Loire és Bretagne 2010

Földrajzi-történeti bevezető

Már évekkel ezelőtt elterveztük, hogy ha megvesszük, akkor a lakóautóval az első túránk a Loire völgyébe vezet, a híres kastélyokhoz. Én addig csak azt tudtam, hogy vannak, meg szépek, de semmi közelebbi ismeretem nem volt róluk. Úgyhogy, jó szokásomhoz híven, kicsit utánanéztem a dolognak. Aztán, 3 hónappal az indulás előtt nekiálltunk a részletes útiterv összeállításának. Hamar kiderült, hogy két hét csak a Loire-völgyre kicsit sok lenne, biztos kastélymérgezést kapnánk, viszont a folyó egészen az Atlanti óceánig vezet minket és ha már ott vagyunk, éppen bekukkanthatunk egy kicsit Bretagne-ba is. Ehhez aztán újra tájékozódni kellett, meg, hogy a dolgokat el ne felejtsem, rögtön le is írtam röviden. Ha meg már leírtam, hát közre is adom, mert gondolom ti sem vagytok egészen képben, ha a Loire-völgyre, vagy Bretagne-ra kerül a szó.

Először is pár szó magáról a folyóról. A forrása a Massiv Central-ban van, ami – mint mi azt földrajzból annak idején megtanultuk – egy régi lekopott röghegység, azzal a kiegészítéssel, hogy a már főképpen a Carbon-ban lepusztult, eredetileg vulkanikus hegyek aztán a Jura korszakban az európai és az afrikai lemezek ütközése következtében az egész mészkő-alapzattal együtt ismét felemelkedtek. Na ennek a platónak az egyik lekopott kúpja mellett, a Mont Gerbier-de-Jonc tövében ered a mi folyónk. Bár a forrás mindössze 200 km-re van a Földközi tengertől, a víz északnak indul és csaknem egyenesen folyik, egészen Orleans városáig. Ott aztán, nem úgy, mint a mellette folyó Szajna, nem a Csatorna felé folytatja, hanem egy derékszögű kanyart vesz balra és most már nyugat felé haladva, 1013 km után St. Nazaire-nél éri el az Atlanti óceánt.

Valamikor fontos viziút volt. Ámbátor a folyó sekély és rengeteg zátony van benne, lapos fenekű hajókkal mégis járható volt azzal a nagy előnnyel, hogy itt az uralkodó szélirány az Atlanti óceán felől egyenletesen és tapasztalatunk szerint erősen fújó északnyugati, amiben a bárkák felfelé mindig raumban vitorlázhattak négyszögletű vásznaikkal, lefelé meg, mint tudjuk magától is megy a dolog. Aztán jött a vasút, meg egyebek és azóta a közvetlen gazdasági haszna csekély, ma már, a torkolati szakaszt kivéve, nem hajózható. Mindössze a felső folyásán vannak vizierőművek. Azért az áramtermelésben, ha csak indirekt módon is, de ezentúl is részt vesz, a vizére 4 atomerőmű is települt. Különös turisztikai jelentőségét a folyó térde körül  Sully-sur-Loire és Chalonnes-sur-Loire közötti, az UNESCO védettsége alatt álló terület és a rajta álló kb. 400 kastély adja.

Most persze felmerül a kérdés, a francnak építettek a francok pont az ország közepén ennyi kastélyt? A válaszhoz, mint rendesen, alá kell szállnunk a történelem legmélyebb bugyraiba. Írhatnám, hogy a gimnázium óta sajnos elfelejtettem, de szerintem sohasem tudtam.

Galliában a Krisztus utáni 56-os évtől a Nyugat-római Birodalom uralkodott egészen az V. századig, de már a III. század 50-es éveiben megjelentek a mai Németország északi területén a germán eredetű frankok (ezek kérem tehát nem franciák, hanem frankok) és vezetőik, a merowing-ek alatt sorra hódították meg az onnan délre és nyugatra eső területeket. Fontos, hogy a meghódított területen élő előző földbirtokosokat vagy megölték, vagy elzavarták, de a birtokuk az uralkodó tulajdonába került és végül a király lett a legnagyobb birtokos, ezzel legitimálva a hatalmát. Az utolsó merowing III. Pippin volt, aki 751-ben az ótestamentumi szokást felelevenítve királlyá szenteltette (“kenette fel”) magát, ezzel ő az első európai katolikus állam megteremtője. (A kenés furcsán hangzik, de magyarul is így mondjuk: “felkent uralkodónk…”)

Az ő fia volt Károly, az első karoling, aki a történelembe, mint I. „Nagy“ Károly vonult be. Az alábbi ábrán a III. Pippin (kék) és Nagy Károly hódításait (narancs) láthatjuk.

Károly uralkodása alatt a területen alapvető változások történtek, kialakultak a hűbéresi viszonyok (vagyis a feudalizmus), az uralkodóval, mint legfőbb hűbéressel. Szorosabbá tette a király és az egyház viszonyát, megteremtette a határvédelem struktúráját az őrgrófságok kialakításával. Végül 800-ban az általa birtokolt terület, a „Szent Római Birodalom“ császárává koronáztatta magát, hogy kifejezze, hogy a valamikori Nyugat-római Birodalom örökösének tekinti magát, ahol a katolikus hit tanai érvényesek. I. Károly 814-ben meghalt és utódja fia, I. „Ájtatos“ Lajos lett. Az ő halála után, mivel több egyenesági leszármazottja is volt, kezdeti csatározások után a birodalmat 834-es verdun-i egyezménnyel 3 részre osztották, amikben nem nehéz felismerni a mai európai viszonyokat.

II. „Kopasz“ Károly részéből lett a mai Franciaország, I. Lothar részéből Lotharingia, a BeNeLux államok, Svájc és Északolaszország, míg az I. „Német“ Lajos-éból a mai Németország. A keleti (sárga) részek ismét leszakadtak. (Francia uralkodó aztán soha többet nem viselte a Szent Római császár címet, az a német részre szállt és először 962-ben I. Otto – a magyarok 955-ös Lech-mezei legyőzője – lett az első Német-Római császár, az utolsó pedig II. Ferenc osztrák császár és egyebek között magyar király, aki a napóleoni háborúk után 1806-ban lemondott.)

II. Károly titulusa volt először a Roi des Francs, azaz a frankok királya. Károly utódai, a további karolingek alatt a királyság területe inkább csökkent, mert egyes hercegségek (pl. Burgund) leváltak róla. 987-ban aztán a karoling ág ki is halt és Hugo Capet személyében trónra került az első capetinger, akik oldalági leszármazottjaikkal, a Valoisok-kal, a Burgundok-kal, az Anjouk-kal és a Bourbonok-kal együtt, a forradalmat és a napóleoni időket (1792-1814) kivéve, egészen 1848-ig uralkodtak. Sőt nem csak a franciák uralkodói, hanem Portugália, Nápoly-Szicilia és Magyarország (Károly Róbert 1308-1342, Nagy Lajos, 1342-1382, Mária 1382-1395, II. Károly 1385-1386) királyai is voltak és a mai spanyol és luxemburgi uralkodóház is tőlük származtatik.

VII. Lajos uralkodása alatt történt egy és más, ami a dolgozatunk szempontjából fontos. A jó és vallásos Lajos, még herceg korában elvált életvidám és kicsapongó első feleségétől, Eleonora-tól, aki még abban az évben 1152-ben hozzáment Plantaganet Henrikhez, az angol uralkodó I. Henrik leányági unokájához. Plantagenet Henrik két nagyon jelentős terület, Normandia és Anjou hercege volt, amihez most hozzácsapták a nej birtokait és ezzel az ország nagy részét uralták. Ráadásul két év múlva Plantaganet-et II. Henrik néven Anglia királyává is koronázták, ami igazán furcsa helyzetet teremtett, a Frankok földjének nagy részen az angol király szedte az adót.

A helyzet azzal fenyegetett, hogy Frankhon eltűnik a térképről, ezért aztán VII. Lajos fia II. Phillip-August nem is hagyta annyiban, azonnal csatározásokba kezdett, hogy II. Henrik frankföldi birtokait elorozza. Segítségére jött ebben II. Henrik a sorban harmadik fia, Richard, akinek csak kis morzsák jutottak volna a papa birodalmából. A vesztes csaták után, végül 1189-ben az Azay der Rideau-i egyezményben II. Henrik lemondott a kontinentális birtokainak nagy részéről javáról Phillip-August javára, a maradék pedig Richard birtoka lett. A nagy siker után, a következő évtől kezdve nevezte magát II. Phillip először a történelemben Roi de France-nek, a franciák királyának.

Henrik két nap múlva meghalt és fia Richard kerül az angol trónra. A felek még az azay-i egyezményben megállapodtak egy keresztes-hadjárat indításában, hogy a moszlimok által elfoglalt Jeruzsálemet visszafoglalják. Az abban a korban óriásnak számító, 186 centi magas Richard ott hősiesen küzdött ugyan és ezzel el is nyerte az “Oroszlánszívű” melléknevet, de nem volt valami nagy diplomata, állandóan megsértette hadjáratban szintén résztvevő uralkodótársait, így aztán a hazaúton, ami az Adrián és Ausztrián keresztül vezetett, a habsburg VI. Henrik Német Római császár bosszúból elfogatta és csak 12 tonna ezüst ellenében volt hajlandó elengedni. Mialatt Richard a Szentföldön volt, öccse, “Földnélküli” János herceg régensként vitte az ügyeket és neki nem volt érdeke a váltságdíj összeszedése és Richard hazatérte. Ezért Richard anyja Angliában szedte össze a pénzt, ami akkoriban hatalmas summa volt, egész Anglia két éves adóbevétele. (Csak mellékesen: a habsburgok ezzel a pénzzel alapozták meg a későbbi birodalmukat.)

Közben János herceg újabb megállapodást kötött II. Phillip-pel, újabb kontinentális területekről mondott le, cserében a maradékon maga uralkodhatott. Végül Richard 1194-ben ért haza Angliába, és a várakozásokkal ellentétben öccsét nem bántotta, hanem kibékült vele, hogy együtt próbálják visszaszerezni a Franciaországban elveszett birtokaikat. Ez kezdetben sikerült is, de aztán 1199 március 25-én harc közben egy nyíl megsebezte és két hét múlva vérmérgezésben meghalt. Halála után Phillip-August csaknem az egész kontinensről kiűzte a Plantaganet-ket, 1259-re létrejött az egységes Francia Királyság a capetingek uralma alatt.

1328-ban meghalt az utolsó capeting, IV. Károly és a trónja csak oldalági örökössel, egy valoissal volt betölthető. Ő lett volna francia részről IV. Philip. Bár ő egy férfiági örökös volt és ezért az érvényes örökösödési jog szerint a trón őt illette, de jelentkezett a csatorna túloldaláról az angol király, III. Edward is, aki leányági leszármazottként szintén jogot formált a francia trónra.

1340-ben ki is nevezte magát francia uralkodónak, aztán – miután mindkét fél szövetségeseket keresett – 1346-ban kis expedíciós sereg élen partra szállt a kontinensen. Ezzel ki is tört a 100 éves háború. Az angol csapatok számukat tekintve nem voltak a franciákhoz mérhetőek, de itt vetették be először tömegesen a korai középkor csodafegyverét a „longbow“-t.

A magyarul nem túl eredeti módon „hosszú íjnak“ nevezett fegyvert tiszafából készítették és akkora volt, mint az íjjász maga. A nagyobb fegyvereket 300-350 N erővel lehetett csak megfeszíteni. 2-300 méterig halálos sebet ejtett és valamennyi korabeli páncélt is átütötte. A fegyver jelentőségét felismerve II. Henrik már 1181-ben úgy rendelkezett, hogy minden angol férfi, akinek évi jövedelme meghaladja a 2 fontot, köteles magát egy ilyen darabbal felszerelni. Továbbá kötelezte az egyházat, hogy minden plébánia tartson az alattvalóinak rendszeresen tréninget az istentisztelet ideje alatt (helyett), vasárnap délelőttönként. Szóval mikor az angolok 150 év múlva Normandiában partra szálltak, nagy számban állt rendelkezésre a gyakorlott íjász. Az első csatában (Crècy, 1346) az angolok valóságos vérfürdőt rendeztek, a támadó franciákat már az állások előterében megsemmisítették és elfoglalták Normandia nagy részét.

A kezdeti angol sikereket aztán az egyre szervezettebb franciák visszacsapása követte és miután a spanyolokkal egyesülve a csatornában legyőzték az angol flottát is, az utánpótlás eldugulása miatt a háború első szakaszának a végére 1386–ra az angolokat kiszorították a kontinensről.

A második szakasz 1415-ben kezdődött, amikor az ismételten partra szállt és az ország belseje felé nyomuló angol seregek október 25-én V. Henrik vezetésével hatalmas győzelmet arattak Azincourt-nál. Ismét az íjászok diadalmaskodtak, 5.000 francia nemes már az első hullámban elesett, 1.000 pedig fogságba került. Az angolok csupán 100 embert (!) vesztettek. A csata után az angolok egész Észak-Franciaországot elfoglalták és a Loire határfolyó lett. Ekkor kezdődött meg az intenzív erődítményépítés a folyó völgyében, hogy az angolok további előrenyomulását megakadályozzák. A helyzetet mutatja az alábbi térkép, ahol a sárgák az angolok, a zöldek meg a velük szövetséges burgundiak. A barna pedig a franciák által uralt terület.

Közben a francia király VI. Henrik Párizsban az angolok foglya volt. Fia, Károly herceg, megszökött a fogságból és sikerült a Loire déli partjára eljutnia, ahol a még francia kézben levő területek felett uralkodott. Párizsban az angolok fogságában az udvar rögtön “bastard”-nak (zabigyereknek) nyilvánította, tehát nem lehetett trónörökös. A hatalmi zavargásokban az angolok elérkezettnek látták az időt, hogy a Loire-tól délre fekvő területeket is elfoglalják. Első lépésként 1428-ban ostrom alá vették a határvárost, Orleans-t.

Már úgy nézett ki, hogy a franciák elvesztik a várost, de jött egy Johanna nevű parasztlány, aki azt állította, hogy álmában megjelent Szt. Katalin, majd Szt. Margit és végül maga Gábriel arkangyal is és általuk az Úr megparancsolta neki, vezessen sereget az angolok ellen és győzni fog. Chinon várában sikerült a Dauphin (Károly, az uralkodó herceg) elé kerülnie, aki egyszerű ruhában fogadta és bár az egyik jobban öltözött nemes azt állította magáról, hogy ő a herceg, Johanna habozás nélkül az igaz dauphin-hez fordult, térdre borult és biztosította, hogy nem zabigyerek és a győzelem után az úr kegyelméből királlyá fogják koronázni. Johanna tehát ugyan paraszt volt, de nem buta, tudta, kinek mit kell mondania. Beható további vizsgálatok után, ahol egy apácakolostorban azt is tisztázták, hogy valóban szűz-e?, végül is hogy, hogy nem a dauphin rábízta a seregeket. Mint tudjuk, győzött is.

1429-ban a herceget VII. Károly-ként Reims-ben valóban francia királlyá koronázták és ő már inkább békét kötött volna, de Johanna egyre biztatta, hogy vonuljon Párizs ellen. Az erősködő lány egyre inkább a király terhére volt, ezért az udvar tanácsának megfelelően előbb Sully sur Loire várába záratta, majd miután onnan megszökött, az ellenlábas burgundiakkal elfogatta és egy akkoriban nagyobb összegnek számító 10.000 aranyfrankért átadta az angoloknak. Azok meg átadták a francia katolikus inkvizíciónak. Az inkvizítorok nem sokat tököltek, hogy Johanna hős-e, vagy sem, hanem annak rendje s módja szerint boszorkánysággal vádolták és a bíróság nem meglepő döntése után 1431 május 30-án Ruen főterén megégették. Johannát eltakarítván megindulhattak a tárgyalások és még abban az évben az Arrasi béke zárta le a háborúnak ezt a szakaszát.

A béke nem tartott sokáig, már a következő évben fellángoltak ismét a harcok és a francia sikerek nyomán 1453-ra az angolokat végleg kiűzték a kontinensről. Az érdekesség kedvéért ideírom, hogy Anglia királyai egészen 1915-ig hivatalosan Franciaország királyának is nevezték magukat és csak 1920-ban mondtak le papíron is a francia trónról.

Amikor 1429-ben VII. Károly trónra lépett, Párizs még az angoloké és a velük szövetséges Burgundiaké volt, ezért a király a Loire völgyéből uralkodott. VII. Károly után itt rendezte be udvarát XI. Lajos, VIII. Károly, XII. Lajos és I. Ferenc is. Bár utóbbi Chambord felépítésével az egyik legnagyobb Loire-kastélyt emeltette, 1528-ban mégis visszaköltözött Párizsba, mert a központi hatalom megszervezése onnan sikeresebbnek tűnt. Ez a pontosan 100 év volt a Loire-királyok korszaka, ezalatt az udvar hatalmasságai egymás után építették át a renaissance jegyében palotákká az egykori komor gótikus erődítményeket, mert egyszerűen ez volt a divat. Akinek akkoriban nem volt valamilyen kastélya, nem is számított. Az erődítmények a tüzérség megjelenésével egyre vesztettek katonai jelentőségükből, ezért nem volt akadálya az olasz renaissance mintájára lényegesen kényelmesebb és látványosabb kastélyokká átalakítani őket.

Miután az udvar előbb a Louvre-ba, majd Versailles-be tette át székhelyét, a Loire kastélyok nagy része vadászkastéllyá, vagy nyári rezidenciává alakult, így az idők folyamán többször is átépítették, adaptálták őket, ezért magukon viselik a barokk, a klasszicizmus és a historizmus nyomait is.

A Loire-kastélyok sorsában még két fontos történelmi esemény játszott szerepet, a protestánsok elleni vallásháború és a Francia forradalom.

A francia protestánsokat, akik áttértek a református hitre, hugenottáknak nevezték. Miután Luther 1517-ben a wittenbergi templom kapujára kiszögezte 95 tézisét, a tanai hamarosan tért nyertek Franciaországban is. Azonnal megkezdődött a katolikus egyház ellentámadása, és a de jure a református egyház csak illegalitásban működhetett tovább. 1533-ban csatlakozott a párizsi protestánsokhoz Johannes Calvin, svájci teológus is, akinek a ténykedése újabb lökést adott a reformáció elterjedésének. 1560-ra már körülbelül 2 millió protestáns élt az országban és nagyon sok főrendi nemes is csatlakozott hozzájuk.

Először adminisztratív eszközökkel próbálták a kálvinisták befolyását csökkenteni, de Szent Bertalan éjszakája után, amikor 1572 augusztus 23/24-én Párizsban mintegy 3.000, az országban pedig 10.000 reformátust megöltek, megkezdődött a protestánsok nyílt üldözése. Számos Loire-kastély, akiknek gazdái áttértek a protestáns hitre komolyan megsérült ebben a polgárháborús időszakban.

A forradalom idején, különösen 1793-ban, a jakobinusok diktatúrája alatt is sok kastély szenvedett nem ritkán hatalmas károkat, mert a nép a gyűlölt abszolutizmus szimbólumát látta bennük, illetve, ha nem ilyen magasívűen akarnánk kifejezni magunkat, akkor azt mondanánk, hogy az alkalmat kihasználva, a zavargásokban egyszerűen kirabolták őket. Bár ma inkább sajnálkozunk, hogy fontos kulturális értékek megsemmisültek akkor, ne feledjük, hogy a kastélyok a nép mérhetetlen kizsákmányolásából épültek, az elementáris harag tehát indokolt volt.

A legtöbb Loire-kastély központi eleme a donjon, a középkori várak lakótornyainak maradványa. (Ilyen megerősített lakótorony például a nagyvázsonyi Kinizsi vár központi épülete.) A donjon egy négyzet, vagy téglalap alapú épület, mind a négy sarkán egy-egy kerek (ritkán szögletes) toronnyal, kúpos toronytetővel. A modernebb kastélyokban már nem volt donjon, így például Azay le Rideau donjon nélkül épült. Ellenpélda Chambord, ahol – bár a kastély minden előzmény nélkül már teljes egészében a XVI. században épült, donjon a központi elem, bár a bonyolult tetőszerkezet miatt nehezen ismerhető fel. A donjon két tornyából kiinduló további épületszárnyak tették teljessé az épületet. Kezdetben még törekedtek rá, hogy a szárnyak azért egy többé kevésbé védhető udvart zárjanak körül, később már épültek nyitott, többnyire “U” alaku épületek is, vagy éppen az egyik szárny elbontásával nyitották ki az udvart. Fontos jellemzője volt a renaissance kastélynak a teljes szimmetria. Csaknem minden kastélyt vizesárok-rendszer vett körül, de ez csupán látványelem volt, a védelmet nem erősítette. (Az árkok vizét felduzzasztott folyók biztosították, a támadónak elég lett volna a duzzasztógát zsilipjét megnyitni.) Elmaradhatatlan volt továbbá a kastélyhoz csatlakozó kert is.

A falakat a környéken található sárgás színű mészkőből emelték. A kőért nem kellett messzire menni, a Loire és mellékfolyói ilyen mészkőbe vájták medreiket. Elég volt a vékonyka termőföldet oldalra kotorni, már mehetett is a kitermelés. (A földek itt igen kövesek, ma is tele vannak a táblák kisebb-nagyobb kődarabokkal.) Érdekes módon a követ nem külszíni fejtéssel, hanem járatokban termelték ki. A járatok ma is megvannak, bort tartanak, vagy gombát termesztenek bennük, egyesekben pedig még ma is laknak. A loire-i mészkő viszonylag puha és jól faragható. Ezért a kastélyok falai tele vannak a látogatók sekélyebben mélyebben belekarcolt üzeneteivel. A követ kb. 30x30x50 cm-es téglákká faragták, ebből rakták a habarcs nélküli külső és belső falat, egymástól 1-6 méter távolságra, a falak közét meg a habarccsal kevert kőtörmelékkel töltötték ki. Nem tudom, milyen volt a habarcsban a mész/homok arány, de ma, 500-1.000 év múlva is stabilan állnak.

Most körülbelül 400 kastély van a Loire és mellékfolyói, a Loir (sic!), az Indre, a Cher és a Vienne völgyében. Meglátogatásukhoz egy élet is kevés lenne, mi is csak néhány igazán jelentőset tervezünk megtekinteni.

Bretagne meg Franciaország északnyugati csücske, egy félsziget a Csatorna és az Atlanti óceán, közelebbről a Vizcaya–i öböl között. Területe 27.000 km² és valamivel több, mint 3 millió lakosa van, akiket a terület közigazgatási központjából, Rennes-ből 4 megyei önkormányzaton keresztül igazgatnak.

Ez a félsziget is, hasonlóan a Massif Centralhoz a carbonban keletkezett, de nem direkt vulkanikus tevékenység, hanem a kéreg felgyűrődése folytán. Ennek megfelelően igen régi, errodált kőzet, nincsenek rajta nagyobb kiemelkedések. A sziklaplató 50-70 méterrel van a tenger szintje fölött, a legmagasabb pontja is csak 384 m magas.

A partvonala részben sziklás, részben homokos. A sziklás részek gyakran meredek párkánnyal esnek a tengerbe, Cap Fréhe-nél 70 méteres a függőleges sziklafal. A kőkorszakig a területet erdő borította, azóta a mezőgazdasági tevékenység miatt az eredeti erdőségek csak szigetszerűen maradtak meg. Az éghajlata óceáni, a Golf-áram hatására enyhe, 9-12 C°–os évi átlagos középhőmérséklettel és relatív csekély, évi 800 mm esővel. A napos órák száma úgy 2.000 körül van évente.

A félsziget a korai kőkorszak óta lakott, erre utalnak a megalith-ek, a Stonehenge-szerű kőépitmények, amik 5.000-2.000-el Krisztus előtt keletkeztek. Kb. 200 évvel Jézus születése előtt 5 kelta törzs telepedett meg a vidéken. A legerősebb törzs, a venét-ek uralkodtak a félsziget fölött, az ő uralmukat törte meg Cézár 56-ban, a galliai hadjárat során. Az ott élőket romanizálták, de nem ők a mai bretonok ősei, hanem azok az időközben kereszténnyé vált kelták, akik a római birodalom bukása után úgy 450 körül jórészt a brit szigetekről a félszigetre visszavándoroltak.

600-ban a bretonok saját, független államot alapítottak, amit aztán 799-ben a frank Nagy Károly elfoglalt és birodalmához csatolt. 845-ben azonban Nominoë gróf vezetésével ismét függetlenekké váltak és ezt a státuszukat több-kevesebb sikerrel aztán I. Ferenc uralkodásáig sikeresen meg is őrizték. Először 1532 a Vannes-ben aláirt egyezmény csatolta Bretagnet-t a Francia királysághoz. Sok breton máig úgy tartja, hogy francia megszállás alatt élnek.

