hogy ennek így lenne-e értelme, de erről majd szóban értekezünk. Továbbra is az a véleményünk, hogy ide együtt is el kell jönnünk. Mindenkinek nagy élmény lenne.

Van még itt egy ródlipálya is, 7 km(!) hosszú, hetente két alkalommal éjjel, reflektorfénynél is lehet rajta száguldani. A szánkó bérelhető, párosaink összemérhetnék az erejüket ebben a számban. Viki és Dénes persze állandó edzésben vannak, de az ezüst is szépen csillog.

Őket kivéve mindenkinek ismerős még az iskolai takarékbetétkönyv, amibe célszerűen bélyeget ragasztott a takarékos úttörő. Annak a hátulján volt egy kis képekkel illusztrált táblázat, hogy mennyit kell hetenként egy futball labdáért, egy sátorért, vagy egy bicikliért gyűjteni. Na, most erre gondolva, takarékoskodjatok már jó előre, hogy jövő december első, vagy második hetében itt lehessünk. Akkor jövőre naplót sem kellene írnom, mert kinek?

A mai este itt az utolsó, holnap a hazautazás napja. A többi vendég már összepakolt, üres a síkamra. A mi síkártyáink is lejártak ma 16 órakor. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy holnap meghosszabbítjuk őket és csak délután indulunk majd haza. Bármikor indulunk is, hazaérünk még időben. Az utolsó fejezetet ezért már otthon, Dietachban fogom megírni.

Mivel ma sültkolbászt eszünk salátával, az alma schlafrockban helyett – hogy ne legyen a vacsi olyan zsíros – császármorzsa készült almakompóttal. Minkét fogás az egyik kedvencem, sajnálom, de most el kell hagyjalak téged, kedves naplóm, mert megyek enni.

December 13. szombat, (14. vasárnap.)

Szombaton volt a búcsú napja, haza kellett jönni, mit mondjunk, nem örültünk határtalanul.

Reggel hétkor keltünk, mert nem csomagoltunk előre, nem akartuk a szép estét ezzel elrontani. Mindent összeraktunk, megreggeliztünk. Aztán be a csomagokkal a kocsiba. Fél kilenckor elindultunk a Fimbabahnhoz. Meghosszabbítottuk a síkártyáinkat és 9 órakor már fenn voltunk az arénában. Elhatároztuk, hogy minden pályán lemegyünk legalább egyszer. Az északi részen kezdtük és onnan mentünk az óramutató járásával ellentétes irányba. Közben egy órácskát átmentünk Svájcba is.

A felhők közben nagyrészt felszakadoztak, többször kisütött a nap is. Négy órát síeltünk egyfolytában, nem álltunk meg sem enni, sem inni. (Alkoholt már nem is ihattunk, mert délután vezetni kellett.) Nem volt kompromisszum, amilyen pálya jött, kék, piros, fekete, gondolkodás, vagy megállás nélkül lejöttünk rajta.

Nagyon örülök ennek a napnak, mert most már elhiszem, amit Miri mondogat, hogy lassan tényleg megtanulok síelni. Olyan dolgokat csináltam, jobban mondva, olyan dolgok lettek természetesek, amit korábban el sem mertem képzelni. Hát, ha még edzenék is egy kicsit, mielőtt síelni megyek. Ezt mindig megígérem magamnak, de soha sem tartom be. Talán, majd ha nyugdíjas leszek.

Miri mindig is jól síelt, de az idén legalább 20 km-el gyorsabb lett, mint tavaly. Hiába igyekszem, mindig otthagy. Hát, ez is az egyik hátránya annak, ha az embernek sokkal fiatalabb felesége van. 1-kor aztán utoljára felmentünk még a csúcsra és onnan a 7-es piros, a 4-es fekete és az 1-es piros pályán hazasiklottunk.

Elraktam a léceket, cipőt váltottunk de már nem öltöztünk át, síruhában beültünk a kocsiba és elindultunk. Előbb megálltunk a BILLA-nál, bevásároltunk a hétvégére, aztán egy húzásra hazajöttünk. Megint kb. 4 óra alatt sikerült leküzdenünk a távot.

Mostanra elpakoltunk, kimostuk a fehérneműnket, elolvastuk a postát, elvittük az összegyűlt szemetet, megfürödtünk, plusz engem Miri meg is nyírt, megborotválkoztam. Hiába, holnaptól már nem a Herminátor alteregója, hanem egy közkórházi főorvos vagyok. Igaz, csak csütörtökig. A jövő hétvégém ugyanis szabad, pénteken már megyünk is síelni.

A költségvetés : Szállás 7 éjszakára és síkártya 6 napra 670, utiköltség (55 liter diesel) 60, egy ebéd és a sörök, meg forraltborok 100, összesen 830 €.

A kaja és a pia annyiban volt, mint itthon. A 7. napi plusz síelés 70 €-ba került.