A közös sertés utolsó napjának rövid képes krónikája

A közös sertés utolsó napjának rövid képes krónikája

Január másodikán, csütörtökön gyülekeztek a disznóvágás remény szerint túlélő résztvevői Cserkúton. Csak az Rt. kemény magja jelentkezett. Mi fél kilenckor indultunk Dietachból.

Előtte elbúcsúztunk holland barátunktól, Gilbert Nolst Trenitétől. A derék professzor síelni jött: 30-án kedden beült az autójába és Amszterdamból egyenesen hozzánk vágtatott. Jó, ez az autó egy 400 lovas Maserati, de akkor is 1000 km-t autózott (meg persze ugyanennyit vissza is), hogy Mirivel Szilveszterkor és Újévkor síelhessen egyet. Ebből is látszik, mekkora Miri vonzereje, meg hogy mennyire nem tudott magával Trenité mit kezdeni. Aztán 2-án reggel ő is hazaindult. Ezzel együtt három kellemes estét töltöttünk együtt, a szilveszter is nagyon jól sikerült. Eddig is jóban voltunk, de most még csak erősödött a kapcsolat. Hívtuk, jöjjön el a disznóvágásra is, lásson valami igazi hungarian folklórt, de nem akart. Így utólag igaza lett, ez neki kicsit túl sok lett volna. A böllérünk nem nyert volna a „Tiszta udvar, rendes ház” mozgalomban.

Szóval 9-kor indultunk és nem sokat tökölve fél négykor meg is érkeztünk Pécsre. (Már Mánfa előtt befogtuk Simonékat, akik a helyi vendéglőben fogyasztották ebédjüket. Éppen nem gyümölcsnap volt.) Pécsett előbb bementünk az Árkádba néhány apróságot venni, aztán meglátogattuk anyukámat. Fél hatkor jelentünk meg Cserkúton. Utolsónak érkeztünk azzal a megjegyzéssel, hogy Énekes György az utolsó pillanatban lemondta a személyes részvételt. Sok okot is említett, miért, de szerintem a szokásos ünnepek utáni depresszióról volt szó. Nem tudta persze, hogy ilyen nekünk is van és pont azért kell a disznóvágás, hogy hamarabb elmúljon. Lásd még Trenité esetét is. (Ja kérem, ez a tapasztalat.) Persze a Suzuki nem 400 lóerős, igaz Pécs is csak 200 km. Szóval arányos lett volna.

Az este a sógoréknál telt, kocsonyát ettünk, meg mindenfélét ittunk. Volt egy kis baleset is: Iván, a torra való előkészületek jegyében, hogy nekünk jó legyen, elkérte a „Villányi Borozó” forralt bor készítő automatáját, amit kissé instabilan a konyhapultra állított fel és próbaképpen fel is töltötte. Az meg, ahogy kell, mindjárt fel is borult és az egész konyhát eláztatta vörösborral. Szerencsére volt még és a projekt egésze nem került veszélybe. 9 óra magasságában aztán nagyon kezdtünk laposan nézni, ezért máris a lefekvés következett. Persze Gyöngyit kivéve, aki szokása szerint még megnézett egy-két filmet és sorozatepizódot.

Szombaton reggel 6-kor kaparászott Iván az ajtón, hogy humánusan ébresszen bennünket. Mi emberek azonnal felkeltünk, mert fél 7-re volt kitűzve az ölés és ebben az asszonynépnek nem kellett részt vennie. Gyorsan a reggeli toalett legfontosabb és elmaradhatatlan részei, majd neki is vágtunk a falunak. (Egy fontos tapasztalat: ha overálban pisilsz és minkét kezed foglalt, lehetőleg ne tüsszents!) Útközben már jött is velünk szemben Dénes, aki a kurva hidegben már nem bírt tovább a kapuban várni. Perceken belül meg is érkeztünk valamilyen (Jóska?, Jani?, Pista?, Géza?) bácsihoz, aki aznap 3 disznaját tervezte elemészteni. Hamarosan megjött a böllérünk is, célszerűen mindjárt utánfutóstól.

A gyengébb idegzetűek „a hideg elől” behúzódtak a műhelybe az erősebbek segédkeztek. Én az elemlámpát kezeltem, hogy a böllér lássa, hova szúr. Hát a sertések persze ellenkeztek, meg visítottak is rendesen, de sorsuk egy lett: előbb fejbe lőtték őket egy speciális baszinával, aztán azon nyomban elvágták a nagy nyaki vénájukat és vérüket eresztették. (Persze nem a földre, mint Onán a magot, hanem edénybe, mert az még később kellett. Lásd alább!) A mi disznónk, a 3. számú áldozat aztán mérlegre került (135 kg), onnan meg az utánfutóra, azon tette meg élete utolsó útját egészben a böllér Gyuri házáig. A megállapodás szerint ott ment végbe a gyakorlat, csak a disznótoros vacsora főzését ragadta ki Gyöngyi a böllér feleségének kezéből, mert ő már biztos látta a konyhájukat.