A bretonok aztán meglehetős elszigeteltségben és ennek megfelelően nagy szegénységben éltek. Különösen nagy veszteséget okozott az I. világháború, ahol minden 4. bevonult breton férfi elesett, szemben az átlagos minden 10. franciával. Talán ez is az oka lett, hogy a 20-as években felerősödtek a szeparatista mozgalmak (pl. 1932-ben felrobbantották az egyesülési emlékművet) és sokan szimpatizáltak a náci eszményekkel. Erre válaszul a francia kormány – nagyon helyesen – egy felzárkóztatási programba kezdett, ami a 30-as évek végére meglehetős jólétet eredményezett. Sajnos kitört a II. világháború és a Wehrmacht csaknem ellenállás nélkül elfoglalta a félszigetet. A németek végre a hőn áhított atlanti kikötőkhöz jutottak, ahol mindenek előtt flotta- és tengeralattjáró támaszpontokat létesítettek. Ezeket viszont az angolok rendszeresen bombázták nagy károkat okozva a civileknek is. A bretonok egy része nem volt ellenséges a megszállókkal, sőt saját breton Waffen-SS osztagot is képeztek, igaz elenyésző, 40 fővel. A háború végén a kikötőket a németek eredményesen védték, ezért a kikötővárosok csak a háború hivatalos vége, május 8./9. után adták meg magukat a szövetségeseknek.

1951-ben De Gaule elnök újabb jóléti programot hirdetett meg a Bretagne konszolidálására. Ennek és a 70-es évek óta nagymértékben fejlődő turizmusnak köszönhetően a terület most már folyamatosan fejlődött és mára, ha nem is a leggazdagabb vidékek közé tartozik, de gazdasága 2003-ra az EU25 átlagának 96,7%-át teljesítette. Ennyi adat talán egyelőre elég is lesz és akkor lássuk magát a naplót.

Május 27., csütörtök

Én már vasárnap délután kicseréltem a kocsimat a lakóautóra, azóta ott állt a ház előtt, így aztán Mirinek volt ideje már hétfőn a ruhák nagyját bepakolni. Átnéztem a kocsit, olaj, ablakmosó folyadék, keréknyomás, meg hasonlók, feltöltöttem a víztartályt, kicseréltem a gázpalackot, felraktam a bringákat, szóval én is tettem, vettem, tüsténkedtem. Kedden délután, a munka után, én még tököltem egy kicsit a technikán, Miri meg beélesítette a Garmin nevű navigációt. Este 7-kor grillpartit adtunk a munkatársaimnak, minden különös ok nélkül, csak úgy, hogy összejöjjünk kicsit és lássák, hogy a főnökük mennyire szereti őket.

Aztán szerdán még mindketten dolgoztunk, Miri ráadásul este fél 8-ig, így tegnap nem is jutott hozzá, hogy befejezze a málházást. Úgyhogy ma reggel két órát még ezzel voltunk elfoglalva, végül megetettük a halakat, megöntöztük a virágokat, végigsétáltunk a házon, hogy mindent kikapcsoltunk-e, aztán 10.15-kor az asszony gázt adott és északnak fordította a szekér orrát, irány az autópálya. Linz – Wels után, még osztrák földön megálltunk egy parkolóban, ettünk végre egy pár falatot, aztán Passau-nál átlépve a határt a Duna völgyében autóztunk Regensburg-ig. Utána Nürnberg következett. Közben fecsegtünk, az eső természetesen hol zuhogott, hol meg csak szemerkélt, szóval nem volt jó idő. El is határoztuk, hogy Karácsony előtt eljövünk majd Nürnbergbe, a világhírű karácsonyi vásárra. Hamarosan elértük Erlangen-t is, akkor aztán nekiálltunk, hogy emlékezetünkbe idézzük, hogy hogyan is hívták az ottani fül-orr-gégész prof.-ot, egy nagyon híres fülsebészt. Persze az istennek nem jutott eszünkbe. Közben Miri csak úgy megjegyezte, „na, már nem vagyunk messze Frankfurttól”. „Na, nem is gondoltam, hogy olyan magasra felmegyünk”, válaszoltam. Hát nem is, mert amikor utánanéztünk, kiderült, hogy már régen le kellett volna kanyarodnunk Heilbronn felé. Aztán az is rögtön kiderült, hogy a mi kedves Garminunk nem jól működik. Szóval az első benzinkútnál megálltunk, vettünk egy térképet, visszafordultunk, ráleltünk a helyes irányra és persze rögtön az is eszünkbe jutott, hogy az erlangeni főnököt Wigand-nak hívták. Ez persze nem ment ilyen egyszerűen, mert én közben dühöngtem, meg magyarul káromkodtam, de ezt mindannyian ismeritek, úgy, hogy talán nem is részletezném.

(Kis kitérő, hogy, megmagyarázzam, miért voltam ennyire feldúlt. Amikor az utazást terveztük, felállítottunk bizonyos premisszákat. Mindenek előtt, hogy bármennyire nehéz is lesz, a Loire-völgyig nem állunk meg sehol, nem nézünk meg semmit, hiába lesznek közben nagyon csábító helyek. Mintha repülővel mennénk, egyenesen az uticélig, de ott aztán a gyökerükig hatolunk a dolgoknak. Megyünk tehát arra, amit a Navi diktál, aztán, amikor nem bírjuk tovább, megalszunk és másnap folytatjuk. A Loire-völgyéből és Bretagne-ból persze alaposan felkészültem, csak az írásos útiterv kb. 30 oldalt tesz ki. Beszereztük a részletes kerékpáros-térképeket, túraleírásokat, kikerestük a szimpatikus kempingeket, stb. Odáig azonban rá akartunk hagyatkozni a műholdas technikára, nem vittünk sem térképet, sem egyebet. Hát ez nem jött be, a kalauzunk már az elején bedöglött.)

Este 6-kor meg kellett állnunk tankolni és a benzinkút mellett volt egy McDonalds, benne egy McCaffee-val. Nem tudom kinek mi a véleménye, de szerintünk itt kapni a világon a legjobb sajttortát, úgyhogy bementünk. Azután, ha már bementünk úgy döntöttünk, hogy eszünk valami más apróságot is, hogy este már ne kelljen főzni (a grillből megmaradt hús egy részét, pácolt tarját, meg a salátákat vittük magunkkal). Wrap–Beef lett belőle, meg a torta, meg Caffe-Macchiato és már mentünk is tovább. Onnantól én vezettem és Miri újraindította a Garmint. Úgy látszott, felvette a fonalat és szépen dirigál majd bennünket tovább.

19.10-kor léptük át a Rajnát, 20.40-kor aztán a Saar-vidéken francia földre léptünk és letértünk az autópályáról. Eredetileg nem azért, hogy a tájat jobban élvezhessük, hanem az autópályadíj miatt. Szóval a határ után, ahol a fizetős szakasz elkezdődött bőszen lehajtottam, aztán megint dühöngés, őrjöngés, mert a Navi persze mégsem javult meg és fogalma sem volt, hogy hol vagyunk. Persze nekünk sem. Ott kóvályogtunk a körforgalmakban, amíg egy német származású helybeli megszánt bennünket és eligazított a főúton Metz – Nancy irányába. Metzig főuton, onnan egy nem fizetős sztrádán Nancy-ig. Nancyban aztán vettünk végre egy rendes, 1:200.000-es autóatlaszt és – mivel én a méregtől, Miri meg tőlem amúgy sem tudott volna elaludni – nyomtuk tovább Chaumont felé. Közben besötétedett és zuhogott az eső, de végre tudtuk, hogy hol vagyunk, meg hogy hogyan tovább. Szóval minden rendbe jött.

Valamikor éjjel 1-re értünk Chaumontba, ahol biztos szemmel kiválasztottunk egy nyugalmasnak látszó parkolóhelyet és lefeküdtünk aludni. Én elég nehezen aludtam el, Miri bezzeg, aki végre ihatott egy stampedli pálinkát (ő vezetett eddig és én térképeztem), rögtön álomba merült.

Május 28., péntek

Reggel aztán kiderült, hogy ezúttal tényleg jól választottunk, mert a Champagne-Burgogne csatorna partján, a városi kikötő vendéghelyei mellett álltunk meg, senki sem zavart bennünket. 8 után keltünk fel, kivételesen reggeli zuhanyozás, lágytojás, kávé, kis sonka és egyebek után nekivágtunk és tényleg teljesen eseménytelenül Chatillon sur Seine – Auxerre – Bonny sur Loire útvonalon 14 órakor értük el a Loire partját. Szépen kényelmesen 90-el poroszkáltunk a főúton. Közben persze átmentünk néhány városon, amit talán meg kellett volna nézni, ilyen volt Chatillon, festői belvárossal, lakóhajókkal a Szajnán. De annyi időnk most nem volt, na, majd ha nyugdíjas leszek. A Loire-völgyében felszakadoztak e felhők és kisütött a nap. Átkeltünk a folyó nyugati oldalára, majd a folyásirány felé, északnak araszoltunk és aztán 3-kor, 1.271 km után behajtottunk a kemping kapuján.

Itt három éjszakát szándékozunk tölteni, ki is fizettük, összesen 32 €-ba került. Minden bizonnyal ennyi itt egy kétcsillagos kemping ára, de szeretném rögtön jelezni, hogy a szolgáltatás magasan Fűzfő felett van. Ezért a pénzért ugyanis jár a villany, aztán minden állóhelyhez tartozik egy vízcsap is, sőt egy csatornacsatlakozás is, aki hosszabban áll és olyan a kocsija, közvetlenül ráköthet a csatornára és a vízre is. Mi csak áramot vételeztünk. Maga a kemping közvetlenül a Loire partján fekszik. Itt régen nem eshetett az eső, mert nagyon kicsi a víz, széles homokpad van a kemping előtt. Előszezon van, a megállóhelyeknek talán, ha harmada foglalt, jórészt tartós bérlőkkel. A vendégek is csaknem kizárólag nyugdíjasok, vagy afelé tartó mindenféle nációbeliek. Szóval itt a fehér haj dominál, Miri az üdítő kivétel (a károgásokat megelőzendő: nem festi a haját).

A körletrend után azonnal bringára ültünk és átkerekeztünk a folyó másik partján levő Chateauneuf sur Loire-ba, egy kellemes kisvárosba.

A városka valamikor a hajózásáról és a kereskedelméről volt híres és egyben a Kapetingek kedvelt tartózkodási helye is volt. I. Henrik építtette itt a XI. században az első erődítményt. Mivel ez volt a legújabb a királyi várak sorában el is nevezték „Újvárnak”, vagyis, ahogy erre mondják Chateau Neuf-nek. 1328-ban itt halt meg az utolsó egyenesági Kapeting, IV. „Szép” Károly. (Ezek az ragadványnevek kb. olyanok, mint a „jóképű” Gyuri, de ezzel természetesen nem azt akarom kifejezni, hogy nincs sok közük a valósághoz, éppen ellenkezőleg.) A város az erődítménnyel együtt aztán átment a Valois-ok birtokába és az orleans-i hercegek székhelye volt. Végül 1646-ban XIV. Lajos, a napkirály eladta a várat ceremóniamesterének Louis Phélypeaux de La Vrilliere-nek, aki a várat egy csodás kastéllyá, a „kis Versailles”-já építette át. A XVII. században ismét tulajdonosváltás történt, ezúttal a napkirály unokája Penthievre hercege és kedves neje, Madame de Montespan tovább bővítették a kastélyt. Mi már ezt sajnos nem láthattuk, mert a forradalomban nagyrészt lerombolták és egy építész, aki a romokat megvette nem látott nagy fantáziát a dologban és a főépületet teljesen lebontatta. Nem maradt meg más, mint a lovarda – helyén most egy hajózási múzeum van -, az orangerie és a gazdasági épületek. A régi pompára csak a folyóhoz vezető csatorna és az oda levezető lépcsősorok emlékeztetnek.

Miri a kemping bejáratánál.                                                      

Bementünk még a templomba, az 1600-ban épült Saint-Martial-ba is, ahol a hosszú nevű ceremóniamester nyugszik egy, az olasz Domenico Guidi által faragott szobor alatti márványszarkofágban. A templomban egyébként éppen valami csapat gyakorolt: orgona- és trombitakísérettel énekelt egy középkorú hölgy, azonban nagyon nehezen akart összejönni a dolog, a nő meg folyamatosan szidta a többi közreműködőt. Abban a reményben, hogy véget ér a veszekedés és meghallgathatjuk az egész számot, vártunk egy kicsit, de a nő csak kiabált, ezért aztán kisétáltunk a főtérre és a bevásárló utcába. Előbb egy hentesbolt kirakatát bámultuk, aztán Miri betért egy cukrászdába, vett egy-két édességet, utána meg egy zöldségesboltban salátának valót. Az árak, mint otthon (mármint A-ban), de az újkrumpli 7,50-es árán azért tátva maradt a szánk. Gyönyörű cseresznye is volt 8 €-ért.

6-ra értünk haza. Nekiláttunk a hússütésnek. Kellemesen meglepett bennünket, hogy a mélyhűtőnk tényleg fagyaszt, útközben a hússzeletek az olajos páccal együtt csonttá dermedtek. Azért szépen sikerült átsütni őket, kenyeret és zöldsalátát ettünk hozzá és egy kis vörösbort kortyolgattunk melléje. Aztán megettük az édességeket: egy almatortát, egy millefieulle-t (ezerlapos), ami egy krémes, de sűrűbb krémmel, mint Pannóniában és egy harmadik tortát, de annak a nevét estére Miri elfelejtette. Aztán még ittunk egy igazi kávét és mikor a naplóban eddig jutottam, már el is mosogattam, túl vagyunk a zuhanyzáson és készülünk a holnapi első kerékpáros túrára.

Május 29., szombat

Tegnap, mikor a napi jelentést elmentettem, úgy 8 óra magasságában bebújtam az ágyba és azt terveztem, hogy átolvasom a mai útitervet, meg kicsit tanulmányozom a térképet is (ez nem a tegnap vett térkép, hanem az előre beszerzett 1:125.000-es részletesek egyike). Talán 10 perc múlva kiderült, hogy csak nézem az oldalakat, de a betűket már nem is látom. Letettem tehát a füzetet és az oldalamra fordultam. Szerintem már forgás közben elaludtam és csak reggel 7 órakor tértem megint magamhoz.

Kicsit még lustálkodtunk, de fél 9 körül aztán már tényleg felkeltünk, reggeli toalett, aztán maga a reggeli, tükörtojás, az otthoni kenyér maradéka, kis zöldség, kávé, aztán elkezdtünk készülődni. Sajnos az időjárás kedvezőtlen irányba változott, teljesen felhős volt az ég és élénk északnyugati szél fújt. Szóval a rövid biciklis nadrághoz (a hosszúkat el sem hoztuk, mert nyáron minek) hosszú ujjú trikót, meleg dzsekit, esőkabátot és még sapkát is csomagoltunk. Feltöltöttük az ivóflaskákat és 10.20-kor nekivágtunk.

Először a hídon át a másik partra, aztán a folyó gátján dél felé kerekeztünk. Az első cél Sully sur Loire kb. 18 km-re esett. Úgy tűnt, rögtön letértünk a kitűzött útról, de farizmunk se rezdült, csak törtünk előre a folyó árterében valami homokos gyalogösvényen, gyakran majdnem összeérő bokrok között. Kerülgetni kellett a lyukakat, de azon túl az út romantikus és illatos volt, virágzott az akác, a bodza meg a rekettye. Ennek ellenére szidtam a helybelieket, mint a bokrot: ha a vidék a világ egyik leglátogatottabb turistacélpontja, amit mint kerékpárostúrára ideális terepet hirdetnek, mi a francnak nem lehetett a folyó mindkét oldalán egy-egy igazi kerékpárutat építeni? Nem csoda, ha lépésben haladtunk. Később ugyan visszataláltunk a folyó gátján futó széles, sóderes útra, sőt néha még aszfaltozott szakaszon is pedáloztunk, de így is 2 órát tartott, míg a hidat el nem értük. Sully ugyanis, ugyanúgy, mint a kemping, a nyugati parton fekszik. Már a hídfeljárónál megpillantottuk a mai látványosságot a számunkra első loire-menti kastélyt a Chateau de Sully-t.

A jobb oldali két torony a donjon-hoz tartozik. A donjon másik kettő, ebben a nézetben „hátsó” tornyát nem restaurálták teljes egészében, ezért a kisebb kúpos tető. A donjontól balra a galéria, aztán a bejárati torony, a Tour de la Sange, egészen balra pedig a Petit Chateau látható.

Lelakatoltuk a bringákat, hátunkra vettük a hátizsákokat és ráléptünk a kastélyhoz vezető kis hídra. A kastély egy igazi vizivár, széles vizesárkok veszik körül. A kastély előtt kis csődület volt, tűzoltók két csónakkal, létráskocsival, rengeteg csendőr. Nekünk úgy tűnt, hogy a vízből húztak ki valakit élve, vagy holtan. Éppen szedelőzködtek, mikor a kastélyt elértük. A bejáratnál még leszurkoltuk a fejenkénti 6 €-t és elkezdődött a vizit.

Ezen a helyen a folyó különösen széles és sekély, ezért már az ősidők óta volt itt egy gázló, ahol a népek átkelhettek a másik partra. A X. században épült az első híd, amit aztán annak rendje-módja szerint többször leromboltak és újjáépítettek. Az átkelőhely közelében 1218-ban kezdték meg a Sully-k, a későbbi bárók egy erődítmény építését, de nem maradt ránk leírás, hogy hogyan is nézhetett ki.

A XIV. század végére a család fiúörökös nélkül maradt, így a vár a családba benősült Guy de la Trémoille birtokába került, aki megbízta az építész Raymond du Temple-t, a Louvre építészét egy „donjon” terveinek elkészítésével. Az építkezés 1395-ben elkezdődött. Amikor a gróf 1398-ban, hazafelé a hetedik kereszteshadjáratból meghalt, özvegye folytatta az építkezést egészen 1406-ig, az befejezésig. Az itteni donjon egy háromemeletes, 39×16 méteres épület, ami a hosszabbik, keleti oldalával a folyóra néz. Négy sarkán egy-egy kerek, 11.5 méter átmérőjű torony áll. Teljesen víz vette körül, az árkok feltöltésére a Loire egyik mellékfolyójának, a Sange-nek a vizét használták.

A donjon belül emeletenként két teremre oszlik. A földszinti kisebb volt a fogadóterem, a nagyobb szolgált éléskamrának,, konyhának, a személyzet tartózkodási helyének. A hatalmas termeket alig lehetett fűteni, télen nagyon hideg lehetett. Az első emeleten lakott a várúr. Itt a falakat részben faburkolat, részben drapéria fedte, ezért kicsit komfortosabb volt. A nagyteremben zajlott a nyilvános élet, a kisterem pedig a gróf személyes kényelmét szolgálta. A 3. emeleten, a szigetletlen tető, a Grand Galetas alatt nem nagyon lehetett sem télen, sem nyáron meglenni. Viszont a tetőácsolat maga a csoda: gesztenyefából ácsolták, úgy néz ki, mint egy a gerincével felfelé fordított hajó bordázata. Tényleg hajóácsok építették. A fát hónapokra sós vízben áztatták, aztán évekig szárították. Ma is az eredeti tetőszerkezet látható, azóta sem kellett kicserélni és ma is mentes szútól mindenféle más kártevőtől.

Guy fia, Georges 1429-ben a kastélyban számos ünnepséget rendezett a király, VII. Károly és a kíséretében levő Jeanne d’Arc tiszteletére, sőt egy évvel később Johannát a vendéglátás örve alatt itt tartották fogságban, hogy megakadályozzák a további harcokat. Johannának aztán néhány harcos segítségével sikerült megszöknie, ez lett a veszte. George de La Trémoille 1440-ben egy négyemeletes, négyszögletes masszív tornyot a Tour de la Sange-t építtettet, ami a donjon délnyugati sarkától kb 20 méterre áll. A két épületet egy fából emelt galéria kötötte össze. A torony másik oldalára 1460-ban egy új lakóépület a Petit Chateau került, ami már igen lakályos, kényelmes volt és innentől fogva a grófok lakhelyéül szolgát, a donjont csak reprezentációs célra használták.

George késői utóda, Claude 1602-ben 126.000 aranydukátért eladta a kastélyt Maximilien de Béthune-nak, IV. Henrik pénzügyminiszterének és kincstárnokának. A kastély urát a király a szolgálataiért 1606-ban hercegi rangra emelte. A herceg a kastélyt 1609-ig a renaissance jegyében átépítette, modernizálta. Ekkor cserélték a torony és a donjon közötti faépületet is kőépítményre. A herceg állandóan arra készült, hogy a király egyszer majd meglátogatja, de erre nem került sor. Ennek ellenére volt a kastélynak királyi vendége is 1652-ben, amikor a 14 éves XIV. Lajos, anyja, Ausztriai Anna és Jules Mazarin kardinális kíséretében ide menekült Párizsból az akkor fronde-nek nevezett felkelés elől.

Francois Maire Arouet volt a másik neves vendég, aki 1717-ben, mert abban az időben Párizsból éppen száműzték, a kastély nagytermében mutatta be drámáját, az Artémis-t. Miután visszatérhetett a fővárosba, vette fel az általunk jobban ismert nevét, a Voltaire-t.

A forradalomban a kastély komolyan megsérült, de nem a harcokban, hanem mert a kastély gazdája, Sully utolsó hercege, Gabriel a konvent döntésének megfelelően 1793-ban minden olyan épületrészt le kellet, hogy romboljon, ami erődítményként szolgálhatott. Elsősorban a donjon tornyait döntötték le. 1869-ben kezdte az akkori tulajdonos Eugéne de Béthune a kastély rekonstruálását és részben adaptálását is. A kastély továbbra is a család birtokában maradt, de a II. Világháború után magánerőből már nem volt fenntartható, ezért Marie Jeanne de Béthune 1962-ben eladta a Loiret-megyei önkormányzatnak.

Amikor a kastélyt elhagytuk, mindketten meglehetősen éhesek voltunk, ezért el is határoztuk, hogy eszünk valamit. Azaz, csak ettünk volna, mert fél 3 lévén semmit sem találtunk. Errefelé ugyanis délután kettőkor minden valamirevaló üzlet, vendéglő bezár és csak 4-kor nyitnak ki ismét. Nem maradt más hátra, mint üres gyomorral nekivágni a hazavezető út első részletének a 10 km-re fekvő Saint Benoit felé. Most rendes szembeszelet kaptunk, viszont megtaláltuk a kerékpárosutat, így aztán viszonylag mégis gyorsabban haladtunk. Fél 4 előtt 10 perccel álltunk meg a kolostor templomának bejáratánál. Bementünk a templomba, impozáns és egyben puritán román kori építmény.

A kolostor temploma madártávlatból

520 körül alapított Szent Benedek egy kolostort Montecassino-ban (Igen ott, ahol a II. világháborúban, 1943 májusában az az emlékezetes ostrom folyt éppen a kolostor birtoklásáért és ahol a Lengyel légió jó része teljesen feleslegesen elpusztult. A kolostor bevétele semmi stratégiai előnnyel nem járt, igaz, a kolostort eredményesen porrá rombolták.) és mielőtt 547-ben meghalt volna, írásba foglalta a Benedek-(Bencés-)rend szabályait. 580-ban a longobárdok lerombolták a kolostort, a szerzetesek elmenekültek és mindent hátrahagytak, még az alapító földi maradványait is.

630 és 650 között Orleansból kivándorolt szerzetesek telepedtek meg a Loire menti Fleury-ben és megalapították egész Gallia első szerzetesrendjét, eredetileg Szent Péternek állítva így emléket. A kolostorból 672-ben expedició indult Montecassinoba, hogy elhozzák Szent Benedek csontjait. A küldetés sikeres volt, a Fleuryben újratemetett Benedek sírja fölé templomot emeltek. Onnantól nevezték magukat Benedek-rendi szerzeteseknek. A kolostor egyre híresebb lett, messze földről is felkeresték a búcsújárók. A 938-ban alapított internátus és iskola is csak öregbítette a bencések hírnevét, így falubeliek elkezdték magukat is Benoits-nek, bencéseknek hívni és egy idő után maga a falu is felvette Szent Benedek nevét. Érdekes, hogy maguk a szerzetesek ma is a falu eredeti nevét, a Fleury-t használják.

Az eredeti kis templom nem volt méltó a rendhez, ezért Gauzlin apát 1020-ban hozzákezdett a monumentális bejárati torony építéséhez. 1067-ben Vilmos apát kezdeményezésére kezdtek hozzá a csontokat befogadó kripta és fölötte az oltár és a kereszthajók építéséhez, amik 1108-ra készültek el. A főhajó építése 1150-ben kezdődött és végül a templomot mai formájában 1218-ban szentelték fel.

A XVII. század elején néhány évig a Dumas regényből, vagy méginkább a számos testőr-film egyikéből ismerős Richelieu bíboros (magyar hangja: Gelley Kornél) volt a kolostor apátja. A forradalom alatt a szerzetesrendet feloszlatták, a kolostort lerombolták, de a templomot, mert a környék egyetlen ilyen építménye volt, megkímélték. Csak 1865-re tudták a kolostort ismét felépíteni és újra birtokba venni a szerzetesek. 1903-ban a francia vallástörvények értelmében a kolostort ismét feloszlatták. 1944-től a kolostor ismét működik, mi is találkoztunk bringázáskor egy kb. 20 fős csoportjukkal séta közben.

Mire kijöttünk, kisebb tömeg fogadott bennünket, éppen egy esküvőre gyülekezett a násznép. Mi is beálltunk a csinosan kiöltözött vendégek közé, aztán előbb megjött a vőlegény fekete selyem hosszúkabátban, aztán a nagyon csinos menyasszony is egy Jaguár „E” Coupe-val. A népek felsorakoztak, elől a menyasszony a papájával az oldalán, aki számunkra megfejthetetlen okból éppen a steyr-i népviseletet viselte.

Elkezdett az eső is csöpörögni, meg egyre hidegebb is lett. Vendéglő sem közel, sem távol. A kolostor boltjában vettünk egy kis tábla csokit, megettük és nekivágtunk az utolsó 8 km-nek. Innentől az osztrák aszfaltozott mezőgazdasági utakhoz hasonlón kerekeztünk, ahol az útirányt is rendesen kitáblázták. Miri meg is jegyezte, hogy délelőtt teljesen feleslegesen szidtam a franciákat, mert van itt is kerékpárút, csak nem találtam meg. Éppen itt tartottunk, amikor egy „T” alakú kereszteződésben egyszer csak egy új tábla virított, a „kerékpárút vége”. Semmi több, most merre tovább, jobbra, vagy balra? Na fasza. Elindultunk jobbra, 500 méter után vége az útnak. Vissza az elágazásig. Ott Miri megkérdezte az egyik helybelit, hogy merre kell tovább menni: szerinte jobbra. De ott nem vezet tovább az út! Hát nem is, de van ott egy ösvény, azon, ha ügyesek eljuthatnak haza. Így is lett, a már megszokott gyalogúton bringáztunk, amíg el nem értük Chateauneuf határát. Innen be a város központjába, hogy bevásároljunk. A péknél két baguette-t és egy banette-t (ez lényegében ugyanaz, csak kétszer olyan vastag), a hentesnél kis szalámit és sajtot, aztán a halboltban 1 kg nagyméretű, darabonként úgy 10 dekás szardíniát, amit meg fogunk sütni vacsorára. (Azért éppen szardíniát, mert annak csak 6 € volt kilója, minden más halat 22 és 28 € között kínáltak.) Vettünk még a zöldségesnél cucchinit is, köretnek a halhoz.

Aztán megkérdeztük, hogy hol az állomás, mert holnap vonattal akarnánk menni Orleansba. (Bringával oda-vissza 70 km, meg amit még a városban csámborgunk. Ez így együtt kicsit sok lenne.) Ó, vonat az itt már nincs, évekkel ezelőtt felszámolták, mert nem volt gazdaságos. De hát a sínek, sőt a vasúti híd is megvannak még, ma láttuk útközben. Hát persze, sín, sorompó, híd van, de vonat, az nincs. (Csak a teljesség kedvéért, itt nem valami bivalybasznádi szárnyvonalról van szó, hanem a loire-völgyi vasútról.) Van viszont busz. Na el is kerekeztünk a buszmegállóig, ott éppen benn állt az orelansi járat. Kaptunk a sofőrtől egy menetrendet, csak az a baj, hogy az első busz, vasárnap lévén fél kettőkor indul és már 5.20-kor jön is hazafelé az utolsó. Most kicsit bizonytalanok vagyunk, hogy ezért a 3 óráért egyáltalán nekivágjunk-e? Ráadásul egy fél órája esik az eső is, jó, hogy eddig kitartott és nem kapott el bennünket útközben.

Van itt még egy kis bibi. Elmentem megpucolni a halat, de úgy találtam, hogy a fele többé kevésbe már megrohadt, ezért az egész kuka. Lehet, hogy itt ennek így kell lennie (később több helyen is így néztek ki ezek a halak), az a jó, ha egy kicsit már megpuhult, a hasa meg már kenhető, de én nem vállaltam. Még csak az hiányzik, hogy ránk jöjjön a vékonyfosás. A cuchiniből, egy kis sajtból és a készletben levő rizsből risotto készült, az vacsoráztunk. A seggem ugyan fáj egy kicsit, de optimistán nézek a holnap elé. Most akkor jöjjön az ágyikó.

Május 30., vasárnap

A tegnapi strapa megtette hatását, mindketten hamar elaludtunk és reggelig nem volt nagy mocorgás. Egész éjjel eshetett az eső, a kocsi előtt a papucsom ugyanis megtelt vízzel, de amikor 8 körül felébredtünk, már elállt. Nem volt sürgős dolgunk, ezért kicsit henteregtünk, aztán megreggeliztünk, Miri a Csedes Dont olvasta, én javítgattam a kéziratot 12-ig, akkor felöltöztünk és elindultunk a buszhoz. Kényelmes, 3 km-es séta volt. Az ég teljesen borult, szokás szerint hűvös, erős északnyugati szél fújt, de nem esett. A hátizsákban vittünk magunkkal esőkabátokat, biztos, ami biztos.

Útközben aztán megértettem, hogy a franciáknak miért nem szívügyük a kerékpárút. Náluk a bringa az az országúti masina, nem ezek a furcsa szarok a vastag gumijaikkal. (Szerintem is így van, az én öreg Chessinim még ma is tízszer annyit ér, mint az összes szar mountainbike együtt.) Az egész belvárost lezárták, ma volt a 60. városi kerékpáros bajnokság. Rengeteg fiatal, gyerekek 6-8 éves kortól, aztán szeniorok, meglepetésre sok lány, minden korosztályból. Amikor a buszhoz sétáltunk éppen a bemelegítő köröket rótták. Szóval mégiscsak biciklisnemzet a francia, de ahogy ők szeretik, a turisták nyavalyáira meg tesznek. Végül is igazuk van.

A járdákon hölgyek és urak siettek virágcsokrokkal, kis ajándékokkal, már azt hittük, hogy ez is a versenyhez tartozik, mikor kiderült, hogy itt ma volt anyák napja. A busz pontosan megérkezett, beszálltunk, oda-vissza 4 € volt a jegy fejenként. Pontosan a terv szerint 40 perc múlva kiszálltunk Orleans főpályaudvara előtt. Én megpróbáltam a térkép szerint tájékozódni, de Miri leintett: egy nő bármikor térkép nélkül, ösztönösen megtalálja a bevásárló utcát, azt meg tudtuk, hogy annak a másik végén van az óváros központja a Place du Martroi. Így is lett, az utcában még gyorsan ittunk egy-egy kávét (á 2.50), aztán kiléptünk a főtérre, ahol középen természetesen az orleansi szűz lovasszobra áll. A hölgy teljes fegyverzetben tekint kelet felé. A téren és a környező utcákban aktuálisan a környezetvédők tartottak kiállítást és vásárt, ezért a szobrot több száz gipsz panda vette körül.

Johanna a pandákkal

A mai Orleans helyén a kelták (a gallok) idején egy Cenebum nevű település állt, ami egyben a karnuták törzsének székhelye volt. A város igazi alapítója Marcus Aurelius volt és a város neve is a római császár nevéből származik, persze ahogy a helybeliek a nevét kimondták. A merowingek idején 511-től Orleans és környéke külön kis királyság volt, de ebben a minőségében csak 613-ig maradt fenn. Innentől egy grófság központja volt és csak a középkor végére érték el a város urai ismét a hercegi címet. A város – mint azt a bevezetőben említettem volt – a 100 éves háborúban különösen jelentős szerepet játszott. Május 8., az angol ostromgyűrű áttörésének napja ma is városi ünnep. A XIX. században az orleansi hercegek, a bourbonok egyik oldalága, adták Franciaország utolsó királyait 1830-tól 1848-ig. Az óváros utcáiban sorban állnak a valamikori nemesi paloták, ma már kivétel nélkül valamilyen állami hivatal székel bennük.

Orleans egyetlen igazi látványossága a hatalmas Cathédrale Ste-Croix. 1278-ban lett kész és aztán többször is megsérült. Először mindjárt a 100 éves háborúban. A legnagyobb rombolás 1568-ban érte, amikor a vallásháborúban felgyújtották a kálvinisták. Akkor a főhajó bejárat felőli része és a kereszthajó is teljesen kiégett. Az újjáépítést csak 1601-ben tudták elkezdeni. A főhajó a kórussal 1623-ra lett kész, a kereszthajó viszont csak 1680-ra. A külső kőburkolatot pedig csak 1829-re tudták befejezni. Aztán megsérült akkor is, amikor 1940-ben a németek elfoglalták a várost, végül 1944-ben, amikor az amik visszafoglalták.

A templom lenyűgöző méretei mellett külön meg kell említeni a színes üvegablakokat. A főhajó ablakai jobbról balra haladva Szent Johanna életét, tetteit és halálát mesélik el. Alattuk pedig a Passio Christi látható 6 dupla márvány reliefen.

Más különös turisztikai szenzáció Orleansban nincs (jelentőségét a történelmi szerepe adja), a 3 óra tökéletesen elegendő volt. Még átéltem egy nehéz félórát, mert nagyon kellet pössentenem. Végül beviharzottam a Burger King klosettjébe és kéjesen könnyítettem magamon. Mire kiértem, Miri lefordította az ajtón látható feliratot: csak bilétával vehető igénybe. Ha előbb hallom, a nadrágba brunyáltam volna, jó, hogy csak utólag tudtam meg. Lassan visszasétáltunk a buszhoz és 6-kor már szűkebb hazánkban, Újvárban voltunk. A terv szerint meg kellett volna valamilyen vendéglőben vacsoráznunk, de azok csak 7-kor nyitottak ki ismét. Addig nem akartunk várni, ezért hazaaraszoltunk. Közben még éppen elcsíptük a bringaverseny utóját, a kamaszlányok (16-ig) futamának befutóját. Ettünk egy kis francia szalámit (pont olyan, mint az olasz) meg 3 féle sajtot majszolgattunk és vörösbor, meg rose-t ittunk hozzá. Most este 8 óra van. Ismét esik az eső, Miri már az ágyban studírozza a Melehovok történetét én meg a napi beszámoló utolsó sorait kopogom. Na lassan én is lefekszem, holnap a terv szerint áttelepülünk Azay-le-Rideau-ba a „Municipal le Sabot” kempingbe, útközben meg még megnézzük Chambord-ot, szóval elleszünk egész nap. Jóccakát.

Május 31., hétfő

Reggel a szokásos bóklászás és a reggelizés után összerakodtunk. Minden a helyére került, mindent rögzítettünk, a szekrényeket és a hűtőt bezártuk. Indulás előtt még friss vizet vételeztünk, kiürítettük a WC-t és a használtvizes tankot, aztán nekivágtunk a szokásos felállásban, Miri a sofőr én a navigátor. Előbb átkeltünk a folyó másik oldalára, aztán egy nemfizetős gyorsforgalmi úton elindultunk Orleans felé. Alig értük el a sztrádát, felszakadozott a felhőzet, és kisütött a nap. Az út a várost északról kerüli meg és átmegy egy főútba, ami aztán folyó északi partján fut tovább. Minden nehézség nélkül sikerült eddig eljutnunk és már a külvárosban megálltunk egy Aldi-nál bevásárolni. Vettünk mindenféle zöldségeket a reggelikhez, egy kis nudlit, aztán különböző szószokat, egy kis szalámit, papírtörlőt meg még mit tudom is én, mit, ja, meg tejet. Errefelé háromféle tej van, a sovány, ez 5%-os, a közepes, ami 6, és a zsíros, ami 8%-os. Ez igen, ez tej, nem ám az a fehér víz 1.5%-kal! Tudom persze, hogy az diétás, meg egészséges, a zsírral meg vigyázni kell. Ezért a bő zsírban/olajban kisütött rántotthús utáni kávéhoz csak 1.5-ös tej jár. Rendnek kell lennie!

Az út egyhangúságát előbb a rendszeres körforgalmak valamint a St. Laurent-Nouan-i atomerőmű hatalmas, gőzölgő hűtőtornyai törték csak meg. A francia zöldek nem lehetnek valami befolyásosak, mert csak magán a Loire-on összesen 4 atomerőmű van, több, mint 2 Paks teljesítményével. És mindez ott, ahol az UNESCO által védett területek egymást érik. Ez is valami, nem csak a bánáti bazsarózsa! Én ebben a kérdésben pragmatikus vagyok. Áramot, mint mindenki, szívesen és korlátozás nélkül használok, de belátom, hogy a 230 voltos váltófeszültség nem terem magától. A zöldek álláspontja, egyszerű és monoton: az atom az veszélyes, a szén az kormol, a gáz függ az oroszoktól, a vizierőmű elcsúfítja a környezetet, a Mosoni Dunából meg kihalhat a csontos pikó. (Igaz, most víz sincs benne, de ne beszéljünk róla, mert rögtön komcsinak fognak tartani bennünket.) Lófaszt! A grínpíszesek is olyan motorcsónakkal (amikor nekikment egy hajó, tele volt vele a sajtó) védik a bálnákat, ami óránként 200 liter benzint fal. Az amik hatalmas benzinfaló autókkal járnak, a hozzávaló olajért mindenhol fúrni kell, de ha közben sajnos felrobban egy fúrótorony, akkor az csúnya dolog! A természetvédelem persze hasznos dolog, de mielőtt ítélünk, vessünk egy pillantást a saját praxisunkra. Mer-nél lekanyarodtunk a folyó hídjához, mert mai úticéljaink a déli parton vannak. Közvetlenül a híd előtt tábla: maximum 2,1 m széles járműveknek. Mi 2,2 vagyunk, tehát biztos beszorulnánk. De hát szerencsére ott a tábla, terelőút a szélesebb járműveknek. Ezeket szépen követve vissza is jutottunk az egyszer már elhagyott, 20 km-re levő másik hídhoz. Hogy ezek a buzik ott miért nem tettek ki egy táblát, hogy hé, hülyék, ha a kocsitok szélesebb, mint 2.10, akkor erre menjetek. Tiszta szívatás az egész.

A mellékutakon aztán hamarosan csak elértük Chambord-ot, beálltunk a fizető parkolóba és a 8.50-es belépő leszurkolása után behatoltunk a kastélyba.

Ezt tényleg kár lett volna kihagyni, Chambord a királyok kastélya és a Loire-völgyi kastélyok királya. Chambord folyókanyarban levő gázlót jelent, bár a kastély a Loire-tól jó 7-8 km-re van. Eredetileg a blois-i grófok tulajdonában volt és itt nem állt semmiféle erődítmény, amit átépítettek volna, csak egy torony. Ez a kastély már eleve vadászkastélynak, vagy ha úgy tetszik királyi nyári rezidenciának épült és leginkább az volt a szerepe, hogy megmutassa a világnak a helyreállított francia központi hatalom erejét. Amikor I. Ferenc megbízza Domenici Cortoni-t, az olasz építőmestert, akit még elődje, VIII. Károly hívott udvarába, állítólag az a vágy is hajtja, hogy Chambord-dal és a Fontainebleau-vel olyannyira elkápráztassa a világot, hogy helyreállíthassa Nagy Károly birodalmát és a Szent Római Birodalom császári trónjára ülhessen.

Az épület terveinek egyes részein állítólag maga Leonardo da Vinci is dolgozott, leginkább a központi lépcsőt tulajdonítják neki. A XV. század zsenije ugyanis öregkorában elhagyta hazáját – rossz nyelvek szerint homoszexualitása miatt mennie kellett – és I. Ferenc vendégeként Le Clos Lucé-ban egy, Tours közelében fekvő kis kastélyban élt 1519 május 2-án bekövetkezett haláláig. Itt, a kastély templomában is van eltemetve. Amikor a Loire-völgybe érkezett, három jelentős munkáját, a Mona Lisa-t, a Szent Anna a Szent Szűzzel és Keresztelő Szent János-t hozta magával, így kerültek azok ide és vannak ma a Louvre-ban kiállítva.

Az építkezés 1519 októberében kezdődik Jacques Sourdeau építőmester és Francois de Pontbriand „főmérnök” vezetésével. Az alapozáshoz több ezer tölgyfacölöpöt vernek le, hogy a lápos-vizenyős mezőn megálljanak a falak. 1525-ben mai szóval építési stop következik, mert a pénz a Pavia-nál fogságba esett király és a két fia, valamint kíséretük kiváltására kell.(I. Ferenc nem csak épületeivel, hanem hadművészetévek is el akarta kápráztatni a világot. Több hadjáratot is vezetett Észak-Itáliába, hogy onnan a habsburgokat kiűzze, de mindjárt az első alkalommal maga és kísérete is fogságba kerültek. Kiváltásukért kb. 4 tonna aranyat, 1.200.000 dukátot fizetett a kincstár, ami nagyjából 2 évi adóbevétel volt. A pénz a habsburgokat gazdagította és erősítette, a francia király meg nevetségessé vált és nem is reménykedhetett a császári címben.) 1529-ben folytatódik a munka, esetenként 1.800 ember dolgozott az építkezésen. Az alapokkal együtt készültek el a kastély körüli vizesárkok és a csónakázó medence, amiket a Loire mellékfolyójával, a Cosson-nal tápláltak.

Az központi épület egy szabályos négyzet alakú donjon, négy saroktoronnyal. A donjon valamennyi emeletét egy kereszt alakú folyosó osztja négy negyedre, közepén egy egyedülálló kétlépcsősoros márvány csigalépcső halad a központi tornyocska körül. A lépcsőn egyszerre lehet fel- és lefelé menni, anélkül, hogy a két személy találkozna. A négy etázson így négy-négy független lakosztály keletkezik, további egy-egy pedig a tornyokban, összesen tehát 32. A lakosztályok fényűzőek lehettek, de nem valami kényelmesek és a hatalmas, szellős termeket alig lehetett fűteni. Nyilván csak nyári vadászatra készült.

A kettős csigalépcső                                              Miri a keleti szárny teraszán

A donjon elkészülte után épült a két oldalszárny, végükön a zömök tornyokkal, végül pedig a három további oldalt lezáró egyemeletes hosszú épületek a kiszolgáló személyzetnek. A 25 évig tartó építkezés végén a kastélynak 6 tornya, 440 szobája, 365 nyitott kandallója és 84 lépcsője volt. A legfeltűnőbb azonban a tetőszerkezet, leginkább a számos torony, a hosszú magas kémények adják a kastély valóban egyedülálló képét.

Mint afféle vadászkastélynak, nem volt sem állandó személyzete, sem pedig bútorzata. Amikor az udvar vadászatra készülődött, hatalmas szekérkaravánok indultak meg Chambord felé, a királyi bútordepókból székeket, asztalokat, ládákat, ágyakat, s faliszőnyegeket, fürdőkádakat, edényeket, meg még a fene tudja mi minden fontos és felesleges dolgot vittek magukkal, hogy a kastélyt a királynak és a kíséretének berendezzék. A vadászat alatt állítólag 10.000 ember is lakott itt, persze alig néhány százalékuknak volt ágya, a többség, a szolgák csak úgy meghúzták magukat valahol. Ilyenkor persze az egész környék az udvar ellátásával volt elfoglalva. Mai szemmel sem lebecsülendő logisztikai teljesítmény.

A vadászzsákmányt nem bízták a véletlenre, a kastély körüli erdőket egy összesen 33 km hosszú, 2 méter magas, ma is látható kőkerítés veszi körül, összesen 6.500 hektár területet zárva magába. A vadat nem csak tudatosan tenyésztették, hanem rendszeresen pótolták is. Maga I. Ferenc összesen alig néhány hetet, utoljára 1545 márciusában töltött Chambord-ban. Bár terve nem vált valóra, nem lett a Szent Római Birodalom császára, de mégis volt a kastélynak császári vendége: 1539-ben, útban az általa birtokolt flamand városok felé, látogatást tett itt a valamikori ellenség, a habsburg V. Károly, az aktuális Német-Római császár, aki felső fokon dicsérte a vendéglátást, a vendéglátót és a kastélyt magát.

Úgy száz évvel később XIV. Lajos rendezett itt több alkalommal fényes ünnepségekkel összekötött vadászatokat. Az egyik ilyen alkalomkor, 1670-ben itt volt Molier egyik darabjának, Az úrhatnám polgár-nak az ősbemutatója. 1725-től itt lakott az aktuális francia uralkodó, XV. Lajos apósa, az elmenekült lengyel király I. Stanislaus, aki a harmincéves háborúban a svédek szövetségese volt. Az oroszok poltavai győzelme után 1709-ben előbb Stockholmba, majd onnan Franciaországba, a vejéhez menekült és több állomást követően Chambordot jelölték ki számára lakhelyül. Itt volt 1733-ig, amikor ha csak néhány hónapra is, de visszatérhetett a lengyel trónra. Még ugyanannak az évnek a végén azonban ismét exilbe kényszerült. Utána a francia marsall Moritz von Sachsen lett a vadászkastély lakója. Von Sachsen 1717-ben még a habsburg csapatokkal, Prinz Eugen vezetése alatt Mo-on küzdött a törökök ellen, de 1720-ban már francia szolgálatba szegődött. Itt fényes katonai karriert futott be, 1744-es flandriai hadjáratát azóta is, mint a hadművészet egyik legszebb példáját tanítják. 1746-ban nevezték ki Franciaország marsalljának. A háborús eseményeket lezáró 1748-as achen-i béke után XV. Lajos élete végéig átengedte neki a kastélyt. Ő egy kis mozgást vitt az elkényelmesedett vidéki életbe. Katonáival kiszáríttatta a környező mocsarakat és ezzel elejét vette a fertőző betegségek terjedésének. Szászországból 100 őzgidát importált, hogy a kert vadállományt felfrissítse. Lakosztálya rosszul fűthető termeiben eléggé fázhatott, ezért a falakat fával burkoltatta, a kőpadlót parkettára cserélte és hazulról négy hatalmas cserépkályhát hozatott, amivel a szobákat jobban bemelegíthette. Emellett még maradt ideje egy színésznővel, Adrienne Lecouvreur-ral folytatott szenvedélyes viszonyára is. Sajnos nem sokáig élvezhette a nyugdíjas éveket, mert már két év múlva, 1750-ben, gyanús körülmények között meghalt.

A forradalom idején a kastélyt kifosztották, minden mozgathatót elvittek, egy ideig a lebontás is fenyegette. Napóleon a kastélyt tábornokának Berthier-nek ajándékozta. A tábornok özvegye 1821-ben árúba bocsátotta és egy nemzeti jótékonysági akció révén sikerül Henrik-nek, Berry hercege fiának megvásárolnia, aki később Chambord grófja lett. Ő volt a francia royalisták titkos reménysége, akivel a vesztes porosz-francia háború után a királyságot szerették volna visszaállítani, de a tervből semmi sem lett, és a párizsi bevonuláshoz előkészített, dúsan aranyozott hintó azóta is Chambord-ban porosodik.

Végül a francia állam 1930-ban visszavásárolta, teljesen restaurálta és azóta is üzemelteti az eredeti pompájában megcsodálható kastélyt.

Amikor kifizettük az 5 € parkolási díjat és a vadasparkot elhagytuk, Tours felé fordultunk. A Navi hiányában ez a nagyváros volt az utolsó jelentős akadály. Végül is egyetlen kis eltévedéssel, ami azonnal meg is oldódott, átvágtunk a késő délutáni forgalmon és délután 5-re elértük Azay la Rideau-t, a „Municipal le Sabot” kempinget.

Ez a város nem a Loire partján, hanem annak egyik déli mellékfolyója, az Indre völgyében van. Mielőtt a két folyó összefolyna, az utolsó 30 km által bezárt háromszögben itt annyi a kastély, ha az ember egy nagyot köp, legalább kettőt eltalál. Ideális biciklis terepnek tűnik, rövidek a távolságok, igaz kicsit dimbes-dombosak az utak. Ez most egy 3 csillagos kemping, közvetlenül az Indre partján és kb. 300 méterre a helyi kastélytól. A kempingben szépen nyírt pázsit fogadott bennünket sűrűn ültetett nagy fákkal, amik nyáron a hőségben biztos jó szolgálatot tehetnek. Amúgy minden nagyon ápolt és szép, de vizesblokk már nem egészen középeurópai, a WC-n nincs deszka és egy része meg guggolós. Nem baj, van sajátunk. Gyorsan le és kipakoltunk, esti zuhany, tollászkodás, átöltözés és elindultunk vacsorázni, hogy egyszer ilyen is legyen. Egy kis vendéglőben ültünk le, rajtunk kívül csak egy asztal volt elfoglalva. Hiába, a vendéglők a délutáni szieszta után csak este 7-kor nyitnak ismét, a vendégek meg biztos később érkeznek. Egy-egy menüt ettünk, előételnek halpástétomot salátával, fehérkenyérrel, aztán Miri egy Lazac-lasagne-t, én egy roston sült (medium) borjút hasábburgonyával, dijoni mustárral, aztán gyümölcskehely fagylalttal. Meg megittunk hozzá egy fél liter helybeli rozét. 2 x 16 + 6.50 = 38.50 €-t fizettünk. 9 lett mire hazaértünk, mindketten nagyon fáradtak voltunk, így aztán irány az ágy, alvás.