Ott aztán kiderült, hogy hiába készültünk és öltöttünk munkaruhát, meg ilyeneket, ránk az égadta világon semmi szükség nincs, mert ott volt a Gyuri junior is, aki meg éppen véletlenül hentes és mészáros, aztán a papával kettesben rárontottak az egy kis teremre és egy-kettőre elintézték a dolgot. Előbb lángszóróval perzselték. Majd gyökérkefével és forróvízzel súrolták, éles késsel kapargatták és körmeit lecsavarták. Végül a rénfára húzás előtt fejét vették. Aztán, mikor meg már lógott, kivették a belsejét és el is kezdték darabolni.

Közben megjöttek a lányok, megnézni bennünket. Nem mondom, jól néztünk ki. Gyöngyi már korán reggel elment bevásárolni és egyebek között vett két plusz sertésmájat, mert mi a frisset fel akartuk falni, de a májashurkáról sem akartunk volna lemondani. Miri, mint afféle sebészlélek inkább hozzánk, a boncolókhoz csatlakozott, a többi asszonynép meg a vacsorafőzést vállalta.

A lelkes csapat egy része, szorgalmas semmittevés közepette. Simon János jobb válla fölött még láthatóak a félsertések.

Miri mindjárt meg is kapta az első felelősségteljes feladatát: hagymát aprított, majd később zsíron üvegesre pirított, hogy vért lehessen rajta sütni, amit majd a terv szerint elfogyasztunk a sült májjal egyetemben. Szóval hosszú fáradságos munkával elkészült a sült vér, de minek. Amikor előző nap a sültvér projekt ismertetésre került, mindenki kurva macsósan nézett és egy büdös szót sem szólt, nyilván eltervezte, hogy majd lakmározik belőle, mert ez így való, meg cool, meg ilyenek. Mire azonban elkészült, kiderült, hogy Ivánon és rajtam kívül senki meg nem eszi, tulajdonképpen mindenki a másikra gondolt. Ezért inkább a máj fogyott.

Míg mi az evéssel voltunk elfoglalva, a profik levágták a coca fülét-farkát, orrát és a lábait kocsonyának. Aztán a fejét, nyelvét és a tokaszalonnát a szívvel, tüdővel és egyéb apróságokkal elkezdték főzni a abalében. (Ha valaki majd megmagyarázná, mitől éppen aba, hálás lennék.)

Közben kinn a sertés hosszában kettőbe lett fűrészelve aztán egyre másra újabb darabokat vágtak le belőle. Félretettük a vesepecsenyét és az oldalasok egy részét a vacsorához. A csülköket kicsontozták, ezeket szintén megtartottuk, nálunk – remélem hamarosan – csülökpörkölt lesz belőle. Minden más húst azonban beletettünk(tek) a kolbászba.

Itt a mester maga abál.

Először a kenőmájas lett kész, én már ettem belőle, ajánlanám is mindenkinek, de sajnos annyi nem lett. Nincs más, el kell hinnetek nekem csak úgy becsszóra. Ez mindjárt ment az abába, főni. Mi meg közben kurva okosan néztünk és fontos küldetéseket teljesítettünk: el kéne hozni a rizsát, meg meg is kellene főzni. Aztán fel kellene menni a sóért, valaki hozza már le a paprikákat, most meg elfelejtettük a majorannát, meg a köményt, stb. A lótifutin kívül pálinkát (alig) és a most stabilan álló automatából forralt bort ittunk.

És így néz ki a mű, mikor finoman gyöngyözve fől a hurka.

Míg a májas főtt, máris készült a véreshurka. Nem nagyon ragoznám, ez szerintem különösen jól sikerült. Aztán amíg meg a véreshurka főtt, elkezdődött a kolbásznak az ő varázslása. Az előzetes megállapodás szerint a fele nem csípősnek, a másik fele meg csípősnek készült. Az első felét a böllér ízesítette, aztán jöttek a Simon János és az Iván, mint kibic, és tovább paprikázták az ügyet. Ebben egyelőre ne foglaljunk állást, majd, ha a nyáron sütünk belőlük, mindenki véleményt nyilváníthat. (Bár szerintem olyan színű őrölt paprika, amilyet Jani hozott, a természetben nem létezhet. Ahhoz kellenek az I.G. Farben vegyészei is. E akárhány.)