Június 1., kedd

A mai nap sógorunk Mérész Miklós Iván többszörös dicséretével folyt. Először is, mert amikor legutóbb Cserkútról elindultunk, szépen elemózsiát csomagolt nekünk, hogy legyen mit ennünk Franciaországban. Én ugyan védekeztem, mert ott én inkább valami helybeli dolgokat ennék, mint stifoldert, vagy éppen szalonnát, de végül is elkészült a csomag és mi elhoztuk magunkkal. Eddig csak egy részét ettük meg, de ami késik nem múlik, biztos nem visszük majd haza. Ma reggel azonban, amikor megcsináltuk az útra szánt szendvicseket, kiderült, hogy nincs fóliánk. Hát nagy hálálkodások közben levettük a fóliát Iván nagyon gondosan elkészített csomagjairól és belegöngyöltük az útravalót.

Reggelre a tegnap még sokat ígérő időjárás megint rossz irányba fordult, teljesen befelhősödött és ha nagyon megnéztük, igencsak lógott az eső lába. De hát a program az komoly dolog, ezért fél 10-kor habozás nélkül elindultunk Villandry felé, ahol meg szándékoztuk nézni a kastélyt a világhírű kertjeivel. Itt most nem olyan sima az út, mint Chateauneuf felé, mert az Indre és a Loire folyók között egy magas hátság a vízválasztó, arra fel kellett kaptatni. Visszakapcsoltunk a bringákon amennyire csak lehetett és lassan feltekertünk a hosszú emelkedőn. Onnan aztán viszonylag egyszerűen ment, egy szép erdőn-mezőn futó aszfaltozott úton mentünk a hátságon aztán az utolsó kilométert lefelé ment az út a Loire-hoz. Az úticélig, a 14 km alatt talán, ha 15 autóval találkoztunk. A kastély előtt már volt nyoma a kerékpáros turizmusnak, külön nagy parkolójuk van a bringáknak. Mi is leparkoltunk, ekkor ért az első sokk, nem pakoltam be a biciklizárat, nem tudtuk őket lelakatolni. Kis dühöngés után mérlegelni kezdtük, hogy mit is tegyünk. Megpróbáltunk venni egy újat, de nem kaptunk. Végül Miri elintézte, hogy egy kerékpáros túristákkal foglalkozó szálloda udvarába betehettük a gépeket, aztán onnan elsétáltunk a kastély bejáratáig, leszurkoltuk a 9 €-t fejenként és nekivágtunk.

I. Ferenc államtitkára, Jean Breton Pavia-ban az uralkodóval együtt esett fogságba és vele együtt tért haza 1527-ben. Úgy látszik, hogy az együtt töltött időben jó benyomást tett a királyra, mert megkapja Villandy várát azzal, hogy azt egy renaissance kastéllyá átépíti. A vár eredetileg Colombiers nevét viselte mert akkoriban így hívták a mellette levő falut. II. Plantaganet Henrik innen kért 1189-ben békét Philipp-Augusttól, aminek folyamányaként Azay le Riedeau-ban aláírták az egyezményt. Breton megtartotta a várból a nemrégen átépített négyszögletes főtornyot, a további épületrészeket azonban lebontotta és a meglevő lapokon kezdte meg a kastély felhúzását. Eközben a vizesárokrendszert érintetlenül hagyták. Mivel a régi épület nem volt pontosan szimmetrikus, ezért az U alakú, a nyitott oldalával a Loire-ra néző új épület sem teljesen szabályos, de az ablakok elhelyezésével és a homlokzat kialakításával ezeket nagyrészt sikerült kasírozni. Villandry 1536-ban készül el és ez volt az utolsónak felépült kastély az egész Loire-völgyben, ennek megfelelően itt már hiányzanak a megszokott kerek saroktornyok, az épületszárnyak végét a már négyszögletes tornyok zárják le.

1754-ben a kastély a provance-i származású Marguis de Castellanc tulajdona lesz, aki az egész homlokzatot a barokk jegyében átépíti, belsejét a kor színvonalának komfortjára emeli, de a kertet a szabad természet jelszavával gyakorlatilag megszünteti.

Az közben eléggé lepusztult építményt végül 1906-ban megvásárolja a spanyol származású, francia orvos, Joaquim Carvallo, a jelenlegi tulajdonos ükapja, aki tudományos karrierjét feladva feleségével az amerikai származású Ann Coleman-nal egész visszalevő életét annak szenteli, hogy a kastélyt eredeti, 1536-os állapotába visszaállítsa és a kerttel együtt a Jacques Androuet du Cercau 1579-ben készült rézkarcának megfelelően rekonstruálja. Magában a kastélyban a Carvallo család gyűjteményét láthattuk, mindazokkal a bútorokkal és használati tárgyakkal, ami a 6 gyermekes família mindennapi életéhez szükséges volt. A család tagjai utazásokat tettek egzotikus országokba, ahonnan számos muzeális darabbal, fegyverekkel, fa- és elefántcsont faragványokkal, szőnyegekkel, jellegzetes bútordarabokkal tértek haza.

Az igazi látványosság azonban a kert. A szalon közvetlen folytatása a középső szinten levő „Szerelem kertje”, ahol a négy szimmetrikus, bukszusbokrokból nyírt formáció a „tragikus-” a „csapodár-” a „gyengéd-” és a „szenvedélyes szerelmet” szimbolizálják. Vele egy magasságban van a zenének szentelt kert is, ahol szintén bukszusokból kialakított hangjegyek, violin-kulcsok, kottarészletek utalnak a témára. Mellette a labyrinthus, aminek bokrait csak kb 1.60 magasra nyírják, hogy a hülye turisták se tévedhessenek el benne.

A kastély a zöldséges kert felől                                                    Miri a nap kertjében

A szerelem kertje fölötti etázson van a vizikert, aminek közepén egy nyeles tükör formájú medence van. A „nyélen” folyik le a víz több kis vízesésen át a kastély vizesárkába. Mellette van a „nap kertje”, egyik felében a felhők ágyásai, ahol kék és fehér virágú növények utánozzák a felhők alakját és a másik oldalon a nap ágyásai, ahol piros és sárga virágok stilizálják a napot és sugarait. Ezen a magasságon van még egy gyerekjátszótér is. A legalsó szinten van zöldséges kert, ahol egészen köznapi növények (fehér- és vöröskáposzta, paradicsom, saláta, karalábé, retek, stb terem, de olyan művészien elrendezve, hogy mindez csak közelről látszik. A dolog lényege, hogy az egyes ágyásoknak keskeny, alacsony, talán 30×30 cm-es, nyírt bukszus kereteik vannak, közöttük apró kavicsokkal szórt utacskák. A zöldségeskert mellett van a fűszerkert, ahol mértani alakzatokba formált fűszernövényeket, paprikát, hagymát, fokhagymát, fodormentát, borsikafüvet, stb. ápolnak. A kertet 7 főhivatású kertész gondozza, néhány időszakos segédmunkással. Feladatuk egyebek között az összesen 54 km hosszú bukszus-sövény rendszeres nyírása és az 1.300 hársfa metszése. Az egész még az olyan civileknek is, mint én, egyszerűen csodálatos, ha másért nem, már ezért érdemes volt a Loire-hoz eljönni. Mirit meg alig lehetett elvonszolni a kertből. Hát, még ha szép lett volna az idő!

Már a kastélyban láttuk hogy kint vizesek az utak, a kertben bóklászás közben megint elkezdett az eső szemerkélni és mire a bicikliket kihoztuk a szálloda udvarából, már esett is. Mindegy, beöltöztünk, sapka, esőkabát, Mirinek kesztyű és elindultunk Langeais felé, ahol mi mást akartunk volna, mint a kastélyt megnézni. Odáig az út a Loire gátján fut, viszonylag jó minőségű aszfalttal borítva. Közben, mintha az időjárásfelelős meg akart volna bennünket jutalmazni a rettenthetetlenségünkért, elállt az eső és időnként még a nap is előtűnt. Egy kies helyen, a gátat magasító kőfalon ülve megettük a szendvicseinket és ismét dicsértük a sógort. Történt ugyanis, hogy egy pár kilométerrel ez előtt, egy rázósabb szakasz után elkezdett Miri bringája zörögni. Megnéztük és kiderült, hogy a sárhányótartó csavar kiesett, ami nem csoda, mert a balfasz, aki felrakta, megszakította az alu-villában a menetet és a csavart eddig is csak a szentlélek tartotta a helyén. Nos, Miri az uzsonnázás után, Iván fóliájából sodort „fidibusszal” ügyesen odakötötte a sárhányót és már nem is zörgött tovább.

Összesen 9 km után elértük a hidat és azon átkeltünk azt északi oldalra, Langeais-ba. Itt a kastély pontosan a falu közepén, a házak között van. A kastély előtt bementünk egy bisztróba, mert ki volt írva, hogy friss Creppes, mármint palacsinta és a nej nagyon megkívánta. Leültünk, a felszolgálónő beszólt a konyhába: két palacsinta rendel! és már jött is a válasz: nincs! Hiába röviddel 2-órás zárás előtt voltunk és miattunk már nem akarta a szakács a konyhát összerondítani. Hát akkor egyből a kastély. Itt már bátrabbak voltunk, a bringákat egyszerűen otthagytuk a parkolóban, talán senki nem veszi észre, hogy nincsenek lelakatolva és nem viszik el őket. 8.50-be került a belépő és amikor bementünk már megint esett egy kicsit.

Langeais-ban tulajdonképpen egy vár (helyesebben annak a romjai) és egy, eredetileg erősségnek épült kastély van. Az eredeti vár valamikor a X. században épülhetett, még az Anjou és Blois grófok háborúzgatásakor, ami aztán, mint tudjuk a Plantaganet konfliktus idején valóságos angol-francia háborúvá vált, anélkül, hogy a szereplők lényegében megváltoztak volna. Philipp-August győzelme után, 1206-től Langeais vára rövid ideig királyi székhely is volt. 1270-ben már I. Lajos volt a király, akinek a fia (szintén egy) Philipp és egy neki szolgáló Toursból származó borbély-sebész együtt harcolnak Tunisban a szaracénokkal a szentföld visszaszerzéséért. Nem tudhatni, hogy a derék chirurgus, Pierre de la Brossa milyen szolgálatokat tett a dauphin-nek, de mikor itthon a király pestisben meghalt és a fiú, most már mint III. Philipp király visszatér francia földre, kamarásának nevezi ki és Langeais-t neki ajándékozza. Nem élvezi azonban sokáig sem a magas hivatalt, sem pedig a várat, mert az udvari intrikák áldozata lesz és 1278-ban felakasztják. Langeais-ról hosszú ideig szó sem esik.

Legközelebb a 100 éves háborúban nyer „negatív” jelentőséget. Mivel a folyó túlsó, északi, az angolok által ellenőrzött partján van, nehezen tartható. Ha azonban angol kézbe kerülne, komoly erősség lenne a franciák ellen, ezért maga VII. Károly ad parancsot a lerombolására.

Már fia, XI. Lajos alatt, 1465-ben megkezdik az újjáépítését, abból az apropóból, hogy a központi hatalmat megszilárdítani igyekvő király ellen lázadoznak a hercegek és a kitörő háborúskodásokban szükség van egy erődítményre, ami a folyó felső folyását és a Bretagne felé vezető utakat őrzi. Az új várat azonban nem a régi helyén, hanem attól néhány száz méterrel keletre kezdik építeni a kor minden haditechnikai rafinériájával együtt, nagyon magas vastag falakkal, fenn körbefutó galériával, ahonnan a magas falakat tangenciálisan be lehetett lőni, továbbá keskeny lőrésekkel az ellenség távoltartására.

Ebben a formában azonban csak két évig épül, az erődítményt lezáró nyugati szárny sohasem készült el, sőt a magas falakat a következő években ablakokkal szakítják meg. Ezzel katonailag ugyan meggyengült, de lakhatóbbá, kastélyszerűvé vált. A háborúskodások ugyanis befejeződtek és ha nem is azonnal, de megoldódott a Bretagne kérdése is.

1466-ban XI. Lajos átengedi a várat Longueville és Dunois grófjának, aki később szívós diplomáciai munkával eléri, hogy felbontsák a következő, királynak, VIII. Károlynak a burgundi herceg lányával, Margarethe-vel kötött eljegyzését, továbbá eléri, hogy I. Maximillian (aki egyébként a később Német-Római császár lesz) is felbontsa az övét Anna de Bretagne-val. Semmi nem áll tehát az új házasság útjában, 1491 december 6-án VIII. Károly és Anne de Bretagne a kora reggeli órákban házasságot kötnek, ezzel Bretagne ideiglenesen a francia korona része lett.

Langeais kastélya Az esküvői jelenet

A kastély nagytermében a visszamaradt részletes leírások alapján korhű jelmezekbe öltöztetett bábukkal beállították a történelmi jelenetet. Anna és Lajos ma látták egymást először. A király mögött állt a nővére, Anne de Beaujeu, aki fiatal korában a király gondnoka volt. Az esketést két püspök Tours-ból és Orleans-ból végezték. Az előzőleg a Franciaország kancellárja, Guillaume de Rochefort által megfogalmazott és itt most felolvasott házassági szerződés szerint Anna Bretagne-t adja a házasságba és egyben kötelezi magát, hogy ha ez a házasság férfiörökös nélkül maradna, feleségül megy a következő királyhoz. Továbbá, ha Anna halna meg előbb, akkor Bretagne a királyra száll, ha azonban Anna élne tovább, akkor birtoka ismét az övé lesz. Ez egy igen előrelátó klauzura volt, mert pontosan ez történt. Néhány év múlva az itt jelenlevő házassági tanú, Lajos, Orleans hercege, akit XII. Lajos néven majd királlyá koronáznak, felesége lesz. Bretagne sorsa majd később, 1514-ben dől el véglegesen, amikor Anne lánya Claude, aki akkor a félszigetet birtokolta, feleségül megy a későbbi I. Ferenchez. Az ekkor megfogalmazott szerződés szerint Bretagne örökre a francia korona elidegeníthetetlen része lett.

Kijöttünk, megtaláltuk a bicikliket, senki nem nyúlt hozzájuk. Amikor hazafelé vettük az irányt, éppen nem esett, sőt felszakadozott a felhőzet, semmi akadálya nem volt tehát, hogy a 12 km-es út felénél megállunk Chatonniere-nél és megnézzük annak a kastélynak a kertjeit is. Szóval visszamentünk a folyó déli oldalára és az első kilométereket egy forgalmasabb úton kellett megtennünk. Egymás mögött mentünk, én elől, amikor egyszercsak iszonyú durranás. Előbb arra gondoltam, hogy valaki lőtt egyet, de aztán eszembe jutott, ez csak Miri bringája lehetett, durrdefekt. És tényleg, a hátsó teljesen lapos. Na eltoltuk őket az első kereszteződésig, ott megnéztük alaposabban: a hátsó guminak kiszakadt a pereme, helyesebben a drótperem már régen kiszakadhatott a külsőből, mert elég rozsdás volt és most még kicsit továbbszakadt, a belső kibújt, mint egy sérv, aztán kidurrant. (Alig néhány hete vettük Mirinek az új bringát, ez a szabadság az első bevetése és máris kiderült, hogy szar. Átnéztem a “zsír új” gumikat, csupa repedés, legalább 10 évesek. Már előre örülök az „eksönnek”, amikor visszavisszük a Hervisbe, hogy adják vissza a pénzünket.)

Időgép: Hát most kedden, 15-én már meg is történt a dolog, de én sajnos nem voltam jelen. A Professzor asszony sajátkezűleg szétcsavarozta a biciklijét, kocsiba rakta, aztán a Hervis parkolójában megint összerakta, majd hivatta a managert. Ekkor – ahogy én hallottam – egy érdekes, inkább kötélhúzásra emlékeztető jelenet kezdődött. A bringa állt az üzlet közepén, a faszi egymás után rótta köröket körülötte és egyre hajtogatta, hogy ez egy nagyon jó bicikli, egy gumidefekt meg mindennapos dolog és erre tényleg nem jár garancia. A nej meg csak állt a körön kívül és 5 percenként mindig ugyanazt mondta: én ezt a kerékpárt látni sem bírom, ha csak ránézek, elfog a hányinger, kérem vissza a pénzemet. Azt végül is nem sikerült pontosan megtudnom, hogy a tárgyalás hány ilyen menetből állt, de a pénz megvan és a Balatonra már az új bringát visszük.#

Ugyan nálam van mindig egy egész kis műhely, például két belső is, de külső az persze nincs. Szóval nincs mit tenni, az utolsó 8 km-t gyalog fogjuk megtenni. Legalább 2 óra. El is indultunk, de aztán eszembe jutott, jobban járunk, ha én gyorsan hazakerekezek és eljövök az asszonyért a busszal. Szóval vágtában haza. Előbb itt is fel egy hosszú kaptatón, majd kiköptem a tüdőmet, de a másik oldalon csak úgy süvöltöttem lefelé. Otthon gyorsan összekaptam a kocsit, amennyire tudtam elraktam mindent, kihúztam a konnektort, felcsavartam a támasztólábakat aztán usgyi. A portás azt hitte, hogy fizetés nélkül akarok távozni, ezért rövid, de eredménytelen angol magyarázkodás után egyszerűen a kezébe nyomtam az útlevelemet és elindultam. 40 percbe telt, míg Mirit elértem, szóval nem mentem rossz időt. A lánynak közben az arra autózó urak nemzetközi karmozdulatokkal tettek ajánlatot, persze nem arra, hogy elvinnék bringástól haza. Úgy látszik erre itt is lenne igény, talán a mi, útszélén álló lányainkból szervezhetnénk egy brigádot. A mai harmadik kastélyt ezúttal kihagytuk, egyenesen hazamentünk. Útközben Miri felfedezett egy kerékpáros boltot. Beálltam a lakókocsival a kempingbe, gyorsan kiszedtem a bicikli kerekét, le a gumit és azzal visszabringáztam a boltba. Ott vettem két új külsőt és belsőt, meg két hosszabb csavart anyával a sárhányóhoz. Csekély 84 €-t fizettem, nem mondom. Hazafelé még vettem kenyeret a reggelihez. A városbeli kerekezés alatt aztán igazán nekiállt esni, jól megáztam.

A kempingban gyorsan kicseréltem elől-hátul a gumikat, felcsavaroztam a sárvédőt. Miri közben megfőzte a vacsorát. Gyors zuhany az áldott meleg vízzel, aztán a sült karaj ratatouille-jal (ez egy tipikus francia zöldségszósz) és tésztával, hozzá és egy üveg hideg Chablis, szóval minden jól végződött volna, ha, amikor a komputer elővettem, fel nem borítottam volna a borospoharamat. A bor Miri ölébe folyt, satöbbi, satöbbi. Szegény most az ágyba menekült előlem és éppen ott tart, hogy kitört az első világháború és a kozákok vonaton Galícia határára tartanak. Az eső rendíthetetlenül esik, de a remény hal meg utoljára és holnapra talán megjavul az idő. Akkor én is lefekszem, csao.

Június 2., szerda

Ugyan a remény hal meg utoljára, de az enyém ma már agonizált. Ma amikor felébredtünk ismét vastag felhők borították az eget és amikor kimentem, úgy találtam, hogy igencsak hideg van. Hát nem túl lelkesen, de megreggeliztünk, elkészítettük a szendvicseket és nekivágtunk a mai kerékpártúra első felének, visszamentünk a tegnapi túra útvonalára a tegnapi harmadik kastélyig, mert azt tegnap már nem láttuk a defekt miatt. A várost elhagyva ismét a hosszú kaptató következett, ahol kellemes meglepetésemre Miri egészen jó tempóban pedálozott egészen a tetőig. Igaz, később kiderült, hogy beleizzadt, de mégis egyszuszra feltekert. A platón még két kilométert mentünk, aztán balra lekanyarodva további két kilométer múlva megálltunk a kastély előtt. A belépő 8 €-ba került, a portás, pecsétes puló

verében viszont megnyugtatott bennünket, hogy ma már nem fog esni, sőt délutánra felszakadozik a felhőzet, előbújik majd a nap és holnaptól meg nyár lesz.

Maga a kastély teljesen jelentéktelen, be sem lehet menni, mert a tulajdonos lakik benne, ráadásul az épületet most renoválják is. Viszont 1998 óta szisztematikusan dolgoznak a kerten, ahol ebben az időszakban 2000 rózsa nyílik és ezt Miri mindenképpen meg akarta nézni, mert a rózsakert az ő egyik kedvence.

A kertek a következő névre hallgatnak: az „Érzések kertje”, ami egy sárgarózsa bokrok által körülvett zöldségeskert, az „Intelligencia kertje”, ahol rózsalugasok között négy kék és vörös színben pompázó négyszögletes ágyás bújik meg, a „Tudomány kertje”, amit 2×2 méteres négyzetekből álló sakktáblának rendeztek be, a világos mezőkön fehér rózsákkal, a sötéteken gyógynövényekkel. Aztán ott lenne még a „Szerelmes dal” kertje, harminc kerek pázsitdarabkával, körülöttük vörös rózsákkal, az „Illat sarlója”, rózsakeretbe foglalt kaliforniai mákkal, a „Hallgatás kertje”, amit bukszusbokrok szegélyeznek, a közepén egy ciprusokkal körülvett szökőkúttal. Az „Élvezetek kertjében” a színes virágok a szemet, a madárfütty a fület, a gyógynövények illata pedig az orrot gyönyörködteti.

Az illat sarlói a kastély előterében                                Miri az intelligencia kertjében

Ugyan már 12 éve folyik a munka, de biztos eltart még néhány évtizedig, amire a kert olyan lesz, mint a tervezője megálmodta. Ilyen kerteket csak több nemzedék alatt lehet igazán kialakítani.

Mikor délben visszaindultunk, elkezdett az eső csöpörögni, hát persze nem is volt még délután, ezért úgy döntöttünk, hogy előbb bevásárolunk, aztán a cuccokkal hazamegyünk a kempingbe, lepakolunk, megesszük a szendvicseinket, aztán majd meglátjuk. Előbb elmentünk egy kertészeti boltba, mert kellett venni egy csőtoldalékot, amivel vizet vételezhetünk, mert itt csak maga a csap van meg, a slaug csatlakozásáról már neked kell gondoskodnod. Épp 5 perccel 12 előtt értünk oda, még éppen besurrantunk, aztán megtaláltuk a locsolócső tartozékokat. Vettünk mindenféle méretben, hogy ne érhessen bennünket meglepetés.

Utána bementünk az itteni Tescoba a Carrefour-ba és vettünk kenyeret, 5 db lazacderekat ma estére, fasírt-steaket holnapra, paprikát, paradicsomot, salátát, uborkát, retket, tejfölt, és fóliákat, valamint 3 üveg környékbeli bort. Bár a halak csak 13€-ba kerültek, de a borok drágák, ezért több, mint 60 €-t fizettünk.

Mire a lakóautóhoz értünk, már szépen esett az eső, bebújtunk, elpakoltunk, megebédeltük a madárlátta szendvicseket, ittunk egy jó kávét és vártunk egy kicsit. Az eső szerencsére elállt, ezért elindultunk a tulajdonképpeni mai kirándulásra, felfelé az Indre völgyében Saché-ig, ahol egy látogatható kastély van, majd a másik parton vissza a városba, ahol végre megnézzük a helyi kastélyt is. Az út kicsit dimbes-dombos volt, a plató mészkőfala alatt, a folyótól vagy 30-40 méterre vezetett. Általában 2 km-enként van egy-egy kastély, többnyire kifogástalan állapotban, szépen gondozott kerttel, de ezek magánházak, magas kőkerítéssel és zárt kapukkal, kutyákkal. 11 km után értük el a hidat, átkeltünk a nyugati partra és további 2 km után megtaláltuk a kastélyunkat.

A XVIII. században a kastélyt a hozzá tartozó földekkel, három malommal és egyebekkel együtt Anna Savary hozmányként vitte a Jean de la Margonne-nal kötött házasságba. Jean de la Margonne szoros barátságban volt Louis Balassa-val, akinek szorgalmas fia Bernad-Francois előbb Párizsban jogot tanult, majd jegyzőként, később a királyi tanács titkáraként dolgozott. Nevét akkor Balzac-ra „franciásította” (majd 1803-ban odabiggyesztette az elegáns „de” prepoziciót is.) Később már a forradalom alatt magas állami pozíciókat tölt be és mint a kórház gazdasági igazgatója dolgozott Tours-ban. 51 évesen elvette egy párizsi rövidárukereskedő csinos, 19 éves lányát. 1799-ben született első fiuk, Honoré. Honoré de Balzac többször vendégeskedett a Saché kastélyban, egyes munkáit állítólag az Indre völgye ihlette. A kastély 1905 óta állami tulajdonban van. Ugyan látogatható, de mint Balzac múzeum működik és persze csak annak ér valamit, aki annyira tud franciául, hogy kiállított irodalmi szöveget is követni tudja. Így sajnálatunkra csak a parkban tettünk egy sétát, aztán visszaindultunk Azay felé.

A 22 km-es kör végén ismét átjöttünk az Indre nyugati partjára és csakhamar leszálltunk az azay-i kastély előtt. Megvettük a belépijegyeket fejenként ismét 8 €-ért és beléptünk a park kapuján.

Maga a település már a gall-római időkben lakott volt és a X. században „Aziacus” néven említik először a források. A XII. század elején épített itt egy erődítményt a környék elsősorban gonoszságáról ismert ura, Ridel d’Azay, akiről a helység végül is a nevét kapta. 1184 július 4-én ebben a várban írták alá a háborút befejező egyezményt II. Plantaganet Henrik angol és Philipp-August francia királyok, miután az angol király fia, a későbbi Oroszlánszivű Richard a francia királlyal szövetséget kötött.

1417-ben a burgundi herceg, „félelemnélküli” János egy 350 fős garnizont telepített a várba. Egy évvel később immáron már a valois Károly herceg (a későbbi VII. Károly, aki majd Johannával…), útban Chinon-ból Tours-ba felkereste a várat. A vár kapui azonban zárva voltak és maradtak, mondhatni természetesen, mert a burgundiak közben átálltak az ellenfélhez, az angolokhoz. Ráadásul a katonák mindenféle sértéseket vágtak a fejéhez. Ez nem volt okos dolog, mert annyira felbőszítette a herceget, hogy csapatainak azonnali ostromot parancsolt és az erőd bevétele után mindazokat akik a 350-ből megmaradtak, felakasztatta, a várat és a várost meg felégette. Akkor nyerte el a város új nevét, Azay le brüle, azaz Azay, a felégetett.

Ezt a romot vásárolta meg a század végén VII. Károly, majd XII. Lajos pénzügyére, Martin Barthelot, majd tőle örökölte 1515-ben fia, Giles, aki I. Ferenc kincstárnoka és egyben Tours polgármestere is volt. Még abban az évben, április 4-én kapta meg a király áldását a romok újjáépítésére. Feleségével, Philippa Lesbahy-jel együtt egy igazi, olasz mintára készült renaissance vizikastélyt álmodtak meg. Az Indre egyik szigetén 1518-ban alapozásként több ezer tölgyfacölöpöt vertek az ingoványos talajba és a következő 9 év alatt el is készült a kastély. Akkor a folyót a kastély alatt egy kereszgáttal kb. 2 méterrel felduzzasztották és attól kezdve a kastély szinte „úszott a vizen”. Sajnos Giles Bartehelot és neje nem élvezhették a kastélyt, mert a király közben az itáliai hadjáratban, Pavia-nál fogságba esett. A váltságdíj összeszedésével a kincstárnok állítólag késlekedett, ezért elkezdődtek az intrikák, hogy ki is az oka az egésznek. Hamarosan Berthelot-t is megvádolták a királynál, hogy a késlekedés igazi oka az volt, hogy a pénz egy részét elsikkasztotta. A király őt ugyan nem fogta perbe, viszont egyik munkatársát, és egyben távoli rokonát, Jacques de Beaune-Semblancay-t hasonló váddal illették, elítélték és végül felakasztották. Az okos kincstárnok azonnal megértette a finom célzást és feleségével együtt 1528-ban Cambrai-ba menekült, ami akkoriban a Német-Római Császárság része volt és I. Ferenc keze oda nem ért el. Ott, a száműzetésben halt meg néhány év múlva.

A kastélyt a király lefoglalta, majd hamarosan egyik hű katonájának, Antoine Raffin-nek, aki a paviai fogságban is társa volt, adományozta. Raffinok lakták 1791-ig, az utolsó férfiörökös haláláig. A forradalomban a kastélynak nem esett kára, mert a bennlakók környékbeliekkel jó kapcsolatban voltak. A következő tulajdonos Marquis Charles de Biancourt volt. Az ő örökösei adták el aztán 1906-ban 200.000 frankért a francia államnak.

A kastély alaprajza „L” formájú, mert a teljes befejezést, a harmadik szárny későbbre tervezett felépítését a fentebb megismert sajnálatos események megakadályozták. A délre néző szárny közepén van a lépcsőház, ahol a kor első, nem csigalépcsője épült a manapság szokásos egyenes lépcsőkkel, középen a pihenőkkel. Ebben a szárnyban a lépcsőház két oldalán szimmetrikusan helyezkednek el a helységek, egy-egy kisebb és egy-egy nagyobb szalon. Ma már ezek közül csak a konyha néz ki úgy, mint az építésekor. A nyugatra néző szárny kisebb szobákra oszlik és ott alakították ki a személyes kényelmet szolgáló helységeket.

A helységek ma a XVI.-XVII. századi bútorokkal és faliszőnyegekkel vannak berendezve. A XVIII. században épült a bejárati portál és számos ma álló gazdasági és kiszolgáló épület. A következő században épült a kastély körüli angolkert, számos egzotikus fával, mint mamutfenyővel, ginkofával, cédrussal. Július-augusztusban esténként a kastélyt kívülről fényjátékkal világítják meg, ami a leírások szerint valami egyedülálló látványosság.

A kastély tényleg csodálatosan néz ki, ha a vizet éppen nem borzolja szél, a vízen látható tükörképével felejthetetlen látvány. Már a kastély kertjében sétálva elővettem a napszemüvegemet, kisütött a nap. Miután hazakerekeztünk, megfőztük a vacsorát, sült lazac uborkasalátával és egy igazán jó, Chinon fehérborral, mindenkinek csak ajánlhatjuk. Mostanra elmosogattunk és pihenünk a holnapi nap előtt, amikor is egy kicsit hosszabb biciklistúra vár ránk.

Június 3. csütörtök

A szokásos időben keltünk és elégedetten állapítottuk meg, hogy a tegnap délutáni időjárásjavulás nem csak egy-két órára szólt, még most is felhőtlen az ég. Kiderült, hogy fogytán a vizünk, ezért gyorsan vételeztünk, egyben kiürítettük a használtvíz tartályainkat, aztán megreggeliztünk. Sajtokat, vajat, francia szalámit és a szokásos zöldségeket ettük, aztán készítettünk még három szendvicset az útra, de a biztonság kedvéért ezeket már az Iván-féle stifolderel béleltük és nekivágtunk, egyelőre hosszú ujjú trikóban. Előbb átmentünk az Indre hídján, majd a másik oldali kis falu közepén jobbra kanyarodtunk és a folyó mellett tekertünk Ussé felé. Az út ugyan kicsit dimbes-dombos, de mivel a folyó völgyében mentünk, komoly emelkedő nem volt benne. A levegő szépen melegedett, az úton alig volt forgalom, úgyhogy szépen, komótosan tekertünk. Közben átmentünk Rivarennes falun, amit a polgárok nagy plakátokon mint a körtepálinka hazáját hirdetik. Érdekes, mi csak a szokásos vegetációt láttuk az út mellett, nekünk nem tűntek fel a körtefák. Több helyen is kínálták a pálinkát, délelőtt lévén azonban eszünkbe sem jutott megkóstolni. 13 km múlva értünk el az ussé-i kastélyt. A parkolóban átöltöztem, felvettem egy rövid ujjú trikót, hátunkra vettük a hátizsákokat, és bementünk. A bejáratnál az eddigi legmagasabb beléptidíjat, 13 €-t kellett kifizetni.

A kastély története a XV. században kezdődik, amikor is VII. Károly egyik hadura, a Admiral Jean V. de Bueil az ezen a helyen állt középkori erődítmény helyén egy szabályos téglalap alakú kastélyt építtet, zárt belső udvarral, a kastély mind a négy sarkán egy-egy kerek toronnyal. Miután 1477-ben elhunyt, fia Antoine, aki a családi vagyont szerencsésen eljátszotta, 1485-ben eladta a kastélyt Jacques d’Espinay-nek, XI. Lajos és VIII. Károly kamarásának. Az új tulajdonos a keleti szárnyon új bejáratot nyitott és ennek védelmére két további tornyot épített.

1659-ben megint új tulajdonos, Marqis Bernin de Valetinay veszi át a kastélyt és lebontatja az északi szárnyat, hogy ezzel kilátást biztosítson az Indre folyóra. Egyben a nyugat szárny északi végétől indulóan egy új szárnyat építtetett és kialakíttatta a ma is látható, a folyó völgye felé lejtő, teraszos kerteket. Az orangerie-ben látható narancsfák egyike-másika állítólag még ebből az időből származik. Ha jól számolom, a kastély a következő 250 évben hatszor cserélt gazdát, míg végül gróf de Blacas-é lett. Ma is az ő leszármazottjai birtokolják. 1895-ben meglátogatta a kastélyt Charles Perrault, a francia író és meseíró és állítólag amit itt látott, ihlette őt a La Belle au Bois dormant megírására. Az 1695-ben megjelent történetet aztán később átvették a Grimm testvérek és a Dornröschen című meséjük már németföldről jutott el Magyarországra, mi meg Csipkerózsika címen ismerjük.

A látogatás a keleti szárnyban kezdődött. A fogadóteremből a Salle des Garde-be jut az ember, ami a valamikor bejárat volt és a Trompe-l’ ceil tecnikával van kifestve, ami úgy hat, mintha márvány lenne. A teremben a közelkeletről származó fegyvergyűjtemény látható. Ezen a szinten van még a kápolna, a falain XVI. századi brüsszeli faliszőnyegekkel. Mellette a kastély valamikori konyhája, ami most is az eredeti, középkori állapotában van.

A középső szárny földszintjét a galéria foglalja el, már központi fűtéssel, a falakon XVII. századi szőnyegekkel, jellegzetes sakktáblaszerű fekete-fehér csempepadlóval. Innen a lépcsőházba vezet az út, ahonnan elérhető a király lakosztálya. (XIV. Lajos korában minden jelentős kastélyban be kellett rendezni egy királyi lakosztályt, arra az esetre, ha a napkirály véletlenül erre járna. Erre speciel nem járt, pedig a lakosztály nagyon szép.) A lakosztályban, a hálószobát kivéve. XVII., XIX. századi és az előző századfordulóról származó korhű női ruhákat viselő bábuk népesítik be a termeket.

A kastély többi, ma látogatható része a mese jegyében van berendezve. A keleti szárny tornyában a történet különböző jeleneteit állították be bábukkal. Ezt a történetet azonban mindannyian ismerjük, nem is írnám most le újra.

Amikor a kastélyból kijöttünk, leültünk a szépen ápolt parkban egy padra és megettük a szendvicseinket, ittunk a flaskáinkból és továbbindultunk Huismes – Chinon felé. Ez a 16 km már egy kicsit nehezebb volt, mert Chinon már a következő mellékfolyó, a Vienne völgyében fekszik és a két folyót itt is egy plató választja el egymástól, de szerencsére, ha egyszer felértünk rá, akkor ott már nem voltak nagyobb lejtők. A déli nap persze egyre erősebben tűzött, izzadtunk is rendesen, de hamarosan elértük a várost és benne a chinoni vár romjait, ahova már bejutni is elég nehéz volt. A bejárathoz egy pincén, a végén vagy 15 lépcsővel felfelé lehetett csak eljutni. Botor fejjel azt hittük, hogy ez csak valami hátsó bejárat és a domb másik oldalán igazi út vezet a főbejárathoz, ezért a katakombán és a lépcsőkön át magunkkal cipeltük a bringákat. Ott aztán kiderült, hogy kár volt, mert majd vissza is vihetjük őket. Sovány vigasz, hogy a beléptidíj csak 3 € volt.

Chinon kilóg a kastélyok sorából, mert nem egy renaissance építmény, hanem egy igazi középkori erődítmény romja. A folyó északi partján levő szikladombon már a római időkben állt egy erősség, aminek helyén Blois grófja a X. században egy várat épített. A vár 1044-ben, a blois-k Saint Martin le Beau melleti csatavesztése után átment az Anjou grófok birtokába és így a planaganet-k révén a XI. században angol felségterület lett. II. Plantaganet Henrik építtette a vár középső tornyait, aztán 1189-ben, az azay-i egyezmény aláírása után két nappal itt is halt meg. 1205-ben egy éves ostrom után sikerült II. Philipp Augustnak végre elfoglalnia és onnantól francia kézben maradt. Philipp és utódai tovább építették a várat, a XII. század végére érte el a mai nagyságát.

A 100 éves háború alatt ez a vár volt Károly hercegnek, a későbbi VII. Károlynak a rezidenciája. Ő építtette a Nagytermet, amiben 1429-ben Johannát fogadta. Egészen 1459-ig Chinon volt a királyi udvar színhelye. 1562-ben a vár a hugenották birtokába került, majd IV. Henrik uralkodása idején börtönként fungált. 1633-ban aztán a vár Richelieu bíboros birtokába került és az ő utódai egészen a Francia forradalomig megtartották. A forradalomban kifosztották és utána sorsára maradt és rommá vált. Először III. Napóleon alatt folytak rekonstrukciós munkák, de a nagyobb lélegzetű restaurációs munka 2006-ban indult meg és az idén fog befejeződni. Ahogy mi láttunk, a munkáknak nem célja a vár teljes helyreállítása. A várnak a város felőli falait már annyira felépítették, hogy az eredeti távlati kép helyreálljon, egyébként inkább a meglevő falmaradványok megóvása a célja. Csak a Logis Royal-t építik legalább részben újjá.

A vár két részből áll, a keleti területen állt a Fort Coudray, amit a másik résztől, a Fort Saint George-tól és a királyi lakosztályoktól egy száraz árok választotta el. Az erődítmény hatalmas volt, több, mint 400 méter hosszú és 150-200 méter széles.

A Fort Choudray területén épül éppen egy új beton-üveg múzeumépület és egy új bejárat is, ami a folyó partjáról vezet majd a várig, továbbá egy lift a fogyatékkal élőknek. Az egykori vár egyetlen épen maradt épülete az óratorony, amiben ma egy Jeanne d’Arc múzeum van, teraszáról pedig, ha az ember leküzdötte a 4 emeletnyi csigalépcsőt, csodálatos kilátás nyílik a városra és a Vienne völgyére. A folyó vize az algáktól barna, nekem tetszett, Miri meg éppen visszataszítónak találta. Hiába no, a színérzékelésünkben tudva levően vannak bizonyos különbségek.

Csak ez maradt a nagyteremből                                          A Jeanne d’ Arc múzeum

Amikor kijöttünk eredetileg az volt a tervünk, hogy valahol eszünk végre egy palacsintát, a helyi specialitást, de nem volt szerencsénk, mert sehol sem találtunk egy megfelelő vendéglőt, ezért inkább hazaindultunk. 24 km várt ránk a D 751-es főúton, ami most igencsak forgalmas volt, másrészt meg kerékpárosnak maga a horror. Tiszta hullámvasút, csupa emelkedő, meg lejtő, mint Sásd és Oroszló között, csak itt az emelkedők 2 km-esek és van köztük 10%-os is. Szegény Mirinek nem volt egyszerű az emelkedőket leküzdenie, de végül is, ha nem is teljesen simán, mindegyikre feljutott. Másfél óra alatt értünk haza. Engem is megviselt egy kicsit ez a szakasz. Nekem azonban a fenekem fájt elsősorban, az egész napi több, mint 4 óra a nyeregben igencsak kikezdte az ülőgumóimat.

Éhesen és szomjasan értük el Azay városát. Megálltunk a péknél, Miri vett kenyeret és még valami mást is egy zacskóban, aztán irány a kemping. Kurva éhesek lehettünk, mert egy baguette-t már útközben felfaltunk csak úgy, minden nélkül a bringán. Igaz, még meleg volt, amikor megettük. Miri az üzletben látta a péklányt is, aki az elektromos kemencék között tett-vett: a füléig lisztes volt és nagyon-nagyon kövér. Ha neki is annyira ízlett a kenyere, mint nekünk, akkor nem csoda, hogy olyan jó húsban van. Otthon gyorsan megfürödtünk, mert tapasztalatom szerint egy fél órával a tréning után már nincs kedve az embernek mozognia. Ez most is beigazolódott: a zuhanyzás után megettük a zacskó tartalmának a felét, sajtos lepényeket, aztán még elrágcsáltunk egy másik bagette-t is, végül megettük az zacskó másik felét, a málnás-vanilliakrémes tortácskákat, megittunk egy üveg ásványvizet, egy doboz narancslét és utána egy üveg bort és aludni tértünk. A mára vett húst majd holnap esszük meg.

Még az este nagy elhatározásra jutottunk. Holnap a terv szerint át kellene települnünk Saumur-ba, onnan körbekerekezni és megnézni Montserau és Brézé kastélyait, de úgy gondoltuk, hogy a történelemmel körbe értünk, megnézhetnénk még egy-két kastélyt, de többet már nem látnánk. Ehelyett meghosszabbítjuk a bretagne-i kirándulást 3 nappal és már holnap elmegyünk az óceánig. Majd úgy intézzük, hogy az útbaeső kastélyokra vethessünk egy pillantást.

Június 4. péntek

Erről a napról nem sok jelentenivalóm van. Reggel szikrázóan tiszta égboltra és ragyogó napsütésre ébredtünk. A felkelést szokás szerint nem kapkodtuk el, előbb komótosan megreggeliztünk (egy kis kenyeret és sajtot-vajat ettünk csak), összerakodtunk, aztán 10-kor kijelentkeztünk. A 3 éjszakáért 59 €-t fizettünk. Aztán az Azay la Rideau – Chinon – Saumur – Due la Fontaine – Cholet útvonalon nekivágtunk. Előbb megtettük a tegnapi „Via dolorosát” Chinon-ig. Kocsival persze flottul ment, de még így is feltűntek a meredek lejtők. Chinon-tól az utunk először a Vienne folyó völgyében vezetett, aminek barna színét már tegnap megcsodáltuk. Elmentünk egy hajóépítő műhely mellet, ahol egy klasszikus laposfenekű hajó alját kátrányozták éppen. Nagyjából úgy néz ki, mint egy túlméretezett dunai ladik. Magán a folyón is láttunk több ilyen bárkát, de most persze, mint kirándulóhajót a turizmusszolgálatában. Van kabinjuk és vitorlájuk és evezőjük, de hátul a biztonság és a kényelem kedvéért még egy-egy 80-120 lóerős külmotor is. A Vienne és a Loire összefolyásánál megálltunk és csak kívülről megcsodáltuk Montsoreau kastélyát.

A kastélyt Jean de Chambres, VII. Károly bizalmasa és diplomatája építette a XV. században egy régebbi, a saumur-chinon-i utat ellenőrző erősség maradványain. A kastélyt a forradalomban szegény polgárok között felosztották, több család lakott benne társbérletben, akik persze szokás szerint nem gondozták és teljesen lepusztult. Alexander Dumas regénye, a La Dame de Montserau révén azonban ismét az érdeklődés előterébe került, így a megye a közvélemény nyomására megvásárolta és utána közpénzből szépen restaurálták. 1862-óta a Kultuszminisztérium gondozta, bár állami kézben van, ma egy magántársaság működteti.

Innentől a Loire déli partján, közvetlenül a mészkőfal alatt fut az út. A mészkőfalban hatalmas barlangok, ahonnan az építkezéshez használt követ bányászták. Ezekben részben gombát termesztenek, ez a környék a champignon gomba hazája, részben bort tárolnak, mert a környező dombokon található Franciaország egyik leghíresebb borvidéke, innen származik a Cabernet franc és itt készül a híres Saumur nevű pezsgő is. A kis települések házai a sziklafal és a folyót követő út közti keskeny területen állnak, egymás mögött, fölött, mert egyszerűen nincs hely. Ezért aztán nem csoda, hogy a barlangok egy részében még ma is laknak, a bejáratnál van valami házszerű építmény, néha még tornyocskákkal is, az ablakokat meg már közvetlenül a sziklafalba vágták.

Saumur városával búcsút intettünk a Loire völgyének, mert délre fordultunk. Saumur-tól Nantes-ig, ami testvérek között is jó 100 km, végtelen szőlőültetvények között vitt az út, közben persze pincészetekkel. Az egyiknél meg is álltunk és vettünk 6 üveg bort az útra. Mi száraz fehérbort és rozét vettünk, de a borvidék igazi specialitásai a fehér és vörös félédes és édes borok, amit az ember célszerűen libamájhoz, vagy májpástétomhoz fogyaszt. Rosszul hangzik, pedig így van. Mi – nem itt, hanem előzőleg otthon, miután egy francia származású betegtől ajándékba kaptuk a hozzávalókat – már kipróbáltuk és tényleg nagyon ajánlható kombináció. Ha valakinél éppen lenne otthon libamáj, az vegyen gyorsan fehér kenyeret és egy üveg Tokaji aszút.

Nantesben még egyszer utoljára átmentünk a Loire hídján, aztán északnyugat felé vettük az irányt. A Nantes – Savenay – Vannes – Lorient útvonalat egy „Nationale”-n azaz nemfizetős autópályán megtéve délután 5-re értünk Pleomeur-be és pillantottuk meg az Atlanti óceánt. Az autópályát elhagyva kb 4-5 km-t mentünk a tengerparti promenádén, aztán találtunk egy kis campingot, a (breton nevén) Pen er Malo-t, ahol leparkoltunk, kirakodtunk. A kemping színvonala vegyes, a WC-k a fűzfőivel egymagasságban, a zuhanyzók mesze az fölött vannak. Igaz, teoretikusan van itt még egy úszómedence is, de azt nem szabad használni, mert elromlott valami rajta, hogy mi, nem értettük. Amúgy nem sok a szabad megállóhely, zömében állandóan itt parkoló, házszerű lakókocsik állnak itt, tartósan bérlik őket valakik. Szabályos víz- és csatornarendszerük van, olyanok, mint egy kis ház. Bár péntek este van, gyakorlatilag mindegyik üres, itt sem lehet nagyon hosszú a szezon, ha most még nem jönnek a vendégek. Gyorsan bringára ültünk, elmentünk az első boltba, ami utunkba esik majd. Közben persze lehatoltunk a partra is és bedugtuk a lábunkat a nagy vízbe. Még elég hideg, fürdés nem lesz.

A Pen er Maloban, mögöttünk a bunker

A kempingtól néhányszáz méterre van a Fort Bloque, egy a parttól 2-300 méterre levő sziklaszirtre épült erőd, ami dagálykor sziget, apálykor meg egy kövezésen lehet átkelni hozzá.

A kis ABC-t gyorsan megtaláltuk és vettünk egy kenyeret, két tejet, két db avokádót, 30 deka hagymát, egy narancslevet és fizettünk 13.80-at. Minden kb. kétszer annyiba kerül, mint otthon (A-ban), kivéve a cseresznyét, mert annak négyszer annyi, 17.80 kilója (~5.000 Ft). Na itt csak a legszükségesebbeket vesszük majd. Még megnézzük a vendéglők árlapjait, de tartunk tőle, hogy vacsora kettőnknek 50 € alatt nem nagyon úszható meg.

Itthon aztán megsütöttük az Azay-ból magunkkal hozott steaket, meg megcsináltuk a salátákat és az avokádókrémet, aztán meg is ettük rendesen az egészet és egy kis saumur-i pezsgőt ittunk hozzá.

Most éppen ejtőzünk és azt várjuk, hogy fél kilenc legyen, akkor majd lemegyünk a partra és megnézzük a naplementét.

Nem tunyultunk el a várakozás közben, ahogy terveztük, lementünk a partra. Közben megjött a dagály és hozzá egy kicsit erősebb, hűvösebb nyugati szél is, elkelt a pulóver. A fiatalok mindenütt egyformák, egyfajta bátorságpróbaként bementek fürödni a tengerbe. Előbb a fiúk, aztán meg a lányok is, már csak a nézésüktől rosszul lettem. El sem tudom képzelni, hogy 40 és még egy pár évvel ezelőtt magam is ilyeneket csináltam. Hiába, fiatalság bolondság.

Naplementéig maradtunk, aztán mi is megfürödtünk, persze a meleg zuhany alatt és lefeküdtünk. Fél 11-kor még egészen világos volt, látszik, hogy lényegesen nyugatabbra vagyunk, mint szűkebb hazánk. Otthon ilyenkor már „stock Finster” (a tök sötét német megfelelője) szokott lenni.