A senior és junior Györgyök együtt a kolbász sikeréért. Az öreg adagol, a fiatal dagaszt.

Aztán volt még egy terven felüli akció: mivel nem akartuk a kolbászt agyonzsírozni, maradt valami szalonna, amit Miri szép egyenletes kockákra vágott és végül Dénessel kisütötték. Így aztán lett kb 8 kg zsír és a megfelelő töpörtyűk. Itt aztán kitört a vita, mert én kardoskodtam, hogy nem kell kipréselni a töpörtyűt, mert nem a zsírnyerés az akció célja. Gyerekkoromban is csak azt préseltük, amit aztán csak esetleg pogácsába sütöttek. Amit direkt evésre szántunk, préselés nélkül, zsírban tettük el. Bogi aztán a vacsoránál és a másnapi reggelinél engem igazolt.

A zsírfőző

A kolbásztöltő élesítése

Aztán ismét működésbe lépett a kolbásztöltő kézi készülék csak úgy kunkorodott a töltelékáru a böllér keze alatt. Amint elkészült az utolsó kolbász is, összepakoltunk, fizettünk és elhagytuk a helyszínt. Nem kellett mosogatnunk,vagy takarít

Az áru már dobozban

Az egész móka-kacagás 76.000 forintba került sertésestől, belestől, fűszerestől, és böllérestől mindennel együtt. (Gyöngyinek még tartozunk a májak árával és neki és Ivánnak még nagyon sok minden egyébbel is, egyelőre legyen itt elég, hogy nagyon szépen köszönjük!) Ezért jutott (ha jól emlékszem): fejenként (családonként, Énekeséket is beleértve) 12 kg kolbász, 4.5 kg véreshurka, 2,5 kg májashurka, 2 kg oldalas, 3-4 kg levesnek való húsos csont, zsír, töpörtyű. Dénes és Jani elfelezték a diétás tokaszalonnát.

A forraltborautomata szilárd lábakon. Hiába, ahol van mit enni-inni csak erősödhet a barátság.

Aztán jött a vacsora: orjaleves cérnametélttel, főtt hús tormával, sült hús (tarja és vesepecsenye) mindenféle savanyúságokkal, töltött káposzta gazdagon (oldalassal, a böllér féle kolbásztöltelékből – nagyon fasza), sült kolbász és hurka. Meg ittunk is hozzá ezt azt, aperitif elől, csapatás hátul, meg közben vörösborok és még sörök is.

Hogy vannak kemény egyedek is, jól demonstrálta a ház gyermeke Ingrid, aki most fitness-trénernek tanul. Ő is leült közénk vacsorázni, de a leves után sovány sajtot és lejváros kenyeret(!) evett. Hogy hogyan bírta?

Hát nem szép ez így?, kérdezném tisztelettel!

Hát nem volt egészen diétás, de legalább nem ettünk nagyon későn, hogy óvjuk egészségünket. Ezzel együtt senki nem lett rosszul és nem is rúgott be. Aztán előbb egyszerűen eltűnt Jani (elment bevenni a gyógyszerét), aztán Iván (tv-t ment nézni, de valahogy a hálószobába sikerült), aztán én is lekonyultam, aztán lassan mindannyian nyugovóra tértünk.

A vacsora igazi meglepetése volt, hogy a dzsembori legfiatalabb résztvevője egész este töpörtyűt evett lila hagymával (nem vicc, tényleg és nem is keveset) idézném: „töpi, ide, még!”. Ezek szerint mégis jó lett a töpörtyű, a gyerekszáj őszinte. Talán már tényleg nincs szüksége az anyatejre, és nyugodtan elválasztható.

Bogi és a töpi

Vasárnap bőséges reggeli, aztán elosztottuk a javakat (mintaszerűen, vita nélkül, kis csereberékkel, de nagyon igazságosan), összepakoltunk és 12 táján elindult mindenki hazafelé. Úgy néztünk ki, mint a városi gyerekek, akik lerabolták a falusi szülőket. Persze így is volt, csak mi a sógorékat lájmoltuk.

Pakolnak a városi rokonok.

Mi még meglátogattuk anyukámat (frissen sütött diós csigát kaptunk) aztán 3 táján hazafelé vettük az irányt. Veszprémben még vettünk kenyeret és megbízás alapján egy nagyobb tétel TESCO szalámit (aki nem vág disznót, az ilyeneket kényszerül enni) és 9-re otthon voltunk. Akkor aztán leültünk és gyorsan megkóstoltuk a kenőmájast, majd ágyba bújtunk.