Június 5., szombat

A szokásos reggelit most, a jó időben, kint a „teraszon” ettük. Bár sütött a nap, az óceáni szél kicsit hűvös volt, úgyhogy hamarosan mindketten pulóverben üldögéltünk. Azután bringára pattantunk és elkerekeztünk a Lorient öböl bejáratáig, odafelé a girbegurba parti úthoz tartva magunkat. Magas bazalt sziklafalak és kis homokos öblök váltogatták egymást az öblök körül kis falvakkal, ahol a lakók többnyire nyaralónak használhatják a házaikat. A tengerparti úton sok kerékpáros tartotta szombati edzését, természetesen, mint tudjuk országúti gépeken. Aztán láttunk több kocogót is.

Még egy sport képviselői mutatkoztak számosan, a horgászok. Minden öbölben kinn voltak a vízen, helyesebben éppen akkor jöttek be, amikor mi 10 – 11 körül végigmentünk a parton. Kis lélekvesztőkkel merészkednek ki a vízre, az egyszemélyesek tényleg nem nagyobbak, mint egy Optimist. Nagyon nem lehet ugrálni bennük, mert egyből a vízbe fordulnának. Nem tudjuk milyen lehetett a fogás, de mi halat egyiküknél sem láttunk.

Az egyik öbölben teljesült a nejem vágya, végre találtunk egy vándor palacsintasütőt. Az ötvenötös hölgy egy kisteherautó platójáról árulta a portékát. Rendeltünk is egyet-egyet próbaképpen, Miri egy simát porcukorral, én meg egy narancslekvárosat. A hölgy boszorkányos ügyességgel pillanatok alatt sütötte meg őket, nagyon finomak voltak. Itt is bebizonyosodott, hogy a francia konyhának 3 titka van: a vaj, a vaj és a vaj. Az egyik felükön már megsült, megfordított palacsintákra egy jódarab vajat kent. A másik észrevétel, hogy a sütőlapok nagyon forróak voltak, ezért a palcsinták ropogósak lettek, anélkül, hogy megégtek volna. Lelkesen mi is elhatároztuk, hogy este palacsintát fogunk vacsorázni, van nálunk ugyanis 3 féle mirilekvárja, barack, eper és szilva. Miri még ivott a hölgynél egy pohár vizet.

16 km után értük el az öböl bejáratát, éppen a citadellával szemben. Egymás után húztak ki az öbölből a vitorlások a nyílt vízre. Azért ezt a manővert kicsit másként kell elképzelni, mint Fűzfőn: a sportkikötők olyan messze vannak a nyílt víztől, mint Kenese, vagy Siófok, szóval nem 3 perc az egész.

Amúgy Lorient környékén (talán másutt is a Vizcaya-i öbölben), a tengerparton végigmenni olyan, mint Enver Hodzsa Albániáján, egymást érik a bunkerek. Egy éppen itt áll a kempingben, 10 méterre tőlünk. Ezek azonban 1943-45 között készültek, mint az „Atlanti fal” részei és a tenger felől akarták védeni a III. Birodalmat, amúgy nem sok sikerrel. A franciák ezeket a betonépítményeket általában raktárnak használják, a forgalmasabb helyen levőket vidám színekre festik. Láttunk egy kivételt is, Lorient-ben a helyi „pitanqeu” klub (tudjátok ez az a golyódobálós francia népsport) sajátította ki székháznak, előtte, mindjárt tengerparton 12 pálya a klubtagoknak. Ezen a délelőttön azonban a cserkészek tartottak akadályversenyt és itt volt az egyik állomás. Mint ilyenkor szokásos, itt is baromságokból tettek próbát a kamaszok, például egy vonalon kellett becsukott szemmel hátrafelé menni. Ennél talán még a KISZ is jobb volt.

Lorient-t látni tulajdonképpen az én kívánságom volt: mint afféle amatőr hadtörténész, meg akartam nézni a valamikori legnagyobb német tengeralattjáró támaszpontot.

A város a Blavet folyó torkolatában, annak két partján fekszik, ahol a szikláktól körülvett, zegzugos tölcsértorkolat mindig is ideális kikötő volt. Ez volt a francia Keletindiai Társaság támaszpontja és ebből, mármint a kelet szóból (L’Orient) származik a város neve is. A jelentős kereskedelmi kikötőt aztán 1770-ben átvette a francia állam és Napóleon alatt haditengerészeti bázis lett.

A Lorient öböl madárszemmel

A II. világháborúban, 1940. június 25-én elfoglalták a németek és itt építették fel az egykori halászkikötő és az azzal határos Keroman-félsziget területén a legnagyobb tengeralattjáró támaszpontjukat. A németek Bretagne elfoglalásával szabad kijárást kaptak az Atlanti óceánra és egycsapásra a legfontosabb angol utánpótlási vonalak közelébe kerültek. Az egyetlen probléma az volt, hogy a kikötők az angol légierő hatókörébe estek és így a bombatámadások ellen a kikötőt védeni kellett. Mivel sem a csöves légelhárítás, sem a vadászok nem tudták megakadályozni az éjszakai légitámadásokat, a hajókat vasbeton bunkerekben helyezték el.

Első lépésként a halászkikötőben az úgynevezett „dómbunker” készült el. Itt már volt egy halászhajósólya, amivel a hajókat a szárazföldre vontatták és aztán egy fordítókoronggal a megfelelő parkolóhelyre állították. A németek ezt annyiban módosították, hogy a kocsikat alkalmassá tették a 3-400 tonnás „B” sorozatú tengeralattjárók mozgatására és a „parkolóhelyek” fölé 1,5 méter vastag betonból egy tetőt (dómot) emeltek, a bejáratnál vastag acélajtóval.

Másodiknak készült el szintén még a halászkikötő területén a Scorff-bunker, ami már a vízen is megközelíthető volt. A bunker teteje 3,5 méter vastag volt, a két „box”-ban 4 tengeralattjáró fért el. Problémát jelentett, hogy az iszapos fenék a bunker bejáratait gyakran elsekélyesítette, ezért állandóan kotorni kellett őket. A következő lépcsők elkészülte után csak a tengeralattjáró-tornyok reparálására használták.

A harmadik lépcső volt a Keroman I. és II-nek nevezett projekt, ahol most már a halászkikötőn kívül, a Keroman földnyelven ismét szárazboxok épültek, mert az itt sziklás talajon nem volt lehetőség tengerszinti bunkert létesíteni. A bunker úgy nézett ki, mint egy lakótelepi sorgarázs, ahova most már a nagyobb, „C” típusú hajókat (700-850 tonna) helyezték el, miután egy síneken mozgatott sólyakocsival kiemelték őket a vízből és a tárolókocsikra tolták. Az egész művelet mintegy 35 percig tartott, tehát nem volt hosszabb, mint egy 21-es kidaruzása a Balatonon. Ezeknek a bunkereknek a háború végére, a későbbi megerősítések miatt 5 méter vastag tetejük volt és összesen 12 hajót tárolhattak.

A Keroman III már a földnyelv végén épült, itt lehetőség volt a tengerszinti parkolók kialakítására. A 7 boxból 5-nek zsilipszerűen záródó kapuja volt, ezeket tehát szárazdokk-ként is használhatták. Ebbe a bunkerbe összesen 13 hajót lehetett elhelyezni, a tetővastagság pedig 7,5 méterre nőtt. Elkezdődött a IV. lépcső építése is, amiben 24 már modernebb, XXI-es típusú tengeralattjárót szándékoztak elhelyezni, de a háború végéig nem készült el.

A Keromán félszigettel szemben, a Kernével földnyelven egy halkereskedő elkobzott villájában (a népnyelv szerint a „szardíniásdobozban”) volt Dönitz admirálisnak, az U-Boot flotta parancsnokának és stábjának a főhadiszállása.

A háború alatt a várost sorozatban érték a légitámadások. A tengeralattjáró-támaszpontot egyetlen jelentős találat sem érte, ellenben a város majdnem teljesen elpusztult. A városi Wehrmacht helyőrség csak a hivatalos fegyverletételi okmány aláírása után, május közepén adta meg magát a szövetséges csapatoknak.

A háború után először a Francia Haditengerészet használta a területet. A hidegháború elmúltával a támaszpont nagy részét visszaadták a városnak. Ma a dómbunkerekben, miután a páncélajtókat egy beüvegezett műanyagfalra cserélték, raktárak vannak. A Scorff-bunker a megmaradt haditengerészeti kikötő területén van, nem látogatható. A Keroman I és II-ből a jachtkikötő raktárai és műhelyei lettek, a sólyarendszert nagyrészt lebontották, illetve a bontás-átalakítás ma is folyik. A Keroman III elhagyatottan áll a parton, lassan romlik, rozsdásodik, a franciák érthetően nem nagyon törődnek vele. A Keromán IV-et mára jórészt lebontották.

Mivel sem a raktárak, sem a műhelyek nem érdekeltek, a pusztuló vízszinti bunkerek látványa meg szintén nem nagyon vonzott, itt be is fejeztük Lorient megtekintését. Hazafelé már nem követtük a tengerpartot, hanem egy csaknem egyenes úton száguldottunk 11 km-t és 45 perc után már itthon is voltunk. Csak egyszer álltunk meg, hogy tanulmányozzuk egy halvendéglő étlapját. Tegnapi sejtésünk beigazolódott, egy halmenü nem éppen két fillér. Itthon aztán előbb ettünk egy könnyű ebédet (ekkor ettem meg az utolsó három szelet stifoldert – szerintem amúgy nem sok cserkúti füstölt töltelékárú látja meg az Atlanti óceánt, illetve dehogynem, a Kanári szigeteken levő cserkúti agensek biztos szoktak magukkal vinni). Úgy terveztük, hogy kaja után kimegyünk a partra, de közbeszólt a sors, Mirinek hasmenése lett, nem tudjuk, hogy a pohár víztől-e, vagy a majonézes zellersalátától, mert ezek voltak azok, amiket én nem ettem és nálam eddig minden rendben. Úgyhogy megvártuk, amíg az akut panaszok lecsengtek és utána mentünk ki a homokra.

Az előttünk levő part a szörfösök paradicsoma. Reggel 8 felé elkezd fújni a szél és onnantól kezdve egész nap 2-es 3-as szél fúj egyenletesen, mindig ugyanabból az irányból, pöffök nélkül. A parttól 200 méterre van a hullámtörés, itt nem túl magas, úgy 2 méteres hullámok keletkeznek. A hullámlovasok egyik csapata már reggel kezd, a srácok többnyire busszal jönnek, a rövid, úgy 130 centi hosszú és 50-60 centi széles szörföt egy pántokkal ellátott tokban, mint egy hátizsákot viszik magukkal. Délre aztán egyre inkább beáll az apály, ilyenkor a hullámverés is kisebb, hazamennek, talán akkorra főz anyuka.

Arra van Amerika                                          Erre meg Lorient

Apálykor a víz vagy kétszáz métert visszahúzódik, akkor azok is aktívak lesznek, akik a visszamaradt nedves, kemény homokon csinálnak valamit, például homokvitorláznak (olyan, mint a jégvitorlás, csak korcsolya helyett kereke van, vagy kis háromkerekű székben, esetleg gördeszkán kite-olnak. De láttunk olyat is, aki a lovával és ügetőkocsival száguldozott. Persze sokan labdáznak, fociznak, meg csak egyszerűen rohangálnak. Kijjebb meg a szörfösök (de nem a vitorlás, ilyent nem is láttunk, hanem a hullámlovasok) ügyeskednek. Ma különleges program volt, az előttünk levő szörfiskolában sportos tolószékes lányokat és fiúkat (sokan voltak) tanítottak a hullámon lovagolni. Egyszerűen csodálatos, hogy milyen speciális felszerelésük volt. Karbonvázas székek, széles, könnyű kerekekkel, amivel bevitték őket a hullámok közé, aztán spéci deszkák, kétoldalt peremmel és kapaszkodóval. És persze mindenkinek neopren ruha, mert a víz kibaszottul hideg volt. Ezt nevezem esélyegyenlőségnek!

Én csak feküdtem a homokban és attól féltem, hogy az esetleg jelenlevő greenpeace-es fiatalok valami partravetett bálnának néznek és bevisznek a vízbe, hogy megmentsék az életemet. 7 óra felé visszajöttünk a kempingbe. Mivel Miri nem tud enni, a mai palacsintákról lemondunk. Kicsit még összepakoltam kívül, hogy holnap időben indulhassunk. Most fürdés és lefekvés jönne, de teljes erőből süt még a nap.

Június 8., vasárnap

Nem mentünk sehova, mert a tegnapi hasmenés ugyan mára teljesen elmúlt, de nyomában olyan fáradtság vett erőt a személyzet felén, hogy inkább úgy döntöttünk, hogy ma egy igazi pihenőnapot tartunk. Tényleg semmit sem csináltunk, kétszer mentünk le a partra körülnézni. Ma derült ég, de viharos, 4-5-ös szél fogadott bennünket, csak a bátrabb szörfösök és a kite-osok voltak aktívak, mások a homokban múlatták az időt. Az ismét nagyszámú kerekesszékes sportoló is csak a parton mozoghatott, bár ehhez a süppedős homok nem igazán nyújtott megfelelő terepet.

Szóval kicsit napoztunk, olvastunk, szunyókáltunk, bőségesen ittunk, de óvatosan eszegettünk. Lassan este lett, ezért most le is fekszünk.

Június 7., hétfő

Borús, de csendes, viszont igen hűvös napra ébredtünk. A tenger nyugodt volt, a homokos parton kis hullámveréssel. Reggelre nem maradt kenyerünk, ezért a szokásos manőverek közül a reggeli ma elmaradt, egy jó kávé után kijelentkezés és fizetés (48 € a három éjszakáért), végül a szervíz, szennyvízürítés, ivóvíz utántöltés volt a sorrend. Fél 10-kor indultunk mai uticélunk, St. Malo, helyesebben egy mellette levő kisváros, Rothéneuf felé.

Az utat végig Nationalé-okon tettük meg, flottul, a szokásos sebességgel. Útközben mindössze kétszer álltunk meg, először Rennes előtt reggelizni. Egy meglehetősen lepukkant útmenti étteremben ittunk két grande caffe-t és megehettük hozzá a büfé utolsó két croissant-ját és az egyetlen csokoládés süteményt. Az áruk kb. mint otthon, 8.20 €. Másodszor St. Malo előtt tartottunk szünetet, itt ugyanis nem jól instruáltam Miriamot és rossz autópályára tévedtünk. A hibát szerencsére rögtön észrevettünk és azonnal korrigáltunk, de a le- és felhajtó hurkok között találtunk egy Cora-t és mivel a bevásárlás amúgy is aktuális volt, mindjárt be is mentünk. Mivel St. Malo-ban három éjszakat szándékozunk eltölteni, ezért alaposan bevásároltunk. Vettünk halat (73 deka „Dos de Lieu Noir”-t amivel úgy jártunk, mit koszorús költőnk a pina szóval, mert mi sem leltük a szótárban) ma estére, aztán csirkecombot holnapra és egy vegyes grilltálat szerdára. Aztán persze vettünk kenyeret, tejet, tejfölt, mindenféle zöldségeket, cseresznyét (ez itt csak 5 € volt), és barackot, továbbá egy kis sajtot, szalámit, egy disznósajtszerű helybeli specialitást. Meg ecetet, bort és cidre-t, ami az itteniek almaborból készült híres pezsgője. És persze egy kis süteményt is meg a fenne tudja mi mindent még, úgyhogy most a 82 €-t egyáltalán nem találtunk túlzásnak. Annyira felpakoltunk, hogy a kocsi fájdalmasan felnyögött, amikor indultunk. Az autópálya után, még kb. öt kilométert mentünk zegzugos mellékutakon a mai kempingig, Les Ilot– ig.

Ez aztán egy érdekes kemping, csak a főszezonban működik, most csak lakóautókat fogad, ezért a fürdő, a WC, a mosogató be vannak zárva, a vendégek ebben önellátóak kell, hogy legyenek. Igaz, hogy naponta csak 3,70-et kell fizetni érte, és ebben benne van a víz, az áram és a szennyvíz-leadás díja is. Amúgy a kemping nagyon szép, aszfaltos utakkal, ápolt füves megállóhelyekkel és szépen nyírt sövényekkel. Az új vendég egyszerűen behajt a kapun, és öntevékenyen leparkol. Recepció csak reggel hét és kilenc, továbbá este hat és nyolc között van nyitva. Csak bejelentkezni kell és természetesen előre illik fizetni, összesen 11,10 volt a számla.

Miután leparkoltunk, tettünk egy kis sétát a városkában és a kikötőben. Rothéneuf egy idilli üdülő- és fürdőváros most, így szezon előtt még éppen félálomban. Ami azonnal feltűnt, legalább öt fokkal melegebb volt mit Lorient-ban. Bretagne-nak ez a csücske ugyan is pont szemben van Cornwall-lal, mind kettőt fűti a Golf áramlás, ezért a felhősség ellenére is nagyon kellemes meleg volt. A kikötő egy kb. ezer méter átmérőjű öböl, ahova egy keskeny, talán száz méter széles, két magas sziklától őrzött hasadékon lehet bejutni. Mikor délután ott jártunk még éppen dagály volt, de az útikönyv szerint apálykor a vízszint öt méterrel csökken és az egész kikötő szárazra kerül. Este tízkor majd ismét kimegyünk és ellenőrizzük, hogy így van e?

Aztán kisétáltunk a kikötőbejárat nyugati sziklájának a tetejére. Itt egy kis kápolna áll, benne Mária, bal karján a gyermekkel, a jobb kezében pedig egy horgonyt tart. A bejárat fölötti tábla szerint itt lehet imádkozni a hajósokért, hogy baj nélkül térjenek haza. Ma szélcsend volt, de viharban biztos nem olyan egyszerű a sziklák között a kikötőbejáratot megtalálni, elkél hozzá az égi segítség.

Maga a városka gyönyörű, lakói többnyire nyaralók. Miri nagy örömére minden udvar egy virágoskert, gyönyörű rózsákkal. Aztán csak a mediterrán vidékeken látható növényekkel, fügefákkal, ciprusokkal, pálmákkal. Érthető, itt a tél csak szelet és esőt jelent, fagy errefelé soha nincs. A házak zöme terméskőből épült, magastetővel, manzárd-ablakokkal. Itt aztán van értelme a spalettáknak, ha megjönnek az őszi viharok.

Még körbesétáltunk a városka főutcáján, megkerestük a Boulangerie-t, hogy legyen mindig friss kenyerünk. Aztán visszatértünk a lakóautóhoz.

Útközben felfedeztünk egy ingatlanközvetítőt ahol kiadó lakásokat hirdettek, nagyon elfogadható áron: például egy öt hálószobás, minden kényelemmel felszerelt tengerparti ház főszezonban hetenként 1400 €-ért bérelhető ki.

A városka főterét Place du Canada-nak hívjak, és itt áll a városka szülöttjének Jacques Cartier-nek, Kanada felfedezőjének a szobra. Most lassan megvacsorázunk, megfürdünk, utána még gyorsan kiugrunk a tengerpartra apályt nézni, aztán jöhet is az ágy. A mai napló annyiban különleges, hogy ezt én csak diktáltam, de a Miri írta nagy sebességgel, egy-két apró betűhibával.

Most, a vacsora után, ami nagyon jól sikerült, gyorsan leírnánk, hogy hogyan kell jól halat sütni, mert az is egy kis tudomány. A legfontosabb, hogy semmi panír, sem liszt, sem prézli, sem tojás, vagy hasonlók. A halszeleteket, vagy a filét megsózzuk, bőven meglocsoljuk citromlével és egy órát állni hagyjuk. (Nem a citrom, hanem a savanyítás a lényeg, lehet ecetet is használni, persze ilyenkor fel kell higítani kb. a citrom koncentrációjára.) Aztán fogjuk a serpenyőt, és egy kevés jó olívaolajat öntünk bele, de csak annyit, hogy az edény alját kb. egy milliméternyi vastagságban ellepje. Az olajat felforrósítjuk és a halakat beletesszük, ha lehet, a bőrös felével lefelé. Nagy lángon addig sütjük, amíg a halszeletek alulról kb. a kétharmaduk magasságáig elfehérednek, akkor a serpenyőbe egy jó nagy diónyi vajat teszünk, a szeleteket megfordítjuk, a lángot, vagy a rezsólapot egészen takarékra állítjuk és a haldarabok tetejére is egy-egy kis vajdarabot rakunk és most lassan továbbsütjük, kb. öt percig. !!Semmi-esetre-sem-sütjük-tovább!! Ekkor lehet fűszerezni, mi csak egy kis borsot hintettünk rá. Most már kész is, lehet fogyasztani. Ezzel a módszerrel a hal szaftos marad és nem szárad ki, mint egy cipőtalp, mint azt sok esetben tapasztalja az ember fia. (Csak emlékeztetőül: egyszer Miri így sütötte meg György keszegjeit és mindenki odavolt az élvezetektől. Tehát nem csak a minőségi hallal kell így bánni.)

Most is ez történt, mire idáig jutottam, el is készült a hosszúnevű hal, amihez tejfölös-magyaros uborkasalátát és bagette-t ettünk, továbbá egészen formabontó módon a villánykövesdi Blum úr versendi rizling-szilvániját bontottuk ki, hát mit mondjak, ez is egy nagyon-nagyon ajánlható kombináció.

Na, közben 10 óra lett, most már tényleg ki a kikötőbe. A kikötőben nem volt víz, az egész öböl üres, a délutáni séta óta 4 métert apadt. A homokos tengerfenék kemény, szépen lehet rajta keresztül-kasul sétálni.

A kikötő dagálykor és apálykor

A hajók és a csónakok többnyire az oldalukon hevernek, mint valami partravetett víziállat. A vitorlások egy része eleve ikerkieles, ezek persze szép egyenesen állnak, de kiderült, hogy az is elég, ha a hajónak ugyan egy kielje, de két kormánya van, mert úgy is megáll. Ha meg nem olyan hajód van és nem szeretnéd, hogy apálykor elfeküdjön, akkor kétoldalra csőből mankót kell alákötni, amik szépen stabilizálják. A tulajdonosok egy része persze egyszerűen úgy hagyja, ahogy van, nyilván úgy is jó. A katamaránok persze stabilan állnak a homokon. Mint a bolondosok futkárotunk a kikötőmederben, nem tudtunk betelni vele, annyira szürreális volt a dolog. Este ½11, a nap nemrégen ment le, lassan sötétedett, mi meg ott bóklásztunk a hajók között. Közben meg eszembe jutott: itt vannak ezek a hajók, vitorlások, motorosok, itt fekszenek a homokon, lassan sötét lesz. Senki nem őrzi őket, de – gondolom – a tulajdonosoknak errefelé nem kell félniük, hogy reggelre eltűnik egy motor, egy horgony, vagy más encsem-bencsem róluk. Irígylésre méltó helyzet.

11 lett, mire hazaértünk, most már tényleg lefekszünk.

Júnis 8., kedd

A mai kirándulás célja St. Malo, a szokásos időben, fél 10-kor, egy nagyon egyszerű reggeli (croissant és kávé) után kerékpárra pattantunk és a part mellett futó úton bekerekeztünk a városba. A távolság csak 12 km, egy jó fél óra múlva ott is voltunk. A kempingtől a városig teljesen beépített utcákon mentünk, a két település teljesen egybeépült. A telkek nem lehetnek nagyon nagyok (talán, mert drágák?), mert az utcafronton álló házak majdnem összeérnek, egyik-másik között nincs is több, mint 1 méter.

Mikor elindultunk ugyan kicsit felhős volt az idő, de mire odaértünk, már csöpörgött az eső. Mindegy, az „Intra Muros” bejáratánál, az egyik kerékpáros parkolóban hagytuk a bringákat, hátizsákokat fel, aztán be a városba.

A környéken az első ismert település a rómaiak által alapított Aleth nevű város volt, amely a birodalom bukásáig a Britanniát megszálló csapatokat ellátó kikötő volt. A korai középkor sötét korszaka itt a VI. századig tartott. Akkor a Maclou, vagy Maclovius nevű szerzetes (akinek a nevét a helybeliek Malo-nak ejtették – innen származik a város mai neve) megkezdte a városlakók megtérítését. A város hamarosan püspökség lett és lassan növekedésnek indult. A XI. század végétől egyre gyakrabban jelentek meg a normannok és csak váltságdíj fejében hagyták el a várost, illetve, ha nem kapták meg, feldúlták a települést. Egy idő után aztán az egyházfinál elszakadt a cérna és az állandó vegzálást megunva a püspök úgy döntött, hogy a várost egy, a parttól nem messze levő szigetre költözteti át és egyféle erődítménnyé építi ki. 1142-ben költözött a szigetre maga a püspök és kezdte meg a St. Vincent katedrális építését. A következő évben kezdték el a polgárok a városfalat felhúzni, ami valóban bevehetetlenné tette. Sem a normannok, sem a 100 éves háború alatt az angolok, sem pedig a hugenották nem tudták elfoglalni, St. Malo minden ostromot kiállt.

A XVI. és XIX. század között a város folyamatosan virágzott és fejlődött olyannyira, hogy 1590-ben kikiáltották saját köztársaságukat. Azóta állítják az öntudatos városlakók, hogy ők pedig nem franciák, sem pedig bretonok, hanem „malouin”-ok , szóval malóiak – „ni francais, ni Breton, malouin suis”. A jólét nem annyira az sikeres halászatnak, vagy a kereskedelemnek volt köszönhető, mint a kalózkodásnak. A csatorna bejáratánál eredményesen vadásztak az angol és a holland kereskedelmi hajókra. Egyikük, Robert Surcouf a „Renard” (róka) nevű hajóján olyan sikeresen űzte a mesterségét, hogy már 35 éves korában nyugalomba vonulhatott.

A napóleoni háborúk után, az új európai „rendben” már nem volt helye a kalózkodásnak, a most már szövetséges angol és francia hatóságok tűzzel-vassal érvényt szereztek a törvénynek. A maloi hajósok onnantól fogva a tőkehal halászatából éltek, amiért elhajóztak egészen Labrador és Újfundland partjaiig. Az első világháború alatt aztán megszakadt a halászat és a régi formájában soha sem éledt fel ismét. Az igazi tragédia azonban 1944-ben, a szövetségesek partraszállása után történt. A városban erős német helyőrség állomásozott, amelyik elméletileg kitörhetett volna Normandia felé és elvághatta volna az angol és amerikai csapatokat az utánpótlásuktól. Felszólították tehát a városparancsnokot, Andreas von Aulock ezredest, hogy adja át a várost. Erre a parancsnok nem volt hajlandó, ezért aztán a szövetségesek több hullámban szétbombázták a várost. Az épületeknek csak mintegy 20%-a maradt sértetlen. A maloiak azonban nem adták fel és a háború után, a meglevő feljegyzésekre támaszkodva eredeti formájában ismét felépítették a várost.

A valamikori egy sziget és az szárazföld közötti csatornát lassan feltöltötte a homok és mára Malo egy félszigeten fekszik és a szomszédos településekkel, St. Servan-nal és Paramé-vel összeépült. Az egykori szigeten fekvő óvárost ma is több méter vastag fal veszi körül, ez lenne a már említett „intra muros”, a falakon belüli városrész.

Az óváros kapui                                                          A szigeten a Fort Nationale

Az óváros nagyon szép, rendezett, az épületek tökéletes állapotban vannak. A háborús sérüléseknek tényleg semmi nyomuk. Az első dolog, amivel a városkapu után találkoztunk, a háborús veteránok felvonulása volt (hogy miért éppen ma, 8-án, nem tudom). Elől egy restaurált jeep, mögötte az idős urak, az eredeti katonai sapkáikban. De amúgy civilben, mellükön a kitüntetéseik. Hát mára nem sokan maradtak, talán, ha 15-en lehettek.

A belváros ma is a rablásból él, de ezt ma nem kalózkodásnak, hanem turizmusnak, vagy idegenforgalmi kereskedelemnek hívják. Hosszú idő után ma látott Miri ismét üzleteket, kiderült, hogy erős elvonási tünetei lehettek, mert mindenáron venni akart valamit. Engem is csak az mentett meg egy pár 150 €-s cipőtől, hogy nem tudtuk volna magunkkal vinni. Végül egy ír boltban sikerült vennie egy takarót, amiből otthon pancho készül majd, ez szemmel láthatóan megnyugtatta egy kissé.

A belvárosi séta alatt úgy éreztük magunkat, mint Angliában: esőkabát fel, esőkabát le. Esőkabát fel, esőkabát le. 12-ig ment ez a játék, akkor végleg elállt és csak most este 7-kor kezdett el ismét csöpögni. Az egyik ilyen hosszabb és kiadósabb esőperiódusban beültünk egy kávézóba, Miri egy forró csokoládét, én egy Caffee Grande-t ittam, meg megettünk egy-egy palacsintát 13.50-ért, íme a korzárok mai utódai, vendéglősnek álcázva.

A belváros erős, magas falai még ma is lenyűgözőek. Három oldalról ma is víz veszi körül őket. Előttük 3 kis sziget, az egyikükön az előretolt erődítménv a Fort Nationale, ami 1689-ben épült. Fél egy felé leültünk a falon, hogy megegyük a szendvicseinket. Rögtön megjelentek a sirályok, de mi bölcsen nem dobtunk nekik semmit, nehogy nagyobb csődület legyen. Miközben ott üldögélek, kezemben a fél szendvicsemmel egyszer csak egy rántást érzek és huss, a kaja nincs többé. Egy madár hátulról mesteri zuhanórepüléssel rácsapott, de úgy, hogy hozzám sem ért, csak a szelét éreztem. Egy darabig azt sem tudtam, hogy mi történt. A madarak aztán nagy ricsajjal összevesztek a szalámis baguette-en, a csődületet tehát nem sikerült elkerülni. Miri megszánt és odaadta az ő kajájának a felét. Erre már aztán jobban vigyáztam, a testemmel takartam a váratlan támadás ellen.

Az óvárosból átmentünk a kikötőbe, ami a valamikori csatorna helyén van. Az sem mindennapi. Tudni kell, hogy St. Malonál van a világon az egyik legnagyobb ár-apály különbség: a hold és a nap állásától függően 9-12 méter. Ettől még a teherhajók is szárazra kerülnének, ezért a maloi kikötőmedencék zártak, egy zsilipes csatorna köti össze őket a tengerrel. Dagálykor a zsilipet kinyitják, ilyenkor lehet ki- és bemenni, aztán bezárják, kint a víz leapad, bent azonban változatlanul magas marad.

A kikötő után ismét bringára ültünk és elmentünk a nagy tengeri akváriumba. A belépőjegy ára nálam már elérte a fájdalomhatárt, 15,50 fejenként, de azért – „ha már idáig eljöttünk” – bementünk. Nagyon szép volt, különösen tetszett a nautiluin-nak nevezett látványosság (nyilván capt. Nemo hajója után elnevezve), kis 4 személyes „tengeralattjárók”, amiket drótkötélpályán mozgatnak. Ovális üvegablakaikon keresztül lehetett megfigyelni az akvárium élővilágát. A látogatás élvezetét csak az zavarta kissé, hogy több iskolai osztály is jelen volt. Végül mindketten elismertük, a tanárok mégis megérdemlik a két- és félhónapos vakációt. A látogatás alatt megismerkedtünk a tegnapi vacsora tárgyával is. A szótárban nem találtuk, de itt élőben láthattuk azt a halat a fekete lieu-t, akinek a hátából vágták a filét. Kérem szépen a dorsch-ok (Gadidae) családjába tartozik, helytelenül tengeri lazacnak is nevezik, a további kutatások megkönnyítésére álljon itt a latin neve: pollachius pollachius.

Közvetlenül az akvárium mellett van a világ egyetlen jelentős árapály erőműve. 1961 és 66 között egy 750 méteres gáttal elzárták a Rance folyó torkolatát és mögötte egy 22 km² felületű és 180 milló m³ kapacitású víztározó létesült. Dagálykor a víz a tengerből a víztározóba folyik és közben meghajtja a horizontális üzemcsatornákban levő 24, egyenként 10 MW-os Kaplan-turbinát. Az 5,35 méter átmérőjű turbinák lapátjai 40°-ban elfordíthatóak, ezért mindkét áramlási irányban működnek. Apálykor a víz fordítva, a tározóból a tengerbe áramlik, amivel szintén áramot termelhetnek. További jó hír, hogy áramfelesleg esetén a turbinák, mint szivattyúk vizet nyomhatnak a tározóba a dagályszint fölé is és ezzel a felesleges energiát tárolhatják. Az évenkénti energiatermelés kb. 600 GWh.

A gát tetején fut a D168-as főút. A forgalmat időnként megszakítja a felemelkedő hídszerkezet, ami a hajózsiliphez tartozik és nagyobb hajók áthaladását is lehetővé teszi. Az erőmű kívülről pont úgy néz ki, mint amik itt, nálunk az Enns-en vannak. Vezetővel belülről is megtekinthető, de erről lemondtunk.

Az akváriumtól aztán az elővárosokon keresztül visszabringáztunk az óvárosig. Ott most megnéztük, hogy hogyan néz ki az egész a dagály tetőpontján, aztán hazaindultunk. Eddig még nem találkoztunk magyarokkal, nem hallottunk magyar szót, nem láttunk magyar kocsit. Ma hazafelé Miri felfedezett egy magyar rendszámú lakóautót. Ezek a véreim még nálunknál is messzebbre autóztak, hogy láthassák Bretagne-t. Derék dolog.

Hazáig nem történt semmi, szerencsére nem is esett. Vettünk még egy kis kenyeret, kifutottunk a helyi kikötőbe és lefényképeztük dagálykor is. Itthon megfőztük a vacsorát, az eredetileg holnapra betervezett grill-egyveleget zöldsalátával és megittuk hozzá a cidre-t, ami egy édes almapezsgő. Inkább lányzsúrokra, a dobostortához való, mint a mai alkalomra, de legalább most már ezt is tudjuk. Most bekapcsoltuk a fűtést, várjuk, hogy kellemes meleg legyen a fürdőben, aztán zuhany, megesszük a tegnap vett tortácskáinkat és irány az ágy.

Június 9. szerda

Ma elindultunk az utolsó előre eltervezett kerékpáros túránkra, Cancale-ba, ami kb. 15 km-re van tőlünk. Amikor felébredtünk, na mit gondoltok, milyen idő fogadott bennünket, na milyen? Eltaláltátok, teljesen felhős volt az ég és gyenge déli, de hűvös szél fújt. Viszont nem esett és ez már valami. Ha ez egy egyszerű nyári utazás lenne, már megőrültünk volna az időjárás miatt, de így nincs különösebb jelentősége, egyszerűen felveszünk egy melegebb dzsekit, aztán minden megy tovább, ahogy terveztük.

A szokásos reggeli után 10-kor elindultunk a partmenti úton, mérsékelt forgalom mellett. Az út elég dimbes-dombos volt, benne három erősebb emelkedővel. Kb. félúton, a Fort de Guesclin–nél megálltunk egy kicsit körülnézni. A Fort ma egy kis szigetre épült, fallal körülvett családi ház. Most is laknak benne, jó időben nagyon jó lehet ott lenni, az ellátás azonban minden bizonnyal nehézkes, mert út apálykor sem vezet oda, mindent kézben kell cipelni, dagálykor meg csak a csónak marad. Ha meg megjönnek a viharok, hát nem is tudom.

3 km-rel tovább meg arra lettünk figyelmesek, hogy valakit, aki leesett a parti sziklafalon, helikopterről mentenek. Mint a filmekben, megállt a szikla fölött a helikopter, egymás után leengedte a két mentőt, aztán kicsit odébbrepült. 10 perc múlva megint az előbbi hely fölött lebegett és felvette a mentőket, meg egy hordágyon valakit. A többi arrajáróhoz hasonlóan mi is azonnal átmentünk katasztrófa-turistába, bőszen fényképeztünk, persze a mi kis zsebgépünkkel biztos nem mentünk sokra.

Miután a helikopter elment, mi is folytattuk az utat. 2 km múlva elértük a Pointe de Grouin-t , a kilátópontot egy kiugró sziklacsúcson egy félsziget végén, ahol illik megállni és körülnézni. Onnan tényleg messzire el lehetett látni, láttuk a már Normandiához tartozó Cotentin félsziget partjait és a holnapi úticélunkat Mont Saint Michel-t is.

A kilátótól Cancale már csak egy ugrás volt. A templom tornyához orientálódva begurultunk a városközpontba. A település még így, hogy egy ismert turisztikai célpont és egyre több kétlaki nyaraló költözik ide sem nagy, ma is csak 5.000 lélek lakja. A múlt század közepén, amikor a templom épült, nem lehetett nagyobb, mint most Cserkút. A templom mégis nagyon méretes és mindenütt a tengert idézi. Nem csak az oltár körüli, hullámzó vizet ábrázoló díszítések ütnek el a szokásostól, hanem a gyertyát utánzó lámpák is, amik egy hajókormány küllőire vannak applikálva. Egy külön oldalkápolnában emlékeznek meg azokról, akik 1846, a templom felszentelése óta a tengerbe vesztek. Egészen az 1930-as évekig, amikor abbamaradt a mélytengeri halászat, nagyon sokan nem tértek vissza az óceánról. Csak 1920-ban, amikor egy háromárbocos veszett oda egy viharban, 20 falubeli férfi lelte halálát. Összesen 515 név olvasható a kápolna falán, az utolsó áldozat 2007-ben fulladt a tengerbe.

A templom és előtte az osztrigamosó asszonyok

Az ezzel szemben levő falon a háborús veszteségeket sorolják fel. 250-en haltak meg az első világháborúban, 31-en a másodikban és 29-en haltak meg a partraszállás napján, 1944. június 6-án, egy bombatámadásban. Hogy miért bombázták a települést, nem tudom, stratégiailag semmi jelentősége, a partraszállás meg innen jó 300 km-re volt. Míg a templomban voltunk elkezdett szemerkélni az eső, de tényleg csak nagyon gyengén, az aszfalt is alig lett vizes.

A templom előtt látható az osztrigamosó asszonyok szobra, ami nem véletlen, mert Cancale az osztriga fővárosa. Az osztriga tenyésztése Cancale-ban a XIII. századtól dokumentált. Cancale volt a mindenkori francia király udvari osztrigaszállítója is. A watt-on (szó fríz eredetű és annyi tesz, hogy sekély), azon a tengerfenéken, ami apálykor szárazra kerül, 50 vállalkozás kb 400 hektáron tenyészti az osztrigát, ami itt a legfontosabb bevételi forrás. Az öböl planktonban dús vize kedvez a kagylótermelésnek. Mintegy 200 embernek ad direkt munkát a kagylóipar. Évente mintegy 5.000 tonna csendes óceáni és kb. 1.000 tonna európai osztrigát termelnek, a bevételük ebből mintegy 40 millió Euro.

Az osztriga Miri egyik kedvence és már napok óta készült erre a kirándulásra. Ezért miután kiderült, hogy kagylót csak a kikötőben árulnak, azonnal legurultunk oda. A promenádon talán 20 vendéglő kínálja az osztrigát. Mi is beültünk egy szimpatikusba és rendeltünk fejenként egy tucatot, 6-6-ot mindegyik típusból. A csendes óceániak nagyobbak és mélyebbek és egyben olcsóbbak, az európaiak kisebbek és laposabbak, de ezek lényegesen drágábbak. Kaptunk hozzá persze citromot, vajaskenyeret és két pohár bort is. Aztán odakészítettek még valami kis ecetet is. Mivel Miri ismeri a „Keksz nyema?” viccet, ezért óvatosan megkérdezte, hogy ezt az osztrigához adták-e ízesítőnek, vagy más célt szolgál? Nem, ez a citrom egy alternatívája, próbáljuk csak meg. Nekem nem ízlett.

Szóval megettük az adagokat, kifizettük a 34 €-t és elindultunk sétálni a móló felé. Éppen kisvíz volt, kilátszott a tengerfenék és jól láthattuk a móló előtti egyik osztrigatenyészetet is. Közel mentem, a kagylókat egy kerítésdrótból összeütött zsákszerű ketrecekben tartják amíg elég nagyok nem lesznek. Persze biztos van vele munka elég, különben nem kellene annyi ember hozzá. Az osztrigatermelés elengedhetetlen eszköze a kerekes hajó. Ez egy alulemezből hegesztett széles, lapos bárka, elől rendes hajószerű kormányállással, hátul egy hidraulikus daruval, de van még neki 4 nagy kereke is, mint egy teherautónak. (Később láttam háromtengelyest is). Amikor elmegy a víz ezekkel kigurulnak a kagylókhoz, teszik a dolgukat, aztán, ha jön a dagály, akkor ahol kell úsznak, ahol meg nem kell, ott megint gurulnak.

Bámészkodás közben feltűnt, hogy a móló tövében méter magas rétegben állnak a kagylóhéjak. Nem tudtuk mire vélni. Aztán amikor a mólón megfordultunk láttuk, hogy vásári sátrakhoz hasonló standokon szintén osztrigát árulnak, de itt csak egy harmadába kerül, mint a vendéglőben. Speciális műanyagtálcákon, amin 12 kagylóformájú mélyedés van, adnak egy tucatot, ott előtted vágják fel. Kapsz még hozzá citromot és egy műanyag kést is, valamint az utasítást: „üljön szépen a móló szélére. A kagylók üres héját dobja le a móló tövébe, de a kifacsart citromot és a tálcát hozza vissza”. Hát a nejem rendelt is mindjárt 12-t és nekiült nagy lendülettel. 10-et szépen meg is evett, akkor megjelent a sátorból a nő és mert látta, hogy Miri hogyan nyeli, adott még két óriási példányt csak úgy ajándékba. Egyet abból is legyűrt, a maradékot aztán benyomtam én.

Úgy látszott, hogy Georges Feydeau bohózatának hősnőjét ezentúl nem Osztrigás Mici-nek, hanem Osztrigás Mirinek fogják hívni.

Az osztrigaárus és az egyik fogyasztó

Utána sétáltunk egy csöppet a kikötői városrészben, a La Houle-ban és utána elindultunk haza. Bár a kikötőmólónál nejem még azon gondolkodott, hogy nem kellene-e egy tucat osztrigát magunkkal vinni, hogy vacsorára is azt ehessen, útközben már megkért, hogy ma azt a szót, hogy osztriga, egyetlen nyelven sem mondjam ki többet. Ezzel együtt simán hazakerekeztünk. Itthon azonnal benyomott egy barackpálinkát és most alszik. Nem tudom, hogy lesz-e ma még vacsora. Majd meglátjuk, hogyan ébred a szakácsnő.

A szakácsnő aztán felébredt és jól volt, de ennek ellenére a vacsorára már nem került sor, egyikünk sem kívánta különösebben. Ebből is látható, hogy az osztriga egészséges, mert ha megeszel két tucatot, ami alig néhány kalória, a nap hátralevő részben már teljes diétát tartasz.

Mindenkinek, aki ezután ellátogat Cancale-ba, a következőt ajánlanám: menjen egyenesen a mólóhoz de mindenképpen vigyen magával egy baguette-t, ami előtte már hosszában felvágott és szépen megvajazott (esetleg fokhagymás vajjal). Legyen nála egy bicska és egy rövidfogú villa. Továbbá egy üveg hűtött fehérbor, egy valamilyen pohár és egy terítő, mert a móló betonfalát rendesen leszarják a sirályok. Aztán tegyen a zsebébe egy kis üveg pálinkát is. Vesz az ember a sátornál egy tucat osztrigát, leteríti a fal tetejét, kirakja a kenyeret és az eszcájgot, kitölti a bort, aztán hajrá. Így olcsón lucullusi kajálást lehet rendezni. A pálinkát meg igya meg később, ha kell.

Június 10. csütörtök

Mára megváltozott az időjárás, az ég egyneműen felhős volt, a felhők lelógtak majdnem a fejünkig, de egyelőre nem esett. A reggeli után kicsit összerakodtunk, felraktam a bringákat, kiürítettük a fáradtvíz-tartályokat és friss vizet is vételeztünk, aztán elmentünk kenyeret venni. A közeli boltban felkaptunk 3 baguette-t és a pénztárnál azt mondja nekem a pénztárosnő: döajrovö. Utólag aztán kiderült, hogy a hölgy azt közölte, hogy deux-euro-vent, azaz 2,20. Néztem persze, mire segítőkészen megismételte döööö-ajrooo-vööö!!!. Erre Miri is kapcsolt és fordított, kettő húsz. Nincs tehát igazuk a magyar politikusoknak, mondhatják akár lassan is, akkor sem érti az ember.

Beszálltunk és elindultunk Mont Saint Michel felé. A távolság kb. 40 km, útközben azonban már elkezdett szemerkélni az eső. Mire odaértünk, már esett, esegetett. És lassan feltámadt a nyugati szél is.

Leparkoltunk a lakóautóknak fenntartott helyen 10 €-ért és az időjárásnak megfelelően felvettünk minden, amit lehetett, hosszúnadrágot, pulóvert, esőkabátot és gumicsizmát. Aztán elindultunk a sziget felé. Igazi turisztika célpont, bár még csak délelőtt 10 óra volt, már legalább 20 busz, 50 lakóautó és számtalan személykocsi parkolt.

A szigetet ma évente mintegy 3.5 millió turista keresi fel, 1979 óta a Világörökség része és 1998-óta mint a Camino Santiago (a Szent Jakab-út) franciaországi állomását hirdetik.

A parttól mintegy 1 km-re levő kis sziget (az épületek nélkül 46 méter magas volt, területe 55.000 m²) eredeti neve Mont Tombe volt, ami – ugyanúgy, mint a magyar domb – franciául is halmot, kiemelkedést jelent. A fősziget előtt 2 km-re fekszik egy kisebb szigetecske, ennek neve máig Tombaleine maradt. A legenda szerint 708-ban Mihály arkangyal megparancsolta Aubert von Avranche püspöknek, hogy építsen egy templomot a sziklaszigeten. A püspök eleinte vonakodott teljesíteni az isteni parancsot ezért az angyal nyomatékul a bal hüvelykujjával lyukat égetett a koponyájába. Ez hatott és a későbbi Szent Aubert két év alatt felépítette az úr házát és kinek másnak, mint Szent Mihálynak ajánlotta, innen a neve. (A püspök csontjait St. Gervais-ben őrzik, a koponyán tényleg van egy lyuk, de az egy utólagos trepanáció, valaki az utódok közül tett róla, hogy a cranium autentikus legyen.)

933-ban a normannok elfoglalták a Cotentin félszigetet, amitől a Normandia és Bretagne határán fekvő szigetnek stratégiai jelentőséget adott. 965-66-ban a mai Wales területéről érkeztek ide az első bencés szerzetesek és rendet alapítottak. 1017-ben kezdett hozzá II. Hildebert apát a kolostor épületegyüttesének az építéséhez, ami csak 500 év múlva, 1520-ban lett teljesen kész. Közben 1023 és 1084 között elkészült a kolostor temploma is. A szigetre épült templom és kolostor különös látványosság volt, ezért már a XII. században megindult a zarándokok áradata Mont Saint-Michel felé, ami anyagi felemelkedést és befolyást biztosított a rendnek.

A 100 éves háború itt sem múlt el nyomtalanul. Az angolok 1423-ban elfoglalták Tombelain-t és onnan 1434-ig blokád alá vonták Mont Saint-Michel-t. Bár a kolostort sohasem tudták bevenni, a blokád nagy kárt okozott. Az angolok elvonulásával ismét megindultak a zarándokok. A XV. század második felében például számos német városból indítottak gyerekzarándokokat, így egyedül Schwäbisch Hallból (a város kb. 100 km-re nyugatra van Nürnbergtől) 100 fiú utazott 1458-ban a kolostorhoz. Én csak azon csodálkozom, hogyan bírták a felnőtt kísérők a fiúkat a hosszú úton kordában tartani.

A kolostor első virágkorának a reformáció és az azt követő vallásháborúk vetettek véget, a Francia forradalom után pedig a rendet feloszlatták, a szerzeteseknek el kellett hagyniuk a szigetet. A kolostorból börtön lett, ahová elsősorban a rendszerellenes egyházi személyeket szándékoztak bezárni. A Mont Libre-nek átkeresztelt szigeten aztán 18.000 rabot tartottak fogva, többek között olyan ismert politikai elítélteket, mint Raspail és Barbés (mindketten az 1848-as szerepükért ültek itt néhány évet). A börtönévekben az épületek állaga olyan mértékben leromlott, hogy még a lebontásuk is komolyan szóba került.

1836-tól azonban egy egyre szélesülő mozgalom indult a sziget épületegyüttesének megmentésére. A mozgalom vezetői, többek között Victor Hugo Mon Saint Michel-t, mint a francia nemzeti építészet egyik jelentős emlékét tekintették és versekben, regényekben, festményeken tették a mozgalmuk célját népszerűvé. Igy is 30 évig tartott, míg 1862-ben a börtönt végre bezárták és további 11 év múlva Mont Saint Michel-t Monument historique-nek, nemzeti emlékműnek nyilvánították.

Egy évvel korábban, 1872-ben kezdett Eugene Viollet le Duc a restauráció megtervezéséhez. A konkrét munkát aztán tanítványa, Edouard Corroyer kezdte meg és vezette is 1888-ig. Azóta építészek és más művészek sora dolgozott a sziget épületeinek helyreállításán és megóvásán.

A kolostorsziget dagálykor

1879-re készült el egy töltés a sziget és a szárazföld között. Addig csak apálykor lehetett ugyanis megközelíteni. A töltésen később aszfaltozott út épült, sőt 1944-ig egy keskeny nyomtávú vasút is járt rajta.

1966-ban, a kolostor alapításának ezeréves évfordulóján ismét lehetővé vált, hogy szerzetesek költözzenek a szigetre. Az épületek ugyan továbbra is állami kézben maradtak, de ma is él 12 szerzetes a kolostoregyüttes egy részén.

Sajnos a töltés felépítésével megváltoztak az öböl áramlási viszonyai és a homok lassan feltöltötte az egykori csatornát és ezzel Mont Saint Michel sziget karaktere egyre inkább elveszett. 2006-ban kezdődött meg egy nagyszabású munka, ami a leülepedett homok eltávolítását célozza. Ezért épül egy gát a szárazföldön, a szigettel szemközt, a Couesnon folyó torkolatában. Ezzel a dagály végén vizet tartanak vissza, amit az apály csúcsán hirtelen kiengednek, Ez, mit egy WC- tartályból kizúduló víz fogja kimosni a homokot a csatornából. A további ülepedést meggátolandó az utat hordozó gátat 2012-ig elbontják és helyére egy lábakon álló stég kerül majd, amin ismét egy kisvasút közlekedik majd a turisták és a sziget ellátmánynak szállítására. Csak remélhető, hogy a mintegy 165 millió €-ba kerülő munkák eredményesek lesznek. Mi ebből ugyanis még szinte semmit sem láttunk. A duzzasztógát(acska) már készül, egyelőre csak a betonváza van meg, de ezen túl semmi sem valósult meg a tervekből. Az utat tartó gát áll, a szigetnél levő végén hatalmas parkolóhelyek, a sziget ma is csak félsziget.

Maga a látványosság tulajdonképpen két részből áll: a kolostoregyüttes, ami a sziget kúpszerű részét teljesen elfoglalja és „falu”, ami egy sarlószerűen, a sziget keleti feléhez hozzáragasztott kis házakból álló egyutcás település. Ez utóbbit is fal veszi körül, a falu is nyilván már azóta létezik (ha közben egy ideig bővült is), mint maga a kolostor, mert a rend gazdagsága csak részben származott az adományokból. A nagyobb felét a kereskedők, vendéglősök és mások helypénze, adója tette ki. Ma is van itt minden, ami kell, éttermek, souvenirboltok, sőt a szűkös hely ellenére szállodák is. Dél körül az egész szigetet átjárja a vendéglőkből és a büfékből kiáramló kajaszag. És persze mindenütt turisták. Már most, az előszezonban is és a rossz idő dacára is alig lehetett mozogni a falu utcáján és a kolostorban is szinte lehetetlen volt tőlük(tőlünk) egy normális fotót csinálni. A zarándok kevés lehet, már csak azért is, mert a bámészkodók jó fele japán.

A kolostor megtekintéséhez előbb fel kell mászni a domb tetejére és a 9 € befizetése után kijut az ember az apátsági templom teraszára, ahonnan természetesen szép kilátás nyílik. Apály volt és kilométerekig látható lett a watt, de itt azon is nyüzsögtek az emberek, mint a hangyák. A célszerűen Mont Saint Michel-nek nevezett öblön keresztül ugyanis gyalogos túrákat szerveznek Genéts városáig, vagy éppen fordítva. Az út 11 km hosszú és tapasztalt vezető dirigálja a csapatot. A vezető pedig elkel, mert a gyalogosra két veszély leselkedik, a magyarul találóan „fosóhomoknak” nevezett jelenség és a dagály. Az előbbinél a homok és a víz sajátos elegyéről van szó, ami szilárdnak tűnik, de mégis elmerül benne az ember. A dagály (9-12 méter, Európában a legmagasabb, a világon is dobogós) meg olyan hirtelen jön, hogy gyorsabb, mint egy futó ember, aztán a víz előbb bokáig, majd térdig ér. Onnantól meg már nincs futás sem, szóval bárki bennragadhat.

Előbb mi is sokat gondolkodtunk egy ilyen watt-túrán, de technikai okok miatt nem jött össze. Aztán megláttunk egy csoportot, aki éppen megjöttek Genéts-ből, persze rövidnadrágban, miután mezítláb a 14 fokos vízben gázoltak, már nem is bántuk annyira, hogy kihagytuk.

A kolostor kerengője és a valamikori ebédlő az éhes turistával

A teraszról bementünk a templomba. Jól láthatóan két részből áll, a főhajó és a kereszthajók román koriak, az apsis és az oltár pedig gótikus. A templomból aztán, a kitűzött táblák szerint, mint egy labyrinthus-on, szűk lépcsőkön át, egyik teremből a másikba hatolva ér le a turista a „földszintre”. Az épületek, a termek mind restauráltak, makulátlan állapotban vannak, de semmi berendezés, csak a csupasz falak, oszlopok és boltívek.

A kijáratnál szokás szerint átmentünk a souvenir bolton, ahol én vettem 12 €-ért egy térképet a XIII. századi Európáról a keresztes hadjáratok útvonalaival. A faluban meg végre Miri is megvette az annyira vágyott „tapisserie”-jét, egy kis faliszőnyegecskét. Mindkettő ki lesz otthon függesztve.

Amikor kiléptünk a parkolóhelyre vivő útra, rendesen nekieredt az eső és mire a kb. 1 km-re levő kocsiig értünk, szabályosan ronggyá áztunk. Bekászálódtunk, átöltöztünk, ittunk egy forró kávészerűséget (a Nespresso masinánk csak 230 V-ról megy, útközben porból készült szart iszunk) és kicsit utánagondoltunk, hogy hogyan tovább. Déli fél kettő volt, a terv szerint most Normandiába ugranánk el, egy 300-350 km-es hurkot téve, hogy holnap megnézhessem az Omaha beach-et, a ’44-es partraszállás egyik színhelyét és, hogy tisztelegjek privet Ryan és társai előtt, de ebben a viharos esős időben ennek nem sok értelme lett volna. Ezért fájó szívvel, de lassan mégis elindultunk hazafelé végig az N12-t követve, ami Párizsig vitt bennünket. Odáig szakadatlanul esett, de nem csak úgy egy kicsit, hanem szabályosan ömlött és helyenként igazi viharon kellett átkelnünk. Versailles előtt meg olyan szél kerekedett, hogy letörte az útmenti fák ágait. Ezért nem esett nehezünkre az autópályát elhagyni és az egyébként is tervbe vett esti pihenőt megtartani. Egy kis elővárosi település szélén parkoltunk és megfőztük a vacsorát, a sült csirkecombot gombamártással. Megvacsoráztunk, fújtunk egyet, elmosogattunk, aztán nekivágtunk a Párizs környéki autópályáknak. Most én vezettem, Miri navigált, tényleg, csak egyszer kezdtem el siránkozni, mert úgy tetszett, hogy eltévedtünk, de aztán nem is, szépen ráleltünk a helyes útra. Csak megjegyezném, hogy Párizs azért nem Budapest, a város körül annyi egymásba fonódó autópálya van, mint egész szeretett kis hazánkban összesen.

A városban kanyarogva úgy döntöttünk, hogy ma kivételesen a fizető autópályán megyünk tovább, mert a sötétben nem lesz egyszerű átváltani valamelyik főútra. Itt kapus rendszer van, automatákkal, vagy pénztárosokkal, mikor hogy. Párizst elhagyva lassan besötétedett, meg már fáradtak is voltunk, ezért úgy 100 km után, 10 órakor kimentünk egy parkolóba, szépen megfürödtünk, ittunk egy korty bort, aztán aludtunk reggel 8-ig.

Június 11., péntek

Úgy fél tíz felé startoltunk, ragyogó kék ég alatt, sehol egy felhő, gyenge hátszélben. Ha ezt előbb tudtuk volna, most Normandiában lennénk. Most már azonban késő. Előbb átvágtunk a Champagne-on, aztán egy óra múlva elértük Verdun-t, ahol elmentünk megnézni a híres erődöt.

A nyugati hadszíntéren már 1914 végére megmerevedtek a frontok és létrejött egy új hadviselési forma, az állóháború. Oka Hirahim Maxim találmánya, a géppuska volt, aminek lincencét az okos feltaláló minden későbbi hadviselő félnek eladta. A géppuskatűzben lehetetlen volt a csapatokat zárt alakzatban felvonultatni és még a gyorsan mozgó lovasságot is rendre lekaszálta, mielőtt még áttörhettek volna. Hogy mennyire elterjedt volt a lövészárkokban a géppuska, az is mutatja, hogy a mai osztrák németben, ha valaki azt akarja kifejezni, hogy valami teljesen szokványos, rutinszerű, banális, akkor azt mondja, hogy „null-acht-fünfzehn”. Ez egy 8-mm es, 1915-ben bevezetett géppuska jelölése volt, annyi volt belőlük, hogy nem volt benne semmi különös.

Az előző, 1870-71-es Porosz-Francia háborúban a franciák elvesztették az addigi határvárosukat, Metz-et ezért a tőle kb. 50 km-re fekvő Verdun-ben mintegy 40 erősségből álló erődrendszert alakítottak ki, mintegy kifejezve, hogy innen már nem hátrálnak tovább. Ezen a részen aztán hamar el is akadt az 1914-es német offenzíva és a frontvonalon egy kiszögelés keletkezett, benne a várossal. Bár Verdun-nek a stratégiai jelentősége csekély volt és minden elemző szerint egyszerűbb lett volna feladni és a város mögötti területet védeni, Verdun mindkét félre mágikusan hatott. A franciáknak a várost, mint egyfajta nemzeti szimbólumot, mindenképpen tartaniuk kellett, míg Heinrich von Falkenhayn, a német főparancsnok éppen ezt kihasználva ki akarta véreztetni őket.

A csatának eredetileg 1916 február 12-én kellett volna kezdődnie, de a rossz idő miatt többször is elhalasztották. Közben a hírszerzésnek végül mégiscsak sikerült meggyőzni Joseph Joffre-t a francia parancsnokot, hogy német offenzíva készül, ezért 10-től ők is erősítésekbe kezdtek. Mire 21-én 8.12-kor a német 38 cm-es löveg, a „Langer Max” az első lövést leadta, ők is készen álltak.

Az első kisebb sikerek után a németek elakadtak és tragikus adok-kapok alakult ki. További német erősítés már nem volt lehetséges, sőt a megindult Bruszilov offenzíva miatt előbb az orosz frontra, később az angol támadás miatt a Somme-hoz csapatokat kellett átirányítaniuk. Német részről a csatát a támadás elakadása után azért erőltették tovább, mert félreértették a franciák újonnan bevezetett rotációs szisztémáját, a páternosztert, ahol a zászlóaljak egy hétig az első, egy hétig a második vonalban, utána egy hétig pihenőben voltak. A németek a zászlóaljak gyors cserélődését a franciák hatalmas veszteségeinek a számlájára írták és azt gondolták, csak már egy kicsit kell tovább küzdeniük és az ellenfél összeomlik.

A szörnyű csatározások december 20-ig tartottak, amikorra a frontvonalak pontosan ott húzódtak, mint egy évvel korábban. Közben azonban meghalt 310.000 és súlyosan megsebesült kb. 800.000 francia és német katona.

Az erődbe 6 €-ért nyertünk bebocsátást. A látogatóknak egy kis, egyébként 8 személyes, drótvezérlésű automata kocsiba kell ülniük és azzal utazzák körül a kazamatákat. Az egyes kiállítások között 5-8 perces filmeket vetítenek „fél” 3D-ben a néző kérése szerint francia, angol, német, olasz vagy spanyol nyelven. Az egész nagyon professzionális, de a hűvös levegőn kívül semmi sem emlékeztet az átélt borzalmakra.

Akik ezt már nem érhették meg Kohl és Mitterand történelmi kézfogása Verdunben

Az erődöt fél 2-kor hagytuk el és folytattuk az utat ismét a fizetős autópályán Metz-Saarbrücken irányába. Amikor azonban fizetésre került volna a sor, kiderült, hogy az utolsó 120 km aznap ingyen volt, máig sem tudjuk, hogy miért, de a fizetőkapuknál egyszerűen átintették az autókat. Spóroltunk vagy 20 €-t, nagyon szépen köszönjük. 4-kor értünk Németországba és ott ugyanazt az utat tettük meg hazáig, mint idefelé. A tankolások kívül kétszer álltunk meg, először egy jó kávéra, másodszor este 7 felé enni egy pár falatot.

Éjjel fél 12-kor álltunk meg a ház előtt. Kiderült, hogy nincs melegvíz, mert valamiért kikapcsolt a napkollektor vezérlése (akkor mindjárt bekapcsoltuk, azóta megy), ezért még gyorsan a kocsiban zuhanyoztunk, de már a házban aludtunk.

Utószó

„Hát ez egy nagyon jó kis kongresszus volt!”, mondta állítólag Metternich kancellár az 1815-ös bécsi zárónyilatkozat aláírása után, ahol az európai hatalmak megpróbálták a kontinensen a Francia forradalom és méginkább Napóleon által okozott felfordulást rendezni. Mi is csak ennyit mondhatunk, ez egy nagyon jó kis utazás volt.

Ha valaki nekiindul Franciaországnak, két dolgot mindenféleképpen az eszébe kell vésnie: a gallok hazája elég messze van és az ország nagy, az egyik végéből a másikra átmenni, vagy éppen csak egy sarkot levágni időbe kerül. Én, mikor az utazást terveztem ennek nem igazán néztem utána, persze így sem lett semmi baj, csak én az autózgatást egy kicsit másként képzeltem. Néhány általános észlelet:

A francia úthálózat gerincét is az autópályák adják, ezeket „A” betűvel és egy számmal jelölik. Az „A”-s autópályák magánkézben vannak és fizetősek. A tarifa változó, attól is függ, hogy ki a kezelő. A személygépkocsik 6-8 €-t fizetnek 100 km-enként. Itt azonban nem az számít, hogy mi van a forgalmi engedélyben, hanem, hogy milyen magas a kocsid. 2 méterig személygépkocsi, kategória „A”. 2 és 3 méter között, de 3.500 kg össztömegig kategória „B”, ami a szgk tarifa úgy 180%-át jelenti, 3 méter, vagy 3500 kg fölött kategória „C”, ami a szgk tarifa kb. 3 és félszerese. Ha a 2,90-es lakóautóra felteszel két szörföt, vagy valami mást a tetőre, akkor rögtön kategória „C” leszel. Különösen igaz ez az automata kapuknál, ahol egy laser méri a magasságot és nem tudja, hogy az a kocsi-e, vagy már a rakomány. Jó tudni, hogy a lakókocsis vontatmányok is fizetnek a magasság függvényében. A nagyvárosok körzetében és közvetlenül a határ után a magánsztrádák is ingyenesek.

A nem magánkézben levő állami elsőrendű főutakat „N”-el (nationale) és a hozzárendelt számmal jelölik. Ez jelenthet kétszer háromsávos kifogástalan autópályát és rossz állapotú 5 méter széles utat egyaránt. A kivétel Bretagne, ott minden autópálya „N”, magánkézben nincs egy sem. Oka a viszonylagos szegénység, a helybeliek közül kevesen tudnák megfizetni. Sajnos a Nationalék gyakran csak kétnyomvonalúak és nagyon gyakran szakítja meg őket körforgalom. Franciaország a körforgalmak hazája, az egy főre eső körforgalmak száma biztos a legmagasabb a világon. Lámpás kereszteződés ennek megfelelően szinte nincs is.

A további főutakat meg „D”-vel és számmal jelölik, itt is nagy minőségi különbségek lehetnek. Feltűnő volt, hogy az utak környezetét szebben karban tartják, mint akárhol másutt és szemetet is csak elvétve látni. Általában a települések is nagyon tiszták, se csikk, se szemét. Az útmenti bokrokat géppel sövényszerűen nyírják, sok helyen olyan, mintha egy zöld alagútban hajtana az ember. A franciáknál ritka a hivalkodó autó, az egész utazás alatt alig láttunk drága német kocsikat. Általában francia, vagy japán gépeket hajtanak, sokszor elég régi és lepukkadt típusokat.

Az üzemanyag drágább, mint A-ban, 1,20-130 €/liter, kb. a magyar áraknak felelnek meg. Aki okos, ott is gázzal jár, mert az ott is nagyon olcsó.

Az egyes táblák nagysága után ítélve – akkorák, mint odahaza a TSZ földek voltak – Franciaországban már lezajlott a mezőgazdaság átrendeződése. Nagygazdák vannak, jól, gépesített gazdaságokkal, bár az ottani legszebb gazdaság tulajdonosa is sírva fakadna, ha melléje tennénk az bármelyik asangi szomszédunk „Vierkanter”-jét. Hiába, az osztrák paraszt, az más kategória. A szarvasmarhatartás külterjes, a tehenek még zuhogó esőben is kint vannak.

A Loire-völgyben, attól délre meg Champagne-ban a szőlők dominálnak (és persze a többi szőlőtermelő területen, amit meg nem is láttunk). Akkorák az ültetvények, hogy az egyes táblák sarkában elférne az egész Villány-Siklósi Borút. Érdekes viszont, hogy a tőkék alacsonyak, a meghagyott hajtásokkal együtt sem magasabbak, mint 1,20. A sorok sűrűn vannak és gólyalábas traktorokkal művelik őket.

A francia házak kicsik, nagyjából fele akkorák, mint errefelé. Ha ott valakinek akkora családi háza van, mint a sógoréknak, az ott egy nagyon tehetős ember. A Loire környékén a házak mind halvány sárgák sötétszürke palatetővel, mert úgy akarnak kinézni, mint a mészkőből álló kastélyok. Egyikünk sem emlékszik más színű házra. Bretagne-ban meg minden épület szürke, mert a helyi kőből, a szürke bazaltból rakják a falakat és a tető itt is palából van.

Nos, ami a saját dolgainkat illeti, ez megint egy nagyon jól sikerült szabadság volt, szívesen elindulnék akár már ma este is ismét. Nagyon jó döntés volt, hogy a környéket mindig bringával néztük meg. Egyrészt ez is valami kis testmozgás volt, másrészt igen jól szórakoztunk közben. Aztán az sem elhanyagolható, hogy a borongós időjárást fel sem vettük. Apropó időjárás. Eddig mindig sírdogáltam, hogy ma sem süt a nap, meg ma sem, meg ma sem. Valószínű ez volt a szerencsénk, abban a melegben, ami itthon fogadott bennünket, biztos kipurcantunk volna.

Na, akkor gyorsan még a számok:

Háztól –házig megtettünk összesen 3. 618 km-t, kétharmadát persze az első és az utolsó 36 órában. Elhasználtunk 445 liter dízelolajat, ami 12,3 liter/100 km átlagnak felel meg. Az odaúton az autópályán 100km/órás sebességet tartottuk, akkor 13,5 litert fogyasztott, ha mint később, 90-nel mentünk, akkor 11,5 litert, ezzel is bizonyítva, hogy a légellenállás a sebesség növelésekor exponenciálisan emelkedik. Azt hiszem, hogy a nyugodt, 90-es tempónál 12 literrel ki lehet jönni. Az sem kevés, de hát a lakóautó egy önmagában való ellentmondás: a lakás nagy, tágas tereket feltételez, amit legjobban egy nagy szögletes dobozban lehet elhelyezni, míg az autó jó, ha könnyű és áramvonalas. A mienk meg éppen a nagyobbakhoz tartozik a 3 méteres magasságával. Aztán persze vittünk magunkkal kisistenharagját is, biztos felette voltunk a 3,5 tonnának.

A kocsi minden része jól vizsgázott, kezdek megbékélni vele, bár eleinte eléggé az idegeimre ment. A háztartás teljes volt, nem szenvedtünk semmiben sem hiányt, egyedül egy fogmosópoharat és tartót tettem be ma utólag, mert az eddig nem volt. Bár használtam őket, az általunk barkácsolt kiegyenlítő faékeket is le kell cserélnem professzionális összecsukhatóra, mert nagyon sok helyet foglalnak és nehezek.

Dicsérhetnénk a hűtőt, a konyhát, a kávéfőzőt, a bárt, de mi úgy vagyunk, mint Majakovszkij öntőmunkása, Iván Kozirev, mi is a fürdőszobának örültünk a legjobban. Az állandó hideg-melegvíz, a szeparált zuhanyzó, saját WC az utazás nívóját jelentősen emelték. Minden kempingben jó volt a lakóautós infrastruktúra, ezért az áttelepüléskor kb. 15 perc kellett a szennyvíz leadásához, a WC ürítéséhez és a friss víz felvételéhez. Szerintem nem nagy beruházás a kényelemért.

A kempingekre elköltöttünk összesen 141 €-t. Elvileg ezt is meg lehetett volna spórolni, mert egy éjszakára majdnem mindenütt meg lehet állni (hivatkozási alap: hogy a fáradt vezető kipihenhesse magát) és nagyon sok helyen vannak kijelölt parkolóhelyek a lakóautóknak, ahol pénzbedobással működő kakaleadó és vízfelvevő automaták vannak, de itt általában csak egy éjszakát szabad tölteni és persze a kocsiból semmit sem lehet kirakni. Ezt mi már csak a bringák miatt sem favorizáltuk, ráadásul a frekventált helyeken a kocsik olyan szorosan egymás mellet álltak, hogy a szomszéd minden fingját hallani lehetett. Az általunk igénybe vett kempingekben bőségesen volt helyünk és az éjszakánként átlagos 12 €-t nem sajnáltuk kifizetni.

A belépők kettőnknek összesen 177 €-ba kerültek, ezt eleve bekalkuláltuk. Lehet rá mondani, hogy drága, de semmi értelme, ez van. Szerintünk az ár általában arányos volt az élménnyel. Kétszer fizettünk a parkolásért összesen 15 €-t, de ha nem brigával jártuk volna körül a látványosságokat, ez is egy jelentős összegre rúgott volna.

A többi, a bringára kiadott 84 €-t kivéve, a kaja és a pia volt. Bár csak kétszer voltunk vendéglőben, igazán jól ettünk-ittunk, de szerintünk csak így van értelme az utazásnak, helyesebben az életnek. Itt is érdemes szupermarketben bevásárolni, ami Miri szerint azért lényegesen drágább, mint itt(ott)hon, de a franciáknál a sajt-, a hús- és a halkínálat sokkal nagyobb, mint Mo-on, vagy A-ban. Nekünk magyaroknak meg különösen szimpatikus a fehérkenyér-kultúra.

Külön fejezet a francia bor. A borok szerintünk nagyon jók, de viszonylag drágák, pedig a francia borvidékeknek se végük, se hosszuk. Én nem vagyok borszakértő, de az biztos, hogy az azonos nevű francia és magyar borok egész mások, a franciák nem annyira vadak, sokkal simábbak, lágyabbak. Míg itt éppen a billentyűket ütöm, egy 2009-es „Anjou” Cabernet souvignon rozét kortyolok, nagyon-nagyon kellemes.

Bár majd még eszünkbe jut ez, meg az, ezzel le is zárom a beszámolót, mert egyszer ezt is csak abba kell hagyni.

És most még a zárszó. Aki a beszámolót írja, igyekszik, hogy az olvasók átérezzék mindazt, mint amit ő érzett az utazás közben. Minél jobb a szerző, annál inkább sikerül ez neki. Én biztos nem vagyok olyan jó, hogy ez nekem maradéktalanul sikerült volna és lenne itt kérem egy dolog, amivel kapcsolatban biztos akarok lenni, hogy mindenki azt érzi és érti, amit én. Ez a napló nem annak készült, de mint aztán kiderült, mégsem szól másról, mint az elmúlt 2.000 év európai háborúiról. A törzsek, a népek, a nemzetek, a különféle vallások és politikai nézetek képviselői állandóan hadban álltak egymással, folyt a vér, emberek szenvedtek, haltak meg tömegesen és többnyire teljesen értelmetlenül. Mi most itt 65 éve békében élünk és valamennyien reméljük, hogy így is marad. De nem csak, hogy béke van, ráadásul megtehetik ketten, hogy a Német-Római császárságból, a Habsburg Birodalom szívéből, vagy ha úgy tetszik a III. Birodalom területéről egyszer csak felkerekednek és elmennek a történelemben eddig mindig ellenséges Franciaország nyugati csücskébe, anélkül, hogy erre engedélyt kellene kérniük. Utazásuk közben a kutya sem kérdi, hogy kik ők, mi a fenét keresnek erre. Nem kér tőlük senki papírokat, vízumot, útlevelet, menlevelet. És mindez a béke, nyugalom és szabadság az Európai Unió eredménye. Mert az Uniónak és minden elődjének a német-francia Szén- és Acélegyezménytől kezdve ez volt a célja és nem pedig az uborka méretének a szabályozása. Az EU-n kívül – akár mit is mond néhány felelőtlen barom – nincs élet, ott háború van. Szóval a helyzet úgy áll, hogy vagy együtt, vagy sehogy. És ezért szerintem nem olyan nagy ár, ha az uborka ideális görbületét is előírják